you hypnotize me like no other

Délután három van, és én meg rohadtul idegesen topogok a tükör előtt. Ma lesz a randi Emilyvel, és a múltkori találkozás után már-már szinte remegő kézzel írtam neki levelet, hogy „szombat, délután 4 Roxmorts <3”. Persze hogy tököltem három órát a tükör előtt, hogy a megfelelő szettet kiválasszam rá, aztán pedig elindultam, hogy rózsát szerezzek, és visszaérve a hálókörletbe magamra kaptam a cuccomat, és már csak cigiztem. Fél négykor feltápászkodtam, és elindultam Roxmortsba a többiekkel. Egy idő után külön váltam, és a három seprű előtt álldogáltam, és vártam Emilyt. Őszintén izgultam, hogy ha ideér, hogy köszönjek neki? Mit mondjak? Mit csináljak? Annyira fura érzés, hogy ez az első igazi randim. Mármint soha nem volt olyan lány, aki azt mondta volna, hogy eljönne velem. Mármint Héloise igen, de ő más tészta. Mást mondjuk nem is igazán akartam elhívni. Nem lett volna értelme. Körbe nézek, és mindenhol boldog párokat látok. Vagyis azért nem mindenhol, és nem mindegyik boldog, mert ketten éppen most vesztek össze valami szarságon. Éppen gyújtanék rá a következő cigire, amikor meglátom a szőkeséget befordulni a sarkon. Szívem hatalmasat dobbant, és abban a pillanatban tettem vissza a dobozba a cigarettámat. Nekidőlök a falnak, és arrafelé fordulok, amerről látom Emilyt jönni. Már csak tizenöt méter és ideér. Mit mondjak? Már csak öt. Mi a faszt mondjak? Már csak kettő méter.
- Szia Ems. – mosolygok rá, és odahajolok az arcához, és egy bátortalan puszit nyomok rá, majd visszahajolok, és belepillantok a szemeibe. Sajátjaim megcsillannak és szélesebbre húzom mosolyomat. - Ezt neked hozni. – bátortalan tekintetem és mosolyom elárulja, hogy nem a sokadik alkalom, amikor ezt csinálom. Átnyújtom neki a rózsát, és ha elfogadta, akkor bocsánatkérően mutatok az ajtóra. Nem vagyok egy nyálas gyerek, de Madam Puddifoot ma nem volt nyitva, és biztos vagyok benne, hogy ezt az élet szánta nekem ennyire szarnak, azt hiszem. Mert mikor máskor lenne zárva az a nyáltenger, ha nem akkor amikor én jönnék egy randira. Néha azt érzem, hogy az egész életem egy kibaszás, vagy egy nagyon rossz vicc, és bár én mesélem azt, nem a vicc tartalmán röhögnek, hanem a mesélőn. Fantasztikus. - Ne haragudj, hogy ide jönni mi. – vakarom meg a fejemet, és elhúzom a számat. - Madam Puddifoot ma nem lenni nyitva. – sóhajtok egyet, és kinyitom előtte az ajtót, majd magam elé engedem. Befelé menet csak néhány pillanatig tart, amíg a fenekére pillantok, és esküszöm, hogy nem akartam sokáig elidőzni rajta, de csak jó néhány pillanat után szólalok meg, hogy kezemmel az asztalok felé bökjek.
- Az lenni miénk. – ha arra az irányba fordul, akkor láthatja, hogy egy szív alakú dísz van rajta. Na, hát mégsem jöhettem el úgy ide, hogy ne szólnék, hogy randira érkezem, valamit varázsoljanak már oda. Kihúzom a székét, hogy le tudjon ülni rá, én pedig Emilyvel szemben foglalok helyet. A csapos rögtön ott is terem, én pedig felnézek rá. - Két vajsört kérni...kérnénk. – pillanatnyi gondolkodás után váltok a helyes angol szóra, majd ha elment, és visszatért az italunkkal, kezeimet az asztalra helyezem. Közel Emily kezeihez. Egyelőre nem fogom meg, csak az ujjaimat tolom közel az övéhez.
- Úgy örülök, hogy Te itt lenni most velem. – szólalok meg kisvártatva. Kortyolok egyet a vajsörből, és érzem, hogy átjárja a meleg a testem. Tekintetemet az italról újra a szőkeség íriszei felé viszem, és amikor már jó ideje időzöm bennük, elmosolyodok. - Te vagy nagyon-nagyon szép ma. – húzom szélesebbre mosolyomat. Gyerünk Ziggy, oldódj fel! - Képzeld, találtam neked még egy szép történet rúnákról. – ez a múltkor annyira jól működött, talán most is beválik!

outfit× kaleidoscope× <3

Az utóbbi napokban több alkalommal is megfordult a fejemben, hogy lemondom ezt a randit. Egyrészt, a pletykák miatt, amiket hallottam Ziggyről és más lányokról. Másrészt pedig a múltkori hirtelen 'majdnem csókunk' miatt, ami egyébként szerintem igen csak kínosra sikeredett. Nem vagyok egyébként egy féltékeny típus és igazán nem is ismerem a srácot, de valami nyomot csak sikerült neki bennem hagynia és akármennyire is igyekeztem elhessegetni a fejemből, nem sikerült, folyamatosan ott motoszkált, és az én agyam pedig gyártotta a jobbnál jobb összeesküvés elméleteket, amiből adódóan, mégis csak féltékeny lettem azt hiszem. Életemben először környékezett meg ebből a szempontból a zöldszemű szörny, és nem is tudtam igazán mit kezdjek vele, hová tegyem ez az érzést... így végül e miatt döntöttem úgy, hogy mégis csak elmegyek és hátha sikerül tisztáznom magamban az egészet.
Csinosba öltöztem, de mivel még kicsit hűvös az idő odakinn, így gondosan magamra vettem a szövetkabátomat. Indulás előtt még egyszer utoljára a tükörbe néztem. Nem sminkeltem sokat, jobban szeretem a természetes arcomat, valamint épp hogy a hajamat is kicsit begöndörítettem, és így szabadjára engedtem a vállaimra. Mély levegőt vettem, és a találkozó előtt nem sokkal indultam el egyedül Roxmortsba. A többiek már rég elmentek, de nem is akartam igazán közölni senkivel, hogy egy randira megyek. Már nem a fiú miatt, csak úgy spontán nem éreztem még ennek akkora súlyát, hogy érdemes legyen és nem utolsó sorban, hogy a fejemre akaszkodjanak ez miatt. Nem vagyok az a késős típus, szeretek mindenhová hamarabb vagy pontosan érkezni. Ez most is így történt. Ahogy már igen közel jártam a Három Seprűhöz és megláttam Ziggyt odakinn az ajtóban várni, hát éreztem, hogy elvörösödik az arcom. Próbáltam úgy felfogni eddig ezt, mintha csak valami egyszerű kis találka lenne, de most már egyre idegesebben lépdelek előre. Kezemet zsebeimben pihentetem, ott egy bontatlan csomag zsebkendőt csipkedek idegességemben, ám amikor már odaérek, abbahagyom, mert koncentrálnom kell. A puszin, amit az arcomra ad, meglepődök, pont mint a múltkor is, de csak haloványan elmosolyodom és átveszem a rózsát, amit nekem szánt. Igazi randiguru. Kedves tőle.
- Szia! Köszönöm, ez nagyon szép. - Minden szempontból szeretem a növényeket, a rózsa pedig az egyik kedvenc virágom. Amit a szüleimtől, apától szoktam kapni néha, azokat is mindig kiszárítom és elteszem emlékbe, olyan szépek még az után is... mintha örök életük lenne, örökké fenntartaná azt a kapcsolatot, ami például köztem és apa között van. Óvatosan megszagolom a virágot, jó illata pedig szinte pillanatok alatt feledteti el velem a nyűgömet, ám Ziggy szavai ismét visszarángatnak a világba.
- Nem baj, nekem itt is jó. - Válaszolom egyszerűen és tömören, még kicsit el vagyok tájolva, zavaromban pedig nem vagyok valami túl bőbeszédű. Kicsit mindkettőnk részéről kínosnak érzem jelenleg ezt a helyzetet, és biztos vagyok benne, hogy a társaink is itt lesznek majd a Három Seprűben aztán pedig sok-sok kérdéssel fognak megbombázni... de abban azért reménykedem, hogy legalább ameddig itt vagyunk, nem zavarnak majd meg minket tekinteteik, összesúgásaik, mert az nyilván igen zavaró lenne számunkra.
Elindulok be, óvatosan tekintek jobbra és balra, aztán pedig vissza Ziggyre, amikor elvezényel az asztalunk felé. Valahogy nem erre számítottam, őszintén megmondom. Szerintem ez egy pillanatra az arcomra is kiül, mármint nem undor vagy ilyesmi... csupán csak a meglepődöttség, mert arra számítottam, hogy csak natúran beülünk ide és dumálgatunk, iszogatunk, meg hasonlók... de az meg sem fordult a fejemben, hogy kicsit úgymond ilyen 'nyálas' randira keveredünk. Bár inkább nem szólok semmit, ezt még lenyelem, mert ígyis kicsit kínos a helyzet, és ki tudja, lehet hogy ez az asztaldísz fog a legkevésbé érdekelni minket - mert hát amúgy is épp elég érdektelen -, amint nekiállunk beszélgetni. A kabátomat a szék háttámlájára akasztom, közben pedig Ziggy rendel és hamar meg is hozzák amit kértünk. Jólesően pihentetem kezemet a korsón, már ettől is elkezd felmelegedni a testem. Az apró mozdulatokat, jeleket egyáltalán nem veszem még észre, zavartalanul, mozdulatlanul ülök a fiú mellett.
- Köszi, te is jól nézel ki. - Jegyzem meg kicsit szégyenlősen, és most biztos a srácnak is feltűnik, hogy nem vagyok valami túl bőbeszédű, mert nem tudom, hogyan vágjak közbe mindennek azzal, hogy rákérdezzek, most valójában játszik e velem. Mert a hallottak alapján, a pletykák alapján... úgy tűnik. Persze nem vagyok az a típus, aki ne hallgatná meg az eredeti történetet, de rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. - Halljuk, ha tényleg olyan jó mint a múltkori, akkor mindenképp hallani szeretném. - Áldom őt, hogy kicsit elterelte a témát. Zavaromat leplezve belekortyolok a vajsörbe, és tekintetemmel próbálom Ziggy-t követni attól függetlenül, hogy mennyire furcsa érzés ezt most megélni. Még nem tudom eldönteni, hogy ezt az érzést hová soroljam. Talán majd most is sikerül feloldódnom. Talán akkor, ha végre kibököm azt, ami a szívemet nyomja.
 

