A húsvéti szünet előtti munkanapoknak mindig van egy megmagyarázhatatlan bája. Ilyenkor a legtöbb tanár annyi dolgot varr a nebulók nyakába, hogy igazából ki sem látnak a tanulnivaló alól. Én, mint lelkiismeretes, és a diákokkal egyáltalán nem modortalan bunkó módjára viselkedő professzor ennek örömére kétszer annyi beadandót, házi dolgozatot – vagy nevezzük nevén: munkát – adtam, hogy már előre látom, nem lesz esélyem otthon kocsikázni egyet, vagy csak kiülni a kúria kertjébe, és nyugodtan elborozgatni egymagamban, miközben a nevelt fiam Merlin tudja hol csavarog. Gonoszan elmosolyodok, ahogy kilépek a rúnaismeret teremből délután ötkor, az utolsó órám végeztével. Be kell ismerjem, hogy a három év alatt egészen hozzászoktam ahhoz, hogy tanítsak. Előtte is volt ilyen tapasztalatom, de az egyébként nem volt ennyire megterhelő. Mert a bébiátoktörőknek csak azt kell megtanítani hogy „itt vigyázz picinyem, ha ezt látod, akkor így próbáld meg kikerülni, nem, ne olvasd fel az ősi rúnákat ha lehet, mert akkor megsérülhetsz, meghalhatsz, esetleg még rosszabb: nem tudod leszállítani a kincset a megrendelőnek, és ugye mind tudjuk, hogy a galleon az csak úgy nem keresi meg önmagát, szóval jobb ha nem öleted meg marad az első küldetéseden, kalandodon.” Hát na, ki hogy hívja. Út közben egy harmadikos tanítványom állít meg, akinek pont most kell megkérdeznie, hogy a Dél-Amerikai varázslók mégis milyen átokkal védték le az illetéktelenül behatolni készülő konkvisztádoroktól a templomaikat. Jó negyed órányi magyarázás után, a hurok-átok eléggé kimerítő leírása után végre sikerül elszabadulnom tőle, hogy már csak két folyosó válasszon el a szobámtól, és a ma kijavítandó dolgozatoktól. Mert nem akarom utolsó napra hagyni, vagy elkeverni mint tavaly, mert akkor hallgathatom a diákok vinnyogását arról, hogy „az a rohadék Morgan, írtam neki tíz kurva oldalt, és még csak megnézni sem volt képes”. Azt hiszem ezt Cromwell Pearce szájából hallottam, de csak egész véletlenül tavaly, és azóta jobbnak tartom nem odafigyelni arra, hogy mit mondanak a diákok rólam a hátam mögött és kijavítani időre a házi dolgozatokat. Fontos az, hogy jó képet mutassak magamról a diákoknak, mert ha kiszagolják hogy Giuliano Morgan igazából egy iszákos, nemtörődöm léhűtő, amilyennek az előző nejem is mondott akkor ők is elválnak tőlem. Azt pedig nem akarom, hiszen eddig csak egy ember adta be ellenem a válópert. A ribanc pedig szép kis summát akasztott le rólam, meg kell hagyni. Ajtó nyílik, ajtó csukódik, majd fordított sorrendben ugyanez, és már a tanári előterében csücsülök, a bőrfotelben, amire múltkor Elijah valamiért ráragaszotta hogy „Ez Morgan helye, ide ne ülj, vagy összeszorítja a golyóidat a varázskezével!”. Ajkaim széles vigyorra húzódnak, ahogy helyet foglalok, majd kinyújtóztatom fáradt végtagjaimat. Megdörzsölöm szemeimet, és egy tollat fogok a kezembe – nem, még véletlen sem pennát, és a diákjaimnak is meg szoktam mondani, hogy hagyják a fenébe az ósdi hülyeségeket, használjanak golyóstollat, ezerszer praktikusabb – és nekilátok a javításnak. Fárasztó a nagyobbnál nagyobb baromságokat olvasni a kínai varázslók által felállított átkokról, de a sok blődség mellett akad azért egy-két elmésebb megjegyzés is. Mint Antonina Traversi azon