Beszélgetés és baráti jótanácsok - avagy vörösök egymás közt

Ötletem sincs, hogy mit is kéne csinálnom ezzel az egész helyzettel, ami kialakult. Vagy legalábbis kialakulni látszik. Nevezetesen azzal a hihetetlen katyvasszal, amit már egy ideje érzek, de nem tudom, miért, és hogyan, és… és nem tudok semmit. Fenébe is, azt sem tudom, szabadna-e olyat éreznem, amit érzek, pláne egy bizonyos fiú iránt. Egy fiú iránt, akire a szüleim szerint még csak ránéznem sem szabadna. Illetve ez így nem teljesen helytálló kijelentés. Leginkább az apám szerint nem szabadna rá se néznem, vagy ha mégis, akkor az csak azért lehetséges, mert a Roxfortba kerülésünk óta örökös versenyben vagyunk mi ketten. Vagyis immár negyedik éve. És őszintén szólva, az utóbbi időben egyre nehezebben viselem az állandó harcolászást, hogy melyikünk a jobb. Minek? Mindketten éltanulók vagyunk, gyakorlatilag egy szinten, és csak azért nem lehet összedolgoznunk, mert másik házba kerültünk a beosztáskor. Szívás. Meg a családja miatt se. Dupla szívás. De most őszintén, nem tehetek róla… sokmindent meg tudok csinálni, rengeteg mindent tudok, de a szívemnek és az érzéseimnek parancsolni, na… azt valahogy nem. Ezért is lehet az, hogy amikor a közelemben van, akkor egyre többször veszem észre, hogy az arcom is felveszi a hajam színét – aminek nem igazán örülök, de ez van, nem tudok vele mit csinálni. Maximum annyit, hogy nem megyek a közelébe, de az meg megintcsak nem jó alternatíva, nem akarom kerülni, eddig se igazán vettem róla tudomást – legalábbis ez így ment az elmúlt három évben. Idén azonban úgy tűnik, más a helyzet. Csak tudnám, mit is csinálhatnék vele?!
Ezekkel a gondolatokkal küszködve gubbasztok a klubhelyiség egyik kényelmes, bár kissé már agyonült foteljában, és próbálok a mágiatörténet beadandómra koncentrálni, de ez sajnos nem igazán mutatkozik sikeresnek, kívülről sokkal inkább az látszik, hogy nagyon nem vagyok jelen, el vagyok veszve a gondolataimban. Hát, őszintén remélem, valaki tud segíteni, mert különben úgy érzem, hogy nagyon hamar elveszek. Még ennél is jobban, már ha létezik ilyesmi.

Hú, a bagoly vigye el! Lehet, mégsem volt olyan jó ötlet ennyire a gondolataimba merülni? De nem gondoltam, hogy bárki is figyelemre méltatna. Pláne, hogy péntek délután lévén gyakorlatilag mindenkinek lehet valami jobb elfoglaltsága, mint azt figyelni, hogy ki hogyan bámul ki a fejéből. Persze, ez sem egy rossz elfoglaltság, ha valakinek ez jön be, és információszerzési módszernek sem utolsó, de azért mégis... ebbe is bele lehet unni előbb-utóbb. Meg abba is, ha a magábafordult ember háta mögé settenkedve halálraijesztik az illetőt. Jelen esetben engem.
- Merlin szakállára, Lena! Hányszor mondtam már, hogy ne ijesztgess? A frászt hoztad rám! Most meg mit nevetsz? Ennyire nem volt vicces, tudod?
És tényleg a sikítófrász kerülgetett az ijedtségtől. Számtalanszor mondtam már az egy évvel felettem járó háztársamnak, aki nem mellesleg a prefektusom, és talán mondhatom azt, hogy a barátnőm is, habár annyira nem ismerjük jól egymást, de azért mégis. Egyelőre. De magamat ismerve ez hamar változhat -, hogy ne csináljon ilyesmit, mert még a végén visszakapja. De egyáltalán nem tűnik úgy, mint akit annyira meghatna a dorgálás. Sőt. Megpróbálok csúnyán nézni rá, de mindketten tudjuk, hogy igazából nem vagyok rá dühös, legfeljebb egy kicsit, de... az hamar elmúlik. Nálunk ez már csak így megy: volt baj, nincs baj.