Nem szoktam általában félni. Vagyis de, nagyon sok mindentől félek, bár helyzete válogatja, hogy éppen mikor mennyire. Egy kviddicsmeccstől már egyáltalán nem félek, ahogyan attól sem, hogy mi lesz akkor, ha éppen valami olyat teszek, ami valamilyen szinten áthágja a házirendet. Nem tartom magam krónikus rendszegőnek, sőt. Éppen csak annyira lázadok, amennyire kell. Annyira futok a lányok után, amennyire csak lehet, bár igyekszem magam távol tartani attól, hogy hülye helyzetbe keveredjek akkor, ha éppen egy lánytól akarnék valamit. Múltkor mégis sikerült, hiszen ott ragadtam, és szó szerint, ragadtam Carneliannal. Nem mondom, hogy egyébként nem élveztem, de természetesen ha Emily rákérdez, és ha hallotta… oké, ez egy elég hülye gondolat volt, a haverjaimtól is azt hallottam vissza, hogy én mit kerestem ott. Hát basszus, nem is én mentem oda, én már ott voltam, amikor ez az egész megtörtént és bizton állíthatom, hogy nem én voltam az, aki a másikra tört. Persze ebben az iskolában még a falnak is füle van tényleg, és két nappal később már azt hallottam, hogy mi ketten mentünk oda.
Igen, én magam pedig egy thesztrál vagyok, apám a roxforti vadőr, és ketten járunk unikornisokat gyilkolni a tiltott rengetegbe. Ennyi erővel ezt akár fel is véshetném minden egyes falra a Roxfortban és garantálom, hogy másnapra már nem hogy terjesztenék, hanem öt különböző verzióban jutna vissza a fülembe. Ahogy az is, hogy én ott mit csináltam a Mardekáros lánnyal. Nem, nem csókolóztam vele, behatóbban sem ismertem meg, és pláne nem vetkőztettem le. Jó lesz majd ezt tisztázni Emilyvel is, de nem rohanhatom le úgy, hogy „figyelni, én múltkor véletlen összeragadni Carnelian, de esküszöm meg tudom magyarázni!”. Eléggé ovis lenne ezzel kezdeni. Azonban azt viszont észreveszem, hogy enerváltabb, mint a múltkori találkozásunknál. Rendben, az elején egyikünk sem volt igazán feloldódva, de a végére azért már ment az, hogy egész kellemesen elbeszélgessünk egymással. Most meg megint úgy vagyunk itt mint két idegen, pedig… másra számítottam nem tagadom, de még csak alig pár perce érkeztünk és elég hosszú lesz még ez a randi…feltéve ha nem fog elfutni mondjuk tizenöt percen belül, mert akkor biztos hogy megkérek valakit, hogy hozzon egy pohár lángnyelv whiskeyt, és akkor tuti hogy a Mungóig iszom magam. Mondjuk egy kortytól.
Elmosolyodok, ahogyan megköszöni a rózsát. Nem csináltam még ilyet, és ugyan tényleg nem kellett sokáig keresgélnem, honnan is tudnék neki egyet hozni, azonban reakciója meglep. Ezek szerint eljutott hozzá a pletyka. Sejthettem volna, hiszen az évfolyamon amúgy sem marad sokáig titokban, hiszen ott van az a Weasley lány, akinél nagyobb pletykást nem hordott még a hátán a kígyósok háza, valamint ott az a nyomorult szellemnő is, és akkor a Mágiaügyi Miniszter lányáról nem is beszéltünk. Nem éppen egy illusztris társaság, meg kell hagyni.
- Öh, történni egyszer hogy egy ókori római varázsló bent ragadni fürdőben, mikor találni egy kő… – nyilván tudom az eredeti történetet is, most azonban úgy kéne alakítsam ezt, hogy rájöjjön mondandómból, bizony nem az történhetett, ahogy én azt előadom. - amin voltak számára ismeretlen rúnák, és az egybeolvasztani testét egy másik varázsló. – folytatom egy pillanatnyi megállás után. A pult egyik sarkát fixírozom egy ideig, aztán újra a szőke lány szemeibe pillantok. - És a varázslók hinni azt, hogy ők nem tudni szétjönni többet, mikor két nap után betörni egy germán törzsfőnök, aki jönni pont azért a kincsért, ami okozni ezt az átok. A két varázsló rájönni az átok feltörésére és megsemmisítésére, elválasztódni egymástól, és oaadták követ barbárnak. – egészen hihetőre sikerült a mesém, tekintve hogy valóban így volt, csak a szereplőket cseréltem meg, és az átkot mondtam máshogy. - Tudom, lenni kicsit érdektelenebb mint a múltkori virágos történet, de annyira megfogott engem, hogy gondoltam megosztani veled. – húzom kicsit szégyenlős mosolyra ajkaimat. Ha Emily jól figyel, akkor rájöhet, hogy miért ezt a történetet mondtam. Arcomon különösebb érzelmek nem látszanak a mesélés közben, szemeim azok, amik árulkodhatnak, hogy nem feltétlen az igaz történetet tártam éppen elé.
- Viszont valamit muszáj most megkérdeznem. – ugyan kicsit lassabban, ám jóval érthetőbb angollal pillantok a szemeibe. Arcom, és tekintetem elkomorodik, ami az utóbbi időben nem feltétlen fordult elő velem, de az utóbbi napok bizonytalansága kihozta belőlem annak az időszaknak az emlékeit, amikor nem voltam éppen életem legkellemesebb fázisában. Vagyis az a fázis még mindig tart, csak Emily a múltkor elfeledtette velem. Bár már magam sem tudom, hogy mi zajlik körülöttem,
- Lenni valami baj velem? – szalad magasba fél szemöldököm. Nem hiszem, hogy valami olyasmit tettem volna, amivel megbánthattam volna őt. Legalábbis remélem, hogy nem tettem. Hát, mindenesetre hamarosan kiderül.




Ems <3 × morning glory

Valóban nehezen uralkodom érzéseimen, de most nem is az a legfontosabb, hanem hogy hogyan tálaljam a hallottakat Ziggynek. Mert ez egy randi, amit saját önszántamból fogadtam el és még a múltkor azt hittem, hogy élvezni is fogom... de most nem vagyok benne olyan biztos. Ami pedig még inkább meglep, hogy én sosem szoktam így viselkedni, főleg nem féltékenykedni és mindig kedvesen, beszédesen fordulok másokhoz... Ziggynek pedig ez már most is tuti feltűnt, mert hát a múltkor tök sok mindent megbeszéltünk és még meg is ígértem neki, hogy tanítom a nyelvünkre... szóval igen kínosan venné ki magát a helyzet, ha nem tisztáznánk le mindent.
Kicsit valójában felüdülés, amikor felhozza a témát a rúnákról. Reménykedem, hogy ezzel elterelődnek a gondolataim is, és jobban tudok koncentrálni arra, hogy miért jöttünk ma ide. Nem szeretném, ha ez rossz randevú lenne és amúgy is szerintem ez mindkettőnknek az első igazi... vagyis hát igazán Ziggyről nem tudom ezt megmondani. Egyáltalán nem ismerem még, de ő már tökéletesen kifejezte érzéseit irányomban én pedig túl sokat gondoltam rá és erre ezután.
Először nem gondolok a történetbe többet mint ami, ám ahogy végül rám pillant és kezdem összerakni a kockákat, kicsit meglepetten tekintek rá. Ízlelgetem a szavakat, forgatom a nyelvemet, kicsit összeszorítom az ajkaimat is, még mielőtt bármi rosszat mondanék... de nem vagyok buta, megértettem, hogy ez egy rejtett magyarázkodás volt.
- Szóval, ez történt? - Szólalok meg először kicsit hosszabb idő után, de nem teszek hozzá semmi mást, csak várom, hogy elmagyarázza a helyzetet, vagy válaszoljon valamit és én pedig el tudjam dönteni, hogy vajon ér e nekem ez annyit, hogy megbízzak egy fiúban... aki amúgy tetszik, de ezt olyan nehéz volt bevallanom magamnak, hogy ihaj.
- Veled nincs semmi baj én csak... - Hajtom le a fejemet miután feltette nekem ezt a kérdést, és kicsit az asztalon lévő terítővel kezdek el játszani kínomban. Pedig ez nem tereli el a figyelmemet, attól még itt vagyok és ő is lát engem. A hajam kicsit más színekben is vibrál közben, de csak nagyon haloványan, alig észrevehetően. - Csak nem értem... vagyis nem tudom mit gondoljak. Na! Megrémítenek ezek a gondolatok kicsit és még sosem volt olyan fiú, aki ennyit járt volna a fejemben és hát... - Bukik ki belőlem végül, mégha nem is erről kérdezett engem. Most már mindegy. - Sokat pletykálnak és a pletykák több mint fele általában igaz. Ez pedig aggasztott. - Zárom le ezzel hirtelen a kirohanásomat és inkább iszok a vajsörömből, Ziggy tekintetét figyelve. Mert nem tudom, hogy most vajon jól leégettem e magam vagy azt is el tudom képzelni, hogy ő rohan el hamar... nem az a típusú csaj vagyok aki bent tudja tartani a gondolatait és érzéseit... legalábbis nem olyan sokáig.
 

