I've been causing way too much trouble // Dev & Domi
Vendég
Csüt. Ápr. 09, 2020 2:53 am
Dev & Domi
Életem tizennyolc éve folyamán nem éreztem magam még annyira elveszettnek, mint jelen pillanatban. Olyan ellentétes érzések dúlnak bennem, hogy szinte már-már szétszakítanak belülről, pedig nem kellene így éreznem. Boldognak kellene lennem, és örülnöm annak, hogy hamarosan találkozhatok Devvel, és együtt tölthetjük nagy valószínűséggel az egész hétvégét, de valahogy mégsem felhőtlen ez az öröm. Ez a távkapcsolat teljesen kikészít, akármennyire is próbálom erősnek és magabiztosnak mutatni magam, nagyon messze áll ez tőlem. Bizonytalan vagyok a kapcsolatunkban és nem azért, mert nem szeretném Devet, - ó, ilyenről még csak szó sincs – talán épp az a baj, hogy túlságosan is szeretem, annyira hogy mindent megtennék azért, hogy ne veszítsem el. Ennek ellenére mégis úgy viselkedem, mint egy eszelős, és ehelyett a találkozóink többsége veszekedéssel végződik, amiket főleg én generálok. A rengeteg hibáim egyike az, hogy borzasztóan féltékeny vagyok, minden lányra, aki csak a színes képzeletemben mosolyogva közelít felé az akadémián, arról nem is beszélve, hogy nem érzem magam elég jónak Devhez, ez pedig csak rátesz az egészre egy lapáttal. Hisztis, elviselhetetlen és lobbanékony vagyok minden egyes alkalommal, amikor épp az ellenkezőjének kellene lennem, hogy legalább azt a kevés időt nyugalomban tudjuk eltölteni, ami megadatott. Nem mondom azt sem, hogy a veszekedéseink minden egyes alkalommal előfordulnak, de lassan már gyakrabban, mint azok az időszakok, amikor egyszerűen csak jól érezzük magunkat egymás társaságában, én pedig tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mindez az én hibám.
Sóhajtva csukom be az eddig lapozgatott könyvet, amit aztán le is rakok az egyik közeli asztalra, hogy folytassam a megkezdett köreimet a Hugrabug klubhelyiségében, nyugtalanul. Már rég felöltöztem csinosan, megcsináltam a sminkemet, és az az énem, aki őrülten szerelmes, már alig várja, hogy újra lássa Devet, de a másik részem még mindig retteg attól, hogy ezt az alkalmat is sikerül majd elcsesznie. Gyors pillantást vetek az órára, és mivel megint sikerült annyira belemerülnöm a gondolataimba, hogy késés lesz a dologból, egyből sietős léptekkel hagyom el a helyiséget, hogy odaérjek a találkozó helyszínére. Szegény már ezt is biztos megszokhatta tőlem, hogy mindig minden egyes alkalommal képes vagyok elkésni, annak ellenére is, hogy mindig tűkön ülve várom a találkozóinkat. Valahogy sosem úgy jön ki a lépés, hogy időben meg tudjak jelenni, és ezt most is így van, hála a lépcsőlabirintusnak, amit habár már ismerek, mint a tenyeremet, de így is sokkal tovább tart átverekedni rajta, mint amennyire szeretném. A gyors tempójú séta közben igyekszem lenyugtatni magamban azokat a gondolataimat, amik megint feléleszthetnék bennem a saját kételyeimet és igyekszem csak a pozitív, boldog énemre koncentrálni, amit amúgy is az idő nagy részére magamra öltök.
Az elhatározás egész jól működik, mert amint a távolban meglátom Devet, egyből széles mosoly húzódik az ajkaimra, és rohanni kezdek felé, habozás nélkül. Hamar odaérek hozzá és szorosan átölelem, a mellkasába fúrva az arcomat, kiélvezve a közelségét és az illatát, ami annyira borzasztóan hiányzott, mióta utoljára láttam. Jó sokáig meg sem bírok szólalni, csak ölelem, de úgy, mintha az életem múlna rajta, és csak percek múlva sandítok fel rá, még mindig mosolyogva, és boldogan csillogó szemekkel. - Szia. – Suttogom szinte, továbbra se nagyon akarva elhúzódni tőle. - Ne haragudj, hogy megint várnod kellett rám, remélem ezúttal nem kellett nagyon sokat, siettem, ahogy tudtam. – Kérek tőle bocsánatot, miközben megint szorosabbra veszem az ölelést. - Milyen volt az elmúlt pár hét? Nagyon bekeményítettek az akadémián? – Kérdezem érdeklődve, miközben felpipiskedek, hogy adjak egy rövidebb, üdvözlő csókot neki. -Hiányoztál. – Mondom ezt már újra a mellkasába bújva.
