Egy kis gyakorlás...

- Reméltem is! Mert az elég furán venné ki magát, ha végig edzőnek szólítanál… vagy csak én érzem naagyon furcsának?
Nem, ez nem megjátszott kíváncsiság, tényleg érdekel, hogy látja a hirtelen kialakult helyzetet, ami, valljuk be, elég furcsára sikeredett, már az elején. Álmomban sem gondoltam volna, hogy kviddicsezni, vagy egyáltalán csak repülni tanítom Scorpius Malfoyt. Mi a fene? Vajon mit szólnának a szüleim, ha ezt hallanák? Illetve leginkább apa, mert… anyától annyira nem tartok, ilyen témákban legalábbis egészen biztosan sokkal megértőbb és segítőkészebb, mint apa. Apa, a túlféltő. És még azt sem lehet mondani, hogy azért, mert legfiatalabb gyerekként nőtt fel, hiszen ez a cím egyértelműen Ginny nénikémet illeti meg. Nem, apa egész egyszerűen csak ilyen… iszonyatosan féltő, engem meg az őrületbe tud kergetni vele, de olyan szinten, hogy a hajam is az égnek áll. A hajam, amit tőle örököltem. Ezt is. Na de várjunk már… egyáltalán miért is gondolkodom a szüleimről, amikor most sokkal fontosabb dolgok is vannak a világon? És miért is érdekel, hogy mit gondolnának arról, hogy egy Malfoyt tanítok repülni? Egy Malfoyt, aki ráadásul nem is rossz ember. Csak annyi a bűne, hogy mardekáros. Ja elnézést, meg hogy Malfoy. De gyanítom, apa szemében ez a nagyobb bűn. Hogy miért, azt ne kérdezd, fogalmam sincs. Vagyis de, kérdezd, apától. Hátha neked megmondja. De szinte esélytelen, elég fafejű tud lenni. Ő is. Bár ebben a tekintetben sajnos én sem panaszkodhatom… fenébe a génjeimmel. Miért nem lehet az embernek csak a jó dolgokat megkapni az őseitől?
- Nyugalom! Ha nem megy elsőre, semmi gond. Van időnk, nekem legalábbis biztos, a te időbeosztásodat nem ismerem, úgyhogy csak a saját nevemben nyilatkozhatom. Ha a felszállás megy, már egy lépéssel előrébb vagyunk. Próbálj nyugodt maradni, mert a seprű megérzi, ha zavart, vagy ideges vagy, akkor pedig jó eséllyel lepottyanhatsz róla. Amit viszont nem akarunk, szóval... mindegy, a lényeg, hogy próbálj meg nyugodt maradni. Ha nem megy, akkor bármikor szólhatsz, itt vagyok, segítek! Rendben van így?
Nem véletlenül próbálom nyugtatni Scorpiust. Egyrészt tapasztalat, az elején én is lezuttyantam párszor a seprűnyélről. Másrészt viszont a megérzésem beigazolódni látszik, mert tényleg nem lesz ez olyan könnyű, meg egyszerű, mint ahogy vártam. Pár pillanatig kissé aggódva szemlélem a próbálkozásait, de aztán rövid időn belül kénytelen vagyok megtörni a kettőnk közötti csendet, amit csak a fiú utasításai törnek meg néha. Nem, nem azért, mert türelmetlen lennék, vagy ilyesmi, csak egyszerűen úgy érzem, hogy segítenem kell neki.
- Scorp, nyugalom, hallod? Mondtam, hogy ha ideges vagy, vagy nem hiszel magadban, akkor a seprű sem hisz benned, és tuti, hogy így nem fogsz repülni. Hacsak nem az én seprűmön... de nem vagyok biztos benne, hogy ezt szeretnéd... vagy mégis?
Hoppá!