- Hát... azon, hogy egy egytől tízes skálán mennyire vagyok szerencsétlen. Az a helyzet, hogy.... bár még magamnak is nehéz bevallanom, de nagyon úgy tűnik, van egy fiú, aki fontos nekem. És pontosan ez a baj, ugyanis egyáltalán nem kéne, hogy az legyen. Most meg nem tudom, hogy mit csináljak. Ááá, káosz az egész!
Nézek kissé elgyötört arckifejezéssel Lenara, bár emellett azért egy csöpp remény is ott pislákol szemeimben, hogy hátha a szintén vörös hajzuhatagú háztársam segít megoldani a problémát. Bár..gyanítom, hogy ezt csak én, vagyis mi fogjuk tudni megoldani, de a remény hal meg utoljára alapon minden lehetséges.

- Hát, ezt észrevettem! Köszönöm szépen, Egyértelmű Kapitány! Izé, Kapitánynő!
Helyesbítek gyorsan, még mielőtt rámszólna, hogy eltévesztettem a házszámot, és lány a beszélgetőtársam, nem egy hímenű egyed, akiket egyébként nem igazán tart valami nagyra Lena. Meg igazából szinte semmire se. Ezt az álláspontját ugyan nem tudom osztani, de annyi baj legyen, attól még egész jól meg tudjuk érteni egymást, és meg tudjuk beszélni a gondjainkat. Legalábbis általában. Most viszont... hát, egyáltalán nem vagyok biztos benne.
A sóhajt, amit a kifakadásom után kiereszt magából teljesen megértem, mert én is így vagyok a helyzettel. Enyhén szólva tehetetlennek érzem magam. Ami fura, hiszen ha a tanulásról, vagy egyéb kötelességekről van szó, akkor semmi probléma, gyakorlatilag bármit rám lehet bízni, megoldom. De ha az érzelmek kerülnek szóba, akkor... akkor hirtelen olyan leszek, mint valami kis hülye ötéves, vagy még rosszabb. Utálom, hogy ilyen tapasztalatlan vagyok, és legszívesebben küldenék egy baglyot anyának azzal az üzenettel, hogy "Szia Anya! Baj van, szerelmes vagyok! Hallod? Mondom baj van, meg hogy SZERELMES VAGYOK!Szóval segíts, légyszi!" Igen, így, csupa nagybetűkkel. Komolyan mondom, még saját magamat is megijesztem, ha ilyeneket gondolok. Márpedig sajnos, nem sajnos, de ilyeneket gondolok. Viszont mivel anya nincs itt, így magamnak kell megoldanom az ilyen dolgaimat... illetve most úgy néz ki, hogy Lena kihúz a bajból.Vagy még jobban belelök. Ez még nem dőlt el. De mindkét lehetőségnek elég nagy esélyt lehet adni.
- Az, pontosan az... szívügyek. A legrosszabb téma, mi?
Nézek rá kissé félve, mert tudom, hogy nem igazán szereti az érzelmeket boncolgatni. Nála ennek két kimenetele lehet: vagy kineveti a másikat, vagy elveszi a kedvét a fiúktól. Nem tudom, melyik a rosszabb eshetőség. Na jó, ne legyek vele igazságtalan, azért néha, nagyon néha, ha tényleg, igazán jó kedve van, akkor megesik, hogy olyan tanácsot ad, ami tartja az ember lányában a lelket. Nagyon remélem, hogy most is így végződik a beszélgetésünk. Mert bár tudom, a szívem mélyén tudom, hogy inkább hagynom kellene... a témát és a fiút egyaránt, ezt mégsem tudom megtenni.
