Egy újabb sikeres kviddicsedzésről rohanok, gyakorlatilag nem is nézve, hogy hová lépek, hiszen épp megint késésben vagyok. Igen, ilyen az én formám – ha seprű közelébe kerülök, egyáltalán seprűt látok, akkor máris volt Rose, nincs Rose. Vagyis de, csak félig. Csak testben vagyok jelen, lélekben már a pályán vagyok. Már, vagy még mindig. Részletkérdés, de jelen esetben az utóbbi variáció a helytálló. Most éppen mágiatörténetre nyargalok, lehetőleg minél gyorsabban, hiszen már így is elkéstem… úgyhogy a terem felé igyekezve az is megfordul a fejemben, hogy akár ki is hagyhatnám az órát. Mégis mit vesztenék vele? Nem, azt nem lehet mondani, hogy a mágiatörténet a kedvenc tárgyaim közé tartozna, mégis, most magamat is megleptem. Már csak azzal is, hogy egyáltalán eszembejutott a lógás lehetősége. Nem vagyok egy lógós típus, sőt, még az ötlete is ritkán merül fel bennem – máskülönben hogy lehetnék az egyik legjobb az évfolyamon? Ehhez sajnos kemény munka szükséges, amit őszintén szólva, néha hanyagolnék. Apáék talán túl sokat gondoltak rólam, mikor arra bíztattak, hogy mindenben én legyek a legjobb. Talán. Néha én magam sem tudom, hányadán is állok ezekkel a dolgokkal. Azt viszont tudom, hogy ha kihagyom a mágiatörténetet, akkor valószínűleg halvány gőzöm se lesz a dolgokról vizsgán – akkor pedig megnézhetem magam, meg azt is, hogy mit kapok otthon. Leginkább anyától, aki talán túlságosan is szigorúan szemléli a tanulmányaimat. Illetőleg azok esetleges elmulasztását. Hát, nem könnyű egy stréber szülő stréber gyermekének lenni, nekem elhiheted. Annyira a gondolataimba merülve igyekszem egyről a kettőre jutni, hogy észre sem veszem, és már a mágiatörténet teremnél találom magam, aminek ajtaját – várakozásomnak megfelelően – természetesen zárva találom. Óra van, tehát zárva van. Teljesen logikus. Ezt észlelve más a helyemben valószínűleg sarkon fordulna és elmenne arra, amerről jött, amilyen gyorsan csak tud. Igen, minden normális ember ezt tenné. Én azonban amilyen halkan csak tudom kinyitom az ajtót és levetem magam a leghátsó padsorba, igyekezve, hogy még véletlenül se zavarjam a tanárt az elmélyült magyarázásban, a többieket pedig az elmélyült oda nem figyelésben. Ennek később biztos meglesz a böjtje, de ez már csak ilyen, szinte senki nem figyel oda. Én is csak fél füllel vagyok jelen, egyébként meg… majdhogynem alszom. Láttatok már ilyet? Rose Granger – Weasley, egy eminens tanuló óra közben alszik?! Szörnyűség! S ami a legszörnyűbb az egészben, hogy nem igazán érdekel, mert bár fél füllel figyelek oda, annyit még mindig felfogok, hogy miről van szó… a többit meg majd összerakom a tankönyvből. Eddig nem volt semmi probléma az ilyesmiből. Hangsúlyozom: eddig. Most azonban párban kell dolgoznunk a beadandókon. Ilyet eddig is csináltunk már, nem nagy dolog. Az esetek többségében a mellettünk ülővel kerültünk párba, ami így elég lutri helyzeteket alakított ki, de… semmi baj, mindent meg lehet oldani. Mindent, csak az ezután következőt nem, ugyanis hiába figyelek egyre bőszebben a professzor magyarázatára, csak annyi ér el a tudatomig, hogy: … beadandó, páros munka… koboldlázadás esszé a következő órára… Rose Granger – Weasley, a