~ Most meg mégis miért nem tudtad csukva tartani azt a néha hihetetlenül nagyra növő szádat, Rose Granger - Weasley? Egyszer, csak egyszer az életben tudd már, hogy mikor kell csöndben maradni! Kiváló tanuló vagy, egy csomó mindent kívülről fújsz, erre ezt persze nem tudod megtanulni... hát nagyszerű, ügyes vagy, tényleg!~
Mikor rájövök, hogy mégis mi a fene csúszott ki a számon, gyakorlatilag önkéntelenül, akkor egy pillanatig csak meredten bámulok magam elé,valószínűleg a hajkoronámmal megegyező színárnyalatú arccal, közben pedig bőszen csapkodom magam gondolatban, hogy hogy lehettem ilyen hülye. Nem, tényleg nem tudom, mi történt velem. Meg azt sem, hogy egyáltalán mikor történt mindez. Mikor kezdtem el a Malfoy-fiút Scorpnak hívni, és mikor kezdtem el viccelődni vele, mindezt ahelyett, hogy azon versengenénk, ki az okosabb? Elment a józan eszem, és elfelejtett szólni, hogy ötlete sincs, mikor tér haza. Ha egyáltalán hazatér. Csodás, már csak egy ilyen kavarodás hiányzik az életembe. Néha úgy érzem, hogy az ilyesfajta megmozdulásaimért nem is a Roxfortban, hanem a Szent Mungoban kellett volna végeznem, már tizenegy éves koromban. És néha azt sem igazán tudom eldönteni, hogy kire hasonlítok jobban a szüleim közül... szerintem én az elmúlt két nap alatt több kavarodást okoztam, mint apa az összes Roxfortban töltött ideje alatt... érzelmileg legalábbis szinte biztos vagyok benne. De most valahogy nem is akarok ezzel foglalkozni, tekintve, hogy épp seprűn ülök... és ha nem akarom bemutatni Scorpiusnak, hogy milyen is a seprűnyélről való leesés szabályszerű technikája, akkor bizony jobb lesz, ha nyugton maradok. Legalább egy kis ideig. Így hát kissé megköszörülöm a torkomat, hátha így visszanyerem a nyugalmamat, legalább annak egy részét, és nem lesz túl feltűnő, hogy pár pillanatig nem voltam jelen.
- Ügyes! Látod, megy ez! Akkor most, ha sikerült felemelkedni, akkor próbálj meg elrepülni a póznákhoz! Persze ha nem megy, ne erőltesd, lassan is haladhatunk. Én is itt vagyok, jövök veled. Testeddel tudod irányítani, csak kissé dőlj arra, amerre akarod, hogy menj! Érted?
Hát, egyelőre ennyi... Egyszerűbb kisebb lépésekben haladni, mert még emlékszem, hogy nekem milyen volt megtanulni repülni, kis elsősként. És mivel azt mondta, hogy két éve nem ült seprűn, így ez gyakorlatilag egy újrakezdés, újratanulás. Akkor pedig a lassan járj, tovább érsz elvét kéne alkalmazni, nem ajtóstul a házba rontani. Ami esetünkben azt jelenti, hogy kviddicsezésről egyelőre szó sem lehet. De furcsa módon nem bánom, jó néha csak így kicsit repkedni anélkül, hogy azon izgulnék, hány pontot fogok dobni a csapatnak. Nem kell mindig mindent véresen komolyan venni, ebbe még én is most kezdek beletanulni... hosszú út van még előttem, én is tudom. De nem foglalkozok most ezzel, inkább az egyelőre röpképtelen fiút figyelem kissé aggódó tekintettel, még mindig a levegőben, a föld fölött körülbelül egy méterrel, és nagyon remélem, hogy az aggódó tekintetem nem tűnik fel neki, mert nem akarom, hogy azt higyje, sajnálom, vagy lenézem, mert erről szó sincs.

-És mégis mióta érdekel az téged, hogy nekem kellemetlen-e valami, vagy sem?