Eddig egészen örültem annak, hogy kifejezetten láthatatlan diák voltam. Mármint a pletykák csak akkor erősödtek fel rólam, amikor a házak között meccs volt, én pedig a másik ház tagjainak száján voltam a származásom miatt, amiatt, hogy kifejezetten senki nem tud rólam semmit, mert nem igazán beszélek szinte senkinek arról, hogy mi történt velem. Ahogy arról sem, hogy miért ide járok és miért nem a Durmstrangba mondjuk. Mert ezt is hallottam már magamról, talán még a saját házam táján is, hogy „stoppolom itt mások előtt a helyet a csapatban”. Pedig én igenis kemény munkával dolgoztam meg mindenemért, amit itt megkaptam. És mennyi mindent kaphatok még meg ha elég keményen dolgozom.
Erre jön egy ilyen ártatlan helyzet, aminek igazából tényleg semmi, de semmi nem volt sem az előzménye, aztán a következménye meg végképp nem, csak maximum Carnelian és én is úgy könyveltük el hogy rendben van, hát akkor te balra én pedig jobbra. Aztán rájöttünk hogy igazából visszafelé is ugyanarra megyünk, mert a klubhelyiségünk ugyanabban az irányban van. De a bejárat előtt elmorgott szián kívül aztán annyira nem történt semmi, hogy még ha valami is lett volna, hát ahhoz elég nagy csodának kellett volna történnie. És ennek köszönhetően én pedig rendesen megszívtam. És most tehetem helyre a nem létező-de már létező kapcsolatomat Emilyvel. Nagyszerű.
- Igen, ez történni. Én fürdeni csak ott bent egy edzés után, mert megkapni jelszó, gondoltam lazít, ő meg berohant és magyaráz arról, hogy valami rágógránát rárobbanni, mi bemenni vízbe hogy leoldódjon rólunk, én rásegít bűbáj, és... – tárom szét a kezeimet, gesztikulálva a történethez. Végig Emily szemébe pillantok, hogy lássa, igazat mondok. - … aztán én is menni vissza klubhelyiség és ő is menni vissza, ennél nem történni több. – lágyul meg pillantásom egy időre, és még a könyörgés szikrája is feltűnik benne, hogy higgyen nekem már, Merlin rojtos gatyájára. Meg arra is, amit abban bent tárol.
Megnyugszom arra, mikor azt mondja, hogy igazából nincs is semmi baja velem. Legalább a pletykák olyan szintre nem jutottak, hogy az is legyen. Nagyon-nagyon elkeseredett és szomorú lennék, ha esetleg emiatt elengedte volna azt, ami van közöttünk. Vagyis azt, ami lehetne, mert igazán még semmi nincsen. De lehetne, és a szomorú az az egészben, hogy egy pillanat alatt véget érhet minden, ha az ember már tesz valami félreérthetőt, amiből pletyka lenne. Mosoly kúszik az arcomra, mikor azt mondja, hogy sokat járok a fejében. Olyan igazán őszinte, szívből jövő mosoly. Nem éreztem magam egésznek ennyire szinte tavaly nyár óta, amikor… Nos amikor más miatt történt ez, de nem hiszem, hogy erről most lenne a leghelyénvalóbb beszélni, azt hiszem.
- Én örülni, hogy sokat járni fejedben. – szólalok meg halkan, de pont annyira vagyok hangos, hogy ő is értse. Óvatosan megérintem kezét és ha nem húzza el, akkor az egyiket meg is fogom, miután beleivott vajsörébe. Fél kezemmel én is ezt teszem és élvezem, ahogyan átjárja testemet a melegség az ital hatására. Szemeim élénkebben felcsillannak, ahogy szólásra nyitom ajkaimat.
- Én őszintén örülni, hogy végül eljöttél velem. – bátrabban szólalok már meg, és kezem is határozottabban érinti az övét. - Nagyon sokat jelenteni, hogy végül nem mondani vissza randit. És érezni nagyon jól magam veled, most is. – váltok egy jóval csevegőbb hangnemre. Elég a félénkségből, a félelemből. Ha nem mutatok határozottságot, soha nem fogom őt magam mellett tudni. És pont Rá van szükségem ahhoz, hogy ez megtörténjen.
- Képzeld én múltkor írni odahaza, és anyám küldeni nekem...vagyis nekem nem kelleni, szóval igen küldeni nekem valamit, én pedig odaadni neked. – turkálok egy kicsit a táskában, és mikor leteszem az asztalra akkor Emily egy fekete kis könyvecskét láthat, amin egy szemiflázs van. Mellette egy a lény bundájából származó rész, valamint egy hippogriff toll
- Ezek lenni anyám feljegyzései, én odaadni neked. – tolom hozzá közelebb. - De venni csak el nyugodtan, ő már lemásolni magának. A toll pedig lenni mi hipogriffünké, és a bunda pedig lenni mi szemiflázsunkról. – csillannak fel szemeim, ahogy magyarázok. Nem csak ő szereti a lényeket, én is nagyon imádom őket. - Oda akarni már adni korábban is, de mindig elfelejteni, gondolni lenne jó engesztelő-ajándék most.. – közelebb húzom hozzá a székem egy kicsit, belekortyolok a vajsörbe, és másik kezemet is odateszem mellé, ha szeretné akkor nyugodtan megfoghatja. Ha pedig nem akarja, akkor átkarolom. Már ha engedi. Ha nem, akkor csak leeresztem magam mellé, a másik kezemmel pedig megsimítom az övét. Én menthetetlenül szerelmes vagyok Emily McLaggenbe.

tell it to my heart<3

Nagyrészt nem mondhatnám, hogy előítéletes ember vagyok. Szinte sosem hallgatok a pletykákra, inkább, ha érdekel valami komolyabban kiderítem az igazságot. Ebből adódik az állításom is, miszerint a nagy része ezeknek a dolgoknak mégiscsak igaz. Aggódtam, amiért elfogadtam a randit, aggódtam, hogy rögtön első körben majd csalódom. Nem akartam belebukni egy még nem létező kapcsolatba, sem nem létező érzésekbe. Mindössze valami apró motoszkált bennem, ami nem hagyott nyugodni és ez a múltkori találkozásunk óta állt fenn... amikor is meg akart csókolni. Sokat rágódtam azon, hogy vajon jó döntés volt e akkor kibújni ez alól, de csak azzal győzködtem magam, hogy nem vagyok egy könnyűvérű nőcske, aki csak úgy adja magát és egy ismeretlen fiúval azonnal leáll. Aztán pedig jött ez a pletyka, ami csak éltető levegő volt a tűzre.
Először csak ízlelgetem a szavait, a történetét amit elmesél. Nem teljesen ezt hallottam és igazából egy nagyon picit meg is fordul a fejemben, hogy vajon mégis kinek higgyek...? De aztán gondolataimba letolom magam, mert ha nem a fiúnak hiszek, aki végül is bevallotta a múltkor, hogy kedvel... akkor kinek? Egy mardekáros ismeretlennek, aki ezt elkezdte terjeszteni? Nyilván nem, akkor buta lennék. Így kicsit fel kell nevessek, kicsit felszabadultabban mint eddig, mert mégis, azért ez vicces helyzet lehetett. Remélem nem sértődik meg ezen.
- Bocsánat én csak... - Megbánóan sütöm le szemeimet, majd kicsit lágyabban tekintek vissza néhány pillanat múlva a fiúra. - Ez így elmesélve és belegondolva... hát egy kicsit vicces. Mármint hiszek neked. El tudom képzelni, hogy ilyen ügyetlen helyzetbe keveredtél. - Rázom meg a fejem kicsit bután, majd a vajsörömet veszem a kezembe és jó nagyot kortyolok belőle. Legszívesebben az egészet lehúznám egybe, de nem teszem, csak nőiesen, piciket kortyolva kiélvezem, nem sietünk sehová... azt hiszem. Végül kicsit kifakadok neki, a kérdése kiborított mindent, én pedig nem sajnálva a szavakat mondom és mondom, mire ő megfogja a kezemet. Ekkor hallgatok el, mert kicsit meghökkenek, de nem bánom, most hagyom, csak úgy belepirulok, hogy az arcom ruhám piros színével lesz egyenlő.
- Remélem, ezt fogjuk majd mondani a végén is. Hogy nem bántuk meg. Azért örülök, hogy tisztáztuk a dolgokat. - Vagyis örülök, hogy kibukott belőlem minden? Nem tudom. Próbálok kicsit bátrabban beszélgetni, kevésbé zavarba jönni, de még nehéz, amikor ilyen dolgokat csinál, hogy megfogja a kezem és folyamatosan bókol. Nem biztos, hogy így képzeltem el ezt, bár jólesik és nem mondom, hogy nem hallgatnám még, csak nagyon kellemetlenül érint... de azt hiszem ez normális elsőre.
Kicsit felszabadulok, amikor végre témát váltunk és valami másról kezd el beszélni nekem. Ameddig ő turkál a táskájában, én iszom a vajsörömből és érdeklődően, picit kíváncsiskodva figyelem. Ahogy a könyvecskét kiteszi az asztalra, meglepetten hajolok közelebb, kezemmel pedig a hippogriff tollját simítom végig. Elmosolyodva tekintek felé.
- Anyukád tényleg nagyon jó magizoológus lehet, ha ennyire veszélyes lényekkel is foglalkozik. A szemiflázs... igazán ritka teremtmény, és az utóbbi időben azt hallottam, közkedvelt préda is, mert a láthatatlanná tévő köpenyeket a bundájából szövik. - Mesélem nagy beleéléssel, miközben elveszem a kis könyvecskét és belelapozom. - Ezt, én nem... én nem is érdemlem meg. - Tekintetem kicsit zavart, de azért végül elmosolyodom őszintén és a legszívesebben már most átolvasnám az összes jegyzetet, de nem akarok udvariatlan lenni. Mivel belemélyülök ezekbe a dolgokba, észre sem veszem Ziggy kezét mellettem, és csak akkor kapcsolok igazán, amikor átkarol. Meglepődötten és elvörösödve tekintek rá, nem ellenkezek, sőt, még hálámból ezért a könyvért, egy apró puszit lehelek arcára és amikor visszahajolok, már nem is érzem magam olyan távolinak Ziggytől. Persze ez még nem jelent semmit, remélem nem veszi úgy, hogy előre kell sietnünk.
- Nagyon szépen köszönöm. Ez... nekem egy kisebb kincs. - Még alig ismerjük egymást, de ő máris tudja, mivel vehet le a lábamról.
 

