happy spring break

Erőmön felül teljesítettem az első fél órát, melyet újra kettecskén töltünk. Igazán nem lehet rám panasz. Pedig mennyi minden mondanivalóm van neki, lefogadom, hogy nem is sejti mit tartogatok neki. Nehéz titkolóznom előtte, valószínűleg látja rajtam, hogy egy kicsit furcsán viselkedem, de mindig nagy becsben tartottam azokat, a napokat, mikor itthon van, hiszen az én nagy részében nem látom. Betudhatja akár a viszontlátás örömének is. Bár azt hiszem ő kevésbé örül annak, hogy ilyenkor minden szabad percemet vele igyekszem tölteni. Akárhogy is, a hazaút borzasztóan rövid, hiszen az állomásról egyenesen a nappaliba hoppanálok vele és a csomagjaival. Használhatnánk a hopp-hálózatot is, de sokkal körülményesebb úgy érkezni a kandallóba, hogy a csomag és ő is elférjen benne, elvégre már nem kisgyerek. Te jó ég, mennyire nem az. Hamar a fejemre nőtt, pedig nem is olyan rég, még félt a sötétben. Borzalmasak ezek a rövid szünetek, mire újra látom a tinédzser öcsémet, addigra teljesen megváltozik, most is mennyit nőtt! Ráférne egy hajvágás is.. De nem rontok ajtóstól a házba, elég lesz holnap felhoznom neki a tervemet. Így is épp elég csalódás lesz neki, hogy Linda nincs itthon és nagy valószínűséggel a szünet végéig nem is ér vissza az útjáról. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy egy kamasznak fontos a családi támogatás és az összetartás, nem mellesleg a tavaszi szünetet ő is igazán tölthetné egy kis pihenéssel, de mintha a falnak beszéltem volna.
- Kipakoltál már, Cromwell? - kiabálok fel a lépcső aljától. Kivételesen nem álltam neki kiszórni a cuccait a bőröndjéből, miután legutóbb megkaptam, hogy neki is van magánélete.. Bár tudja, hogy előttem semmit sem kell titokban tartania. Hiába vagyok sok esetben rosszabb, mint egy aggódó anya, mégis a nővére vagyok.
- Igazán lejöhetnél beszélgetni, tanulni még ráérsz később is.. - Naná, tanulni. Ha meghallja a nagy hírt, biztosan minden gondolata a tanulás körül fog forogni.. Alig várom, hogy lássam az arcát.. De előtte még kiveszem a kalácsot a sütőből.

Végre itthon. Érzem, ahogy a tavaszi cudar időjárás és a levegő ingadozó egyenletességű járása a hajszálaim közé férkőzik. Érzem, ahogy egy fuvallat a kabátom alá kúszik, és végigcsiklandozza fázós testemet, hogy aztán a nyakamnál a gallér hátulján távozhasson egy olyan ruhadarabból, ahol semmi keresnivalója nincs. Ilyen a hoppanálás. Sosem szerettem, mindig is inkább a seprűt preferáltam, de hazáig repülni vele egészen a kastélytól némiképpen megterhelő lenne. Főként ennyi csomaggal. Sehogy sem kényelmes az ilyesmi, így hoppanálva sem, de talán ez a legegyszerűbb módja az egésznek. Ezért pedig minden tiszteletem és hálám Gwené. Megvár, segít, hoppanál, mindent alám akar tolni, mos rám... Nem is értem, hogy bírja ezt, mert én nem bírnám. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy jelen pillanatban sem bírom elviselni. Gwen esetében mindig is túlságosan... na jó, ki fogom mondani, aki nem szeretné hallani, az csukja be a fülét. Gwen tisztaságmániája elég sokszor ki tud akasztani, főként, hogy én képes vagyok tájékozódni az általam kreált mesterműben: a káoszban.
Nem tudom hova tenni a tényt, hogy ketten vagyunk csak itthon, és nem ehetek Linda néni mesés kajakölteményeiből, de hát így jártam. Amúgy is inkább a lelkisegély-vonal miatt szeretem őt annyira, Gwent pedig... Nem tudom, őt csak úgy szeretem, mert mindig kitart mellettem, nem hülyéz le, mint sokan mások, hisz bennem és abban, hogy egyszer még lehetek hivatásos játékos. Érzem, hogy teljes egészében mellettem áll - bár néha a hajam ez alól kivétel. Mindegy, levágatjuk, és mire visszatérek az iskola falai közé, újra megnövesztem. Nem olyan nagy kaland, csak nagyon kell hozzá koncentrálnom. Tíz perc intenzív próbálkozás általában meg is hozza a gyümölcsét, bár utána azért nem árt megnéznem pár fényképet, hogy biztosan az eredeti hajszínt kreáljam vissza a fejem tetejére, és ne az erőlködés miatti salakbarna maradjon rajtam. Mindegy, legyen Gwennek annyi öröme, hogy levágatjuk a hajamat. Ezt nem szeretném elvenni tőle. Ahogyan a társaságomat sem.