Húzom fel egyik szemöldökömet. Enyhén szólva meglepődtem, mikor közölte, hogy nem fog edzőnek szólítani, mert engem zavar a megszólítás. Merlin szakállára, mi történik velünk? Viszont működik a lassan járj, tovább érsz elképzelés, ugyanis harmadik nekifutásra ugyan, de Scorpiusnak is sikerül a kezébe bűvölnie a seprűt. Én pedig örömittasan elmosolyodok. Nem a saját "győzelmemnek" örülök, hogy jól magyaráztam, mit is kellene tennie a fiúnak. Nem, pont, hogy annak örülök, hogy jól vette az első akadályt. Viszont az "egy seprűn ketten" elnevezésű ötlet nem nyerte el a tetszését, ez rögtön látszik. Bizalmatlan, amit nem is csodálok, bár rögtön magyarázkodni is kezd, hogy nem miattam mondta, hogy veszélyes, hanem hogy rövid a seprű, és könnyebben leesnénk róla. Hát, ebben van valami, de próba szerencse. De ha ennyire idegenkedik tőle, akkor nem próbálkozunk be vele. Legalábbis egyelőre nem. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő.
- Biztonságos, legalábbis szerintem. De addig nem tudok neked biztosat mondani, amíg ki nem próbáltad. De nem erőszak, ha nem, nem, csak egy lehetőség volt. Egyébként ügyes!
Dícsérem meg, mikor lassan megindul előre, a mondott irányba, a póznák felé. A lassút azt tényleg lassúnak kell érteni, egy reumás csiga, vagy egy beteg kertitörpe is gyorsabban mozog, mint Scorpius jelenleg, de nem, azértsem mondok neki semmi olyat, ami esetleg rosszul venné ki magát, és nem nevetem ki. Pedig tény, hogy elég viccesen néz ki, ahogy halkan nyugtatja magát. Nem tudom, hogy tudnék neki segíteni, hogy kicsit jobban menjen neki a repülés, és megpróbálkozzunk a játékkal, legalább az alapokkal, de valamit ki kell találni. És úgy látom, neki is felkeltette az érdeklődését a dolog. Vagy más miatt látszik ilyen boldognak? Fogalmam sincs. Viszont ahogy nézem a feladat sikeres teljesítésén örömködő fiút, meg azt, hogy majdnem sikerül lecsúsznia a seprűről, mikor felemeli kezeit, ezzel pedig kicsit elveszti egyensúlyát, azt hiszem, van egy ötletem, hogy hogyan tudnék segíteni neki. Bár... elég kockázatos a dolog, és nem tudom, hová tettem az eszemet, mikor kitaláltam, ráadásul nem is biztos, hogy belemegy, de egy próbát mindenképpen megér. Azt hiszem.
- Figyelj csak! Azt hiszem, kitaláltam valamit, hogy kicsit magabiztosabban ülj azon a nyélen. Látom, hogy igyekszel, viszont még mindig benned van a félsz... látszik a tartásodon. Megértelek, de így legfeljebb sétarepülésekre tudsz majd elmenni, ahol nem probléma, ha lassan jutunk el valahová. Persze ahhoz képest, hogy azt mondtad, két éve nem ültél seprűn egészen ügyes vagy, jól megy. És lesz ez még jobb is. De most is meginogtál kicsit. Nem letolni akarlak, szó sincs róla, eszemben sincs. Csak azt szeretném, ha élveznéd, amit csinálsz, és nem azon agyalnál közben, hogy biztosan jól csinálod-e. Ismerlek, te is elég maximalista vagy, volt alkalmam tapasztalni egy párszor. És úgy látom, ezt sem veszed kevésbé komolyabban, mint akármelyik tárgyat - pedig itt még csak nem is jegyre megy a dolog. Tehát, az ötletem a következő: egyik kezeddel a seprűt fogd, mert anélkül tuti, hogy lezuttyansz - az elején legalábbis szinte biztos. Később, ha gyakorlottabb leszel, talán már nem kell a kezed használni az irányításhoz, kapaszkodáshoz, anélkül is rajta tudsz maradni a seprűn. Persze akkor sem árt egy bizonyos magassági szint alatt maradni ehhez. A másik kezed viszont szabad - egyelőre. A szabad kezeddel megfogod az enyémet, hogy meglegyen a megfelelő biztonságérzeted, és ne érezd úgy, hogy bármikor lebukfencezhetsz a levegőből, viszont ezzel párhuzamosan a repülés szabadságát is megtapasztalhatod. Persze csak ha van hozzá kedved, meg bízol bennem. Mit mondasz?
