kölbe szorított kézzel álltam a folyosón. Körülöttem jöttek-mentek a diákok, de nem figyeltem rájuk, mintha ott se lettek volna. Akkor sem zavartattam magam mikor néhányan nekem jöttek, majd még nekik állt feljebb, hogy minek állok ott. Mintha nem láttak volna. De mondom, nem érdekelt, nem szóltam utánuk és nem tettem megjegyzést. Amúgy se tettem volna, most meg pláne. Tudtam, hogy valós probléma a hugrabugosok kipécézése és szekálása. Ez mindig is így volt, bár az utóbbi években, évtizedekben, ha hihettem a szóbeszédeknek, akkor ez enyhült, nem is keveset. Mégis voltak olyanok, akik a mai napig azt hangoztatták, hogy ide csak a lúzerek kerültek és azok, akik máshová nem illettek be. Lúzer az anyátok! Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam azt. Nem vagyok hajlandó többet végig nézi, vagy elviselni, hogy bántják a háztársaim, nem azért lettem prefektus, hogy ölbe tett kézzel tűrjek. De nem ám! A terv olyan hamar született meg, hogy magam is meglepődtem rajta. Talán mindig is ott volt, talán csak eddig gyűjtöttem hozzá a bátorságot. Merlin se érdekli, a lényeg az, hogy tudtam mit kell tennem. A lábai maguktól indultak meg előre. Azt tudtam, hogy melyik folyosóra megyek, ám a szobaszámmal nem voltam ilyen biztos. Ahogy néztem a kiírásokat egy bizonytalanabb és bizonytalanabb lettem. Hiszen nem ismertem a tanárnőt, talán ha egy órát tartott nekem, amolyan bemutató gyanánt, akkor sokat mondok. De segítségre volt szükségem és nem tudtam ki máshoz fordulhatnék. Vagyis… megkereshettem volna Lestrange professzort, de mégse mondhattam volna neki, hogy azért akarok plusz varázslatokat tanulni és különórákat venni, mert többek között az ő diákjai ellen is használni akarom. Bárhonnan is szemléltem, ez mindennek tűnt, csak jó taktikának nem. Egy független személy kellett, vagy Pomfrey, neki nem lett volna kínos bevallani. A bűbájokkal viszont most nem fogok sokra menni. Egy Vingardium Leviosa nem fogja megoldani a problémámat, ahogy egy Alahomora sem. Ide valami komolyabb kellett. Megvan! Amint megtaláltam a megfelelő ajtót haboztam kicsit, majd kopogtam; félő volt, hogy ha sokat várok inába száll a bátorságom. Szerettem magam bátornak hinni, ám a valóságban igen csak gyáva voltam, ha nem is mindenben, de bizonyos dolgokban mindenképpen. Ha kellett volna gondolkozás nélkül bevetem magam egy hugrabugos diák és egy átok közé, de az ismeretlen emberekkel való beszélgetés az más tészta volt. Néha még az ismerősökkel sem ment. Bonniet lassan féléve kerültem pedig mint kiderül a rokonom volt. A nagynéném. Az apámat mégis felkerestem egyedül, a semmiből. Bár az is nehéz volt, nem pont úgy történtek a dolgok, ahogy azt előre elterveztem. Azt átkokkal egyszerűbb volt bánni, mint az emberekkel. - Jó napot Wilkinson professzor! Elnézést kérek, hogy ilyenkor zavarom- szólaltam meg egyből, amint kinyílt az ajtó. Bátorság Alnia, bátorság! Nem fog megenni. - Alina Scamander vagyok, hugrabugos, hatodik évfolyamos és egy kis segítséget szeretnék kérni öntől, hogy… - itt egy pillanatra elakadtam, tudtam mit akarok mondani, mégis a megfogalmazás bele telt néhány másodpercbe. - Ha esetleg akad némi szabadideje, tudna-e nekem segíteni olyan varázslatok elsajátításában, amivel meg tudok védeni embereket úgy, hogy közben nem okozok a támadónak különösebb sérülést? - kérdeztem óvatosan, nem megemlítve, de igyekezve körülírni azt, hogy olyan varázslat kéne, aminek a használata miatt nem veszik el egyből a prefektusi jelvényemet és küldenek büntetőmunkára a hátralévő másfél évemre.