- Kipakoltál már, Cromwell? - úgy teszek, mintha rosszul hallottam volna a kérdést, de azért megindulok az ajtó felé, mintha annyit mondott volna drága nővérem, hogy kész a vacsora, pedig köze sem volt hozzá. Nem baj, nem akarok törődni ezzel, csak el akarom sunnyogni a pakolást legalább holnapig. Bár nem mondhatja azt, hogy nem csináltam semmit, mert a legutóbbi nyertes meccsről a cikeszt óvatosan betettem egy kalitkába. Igen, mindenki gyűjt valamit, én a nyertes meccsekkel vagyok így általában meg a sportrelikviákkal. Remélem Gwen nem dobott ki semmit...
Megérkezek a finom illatokat árasztó konyhába, és természetesen nem bírom kivárni, hogy a kalács kikerüljön a sütőből. Nincs is jobb Gwen kelt tésztáinál. Linda néni inkább a mindenféle másban jeleskedik, meg főként a hétköznapi ételekben, de a sütemények inkább az én egyetlen drága nővérkém asztala.
- Igazán lejöhetnél beszélgetni, tanulni még ráérsz később is.. - majdhogynem felhorkantok, ahogy ezt kimondja, már le is értem a végére. Hát persze, tanulni. Nem terveztem a szünetben, erre van az iskola, ellenben valami új stratégia kellene a következő meccsre, szerintem azt valamelyik éjjel ki fogom dolgozni. Remélem, hogy megragad bennem valami ötlet, talán több is, és akkor be tudom biztosítani a csapat győzelmét a következő meccseken is.
- Micsoda illatok! - szólalok meg elismerően, és megpuszilom az arcát. Amíg nincs kalács, nincs ölelés sem, mert a puha és ízletes, foszlós kaláccsal fogja az igazán szeretettel telit kiérdemelni - és a hosszú pillanatokra levakarhatatlant, ez vitathatatlan. Nem nagyon szoktam mostanában ölelgetni, de azért amikor hazaérek egy-egy szünetre, semmi pénzért nem hagynám ki, hogy jól oda ne bújjak hozzá. Ez az én örökös ajándékom neki és saját magamnak is.
Mikor kikerül a kalács a sütőből, már hozom is a kenyérszelő kést, hogy a meleg finomságot felszeleteljem. Én ugye még nem varázsolhatok itthon, de azt sem szeretném, hogy emiatt Gwennek kelljen mindent elintéznie. Nem érezném tisztességesnek vele szemben, illetve jelen pillanatban a kaláccsal szemben sem, hogy még frissen, melegében ne kóstoljuk meg legalább. Csak egy vékonyka szeletre fáj a fogam, az nem olyan sok!
- Hogy vagy? Egész jól festesz, mintha valami vagy valaki feldobott volna... - a "valakit" szándékosan ki is emelem, és rákacsintok közben. Ideje lenne már, hogy valaki elcsavarja a fejét, és én lennék a legboldogabb, ha rátalálna az igaz szerelmére. Talán még a tisztítószerfüggősége is enyhülne egy cseppet...

Lelkes vagyok, nem tehetek róla, ilyenkor túlpörgök. Valószínűleg holnapig fogok pattogni örömömben, hogy itthon van. Aztán meg azért fogok morogni, mert semmit sem csinált meg azok közül, amiket kértem. Ismerem már, mint a tenyeremet, mindig ez a forgatókönyv. Elkényeztettem őt, nem is kicsit. Anya és apa nem tehette meg, én pedig túlzásba viszem. Nem kell ezért ujjal mutogatni rám, én is tudom, hogy lehetnék következetesebb és szigorúbb is. De nekem csak ő van, ha nem vesszük figyelembe Linda nénit, akit alig látunk, mióta levette a kezét Cromwellről és átadta nekem a gyámságot. Szóval igenis megengedem magamnak, hogy valami különleges anya-nővér kombinációt alkossak és így terelgessem az útját. Ilyenkor legalább minden idegszálammal arra tudok koncentrálni, ami fontos. Bár azt hiszem a történtek faragtak engem ilyenné, gondoskodóvá és túlérzékennyé. Kifejezetten akkor, ha az öcsémről van szó.
Már épp nyitnám a számat, hogy erőteljesebben is kiengedjem a hangom, mikor megpillantom őt a konyha ajtajából beslattyogni. Legalább csak egyszer kellett szólnom és nem azt tetteti, hogy süket. Néha tényleg elgondolkozom azon, hogy valami baj van a hallásával, ugyanis előszeretettel viselkedik úgy, mint akihez szelektíven jutnak el az információk. De sajnos tudja, hogy egy puszi és minden el van intézve.