Na, és itt dől el minden. Nem tudom megmondani, hogy hogy fog reagálni, hogy mennyire van felkészülve egy esetleges kontaktusra, mert hát eddig csak annyi interakció volt köztünk leggyakrabban, hogy közöltük egymással, hogy hagyjuk békén a másikat. Na jó, meg néha együtt kellett tanulnunk, de így ennyiben ki is merült a kapcsolatunk. Általában. Ez a helyzet viszont nekem is új, és még nem ismerem a határaimat. Nem tudom, meddig mehetek el sérülés nélkül. Mindenesetre bizakodóan tekintek előre és Scorpius felé nyújtom a kezem, hogy megfoghassa, ha belemegy a dologba. Ha megtörténik, akkor együtt megyünk tovább, valamivel gyorsabban és magasabban, hogy a fiú érezhesse, nem ez a végső határ, amit elérhet, mégse legyünk olyan magasan, hogy ne tudjunk leszállni könnyűszerrel, ha szükséges lenne. Kíváncsian pillantok a boldognak tűnő fiúra, mikor az aziránt érdeklődik, hogy valakiben később is kifejlődhet, jelentkezhet-e a kviddicsre, repülésre való hajlam.
- Szerintem ennek semmi akadálya. Nem mindenki ugyanakkor találja meg, hogy miben tehetséges, egyáltalán mire van meg a hajlama. Lehet, hogy még nem érezted magad késznek, hogy seprűre ülj, azért nem sikerült repülnöd korábban. Szerintem sosincs túl késő. Csak meg kell találnod a megfelelő időt és a megfelelő dolgot, amivel foglalkoznál.
Mosolyogok rá bátorítóan, majd érdeklődve figyelem, várom a visszajelzéseit.

Na, ezt nem hiszem el... ilyet mond? Nekem? Ráadásul a levegőben? Jó, nem vagyunk olyan magasan, hogy nagyobb bajunk legyen, ha véletlenül leesnénk, de akkor is... most komolyan: normális? Egyáltalán nem vagyok biztos benne. Meg abban sem, hogy én normális vagyok-e. De tőle nem fogok ilyet kérdezni, mert van annyira őszinte, és kapásból rávágná, hogy persze, hogy nem. És ezzel nem is lenne semmi gond... általában. Most viszont van, mert érzem, hogy a vér elkezd az arcomba szökni, amitől az egyrészt meleg lesz, másrészt meg felveszi a hajam árnyalatát. Hát, legalább nem lesz annyira feltűnő, egybeolvad az egész fejem. Semmi baj.
- H... hogy micsoda? Scorpius Hyperion Malfoy, eszednél vagy?! Ne mondj ilyet... vagy legalábbis ne akkor, amikor a levegőben egyensúlyozunk egy seprűn... izé, két seprűn, de akkor is! És mi az, hogy nem volt lehetőséged kimutatni? Van közös óránk, ott elmondhattad volna... vagy előtte, vagy utána..mit tudom én. Vagy... félsz talán?
Nem tudom, mi van velem. Nem szoktam a teljes nevén szólítani, csak ha valami nagy galiba van... a második keresztnevét meg aztán szinte soha nem használtam még... a négy év alatt, mióta ismerjük egymást talán ha háromszor kicsúszott a számon. De lehet, hogy sokat mondok vele. Úgy látszik, most nagyon elszaladt velem az a bizonyos paci, amit emlegetni szoktak, és jól kioktattam szegényt. Pedig semmi rosszat nem mondott... lehet, hogy nem tudom kezelni a helyzetet, vagy nem úgy, ahogy kellene. Talán.