Valahol tartottam attól, hogy az egészet el fogom baszni. Mert Ziggy Yanovich soha nem tud egy olyan dolgot sem véghez vinni, ami igazából nem a kviddicshez kapcsolódik. Elhívni egy olyan csajt randira, aki már elég régóta tetszik nekem? Már csak annyi lenne a kérdésem magamhoz, hogy miért nem előbb tettem meg igazából? Miért vártam eddig? A tunyaságom miatt sokszor nem merek lépni és ez egy elég nagy probléma volt nálam a korábbiakban, valamint most is eléggé hátráltató tényezőt jelent a szociális kapcsolataimban. Nyilván nem mindig, hiszen akadnak… pontosabban akadtak napok, amikor le tudtam magamról vetkőzni a dolgokat, viszont amikor visszajöttem erre a tanévre, azt gondoltam volna, hogy idén minden más lesz. Végre elkezdek nyitni az emberek felé jobban, fejlesztem az angoltudásom, már az első héten megkérem Emily-t arra, hogy jöjjön velem randizni, persze előtte közel kerülök hozzá. Ehhez képest meg az történt, hogy nem szóltam senkihez, még jobban bezárkóztam, a kapcsolatom zátonyra futott Héloise-zal, és mindezeket csak magamnak köszönhetem.
Nem mondhatnám, hogy ki vagyok békülve magammal. A totális mélypont közelében jött Emily, aki azonnal varázsolt valami jó érzést belém, én pedig majdnem ezt is elcsesztem. Bár meg kell említenem, hogy legalább nem önszántamból, hanem a véletlen folytán, de biztos nem lettem volna boldog, ha most megfordul és feláll az asztaltól. Nem, ehelyett maradt és talán még azt is elfogadja, hogy egy ilyen hülye helyzetbe kerültem. Meg kell tartani ezt a nőt Ziggy.,, mondjuk előbb nem ártana össze is jönni vele és nem csak a hülyeségeiddel elijeszteni. Felkuncogok, ahogy elneveti magát azon, ami történt velem. Olyan jó látni, hogy van aki még a balfaszságomon is tud egy jóízűt nevetni.
- Ugyan már, nem lenni semmi baj! – erősen küszködöm a nevetéssel és mire mondandóm végére érek, már nem tudom tartóztatni magam, felnevetek. Boldogan, felszabadultan, mintegy rab, aki végre lerázta magáról a láncot. Vagy egy átkozott, kinek végre sikerült megszüntetni maga körül a folyamatosan ott lévő esőfelhőt. - És a legszörnyűbb lenni egészben az, hogy én csak egy edzés után akartam kinyújtóztat fáradt izmaim, végre egyszer sikerült szerezni jelszót prefektusoktól, és tölteni talán öt perc a vízben, kimászni egy cigiért, és… Yebat, csak úgy a semmiből. – káromkodok egyet oroszul a végén, mikor sikerül már rendezni arcizmaimat. Ez az én formám tényleg, ha egyszer akarok valamit csinálni, ami tényleg a saját érdekem szolgálja, akkor sem történik az, amit én akarok. Valakinek mindig bele kell köpnie a levesembe.
- Én igyekezni, hogy Te ne bánj meg semmi. – biztató mosolyra kúsznak ajkaim, ahogy simítok egyet a kezén. Őszintén örülök neki, hogy tetszett neki a meglepetésem. Nagyon sok könyörgésbe telt, mire rá tudtam venni anyámat, hogy legalább egy másoló bűbájt mondjon el, hogy ezt el tudjam hozni Emilynek. Fel is idegesítettem magam rajta, amikor először azt mondta, hogy nem, aztán a harmadik levéllel már elküldte, én meg tökre örültem magamnak, hogy beszéltem az anyámmal, aztán meg elszomorodtam, hogy igazából nem is beszéltem eléggé. Vicces mi? Megrázom csak a fejemet, hogy a felszínre törő negatív gondolatokat elhessegessem magamtól, és újra arra tudjak koncentrálni, amiért ma idejöttem…vagyis inkább, akiért: Emilyért.
- Hát ő inkább csak… vo… le… szóval igen ő már nem… – sóhajtok egyet. Gyűlölöm, hogy nem tudok angolul beszélni. Gyűlölöm, hogy itt vagyok már több mint öt éve és még halvány lila fingom nincs arról, hogyan is beszéljem ezt a nyelvet. Egyszerűen nincs hozzá érzékem és valahogy nem is akar előmászni sehonnan. Hosszas csönd után folytatom a mondandómat, komor arckifejezéssel, üres tekintettel. Ami teljes mértékben annak szól, hogy ismét egy csődtömegnek érzem magam, amiért nem tudok megszólalni azon a nyelven, amint Emily is. - De egyébként találni benne képeket hippogriffünk és szemiflázsunk, ők lenni nagyon fotogének. – mosolyodok el halványan - Merlin szakállára… ebben a könyvben még rólam is lenni kép. Ne haragudj, nem tudni. – kúsznak mosolyra ajkaim, de ez inkább olyan mosoly, ami azt árulja el, hogy szégyellem is magam és zavarban is vagyok. Ha előre tudom, biztos nem így adom oda a könyvecskét. De ha lapoz még párat Emily akkor láthat rólam gyermekkori képeket, ahol elevenen ficánkolok egy nálam nem sokkal nagyobb hippogriff hátán. - Miért ne érde… – megakad a szavam, ahogy újra elkap a bizonytalanság a kiejtésemet illetően. Remek, soha jobbkor. Nem szoktam leblokkolni már ilyen helyzetekben. Esetleg egyszer-kétszer előfordul, de Merlinnek hála, már egyre ritkábban. - …miért ne ér… érdemelni meg? Tudom, hogy te nagyon sze… szere… szeretni állatok, lények, és gondol… gondolni Te hasznodra már jobb le… lenni mint anyáméra. – szörnyű lehet rám nézni. Az már csak még rosszabb, ahogy én érzem magam ebben a pillanatban. Legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben, hogy itt ülök egy randin és még ki sem tudom nyögni azt, amit akarok. Mély levegőt veszek, és váratlanul ér a puszi, amit az arcomra kapok, így eleinte csak szótlanul nézek magam elé, majd odahajolok és az arcára adok egy óvatos puszit.
- Én pedig sa…sajnálni hogy e… e.. ez lenni. Nagyon rég ne… nem történni ve… velem il… ilyen és… – inkább befejezetlenül hagyom a mondandómat és egy kiadósat kortyolok a vajsörömből. Egyszerre érzem magam nagyon közelinek és nagyon távolinak most Emilytől. Távolinak, mert olyan kellemetlenül érzem magam, hogy legszívesebben felállnék az asztaltól és elmennék innen. - Olyan ro… rossz lenni ez eg… egész. Annyira szé… szégyel… s… szégyelleni magam előtted. – szomorúan pillantok szemeibe, és megsimítom kezét. Látszik szemeimen, hogy legszívesebben elsírnám magam, de az valósabb ebben a helyzetben, hogy inkább elszégyelltem magam, amiért még ezzel is tönkreteszem ezt az amúgy nagyon jól induló napot.


i just died in your arms tonight

Az érzések amiket keltett bennem furcsák és szokatlanok számomra. Nyilván volt, hogy a csajokkal beszélgettünk a fiúkról és láttuk a szerelmes párokat a tóparton kéz a kézben sétálgatni, de mindez nem adott nekem egyetlen egyszer sem löketet, hogy én is hasonló dolgokat tegyek. Biztos voltam benne, hogy egyszer majd felfigyelnek rám, hogy egyszer majd nekem is lesz olyan barátom, akit nem tudok kiverni a fejemből és lepkéket gerjeszt a gyomromban... de az sosem fordult volna meg a fejemben, hogy Ziggy lesz ez a fiú. Néhány hete még ellenséges érzéseket is tápláltam iránta, valószínűsítem, hogy az ügyetlenkedései miatt, amiket az évek során velem és a körülöttem lévőekkel tett... de mégis valami megváltozott. A szellemszálláson az érintései, a mondandói... valamit felébresztettek bennem, ami talán eddig mélyen aludt. Jó mélyen.
Magamat hibáztatom rövid ideig, csendben és egyedül, hogy Ziggy-t megvádoltam azzal, amit a pletykákból hallottam. Mindig a saját fogadalmamat szoktam követni, hogy előbb kérdezz aztán ítélj! ám ez ebben a helyzetben igen rosszul vetült ki és egyáltalán nem jött össze... ami szomorú. Nem tetszik, hogy ilyen dolgokat is ki lehet már hozni belőlem. Valahogy ezt meg kell tanulnom kezelni.
Jólesik a nevetése, ahogy együtt kuncogunk rövid ideig, majd egy bólogatással és vállrándítással jelzem, hogy erre már nem igazán tudok mit mondani, mit hozzáfűzni...
- Elég szerencsétlen vagy ilyen szempontból... - Ez azért még kiszalad a számon, de mielőtt még ismét az a kis zöld szörnyike előkerül újra, inkább elterelem a figyelmemet és Ziggy kedves szavainak igazából ezt tökéletesen sikerül is. Ahogy megsimítja kezem, hirtelen meleg érzés szökik az arcomba, a mosolyom pedig megragad, mintha mindig is így néznék...
Aztán jön ez a kis füzetecske, ami megváltoztatja az egész randink hangulatát. Őszintén nem számítottam tőle semmire, még egy apró virágra sem, ám mindent kapok. Mindent csak úgy a semmiből, csak úgy a semmiért. Hiszen még csak megígértem neki, hogy majd tanítom, de elkezdeni nem kezdtük... a beszélgetésünk a múltkor pedig igen kínosan végződött és ez a mai is hasonlóan kezdődött. Mindenesetre szerintem látja rajtam a meghatódottságot, a különös érzések amik pedig magukba kerítenek, egyre csak erősödnek és ezzel együtt még jobban zavarba jövök, de mintha kicsit felengedném gátlásaim határát.
- Ja, igen, a múltkor is említetted, hogy már nem foglalkozik magizoológiával, bocsánat. - Emlékszem a történetre a családjáról, hogy említette, az anyja megváltozott, de nem akartam akkor sem és most sem túlságosan erőltetni ezt a témát, hiszen ez a nap nem erről szól... vagyis de, erről is, hogy jobban megismerjük egymást. - Óh, hát ezek csudijó képek az állatokról, tényleg! Azta, de vicces! - Nevetem el magam jóízűen, utána pedig lapozom és meglátom a kisfiút, egyből Ziggyre és az ő mentegetőző kijelentésére figyelek fel. - Engem nem zavar, hogy te is benne vagy. Ebből is látszik, anyukád mennyi mindent tanított neked már akkoriban is. És ezek szerint téged is igen csak érdekelnek a különleges lények. - Szinte felcsillan a szemem a mondandóm végeztével, majd néhány pillanatig még a hippogriffet és a kisfiút nézem a gépen, aztán pedig inkább becsukom a füzetet, hiszen udvariatlanság lenne, ha nem figyelnék rá a randin, erre pedig ráérek még a későbbiekben is, mondjuk a hálótermemben, az ágyban fekve... nincs is jobb elfoglaltság és már izgatottan is várom ezt. Ahogy Ziggy bizonytalanul és befejezetlen, értelmetlen mondatokkal próbál kommunikálni, összehúzom szemöldökömet és kérdőn pillantok felé. Nem tudom, miért bizonytalanodott így el, vajon azt gondolja, hogy ha nem úgy beszél, mint eddig, akkor nem fogom olyan jól érezni magam? Mert engem most egy cseppet sem érdekel, hogy milyen az angolja... bátorítóan a mondata felénél egy picit közelebb húzódom, kezemmel arcát érintem, megsimítom.
- Köszönöm. Megbecsülöm, ez kedves ajándék volt tőled. - Aztán néhány pillanatig mindketten szótlanul bámulunk magunk elé, végül a puszi, amit viszonzásként ad nekem, az éleszt fel ebből a merengésből és tekintek újra rá, a szemekbe, amik csillogással néznek rám sokszor. Nem tagadom, valóban időbe telik még összerakom a mondandóját, de csüggedt arca láttán inkább sajnálom meg mint bármit is bánnék vagy bármivel is bántanám őt.
- Engedd el magad, Ziggy, nem kell bocsánatot kérned, én megértem... a helyzetet. Ha az angolod miatt aggódsz, arra meg végképp ne gondolj most. - Igazából nem tudom mi bátorítót mondhatnék még mert azt sem tudom, hirtelen mitől lett ilyen, amilyen... én hoztam ki ezt vajon belőle vagy más történt? Rosszat mondtam volna vagy tettem? Egy picit visszafordulok a vajsörömhöz. - Én... szeretnélek jobban megismerni. - Bököm ki halkan és bizonytalanul, reménykedve, hogy... bármiben is.
 

