Esküszöm, ilyen pocsék randin is már régen voltam. Egyáltalán miért adok én folyamatosan új esélyt srácoknak a Tinderről? Komolyan az én eszem is elment, ha azt hiszem, hogy ott fogok értelmes pasit találni. Ez is, tök normálisnak tűnt amíg nem találkoztunk, aztán élőben annyira sokszor beállt a kínos csend, hogy jó, hogy nem kiabáltam már segítségért. Nem ítélek el senkit a munkája miatt, sőt amúgy elég szexin hangzik az, mikor egy srácról kiderül, hogy egy Magic Mike Showban szerepel, de elég szomorú, hogy ahogy jobban beszélgetsz vele, rá kell jönnöd, hogy hiába a külső, ha nincs sok mögötte. I mean nem helyezem magasra a mércét, de a nővérem is megmondta, hogy nem érdemes olyan sráccal kezdenem, akinek alacsonyabb a végzettsége nálam, mert ott lehetnek problémák. Itt egy újabb eset, amit felírhatunk erre a listára, hogy so true... Az egyetlen pozitívum az, hogy a joghurt legalább finom volt. Nem is csoda, hogy csalódottan indultam haza meg persze azokkal a gondolatokkal, hogy vele sem akarok találkozni többet. A Chinatown felé megyek inkább, ráérek még hazaérni és az a negyed mindig annyira feltölt és inspirál, hiszen olyan más. Most sincs ez másképp, sőt! Látok egy köpenyes nőt - igazából az a köpeny elég menőn néz ki, lehet, hogy amúgy inkább poncsó, de meglehet, hogy szereznem kéne egy ilyent nekem is, csak inkább pirosban -, akinél valami egészen érdekes állat van. Nem jövök rá mi az, még sosem láttam ilyent és a nő... A nő meg olyan természetesen beszélget, míg ez a valami ott ül mellette. Uh, még enni is ad neki.... Mit eszik ez az izé? Hát olyant se láttam még soha életemben, de mekkora fogai vannak már úristen! Előveszem a gépem és lövök róla pár képet, még rá is nagyítok, erre fel, hát nem oda jön hozzám ez a boszorkány kezében a hogyishívjákkal, hogy mit akarok az állatától?! Jesszus, ez csak pár fotó, úgyis otthon elemzem ki, hogy mégis milyen fenevadat sétáltat itt a város közepén! Ráadásul póráz nélkül?! - Örülne, hogy nem hívom rögtön a rendőrséget, mert ez a valami tuti életveszélyes! - beszélek vissza és minden bizonnyal igazam is van. Lazán megette az előbb azt a tudom is én micsodát és olyan fogakkal simán életveszélyesen megharaphat bárkit, pláne egy gyereket. Nem vagyok amúgy hülye, látom én, hogy ez nem normális. Mármint, hogy valakinél ilyen állat van csak úgy. Ehhez tuti engedély kéne vagy... Vagy mi van ha ez amúgy valami genetilailag módosított állat? Vagy valami új faj? Az Unbelievable-nél tuti lesz valaki, akinek lesz jobb ötlete. Az összes képemre voltak eddig visszajelzések a blogon is. Talán erre is lennének. Talán más is látta már. Felháborodva hagy itt amúgy a köpenyes nyanya. Én meg a képeket csekkolom a gépen, amikor sikítást hallok. A hang irányába fordulok és egy gyerek bőg, mellette meg ott a hárpia a lénnyel. Reflexből kezdek el kattogni a kamerával, miközben sietek feléjük. - Miért nem tudja féken tartani azt az izét? Hallott már a pórázról? - akadok ki rögtön és ahogy hallom mások is helyeselnek körülöttem. Jól van akkor, most már tuti, hogy nem haluzom be őket. Azért szánalmas, hogy egy baleset kellett ahhoz, hogy kinyíljon az emberek szeme...