- Ne haragudj! Nem tudom, mi van velem... nem kellett volna kiabálnom veled. Csak... nem szeretnék leesni, de ha ilyeneket mondasz, akkor ideges leszek, meg zavart, annak meg az a veszélye, hogy hiába vagyok jó seprűlovas, még én is lepottyanhatok. Tudom, hogy nem akartál semmi rosszat, de az ilyet lehet, hogy a földön kéne megbeszélnünk.
Remélem, nem veszi zokon, de tényleg nem szeretném hirtelen gyorsasággal a földön találni magam. Arról nem beszélve, hogy azért őt is féltem. Ha egyszer rám bízta magát, nem akarom, hogy baja essen. De nem úgy néz ki, mint aki annyira megbántódott, mert már azt magyarázza, hogy ha az egyedül repülés már jól megy neki, akkor megpróbálkozhatnak a ketten egy seprűn elnevezésű manőverrel is. Hát... lassan járj, tovább érsz. Viszont az ötletem, hogy kézen fogva próbáljunk meg repkedni láthatóan felvillanyozza, a mosolya, ha lehet, az eddiginél is szélesebb lesz. Erre aztán én is elmosolyodok, egyrészt, mert jó látni, hogy valami ennyire boldoggá teszi, másrészt pedig az ideges kérdés hallatán.
- Nem, sőt! Egyáltalán nem kell se magasra, se gyorsan mennünk, ha nem vagy rá kész! Nem sietünk sehova.
Tudom, hogy nem könnyű neki, hiszen alapjáraton szerintem elsőben láttam utoljára seprűn, és akkor sem érezte valami jól magát a helyzetben. Elég rossz lehet. Ezért aztán tényleg nem erőltetem, az ő tempójában haladunk előre. Kissé megszorítom a kezét, hogy érezze, itt vagyok, és nem hagyom magára, majd lassan, az ő előbbi tempójánál azért valamivel gyorsabban, de még mindig elég lassan ahhoz, hogy ne érezze veszélyben magát elindulunk a pálya másik végébe. Nem vagyok telhetetlen, tudtam, hogy nem lesz sétagalopp, és sokáig fog tartani. De szerintem megéri, mert láthatóan kezdi visszanyerni a magába vetett hitét. De... ehhez miért én kellek? Ezt még mindig nem értem, viszont érzem, hogy egyszer ki kell derítenem, addig úgysem nyugszom. A feladás hallatán csak megrázom kicsit a fejem, jelezve, hogy nem biztos, hogy ez a megfelelő hozzáállás, de nem szólok semmit, elvégre ez az ő dolga, az ő élete, neki kell döntenie. Én meg legfeljebb támogatom, ha szüksége van rá... de valószínűleg nincs. Miért lenne pont az én támogatásomra szüksége?

Nem tudom, micsoda, sőt, azt sem igazán tudom megmondani, hogy honnan tudom, vagy érzem, de valami megváltozott az imént. Egyáltalán nem olyan a hangulat, mint amilyen eddig. Nem mondom, hogy könnyed, mert szerintem olyan még nem volt, ha mi egy helyen voltunk, akár csak egy percig is. Mégis, most mintha az eddiginél is fagyosabbá vált volna a levegő egy pillanatig. Persze az is lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, és Scorpius nem is észlelt ebből az egészből semmit. Fogalmam sincs. Viszont a pillanatnyi kínos csendben végiggondolom az elhangzottakat. Természetesen mindezt még mindig a levegőben, seprűn ülve - mert nem, ezért még véletlenül sem szállunk le. Egyrészt mert akkor kezdhetnénk elölről az egészet, másrészt meg, és ez a veszélyesebb része a problémának, Scorpius még talán fogná magát, és azt mondja, hogy köszöni szépen, neki ebből elég is volt ennyi. Őszintén? Megérteném. Nem a kviddics, meg a repülés miatt, hanem miattam, meg az előbbi ráripakodásom miatt. Komolyan, igaza lehet Hugonak, néha tényleg olyan vagyok, mint anya.
