A szívem a torkomban dobog és azóta nem éreztem magam ennyire idegesnek, mióta a szökés sikeresen zárult. A nyár csak arra volt elég, hogy berendezkedjünk az új életünkbe, de a sebek amiket szereztünk, mind fizikailag, mind lelkileg, sosem fognak begyógyulni. Akkor sem, ha minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a múltunkat meg nem történtté tegyük, hogy beilleszkedjünk ebbe a teljesen új közegbe. Ami nem könnyű. Főleg nem ebben az iskolában, ahol minden más, minden új, és egyszerűen képtelen vagyok eligazodni benne. A kastély méretei, a mozgó lépcsők, a barátkozni kívánók egyaránt megnehezítik a dolgomat, és kénytelen vagyok minden egyes új próbálkozó előtt megerősíteni azt a falat, amit magam köré emeltem, védelemből. Nem engedhetem meg azt, hogy repedezni kezdjen, hogy aztán mindenki rájöjjön arra, hogy mennyire is vagyok megtört, mennyire nem vagyok képes a normális emberi kapcsolatok létesítésére. Nem tehetem meg ezt anyával, aki most először tényleg boldognak tűnik, ezért igyekszem minden borús gondolatomat és érzésemet elzárni, de amikor ő nincs a közelemben nagyon nehezen megy. Nem hiába nem loptam be magamat a többi diáktársam szívébe, és az sem segített sokat a dolgon, hogy mostanra már rég kialakultak az évek óta tartó barátságok, amikbe egy furcsa, visszahúzódó srác egyáltalán nem illik bele. Nem hibáztatom őket, valóban fura vagyok, és nem is sokat teszek azért, hogy ezt a kialakult képet megváltoztassam bennük. Hiszen… úgy is csak egy évet kell kibírnom itt.
Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy a repüléstan órán, egy bizonyos Mr. Kamensky lesz a tanár. Mikor először meghallottam a nevét néhány másodéves mardekáros szájából, nem is nagyon tulajdonítottam neki jelentőséget, arra fogva, hogy biztosan félrehallottam. Nem így történt. Az egész órát a félelem jeges érzésével együtt töltöttem el, csoda, hogy nem estem le a seprűmről, mert egyáltalán nem tudtam a tanórára koncentrálni. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, próbálva valamilyen magyarázatot találni, de nem igazán sikerült. Apám, soha nem beszélt a családjáról, és eszem ágában sem volt őt ilyesmikről kérdezgetni. Anya pedig… ő sem igazán mesélt nekem ilyenekről, amikor volt lehetőségünk beszélgetni, akkor mindig a kellemesebb témákat kerestük, és próbáltuk kizárni a kis világunkból az apám puszta létezését is. Így nem volt tudomásom arról sem, hogy lennének-e testvérei, és így azt sem, hogy milyen viszonyban van velük. Annyit tudtam biztosra, hogy soha, egyszer sem jöttek hozzánk látogatók, de ennek az okát nehezen lehetett megmondani. Nyilván apám nem mutogatta a családi életét, érthető okokból, nem engedhette meg magának, hogy rossz hírét keltse bárki is. Ettől függetlenül még lehetett jóban a rokonaival… az egész órán arra a percre vártam, hogy mikor hív félre, és von kérdőre, vagy ami még rosszabb, hogy fogja magát és értesítse apámat a hollétünkről.
Végül semmi ilyesmi nem történt se óra közben, se óra után, de valahogy nem tudott nyugodni hagyni a gondolat. Aztán kaptam egy levelet. Tőle. A félelem újra visszatért, pláne amikor kiderült, hogy beszélni szeretne velem az irodájában. Nem tehettem meg azt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjam az üzenetet, hiába is volt ez minden vágyam, így hát ez vezetett ahhoz, hogy most itt állok az ajtó előtt, mint aki az ítéletére vár. Valójában ez így is van. Ez a találkozó eldöntheti azt, hogy visszatérünk-e anyával a pokolba, vagy mégis kaptunk egy esélyt az élettől. Nagy levegőt véve, és a rettegést leküzdve kopogtatok párat az ajtón, és lelkiekben igyekszem felkészülni a legrosszabb eshetőségekre. Arra, hogy az ajtó mögött esetleg az apám már ott áll, rám várva, arra, hogy amint egyedül maradunk a halálba küldjön, hogy aztán az anyámat örök boldogtalanságra és fájdalomra ítélje maga mellett, amiért megfordult a fejében az, hogy elhagyja. Behunyom a szemeimet és ökölbe szorítom a kezeimet, hogy ezzel is enyhítsek a hirtelen remegésen, ami a gondolatra előjött.