Sosem voltam gondoskodó típus, ez valahogy a tanári szobámon is meglátszik. Longbottom professzor sírva menekülne vagy megátkozna, ha meglátná, hogy egy újabb cserepes növényt kell a kukába dobnom. Egyszerűen képtelen vagyok életben tartani ezeket a kis növénycsemetéket, sosem voltam rá alkalmas. Mérgelődés helyett azonban néhány példaintéssel folytatom a rendrakást, a seprű végzi a dolgát, a már nem használt könyveim pedig szép katonás rendben visszareptetik magukat a polcra. Folytatnom kellene a házi dolgozatok javítását, azt ígértem besegítek Lestrange professzornak, de mikor már harmadjára olvasom ugyanazt a sületlenséget, megfordul a fejemben, hogy a diákok vajon tényleg ennyire idiótának nézik a tanáraikat? Halk sóhajjal fordulok a megmentő kopogás irányába és ajtót nyitok. Hálás vagyok, mert még néhány percig nem ezzel kell foglalkoznom. Arra nem is gondolok, hogy jelen pillanatban biztosan nem várok senkit. De már őszintén nincs min meglepődnöm. Az utóbbi hetekben jobbára minden napra jutott egy diák - vagy több - aki vette a bátorságot, hogy felkeressen valamilyen oknál fogva. Így mikor újfent egy diákom áll az ajtómban, félig már felkészülök arra, ami következik. Csak félig, mert hagyok esélyt annak, hogy valami egészen újjal álljon elém, és a meglepetés erejével kizökkentsen a napok monotonitásából. - Üdvözlöm, Ms. Scamander! - bólintok apró mosollyal az ajkaimon és kíváncsian fürkészem a tekintetét. Hiszek abban, hogy a szem a lélek tükre és szavak nélkül is sokat elárulnak a tulajdonosáról. Persze az én világos tekintetemet csak kevesen állják ki sokáig, kellemetlenséget pedig a világért sem szeretnék okozni neki, így bátorítóan elállok az ajtóból, hogy ne a folyosón kelljen beszélgetnünk. - Miben lehetek a segítségére? - kérdezem automatikusan beljebb terelve őt, és az íróasztalommal szembeni szék felé intek, jelezve ezzel, hogy nem muszáj ácsorognia, nyugodtan le is ülhet. Phoenix - a rókám, akit gyakorta láthat a folyosón körülöttem bóklászni - elpilledve fekszik a fekhelyén, az orrát az ajtó felé fordítja, ahogy megérzi az idegen aromákat, de nem mutat nagyobb érdeklődést a jövevény felé. Furcsállom a hozzáállását, de nem teszem szóvá, inkább a lány felé fordulok, aki rögvest ki is böki miért keresett. Már a bemutatkozása is figyelemreméltó volt, sokan még arról is megfeledkeznek, hogy csak egy fél éve vagyok az iskolában, és nem is tanítok mindenkit - sőt, rendszeresen senkit sem - ahhoz, hogy a tökéletes név és arcmemóriámat meg tudjam csillogtatni. Már épp felkészülök arra, hogy udvariasan hárítsam a megkeresését, mikor egyetlen szava képes annyira szöget ütni a fejemben, hogy mégse tegyem. Legalábbis nem ilyen könnyedén. Ilyen vészterhes időkben a legapróbb jelekre is fel kell figyelnünk és ha egy kis esélyt is látok arra, hogy bajban van, nem fordíthatok neki hátat. - Hogy érti, hogy a támadó? Megtámadta valaki? Ugye tudja, hogy az ilyesmit azonnal jelentenie kell az igazgatónőnek? - kérdő pillantásom inkább kíváncsi mint megrovó. Nem szeretném, hogy most bezárkózzon, ennél több információra van szükségem, hogy átlássam a helyzetet. Na meg azt, hogy valóban jelentenem kell-e az esetet.. Nem hiányzik még egy ámokfutás az iskola falain belül.
lltam Miss Wilkonson tekintetét, nincs mit titkolnom és nem is szeretnék. Ha ez lett volna a célom, akkor az egyszerűbb utat választottam volna, vagyis azt, hogy felkeresem Lestrange professzort és valami mondvacsinált indokkal őt kérdem meg. Biztosan segített volna. Ez azonban nem tűnt helyes megoldásnak, főleg úgy, hogy túlságosan könnyen rajtakaphattak volna a hazugságon. Nagyobb lett volna a kára, mint a haszna. - Köszönöm - biccentettem hálásan, mikor a tanárnő elállt az útból és beinvitál a szobájába. Egyszerű helyiség, talán kicsit rendetlenebb, mint azok, ahol eddig jártam. Mondjuk, én aztán nem róhatok fel senkinek semmit, már ami a rendetlenséget illeti. Anya gyakorta szokta mondani, csodálja, hogy a fejemet nem hagytam még el, csak 1-1 pár zoknimat. Még mázli, hogy az egyenruhához ugyanolyanok tartoznak, így öt darabbal is tökéletesen jól el lehet éldegélni. - Igazán szép róka - mondtam egy halovány mosoly kíséretében, mikor megláttam