párja pedig… Scorpius Malfoy. Na, ez az a pont, ahol felpattant a szemem, amit eddig lehunyva pihentettem, mert néha azt is kell, de ilyen körülmények között, hát… lehetetlen feladatnak bizonyul. Felhúzott szemöldökkel, kissé értetlenkedő arckifejezéssel pislogok párat, hátha kissé tisztább lesz a helyzet, de sajnos ez nem használt, még mindig ugyanolyan káosz, mint volt. Mi a fene? Nem elég, hogy egy órára kell járnunk, még a beadandót is együtt kell csinálnunk? Ráadásul teljesen értelmetlen a dolog, hiszen mindketten tudjuk, hogy külön-külön is össze tudnánk hozni azt a dolgozatot, ráadásul ötösre. Ő is majdnem olyan okos, mint én, szóval nem esne nehezére összehoznia egyedül. Nem, ehhez most nagyon nincs kedvem. Meg annál is kevesebb. Olyan kevés, hogy az még mínusz számokban sem mérhető. A baj csak az, hogy ez nem kedv kérdése, úgyhogy még mielőtt vége lenne az órának fogom magam, és amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan ki is slisszolok az ajtón. Úgy döntök, hogy inkább odakint, a terem előtt várom meg a fiút, hamár együtt kell dolgoznunk. A muszáj pedig nagy úr. Fogalmam sincs, mi lesz ebből, de annyi biztos, hogy ha hátráltatni mer, én megmondom neki a magamét... vagy nem mondok semmit, csak csinálhatja egyedül, a sajátját. Még nem döntöttem el. Egyelőre meghallgatom, milyen ötletei vannak - mert biztos, hogy vannak, olyan még nem volt, hogy bármihez ne tudott volna hozzászólni -, aztán majd meglátjuk. Előre félek ettől az egésztől, de vel megpróbálom nem éreztetni, igyekszem a szokásos, nemtörődöm arcomat mutatni előtte. Abból baj nem lehet. ~Hol van már? Most vagy én néztem el az időt, vagy a többiek ilyen lassúak...~ Latolgatom az esetleges válaszlehetőségeket, miközben kissé idegesen dobogok a cipőmmel. Bár szinte biztos, hogy én néztem el az időt - rövid időn belül másodszor is -, azért megpróbálom meghagyni magamnak a mentegetőzés és az egérút lehetőségét... végülis az is lehet, hogy a teremben tartózkodó többiek a lassúak, nem igaz?
A mai napom sem telt igazán másként, mint az utóbbi négy. Reggeli után a kezemben a könyveimmel vágtam neki az órák sokaságának, majd végül az udvar egyik messzebbi pontján kötöttem ki, valami izgalmas új olvasmánnyal, amit a könyvtáros ajánlott nekem. Szeretek mindenfélét olvasni, a kalandos mágustörténetektől, egészen a szerelmi szálakig bármi jöhet. Mindenbe beleképzelem egy kicsit magamat, hogy milyen lenne, ha például hős szerelmes lennék, mint a mugli irományban Rómeó, vagy épp olyan délceg mint Griffendél Godrik volt... ilyenkor hosszas elmélkedésbe kezdek, hogy vajon nekem nem Mardekár Malazárhoz kellene hasonlítani magam? Ha már az ő házában vagyok... a fene se tudja. Rátekintek a toronyórára, amikor is feltűnik, hogy hamarosan kezdődik a mágiatöri óra. Hamar összekapom a holmimat, táskám mélyére rejtem a könyvet a gondolataim többségével együtt, majd sietős léptekkel indulok el befelé. Nem vagyok nagy sportember, ez meglátszik rajtam bőven, amikor is a terem ajtaja előtt kipirosodva és egy-egy csepp izzadsággal arcomon jelenek ott mindenki előtt. Fú, és ráadásul engem is bámulnak. Ez a halálom. Idegesen a hajamba túrok és hátat fordítok, de mentésként