- Hát, úgy érzem, ez túl hosszú lenne! De a lényeg az, hogy nekünk nem szabadna együtt lennünk. Mármint, még nem vagyunk együtt, vagy ilyesmi, viszont olyasmit érzek, amit eddig még nem, és pont ez a baj, mert pont iránta nem szabadna ilyeneket éreznem. Másik házba tartozik, a családom, leginkább a szüleim gyakorlatilag gyerekkoruktól kezdve ellenségei az ő családjának, ezért aztán nekem nem szabadna beszélnem sem vele... pontosabban de, azt szabad, mert apa valamilyen furcsa oknál fogva elvárja, hogy minden tárgyból jobban teljesítsek, mint ő, emiatt pedig állandóan versengünk. De én nem akarom, mert nincs vele semmi bajom, tényleg semmi baj nincs vele, mégis tettetnem kell, hogy utálom, pedig legszívesebben beletúrnék abba a szőke, puha üstökébe... őőő, hoppá, bocsánat!
Igen, tudom, hogy megint túl sokat mondtam el. Többet, mint akartam, annál meg aztán pláne többet, mint amennyit kellett, meg lehetett volna. Egész biztos, hogy Lena leveszi, kiről van szó... úgyhogy most jó eséllyel megnézhetem magam, hogy mit képzelek magamról, egy ellenségbe beleszeretni? Ráadásul pont ez az, amit még saját magamnak sem merek bevallani, de igen, kezdek bizonyos érzelmeket táplálni a fiú iránt. Hogy mikor kezdődött ez az egész, azt nem tudom, de egyre nehezebb szenvtelenséget mutatnom a közelében. Azt viszont tudom, hogy nem mondhatom el neki, mert akkor ő elmondja Albusnak, aki elmondja Jamesnek, aki elmondja Lily Lunának, aki elmondja Ginny néninek, aki elmondja apának... na, akkor lesz aztán galiba! Nem, a mi családunkban sosem lehet tudni, hogy hol van legalább eggyel több füle valaminek, mint kellene lennie. Én pedig nem akarok kockáztatni, legalábbis egyelőre nem áll szándékomban semmi ilyesmit se tenni. Úgyhogy csak várok, és fülig pirulva pislogok kissé megszeppenten a szintén vörös és szeplős barátnőmre. Na, most mondj valami okosat, kislány!

~Persze... és majd biztos el is hiszem. Ismerlek ám, biztos, hogy visszaszóltál volna, ha nem javítom ki magam.~
Hirtelen túl nagy lett a ránk telepedő csönd. Ijesztően nagy, mint valami vihar előtti csend. Nem szeretném elkiabálni, de ilyen csöndek után szokott jönni az a vörös prefektuslánytól, hogy mégis mit képzel magáról az illető leányzó, hogy egyáltalán rá mer nézni a kiszemeltjére - vagy pont nem mert ránézni, helyzettől függ. Én meg most kissé riadtan nézek ki a fejemből, várva az ítéletet. Nem tudom, melyik változat mellett dönt barátném, de az biztos, hogy én ebből egyáltalán nem jövök ki kedvezően. A francba is, hogy nekem mindig akkor kell jártatnom a számat, amikor egyébként egyáltalán nem kéne. Már épp nekikezdenék az újabb eszmefuttatásnak, mikor széles vigyorral arcán, a fejét csóválva közli, hogy ennél rosszabb már nem is lehetne a helyzet. Hát, azt hiszem, ezzel eggyet kell értenem. Bár ne kéne.
- Ugye? Nyakig benne vagyok a slamasztikában.
És tényleg, nyakig benne vagyok abban a bizonyosban, ráadásul azzal, hogy elmondtam Lenának még kavartam is rajta egyet. Na meg persze azzal, hogy megígértem neki, hogy megtanítom repülni, meg kviddicsezni. Nagyszerű... gyakorlatilag elkezdtem megásni a saját síromat. Nem is én lennék. Az meg megintcsak nem segít a helyzeten, hogy szemmel láthatóan a mellettem ülő, és kíváncsi szemekkel méregető háztársam gyorsan összerakta a dolgokat a fejemben. Legalábbis a nekem szegezett, kissé hitetlenkedő kérdése erre enged következtetni. Egy pillanatig csak bámulok rá elkerekedett szemekkel, mint akit rajtakaptak valami olyanon, amit egyáltalán nem lett volna szabad megtennie, aztán gyorsan megpróbálom rendezni az arckifejezésemet, remélve, hogy barátnőm nem veszi észre. De a fenébe is, dehogynem veszi észre, kit akarok becsapni? Az arcom valószínűleg már most olyan vörös, mint az apától örökölt hajkoronám, bár nem látom magam, csak érzem az arcom melegségét. De azt hiszem, Lena meg fogja erősíteni, amit én is érzek, miszerint: Rose Granger - Weasley, te bizony égsz! Hát, ez enyhén szólva is szívás. Hiszen pontosan az van, amit el akarok rejteni: rajtakaptak valami olyanon, amit egyáltalán nem kellene megtennem. Igazából még nem is tettem meg, de... tény, hogy már épp eleget idegeskedek miatta így is, úgyhogy ebből semmi jó nem sülhet ki.