Kedves mr. Kamensky! Nem, ez így nem jó, elvégre a rokonom. Nem írhatok neki ilyen hivatalosan. Vagy megtehetem? Kedves Vladimir! Egy fokkal jobb, de ez meg túlságosan bizalmas. Biztos azt fogja gondolni, hogy be akarok hízelegni neki, pedig ez nem igaz. Én csak beszélgetni szeretnék vele egy jót, mint férfi a férfivel... Vagyis mint kuzin a kuzinnal. Maradjunk inkább ennyiben, talán ezzel nem lövök mellé. Ő még fiatal férfinek, én meg barátnő nélkül nem igazán érzem magam annak. Kedves kuzin! Hát, eddig ez a legrosszabb. Fantasztikusan béna vagyok ebben is, nem vártam én mást magamtól. Végül azonban nem is tudnám már megmondani, hogy mit írtam neki. Valami olyasmi volt a lényege, hogy jöjjön az irodámba, és igazából ennyi. Remélem, hogy el fog jönni... Valamiért az érkezése előtt indokolatlanul sokat pakolásztam és takarítottam. A könyveimet hatszor rendeztem újra különféle szempontok szerint, mint például az angol betűrend, fordított neves betűrend, kiadás éve, cím szerinti betűrend, könyv magassága és színek-színárnyalatok. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez elég elborult egy elfoglaltság, mert mindig is elcseszett egy gyerek voltam. Sosem lepődök már meg az ilyen és hasonló furcsaságaimon, bár mások előszeretettel teszik ezt. Végül a könyvek magassága szerint hagytam a könyveket szépen elrendezve, mert így legalább esztétikus a polc, és nem kell azon gondolkodnom beszélgetés közben, hogy miért is engedhettem Dickenst Shakespeare mellé. Mondjuk, ha erről gondolkodnék, az elég csúnya lenne a beszélgetésre nézve. Hjaj, istenem, miért ilyen nehéz ez az egész? Én csak meg akarom ismerni az egyik rokonomat, akiről eddig nem is tudtam, ez csak nem olyan nagy bűn, hogy meg kelljen miatta bolondulnom. Ugye nem? Fogalmam sincs, hogy mire számítsak, nem írtam előre kérdéseket sem, ahogy azt csináltam volna minden titkos OCD-m miatt. (Igen, jogosan felmerülő kérdés, hogy ezt hogyan is hagyhatta az OCD-m? Hát úgy, hogy ezek szerint hipochonder is vagyok...) Nem, igazából nem szoktam előre megírni az ilyesmit, de szeretem tudni, hogy mire számítsak, Vladimir esetében pedig fogalmam sincs semmiről. Egyáltalán hogy került ide? Úgy tudtam, hogy Oroszországban él apám testvére a családjával. Akkor miért ide jár a fiú? És miért most, és miért az én órámra, és miért így találkozunk? Annyi kérdést vet fel ez az egész szituáció, de ezekre valamiért nem is vagyok igazán kíváncsi. Talán felteszem őket, és akkor már érdekelni fog minden egyes válasza, de biztosan nem ezekkel kezdem... Vagyis, nem így tervezem, de az is lehet, hogy keresztbe fogja húzni a számításaimat. Talán nem bízik meg bennem soha, vagy el sem jön... Majdnem átesek az asztalomon, olyan gyorsan pattanok fel, amikor meghallom a kopogást az ajtón. Semmi szükség nem lenne erre, mert könnyűszerrel ki tudnám nyitni mágiával is az ajtót, de valamiért fontosnak érzem, hogy fizikailag nyissam ki. De ez így csak kellemetlen lett... Egyre jobban izzad a tenyerem, ahogy látom állni a szobám előtt. Istenem, Elijah! Szólalj már meg, te szerencsétlen! - Örülök, hogy eljöttél. Gyere csak be, foglalj helyet. - és igyekszem el is állni az ajtóból, hogy lehetőséget biztosítsak ennek a roppant bonyolult mutatványnak. Kápráztass el, és gyere beljebb. Leülök az asztalom előtti fotelek egyikébe, és bízom benne, hogy ő is így tesz. Szándékosan nem a megszokott helyemre ülök, mert most nem tanári minőségemben vagyok jelen, hanem mint családtag, akinek minden vágya, hogy megismerjen egy bizonyára nagyszerű fiatalembert. Ránézésre máris annak gondolom. - Innál