Scorpius szerint nem volt rá megfelelő alkalom, hogy elmondja, hogy érdekel, mit gondolok bizonyos dolgokról. Jobban belegondolva lehet, hogy igaza van. Mert hát mégis mit csináltunk mi, ha egy légtérbe kerültünk? Sőt, tesszük ezt a mai napig. Próbáltuk és próbáljuk fenntartani a látszatát annak, hogy értelmes emberek vagyunk, akiknek egyébként nincs bajuk egymással, már ha nem találkoznak persze... meg ha nem akarom mindenáron biztosítani az évfolyamelsőségemet. Márpedig de, én jókislány módjára pontosan azt csinálom. Apáék nagy örömére, és a mellettem a seprűn maradáson igyekező fiú valószínűsíthetően nagy bosszúságára. Sajnálom? Kicsit. Hogy mikor kezdtem el egyáltalán érzelmeket mutatni irányába, még ha csak magamban is? Hát, kettő könnyebb kérdést kérnék, mert ezen még az RBFen is elvéreznék. Az pedig egy érdekes helyzet lenne... azt hiszem, másnap kapnám is a Rivallót anyától, vagy megindulnának a folyosói pletykák, miszerint Hermione Granger lánya nem ér fel anyjához, elvérzett az RBFen, oda a családi hírnév. Na nem, ebből valahogy nem kérek... már rágondolni is szörnyű... brr. Igen, megint előjött a stréber oldalam... a legjobbkor. Hogy nem tudja visszafogni magát? Fenébe már.
- Jól van, jól van, ez jogos meglátás. Nálad a pont, nyertél!
Ugyan még lenne mit mondanom, leginkább bocsánatkérés - én sem tudok kibújni a bőrömből, és hiába a Griffendélbe osztott a Süveg, a lelkiismeretem meg segítőkészségem miatt egyértelműen a fekete-sárga színekbe öltöztetett Hugrabugosok között lenne a helyem -, de látom a fiú mosolyát és izgatott arckifejezését, ami azt sugallja, hogy most nem a beszédnek, hanem a tettnek érkezett el az ideje. És tetszik, nem tetszik, de egyet kell értenem vele. Ideje van a cselekvésnek, és ideje van a beszédnek... és nem kéne keverni a kettőt, abból eddig még semmi jó nem sült ki. Nálam egészen biztosan nem. Úgyhogy gyakorlatilag gondolkodás nélkül ragadom meg a kezét, és szorítom meg kissé, majd egy rövid ideig így maradunk, kéz a kézben. Fura, de valahogy tetszik is a helyzet. Megbolondultam? Igen, lehetséges. De nem bánom. Egészen eddig úgy éltem, ahogy mondták, azt csináltam, amit mondtak... legalábbis nagyrészt. Hát bocsánat, de most nem azt figyelem, hogy mit kéne tennem, hogy mi a helyes, vagy mit várnak el tőlem. Sőt: egészen egyszerűen nem figyelek semmit, csak megyek a fejem, illetve jelenleg inkább a szívem, az érzelmeim után. Az érzelmeim, a szívem pedig azt súgják, hogy most biztonságban vagyok a szőke üstökű Mardekáros mellett. Igen. Én magam sem hiszel el. Pont itt, két méterrel a föld felett, egy seprűn. És félreértés ne essék, ebben az egészben nem ez a legnehezebb rész. Hanem az, hogy kivel is ülök ennek a káosznak a közepében. Bárkivel, de tényleg, az egész iskolában gyakorlatilag bárkivel ülhetnék itt a semmi közepén, de nem, nekem ebben is ki kell lógnom a sorból, és létrehozni a lehető legrosszabb helyzetet, ami valaha is létezhet. Pontosabban nem, az még csak ezután következik be. Hülye szív, miért hoztál már megint ilyen helyzetbe? Nem hiszem el. Mi a fenéért gondolja úgy a szívem, hogy jó velem szórakoznia? És miért érzem úgy, hogy egyszerű, sőt mi több, helyénvaló dolog Scorpius mellett lennem, és fognom a kezét, még ha csak segítő céllal is? Miért? Ez