válasza a „Szedje össze öt pontban, a kínai gömbláng – átok feltörésének módjait” kérdésemre, hogy: „1. Ön, 2. Signore Morgan, 3. Mr. Morgan, 4. Giuliano Morgan, 5. <3." Igazán kedves Ms. Traversi. Plusz egy pontot kanyarítok oda, majd figyelmemet a nyíló ajtó, és a rajta belépő kolléganőm vonja magára. Kékjeim felcsillannak, ahogy Lena Corsi átlépi a tanári szoba küszöbét. Pillantásom – mint oly sokszor, mióta itt tanít, végig siklik rajta, és addig halvány mosolyom pimasz, féloldalas mosollyá alakul. - Bongiorno Signora Corsi. – pillantok fel Lenára, ahogy közelebb lép. Megvan a saját magunk története, és nem mondom hogy lehetett volna belőle több három éve, de én éppen akkor mentem át életem – addig azt hittem hogy – legrosszabb szakaszán, így fülemet-farkamat behúzva menekültem Olaszországból. És nem kerestük egymás társaságát. Egészen addig, ameddig idén szeptemberben nem találkoztam vele a nagyteremben, az évnyitó ünnepségen. És majdnem félreültem a székemben. - Csak nem végeztünk az utolsó órával a szünet előtt? – emelem meg az egyik szemöldököm. Azóta próbáltam neki elmagyarázni, mennyire is szánom, hogy három éve elmenekültem, de nem gondolom hogy annyira meghatná. Bár szüntelen próbálkozásom – talán – egy idő után célt fog érni. Talán. - Csatlakozol hozzám az ejtőzésben, ezen a rendkívül csodás tavaszi estén? – cigarettára gyújtok, miközben a magammal szembeni fotelre mutatok, hogy foglaljon helyet. Azt hiszem számtalanszor megmérkőztünk már egymással, és mindig ő kerekedett felül. Kevesen tudták belém fojtani a szót, vagy éppen csak fölém kerekedni. Neki eddig mindig sikerült.
Egy részem mindmáig őszintén reméli, hogy hamarosan véget ér ez az érzés - ez a görcsös idegenség, ami még mindig összeszorítja a gyomromat, valahányszor belépek a tanáriba, ahol elméletileg mostanra igazán mozoghatnék otthonosabban. Csakhogy egyáltalán nem ez a helyzet, hiába teltek el előbb hetek, aztán hónapok az évnyitó óta, még mindig idegennek érzem a ruháimra, a hajamra ülő sztereotipikusan brit párát, a cipőim hangját a folyosókon, még a hangomat is bizonyos helyzetekben. Ha egy kicsit jobban emlékeztetne mindez az otthonomra, akkor talán könnyebb lenne elfogadni, könnyebb lenne önmagamat újragondolni, az új feltételek mellett - hiába, egy részem számított arra, hogy a Roxfort majd a maga tetszésére formál, és vágytam erre a változásra; hogy talán itt az enyém lesz valami, ami hiányzik belőlem, több fegyelem, több rendszerezettség, kevesebb csapongás, és hidd el, ezeknek a diákoknak magasak az igényeik, pontosan tudják, milyen színvonalú oktatást érdemelnek. Már nem érzem úgy magamat, mint aki teljesen inkompetens, de még nem is érkeztem meg igazán.
A helyzetet pedig csak rontja, hogy az elmúlt nyarak kísértetei egyfolytában a nyakamon ülnek - jelesül Giuliano biztosan. Azt hittem, könnyebb lesz úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és igazán, mi sem történt, éppen csak a jelenléte állandóan emlékeztet arra, hogy mennyi minden történhetett volna, és hová kívántam őt, mikor csak úgy lelépett. Nem túl profi hozzáállás ilyen puttonyt cipelni, mikor éppen arra kellene figyelnem, hogy tiszta lappal kezdhessek, tanúságot téve arról, hogy igenis helyem van egy ilyen tanári karban, még idegenként is.