- Teszed le, de rögtön! - húzom el előle a csodásan megkelt és szép aranybarnára sült kalácsot, még mielőtt a kés éle hozzáérhetne a gőzölgő mázhoz. A fene azt a feneketlen bendőjét, hogy mindig éhes! De nem csak nézek rá szúrós szemmel, mert szeretném, ha a kalács egyben megélné a vendégünk érkezését, hanem mert le merem fogadni, hogy nem tett egy kört a fürdőben, hogy megmossa a kezét. Túl keveset van itthon ahhoz, hogy berögződjön ez nála és hiába hívom fel a leveleimben a figyelmét rá, alighanem csak jót mosolyog rajta. Pedig tényleg fontos!
- Nyomás kezet mosni, egy-kettő! - vezényelem a mosdóba, hogy megtegye, még karlendítéssel is jelzem, hogy merre az irány, hátha már nem emlékszik rá. Karácsony óta sok idő telt el, és ha a megérzésem nem csak, a memóriája is szelektív, nem csak a hallása.
Addig én szépen előkészülök, kiteszem a legszebb porcelán étkészletet, de jól láthatóan három főre terítek. Közben a kés szép egyenletes szeleteket vág a forró csemegéből, én pedig szépen elrendezgetem a kínálótálon. Mutatós és rendkívül finom az illata. Csakhamar előkerül az utánozhatatlan házi narancslekvár is, amire méltán vagyok annyira büszke.
- Egyébként jól vagyok.. Miért, máskor nem festek jól? - kérdezek vissza talán a leglényegtelenebb dologra, ami mégis megüti a fülemet. A hiúságom nehezményezi, ha sértegetik.
- Egyszerűen csak alig vártam, hogy együtt tölthessünk egy kis időt... - vigyorodom el, de közben úgy teszek, mintha ez is csak egy átlagos este lenne. Bár sosem voltam jó színész, úgyhogy elég átlátszó tőlem ez a próbálkozás. Ha pedig a teríték ellenére a látása is szelektív, én biz' isten elviszem a Mungóba.

A szeretetemet legtöbbször elég idióta módon tudom kifejezni, de semmiképp sem bánom, hogy ez csak így megy. Ez tesz különlegessé, egyedivé, ettől vagyok én Cromwell Pearce - meg hát a nevem sem túl megszokott, de én imádom. Hát kinek van még rajtam kívül angol hadvezér és politikai figura neve? Na jó, lehet, hogy sokaknak, de a Cromwell akkor is a világ legmenőbb neve, ahogyan a Gwendolyn a legszebb és legbájosabb. Elvégre a mi kettősünk alkotja a tökéletes családi idillt a sok kiabálással és szemforgatással, de az annál is több szeretettel és törődéssel. Nem csoda tehát, hogy ennyire sokszor hazajárok. Minden lehetséges alkalommal igyekszem kihasználni az alkalmat, hogy láthassam a nővéremet. És nem, pont leszarom, hogy nem is teljes értékűen a nővérem, mert lényegtelen, hogy mit hazudnak a medimágusok. Ha nővéremként törődik velem, én pedig nővéremként szeretem, akkor igenis egy család vagyunk, és ezen nem áll módomban változtatni sehogy. Nekem nem parancsol senki! (Csak Gwen...)
- Teszed le, de rögtön! - és el is vette. Na szép, így segítsen az ember fia az ember lányának. Még ha az ember más is. Én nem akartam ám tönkretenni, meg behabzsolni az egészet, nem kell úgy felkapni a vizet rögtön, hát kérem szépen, én csak éhes vagyok. Ez szerintem nem róható fel nekem, elvégre reggel óta nem ettem semmit, hogy bőven legyen hely ennek a mennyei ételáradatnak, ami a konyhában sorakozik majd hamarosan, és annál nagyobb örömmel csúszdázik majd le a torkomon minden egyes falat.
- Nyomás kezet mosni, egy-kettő! - na szép, mint egy kis kártevő legyet, úgy hesseget el a kaja mellől, pedig olyan jó az illata, a látványa, az íze... biztosan az íze is! Már ránézésre is finom, érzem a számban a kelt tészta puhaságát, a szálak omlását, ahogy dagad bennem tovább a tészta. Ah, a nyál is egyre termelődik, nem fogom én ezt sokáig bírni, ha így illatozik az egész konyha. Mindegy, kicsit megmosom az arcomat is a kézmosás mellett, így legalább a szaglásért felelős receptoraim is egy kicsit kitisztulnak, jobban mondva eldugulnak... Passzolom a kérdést, nem vagyok ennyire képben ezzel a témával, és nem is kifejezetten szeretnék.
- Egyébként jól vagyok.. Miért, máskor nem festek jól? - na szép, megfogtad a lényeget kisanyám. Hát hogy gondolhatsz ilyesmit, te nőszemély? Ki mondta, hogy nem fest most jól? Na ugye, hogy senki. Én csak azt mondom, hogy most sokkal jobban néz ki.