- N...nem! Dehogyis! Vagyis izé... igen, róla. Honnan tudtad? És mi az, hogy lehetne rosszabb is? Szerintem nincs ennél lejjebb! Vagyis de, van... ha apa megtudja. Jaj!
Temetem tenyerembe tűzvörös arcomat, így az utolsó mondatokat már kissé tompítva lehet csak hallani... amit, őszintén szólva, nem is bánok annyira. Sőt, egyáltalán nem bánok. Ugyanis jelenleg legszívesebben eltűnnék, hogy ne kelljen találkoznom senkivel. Se a társaimmal, se a tanárokkal, se Lenával, senkivel. De leginkább Scorpius Malfoyjal nem. És pontosan ez az, ami a legnagyobb gond, mert még magamnak is hazudok ezzel... miért nem lehet ez az egész csak egy kicsivel könnyebb, meg egyszerűbb? Miért?

- Lehet. De ki mondta, hogy rosszabb helyzetbe is akarok kerülni? Pont azt szeretném elkerülni. De a probléma gyökere pontosan ebben van: ha el akarom kerülni azt, hogy rosszabb legyen ez az egész, akkor Őt is el kell kerülnöm. Az viszont túl feltűnő lenne. Mármint... jó, persze, eddig sem voltunk puszipajtások, de azt nem lehetett mondani, hogy kerültük egymást. Szóval ha most elkezdenék másik utakat keresni, ha a közelben van, az túlságosan is felkeltené a gyanút. És nemcsak az övét, hanem gyakorlatilag az egész iskoláét. Itt mindennek szeme, meg füle van. És mindennek több van mindenből, mint amennyire egyáltalán szükség lenne. Ami azt eredményezi, hogy ebből szinte egészen biztos, hogy nem jövök ki győztesként. Tehát akkor a nagy kérdés: Mi a Merlin trottyos gatyáját csináljak? És nem, az nem lehetőség, hogy hagyjam a fenébe. Érted? Tudom, hogy neked szinte biztos, hogy rögtön ez az első válaszlehetőség, ami eszedbe jut, de ez most nem játszik. Szóval mit mondasz? Valami értelmes tanács... már persze az előbb említetten kívül?
Nem értem, hogy mit nem ért ezen... nem érti, vagy csak nem érdekli. Amit mondjuk megintcsak nem értem, lévén lány, a lányokat pedig általánosságban érdeklik a pletykák. Néha még én is meghallgatom őket, pedig engem aztán tényleg nem hoz lázba az ilyesmi.
A saját szavaimat a másik szájából visszahallva ismételten elég erős vágyat érzek rá, hogy eltűnjek, mégpedig lehetőleg jó messzire innen.
- Mi az, hogy a végén még megsajnálsz? Te tudsz olyat? És nem vicces, én azt komolyan mondtam, de ahogy te mondod, úgy tök nevetségesnek hangzik!
Meresztgetek nagy szemeket az enyémhez hasonló, vörös hajzuhatagú barátnőmre. Valószínűleg érzi a tekintetemből felé áradó dühöt, meg zavarodottságot és idegességet, de remélhetőleg nem teszi szóvá. Nagyon remélem.
A "szüleid esetleg nem lesznek elragadtatva" kijelentést hallva egy apró horkantást hallatok. Ez elég enyhe kifejezés ahhoz képest, amit valószínűleg kapok az otthoniaktól, ha kiderül a helyzet. Nem is igazán akarok belegondolni. Legalábbis egyelőre. Pláne, hogy jelenleg még nincs is miről tudniuk. Nem történt semmi, tehát nem kell miről tudniuk. Amit meg nem tudnak, az nem fáj nekik. Részemről itt akár le is lehet zárni a témát... addig biztos, amíg valami változás nem történik.