És tessék, csak emlegetni kellett! Legszívesebben hátraarcot csinálnék, mintha az átváltoztatástan teremben hagytam volna a holmimat, viszont minden hiánytalanul itt van, a kezemben. Persze, ettől még eljátszhatnám, hogy valami más, mondjuk, a legutóbbi dolgozatok ott maradtak - egyenesen felmehetnék a szobámba, hogy felkészüljek a hazaútra. A tavaszi szünetre én sem tervezek mást, csak javítást, fröccsözést és a családi fészek kényelmét, ez a kettő momentán elég ahhoz, hogy a ritmusom visszazökkenjen - remélhetőleg ahhoz is, hogy mellettük elviseljek pár percet Giuliano társaságában. - Én végeztem az utolsó órával a szünet előtt. Hogy te mit csináltál egészen idáig, abban nem vagyok biztos - jegyzem meg, mielőtt leraknám a cuccaimat az asztalomra, majd egy megadó sóhajjal leülnék a kiválasztott karosszékbe. - Úgy tudtam, idebent tilos a dohányzás.
Az élet igenlése egy olyan dolog, amivel hosszú ideje nem találkoztam igazán. Hiányzik valami az életemből, ami jobbá tehetné. Mondhatnám azt is, hogy hiányzik valaki, aki jobbá tehetné az életemet. Aki jobbá tehetne engem. Mert az a pálya, amin nagyjából hat éve ülök minden, csak nem egészséges. Hol fel megy, hol egyenesen le, mindenféle biztosíték, vagy egyenesebb szakasz nélkül. Amikor idejöttem tanítani, akkor éppen felfelé tartott, és nagyjából az előző év végén indult újra lefelé. Azóta megállíthatatlanul, és teljes sebességgel suhanok lefelé. Pedig én próbálkozom. Próbálkozom elrejteni ezt az énemet, és a diákok felé mindig azt a magabiztos, néha pimasz, de mindenképpen következetes Morgan professzor arcát mutatni. Sikerül is, mert bármennyire is realizáltam, hogy a kiégés teljes állapota felé sodródom, legalább akkor vagyok valamennyire felszabadult, amikor bemegyek és megtartom az órámat. A harmadik évfolyamon az újdonság varázsa van, az ötödiken már nagyobb a teher és a hetediken néha már a teljes káosz uralkodik. Az előző tanáruk valószínűleg egy kalap szart nem érhetett, és engem ért az a nemes feladat, hogy feltornásszam az ő béka segge alatt lévő tudásukat. Néha küzdelmes. Nagyon is, és sokszor állok a tükör előtt a szobámban már a teljes megsemmisülés küszöbén, a lelki, pszichikai csőd teljes szélén, amikor még mindig nem tudják felsorolni az ősi kínai rúnák kiolvasásának módjait. Pedig harmadikos anyag. És igen, most a hetedikesekről beszélek. És negyedikben vettem át őket. Valahol az én kudarcom is, hogy azóta sem sikerült beleverni rendesen a fejükbe. Nem adtam nekik elegendő időt, mert muszáj volt behozni a lemaradást. Talán előző év végére sikerült is. Aztán idén jött az újabb feketeleves. Ami valójában nem is fekete, sőt igazából nagyon is ízletes, finom. Gombaleves. Az a kedvenc levesem. Amikor megláttam Magdalenát az évnyitón, először azt gondoltam, hogy „nemár, az élet biztosan direkt csinálja ezt velem.”