Amikor az ember egy nyugalmas napnak néz elébe egy viszonylag forgalmas de mégis így megszokott városrészen, akkor elvárná, hogy nem színezi meg semmi sem azt a bizonyost. A kínai negyedben sok mindent egyszerűbb, célravezetőbb beszerezni feltűnés nélkül, kicsit talán hanyagul az Abszol út kínálatához és nyüzsgéséhez tudnám hasonlítani. Mégis a sok turista és húzott szemű között már messziről kiszúrok két személyt, akik közel sem átlagosak. Vagy a szituáció nem az, ez már lényegtelen. A csaj fényképezőgépet szorongat a kezében, míg a vele szemben álló taláros nő - vélhetően boszorkány - nagyon osztja őt. Azt hiszem hamarosan be fog futni egy értesítés az amneziátor irodára, hogy történt egy kis kavarodás. Néha olan szépen tudják megfogalmazni a figyelmetlen varázslók és boszorkányok, hogy muglibaleset történt, hogy azt öröm hallgatni, olvasni, tudomásul venni. Mert mindig a mugli a hibás, miért kíváncsi, nem igaz? Hát én közelebb megyek, már csak akkor is, amikor a szabadnapomat töltöm. Nem lenne dolgom és tisztem sem beleütni az ügyükbe az orrom, sem csak úgy közbeavatkozni. De hallani szeretném ezt a beszélgetést. Azt a kis pofás dögöt is a legjobb helyre viszi. Nagyon jól tudja, hogy ennek a negyednek vannak eldugottabb részei és minimum álcáznia kellene a "ölebét". Hirtelen gyorsulnak az események fel és kezdem úgy érezni, hogy közbe kell lépnem. Mondjuk úgy kevésbé feltűnően. Nem könnyíti meg a dolgom ez a szipirtyó és még mindig a kis dögöt védi. Én tudom, hogy ragadjam meg és nyomjam a kezeibe. - Ezt itt, vigye el orvoshoz a gyerekkel együtt. - ragadom meg a nő karját és húzom el az egyre gyülekező tömeg elől. A gyerek kezét pedig a kezébe adom, hogy fogja meg és nyomás. Villantom a jelvényt, amivel igazából még nem lenne szabad mutatkoznom - épp ezért nem is hordom sem kívül, sem feltűnő helyen. De kapcsol szerencsére. - Azt hiszem kicsit nagy volt a riadalom, de nincs semmi baj. Majd az erre szakosodottak megoldják. - magyarázom a helyzetet, miközben megint kiszúrom a lány kezében a kamerát. Nem jó ez így, ha túl sok képet készített. Úgy érzem, hogy még valamit meg kell lépnem. - Nem tudom miféle állatot ölelgetett, manapság a kutyákat is ilyen csúf izékké tenyésztik. De a póráz jogos. Talán segíthetek valamiben? - azért a szavaimra nagyrészt oszlani kezd a tömeg, a haragözön csillapodik, a kérdést pedig még mindig a rövid hajú lányhoz intézem.
Komolyan nem vágom, hogy miért nem képesek az emberek pórázon tartani az állataikat. Azért vannak a kutyafuttatók, hogy ott szabadon lehet engedni őket, az utcán pedig vannak az íratlan szabályok, amikkel a saját és embertársaink testi épségét óvjuk. Sok gyerek fél a kutyáktól, anno mikor kicsi voltam én is szabályosan rettegtem tőlük, aztán mostanra teljesen megváltozott a véleményem. Viszont van, aki nem változik és még az én koromban is fél tőlük, mert "hát nézd már, pont az én bokámra pályázik" szokta mondani az egyik barátnőm. Oh shit, mágis mit művelt volna le, ha látja a nőnél azt a fenevadat? Attól még én is parázok kicsit nemhogy ő! Ahogy a képeimet nézem a gépen rögtön tudom is, hogy ezeket neki nem mutatom meg, pedig mindig érdeklik a fotóim. Egy gyerek sikítása zökkent ki a képek tanulmányozásából. Nem is kérdés, hogy rögtön odaszaladok és egyáltalán nem meglepőmód ennek is a nyanyához van köze meg a mutánsához. Már veszekedtem vele, mit tesz nekem még pár mondat? Pont gyűlne a tömeg, mikor megjelenik egy csávó és valami jelvényt felmutatva küldi el a banyát és az megy... Megy a gyerek is. Nagy volt a riadalom? Nem lát ez rendesen? Hát mik azok a fogak? Remélem valami állatgyűjtőre célzott az erre szakosodottak alatt, vagy legalább a rendőrségre. Nem normális, hogy valaki ilyen nyíltan szabadjára engedjen egy ilyen izét. A srác újabb mondatait hallva viszont a tömeg oszlani kezd. - Komolyan azt hiszi, hogy az egy kutya volt? Megnézte alaposan? Ekkora fogai voltak - mutatom az ujjaimmal a méretét, bár lehet talán túlzok, de majd a képek rendes megnézése után úgyis pontosabb képet kapok, nem? - Akármi is volt, igen, pórázon kellene tartani, nem szabadon engedni emberek közé. Kutyák is okoznak balesetet, hát még ez. Nézze meg! Még mindig úgy gondolja, hogy AZ egy kutya volt? Nem vagyok hülye, ilyen kutyát keresve se találok sehol - mutatok egy képet a fickónak. Majd azt hiszi, hogy annyiban hagyom, mi? Majd pont én! Már annyi furcsaságot láttam, nem fogja elhitetni velem, hogy az egy kutya volt, majd inkább én győzöm meg az ellenkezőjéről. Franc tudja azt is, hogy milyen jelvényt villogtatott az előbb a nyanyának, amitől az úgy eltakarodott, de legalább már nem itt rontja azzal a lénnyel a levegőt. Remélem első útja egy állatkereskedésbe vezeti, hogy pórázt vegyen meg egy szájkosarat! Ha meg ennyire para a srác jelvénye, akkor még az is lehet, hogy nem ússza meg ennyivel a nő. Mi lehet amúgy? Tuti nem rendőr...