a fekhelyén pihenő állatott, miközben felvéstem magamnak egy piros pontot. Jól tettem, hogy Puffancsot nem hoztam. Bár ennek sokkal inkább elvi okai voltak, úgy hittem, jóval komolyabb látszatot tudok kelteni, ha egymagam jövök, és nem egy túlméretezett golymókot szorongatok. Persze ezt neki sosem mondtam volna el, egészen bizonyosan vérig sértődött volna és méregdrága kajával kellett volna kiengesztelnek. Ez pedig a legkevésbé sem hiányzott. Mondjuk az én gyermeteg kinézettem a komoly látszat sem volt igazán olyan hagyományosan komoly, de erre igyekeztem nem gondolni. Fel voltam készülve arra, hogy Miss Wilkinson nemet mond és elküld. Tulajdonképpen lélekben inkább erre treníroztam magam, sem mint a pozitív válaszra. Noha nem voltam pesszimista, de alapvetően nem tanított, nem ismertük egymást, hivatalosan nem is roxforti tanár volt. Semmi oka nem volt arra, hogy segítsen nekem, ha csak nem volt éppen jótékonykodó kedvében, esetleg untatta a napi rutinja. A kérdései mégis megleptek. - Tudom és nem - ráztam meg a fejem. Kellett pár pillanat, hogy újra rendezzem a gondolataimat és alkalmazkodjak a hirtelen témaváltáshoz. Nem ilyen kérdésekre készültem. - Senki sem támadott meg - nem mernék, én kifejezetten az a Hugrabugos voltam, aki megvédte magát, talán pont ezért nem is volt olyan vicces szekálni engem, nem úgy, mint például Marigold Longbottomot. - Ez a kérés elsősorban nem is rólam szól. Tudja… - haboztam, aztán úgy döntöttem, hogy veszteni valóm nincs, semmi olyan dolgot nem készültem mondani, amiről a tanáraink ne tudnának. Hiszen ők is ide jártak, a legtöbbjük. Pontosan tisztában voltak azzal, hogy mi és hogyan folyik az iskola falai között. Kyleról is tudtak, mégsem tettek semmit, aztán mi lett a vége.... Felszegtem a fejem, kerestem vele a szemkontaktust. Most bátornak kellett lennem, még ha alapvetően nem is voltam az. Hiszen nem magam miatt álltam itt, hanem azok miatt, akiket szekáltak és nem mertek, vagy éppen akartak visszavágni. Őket akartam megvédeni. Ők voltak a fontosok, ezért voltam prefektus. - Nem tudom mennyire figyelte meg az itt töltött hónapjai alatt, de a házak között van egy fajta hierarchia, aminek a Hugrabug a legalján van. Ez több dologra visszavezethető, amivel nem fárasztanám a tanárnőt. A lényeg, hogy ez nem új keletű dolog, már a szüleink, a nagyszüleink és talán a dédszüleink idejében is jelen volt. Bár mára talán némileg enyhült. Ennek ellenére más házak tanulói még ma is igen szívesen kezdenek ki velünk - fintorodtam el. Szívesen mondtam volna úgy, hogy a mardekárosok, mert ők voltak többségben, az mégsem lett volna teljesen igaz. Voltak ott pirosak és kékek is. Rossz fényt szándékosan pedig egyik házra sem akartam verni. - A Hugarbugosok pedig a legtöbbször szelíd, kedves, törődő és legelsősorban konfliktuskerülő diákok. Nem vágnak vissza, csak tűrnek, ami nyilván nem megoldás, sőt, de… az sem hogy ezért beléjük kötnek, mert jó szórakozás - pedig a világ így működött, ez pedig dühített, hiába nem tudtam ellene semmit tenni. De akartam, azért voltam itt! - Ezek legtöbbször apró, de dühítő csínytevések, amik inkább kellemetlenek és rosszul esnek, de a testi épségre nem ártalmasak. Persze nem mindenki ilyen, de sokan. Ezért gondoltam, hogy… - elharaptam a mondat végét, megráztam a fejem. Innen már nem fordulhattam vissza, ahhoz túl sokat mondtam.- Nem akarok komolyan bántani senkit. Valójában bántani sem akarok senkit, de rosszul vagyok attól, hogy másokat egzecíroztatnak ok nélkül.. Ahogy azt is tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Csak azt akarom, hogy szálljanak le a háztársaimról, ha mást nem addig, amíg én itt vagyok. Ezért gondoltam segítséget kérek Öntől mivel ön nagyjából független. Természetesen megértem, ha nem akar segíteni, biztosan sok teendője van a saját diákjaival is, de úgy gondoltam, jobb megpróbálni és úgy veszteni, mint azon tanakodni, hogy mi lett volna ha. Sajnálom... azt hiszem kicsit hosszabb lett ez a magyarázat, mint aminek terveztem - túrtam a hajamba. Ha egy ismerőssel állok szemben lehet még zavaromban el is nevetem magam, most azonban nem tettem ilyet, csak vártam. Vártam arra, hogy Miss Wilkinson mit lép. Segít vagy elküld.