Nem hiszem, hogy valaha szerelmes lettem volna az életben. Mármint úgy igazán. Nyilván együtt voltam tavaly Héloise-zal, meg még idénre is átnyúlt ez a dolog, de fogalmam sem volt az idő alatt, hogy én hányadán is állok az érzelmeimmel. Egyik nap szerettem, a másik nap pedig a pokolra kívántam és többek között ez is volt az oka annak, hogy azt mondtam neki, nem akarom ezt tovább folytatni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy első óta tetszik Emily McLaggen, de az már őszintének fog tűnni, ha azt mondom: harmadik óta viszont nagyon is tetszik. Fogalmam sincs, hogy miért nem léptem korábban. Mármint de, de van fogalmam: én voltam mindig a fura srác. Aki nem beszél angolul, aki inkább elvan magában és az egyetlen barátja Poppy Willows. Mármint nyilván Héloise mellett. Még azt sem mondanám, hogy volt egy legjobb fiú barátom, mert rendben, a szobatársaimmal jóban vagyok és szeretem is őket, de azért ott mégsem tart a kapcsolatunk, hogy a halálos titkainkat egymásra bízzuk. Pedig már ötödévesek vagyunk. Rendben, azért ott van Johnny, vele egész jóban vagyok és számtalan hülyeséget megcsináltunk együtt, de tőle is eltávolodtam idén, ahogy igazából… igazából mindenkitől. Nem mondhatnám, hogy túlságosan jól kezelem a családi vészhelyzeteket. Erre a gondolatra el is mosolyodok, de tényleg nem tart sokáig, utána rendezem arckifejezésem, és visszatérek oda, ahova most igazán vágyom. Ide. A foltozott üstbe, ahol ketten ülünk Emilyvel, amire egyébként bármikor máskor odavéstem volna az aláírásomat, erre most meg… még megérkezni sem tudok úgy egy randira, hogy ne cseszném el majdnem a dolgokat. Valószínűleg ebben rejlik a szuperképességem, hogy mindent el tudok rontani magam körül. Díjat is érdemelnék, de szerintem lefelé a lépcsőn a saját lábamban is megbotlanék és zakóznék egy akkorát, hogy a feje biztos letörne a szobornak. És mondhatnám hogy ’basszus, tényleg ez lenni én formám.’ Hát tényleg, basszus.
- Ilyen szemponból? – szalad fel a szemöldököm egy hatalmas mosoly kíséretében. - Ugyan, én minden szempontból lenni szerencsétlen. Egyszer emlékszem, mikor voltam kicsi, megpróbálni repül Vadtollon – aki amúgy lenni neve ellenére szelíd, mint egy nyuszi – és ledobni, majd ráesni Vex, neki pedig eltörni keze. – ugyan most nem nevetek, de a kuncogásom jelzi, hogy vettem a poénját és még tudtam rá egyet tetézni. Szerintem én vagyok a tökéletes Hugrabugos. Minden egyes szerencsétlen dolgommal, minden olyan tulajdonságommal rászolgáltam erre a házra. Ezért is illek ide ennyire, ezért érzem magam itt jobban, mint bárhol máshol. Soha nem akartam más házba kerülni, nem gondoltam arra, hogy ’de jó lenne, ha Griffendéles lennék’. Az amúgy is annyira snassz és egy idő után olyan unalmasak tudnak lenni a Griffendélesek meg a Mardekárosok is… meg mindenki igazából, nálunk legalább vannak igazi egyéniségek, akik merik is vállalni, hogy igenis különlegesek.
Szeretek ajándékozni. Mármint tényleg, szerintem a világ legjobb dolga adni apróságokat. Kapni annyira nem szeretek és igazából nem is nagyon vagyok hozzászokva. Talán életemben öt dolgot, ha kaptam és abból az egyik a seprűm, amiért igazából nagyon sokat segítettem anyámnak, güriztem otthon, dolgoztam nyáron… de amennyire nem szeretek kapni dolgokat, adni annál jobban. Látni az emberek arcán az őszinte örömet. Ahogy most Emily arcán is. Egészen más dimenziókba repít el az öröm megléte és ezt nem is igazán cserélném el bármire is egyáltalán. Tetszik az, amit a szemeiben látok, tetszik az, ahogy reagál, amit mond. De előtte még legyintek egyet, de tetteimnek szavaimmal is nyomatékot adok.
- Ugyan, semmi baj. – kedves mosolyom mellett még meg is simítom kezemmel az övét, hogy tényleg megnyugtassam, nem vettem egyáltalán rossz néven azt, hogy nem emlékezett erre a dologra. Nem lehet mindig mindenre emlékezni és nem is volt annyira fontos információ akkor. - Igen, és találni benne még vicces feljegyzések anyámtól is, hogy mit ne mondani soha egy hipogriffnek, miért ne keverni össze szemiflázs és gyerek ételét… És amúgy én nagyon szeretni a tantárgy is, csak én már tényleg annyit hallani ilyenekről, hogy nekem már nem igazán tudni újat mondani itt tanár. – vigyorodok el, mielőtt beütne a szar. Mármint komolyan. Nem is az a bajom, hogy kivel beszélek, hanem az, hogy… egész egyszerűen nincs önbizalmam és nagyon nehéz visszaszerezni egy ilyen helyzetben. Amikor tudom, hogy számít az, mit mondok. Számít az, hogyan fejezem ki magam. Emily igyekszik megnyugtatni, én pedig ugyan nem maradok csendben hosszú ideig, de hatalmas sóhajtásaim jelzik, hogy próbálom magam megnyugtatni. Valamelyest sikerül is, bár beszédemen még mindig hallatszik az előbbi helyzet.
- Én örülök hog… hogy odaadhattam ne…ked. – kedves mosolyra húzom ajkaim, ahogy Emilyre pillantok. Összerezzenek arcom érintésére. Egy pillanatig felsejlik bennem a bátyám és apám ütlegelése, de gyorsan elhessegetem a negatív gondolataimat. Jól esik az érintése és ezt igyekszem mutatni neki. - Nem Emily, nem te tehe…tehetni róla. Csak én… én mikor ide…jönni, nem beszéltem ezt a nyelv. – sóhajtok egy jóval kisebbet, mint előtte. Egy pillanatig én is csak magam elé pillantok. - És otthon soha nem engedni, hogy ezt használjuk… lenni olyan is, aki a mai napig nem beszélni angol és engem megvertek, ha beszéltem így. – ezúttal nem tér vissza a mosoly az arcomra, és mire realizálom, hogy mi is csúszott ki ajkaimon, már túl késő. Nem szoktam mesélni senkinek a múltbéli sérelmeimről. Vagyis de, Poppy ez alól kivétel, de rajta kívül tényleg senki nem tudja mi történt velem.
A következő mondatra a meglepettségtől először az a kifejezés ül ki arcomra. Ajkaim elnyílnak, aztán elmosolyodok. Először csak tényleg nagyon halványan, végül pedig szélesebben. Szemeim újra csillogni kezdenek és közelebb húzódom Emilyhez. Ennél közelebb nem igazán lehetünk egymáshoz.
- Én pedig elmondani nagyon sok mindent, ha… – elmosolyodok, ahogy közel hajolok hozzá. A köztünk lévő távolság egyre csökken, de világosan látszik szándékaimból, hogy nem akarom most megcsókolni. - Ha én is megismerni téged. – pimasz mosolyra kúsznak ajkaim. Talán most először, mióta itt vagyunk. - És ha azt mondani, hogy most eljössz velem sétálni. – kuncogok fel és hívogatóan csillannak fel szemeim. Őszintén teljesen eltűnt most az előbbi bizonytalanság a hangomból, és valahogyan… a sarkamra álltam. Olyan ’na, akkor mi lesz?’ kifejezéssel pillantok rá, de pillantásom mit sem veszített játékosságából. - Vannak itt bólintérek errefelé. –