egy bögre teát? Vagy mást esetleg? - szerintem bármivel tudok szolgálni, mert a konyhából előzetesen hoztam fel mindenféle gyümölcslevet, szénsavas üdítőt, és igazából mindent, ami a szemnek és a szájnak ingere lehet, de az alkoholt azért hanyagoltam. Mégis csak iskolában vagyunk, és ez mégis csak egy kvázi józan beszélgetés. Amennyire ennyi év után józanul meg lehet beszélni bármit két idegennek a családi kapcsolatokról. Amit kér, az már készséggel lebeg is az asztalra - tea esetében mindenféle ízesítőszerrel is, mint cukor, citrom és tej, bár utóbbit nem kifejezetten értem, de hát az angolok furák -, és csak ezt követően kezdek valami baromi sablonossal. Hát igen, tőlem nem is vártunk mást, de hát nézzen rám bárki, és mondja azt, hogy izgalmas vagyok. nem véletlen, hogy nincs barátnőm. - Hogy vagy? - ugye, hogy én megmondtam! Remélem, nem az első kérdésemmel vágtam el magam előtte. Jó lenne már végre ismét érezni, hogy vannak rokonaim. De ez vajon neki is olyan lenne, mint nekem?
Vendég
Kedd Ápr. 21, 2020 1:28 am
Elijah && Vladimir
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre kinyílik az ajtó, én pedig erőt veszek magamon, hogy kinyissam a szemem. Mr. Kamensky… vagyis Elijah… még azt sem tudom, magamban hogy nevezhetném barátságosan be is invitál, de én kicsit bizalmatlanul méregetem őt is, meg az irodát is a háta mögött, arra számítva, hogy az apám bármikor előugorhat a rejtekhelyéről. Ezért kicsit hosszabban állok az ajtóban, már-már kínossá váló csöndben, de nem történik semmilyen rendkívüli dolog, amiket a félelmeim vetítenek a szemeim elé. Apán nincs a szobában. Ez pedig már egy jó jel. -Köszönöm. – Mondom csak végül szűkszavúan, sápadtan és mosoly nélkül, akármennyire is próbálok magamra erőltetni egy kicsit, mert tényleg kedvesnek tűnik. Óvatosan lépek beljebb, még mindig azt várva, hogy bármelyik pillanatban megtámadhat valaki, és csak egy egészen kicsi hajszál választ el attól, hogy ne tartsam készenlétben a pálcámat. A mozdulataim viszont így is végtelen feszültségről árulkodnak, és azt sugallják, mintha számítanék valamiféle orvtámadásra, ami viszont nem érkezik meg. Végül én is leülök az egyik fotelbe, ahogy ő is teszi, de a feszültségem igen csak nehezen akar alábbhagyni, pedig tényleg próbálkozom. Nem tűnik rossz embernek, az óra után sem éreztem úgy, mintha olyan típus lenne, mint az apám, de… sosem lehet tudni. Apámról sem gondolta senki, hogy miket művel otthon velünk, a társadalom igen csak megbecsült tagjaként emlegették mindig is.
Amikor megkínál teával, kapásból szeretnék nemet mondani, de valami mégsem engedi, hogy ezt tegyem. -Igen, kérek szépen. – Bólintok rá végül, de továbbra is elég tartózkodóan. A kért ital hamar elém is lebeg, én pedig egy pár pillanatig bizalmatlanul méregetem a bögrét, de abban bízom, hogy a Roxfortban csak nem mérgezne meg, ha pedig altatóbájital lenne benne, hogy apámhoz vigyen, akkor talán anya biztonságban maradhatna. Végül minimális cukrot és viszonylag sok citromlevet teszek bele, és óvatosan belekortyolok. Szinte várom a hatását, de nem történik semmi és kifejezetten finom, ezért egyelőre úgy tűnik, hogy senki nem akar megölni, sem elhurcolni innen, ami határozottan jó jelnek számít. -Köszönöm. – Mondom végül halkan, és mintha ebben a szóban kicsit több is lenne, mint egyszerű udvariassági formula a tea miatt. Lehetséges lenne, hogy neki fogalma sincs arról, hogy elszöktünk otthonról? Hogy apám egyáltalán nem tartja vele a kapcsolatot? A remény halvány szikrája kezd felébredni bennem, de még nem merem engedni, hogy kibontakozzon.