- Persze, hogyne! Ismered egyáltalán a szüleimet, Lena? Főleg apát? Azt hiszem, ha a fülébe jut a helyzet, ott kő kövön nem marad... meg szegény Scorpius feje se marad biztonságban a nyakán.
Jaj... ebbe még belegondolni is rossz.
- Anyától nem igazán tartok, valamilyen szinten még mindig elég gyermeteg, romantikus alkat. De apa... ő kemény dió. Alapból nagyon félt minket, szóval valószínűleg akkor is nagy feneket kerítene annak, hogy a kislánya szerelmes, ha nem az ősellensége fiáról lenne szó. De... így meg aztán főleg.
Lőjön le valaki, lehetőleg minél gyorsabban... illetve minél fájdalommentesebben. Köszönöm szépen. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Nem elég, hogy nem tudom a helyén kezelni az érzéseimet, a tetejébe még a nem megfelelő egyént is sikerül megtalálni hozzá? Hát nagyszerű. Nem is értem, hogy miért a Griffendélbe osztott a Süveg. Ja, de, azt hiszem, megvan. Mert olyan házat nem találtak ki, hogy "Reménytelenül béna, érzelmes tinik gyülekezete". Még. De lehet, hogy szabadalmaztatni kéne.
A következő pillanatban olyasmi történik, ami az elég ritka pillanatok közé tartozik: Lena bátorítóan megsimogatja a kezemet. Valószínűleg ezzel akarja tompítano mondandója élét. Köszi, de a melléktermék attól még melléktermék marad, hogy szép tányérban adják, és leöntik csokival. Pfuj, ez aztán a képzavar. Mindenesetre érteni vélem az üzenetet, hogy számíthatok rá, így kissé félénken, félősen elmosolyodok, és kinyögöm, ami már egy ideje zavar, és fogalmam sincs, mit fogok vele kezdeni.
- Ha ez nem lenne elég, akkor megígértem neki, hogy megtanítom kviddicsezni... illetve repülni. Holnap. Ki ne mondd! Magamtól is tudom, hogy nem vagyok teljesen normális.
Csúszik ki a számon majdhogynem egy szuszra a vallomás, majd még mindig égővörös fejjel várom az ítéletet és a kommentárokat. Mert az biztos, hogy ezt nem úszom meg szó nélkül.

Szóval a nagy okosság az, hogy hallgassak a szívemre? Hát... köszönöm szépen, doktornő, de ezzel most pont nem lettem sem okosabb, sem előrébb. Sőt, ha lehet, akkor csak még beljebb kerültem a bajba. Nagyon jó.
- Hallgassak a szívemre? Értem én, persze, csak... ez minden, csak nem könnyű. Tudsz róla? Mármint... oké, persze, valószínűleg tudsz róla, mert azért neked is vannak érzéseid, még ha nem is nagyon mutatod ki őket. Vagy mégis, csak én nem veszem észre.
Húzom föl egyik szemöldökömet, mert nem igazán tudom mire vélni ezt a hirtelen jött érdeklődést az érzelmek felé. Főleg az enyémek felé. Azokkal nekem kéne foglalkoznom, de egyelőre annyit tudok, hogy egy nagy káosz az egész, és valószínűleg a holnapi gyakorlás után csak még nagyobb lesz. Ne legyen igazam, de sajnos a női megérzések általában működőképesnek bizonyulnak. Kivételt követelek, ráadásul lehetőleg most rögtön! Na jó, nem muszáj rögtön, de amilyen gyorsan csak lehet, különben a tanév végére megőszülök a sok idegességtől... aztán akkor nagyon szépen fogok kinézni. A kijelentésre, miszerint persze, néha megsajnál másokat, de ez most nem az a helyzet, amin sajnálkozna csak a szemeimet forgatom, mert hirtelen szóhoz sem jutok. Mi a fene?
- Értem. Vagyis nem, nem értem. Vagy nem egészen, szóval homályosíts fel, kérlek! A "nem az a helyzet" alatt azt érted, hogy a helyzet nem olyan, amin sajnálkozni lehetne, vagy azt, hogy engem nem sajnálsz, mert... hát, fogalmam sincs, miért. Nos?