- Mindig csodálatos vagy, de most valahogy jobban tündökölsz. - közben nem tereli el a figyelmemet, hogy három főre terített. Na most, vagy Linda néni eszik még velünk, vagy tényleg bepasizott! Na jó, ez baromi menő! Úristen, hát én meghalok, ha tényleg felszedett valakit... Olyan jó lenne, ha végre megtalálná az igazit!
- Egyszerűen csak alig vártam, hogy együtt tölthessünk egy kis időt... - felvonom a szemöldökömet, de továbbra is mosolygok, és hát mi tagadás, egyre inkább fülelek, és titkon készenléti állapotba helyezem a lábaimat is, hogy elsőként érhessek az ajtóhoz kinyitni azt, ha meghallom, hogy jött valaki. Mondd, hogy jól bánik veled, Gwen, mondd, hogy rendes srác! Kééééérleeeek!
- Jó végre itthon lenni. Az iskolában kicsit kötött minden, és sosem gondoltam, hogy ezt valaha kimondom, de lényegében az itthoni, teáltalad generált fegyelem sokkal jobban tetszik, mint az iskolai.

Szándékosan nem avattam be a terveimbe, de magamban egy kicsit még mindig tépelődöm azon, hogy mennyire lesz jó ötlet rábízni egy idegenre vagy egyáltalán összeereszteni egy alakkal, akire tudom, hogy felnéz, pedig ez az ember nem a példamutatásáról híres. Nem ismerem őt, természetes, hogy bizalmatlan vagyok az irányába, de ezen a ponton azt kell néznem, ami az öcsém érdeke. Ha a sajátomat helyezném előtérbe seprűre se ülne többet, mert folyton csak aggódom, hogy megsérül. Nem hiába, nekem már csak ő van. Viszont ugyanezt a logikát követve jutok el arra a következtetésre, hogy ha a tilalom nem megoldás, akkor bizony olyan mentor kell mellé, aki megélt már ezt-azt a versenyzők között. Ha pedig jót tesz Cromienak, azzal az én idegeim is jól járnak. Remélem.
- Talán okkal.. - vallom be sejtelmesen, de még mindig nem leplezem le az okát. Még nem érdekezett meg, azért bízom abban, hogy az órát még ismeri. Ha pedig így van, bármelyik pillanatban betoppanhat, én pedig ajtónyitásra készen állok. Megtörlöm a vizes kezem a kötényemben, még egy utolsót igazítok a terítéken, hogy minden pontosan a helyére kerüljön és közben elégedetten nyugtázom, hogy időközben az öcsém is megmosta a kezét.
- Azért mert cseppet sem vagyok olyan szigorú, mint az igazgatónő? - forgatom meg a szemeimet, de nem tudok rá haragudni, amiért kihasználja az ilyen pillanataimat. Nem akarok zsarnok lenni, azt tartom célravezetőnek, ha inkább bízik bennem, minthogy féljen bármit is elmondani. És csak remélem, hogy ez a nevelési stílus beválik nála. Néha úgy érzem, hogy túl gyorsan lett egy kamasz fiam és még ő is simán megpuhít két szép szóval meg egy puszival. Mi lesz velem, ha tényleg lesznek gyerekeim?! A további kérdéseimet nem is emlegetem fel, nem akarok ma a szüleink miatt szomorkodni, hiszen minden okunk megvan az ünneplésre.
- Cromwell, szeretnék bemutatni neked valakit, kérlek ne viselkedj gyerekesen és most maradj itt... - adom ki az utasítást, mikor meghallom a csengőt. Jelentőségteljesen vissza is nyomom őt a székre, mielőtt még ugrana egyet és az ajtó felé veszem az irányt. Persze nem tudok nem mosolyogni azon, hogy minden jel arra mutat, Travis elég fejlődőképes, ha immár minden figyelmeztetés nélkül a csengőt használja. Közben pedig remélem, hogy az öcsém nem most szeretne meglepni minket.
- És eszedbe ne jusson hozzányúlni a kalácshoz! - bocsátom még hátra a vállam felett, de már az ajtót tárom ki a vendégünk előtt. A mosoly az arcomra fagy, ahogy meglátom az ízlésficamos ruhájában, de ezen már nem akarok fent. Most nem. Csak intek a kezemmel, hogy fáradjon beljebb.
- Helló, Travis. Ahogy megbeszéltük... - remélem, hogy még emlékszik rá, nem volt az olyan régen. Azért beleszippantok a levegőbe, hogy megtudjam valóban nem tintásan érkezett meg, mert akkor még a végén ki találom penderíteni. Szerződés ide vagy oda. Ha már ennyi pénzt áldozok rá, akkor elvárom, hogy be is tartsa a játékszabályaimat. De úgy tűnik nem tudok belekötni és erőt véve magamon nem kapom le a fejéről a kalapot, amit még madárijesztőre se adnék. Csak szúrós szemmel méregetem, hogy vegye a lapot és idebent ne hordjon semmilyen fejfedőt. Igen rossz néven venném, ha az öcsémre is ráragadna ez a szokása.