A kérdésére újra felpillantok rá, szinte kutakodóan, úgy, mintha bele akarnék látni a lelkébe, bármiféle rosszindulat után kutatva, de nem találok a szemeiben semmit, csak kíváncsiságot és némi idegességet, ami lehet azért is, mert megjelent itt egy totálisan ismeretlen rokona. -Jól vagyok, köszönöm. – Válaszolom a szokásos udvariassági formulát a kérdésére, és hirtelen megint beáll a kínos csend, mert fogalmam sincs, hogyan szólíthatnám meg újra. Tegezzem, magázzam? Nem ismerem és a tanárom. De most nem olyan, mintha tanár-diák pozícióban beszélgetnénk egymással. -Ön, hogy van? – Kérdezek vissza a magázás mellett döntve, mert még mindig nem vagyok benne biztos, hogy bízhatok-e benne. Megvárom a válaszát, hogy aztán megint beüljön a kínos csend, és szinte fájóan hangos, ahogy a kanállal keverem a már nem létező cukrot a teában. -Mit akar tőlem? – Bukik ki belőlem a kérdés, akaratlanul is. A hangsúly nem támadó, de nem is túl barátságos. -Apám tud róla, hogy itt vagyok? – Teszem fel a következő kérdést, és bár igyekszem mindenfajta érzelmet mellőzni a hangomból, az enyhe pánik nyomai mégis benne vannak.
Eleinte nem is tudtam, hogyan viszonyuljak ehhez az egész helyzethez. Nem tudtam, hogyan is alakult apa testvérének a sorsa, ezért arról sem értesültem, hogy van unokatestvérem, ráadásul egy ilyen szép szál legény lett belőle. Nem tudtam semmit, még a nagybátyám neve is csak ritkán került elő. Nem beszéltünk róla, nem firtattuk, csak egymásért éltünk mindig. Ebbe pedig nem fértek bele olyan rokonok, akikkel nem tartottuk a kapcsolatot. Nem tudom, hogy miféle viszonyban voltak, én viszont igyekszem nem rosszra gondolni, ha meghallom apám testvérének a nevét. Nem ismerem őt, nem akarom elítélni akkor sem, ha egy szót sem hallat magáról. Apa azt hiszem egyszer küldött levelet, de sosem érkezett rá válasz. Nem hibáztatok senkit, de a döntéseknek következménye van. Ennek a döntésnek a kapcsolat teljes megszakítása lett a következménye. Egészen év elejéig, amikor meg nem tudtam, hogy Vladimirnak mi a vezetékneve. Meglepett, ez nem is kérdés, és sokáig nem is mertem beszélni vele személyesen. Most azonban tényleg szeretném megismerni, tényleg érdekel, hogy kicsoda is Vladimir Nikolai Kamensky. Sokáig áll az ajtó előtt, én pedig nem szeretném erőltetni, hogy siessünk. Mindkettőnknek új ez az egész helyzet, nem róhatom fel neki, hogy bizonytalan. Én is az vagyok, csak igyekszem leplezni, de a zavarom minduntalan kiütközik egy-egy ügyetlen mozdulatban vagy elvétett mondatban. Szerencsére még egészen jól kordában tudom tartani ezt a különös érzést, ezért nem is zárom be az ajtót meggondolatlanul. Nem akarom megijeszteni, hogy bezárom őt ide. Nem akarom, hogy ennél is feszélyezettebb legyen. Ahogy leülünk, és mindkettőnk előtt megjelenik a kellő mennyiségű és minőségű ital, egy pillanatra beáll a csend. Mindketten ízesítünk, és bele is kortyolunk a saját italunkba. Muszáj egy kicsit, hogy ne legyen ilyen száraz a szám. - Jól vagyok, köszönöm. Ön hogy van? - Ön, hát persze, még nem ismerjük egymást annyira, hogy a nevemen szólítson. Nekem sem biztos, hogy kellett volna. Mégiscsak a tanára vagyok, de ott motoszkál bennem a tudat, hogy ez nem minden. valójában hasonló vér csörgedezik az ereinkben, és vagyok annyira önző, hogy máris személyes kapcsolatot alakítsak ki vele. Igen, önző vagyok, hogy ennyire meg akarom ismerni, ennyire kapálózok egy még élő rokonért, de valahol érthető. Valahol meg tudom érteni saját magamat, de hogy ezt ő is képes-e feldolgozni, arról igazándiból halvány gőzöm sincs. - Én is jól vagyok, bár elég furcsa, hogy találkozok egy rokonommal. - most mit kerteljek? Nem