and I don't wanna be a loner

Mosolyom most már kevésé tűnik el arcomról, hiszen az előző témákat sikerült elvetnünk és más irányba terelni a beszélgetésünket. Ziggy nekem is a tipikus Hugrabugos srác, aki fiatalabb korában talán már kissé idegesítő is volt számomra, de az utóbbi időben pedig nagyon is sikerült felhívnia a figyelmemet... Meglepő, még magamat is meglepem ezzel, de majd idő közben biztosan túl leszek ezeken a kérdőjeleken és végre minden letisztul, aztán pedig talán Ziggyvel sikerül megerősítenünk ezt a kapcsolatot. Ám még igazán nem tudom hová tenni a sok lány barátját, a bajba keveredéseit és furcsa megjegyzéseit... de nem tagadom, ezekre később várom a választ, amikor már értelmét látom annak, hogy mi ketten... nem csak barátkozni szeretnénk egymással. Még ez is kínai, minden bizonytalan és kérdőjeles.
- Szegény Vex. Gondolom neked semmi bajod nem lett. - Nevetem el magam az emlékére. Mindenkivel történnek néha érdekes dolgok, és én is hasonló szituációkba szoktam keveredni mint ő... mármint nem kínosabbik és félreérthető félébe, de a magam módján megvannak a sajátosságaim. Ezek hol előbújnak, hol pedig ügyesen elrejtem őket, de a metamorfmágia is egyikük közé sorolandó, aminek irányításával vannak inkább problémáim és tudom, milyen hülyén nézhetek ki rózsaszín fejjel, például. Utálom a rózsaszínt.
A kedves gesztus mindennél többet jelentett számomra, a hangulatomon is dobott egyet, a tekintetemből ez jól kivehető. Kezének érintése arcomat pirulásra készteti - mint minden alkalommal -, de már nem foglalkozom ezzel, most inkább a könyvecske és a vele kapcsolatos diskurálás vonja el a figyelmemet. Még talán sosem kaptam ennyire hozzám illő kis ajándékot, és már ebből is jól látszik, hogy Ziggy figyel a mondandómra, figyel arra, hogy mit szeretek és mi az érdeklődési köröm, ez pedig kinek ne esne jól?
- Azt elhiszem, hiszen ha egy ilyen jó magizoológus mellett nőttél fel, és még érdekelnek is a lények, hát akkor ez bazi nagy előnyt jelent, tényleg! - Mosolyom egyre szélesebb és egyre érdeklődőbb a tekintetem. - Nálunk sajnos senki nem foglalkozik ezzel az ággal, de remélem, hogy hamarosan majd én fogok. Apa kviddicsezik, anya pedig bájitalszakértő. Mondjuk a bájitalok is vonzanak. - Nem is tudom mi ütött belém. Kicsit talán kezdtem már elszégyellni magam, hogy Ziggy mindig olyan sokat beszél én pedig nagyon keveset. Most pedig itt volt a pillanat és a megfelelő szókörnyezet, hogy beleillesszem mondandómat és egy apró hintést a családomról... rólunk.
Aztán pedig fogalmam sincs, mi történik igazából. Aggódó tekintettel pillantok már végül Ziggy felé, a csend és a sóhajok nem mondhatnám, hogy megnyugtatóak számomra. Próbálok bátorítóan felé fordulni, igyekszek elmondani, hogy mennyire jó érzés volt, hogy gondolt rám... és hátha visszahozhatom, de még mindig dadogva válaszol, bár apró mosolya azért kissé megnyugtató.
- Megvertek azért, mert angolul tanultál? Nem értem, miért... - Meglep, amit mond és igazából kicsit ennek ellenére még mindig magamat hibáztatom a dolog miatt. - Ne haragudj, ha olyat mondtam vagy tettem ami ezt előidézte... - Hajtom le a fejem és kicsit megvonom a vállam. Ez most rossz érzéseket kelt bennem, már ha nem én okoztam, akkor is, hiszen belegondolok, milyen rossz lehetett neki a múltja... bár vajmi keveset tudok még csak mindenről. A mosoly most nekem is eltűnik kicsit arcomról. - Azért remélem, már nem vernek meg az miatt, hogy beszélsz. Mármint, most már itt éltek, nem? - Kíváncsiskodom kicsit ismét, aztán pillanatokig csendben ülök, végül pedig olyasmi csúszik ki a számon, amit sosem gondoltam volna. Talán ez az érzelgősség váltotta ki belőlem, talán csak simán erőt vettem magamon és bátorságból...
Közelebb húzódik, ajka ismét mosolyog, tekintete pedig csillogóbb mint eddig... sikerült fellelkesítenem ismét. Nem akarom, hogy ez a randi rossz irányba terelődjön, hogy bánatosan sétáljunk majd vissza a Roxfortba, és szerintem ezzel ő is így lehet. Meghökkenek amikor közelebb hajol, kissé pimasz mosolya engem is hasonlóra késztet, a szívem pedig hevesebben dobog, pedig aztán látom, hogy semmi, de semmi nem fog történni...
- Menjünk, szívesen elmegyek veled! - Az utolsó néhány korty vajsörömet megiszom, a korsót az asztal közepére tolom, majd felnevetek a bólintéres kijelentésén. - Bólintérek? Komolyan? Még sosem láttam őket! Mutasd meg, hol! Nagyon érdekelne! - Tudja, mivel csalhat el. Bár valószínűleg amúgy sem mondtam volna nemet arra, hogy elhív sétálni, de így aztán végképp bebiztosította magát és szerintem valahol ezt ő is tudja. Izgatottan tekintek rá, végül pedig én mozdulok el elsőre mellőle, hirtelen hűvös érzés járja át testem, ahogy eltávolodom... ekkor jövök rá, mennyire jólesett a melegsége. Kabátomat magamra veszem, és most én tekintek rá a 'na akkor mi lesz?' arckifejezéssel. - Menjünk most, már nagyon izgatott vagyok! - Csapom le magam mellé karjaim, na tessék, mint egy igazi kisgyermek, akinek új játékot ígértek...
 

Nem mondanám, hogy könnyen megnyílok az embereknek. Mármint tényleg, én eléggé nehéz eset vagyok ilyen szempontból. Sok időt kell velem eltölteni ahhoz, hogy tényleg minden – na jó, majdnem – minden titkomat rá merjem bízni egy illetőre. A mai napig a húgomon kívül egyedül Poppy tud arról, hogy milyen csúnyán bánt velem az apám gyermekkoromban és hogy nekem ebből mennyi hátrányom származik. Mind szocializációs, mind tanulmányi téren. Utóbbi helyzetben nyilván csak az angolról van szó, mert egy életre belém ragadtak az ütései, miközben azt üvöltötte, hogy ’mocskos angolok.’ Oroszul. És anyám is angol. Mindig érte aggódtam, hogy őt bántja-e. De hozzá soha nem ért egy ujjal sem. Ahogy a bátyámhoz és Vexhez sem. Valamiért én nem tetszettem neki soha. Engem nem akart elviselni igazán soha, pedig én szinte kiköpött ő vagyok. Ha egymás mellé tennénk azt a fényképet, ahogy én most nézek ki és azt, ahogy ő kinézett ennyi idősen, mint én… lehet elsőre mindenki összekeverné a dolgokat. Pedig ő… annyira próbáltam szeretni őt. Annyira próbáltam csüngeni minden szaván, odafigyelni rá, hogy büszkévé tegyem. És mégsem ment. Miközben ugyanannyira ragaszkodtam az anyámhoz. Még akkor is, amikor már elhidegültünk egymástól. És mindennek nagyjából kilenc hónapja. De lehet a folyamatok már előbb elkezdődtek. Csoda hát, hogy a háztársaim mind különcnek gondolnak? A hülye humorommal, a béna angolommal, az állandó szerencsétlenségemmel, azzal, hogy igazából senkinek a senkije nem vagyok, csak egy megtűrt korcs. Nem is érzem magam otthon Angliában. De Oroszországban sem. Akkor vajon hol van az én otthonom?
- Igen, bár ő nem haragudni rám sosem emiatt. Törni ő el már én bordámat is, mikor kergetőzni a házban és rám borítani egy szekrény véletlen. – csóválom vigyorogva a fejemet. - Akkor tudtuk meg hogy ő is… ő is… varázsló? Nem így mondani angolul, igaz? – nevetek fel halkan azon, hogy nem jut eszembe egy szó. Ez is csak akkor fordulhat elő, ha éppen olyan emberrel beszélgetek, akinek társaságában már oldottnak érzem magam. Legtöbbször nem ez szokott előfordulni, mikor nem jutnak eszembe a szavak társaságban, egyszer csak… egyszer csak elhallgatok. Örülök, hogy értékeli az érintésem. Örülök, hogy jól érzi magát és sikerült feloldódnia annyira, hogy eltekintsen az én szerencsétlen mivoltamtól.
- Igazából néha már lenni hátrány, hogy egész gyermekkorom telt azzal, hogy nem tudtam semmi mással foglalkozni. De emellett tényleg nagyon szeretni állatok, meg találkozni már sokfélével, böklenccel, meg ilyesmivel. – vonok vállat mosolyogva. - Igen, tudom, hogy apud kviddicsezik. Sokszor voltam kint meccsén gyerekként.   – félszeg mosolyra kúsznak ajkaim. - De szerintem lenni nagyon jó, hogy ennyire érdeklődni te ezek iránt. Ez tenni téged különlegessé. Na meg az, hogy változni állandóan a hajad, imádni, régebben sokszor nézni téged, mikor változott hajad. – bár igaz, hogy az utolsó mondatot nem feltétlen akartam hangosan kiejteni, de ellene nem tudok már mit tenni. Csak annyit talán, hogy szinte ösztönszerűen lejjebb halkul a hangom és lesütöm a szemem. Zavarban vagyok, de nem azért mert Emily ül mellettem, hanem… na jó, azért is mert Ő ül mellettem, meg azért is, mert még mindig ott van az aggodalom bennem, hogy ezt is elronthatom, ami kialakult közöttünk. És valljuk be, azért sok minden nem alakult még.
Aggódó pillantására bíztatóan elmosolyodok, hogy tekintetemből ki tudja olvasni, nem okolom őt azért, mert ilyen emlékeket hozott elő belőlem. Nem tehet róla, nem tudta. Nem tudhatta, hiszen miért is mondanám bárkinek, hogy bántalmaztak kiskoromban? Nem célom sajnáltatni magam, mindenkinek megvan a saját gondja, ez pedig nem olyan dolog, amit fennhéjazva kell hirdetni. Ha valakit jobban megismerek és közelebb engedem magamhoz, előbb-utóbb úgy is megtudja.
- Nem csak… nem csak azért… az apám nem tudni elviselni, hogy én lenni varázsló. Amit nem érteni, hogy miért csak… miért csak én voltam szemében szálka. Mikor ő is lenni varázsló. Lenni az egész családunk az. – tárom szét a kezeimet, majd újból végig simítok arcán és egy jóval határozottabb puszit adok neki. Közelebb az ajkaihoz, de bőven nem olyan közelségben, hogy bármilyen nyomulásra való szándékot mutassak. - Ugyan Ems, te nem tudni ezt. Nem mondani semmi rosszat. – biztató és már-már újra feltörő pimasz mosolyom tudatja vele, hogy semmi olyat nem mondott, amitől rosszul kéne éreznie magát. Igyekszem ezt ki is mutatni.
- Én három éve nem látni őt. Sem bátyámat, de megmondom őszintén egyikük sem hiányozni nekem, sokkal teljesebb életem van Nélkülük. – vonok aprón vállat. A pimasz mosoly eltűnt az arcomról, bár percekkel később visszatér, ahogy mindketten kiürítjük a korsónkat, hogy elinduljunk bólintéreket keresni. Tudtam, hogy mivel tudom elcsalni magammal, kamuznom sem kellett, mert tényleg vannak errefelé bólintérek. Előtte persze közel hajoltam hozzá, de hiszem, hogy ma még leszünk ennél közelebb is egymáshoz. Mondjuk nem kell semmit elsietni, szóval ezért én sem sietek.
- Rendben, csak előtte kell szerezni levéltetvek. Bár az egyszerű lesz, nézd csak… – nyúlok oda az egyik növényhez, odateszem az üveget, amit a táskámból vettem ki idő közben és belesodrok öt-hat levéltetűt. Kicsit bátortalanul ugyan, de Emily kezei után nyúlok és ha engedi, akkor bizony összekulcsolom sajátommal, hogy végre elinduljunk. - Én lenni kész, indulás! – mutatok előre – remélhetőleg – szabad kezemmel, fél vállamon táskámmal és gyors léptekkel ugyan, de kilépek vele együtt a Három Seprűből, és egyből jobbra fordulok, hogy elhagyjuk a falut. Ugyan hallgatásom hosszúnak tűnhet, de valójában csak tíz perce sétálunk, mikor szólásra nyitom ajkaimat. - Én szeretnék mondani két dolog. Az első az lenni, hogy én nagyon-nagyon örülni, hogy Te eljöttél velem. A második pedig az, hogy… – óvatosan hozzáérek, hogy abba az irányba fordítsam, ahol az erdő kezdődik. - Üdv a kedvenc erdőmben. – lépek be, hogy végre haladjunk is a bólintérek felé. Szeretek ezen a helyen járni, mindig annyira kikapcsol. Ében és kőrisek között járunk már, mikor megállok, kiveszem az üveget a táskámból, elindulok egy fa felé, két levéltetűt a kezemben tartva füttyentek egyet már a kőris mellett, és leszalad két bólintér, akik a kezembe ugorva megeszik a tetveket. Visszasétálok Emilyhez, bár nem vagyunk olyan messze egymástól, így nagyjából fél percet vett igénybe a műveletem. - Nyújtani ki kezed. – mosolygok rá, és ha megtette, átrakom a kezébe az egyik bólintért. - Ő ott Szása, ő lenni legkedvesebb és legszelídebb. – húzom széles mosolyra az ajkaimat. Igen, konstatálhatja ebből, hogy elég időt töltöttem a bólintérek között, ha már nevet is adok nekik. Felteszem egyik oldalra a kezem, ahogy az a bólintér, amelyik nálam volt nyugodtan végig futhasson rajta, majd végül visszafutva kabátomon, a vállamon ücsörögve foglaljon helyet. - Ő pedig Mihail. Ő lenni kicsit szeszélyesebb. Bár most lenni egészen jó kedve. Na, hogy tetszeni? – lépek hozzá egy lépést közelebb. Határozottan. Szemeimben magabiztos csillogást láthatsz, Emily. Ahogy rád pillantok, ahogy az ajkaidra, majd a bólintérre, mely ugyanúgy ahogy az én vállamon, most a tiéden ül. Az egész a másodperc tört része alatt történik. Igazából nem is én lennék. Megbotlok egy kiálló görcsben, és éppen csak annyira van időm, hogy téged szorosan magamhoz húzzalak, miközben dőlünk. Rám esünk, így Te most éppen rajtam fekszel. Úgy, hogy a bólintérek ugyan kapaszkodtak az egész esés közben, de még mindig a vállainkon ülnek. Érzem a leheleted arcomon. Érzem a parfümöt. Az egész a másodperc tört része alatt történik meg. Ahogy lehunyom a szemem, ahogy elnyílnak ajkaim, és végül megcsókollak. Bátortalanul ugyan, ajkaimból is árad a bocsánatkérés. Mert nem tudom magam tovább türtőztetni. Ebben a dologban nem. Bátortalan csókom ugyan picit hosszabb ideig tart, mint terveztem. Nagyjából fél perc az egész. Kinyitom a szemeimet, még mindig téged tartalak karjaimban. Bűnbánóan elmosolyodom, ahogy még mindig a vállainkon csücsülő bólintérekre, majd rád pillantok.
- Ne haragudj rám. – bűnbánó mosolyom mögött azért pimasz pillantás csillog. Persze, ha nem pofozol fel ugye.