Egy kezemen nehéz lenne megszámolni azt, hogy mennyiszer gondoltam végig azt, jó lesz ez a hétvége és épp így kell történnie mindennek. A helyzethez képest rég láttam Domit, hisz nem hogy minden nap, de minden héten sem tudunk találkozni. Tudom, hogy az ő részéről töménytelen mennyiségű frusztráció gyűlik fel, hisz már nem érzi jól magát a Roxfortban, ráadásul tudom, hogy mennyire túl akar esni az elsőn. Na igen, a téma, amire most a legjobban rá van akadva és ha nem hozza szóba egyetlen egy alkalommal sem, akkor komolyan egyszer sem. Nem tagadom, néha kiborít, hogy ha nem jön össze, nem úgy alakul valami ahogy szeretné vagy félreérti egy-egy kijelentésemet, akkor összeveszünk, ő sértetten fúj visszavonulót, én pedig gebedjek meg a maga után hagyott űrben. Néha én sem szólok utána hozzá, nem keresem, nem érdeklődöm, mert tudom, hogy ha kifortyogja magát, utána minden jobb lesz. Na de addig is... ami azt illeti, én is megsértődhetek, nem? Rendesen megborotválkozok, mert tudom, hogy nem szereti, amikor borostát növesztek. Legalábbis egyszer már szóvá tette, hogy ennek van-e jelentősége, én pedig megint csak nem értette, hogy ezzel voltaképpen mi a baja. Egy biztos, hogy nem fogom még egyszer végighallgatni azt a hisztit. Nem ér az egész annyit, hogy ezekkel foglalkozzak, amikor végre találkozunk. Nem lep meg, hogy megint én várok rá, de tudom, hogy azért el fog jönni. Pedig ő lakik most közelebb, nem én. Szorosan ölelem mégis át egy köszönés után és jó ideig el sem eresztem. Ő sem teszi. Érzem, hogy az ölelésében van minden hiánya, amit hirtelen kárpótolni akar. De lesz időnk most bőven egymásra. - Te is hiányoztál. Ígérem, most bepótolunk mindent. - búgom a fülébe, majd csak viszonzom a csókját. - Maradjunk annyiban, hogy nem vagyok elcsúszva semmivel. Sikerült az egyik csoporttársammal behozni a lemaradásomat egy kis csapatmunkával, szóval most csak a tiéd vagyok. Éhes vagy már? - tudom, úgy beszéltük meg, hogy beülünk valahová enni vagy inni vagy csak úgy kávézni. Több a lehetőségünk, lévén Roxmortsban minden egy köpésre van egymástól. - És neked hogy megy a suli? Mindjárt vége az évnek, aztán szabad leszel.
✧ Megjegyzés ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Vendég
Hétf. Ápr. 20, 2020 8:33 pm
Devon & Dominique
Ha tehetném, akkor örökre a karjaiban maradnék, akármennyire is túlzásnak tűnik ez a kijelentés, de a hiánya egyre inkább kezd az agyamra menni. Az egésznek az elején, még teljesen optimistán álltam a dolgokhoz, azt gondoltam, hogy minden rendben lesz, és ez csak erősíteni fog a kapcsolatunkon, de kezdem belátni, hogy ezt talán túl pozitívan láttam, mert a távolság nagyon nem segített ebben. Főleg rajtam nem. Nélküle már a Roxfortot sem éreztem többé annak a vidám és boldog helynek, mint ahogy eddig, és minden óra csak nyűg volt, ami egyetlen célt szolgál: azt, hogy felvegyenek az akadémiára. Persze itt vannak a rokonaim és a barátaim, akik mindig kicsit segítettek abban, hogy jobb legyen a kedvem, de mivel annyifelé vagyunk és annyi korban, hogy nehéz egyeztetni velük találkozókat, arról nem is beszélve, hogy a tanárok nagyon bekeményítettek év végére és most szinte ki sem látszom a tanulnivalókból. Amik amúgy sem igen voltak az erősségeim, soha. Szinte megkönnyebbülés, hogy elszabadulhatok a könyveim mellől, mert tényleg érzem, hogy kezdek begolyózni. Ez és még sok más frusztráció pedig általában Deven csattan, hiába is nem szeretném, hogy így legyen, de jelen pillanatban ő áll a legközelebb hozzám, akármilyen problémáink is legyenek egymással.
A szavaira felpillantok rá egy pillanatra. Bepótolunk mindent? Úgy érti, hogy azt is? Lelkesen felcsillannak a szemeim, és sokkal jobb hangulatban csókolom meg, mint ahogy megérkeztem. Érdeklődve hallgatom a beszámolóját és erőszakosan kitolom a gondolataim közül azokat a szörnyű sejtéseket, hogy a csoporttársa egy csinos lány lehetett, mert nem akarom elrontani azt a kevés időt, amit együtt tölthetünk. Igyekszem nem hisztizni semmin, és akkor minden rendben lesz. Legalábbis ezzel biztatom magam, nem csak most, hanem minden egyes alkalommal, amikor végre sikerül találkoznunk. -Én mindig tudok enni. – Mondom mosolyogva. Igazából farkas éhes vagyok, ma még nem jutottam el semmilyen ételhez, főleg mert izgultam a találkozás miatt, másrészt pedig, mert korán reggel felkeltem én, hogy tanuljak. Azt hittem, hogy ez sosem fog megtörténni, de Dominique Weasley valóban elkezdte komolyan venni a tanulmányait. - Megyeget. – Mondom egy apró sóhajjal, miközben összefűzöm az ujjainkat és nem túl sietősen elindulok az utcán vele. - A tanárok azt képzelik, hogy csak az ő tantárgyukra kell készülnünk. Győzöm írni a beadandókat. Sosem mentek jól, de ebben a mennyiségben még kevésbé. – Vallom be nem túl büszkén. Pedig tényleg igyekszem, csak valahogy nem az én természetemhez való az, hogy papírok felett gubbasszak állandóan, mikor így is rengeteg minden tölti ki a gondolataimat. -Elképzelted már milyen lesz, ha megint egy helyre fogunk járni? – Kérdezem mosolyogva, kicsit kellemesebb témára terelve a beszélgetést. -Végre eljátszhatom majd, hogy én is jó tanuló vagyok, és felelősségteljes. Végre azt tanulhatom majd, amit igazán szeretnék, és veled is sokkal egyszerűbb lesz találkozni. – Mondom vidáman, teljesen ignorálva az olyan gondolataimat, hogy: ha ugyan nem unsz meg addig, és szakítasz velem...