Amikor meglátom a perpatvart, már tudom, hogy az elkövetkezendő fél-egy órám nem fog unalmasan telni. Ha tippelni szeretnék, hogy eltelik egyetlen nap is anélkül, hogy közbeavatkoznom kellene, akkor azt mondanám, hogy nem. És ezzel még nyugodt szívvel el is mennék lottózni. De ha már így alakult és helyben vagyok, megoldom én a dolgot. A nőnek szerencsére elég csak felvillantanom a jelvényt, hogy vegye a lapot, sürgősen tűnjön el innét, mielőtt még őt is amneziálnám. Nem szeretnék senkinek sem fölösleges fejfájást okozni, de ha úgy látom szükségét, akkor közbelépek. Már nem azért, de ennek a közel tíz fős csoportnak a tagjai aligha láthatták a szerencsétlen jószágot, ha ez a túlpörgött, fényképezőgépét gyilkosan kattintgató fruska betakarja jótékonyan a belátást. Pár kép pedig csak elbizonytalanítja az embereket, ugyan már, létezik? - Maguk elhiszik, hogy az ott nem kutya? Tudják mit, higgyenek a laposföld-hívőknek is és az ufó elméletek kitalálóinak is. - természetesen egy kisebb kifütyülés a válasz rám, de ez a célom. Ha ott hagynak a legkisebb megalapozatlan gyanúval, akkor már fél sikert elértem. De úgy érzem, hogy ennyivel nem fog a probléma megoldódni és még kezelésbe kell vennem ezt a habzó szájú mugli lányt. Jó mélyre süllyesztem a jelvényem, hogy még csak ne is lássa, mielőtt újabb elméleteket kezd el gyártani és inkább figyelni kezdek rá. Vagyis jobban mondva az arcomba nyomott fényképezőgépre, amin a már számomra annyira jól ismert lényt mutogatja. Hát szívem szerint rávágnám, tényleg nem kutya, de nem tehetek ilyet. Jobb a békesség a varázslótársadalom és az ő világa között. - Vannak olyan tenyésztők, akik képesek ilyen ocsmány dögöket tenyészteni. A világ legrondább kutyája versenyről nem hallott? - kezdek érvelni amellett, hogy érezze csak magát igen csak butácskának, amiért ilyeneket gondol. Sajnos azt kell levonnom az egészből mint következtetés, hogy igaza van és okosabb annál, mint hogy egy ilyennel simán megvezessem. De még nem nyúlok a pálcámért. Amúgy sem a forgalmas járdán kellene ezt. - Pedig ez itt egy kutya és biztosíthatom, hogy a hölgy most megy és vesz egy pórázt a kutyájának, különben komoly összegekre megbírságoljuk. - igyekszem lezárni a témát, de még mindig csak nyomkodja a gombokat a fényképezőjén. Kezdem úgy érezni, hogy itt már tényleg csak egy kis emlékezetvesztés hiányzik. - Nyugodjon le, kérem, minden teljesen rendben lesz. Azokat a képeket pedig nyugodtan törölje ki, vaklármára nincs szüksége az embereknek. - nyomatékosítom még a szavaimat, mielőtt nem venne komolyan. Aztán csak körbepillantok és előveszem a telefonom. Igaz, nem a legújabb és nem a legokosabb, de beütök rajta egy számot. Az amneziátor vészhívó, ha esetleg plusz ellátásra lenne szükség. Gyorsan le is jelentem, hogy harapás történt. Addig pedig folyamatosan a csajra pillantok, nehogy felszívódjon még itt nekem.