így nagyon nics rendben... amit amúgy nem értek, mert nem csinált semmi rosszat, az egész versengést még én kezdtem elsőben, mert apa azt mondta, mindenben győzzem le. Ő tényleg nem tett semmit, az meg nem ér, hogy csak azért kell tartani tőle, mert egy olyan ház tagja, akikről azt mnodják, hogy onnan került ki a legtöbb sötét varázsló és boszorkány. Meg azért, mert Malfoy. Ez általánosítás, én pedig utálom az általánosítást. Nagyon. Úgyhogy: francba az általánosítással. Viszont... mi a fene van velem? Most komolyan... komolyan most kezdtem el lázadozni a rendszer ellen? Tényleg? Remek, ennél jobb időpontot keresve sem találhattam volna még egyet. Meg arra sem, hogy az arcom újfent paradicsomszínben pompázzon. Scorpius meg valószínűleg nem fogja tudni hova tenni a helyzetet... vagy egész egyszerűen csak hülyének néz. És nem is igazán lehetne hibáztatni érte, elvégre egyesek szerint az is vagyok: hülye. Néha még szerintem is.
A nagy gondolkodásból a fiú számolása riaszt fel, így aztán én is rákészülök az indulásra. Na persze, mivel gyakorlatilag a fél életemet seprűn töltöm - a másik felét meg a könyvtárban, könyvek fölött gubbasztva, mint egy igazi stréber -, így nekem gyorsan megy az indulás, és meglepetésemre Scorpiusnak is egész simán megy. Úgy látom, kezd belejönni... már amennyire jelenleg meg tudom ítélni, ugyanis még mindig fogjuk egymás kezét. Csoda, hogy nem csúszott ki a kezem a kezéből, úgy izzadt a tenyerem... és csak onnan tudom, hogy az enyém, mert ő volt olyan előrelátó, vagy elővigyázatos, attól függ, honnan nézzük a helyzetet, hogy kesztyűt húzott indulás előtt. Meg kell hagyni, ügyes. Bár megfordul a fejemben, hogy nem biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ahhoz, hogy megtanítsam játszani, vagy egyáltalán repülni, de nem szólok semmit. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem szeretném elrontani a jókedvét. Meg az enyémet se, mert most tényleg jól érzem magam. Olyan jól, ahogy csak repülés közben tudom érezni magam. Valahogy feltöltődtem, felbátorodtam menet közben... talán túlságosan is, mert az érdeklődő kérdésre, hogy menne-e neki egyedül is kicsit jobban előbb nem válaszolok semmit, utána is csak az arckifejezésemből, mozdulataimból tud olvasni, mert egy kis ideig nem szólalok meg. Ha megtenném, félek, hogy valami iszonyat nagy idiótaságot találnék mondani, az pedig nagyon nem hiányzik. Ezért aztán pár pillanatig még csendben a tenyerében pihentetem az enyémet, kihasználva a csendet, meg a figyelmét, majd kiveszem kezemet az övéből, és egy hirtelen, bár határozatlan mozdulattal végigsimítok az arcán, aztán, amint rájövök, mit tettem, rögtön vissza is húzom a kezem. Már ha meg nem akadályoz benne. De ez elég valószínűtlennek tűnik. Viszont muszáj leszek mondani is valamit, mégsem hagyhatom válasz nélkül szegény fiút... elég, ha én válasz nélkül maradok. Válasz nélkül, és összezavarodva. Ez a nap egyre jobb és jobb lesz. Egy rövid ideig az arcát pásztázom tekintetemmel, majd megköszörülöm a torkomat,és végre kinyögöm azt, amit valószínűleg hallani szeretne.
- Igen! Szerintem kezdesz ráérezni, hogy hogy tartsd magad a seprűn. Megpróbálhatsz egyedül röpködni kicsit... persze csak óvatosan, de itt vagyok, ha kellek, meg ha kérdésed lenne. Rendben?