Mi kárpótolhatna a rengeteg tanulásban és az apám majdnem mindennapos elviselésében mint a barátnőm? Mert ugyan ki mástól kapnék igazán olyan szeretetet, mint tőle? Mit szeretetet, szerelmet. De azt elég intenzívet. Igazából részben ezért is nem tudok rá haragudni, mert megadja nekem mindazt a figyelmet és szeretetet, amire anyámtól is legfeljebb csak vágytam. Tudom, hogy szeret ő a maga módján, de sohasem mutatta ki milyen az, amikor óvón megvéd, pártol, csak megérteni tudott. Úgy vonom őt magamhoz, mintha eddig valami kóros nagybeteg lettem volna és ettől épülnék fel. Ilyenkor nem tudom mi üt belém, de mindjárt összeszedem magam. Csak egy pillanat. Békésen, nagy mosollyal pillantok le rá. Amióta elkezdtem masszívan nyúlni, csak úgy nőtt közöttünk a távolság. Pedig mikor megismertem, alig pár centi választott el minket egymástól. Egy pirinyót voltam magasabb. Most pedig ha sámlira állna sem tudna megcsókolni, ha nem hajolnék le. Na jó, de, talán úgy már igen. Figyelem csak az arcát, a vonásait, a szeme felcsillan, a csókja lelkes, édes, mint a méz. Vajon tudja, hogy mi mindent kiterveltem a hétvégére? De tényleg, a kaja csak a kezdet. - Okés, akkor faljunk fel minden édességet. - irány a teázó, ahol annyi de annyi édességet tömtünk évekkel ezelőtt magunkba, amennyit csak nem szégyelltünk. Igaz, akkor kaptam egy valag pénzt rá, most pedig azt költöm, amit megkerestem. Édes azért a felnőttkor íze. - Megyeget? - ez nem tetszik. Domi akkor mondja ezt, ha valamivel próbálkozik, de nincs ínyére az eredmény. Most ezzel azt mondja, hogy nem halad semmivel? - Ugye nem havazódtál el a tengernyi beadandóval? Segítsek kicsit? - oké, tudom, hogy ez csalás és azt is tudom, hogy ezen az úton neki kell végigmennie, mert soha az életbe nem fog átmenni. De, amúgy bízom benne, hogy minden rendben lesz, nem buta ő, csak lusta tanulni. - Komolyan mondom. - picit szorítok a kezén, ujjaim játékosan a tenyerét cirógatják. Csak hogy érezze, nem heccelni akarom. De nem szeretném, ha most... ezzel elodázná a tanulóidejét. Tudom, hogy a találkára is sokat vártunk, de a suli most fontosabb. Nekem is fontos. Nem vagyok rest megmutatni mindannyiszor apámnak, hogy mit vesztett. - Már várom. De nem csak egymással leszünk, ugye ezt tudod? - oké, tudom, lejjebb kellene vennem ebből a fontoskodásból. Beeresztem inkább csak az ajtón őt, majd én magam is belépek a kellemes kis helyiségben. Eszembe jut azonnal, miért szerettem itt lenni. A helyet belengi az édes illat, a sok minden kellemes keveredése, a jó hangulatú berendezések és a kevés ember. Ez kevésbé felkapott hely, mert nem lehet vajsört kapni. Ellenben nyugis. Megvárom, hogy Domi válasszon magának asztalt. Régebben udvariasabb voltam, hogy kihúztam, betoltam mögötte a széket, de rájöttem, hogy neki nincs szüksége ilyen manírokra. - Igen, valahogy úgy. Élvezni fogod, jó kis hely. Te biztosan jobb tanárokat kapsz, mint én, a tananyag is érdekesebb és Teddyvel is tudsz találkozni. Na meg... jó lesz végre látni téged. - többet is. És most elhessegetem a gondolatot, hogy a faterom mit szólna hozzá. Inkább az egyik itallapért nyúlok és lapozgatni kezdem. Hű, de rég ettem itt. - Öhm... Domi, mi is volt itt a kedvencem?
✧ Megjegyzés ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Vendég
Csüt. Ápr. 30, 2020 7:38 pm
Devon & Dominique
Mindig az az egyik legjobb érzés a világon, mikor hosszú idő után újra láthatom, és ő megint átölel, úgy mint aki soha nem akar elengedni. Ilyenkor megnyugszik kicsit a háborgó lelkivilágom, és valóban képes vagyok elhinni azt, hogy még ezek után is, minden hisztériám ellenére, ugyanúgy szeret és ugyanúgy velem akar lenni, mint eddig. Máskor is tudom ezt, minden kétségbeejtő gondolatom ellenére, de ilyenkor érzem is úgy igazán, és ennek hatására egy kicsit képes vagyok lenyugtatni az összes paranoiás, eszement képzelődéseimet. -Ez most szörnyen jól hangzik. – Mondom mosolyogva az édességek emlegetésére. Sajnos az édességgel mindig úgy voltam, hogy bármit és bármennyi mennyiségben képes vagyok megenni, most pedig, hogy még a gyomrom is korog, ez már szinte garantált. Szerencsére sosem kellett nagyon figyelnem arra, hogy mit eszek meg, soha nem kúsztak fel alattomosan plusz kilók, meg általában egyensúlyozni szoktam a kviddiccsel és a sok mozgással azt a rengeteg édességet, amit képes vagyok felzabálni. Ez lehetne a különleges képességem.