. Aztán szépen lassan kezdtem elfogadni a sorsomat, hogy valakinek biztosan bökhetem a csőrét odafent, hogy állandóan a fasz rossz végére állok. Bár valakinek azt is kell, ugyebár. Válaszára elmosolyodom. Olyan vagyok, mint Gollam a Gyűrűk Urából. Egyszerre utálom, és imádom az olasz nőket. Soha, senki nem volt rám olyan hatással, mint a csizmáról érkezett hölgyek. Van bennük egy különleges titokzatosság, olyan báj, aminek köszönhetően garantáltan minden egyes férfira hatással vannak. Igen, még arra is, aki a saját kapura játszik. Nos jelentem én teljes mértékben az ellenfél kapujába rúgom a gólokat, és meg kell említenem azt is, hogy Signora Corsi képes úgy játszani az érzéseimmel, mint a varázstalan emberek legjobb labdarúgói azzal a kerek pöttyössel. Vagy éppen úgy, mint korábban Ludovic Bagman a gurkóval. - Én? Én kérlek szintén végeztem az utolsó órámmal. – szívok bele a cigarettába, fejemet fölfelé fordítva fújom ki a füstöt, majd félretolom magam elől a beadandókat, és jobb kezem egy hamutál jelenik meg előttem. - És úgy gondoltam, hogy kijavítom az ötödikesek beadandóit a kínai átokról, rúnákról és feltörésükről, de… – jelentőségteljes pillantást vetek szemeibe, ajkaim mosolyra húzódnak, ahogy még egyet slukkolok cigarettámból. - úgy néz ki, hogy most éppen valami más, jobb dolgom akadt. – pöccintem a tálba égő cigarettám hamuit. Szavaira csak szélesebb, pimasz mosolyra húzódnak ajkaim. - Amíg rám nem ereszti az iskola vezetése a tanfelügyelőt, addig számít bármit is, hogy merre dohányzom? – angyali mosolyom és pillantásom mögött húzódik a tényleges gondolatom erről az egészről. Ha lehetne, a csillagvizsgálóból tojnék arra, mennyire nem lehetne bent dohányozni. A tantermemben is ezt teszem, a tanári szobában is ezt teszem, és még a sajátomban is. Eddig még nem mondta senki, hogy ne tegyem. Hát majd pont most fogom nem tenni, igaz? A szabályok tisztelete már diákkoromban sem érintett annyira szorosan, mint másokat. Nem azért, mert ezzel akartam volna felvágni. És még csak azért sem, mert annyira Mardekáros lettem volna, hogy már csak azért is megmutassam, hogy nem tartom be a szabályokat. A feleslegesekkel nem törődtem soha. „Egy diák ne dohányozzon az iskolában.” Persze, mert ezt már akkor is sokan betartották. „Egy tanár ne dohányozzon az iskolában.” – Bizony én még láttam az öreg Hagridot is elszívni sunyiban egy-két szálat, hát akkor most én ne tehetném meg? Ugyan, kérem. - De inkább Te mesélj nekem, ha már Merlin adott nekünk egy alkalmat arra, hogy ezúttal ne tudj elkerülni mindenféle olyan indokkal, hogy… – gondolkozok el egy pillanatra, ahogy felidézem az okokat, amelyekkel faképnél hagyott rendszeresen. Pedig soha nem a múltbéli sérelmeket akartam felszakítani. Inkább próbáltam tiszta lappal indulni. Már amennyire nálam lehetséges ez a helyzet. - …hogy órára kell készülnöd, javítanod kell, mostnemérekrá-mert-szül-az-aranyhalam. – játékos mosolyra húzom az ajkaimat. A legjobb újrakezdő szituáció az, ha megpróbálom előszedni emlékeimből azt, hol hagytuk abba, mielőtt leléptem volna. Megvolt köztünk a kémia, ez kétségtelen, és a játékos beszélgetésekből később flörtölések lettek, amelyekből lehettek volna lopott csókok is, de… én leléptem. - Szóval, milyen bűbáj talált el, hogy mégis leültél velem beszélgetni? – emelkedik magasba az egyik szemöldököm, és ajkaim szegletében megjelenik az a féloldalas mosoly, aminek soha nem tudott senki igazán ellenállni. Leszámítva Magdalenat. Mert ő azért néha remek érzékkel hárította próbálkozásaimat.