Meresztek rá nagy szemeket, mert tényleg nem tudom, melyik a helyes megoldás. Az indulataimat viszont nem akarom rázúdítani. Elvégre nem tehet róla, hogy szerencsétlen vagyok az érzelmek tekintetében. Az eddigiekkel ellentétben az, hogy állítsam magam mellé anyát egész működőképesnek tűnik. Bár tudom, hogy ez sem lenne egy egyszerű menet, de tény, hogy ha ő mellettem lenne, akkor apának esélye sem lenne. Aztán persze ő is belenyugodna a helyzetet, hiszen ki akarna veszett ügyért küzdeni? Egy bólintással jelzem Lenának, hogy értem, és jó ötletnek tartom a tanácsot, de többet nem mondok, nehogy még elbízza magát... az senkinek sem lesz jó. Az utolsó, nyugtató kijelentésére megintcsak egy kissé furcsa pillantással reagálok. Nem lesz semmi probléma? Ezt mégis honnan veszi? Ha nem tudná - de tudom, hogy tudja -, rólunk van szó, akiknél olyan nincs, hogy ne legyen valami galiba, úgyhogy... szinte biztosan borítékolható, hogy megintcsak félremegy valami. De semmi baj, túléljük... az eddigieket is túléltük valahogy, most sem lesz másképp. Elvégre nem csatába indulunk, csak repülni. Abból meg nem lehet semmi baj... ugye?

Persze. Persze, hogy sikerül belegyalogolnom valami olyanba, amibe egyáltalán nem kellett volna. De amilyen az én formám, ez valahogy soha nem tart vissza attól, hogy beleüssem valamibe az orromat.
- Nem küzdök érte? Hát... azt hiszem, az én küzdési módszerem az, hogy nagy, meg még annál is nagyobb idiótaságokat beszélek a közelében. Na persze ezzel maximum csak annyit érek el, hogy hülyének néz. Már persze ha eddig még nem tette meg. Ki tudja?
- Jóóól van na! Bocsánat, ne haragudj, nem úgy értettem! És tényleg nem történt semmi, már ha az állandó szerencsétlenkedést, versengést nem vesszük ide. De persze, ezt nem vesszük ide. Szóval igazad van... majd kiderül. De én azért még tartok tőle, mit hoz a holnap. Viszont ha ezt így folytatom, akkor holnap nem amiatt kell aggódnom, hogy hülyeséget beszélek a gyakorláson, hanem hogy bealszok a levegőben... végülis az is egy példa, hogy hogyan ne próbáljunk repülni. Úgyhogy szerintem most megyek, és megpróbálok kicsit pihenni... már persze ha sikerül, amit jelenleg eléggé kétlek.
Bököm ki végre nagy nehezen egy ásítással küszködve, miután átgondoltam barátnőm szavait. Hát, érdekes lesz ez a holnapi nap, az egyszer biztos.

** Két nappal később**

Megintcsak a szokásos, elnyűtt fotelben ücsörgök, lábamat magam alá húzva. Nem, jelenleg egyáltalán nem érdekel, hogy ki lát, vagy hogy mit szólnak ahhoz, amit látnak, mert túl sok minden van a fejemben. Még annál is több minden, mit amennyi két nappal ezelőtt, a Helenával folytatott beszélgetés során felszínre került. Azóta túl vagyunk egy elég balul sikeredett repülésedzésen, illetve egy Gyengélkedőn tett látogatáson. Hát, úgy látom, érik még az embert meglepetések. És már maga a tény is elég nagy meglepetés, hogy egész jól éreztem magam Scorpiusszal, és nem akartunk mindenáron versengeni. Vannak még csodák. A gyengélkedőn tett látogatás viszont összezavart... meg őt is, ez tisztán látszott rajta. De... nem hittem volna, hogy valaha is elhagyja a száját a tegnap este hallott mondat. Legalábbis nem az én irányomban. És mégis. Jaj basszus, ha ezt Lena megtudja! Nem is kell mondania, szinte biztos, hogy az lesz a fejében, meg a tekintetében, hogy "na ugye! Én megmondtam!". Hát, mindjárt kiderül. Már persze ha nem felejtette el elolvasni az este küldött üzenetemet, miszerint híreim vannak, és beszélnünk kéne.