Csak azért szeretem a tavaszi szünetet, mert ilyenkor mindig hazajöhetek Gwenhez, és hát ugye szintén fontos tényező, hogy bűntudat nélkül ehetek! Egész évben csak a téli és a tavaszi szünetet várom, elvégre az étrendem nem kifejezetten a jóllakásról és a magamat degeszre evésről szól, hanem a kellő tápanyag szervezetbe juttatásáról. A szomszédban van egy srác, aki nyomtatott nekem egy tök jó kis táblázatot, hogy miből mennyi kell, milyen embernek, hány kiló, sportág meg ilyenek. Lényegében MINDEN megvan benne, ami csak kell, szóval abból össze tudtam állítani egy tökéletes étrendet saját magam számára. A suliban meg ugye általában minden megvan ahhoz, hogy ezt be is tudjam tartani, meg aránylag nem főznek túl fűszeresen sem - nagy bánatomra -, ezért nincs nagy gond a betartásával. Szerencsére tudom magam türtőztetni a legtöbb esetben. Ez alól kivétel persze az, amikor Nina főzni akar éppen valamit. Csak ne akarná ezt tenni olyan gyakran! Baromi jól csinálja, és ez így nem lesz jó a napi kalóriaadagomnak. Túl sok a tészta meg a paradicsom... Nem mellesleg kurva jó az összes!
- Talán okkal... - TUDTAM! Tudtam, hogy bemutat nekem valakit, igeeeeeeen! Annyira vártam már, hogy mikor szedi fel valaki, és végre eljött ez a pillanat is. Komolyan, az se érdekel, ha valami csöves, de azért nem haragudnék, ha esetleg kviddicsező lenne az illető. Bár inkább nem is reagálom le, amit mond. Hadd higgye csak, hogy nem figyelek rá annyira, mint azt mutatom. És igen, ez így elég kacifántos, tudom. Mert azért tettetni azt, hogy nem figyelek, miközben talán azt hiszi, hogy azt tettetem, hogy figyelek, egyébként meg tényleg figyelek... Szerintem érthető, hogy mi ebben a hajmeresztő. Még ha csak egy kicsit az is.
- Azért mert cseppet sem vagyok olyan szigorú, mint az igazgatónő? - jó, ez amúgy nagyon igaz, de nem is akarom, hogy olyan legyen. Elég nekem a suliban látni azt a szottyadt nőt a szar beszédeivel
- Ez igaz, de azért néha elhiszem, hogy tudnál olyan is lenni. - tiszta ártatlan kiskutyaszemekkel nézek rá, elvégre ezt nem sértésnek szántam, kérem szépen! Sőt, inkább bók, ha engem kérdeztek. De miért is kérdeznétek engem? Aztán megszólal a csengő.
- Cromwell, szeretnék bemutatni neked valakit, kérlek ne viselkedj gyerekesen és most maradj itt... - elvigyorodok, és nekitámaszkodok a falnak féloldalasan, hogy jelezzem, vettem az adást, és nem tervezek elmenni. Csak haladjon már basszus! - És eszedbe ne jusson hozzányúlni a kalácshoz! - nagy levegőt veszek, nehogy még fel sikerüljön idegesíteni magamat. De azért szalutálok egyet, csak nyissa már ki az ajtót, mit szívatja mindhármunkat?
- Szerintem engedd be azt a valakit, mert máshogy elég nehéz lesz. - majdnem el is nevetem magam, de ezt elfojtom magamban. Olyan aranyos, ahogy izgul, és annyira élvezem, hogy ilyen várakozással teli és sugárzó az egész lénye. Kicsit át is ragad rám az izgatottsága. Összerándul a gyomrom, és akármennyire próbálom leplezni a türelmetlenségemet, minduntalan az ajtó felé pillantgatok, de a lábaimat nem mozdítom arrébb, hogy ki is lássak odáig.
Hallom, hogy beszélgetnek odakint, de nem értem, hogy miről. Gondolom csókolóznak, megbeszélik, hogy milyen rendetlen vagyok, és gondolom Gwen ellátja tanácsokkal miattam a csávót, de nem érdekel, hogy ez történik, csak jöjjenek már beljebb! Elvégre megígértem, hogy nyugton leszek, és amit megígértem, azt be is tartom. Nem mozdulok a konyha ajtajából.

Látom, ahogy felderül az öcsém arca, de hát ő mindig valahogy így reagált a meglepetésekre. Tőle senki sem vette el a gyerekkorát, mert nem engedtem - már amennyire a lehetőségeim adottak voltak ehhez. Talán először arra számít, hogy Linda fog megérkezni, hogy végre hármasban töltsünk egy kis időt, de arra még várnia kell. Sőt, őszintén szólva most kifejezetten örülnék neki, ha Linda nem tévedne haza és nem hívná fel a figyelmemet arra, hogy mekkora hülyeséget tervezek csinálni. Még a végén meggondolnám magam. Pedig már a csengő hangja is tudtomra hozza, hogy a vendégünk megérkezett.