-Csak kicsit. – Vallom be egy pici mosollyal. Neki úgysem nagyon tudok hazudni. -De nem kell, megoldom egyedül is. Azért köszönöm. – Mosolygok rá hálásan. Régebben is sokat segített a tanulásban, és tényleg javultak is a jegyeim, annak ellenére, hogy elég nehéz volt koncentrálni a tanulnivalókra, amikor Dev a közelemben volt. A szerelem megbolondítja az embert, és én is így voltam ezzel. Mai napig így vagyok vele. -Tényleg nem annyira vészes, és kivételesen nem azért maradtam el velük, mert lusta voltam, akármennyire is hihetetlenül hangzik ez. – Nevetek fel halkan. -Még életemben nem tanultam ennyit, mint az elmúlt időszakban. – Teszem hozzá, élvezve az összes apró érintését közben, amik a tenyeremet érik. -Kicsit kezdek is már belebolondulni, jó lesz ez a kis szünet. – Teszem még hozzá. Nem hazudok, valóban rengeteget sikerült mostanában tanulni, ideig-óráig még segített is abban, hogy eltereljem a figyelmemet a veszélyes gondolataimtól.
-Tudom, tudom, de akkor is többször tudjuk majd egymást látni, mint most. – Kivételesen nem kezdek vele veszekedni arról, hogy ne vegye el a lelkesedésemet, egyelőre még túl jó kedvem van ahhoz, hogy újabb vitába kezdjek. Különben sem akarom ezzel elrontani a nagy nehezen megszervezett hétvégénket. Közben végre megérkezünk, és hamar ki is választunk egy kellemes kis asztalt, ahol egyből le is huppanok az egyik székre, habár azt kicsit nehezményezem, hogy így el kell engednem Dev kezét, de néha áldozatokat kell hozni az édességek oltárán. -Ó, igen, már nagyon várom. Bár most Teddyt éppen a pokolba kívánom, amiért képes volt szó nélkül lelépni. – Jegyzem meg kissé bosszankodva. -Nem is értem, hogy tudott ilyet csinálni. – Csóválom a fejemet. -Mindegy is. – Igyekszem megint elterelni a gondolataimat olyan dolgokról, amik felbosszantanak, helyette inkább én is a lapot kezdem böngészni, bár amilyen éhes vagyok, én felenném a menün lévő összes édességet, szóval nem feltétlenül jó ötlet rám hagyni a döntést.
-Hmm… – Kezdek kutatni Dev kérdése után az emlékeimben. - Azt hiszem a gyümölcsös joghurt tortát nagyon szeretted. – Mondom elgondolkozva. -Vagy a habcsókos almatortát. Bár lehet, hogy az az én kedvencem volt, miután loptam a tiédből. – Újra végig olvasom a lapot. -Ú, a sütőtökös sajttorta is nagyon finom volt! Meg a mogyorós csokoládémousse! – Lelkesedek be teljesen ahogy elöntenek az emlékek, és már szinte érzem is az édességek ízét a számban. -Lehet rossz ötlet volt ide jönni. – Nevetek fel, mikor rájövök arra, hogy mit is művelek éppen.
Ó, én tökéletesen tudom azt, hogy Domit mivel lehet levenni a lábáról egyetlen szóval is, ezt pedig nem vagyok rest kihasználni. Részben jó nekem, részben neki is, mert attól csak boldogabb és kiegyensúlyozottabb, ha egy tányér sütivel indítjuk el a napunkat. Időnk, mint tenger, igazából arra, amire csak szeretnénk használni. Én pedig szeretem nyugodtan és aprólékosan megtervezni az időnket, ha már így hozta ez a pár nap. Tudom, hogy bőven van mit bepótolni és ilyenkor igyekszem elhessegetni az apám által okozott fejtörést és a stresszt is. Elég nehéz úgy kitűnőre kijönni mindenből, hogy tudom, ő még a kákán is csomót keres. - Oké, akkor ezt eldöntöttük. - eresztek meg egy komisz vigyort. Nem mondhatom azt, hogy nem ezzel az ötlettel keltem reggel, mert de. Hazudni pedig úgysem fogok előtte, mert már ismeri azokat a megmozdulásaimat, amikkel pillanatok alatt leleplezem magam. Ennyire csak a saját anyám ismer engem. - Domi, beszéltük, hogy ha segítségre van szükséged, akkor szólsz. Ne ezen csússzon már el az utolsó éved. - tudom, hogy nem szeret tanulni, csak míg itt voltam és látta rajtam, hogy tanulok ő is kedvet kapott hozzá és leült mellém tanulni. Most ez teljesen kiesett és tessék, kész káosz! - Túl büszke vagy. - dörmögöm már csak végszóként neki. Tudja, hogy igazam van, én pedig tudom, hogy ebből nem fog engedni egy picit sem. De már megszokhattam nála, nem is különösen izgat. Azért az igen, hogy ne sikertelenségnek fogja fel a Roxfort végét. Oké, hiszek neki. Annyit magyarázkodik, még a végén kénytelen leszek azt gondolni róla, hogy vaj van a füle mögött. Sokszor ezzel nem is fogok mellé. De komolyan, Dominique Weasleyről van szó, aki tűzről pattantabb, mint a