Szokták mondani, hogy "hiszem, ha látom". Ezt az elvet követem azzal, hogy a fényképezőgépem nélkül alig hagyom el a lakásomat. Kellenek a bizonyítékok, hogy nem én vagyok a bolond, hogy igenis az, amit láttam létezik és a fotók közzétételével az Unbelievable-nél az acélunk, hogy felnyissuk az emberek szemét. Sokan bélyegeznek meg minket, mert rengeteg elmélet jelenik meg a magazinban, némelyikre még én is húzom a számat, hogy sántít a történet, de azok, amikhez az én képeimet publikáljuk nincs rossz szavam. Talán pont ezért érint annyira érzékenyen az, amit ez a fiatalember mond. Ufók igenis léteznek, van róla képem! Fekete, sötét árnyak az égbolton és furcsa lények. Mégis mi más magyarázat lenne ezekre? Kormányzati kísérletek? Az sem kizárt, de kétlen, hogy egyedül lennénk a világegyetemben... - Héé - horkanok is fel rögtön, de a többi ember reakciója pont az enyém ellentéte. Vicc, ami a mai világban folyik, kész vicc!De most tényleg elhiszik, hogy nincsenek ufók? Csak azért mert így hívjuk őket? És ha azt mondanám, hogy földönkívüliek, vagy más bolygón élő civilizációk? Akkor is így reagálnának? Az ufó tökéletes szó arra, hogy a most tapasztalt hatást érjük el, valamiért még azok is, akik talán hisznek bennük, gyakran tagadják ezt, mert félnek a megbélyegzéstől. Gratulálok 21. század és social media, ebben nem vagy a toppon! Szeretném bebizonyítani, hogy tévednek, hogy nem vagyunk egyedül és valami furcsa dolog történik körülöttünk, amire nincs rálátásunk, de csak a jelvényes srác marad itt, így neki próbálom elmagyarázni, hogy mennyire lehetetlennek tartom, hogy az egy kutya lett volna. A fényképezőmön mutogatom hát neki a képeket, némelyikre még rá is nagyítok, de szavait hallva úgy érzem esélytelen, hogy jobb meglátásra bírjam. - Nem, arról még nem hallottam, de majd rákeresek és akkor veszek rá jegyet... - ironikusnak szánom-e a választ vagy sem, magam sem tudom, de továbbra is azon vagyok, hogy meggyőzzem, nekem van igazam. Ekkora fogakkal még nem láttam kutyát és az a furcsa fej... Még egy mopsz is szebb nála, pedig azoknak a kutyáknak van baja! - Hát nyilván az a legkevesebb - bólogatok helyeslőn a póráz hallatán, de azért tovább mutatgatom a képeket, némelyikre megintcsak ráközelítve, hogy még inkább nyomatékosítsam a nem természetes mivoltát a lénynek, avagy az állítólagos kutyának. - Dehogy törlöm őket! Majd a munkatársaim talán rájönnek, hogy miféle állat volt ez, ha meg nem, akkor beteszük a magazin kérdőjeles rovatába, hátha ott tudja valaki. De ha maga annyira biztos benne, hogy ez egy kutya volt, nevezze meg a fajtáját és ha találok róla jobb képet, akkor hiszek magának - és akkor talán ki is törlöm a képeket, de ha nem tud semmi olyan érvet felhozni, ami meggyőzne, akkor bizony viszontláthatja a képeim legjobbjait a következő hónapban.