Albust kezdem el keresni tekintetemmel, de sajnos most őt sem találom még. Az egyik második sorban lévő padot nézem ki magunknak - mert azért reménykednem kell benne, hogy Albus is itt lesz! -, de ha nem, akkor minden bizonnyal egyedül fogok ülni, amit úgy szintén nem bánok annyira. Akármiért is nem kedvelnek olyan sokan, én sem vagyok egy nagy tapadós minden nap, vannak ezek a bizonyos hetek, amikor nagyon kevés hiányzik már ahhoz, hogy ismét olyan depressziós állapotba kerüljek mint nem olyan rég. Hát, az a komorság senkinek sem lenne kellemes. A tanár hamar elkezdi az órát, én pedig a jegyzeteimmel együtt figyelem őt. Kedvelem a mágiatöri órát, sok izgalmas dolgot tudhatunk meg benne a történelmünkről... nyilván, akadnak olyan részek, amiken én is halálra unom magam, de miből nincs? Na ugye! Egy pillanatra fordulok csak hátra az ajtó nyílását hallván, mert Albus még mindig nem érkezett meg és reménykedem az utolsó pillanat csodájában... ám akit meglátok, a vörös hajzuhatagot, ahogy besurran és beül az utolsó padsorba, szinte le sem tudnám venni a tekintetem. Ha a mögöttem ülő mardekáros évfolyamtársunk nem dob meg egy ceruzával, fel sem eszmélek. Gyorsan fordulok vissza, de innentől kezdve kicsit nehezebben követem tovább az óra anyagát. A szívem mélyén majd kicsattanok az örömtől amikor egy csapatba osztanak minket a közös projekt végett. Kobold lázadás... hm, a téma ami minden évben felszínre kerül, és minden évben részletesen kidolgozott beadandókat kell róla írni. Minden évben meghallgatjuk, hogy nagy témája ez az RBF vizsgának és a RAVASZ-nak is, hát jó. Végül is, mit tehetnénk? Mindig a legtöbbet próbáljuk kihozni abból, amit ismerünk. Az óra végén nem rohanok ki, hogy kicsit sikerüljön lepleznem az óriási vigyoromat, amit gondolom Rose amúgy nem díjazna. Mindig megvolt köztünk ez az egészséges versengés, soha nem jutottunk ennél messzebbre egymással, pedig én aztán mindig a szívemet és lelkemet tettem ki, hogy legalább csak egy lépéssel haladjunk tovább. Olyan menő csaj, szuperül kviddicsezik és okos is... mondjuk csoda lenne, ha bármikor is bármit akarna tőlem. Azért én nem adom fel. Soha. Nem vagyok az a típus. Albus pedig csak adja alám a lovat általában. De hát ő sokkal jobban ismeri Rose-t, ami azért azt hiszem, nekem nagy előnyt jelent... Utolsók között érkezem a folyosóra, apró mosollyal tekintek a párom felé amikor közelebb lépek. Igyekszem nem leégni vagy leégetni őt, de azért a furcsa mozdulataimmal még mindig viszem a pálmát azt hiszem. - Szóval akkor öhm... láttam késtél, majd elmondjam mi volt az óra elején? - Teszem fel kicsit zavarodottan a kérdést felé. Most biztos hülyének gondol. - Hol dolgozzunk? Ha szerencsénk van, a könyvtárban még tudunk kivenni valami jó könyvet erről. A többiek úgyis halasztják a dolgot későbbre mint mindig. - Eszem ágában sincs egyedül megcsinálni a dolgot, ha már páros meló, hát akkor páros, de gondolom azért Rose-t ismerve, megpróbál majd kibújni ez alól. Abból még sosem sült ki semmi jó, ha mi ketten egy helyre kerültünk és tanulásról volt szó... de majd most meglátjuk. Hátha meglepetést okozunk saját magunknak.
Vendég
Pént. Ápr. 03, 2020 6:09 pm
To: Scorpius
Csapatmunka?!