nagybátyja és az összes rokon együttvéve. Bár nem találkoztam velük még, sokat hallottam róluk. - Most nem kell a tanulásra koncentrálni. De remélem, hogy nem maradt elhanyagolandó leckéd. - dehogy viselkedek úgy, mintha az apja lennék, de tényleg ne maradjon el még jobban, mint az eddigiek. Már tudom, hogy hol a kedvenc helyünk és azt is, hogy az szabad. Az mindig szabad, mert általában Domi ahányszor ide jön, mindig azt a helyet foglalja be, pusztán megszokásból. Csak mesélte, onnét tudom. De jó, hogy a régi szokásainkhoz ragaszkodik. Azért egy picit félek attól, hogy apám esetleg mit szól hozzá. Nem amiatt, hogy ő megbotránkozna, hanem amiatt, hogy Domit esetleg bántaná akár szóval, akár bárhogy, bármilyen módszerrel. Csak nem szeretném, hogy ő igya meg a levét annak, hogy olyan a családom, amilyen. - Lelépett? - pislogok csak nagyokat, oké, Teddy néha fura arc, de annyira nem ismerem, hogy komoly konklúziót le tudjak vonni. Ami azt illeti, őt inkább Vic ismeri, mint mi. Vagyis biztosan Domi is nem tudom. Elnevetem magam Domi elbizonytalanodására. Szegény, már ő maga sem tudja, hogy miket ettünk annyit, mert egyszerűen mindent is végigkóstoltunk. - Oké, akkor legyen az a mogyorós csokoládémousse. Aztán majd minden nap megkóstolunk valamit. - mondom ezt úgy, mintha amúgy ilyen sokáig maradnánk itt. De most miért, ma is megehetünk kettőt-hármat, nem? Domit megvárom, ő mit kér, aztán már intézkedek is, hogy legyen mindenünk. Most nem ez a fontos. Vissza is ülök a helyemre és csak megfogom a kezét. Izgulok, persze, hogy izgulok. - Szóval akkor ma alszol velem?
✧ Megjegyzés ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Vendég
Pént. Jún. 19, 2020 11:41 pm
Devon & Dominique
Tudom jól, hogy Dev ismeri minden egyes gyenge pontomat és előszeretettel szereti is felhasználni ellenem, de valahogy tőle ezt sose bántam. Mindig pontosan tudja, hogy mikor érdemes ezeket bevetni nálam és mikor nem. Néha, kicsit furcsa belegondolni, hogy mi igazából mennyire nem hasonlítunk egymásra, teljesen más a habitusunk, sokszor a gondolkodásunk is, mégis valahogy mindig meg tudtuk találni az arany középutat, a sok veszekedés ellenére. Akármilyen hullámvölgyekben is legyünk néha, mindig jön egy olyan pont, amikor minden rendben van, és olyankor nincs nálam boldogabb ember a világon. Ez jelenleg is így van, képes vagyok félretenni minden engem emésztő gondolatot és gondot, és csak a jelenre koncentrálni, és boldognak lenni, amiért végre megint együtt lehetünk. Jó lenne, ha ez mindig ennyire egyszerű és gördülékeny lenne. - Nem volt nehéz. - Nevetek. - Borzasztóan éhes vagyok. Már nem is emlékszem mikor ettem utoljára. - Vallom be egy kisebb mosollyal. Ez nálam tényleg elég szokatlan, az evés az egyik kedvenc tevékenységeim közé tartozik. Ha nincs étvágyam az azt jelzi, hogy vagy éppen haldoklom, vagy hogy valami komoly lelki problémám van, jelenleg pedig ez utóbbi áll fenn, akármennyire is szeretném ezt félvállról venni, vagy nem tudomást venni róla. Sok mindent elárul az, hogy amint a közelébe kerültem, egyből visszajött az étvágyam, és az is azonnal eszembe jutott, hogy bizony most már bőven ideje lenne valamit bejuttatni a gyomromba.
- Tudom. - Bólintok rá a szavaira, komolyabban. - Megígérem, hogy ha segítségre lesz szükségem, akkor szólni fogok. - Komolyan is gondolom. Jelenleg nehéz, de úgy érzem, hogy képes vagyok kezelni. Csak túl sok stressz gyűlt fel bennem, ennyi az egész. Most épp egy nagyon nehéz pillanatomat élem, azért is nehezebb maga a tanulás is, de tudom, hogy előbb, vagy utóbb, túl fogok lenni rajta. Abban bízok, hogy amint sikerült átugrani ezt az akadályt, amit az iskola és a vizsgák jelentenek, utána minden egyszerűbb lesz, mert akkor legalább megint Vele lehetek. Kevésbé fognak olyan gondolatok emészteni, amik olyan dolgokat hoznak ki belőlem, amiket még én magam sem gondoltam volna magamról. - Ne aggódj miattam, rendben leszek. Minden olyat megcsináltam, amit időpontra kellett. - Mosolygok rá az én véleményem szerint megnyugtatóan, de valami más mégis van emögött a mosoly mögött, amiről én úgy hiszem, hogy olyan jól elrejtem, de… nem biztos, hogy ez így is van. Pedig a tanulással minden rendben van. Amennyire ez lehetséges jelen állapotomban.