Izzadni kezd a tenyerem, jobban izgulok, mint mikor állásinterjúra mentem, pedig az se volt ám semmi. De sikernek könyvelem el, hogy Cromwell nem veszi semmibe a kérésemet és nem lohol rögtön feltépni az ajtót. Legalább meggyőződhetek arról, hogy Travis vendégséghez alkalmas állapotban toppan be hozzánk. Bár ezek után már kínos lenne hazaküldeni, ha mégsem így van. Ajtónyitás közben csak az lebeg a szemeim előtt, hogy legyen józan és ne érződjön rajta annak a porfészeknek a bűze se. Az öcsémnek nem kell tudni semmit az előéletéről, ha nem feltétlenül szükséges.
- Maradjunk a Gwennél! - javítom ki automatikusan és bízom benne, hogy legalább az öcsém előtt tudja türtőztetni magát és levakarja az arcáról azt az idétlen vigyort is, amiért legszívesebben bemosnék neki egyet. Tényleg. Ha sokáig kell ezt hallgatnom, még a végén tényleg megtörténik. Vagy nem.. Te jó ég, egészen elképedek azon, mennyivel másabb a viselkedése most, mint legutóbb. Cipő, kalap, ha nem tett volna rám elég intenzív első benyomást még azt feltételezném, hogy belenevelték az illemet.
- Remélem nem okoztam csalódást, Crom. Talán nem kell bemutatnom a ma esti vendégünket... - követem a konyhába a férfit. Oké, nekem kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogy eléggé rászedett engem a kocsmában, de az öcsém kedvenc játékosa, valószínűleg akkor is felismerné, ha egy félszemű kocsmatöltelék lenne. Bár utóbbi teljesült, csak ezt ő nem tudja.
Nem igazán akarok belefolyni a kettejük beszélgetésébe, csak ha már nagyon muszáj lesz. Inkább csak egy láthatatlan féket akarok szolgáltatni a jelenlétemmel Travisnek, hogy legyen észnél és ne beszéljen olyan dolgokról az öcsémnek, ami nem rá tartozik. Például az alkunk kínos részleteiről...
- Kézmosás! - csapok rá azonnal a férfi kezére, ahogy meglátom mire is készül. Szigorú tekintetet vetek rá, még mielőtt kitalálná, hogy nem zavartatja magát és mégiscsak letöri a kalács csücskét. - Crom, megmutatnád a fürdőszobát a vendégünknek? - intek az említett helyiség irányába. Nem képzeli, hogy koszos kézzel leül az asztalhoz... Ez ebben a házban nem szokás.
- Aztán igyekezzetek vissza! - adom ki a parancsot, még mindig fenntartom, hogy nem jó ötlet őket sokáig egyedül hagyni az első este. De legalább tompítva hallom majd, ahogy az öcsém őt tömjénezi.
Míg ők távol vannak, addig pedig befejezem a kalács felszeletelését és minden tányéra helyezek egy adagot, csinosan ráhalmozom a narancslekvárt és előkészítek hozzá egy kis fahéjat is. Eddig minden elég jól alakul, pont ahogy terveztem.

- Te vagy Cromwell, ha jól hallottam. - na jó, a pofám leszakad! Hát milyen menő már, hogy a nővérem a kedvenc profi sportolómmal jött össze? Komolyan, annak idején egy igazi isten volt a pasas, nem is csodálom, hogy ekkorát zúgott, amikor elkaszálta az élet a karrierjét. Magasról lehet kezet és lábat törni, nem holmi színpadokról. Ugyan, kérlek! A színészek lúzerek.
Amint meglátom, már ragyognak is a szemeim. Komolyan, úgy nézhetek ki, mint valami lelkes kiskutya, akinek a jutalomfalatot mutogatják itt nagy bőszen. De hát nem tehetek róla, teljesen megveszek a játékáért, és pont emiatt elég hamar el is fogadom a felém nyújtott kezét. Azt hiszem, ilyenkor szokták megfogadni az emberek, hogy soha többé nem mosnak kezet. Én is megtenném, de egyrészt Gwen nem engedne ilyesfajta rendbontást, másrészt éltem már annyit Gwennel, hogy rám is ragadt egy kicsi a tisztaságmániájából, szóval szeretném mindezt egy szóval kifejezni: Fúj! És akkor a továbbiakban tartsuk is magunkat ehhez.
- Remélem nem okoztam csalódást, Crom. Talán nem kell bemutatnom a ma esti vendégünket... - most remélem, hogy csak viccel! Ugye csak viccel? Ez egy rohadt szar mondat volt még tőle is. És ez nagy szó! Hogy eshet ki ilyesmi a száján?
- Ugye csak viccelsz? Már hogy okoztál volna csalódást? - fordulok Gwen felé, majd vissza Travishez. Szinte csak kapkodom a fejemet, és majdnem el is felejtek bemutatkozni, de hát a végén mégiscsak győz a jólneveltség. - Cromwell Pearce vagyok, te pedig Travis Macmillan! - bár ezzel valószínűleg mindenki tisztában van.