Az évfolyamtársaink többsége már kifelé szállingózik a teremből - ki lassabban, ki sietősebben, de mindenki kifelé igyekszik, mert nagy valószínűséggel senki nem akar a szükségesnél többet a teremben tartózkodni. Legalábbis magamból kiindulva így gondolom. Aztán persze lehetséges, hogy pont nincs igazam. Akkor sincs semmi gond, nem dől össze a világ - elvégre ez nem egy vizsga, nem igaz? Dehogynem. Akkor meg semmi probléma. A probléma majd akkor lesz, ha a vizsgát is ilyen félvállról veszem, mint azt, hogy ki meddig van a tanteremben. Scorpius persze még mindig nincs sehol, amitől kezdek egyre idgesebb, ezzel együtt pedig dühös lenni. Csak még az a kérdés, hogy kire vagyok dühös. Rá, amiért van annyira pofátlan, hogy a lassú víz partot mos elvet követve megvárat, és valószínűleg még jól is szórakozik a gondolaton, hogy nem tudom, meddig kell rá várnom. Vagy magamra, amiért egyáltalán csak egy kicsit is érdekel. Nem tudom, melyik a rosszabb lehetőség. Talán a kettő együtt. Mire eszmefuttatásaim végére értem úgy tűnik, végre megtalálta az ajtót, és egy kis mosollyal felém közeledik. Fene belé! Most komolyan, végig jópofiznom kell? Ahj, ez hosszú beadandó lesz, úgy érzem. - Hát, ha mindenáron be akarod biztosítani, hogy úgy tűnjön, te mindent jobban tudsz, akkor csak rajta! Egyébként meg nem muszáj, majd megtanulom a könyvből. Azt egyedül is meg tudom oldani! Megpróbálok a lehető legegyértelműbb pillantásommal nézni rá, de ettől még korántsem biztos, hogy veszi az adást, és hagy dolgozni a beadandón. Egyedül. Valószínűleg mindkettőnknek jobb lesz így. Én hamarabb mehetek a dolgomra, na meg persze a mardekáros is hamarabb szabadul tőlem. Mindenki nyer. - Figyelj, Malfoy! Nem feltétlenül kell ám jópofiznunk egymással! Tudom, hogy a tanár azt mondta, páros feladat, de... nem kell megtudnia. Te erre, én arra, és kész. Nincs olyan, hogy mi! Érted? Na fene... lehet, hogy túl kemény voltam? Csak akkor szoktam a vezetéknevén szólítani a fiút, ha nagyon a begyemben van, de... most épp szó sincs ilyesmiről. Nem kedveljük egymást - legalábbis részemről semmi ilyesmiről nincs szó, de azért mégiscsak... nem akarom bántani, főleg nem olyanért, amit el se követett, csak épp nekem van utálatos kismalac hangulatom. Ráadásul meg sem tudom mondani, hogy mitől vagyok ilyen ingerlékeny. Na tessék... ismerem magam annyira, hogy a végén a viszonylag józan gondolkodásom felett átveszik az uralmat az érzéseim, aztán akkor ki tudja, mi lesz a vége? Nem tudom, de abból még soha nem sült ki semmi jó, ha mi ketten egy légtérben tartózkodtunk Scorpius Malfoyjal. Sóhajtok egy hatalmasat, magamban megforgatom a szemeimet, mint aki nem tudja mire vélni a hirtelen kialakult, igencsak furcsa helyzetet, majd egy apró mosoly kíséretében társamhoz fordulok: - Ne haragudj! Nem tudom, mi van velem, csak... nem tudom. Mehetünk a könyvtárba, talán tényleg találunk valami használható szakirodalmat. Ha nem, hát.. majd meglátjuk, akkor mit csinálunk. Jó lesz így?