Hamar megtaláljuk a megszokott kis helyünket, és hamar el is kezdem nézegetni a kínálatot, pedig már tényleg kívülről fújom, ami az étlapon van. - Le. Vicből sok mindent nem tudtam kiszedni, tudod milyen, ha olyan dolgokról van szó, amik vele kapcsolatosak, eléggé nehezen nyílik meg, még nekem is. - Sóhajtok. - Olyan, mintha a bátyám lenne, de még csak annyit sem tett, hogy hagyjon egy üzenetet, vagy valami… seggbe fogom rúgni, ha legközelebb látom. - Vetítem előre a jövőt kicsit fejcsóválva. Hamar újra visszatérnek a gondolataim az édességekre, és a gyomrom már viszonylag hangosan korogva is a tudatomra adja, hogy most már tényleg sürgősen cukrot kell vinnem a szervezetembe. - Legyen aaaaa…. - Annyira bőségzavarban vagyok, hogy még így is alaposan meg kell fontolnom, hogy mit választok. - … az almatorta. - Döntök végül és nagy nehezen leteszem a menüt, hogy ne is csábuljak el egyelőre még több mindenre. - Mellé egy lattét is kérek szépen. - Teszem még hozzá pár pillanat gondolkodás után. Kell a koffein, tényleg nem vagyok igazán önmagam. Hamar visszatér a rendelésből, és egyből elmosolyodok, mikor újra megfogja a kezem. A kérdésére megint felcsillannak a szemeim. - Kérdezned sem kell, igen. Szeretnék. - Bólintok rá egyből, a mosoly pedig újra csak letörölhetetlenné válik az arcomon.
Annyi mindent el kellene mesélnem már neki, hogy igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem. Épp ezért jut az eszembe az, hogy előbb körbekérdezem őt, bár annyiból nem a legjobb ötlet, hogy tudom, ha Domi beszélni kezd, utána aztán be nem áll a szája semmilyen helyzetben sem. De örülök, hogy mesél, mert az utóbbi időben bagolyváltásra nem sok időnk volt, vagy csúszott, halasztódott, vagy annyira monotonon teltek a napok, hogy egyszerűen nem volt mit mesélni, pedig szívesen olvastam mindig a cifrábbnál cifrább sztorijait. Mintha ő valami komikusnak született volna, aki csak szórakoztasson a végtelenségig. Többek közt ezt a tulajdonságát is nagyon szeretem, még ha tudom, hogy a fantáziája egy kicsit megszalad ilyenkor. Nem baj, majd a süti kicsit lerángatja a földre. Már az is egy ilyen jellegű tényező, hogy én itt vagyok. - Nem-e? Te most koplalsz? Mondd, hogy nem azt gondolod, hogy fogynod kellene? - a velős aggodalom szólal fel belőlem, de tudom ugyanakkor, hogy ő egyszerűen csak ilyen, elfelejt enni és aztán megnézheti magát. De megnyugtat, hogy most már érzi az éhségét. Na meg az is, hogy nem zárkózik el attól sem, hogy segítsek. Igen, néha tényleg olyan vagyok, mintha a tanára lennék, aki állandóan ellenőrzi, de olyan típus, akinek kell a kontroll. És épp ezért jövünk ki mi ennyire jól. Zsák, meg a foltja. - Rendben. - válaszolok egy lágy mosollyal, miközben belesimítok a hajába csak. Most megtehetem, most itt van és ezt nagyon de nagyon ki kell használnunk. Mindent IS be kell pótolnunk. Hamar eljutunk a kedvenc helyünkre. De még mindig nem a kínálatra koncentrálunk, mert még mindig nem tudjuk, hol folytassuk a beszélgetést, annyi mindent meg tudnánk beszélni. De végül még én sem lapozok bele az étlapba, csak hallgatom őt. Kezemet pedig az övére csúsztatom. Most mintha csak pattogna, annyira izgatottan mesél és nem tudom eldönteni, hogy ez attól van, mert itt vagyok, vagy mert Teddy seggét sem ártana tényleg szétrúgni. - Bonyolult családjaink vannak. De azért megoldódott a dolog? - összegzem, ahogy eszembe jut az anyámmal való találkozás. Meg kell hagyni, hogy meglepett és jól is esett, pedig tényleg nem akartam összefutni vele. Egyszerűen nem mertem, mert tartottam attól, hogy nagyobb gondot okozok neki csak. De mielőtt mesélnék, csak hagyom választani. És aztán csak felkelek és megrendelem a kiszemelt dolgokat. Majd úgyis ide lebegtetik. Ellenben most már tényleg én is mesélni akarok neki. Van mit és sok az olyan, ami nem levéltéma. - Jól van. Én is vártam már. - belekóstolok a sütimbe, lehet picit csak zavarban vagyok, hogy ugorjak neki a témának. De igazából nem kellene mitől tartanom, ő sem akadhat ki. - Anya meglátogatott a sulinál pár hete... - nyögöm ki végül, amint lenyelem a falatot. - Azt hiszem hiányoztam neki és... beültünk beszélgetni egy ebédre a környéken. Azt hiszem nekem is hiányzott...
✧ Megjegyzés ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Vendég
Csüt. Júl. 09, 2020 3:46 pm
Devon & Dominique
Máskor már rég be nem állna a szám, és elárasztanám őt a hülye kis történeteimmel, amik igazából egyáltalán nem fontosak, és nekem is inkább csak figyelem elterelésnek jók. Ez arra jó, hogy ne kelljen megbeszélni olyan problémákat, amik már elég régóta a levegőben lógnak, de egyikünk sem akarja felhozni, hogy megbeszéljük. Főleg én nem, mert pontosan tudom, hogy mindig én vagyok az oka ezeknek a problémáknak. Így marad a biztonságosabb megoldás: hogy arról beszéljek, ami nem fontos, hogy megpróbáljam feldobni a hangulatot, hogy még csak eszébe se juthasson felhozni valamelyik nagyobb problémánkat. De ma képtelen vagyok erre. Egyrészt a hangulatom sem a legjobb, hiába csattanok ki a boldogságtól azért, mert újra vele lehetek, másrészt ismerem már őt, és érzem, hogy neki viszont tényleg olyan megosztani valója van, ami fontos. - Ugyan, dehogy. - Nevetek fel önkéntelenül is a feltételezésére. - Nem szokásom ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Tökéletesen meg vagyok elégedve az alakommal. Kicsit lehetnék magasabb mondjuk… de azon nem tudok változtatni. - Mondom mosolyogva. Tény és való, hogy még magas sarkú cipők hordása közben is alacsonynak hatok, főleg mellette. De az alakommal tényleg soha nem volt bajom, ahogy a kinézetemmel sem. Elfogadom magamnak olyannak, amilyen vagyok, legalábbis, akkor ha a külsőségekről van szó. - Te sem panaszkodtál még, hogy fogynom kellene. - Teszem még hozzá egy játékos mosollyal.