Az idegesítőm kellemetlen és túlbuzgó embereknél már csak az okoskodókat utálom jobban. Amikor kimegyünk elrendezni az ügyeket, megannyi mugli bizonygatja az igazát, de ő látta, de ezt jelenteni kell. A frászkarikát kell jelenteni. Azt gondolná az ember, hogy többen vannak azok, akik szimplán rosszul lesznek és megzavarodnak, de nem! Több a minden lében kanál és rosszabb, ha még odébb is állnak, mi pedig kereshetjük meg őket. De hát ez a munkánk, én pedig nem véletlenül választottam ezt a hivatást. Úgy érzem, hogy most is hajlandó vagyok időt szakítani erre, amikor amúgy nem kellene vele foglalkoznom. Igaz, az élet sosem volt egy kívánságműsor, miért most lenne másképp? Nagyon is hallom azt a tiltakozást, mégsem foglalkozok vele, mert a tömeget kell előbb meggyőznöm, hogy oszoljanak. Majd utána foglalkozok a probléma forrásával. Ismerem a fajtáját, úgyis meg akar győzni arról, amit látott, az igaz és tudom, hogy hiába van igaza, attól még nem adhatok igazat neki. - Nagyon helyes. - most, hogy az emberek nagy része elpárolgott, tudok rá is szánni időt és nem vagyok rest a képekre vetni pár pillantást. Azoknak mind el kell onnét tűnnie. Alighanem lassan be kell iktatnom a tervet, miszerint előbb felbosszantom őt, majd lehetőleg a nem túl nyílt utcán amneziálom, mert miért is ne. - Maga valami újságíró? - pillantok rá meglepve, ahogy tovább ecseteli a dolgait. Sürgetőbb ez, mint ahogy tűnik. - Megengedi? - kérdezem meg tőle és nyúlok a gépért, de nem megvárva a válaszát kiveszem a kezéből, elfordulok és már törlöm is a memóriát. Most hálát adok az égnek, hogy tanultunk ezekről a mugli dolgokról, mit és hogy kellene kezelni. Egy okostelefonnak sem szabadna lehetetlennek lennie, más kérdés, hogy ahhoz fél percnél több bogarászás kell, annyi félék. - Bocsánat, de ez szükségszerű. Nem kell riogatni a népeket. - visszaadom a gépet neki és figyelem a reakcióját. Kezemet a pálcám közelébe csúsztatom, hogy ha kell, azonnal tudjak lépni. Remélem csak, hogy nem csap túl nagy patáliát.
Nem értem az emberek miért ennyire birkák? Miért nem képesek kinyitni a szemüket és látni? Miért hagyják magukat ennyire könnyen? Idejön egy srác mond valamit és mindenki elhiszi? Mi lesz a gyerekkel? Egy életre szóló traumát kaphatott, megsérült nem csak testileg hanem lelkileg is attól a rondaságtól. - De... De... Most komolyan neki hisznek? - ez olyan, mintha a falnak beszélnék. Senki sem figyel rám, sőt még látom, hogy megvető pillantást is küld felém egy fiatal pár. Inkább ők érdemelnék meg ezt a nézést tőlem, mert magasról tesznek arra, hogy egy fenevad jár közöttünk. Vajon akkor is így viselkednének, ha mondjuk az ő gyerekükről lenne szó? Ha sikerülne csak egy embert jobb belátásra bírnom már sikeresnek könyvelhetném el a dolgot. Az Unbelievable-nél ez a legnehezebb nekünk, hogy új embereket győzzünk meg és ne minket tartsanak idiótának. Éppen ezért mutogatom olyan lelkesen a fotóimat a fiatalembernek. Váratlanul ér a kérdés, még sosem hittek újságírónak. A legtöbben dilisnek titulálnak, ha rám tör az öt perc a furcsaságokkal kapcsolatosan ő meg leújságíróz. Végül is utóbbi még mindig kellemesebben hangzik, azt hiszem. - Nem. Vagyis kicsit. Igazából nem... Fotós vagyok az Un... Egy magazinnál -hallgatom el inkább a lapunk nevét, mert tudom, hogy sokan vannak rossz szájízzel róla. - Én csak a képeket készítem és elviszem a sztorit, de más írja meg - amennyire megy a dalszövegírás a cikkírás olyan kínkeserves volt számomra. Éppen ezért jobbnak láttam ha egy másik gép mögött maradok inkább, hiszen ez sokkal inkább nekem való feladat, otthonosabban is mozgok a fényképezőmmel, mint a legtöbben a magazinnál. Mit engedek meg? Értetlenül pislogok, hogy mire gondol, de gyorsan kiderül a turpisság. - Hé maga! Az egy drága gép, nem játékszer, adja vissza! - kapok érte rögtön, ahogy kiveszi a kezemből, de a kis termetemmel nem igazán vagyok megáldva ilyen magas emberek között. Miért magasabb nálam az emberek nyolcvan százaléka? És miért hiszik azt mind, hogy ezért bármit megtehetnek? Gyorsan visszakapom a gépet és első dolgom kívülről átnézni, nem okozott-e valami kárt benne. Szerencséj... Oh ne! - Mi a fa*z? Maga komolyan kitörölte az EGÉSZ memóriámat? Tudja, hogy egyáltalán hány gigabiteról beszélünk? Eszébe sem jutott, hogy más is van rajta nem csak az a dög?! - ugyan azokat a fotókat is sajnálom, hogy eltűntek, de nem azok miatt esz a leginkább a méreg hanem Josie... Mégis hogyan magyarázom el neki, hogy eltűntek a képek? Meglepetés volt Edwardnak, hogy a nővérem tesztje pozitív lett, Josie direkt áthívott a nagy bejelentésre, hogy meglegyenek örökítve az első pillanatok. Ezt sosem fogjuk tudni megismételni... - Idióta... - sziszegem magam elé idegesen.