- Szóval profi kviddicses akarsz lenni? - ah, remélem, hogy segít majd benne. Nem azért, mert nem boldogulok magamtól is, de egy szakértő tanácsai mindig jól jönnek. Főleg, ha ő az a szakértő.
- Igen, jelenleg csapatkapitány vagyok, meg minden szabadidőmben edzek és stratégiákat dolgozok ki a csapatnak meg magamnak is. Ezzel csak nem lőhetek mellé a felkészülést illetően. - hm... talán egy kicsit túl sokat beszélek, de ez még nem is biztos, hogy akkora nagy baj lenne. Legalábbis az sokkal nagyobb, hogy rossz időben nyúl rossz helyre a rossz ember szeme láttára. Mondjuk Gwen előtt nincs az az időpont, ami megfelelő lenne a mosatlan kézhez.
- Szerintem megdumálhatnánk a dolgokat a kaja közben. - csak mosolygok a botor próbálkozáson. Hát igen, Gwen még a pasijának sem enged meg ilyesmit, ahogy látom. Nem is vártam mást.
- Kézmosás! Crom, megmutatnád a fürdőszobát a vendégünknek? - az iménti vigyorral az arcomon indulok meg, nem vagyok szívbajos, hogy válaszoljak. Majd követ, ennyi esze csak van. Kviddicsező, nem pedig majom. Oda is kell ész, ráadásul sokkal több, mint a már korábban említett színészethez. Oda csak segg kell, meg jó befogadóképesség. És ezt most mindenki úgy érti félre, ahogy csak nem szégyenli, és amennyire éppen kreatív.
- Aztán igyekezzetek vissza! - azért válaszolok egy közepesen hangos jól vannal, és már el is intézem az egészet. Kinyitom Travisnek a fürdőszoba ajtaját, és ahogy befárad a kereten belülre, én is követem őt, és becsukom magunk mögött az ajtót.
- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer találkozok veled! Ráadásul pont így, és itthon, és Merlinre! Bocsánat, ha fosom itt a szót nagy bőszen és cifrán, de ez annyira hihetetlen. Egyáltalán hogy találkoztatok, hogy ismerkedtetek össze? És mióta titkol téged előlem? Jaj, annyira jó, hogy megtalált téged! Nem tudtam volna elviselni, ha valami béna, unott medimágust talál magának. Te azért sokkal jobb lehetsz nálunk. Mióta is vagytok együtt?

Igyekszem palástolni, hogy mennyire ideges vagyok, mert végre összeeresztem az öcsémet ezzel a... Az edzőjével.
- Ne hívj így előtte... - suttogom még oda, mielőtt beinvitálnám a konyhába bemutatni őt. Nem kell az öcsémnek kombinálnia és azt hinnie, hogy bármi is van közöttünk, csak mert derogál neki megjegyeznie a nevemet. Előre félek, hogy mikor bukik ki belőle ez a megszólítás.. De esküszöm, hogy eltekintek a hivatásomtól és a lábára lépek hálából vagy valami ennél is rosszabbat teszek.
Cromwell felderülő arca viszont azonnal kárpótol minden kellemetlenségért, amit át kellett élnem, míg meggyőztem Travist, hogy vállalja el az állást. Még nekem kellett könyörögnöm, hogy tegye meg, pedig jó sokat ígértem neki, más biztosan nem hagyta volna ki az ajánlatomat. De nem akarom megérteni a logikáját.
- A tapasztalatod majd jól jön, hogy beinduljon a Hollóhát... - válaszolok az öcsém helyett, de ez minden, amit közbe tudnék szúrni, még mielőtt nekiállnak olyanokról beszélni, amit már érteni sem fogok. Megígértem neki, hogy az öcsém nem reménytelen eset és ez valóban így van. De nem tartom kizártnak, hogy tarthatna esetleg közös edzést is az egész csapatnak. Ezt még nem vetettem fel neki, de nem is most tervezem. Egyelőre hagyom, hogy összebarátkozzanak. Bár vannak kétségeim, hogy az öcsém vajon mennyire támadja le őt kézmosás közben, de néhány perc alatt talán nem okoz visszafordíthatatlan károkat. Elvégre nem is alakult olyan rosszul az első benyomás.
Csípőre tett kézzel fordulok vissza az asztal felé, újra szemügyre veszem a terítéket, megigazítom a kisvillát és a poharat és mire végül mindent a helyén találok, meghallom a méltatlankodva dörmögő, számonkérő hangot a hátam mögül. Olyan elánnal fordulok az irányába, hogy menten beleszédülök, mert egyszerűen nem történhet meg, hogy három perc alatt az őrületbe kergette őt, miközben ez élete nagy találkozása.