A segítségadását hamar elhárítom, de szerencsére ő sem erősködik, és ez most így jó. Önkéntelenül is nagyobb lesz a mosolyom, mikor belesimít a hajamba, és borzasztóan élvezem azt, hogy megint ilyen közel lehetünk egymáshoz, mert már tényleg baromira hiányzott. Mindene, az érintése, a csókjai, a jelenléte, az ahogy mosolyog rám, úgy… minden. Repkedni tudnék a boldogságtól, hogy újra itt vagyunk, a kedvenc helyünkön, Dev pedig fogja a kezemet és figyel rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel és nem tehetek róla, hogy ennyire izgatott vagyok. - Az biztos. - Bólogatok a szavaira. - Még nem… nem volt lehetőségem beszélni vele, mikor hazaállított, mert nem akartam belerondítani az ő és Vic dolgába. Küldött viszont egy üzenetet, hogy jövő héten találkozni akar velem, úgyhogy valószínűleg majd akkor megbeszéljük. - Mondom elgondolkozva. - Van egy olyan érzésem, hogy neked viszont sokkal nagyobb híreid vannak. Mesélj. - Ezután hamar meg is kapjuk a rendeléseinket, én pedig lelkesen neki is állok elpusztítani a sütit, kivételesen türelmesen várva azt, hogy most ő beszéljen. Nem is kell olyan sokáig várnom. Mikor végre megszólal, meglepetten elkerekednek a szemeim és még a süti evésről is megfeledkezek egy pillanatra. Kicsit sokkol az információ, mert tisztában vagyok Dev családi hátterével. Egy jó nagyot kell kortyolnom a lattémből, mielőtt meg tudnék szólalni. - De hát ez jó hír! Ez azt jelenti, hogy tudtatok normálisan beszélgetni egymással? Minden rendben volt? Mesélj el mindent! - Kérem izgatottan. Én annak csak örülnék, ha legalább az anyukájával rendeződne egy kicsit a viszonya, az apjával ennél… biztosan sokkal nehezebb lenne ezt elérni. Én aztán tudom, milyen erősek lehetnek a családi kötelékek, és elvek, meg aranyvér mánia ide, vagy oda, de a család az család.
Egy darabig csak őlődök azon, hogy esetleg felvessem-e neki azokat a sarkalatos pontokat, amik miatt néha feszült vagyok akkor is, ha amúgy egyáltalán nem találkozunk, de valahol elengedem a dolgot. Nem hiszem, hogy a bő két napos találkozásunk legelején kellene elereszteni ezt a rossz szájízű dolgot, mert akkor két napig megnézhetnénk magunkat. Vagy akkor össze sem kellene hozni ezt a hétvégét. De tudom, hogy azért nem dughatjuk mégsem homokba a fejünket. - A termeteddel nincs semmi gond. - mondom ezt úgy, hogy tényleg volt idő, amikor nálam is magasabb volt, aztán ő valahogy megmaradt abban a magasságban, én pedig nyúlni kezdtem. Cseppet sem bánom mondjuk, hogy ennyit változott a kiállásom, különben biztos megkapnám másoktól, hogy milyen elcseszett Selwyn lettem. - Én sosem panaszkodtam semmire. - szórakozottan emelem a kezeimet magam elé, mintha ezzel is védekezni akarnék. Most azt hiszem minden rendben köztünk, legalábbis úgy ítélem meg a helyzetet. Elengedem azt, hogy tanulhatna, meg azt is, hogy segíthetnék neki. Nem tanulni jött ide, vagy mi. Ellenben Teddy fura dolgai aggasztanak. Nem szokott ő ilyen titokzatos lenni. Bár azt hiszem, hogy sorstársak is lehetnénk annyiból, hogy mindketten tudunk nagyon szerencsétlenül kezelni helyzeteket. Lehet most is ilyesmi áll a háttérben. - Majd mesélj, ha van valami. - nem kicsit érdekel az is, ami vele történik, az is ami Domi nővérével. Vic ahányszor csak lehetett, segített nekem. Mindegy, hogy tanácsot kértem tőle, vagy szívességet, az attól még ugyanúgy számított. Alighanem sokszor nem ott tartottunk volna, ahol amúgy, ha nincs segítség. Én egyedül alighanem kevés vagyok az ilyenhez, főleg úgy, hogy még tényleg sok téren nincs tapasztalatom. Főleg az ágyban nincs. Egyszerűbb az ilyen dolgokat elodázni annyival, hogy most máshol vagyunk és mással foglalkozunk. Példának okáért felhozom anyámat is meg a múltkori találkozásunkat. Alighanem az egész családomban az egyetlen, akire a barátnőm nem fúj. Igen, ez fura. De meg is értem. Anyám mindig a javamat akarta, csak az eszközei voltak mérsékeltek. Mondhatni sehol sem voltak. - Igazából csak érdeklődött a hogylétem felől és... elmondtalak neki téged. - igen, ez egy nagy dolog, mert eddig még soha nem említettem meg. Nem azért, mert szégyellném, hogy egy Weasley lánnyal járok, hanem mert hallottam apámról érdekes sztorikat és nem akartam balhét. Domit kész lennék vele szemben is megvédeni. - Meg segíteni akart, de nem kérte eddig, hogy menjek haza. Szerintem tudja, hogy soha nem fogok már hazamenni. - ez egy kényes téma és némiképp a mai napig lelomboz, ha rá gondolok, hogy meg kellett tennem. - Nyáron egy másik rokonomhoz költözök, mert Hestiáéknál ott lesz a halom gyerek, nem akarok zavarni. Ezekiel Yaxley az illető, biztos hallottál felőle. A közgázon oktat, de ha minden igaz, kinevezik dékánnak is a félév végére. - igazából ez egy tök jó terelés, mert a sütizés is az. Már napok óta nagyon kattog a fejemben, hogy említsem neki, de nem tudom hogy vázoljam fel. - Anya meg akar ismerni.