Számtalanszor a szánkba rágták, hogy mi a teendő egy magnixek észlelés esetén. Nyilván amennyire szükséges, elkerülhetetlen az amneziálás, de ha el tudjuk hitetni velük, hogy amúgy csak a szemük káprázott, akkor az az egyszerűbb - nem mondom, hogy nem melósabb - megoldás, hisz jobb senki fejébe nem belepiszkálni. Hogy teljesen véletlenül épp nem dolgozok, a pedig a véletlen műve. De alighanem minden mágiával rendelkező személynek kutyakötelessége lenne ügyelni arra, hogy a magnixek ne sejtsenek meg semmit, de ha elkerülhetetlen, legalább jelezzenek. Én is most olyan szívesen jeleznék és hagynám a francba az egészet, de kiröhögnének a kollégáim, hogy miért nem oldom meg én? Ugyebár... Szóval csak hagyom, hogy az emberek reakcióira hatva lényegtelenné teszem a bizonyítékokat. Aztán jól el is tüntetem a fényképezőgépből, mintha mi sem történt volna. Nem tudom biztosra, hogy kell-e ezzel az esettel foglalkozni többet vagy a lányt ennyivel is lerázhatom. Mindenesetre nem tűnik egy oknyomozó riporternek. Menten visszaszívom az elgondolásomat, hogy többet nem foglalkozok az üggyel, mert az bőven elég indok, hogy fotós. Mi van akkor, ha kimondottan a furcsaságokra szakosodott? Nem vagyok még régóta az iparban, de ha gyanakodni kell, akkor én azt nagyon tudok. Ha a második nevem a szkeptikus lenne, akkor teljesen rendjén is lenne. Kár, hogy tényleg nem hagyhatom ennyiben a dolgot. De a képet el kell tüntetnem, nem hagyhatunk bizonyítékokat. - A hol? - nem hagyom, hogy menekülőutat kapjon, nem hagyhatom ilyen könnyen meglépni a felelősség elől. Tudni akarok mindent róla. Most már tudom, hogy nem lehet csak úgy amneziálni, mert ha az emlékeit el is veszti, mi van akkor, ha az ilyenekre utazik? Vagy az is könnyen meglehet, hogy tud már valamit a világunkról. A francba is. A szükség nagyúr és most kövezzen meg mindenki azért, hogy önhatalmúlag eltulajdonítom a gépet tőle egy pár pillanatra és törlöm a képeit. Egy gonddal kevesebb, de a nagyobb sajnos még fennáll. Nem állok én olyan sokáig ellent neki, felemelem magam előtt a kezeimet, ahogy visszakaparintja a gépét. - Jól van, tessék. Visszaadtam, most boldog? - kérdezek vissza, de ezt hamar elsodorja a kiakadáshullám, amit rám zúdít. Veszek egy mély levegőt és lassan kifújom. Most hálát adok Mavisnek, hogy bírom az ilyesfajta gyűrődéseket. Azt hiszem. - Véletlen volt, esküszöm. - akkor életbe lép a tagadás módszere és igyekszem kikerülni a fölösleges hisztiáradatot. Tényleg sajnálom, hogy egyéb képei is eltűntek, de nem kockáztathatok, hogy veszélybe sodorja a varázslótársadalmat. Ugyan nem az ő képein fog eldőlni minden, de a sok apró furcsaság is sokat ronthat a helyzeten, főleg ha ezeket újságban kiadják.