absolution

Akaratlanul is felidéz bennem is hasonló emlékeket Ziggy meséje magáról és a testvéréről. Igaz, mi Tiberiusszal sokkal könnyebb esetek voltunk és kevésbé ártottunk egymásnak, de valamilyen szinten mégis hasonlítunk, így a két testvér... talán ezért is van jóba Tiberius és Vex egymással. Ami még mindig kérdőjel mindkettőnk számára, hiszen nagyon ködös az egész helyzetük és az elhidegülés is mindkét oldalról, de biztosan rajta leszek az ügyön, hogy kiderítsem, mi is a szándékuk.
- Szeleburdi kis csaj! - Nevetek fel jóízűen. - Boszorkány... hogy ő boszorkány. - Javítom ki aprón, igazából ez már csak részletkérdés, és így is megértettem mit szeretne mondani. Még néhány héttel ezelőtt nem biztos, hogy ki mertem volna javítani, sőt, néhány héttel ezelőtt talán még észre sem vettem volna, de ez már a múlt, most itt vagyunk és az elmúlt két alkalom után el sem tudnám már képzelni, hogy ne legyen többé az életem része.
- Tényleg voltál? Mi is sokszor mentünk, ha nem kellett hozzá messzire utazni! - Lelkesedem amikor apa meccseiről tesz említést. - Hát tudod.. a metamorfmágiát még nem nagyon tudom kezelni és ezért változik sokszor a hajam. Ez pedig túl sokszor tükrözi az érzelmeimet, amit szintén nem szeretnék mindig kimutatni. - Válaszolom hasonlóan elhalkult hanggal, mint Ziggy. Igyekszem kontrollálni most magam és visszafogni a mágiát ami bennem él, de ha hirtelen valamivel elterelődik a figyelmem, akkor ennek annyi is. Pedig annyira szeretném megtanulni, fejleszteni ezt a képességet, csak olyan nehéz és rengeteg időt is kell beleölni, hogy valami apróságot elérjek...
Aztán Ziggy a családjáról kezd beszélni én pedig kissé aggódóan és szomorkásan lehajtom a fejemet, majd az asztalterítővel kezdek el babrálni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyermekkora volt, senkinek sem kíván az ember ilyen gyermekkort.
- Nem értem az ilyen embereket... - Ennyit teszek csak még hozzá futtában, mert nem szeretném, hogy a randink lehangolódjon és ilyen rémes dolgokról szóljon a továbbiakban. Valószínűleg Ziggy is így van ezzel. A puszi, amit az arcomra ad kicsit ismét felvidít, mosolyt csal az arcomra, és egyben segít elvonatkoztatni attól is, hogy mit mesélt a fiú az apjáról.
A leginkább azzal vidítja fel a hangulatot, amikor kimondja: bólintérek. Vajon miért nem láttam én még erre egyet sem? Nagyon izgatott lettem, és kicsit siettetni is akartam Ziggyt, de ő még indulás előtt a levéltetveket kezdett gyűjteni, én pedig közelebb hajoltam és végignéztem, ahogy végrehajtja a műveletet, és gondolkodás nélkül fogadtam el végül a kézfogást, és indultam el mellette. Egy kicsit élvezem a friss levegőt, a jó kis tavaszias időt, hiszen ez a kedvencem. Talán néhány percre megfeledkezem arról is, hogy Ziggy mellettem sétál, de végül rövid időn belül megtöri a csendet, kíváncsi tekintetemet pedig le sem tagadhatnám.
- Én is örülök! - Vágom rá, még mielőtt folytatná a mondandóját. Mosolyom a fülemig ér. Után pedig még inkább, hiszen végre közeledünk a célunkhoz. Szemeim láthatóan felcsillannak, és tagadhatatlanul látszik a mozdulataimból, a törtetésemből, hogy már nagyon kíváncsi vagyok erre az egész helyre. Ámulattal töltenek el a csodás fák, mindig is egy természetkedvelő ember voltam. Mosolyom őszinte, tekintetem pedig még kisimultabb és még vidámabb mint talán az előtt. Ahogy Ziggyvel picit elválunk egymástól, mély levegőt veszek, az illatokat szívom magamba és jobbról, balról próbálok kukucskálni, hogy végre meglássam mit csinál. Még egy picit közelebb is lépek. Aztán felém fordul, a két bólintérrel a kezében, én pedig legszívesebben felsikítanék örömömben, de csak egyik kezemet a szám elé kapom és 'jaj, de édesek!' tekintetet vágok.
Hallgatok rá, kinyújtom a kezemet és amikor a bólintér áttelepedik hozzám, kicsit feljebb emelem őt, szemmagasságba, hogy jobban megnézzem magamnak.
- Szervusz Szása. - Apró nevetés is elhagyja a számat. Egész lenyűgöző, hogy Ziggy milyen sok időt tölthet itt, ezekkel a pici lényekkel, hogy ennyire kedvesen viselkednek vele és hallgatnak rá. Most mindennél óvatosabb vagyok, kezemet kicsit lejjebb engedem és a másik bólintért figyelem. A sajátom is hasonlóképp a vállamra telepedik, furcsa érzés, de tetszik és örülök, hogy végre egy ilyen varázslénnyel is találkozhattam személyesen. - Csodálatosak! Sokat jársz ide, igaz? Nagyon kedvelnek téged. - Őszinte mosolyommal, szemeimben boldogsággal tekintek Ziggy felé. Felfedezem azt, hogy valószínűleg hasonló érzéseket érezhet most ő is. Ez a pillanat pedig biztosan örökké bele fog égni az emlékeimbe.
Aztán jön az esés, amire senki nem számított. Megijedek egy picit, de megkapaszkodom a fiú két karjába, és igyekszem a testsúlyomat nem teljesen rá ereszteni, ahogy mindketten elesünk és a földön landolunk... vagyis ő landol a földön, mert én rajta fekszem. Már szinte kelnék is fel zavaromban és félek, hogy megütöttem, de ekkor hirtelen jön a csók, a csók ami mindent elfelejtet. Most nem ugrom el, most nem menekülök, csak belefeledkezem és elengedem magam, most először, egyszer és talán nem utoljára. Jóleső érzéssel tölt el, amikor pedig vége szakad, szinte megszólalni sem tudok. A bocsánatkérésében érzek valami gúnyt, valami pimaszságot, de én csak megrázom a fejem és óvatosan, hogy minél kevesebb kellemetlenséget okozzak, feltápászkodom és megsimogatom a pici bólintért a vállamon. Talán percek is eltelnek, mire...
- Nem haragszom. - Még sosem csókolóztam igazán, még sosem éreztem hasonlót, és én azt sem tudom, mit kell ilyenkor tenni vagy mondani... szerencsére zavaromat jól leplezhetem most a kis varázslények társaságával.
 