Mélyesztem bele mogyoróbarna íriszű tekintetemet az ő szürkéibe, így próbálva meg üzenni neki, hogy számíthat rám. Hogy meddig, az már egy más kérdés. Egyelőre addig, amíg ki nem tudunk kecmeregni ebből a katyvaszból... a többi még a jövő zenéje.

Oké, mostmár hivatalosan is kezd egyre furább lenni a kialakult helyzet. Nekem biztos, de nagyon úgy látom, hogy Scorpius is így van vele. Legalábbis abból nagyon erre lehet következtetni, hogy egy pillanat alatt az ő arca is felveszi a hajam színét. Hát, nagyon úgy látom, hatással vagyok rá. És még örülök is neki. Na várjunk: örülök neki? Mégis miért? Tudom, hogy az elmúlt pár napban már sokszor megkérdeztem magamtól, hogy most akkor mégis mi a fészkes frász van itt, de most megintcsak ezt kell tennem. Nem tetszik, nagyon nem tetszik. De ha nincs válasz, akkor nem csoda, hogy újra és újra megkérdezek magamtól valamit. Jaj istenem, bárcsak itt lenne most anya, és megmondaná, mit kellene tennem! Méginkább: mit kellene éreznem? Igen... itt ez a fogós kérdés. De sajnos a jelenlegi állás szerint teljesen egyedül vagyok a problémával, tehát magamnak kell megoldanom. Nagyszerű.
A kelleténél jobban gondolataimba merülve figyelem a tejfelszőke fiú hirtelen gyorsulását, és a fel-alá repkedését. Ez okozhatta azt, hogy nem igazán figyeltem oda rá, és csak akkor kapcsolt be bennem a vészjelző, amikor már megtörtént a baj, és az eddig lelkes, mosolygós fiút hirtelen a pálya homokjában fekve találom, egyik kezével a másik, valószínűleg sérült vállát markolva. Nekem sem kellett több, amilyen gyorsan csak tudom a föld felé kormányzom a seprűt, majd még majdhogynem a levegőben, alig valamivel a talaj fölött leugrom róla, úgy rohanok a sérült fiúhoz. Közben persze válogatott kifejezésekkel szidom magam, hogy hogy lehettem ilyen hülye... megint nem tudom, hogy mit mikor kell csinálni. És az előbbi megmozdulásomat határozottan nem a levegőben kellett volna véghezvinni.
~Gratulálok, Rose... látod, mit csináltál? Te, meg azok az idióta, értelmetlen érzelmeid!~
- Merlin trottyos gatyájára! Scorp! Mi történt? Jól vagy? Tudsz mozogni?
Hadartam el majdnem egy szuszra, miközben gyorsan szemügyre vettem az elég szerencsétlenül esett fiút. Az tisztán látszik, hogy ezt nem fogjuk tudni egyedül elintézni... és rengeteg kérdésem lenne hozzá, de úgy döntök, hogy egyelőre eljuttatom a Gyengélkedőre, a kérdéseket, problémákat ráérünk utána is tisztázni.
Most áldom az előrelátásomat, hogy repüléshez is magammal hoztam a pálcámat "sose lehet tudni" felkiáltással. Hát, tényleg, sosem lehet tudni.
- Hippokrax! Ferula!
Ha ez sikerül, márpedig sikerülnie kell, különben megnézhetjük magunkat, akkor a fiú fájdalma kissé enyhül, sérült vállát, karját pedig sínpólya takarja. Ez talán kitart addig, amíg elérünk a gyengélkedőre.
- Tudsz járni?
Ha a válasz igen, akkor felsegítem, és elsétálok vele a gyengélkedőre. Azonban sajnos esélyesebb, hogy nem tud magától talpra állni, akkor kénytelen leszek én elvinni őt egy újabb bűbájjal. Áldom az eszem, hogy mindig gyorsan tanulok, illetve majdnem mindig viszonylag gyorsan kapcsolok. Most erre szükség is lesz.