akarok, nem illik ide, és ha nem mondanám, telán meg is lehetne kérdezni, hogy akkor mégis mi a fene miatt ülünk itt egymással szembe, mint két bábu? Jó kérdés lenne, és még az előző mondatom után is ugyanúgy meg lehetne kérdezni. De nincs itt senki, aki megtenné ezt, csak ő és én. És kettőnk közül úgy tűnik, ő a bátrabb. - Mit akar tőlem? Apám tud róla, hogy itt vagyok? - sebet ejtenek szívemen ezek a kérdések. Nem tudom, milyen kapcsolata van a szüleivel, nem tudok róla semmit, és ezen szeretnék változtatni. De ezt így mégsem mondhatom. Mi van akkor, ha ellenségesnek ítél meg? Mi van akkor, ha egy életre elriasztom. De nem tudok ennél értelmesebb válaszokat adni, ezért csak pár pillanat erejéig gondolkozok a kimondott szavakon. - Nem ismerem az apádat, nem is beszéltem vele soha. Csak meg szeretnélek ismerni, ha már egy a nevünk és bizonyára a vérünk is. Csak megörültem, hogy végre nem vagyok egyedül, végre nevezhetnék valakit a családomnak, de ha te nem szeretnéd, hogy az életed része legyek, akkor nem erőltetem rád a társaságomat. Nem szeretnélek ezzel leterhelni, szóval bármikor elmehetsz, ha úgy érzed, hogy veszélyt jelentek rád, vagy csak nem vagy rám kíváncsi... - sóhajtok a mondandóm végén. Ezt nem teljesen így akartam előadni, azt hiszem. Mégsem szívhatom csak úgy vissza a szavaimat, mert azoknak súlya van. Ahogyan az emléktörlésnek is. Érződne, hogy hiányzik valami, zavaros lenne az elme egy-egy ponton. Persze nem vagyok amneziátor, nem is értek ehhez annyira, hogy szakszerűen tegyem meg. És nem is akarom megtenni, csak meg szeretném ismerni. Szeretném meghallgatni a történetét, elmondani neki a sajátomat, és talán barátok is lehetnénk - ha igazi család ennyi év után már nem is feltétlenül. - Csak annyit mondasz el, amennyi jól esik, de... megkérdezhetem, hogy miért estél ennyire kétségbe édesapád miatt? - szomorú szemekkel nézek rá, nem is próbálom leplezni, hogy sajnálom őt. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam, és már tudom, hogy nagyon elrontottam. Nem szabadott volna idehívnom, szóba sem kellett volna állnom vele, csak hagyni, hogy majd egyszer kirepüljön a kastély falai közül, és soha többé ne lássuk utána egymást. De ez nem én lettem volna. Bennem ennél sokkal több érdeklődés és szeretet utáni ácsingózás rejlik. Én ennél sokkal önzőbb vagyok...
Vendég
Csüt. Jún. 11, 2020 6:08 am
Elijah && Vladimir
A jelenlegi helyzet számomra olyan, mintha egyenesen besétáltam volna egy barlangba, ahol ki van rakva a rengeteg veszélyre figyelmeztető tábla. Ebben a barlangban vaksötét van, és egyedül csak a szerencsén múlik, hogy rám szakad-e minden, vagy sem. Egyelőre még mindig a sötétben tapogatózom, abban bízva, hogy ép bőrrel fogom megúszni ezt a kalandot. Képtelen vagyok ebben a kezdeti, sötétben tapogatózós módban bízni benne. Ezért veszem fel a szokásos, távolságtartó attitűdömet, bízva abban, hogy az idő majd segít eldönteni azt, hogy a férfi ellenség, vagy szövetséges lesz-e. Folyamatosan próbálom elemezni magamban az egész szituációt. Figyelem az arcának minden rezdülését, az apró gesztusait, felkészülve arra, hogy ha olyan jeleket mutatna, akkor meg tudjam védeni magam. Az izmaim képtelenek ellazulni, és egyelőre ugrásra készen várnak arra, hogy ha veszélybe kerülnék, működésbe kezdjenek. Még mindig nehezen tudom elfogadni azt, hogy lehet, hogy ez nem egy jól kitervelt csapda. - Igen. Ez számomra is elég meglepő volt. - Fűzöm hozzá, továbbra is szűkszavúan és óvatosan. Pont ezért vagyok ennyire mindenre felkészülve, hiszen, mennyi esélye volt annak, hogy pont itt, pont egy új élet kezdetén fogok összefutni, egy eddig ismereretlen rokonommal?