Menjünk biztosra alapon megintcsak a két nappal ezelőtt lefoglalt, sarokban álló, kopott, leharcolt fotelban telepedek le, ott várom Lena érkezését. Szerencsére nem kell sokáig várnom, szinte pontosan a megbeszélt időpontban érkezik meg a mellettem lévő fotelbe szintén vörös hajkoronával megáldott barátnőm, és sajnálatos módon hozza magával a pesszimizmusát. Hát, ez most nem hiányzik. Egyáltalán nem.
- Naaaaa, nem is igaz! Most miért mondod? Nem is fogom fel nagyon rossznak azt, ami nagyon jó!
Nyafogok, és hát sikeresen hozom a formámat, mert megintcsak tiszta vörös lett az arcom is. Francba már, kezdem nagyon unni, hogy ha szóbakerül Scorpius, akkor nekem szinte azonnal vörösbe vált a fejem. Na de mindegy is, valószínűleg már senkinek nem jelent újdonságot… csak szegény fiút sajnálom… csoda, hogy még nem szólt be miatta. Mondjuk akkor ő is megkapná a magáét, mert hát tény, hogy engem sem kell félteni, ha szópárbajokról van szó.
- Hát… minden tök jól indult. Jó, szegénynek harmadjára sikerült a kezébebűvölnie a seprűjét, mert nem bízott magában, de végül sikerült. Aztán viszont egész szépen haladt… egészen addig, amíg meg nem simítottam az arcát, mert az bekavart neki, aztán elkezdett repkedni és lepottyant. Csillapítottam a fájdalmát és bekötöttem a vállát, és elmentünk a gyengélkedőre, ahol lekezelték, és kiderült, hogy eltört a karja. Aztán elkezdtünk beszélgetni, én meg… nem tudom, miért, de megkérdeztem tőle, hogy hogy mutatná ki valaki iránt lányként, hogy tetszik neki? A végén meg… elhívott randira, én meg igent mondtam neki. Most meg nem tudom, hogy jól döntöttem –e, mert mi van, ha csak azért hívott el, mert ki akart engesztelni a baleset miatt, pedig nem is csinált semmi rosszat? Fenébe is, nem tudom.
Hát… lehet, hogy igaza van Lenának, valahogy mindig sikerül egy nagy káoszt alkotni magam körül. De legalább itt van nekem ő, hogy segítsen kibogozni a szálakat.

- Ha a vörös haj átka a könnyű pirulás, akkor itt valami nagy baj. Téged ugyanis szerintem egyszer nem láttalak pirulni, pedig te is vörös vagy. Akkor most hogy is van ez? Vagy kivétel erősíti a szabályt? Ha ez a helyzet, akkor francba a kivétellel meg a szabállyal. Kezdem nagyon unni, hogy akárhányszor egymás közelében vagyunk Scorpiusszal nekem mindig tiszta vörös a fejem, mármint az arcom is, a hajam alapjában véve az. Rajta meg persze nem látszik semmi sem, mintha nem is lennének érzései. Vagy csak hihetetlenül jól titkolja őket. Mint te.
Biggyesztem oda vigyorogva mondandóm végére a Lenát illető elgondolásomat. Nem tudok mit csinálni, tény, hogy barátnőm arcáról viszonylag ritkán lehet leolvasni bármiféle érzelmet. Vagyis inkább szinte soha. De semmi gond, ha neki így jó, hát legyen így, elvégre nem tudom, mi játszódhat le benne, de nem is nagyon szeretnék vájkálni benne. Bőven elég, ha az én érzéseimmel tisztába jövök végre.