✧ Megjegyzés ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Vendég
Pént. Szept. 25, 2020 1:38 am
Devon & Dominique
Újabb széles mosoly tűnik fel az arcomon, mikor megjegyzi, hogy a termetemmel nincs semmi gond. - Persze, könnyen mondja ezt egy égimeszelő. - Cukkolom kedvesen. - Még jó, hogy boszorkánynak születtem, különben igen nehéz lenne megoldani nélküled, hogy elérjek valamit, ami magasan van. A könyvtárban is mindig te szedted le nekem a könyveket, amiket nem értem el. - Emlékszek vissza továbbra is letörölhetetlen mosollyal. Mindig jó ezekre az emlékekre visszagondolni, mert akkor szinte minden egyes napot együtt töltöttünk. Nem csoda, hogy most annyira nehezen viselem a távkapcsolatot, nagyon nem ehhez vagyok hozzászokva, Dev jelenléte pedig mindig is megnyugtató hatással volt rám, kevésbé voltam hárpia, mint most sokszor. Nem is voltak az egészséges összekapásoknál nagyobb veszekedéseink, mint ahogy most tudunk veszekedni az én hülyeségeim miatt. - Mernél is mást mondani. - Nevetek fel a védekezésére, de tudom, hogy komolyan gondolja azt, hogy nincs panaszkodni valója. Legalábbis a súlyom, vagy a külsőm kapcsán, bár amikor először csináltattam az első tetoválásomat, akkor tartottam a véleményétől, de szerencsére pozitív volt a fogadtatás.
- Mindenképpen. Tudod, hogy úgysem hagylak ki a nagyobb eseményekből. - Biztosítom, majd egy újabb falat sütit tüntetek el a tányéromról. Kell is az édesség az elkövetkezendő beszámolóhoz, ami már első látásra is nagyon komolynak tűnik, hiszen az anyukájáról van szó. De amikor kiderül, hogy engem is elmondott neki, csodálkozásomban leteszem a villám, ami egészen erős csörrenés kíséretében érkezik le a tányérra. - Elmondtál neki engem? Tényleg? - Kérdezem teljesen elképedten. - Hű. - Pislogok, még fel kell dolgoznom ezt az információt. - Mit szólt? Nagyon ellenem volt? - Kérdezem kicsit félve, már-már szégyenlősen, ami nagyon nem jellemző rám, de ez nem is egy mindennapi helyzet. - Ez azért szomorú. - Jegyzem meg komoran sóhajtva, mikor mondja, hogy már nem fog hazamenni. Nyilván ezzel már régebb óta tisztában voltam, és megértem, hogy Dev miért döntött úgy, ahogy, de… az soha nem jó, ha az ember ennyire elszakad a családjától azért, mert ennyire másban hisznek. Az édesanyján legalább érzem, hogy igazán szereti őt, még így látatlanban is, de az apja… na az apja egy egészen más kategóriába esik, ha a megítéléséről van szó.
- Wow, akkor majd sok mindenről tudtok beszélgetni. - Vidulok fel egy röpke pillanatra, mikor szóba jön, hogy hova fog menni nyáron, és már épp fordulnék vissza a sütimhez, amikor bedobja azt a bizonyos bombát a beszélgetésünkbe. Aminek hála, sikeresen félrenyelem az épp lenyelni készülő falatot. - Ho… hogy mi? - Kérdezem sokkoltan, miután a köhögési roham után képes vagyok levegőt kapni, majd meg is szólalni. - Engem?! Komolyan? Miért akar megismerni? - Kérdezem kissé pánikba esve. - Gondolod, hogy ez jó ötlet? Hiszen ismersz, én nem… - Elharapom a mondatot, és kétségbeesésemben a sütit kezdem gyilkolni a villámmal. Pontosan tudjuk, hogy ha azt fogom látni az anyukáján, hogy bántja Devet bármilyen formában, akár csak szavakkal, akkor én nem fogok csendben maradni. Viszont azt sem akarom, hogy miattam, meg a hirtelen őszinte kirohanásaim miatt ne tudják rendezni a kapcsolatukat. - Nem tudom mennyire lennék képes visszafogni magam, ha kényes témák kerülnének szóba. - Mondom végül, szinte a suttogásnál is halkabban még mindig szerencsétlen sütin vezetve le a feszültségemet, ami már kb. morzsákban hever a tányéromon.