- Mi? - kapom fel a fejemet és a szemöldököm is felszalad a homlokom közepére. A döbbenet, ami az arcomra kiül, már messziről látható, miközben közte és a nyomában közeledő öcsém között váltogatom a pillantásomat.
- Mit mondtál neki? - kérdezem Travistől, de közben az öcsémre nézek. Voltaképp mindkettejüknek szól a kérdésem, és nagyon is várom a válaszukat, mert olyat biztosan nem állítottam, hogy együtt lennék bárkivel is. Pláne nem vele.
- Meglepetésnek szántam.. - intézem ezúttal is Travis felé a szavakat, de immár felé is emelem a tekintetem, hogy ez egyértelmű legyen. Miért avattam volna be előre az öcsémet mindenbe, mikor gyengébb pillanataimban abban is erősen kételkedtem, hogy biztosan idetolja ma a képét...

- Ühm... és én akkor mihez kellek? - látom, hogy Gwen is nmondani szeretne valamit, ezért inkább nem kezdek bele semmibe sem nagy elánnal. Lehet, hogy ugyanazt mondanánk, és igazából nagyon szívesen elmondanék mindent százszor is, hogy addig Travisszel beszélhessek, de nekem is be kell látnom, hogy mindez csak sok-sok felesleges körrel járna. És a legrosszabb, hogy csak ismétlések töltenék ki ezeket a köröket.
- A tapasztalatod majd jól jön, hogy beinduljon a Hollóhát... - hevesen bólogatok, hogy ezzel jelezzem azt, mennyire egyet tudok érteni. Meg igazából baromi menő, hogy pont ő van most itt! Hát nem menő? Ugye, hogy menő! Mondd, hogy menő! Na azért! Akkor már el is nyargalhatunk legalább a kezdeti elánnal kezet mosni. Még én is mosom a kezemet, akármennyire megtettem ezt korábban. Na mindegy, jó ez így, legalábbis próbálom elhinni, hogy jót tesz ez a sok vegyszer a bőrömnek. Meg a rengeteg víz. Néha olyan száraz a kezem, hogy alig győzöm kenni valami másik vegyszerrel. Mondjuk az legalább puhít és jó az illata is.
- Hát tudod... bejött a kocsmába és leült hozzám, majd kijelentette a Zsebpiszok-köz közepén, hogy nála kurva sok pénz van. - a jelenlegi vigyoromat már nehezen lehetne fokozni, az idétlen röhögés meg sosem volt a stílusom, ezért nem látszik, hogy mennyire megmosolygom ezt a megszólalását. Helyette viszont nyújtok neki egy törölközőt, hogy törölje csak szárazra a kezét, mielőtt még Gwen meg találná lincselni őt, amiért mindent összefogdos.
- És igazából pár hete keresett meg, szóval megkötöttük a szerződést és... MI A FASZ????!! - na jó, erre azért nem igazán számítottam, de készségesen hagyom, hogy kirontson az ajtón. A keze már tiszta, Gwennek egy szava sem lehet, de majd beleszokik, ha tényleg szereti a testvéremet. Vagy nem is...? Mi történik itt?
- Mondd meg neki, hogy nem vagyunk együtt! Te nem mondtál neki semmit el? - követve a példaképemet igyekszem a lehető legártatlanabb és legértetlenebb arcot vágni. Ennek a kettőnek vajon létezik egyáltalán kevert arckifejezése? Hát, mostmár bizonyára igen. Ha eddig nem is létezett, most feltaláltam. Vagy... lehet egyáltalán arckifejezéseket feltalálni?
- Mit mondtál neki? - na jó, ettől a tekintettől nem csak a szar fagyott belém, hanem egyenesen a szó is, ezért csak hátrálok egy lépést, hogy ne legyen túl nagy bajom. Bár kétlem, hogy egy konyhában jártas nővel egy házban bárki is biztonságban lehetne. Bármilyen távolságokról is legyen szó. Még nyelek is egy nagyot.
- Meglepetésnek szántam... - na ez most kinek és mire jött válaszként? Tán nem a levegőnek szánta. Mondjuk most szívesen lennék levegő, és legszívesebben kiszöknék az ablakon. Nem akartam én semmi rosszat mondani, csak így alakult. Pedig én csak lelkes vagyok, meg érdeklődni akartam. Úgy látszik, kár volt...
- Úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy immáron tiszta kézzel nekiugorjunk az asztalnak. Hátha ülve többre megyünk megbeszélés terén, mint a helyiségek közt szaladgálva. - azzal már meg is közelítem az egyik széket, és óvatosan leülök rá. Közben figyelem, hogy ki hogyan reagál, de kétségtelen, hogy Gwen mimikája érdekel leginkább. Ha túszejtés lesz, akkor én és Travis lehetünk csak rosszabb helyzetben, vagyis hát... a túszok.
- Jó étvágyat...? - nem vagyok vallásos, de most akár imádkozni is lenne kedvem, hogy normalizálódjon ez a pattanásig feszült, cseppet sem kellemes - annál inkább kellemetlen - hangulat.