Még sokáig bambulok magam elé és igen csak lassan pakolászom a cuccaimat. Nem gondolok bele, hogy Rose milyen mérges lehet most rám amiért húzom az időt, de azért el kell gondolkodnom azon, hogy vajon mit mondjak majd neki, mi tévő legyek ha éppen nem hajlandó velem együtt dolgozni. Bár nyilván nem a legjobb időzítés ez most, és lehet, hogy ezzel nem is fogok bevágódni - mint ahogy eddig sem sikerült, mily meglepő -, de azért igyekszem nem túlgondolni a helyzetet és csak azt tenni, amit a tanár mondott. Minél jobb beadandót a koboldlázadásról. Ezzel gondolom egyikünknek sem lesz problémája. Gondolom. Amikor utolsóként kilépek és meglátom Rose arcát kicsit megtorpanok, mert nem erre számítottam. Jó, nyilván gondoltam, hogy majd nem szívesen dolgozik velem együtt, de hogy valamiért dühös is lesz rám és rám is förmed, na erre aztán végképp nem voltam felkészülve. Idegesen szorongatni kezdtem a táskám pántját amikor jól lehordott, de kicsit mégis elmosolyodtam. - Egyáltalán nem azért mondtam, hogy úgy tűnjön, okosabb vagyok. Csak a beadandó miatt.. de hát akkor nem mondom. - Hagyom kicsit rá. Oké, mindkettőnkben ott van a versenyszellem, ő kihozta belőlem az évek alatt, én pedig eleinte csak ráhagytam, aztán később ahogy már nőttem, nagyobb lett a szám és kicsit jobban kiengedtem magamból a véleményemet. Manapság inkább próbálok bevágódósan válaszolgatni, ám nagyon ritka lehetőségek egyike, amikor mi ketten valami miatt szóba elegyedünk. Hát ezt ki kell használni, úgy vélem! - Értem, értem, de... ah, Rose, mondták már, hogy mennyire szép vagy amikor ilyen dühös vagy? - Próbálom nem felvenni a dorgálását és amúgy meg ez a kijelentés olyan könnyedén csusszan ki a számon, hogy utána el is vörösödöm rendesen, ami nem javít a tejfehér bőröm hangulatán. Amúgy remélem a lány tudja, hogy én ezt komolyan gondoltam, mármint azt, hogy milyen szép, és nem jövök ki a témából rosszul és sértem őt meg... de hát majd hamarosan ez úgyis elválik. Maximum továbbra is vörös lesz az arcom, csak nem a pír miatt, hanem a pofontól. Felkészültem. Ám mégis reménykedem benne, hogy meggondolja magát út közben és együtt fogjuk elvégezni a feladatot. Ha ellenkezik még jó sokáig, akkor is megpróbálom rábeszélni, hátha... - Figyelj, tudom, hogy nem szívesen dolgozol velem, meg ilyenek, de ez egy közös feladat, amit biztosan nem tudunk úgy összehozni külön - külön, hogy aztán tökéletesen passzoljon. - Jegyzem meg még azelőtt, hogy belemenne az én ötletembe, és amúgy nagyon meg is lepődöm, hogy bocsánatot is kér, pedig aztán nem tett semmi olyat, amit amúgy ne szokott volna. A mosolyom visszatér az arcomra, kicsit nagyobbra húzódik mint eddig és őszintén? Gyermeki tekintetemből látszódik jól, hogy sikerrel tölt el, amiért belement ebbe. - Több mint jó! Lazíts kicsit Granger-Weasley, lehet, hogy túl vagy már terhelve. Menjünk! - Fordulok felé kicsit buzgóbban, és lassan elindulok a könyvtár irányába, reménykedve, hogy követni fog. Ugyan nem tudom, miről tudnánk beszélgetni még, de nem akarok semmi sületlenséget mondani neki. Így inkább jól átgondolom a kérdéseim jelentőségét. - Edzésről jöttél? - Annak ellenére, hogy nem játszom és a seprűlovaglásban is igen béna vagyok, még azért nem nehéz számon tartani az edzések időpontjait. Na meg, volt már rá alkalom, hogy meglestük Albusszal a Griffendél edzését. Na nem azért, mert valamit, bármit el akartunk volna tőlük csenni, mármint taktikailag vagy ilyesmi... csak a lányok végett. Legalábbis én azzal a szándékkal mentem oda, és Albus is remélem!
Vendég
Szomb. Ápr. 04, 2020 11:25 am
To: Scorpius
Csapatmunka?!