Azt gondolnám, ha hinnék a sorsban, hogy most vagy nagyon kegyetlen, mert úgy gondolja nem kaptam még eleget az élettől, vagy pedig pont az ellenkezője, most jött el számomra egy valóban új időszak kezdete, ami talán nem lesz szenvedésekkel teli. Ez viszont még mindig túl szépnek tűnik, ahhoz, hogy igaz legyen. Ezért muszáj rákérdeznem. "Nem ismerem az apádat." Valóban igaz lenne? Hihetetek neki? Megadhatom neki az esélyt arra, hogy bizonyítsa azt, hogy megbízhatok benne? A testbeszéde azt mutatja, hogy igazat mond, de egy ilyen veszélyes játszmában számíthatok a megfigyelőkészségemben és a megérzéseimben? - El kell, hogy keserítsem. - Mondom halkan egy nagyon kis sóhajjal. - Tegyük fel, hogy hiszek önnek és valóban nem ismeri az apámat. Ha objektíven szemlélem a dolgot, ez elég valószínű, apám soha nem beszélt a családjáról, még édesanyámnak sem. Soha nem jöttek rokonok látogatóba, sem baglyok olyan levelekkel, amik személyesek lettek volna. Tehát ez még elképzelhető. - Gondolkozok hangosan. - Viszont... én... én messze nem vagyok olyan családtag, aki... bárkinek is kellene. - Mondom ezt már szinte suttogva, végig a teámba meredve. - Itt nem az a kérdés, hogy én akarom-e. Pont az ellenkezője. Még nem ismer, de, ha jobban megismer esetleg, akkor ön is hamar rá fog jönni erre. Nem akarom, az ön életét is megkeseríteni és tönkretenni. Főleg nem úgy, hogy ha jók a megérzéseim és igazat mond, mert akkor ön egy ritka jó ember. Ne hagyja, hogy ezt tönkretegyem. - Minden egyes szavamat komolyan gondolom, hiszen... akkor romlott el minden otthon is, amikor megszülettem.
A kérdése olyan hatással van rám, mintha csak rám mondott volna egy bombardát. Súlyos csend áll be közénk újra, és ezt a csendet csak a hirtelen remegni kezdő kezeim törik meg, amik még mindig tartják a teát. A remegés olyan ösztönösen jön, hogy képtelen vagyok megállítani, vagy kontroll alatt tartani, a tea pedig ennek hála jó nagy részben az asztalon végzi. - Bocsánat. - Motyogom elhaló hangon, és inkább gyorsan leteszem a bögrét. Egy gyors nonverbális suvickussal eltüntetem a kiömlött teát ls próbálom figyelmen kívül hagyni az újra feléledő fantomfájdalmakat. - Látja, csak bajt tudok okozni. - Nevetek keserűen, miközbem próbálom eljátszani azt, hogy minden rendben van, de hullasápadt vagyok, és mikor egy pillanatra nem koncentrálok önkéntelenül is megdörzsölöm az egyik mellkasomon elhelyezkedő sebhelyet. Az összes szörnyen fáj, de eddig még nem sikerült megoldást találnom erre a problémára. Hiába gyógyultak be, időről-időre így is jelentkezik a fájdalom. - Nem mennék bele a részletekbe, de... nagyon fontos az, hogy ne tudja meg, hol vagyunk. Főleg azt nem, hogy édesanyám hol van, az hogy engem megtalál, az nem tud érdekelni. - Mondom szinte suttogva, mikor végre sikerül annyira lenyugodnom, hogy megszólaljak. - Tudom, hogy elég nagy kérés, de... megtenné, hogy titokban tartja? Kérem. - Próbálom leplezni, de ez az utolsó szó szinte könyörgésként hangzik. Igazából az is. Már rég elvesztettem a büszkeségem, ha ugyan egyáltalán létezett, hogy ilyen apróságok miatt aggódjak, főleg akkor, ha az anyám élete a tét. Az enyém már szintén nagyon régen elvesztette a fontosságát, egyedül csak azért élek még, hogy az anyámat meg tudjam védeni, ha úgy hozná a szükség.
◄► 