- Nem! Attól voltam, meg vagyok úgy oda, hogy szinte bármelyik percben kicsúszhatnak a számon olyan dolgok, amikre még csak gondolni sem kellene, vagy nem vele kapcsolatban. Most komolyan, nem akarok attól tartani az elkövetkezendő három évben, hogy mennyire röhögtetem ki magam a bénázásommal. Mert igen, lehet, hogy a könyvekhez meg a seprűn parádézáshoz nagyon értek, de... a fiúkhoz egyáltalán nem. Gondoltam rá, hogy megkérem Albust, mondjon már valamit, de... mivel ő Scorpius legjobb barátja, így inkább nem próbálkozom, még a végén beégek. Viszont még az is lehet, hogy jól sül el a dolog, szóval igyekszem a pozitív oldalát nézni a helyzetnek. Ami azt jelenti, hooogy el kell mennem ruhát venni, ugyanis egy rendes göncöm nincs. Tudom, hogy valószínűleg hiába kérdezem, de: eljössz velem? Csak hogy nehogy véletlenül az én elfuserált ízlésem szerint válasszak!
Pislogok kérlelve háztársamra és barátnőmre, hátha most belemegy. Nem vagyok az a vásárlós fajta, de néha erre is szükség van.

~Persze... csak akkor gond van, én még okklumenciát sem tanultam, szóval nemhogy az érzelmeimet, de a gondolataimat se tudom megvédeni az avatatlan szemek, illetve agyak ellen... a francba is!~
Ezt persze nem adom barátnőm tudtára, elég, ha magamban lerendezem ezt az egészet. Arra meg nem is gondolok, hogy mi van, ha használja a képességét, és simán belelát a fejembe? Hát már sehol nincs biztonságban az ember? Még a saját fejében sem?
- Szóval azt mondod, hogy nem én vagyok béna, illetve hogy nem csak én vagyok a béna, hanem ez általános törvényszerűség? Hát jó!
Bólintok lassan, menet közben mérlegelve szavai súlyát. Igen, mindig olyan voltam, hogy amit lehet túlgondoltam. Na jó, őszintén szólva azt is, amit nem lehet, de nekem valamilyen furcsa oknál fogva valahogy sikerül. Nem vagyok teljesen normális, ez soha nem is volt kérdéses, de azért igyekszem nem gyakran hangoztatni, meg mutatni ilyetén megmozdulásaimat.
Az ötletre, miszerint Roxmorts lerohanása előtt inkább nézzük meg Lena ruháit, hátha találok valami használható darabot csak megadóan megvonom a vállam. Végülis teljesen mindegy, veszteni semmit nem veszthetünk vele. Egyébkéntsem szeretek ruhákat próbálni, pláne úgy, hogy ki tudja, kik néznek közben. Nekem bőven elég a megszokott farmer - egyenpóló/egyening összeállítás, minek öltözzek ki? Na igen, általában ez alapján az elv alapján élem napjaimat, de most teljesen más a helyzet. Ha már Scorpius nagy nehezen rávette magát és kipréselte magából a kérdést, akkor én is megerőltetem magam, és keresek valami, az edzőruhától eltérő, vállalható ruhát. Viszont most jut eszembe, hogy ma még tanulnom kell holnapra, különben üres fejjel fogom végigülni a napot.. azt meg csak nem kéne.
- Persze, megnézhetjük a ruhákat, de erre még ráérünk. De amilyen szétszórt vagyok mostanában elfelejtettem, hogy holnapra még tanulnom kell... és te is tudod, hogy első a munka, aztán a szórakozás. Már ha a ruhapróbálgatás szórakozásnak minősül, persze. Szóval mit szólnál hozzá, ha ezt most elnapolnánk egy kicsit? Sürgősen le kéne ülnöm tanulni.
Emelem kicsit a plafonra tekintetemet, mintha onnan várnék valami segítséget. Na, azt ugyan hiába várom! De azért remélem, hogy Lena megért, és nem erőlteti a ruhapróbálgatást. Legszívesebben megúsznám az egészet, úgyhogy valószínűleg majd jól elfelejtem, és nem lesz belőle semmi. Talán az lenne a legjobb megoldás... és van egy olyan érzésem, hogy barátnőm se bánná a dolgot. Ha belemegy, akkor elköszönök tőle, és a szobám felé veszem az irányt, hogy ténylegesen a könyveimbe temetkezhessek. Ha nem, akkor egy rövid ideig még maradok mellette, aztán majd kitalálok valamit, ami nem túl átlátszó kifogás, és lelépek. Van, ami nem várhat, és ez most épp egy olyan helyzet.