Bár nem gondoltam volna, hogy a beszélgetésünk a múltkori után ilyen fordulatokat vesz és esküszöm, hogy előre aláírtam volna azt is, hogy akár csak órákat itt dumálunk egymásnak a három seprűben, azért, hogy el tudja felejteni, mennyire is fura srác tudok lenni. Mert én tényleg olyannak képzelem magam egyébként, mint egy normális gyerek, csak… csak orosz vagyok, és ez néha hordoz magával furcsaságokat.
- Ó igen, ő lenni nagyon-nagyon ilyen… beleszurdi? Mit mondani te? – nevetek fel, de aztán gyorsan csak egy szélesebb mosollyá szelídül arckifejezésem és egyetértően bólintok. - Igen, azt hiszem néha nem ártani nekem sem tolmács mellém, hogy megérteni Te, vagy mások hogy én mit beszélni. – vigyorgok és csóválom is fejem egy kicsit, hogy megmutassam: számomra is vicces az, mikor nem tudok éppen kellően jól megszólalni. Vagy elmondani olyan dolgokat, amik mások számára nyilvánvalók lennének.
- Igen, volt is róla poszter nekem falon otthon. – bólogatok mosolyogva, majd a metamorfmágiája említésére egy ’tudom, miről beszélsz, mindjárt segítek’ pillantás következik róla és meg is érintem a kezét, mikor szólásra nyitom ajkaimat. -  Oh igen, hát nézni Ems… telni időbe, mire irányítani fogod tudni, de hinni el nekem, ez lenni az egyik legjobb adomány élettől és mire eljutni oda – ez elvileg lenni három-négy év még – addigra lenni te legügyesebb álcázómester világon! – mosolyom vigyorrá szélesedik, ahogy elmondom szerintem mikorra fog tudni uralkodni a metamorfmágián. Bár teljesen sosem lehet igazán, ez a legszebb a mágia ilyen formájában. Örülnék, ha nekem bármilyen ilyen képességem lenne, de megelégszem azzal, hogy tehetséges kviddicsező vagyok, ez pedig azt hiszem mindennél jobban elég a számomra. Azt hiszem így van.
Ahogy a családomra terelődik a szó, nem lesz olyan rózsás a hangulatom. De kinek lenne, akit vertek kiskorában? Meg nem olyan kiskorában is. Nem tudom, hogy maradtam normális, hogy éltem túl és hogy lettem szinte teljes értékű ember még ezek ellenére is, de kisebb csodaszámba is megy, hogy  nem bomlott meg elmém és lettem valami diliházba való ember. Gyorsan tovább is lendülünk a beszélgetésen és végül is elindulunk bólintéreket keresni. Ahogy Emily kedve, úgy az enyém is sokkal jobb lesz és legközelebb már csak akkor szólalok meg, amikor az erdőben állunk a bólintérekkel. Jó nézni, ahogy elvan velük, ahogy elvarázsolják őt ezek az apró lények. Korábban, amíg kisebb voltam és nem beszéltem jól angolul, ők jelentették nekem a mentsvárat a basztatások elől. Mert nehogy azt higgye bárki is, hogy nem piszkáltak amiatt itt is, mert nem beszéltem jól angolul. Ezek az angolok rosszabbak, mint az oroszok. Ott ha nem beszéled a nyelvet, annyira nem gáz. Itt már eléggé, mert tulajdonképpen ez egy… világnyelv, vagy mi.
- Látom nagyon bejönni neked! – kedves mosoly kúszik az arcomra, ahogy Emilyt és a kis bólintért figyelem. Talán nekem köszönhetően lettek ilyen emberbarát kis lények. Végtére is, őket is le lehet kenyerezni mindenféle földi jóval – ami a levéltetveket jelenti – azután pedig tényleg kedves kis barátai lehetnek az embernek. Akik ugyan nem beszélnek, de kiváló hallgatóságot jelentenek. És ki ne akarná csak néha kibeszélni a problémáit egy olyan valakinek, aki csak… meghallgatja?
- Korábban járni igen ide elég sokat. Mikor voltam egyedül, mikor nem vágyni senkire… mikor úgy érezni, hogy valamit el kell mondani valaki, de nem mondhatom senki. – vonok vállat aprón és halkabban is beszélek kicsit. Nem azért, mert érzékeny pontra tapintott volna, igazából csak azért, mert úgy érzem, hogy ez olyan dolog, amit eddig nem osztottam meg senkivel. És meg akarom osztani Emilyvel, viszont még furcsa az új helyzet. De hangomból hallatszik, hogy ez már az a bizalmas hangnem, ami olyan emberek között alakulhat ki, akik közel állnak egymáshoz.
Apropó hangnem. Az egyetlen dolog, amire most nem számítottam, az az, hogy megcsókolom Emily McLaggent. Mármint hogy lehet véletlenül csókolózni? Véletlenül nem, viszont úgy, hogy félsz attól, mit fogsz elkövetni… na úgy lehet és hidd el nekem, én nem akartam bajba sodorni magam. Már egyszer sikerült, mikor majdnem elüldöztem magamtól. Vagyis el is üldöztem, azt hiszem. De most visszanyertem és nem akarom újra elüldözni. Mert esküszöm vele volt a legjobb csókolózni eddig, még úgy is, hogy neki – bár csak sejtem – de én voltam az első csókja. Nekem pedig… nos nem ő az első. De mindenképpen jól érzem magam, sőt majd kicsattanok a boldogságtól. Főleg miután feltápászkodik és azt mondja, hogy nem haragszik.
- Ennek én örülni. – mosolyodom el, hogy óvatosan közelebb lépjek és végig simítsam arcát. Habozok ugyan, de most nem csókolom meg. Inkább csak egyik lábamról a másikra álldogálok éppen, amíg nem mászik le a bólintér a vállamról, hogy nyújtózkodjon kezecskéjével a másik felé. Közelebb lépek és megszólalok. - Én mindig nehezen bánni a szavakkal Emily, de… én szeretném, ha köztünk lenni… vagyis ha ez lenni rendszer? Hogy mondani ezt? – vakarom meg a fejem. Nem lennék Ziggy Yanovich, ha nem tennék most is ilyesmit.

zene

- Szeleburdi. - Nevetek ahogy elszúrja a szót, de nem zavar, mert már sokkal felszabadultabban tudok hozzá fordulni, és végre kicsit ki is merem javítani a nyelvbotlásait, pedig még nem igazán vágtunk bele a közös tanulásba. Mondjuk, az órákon át tartó beszélgetésekből érződik, hogy mennyire akarja, hogy mennyire igyekszik, így nem is nagyon szólok bele. Nehéz egy picit a metamorfmágiáról beszélnem, hiszen még magam is nagyon sok mindent nem tudok róla. Hosszú, hosszú idő mire az ember kitapasztalja, kitanulja a módját, hogy elmondhassa profi módon űzi ezt az ágat, és talán nem ártana egy tanár is hozzá, aki esetleg segítséget nyújthatna a különféle koncentrációs módszerekbe, de majd idővel valamit kitalálok. Most ez foglalkoztat a legkevésbé azt hiszem.
- Igen, valóban időbe telik, de majd... hamarosan. - Kicsit meglep, hogy Ziggy ennyi mindent tud erről a mágiáról is, mint ahogy a varázslényekről, de hisz alig ismerem és alig tudok róla még valamit, így elég nehéz lenne megmondanom, hogy miben is jó. Furcsa talán az, hogy ennyi közös van bennünk, és ez kicsit megrémít valahol, de azért sokszor fellelkesülök végül, mert legalább valakivel ezt is átbeszélhetem és átélhetem. - Esetleg... ha van kedved, majd segíthetnél a metamorfmágiában. - Bököm ki hirtelen és hadarom el a mondatot, nem tudom, milyen helyzetből adódóan jött ez most.
Nem bánom, hogy túllépünk a család témán végül és nekilátunk az útnak, ami ismét izgalmakat és meglepetéseket rejt számomra. Egyre jobb kedvel sétálok Ziggy mellett és néha-néha rásandítok, aprón elmosolyodom, bár kissé nagy a csend mindkettőnk között. Aztán ez megtörik, hiszen fellelkesülünk, én legalábbis őrülten, amikor a bólintér a kezem közé kerül.
- Imádom őket, annyira kis... édesek! - Nézek fel egy pillanatra csak a fiúra, majd tekintetemmel csak a kis lényeket követem, ahogy a kezemen végigmászkálnak, ahogy a vállamra ülnek, majd Ziggyére is a másik... szinte teljesen felszabadultnak érzem magam ebben a környezetben, a nyelvem is megered kicsit, könnyebben kérdezek és beszélek. Mondjuk, érezhetően sikerül mindig valami nehéz témára tapintanom, amikben nem vagyok olyan jó, de azért igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni az ügy érdekében.
- Értem. A kis barátaid pedig itt voltak és meghallgattak. Bizonyára nagyon jó hallgatóságnak számítanak. De utána jobb lett? Mert ha igen, akkor ez a lényeg. - Nekem mindig volt kivel megbeszélnem a problémáim és ugyan kissé visszafogott vagyok, mégis közel sem mondhatom el azt, hogy átéltem volna olyan dolgokat, mint Ziggy. Neki nem lehetett könnyű amikor ideköltözött, még sokszor gondolom most sem az, de nekem már nincsenek előítéleteim vele kapcsolatban, igazán megkedveltem és tényleg az a sok közös dolog ami kiderült kettőnk között, mindent felülmúlt most valahogy.
Mindenre számítottam az elkövetkezőkben csak arra nem, hogy ez a pillanat egy csókban fog kiütközni kettőnk között. Nem erre gondoltam, de olyan érzések keltettek magukba, amiket azelőtt még sosem éreztem. Jól csókolt és bele tudtam feledkezni, és most olyan hirtelen történt mindez, hogy arra sem gondoltam, hogy vajon nekem ez hogy fog menni, hiszen még sosem csináltam ilyesmit..? Aztán feltápászkodunk, én pedig visszahúzódva, kicsit elpirulva mondom el neki, hogy nem haragszom rá. A múltkori eset után biztosan azt gondolta, hogy nem szeretném most sem ezt a csókot, de hát végül is ez egy randi volt vagy miféle, az ember lánya ilyenekbe sokkal, de sokkal többet is belelát.
- Nem értem pontosan mire gondolsz... - Ahogy próbálja kimondani amit szeretne, nagyjából értem, de nem akarom én kivenni ezt a szavaiból, hiszen félek, hogy félreértem. Járni akarna velem? Vagy csak többet csókolózni? Sok minden átfut rajtam, mire ismét megszólalhatnék. - Szeretek veled lenni, Ziggy, mindig meglepsz, én is többet lennék így... veled. - Bújok ki végül valószínűleg egy másik alternatívával, aminek lényegében ugyan az a mondandója, de azért nagy zöld szemeimmel kíváncsian pillogok rá, érdeklődve, tekintetében keresve valamit, amiben válaszra lelhetek ismét.