Úgy tűnik, a számomra egyértelmű jelzésnek szánt tekintetem, miszerint „kösz, nem, majd megoldom egyedül is”, nem hozta meg a kellő sikert. Ahelyett, hogy lelépett volna, még elkezd magyarázkodni, meg védekezni, hogy egyáltalán nem azért mondta, csak a beadandó miatt, én meg… valahogy hittem is neki. Elvégre hiába mardekáros, Albus legjobb barátja. És akiben Albus ennyire megbízik, az csak nem akarhat semmi rosszat, nem igaz? Vagy csak én vagyok túl naív, már megint? Lehet. Alapjáraton képes vagyok mindenkiben jót látni, de mostanában ez valahogy méginkább előtérbe került. Ezzel nem lenne semmi baj, de sajnos akkor is működik, amikor épp haragudni szeretnék valakire. Mint példának okáért most is. -Jól van, jól van, értem én! Amúgy meg nem is tudnál okosabb lenni! Teszem hozzá egy apró, külső szemlélő számára kissé önelégültnek nézhető mosollyal. Persze mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, gyakorlatilag percről percre változhat az állás kettőnk között. Most épp én állok nyerésre, de egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy a következő pillanatban nem mond valami olyat, ami keresztülhúzza az összes létező számításomat, és fenekestül felborítja a helyzetet, meg az egész versenyt? Nem, ez nálunk állandó, szinte véget nem érő harc. Egyikünk sem az a feladós típus. Na meg attól is függ, hogy épp milyen tárgyról van szó. És sajnos van egy olyan sanda gyanúm, hogy itt most Scorpius viszi a pálmát. A történelem ugyanis sosem volt a kedvencem. Történelmi regényeket ugyan szeretek olvasni, de... hogy száraz adatokat, évszámokat magoljak be? Erre nem biztos, hogy fel vagyok készülve lelkileg. Na nem mintha erre fel kéne, meg fel lehetne készülni. Erre egy mód van: leülsz, megtanulod, visszamondod vagy leírod, és ennyi. A fiú következő mondatára azonban nem igazán voltam felkészülve, úgyhogy valószínűleg az arcom is a hajam színében pompázik egy pillanat alatt. De úgy látom, ő sem úszta meg a pirulást. Jó tudni, hogy legalább valamivel sakkban lehet tartani, ha nagyon nem bír magával. Ezt még megjegyzem. - H... hogy micsoda? Nem, ezt még nem igazán hallottam... tőle meg aztán főleg nem. Már épp a nyelvemen volt egy kissé csípősre sikeredett visszavágás, viszont a tekintetéből látszik, hogy komolyan gondolta, nem szórakozni akart, vagy ilyesmi. Hát, most megúsztad, Scorpius Malfoy! Lassan sétálunk a könyvtár felé. Na nem azért, hogy húzzuk az időt, amit együtt tölthetünk, legalábbis én biztosan nem azért, csak... minek siessünk? Nem sok értelmét látom, na meg így is elfáradtam, elég kimerítő edzésen vagyok túl. Amit, úgy tűnik, Scorpius is észrevesz, mert rákérdez a késésem valószínűsíthető okára. Nem tudom, hogy kíváncsi, vagy csak nem akar kínos csendben sétálni, de igazából nem is fontos. - Igen, edzésen voltam. Miért? Talán csak nem érdekel a kviddics? Gyorsan végigmérem magam, hogy nem maradt-e rajtam valami olyan a nagy rohanás következtében, aminek nem kellene, de úgy látom, minden a helyén van. Úgyhogy kíváncsian felhúzott szemöldökkel várom a választ, miközben még mindig lassan sétálunk a tudás "raktára" felé.
Nem olyan könnyű azért elzavarni engem, a Rose-val való munka lehetősége pedig még inkább felkeltette az érdeklődésemet és nyilván minden lehetőséget megpróbálok megragadni arra, hogy ezt ne szalasszam el. Kellenek a jó pontok, ha már be akarok vágódni a csajnál, mégha csak óvatosan is - ja, úgy 4 éve, haha -, bár erre még mindig nem hinném, hogy a tanulás a legjobb módszer, főleg, hogy mindketten versengő típusok vagyunk... Ami egyébként fogalmam sincs, hogy igazából honnan jött elő, de a szüleim szerint, a családjaink közötti ellenszenv lehet a háttérben. Kicsit aggaszt, hogy minden kedves ismerősöm, barátom, kiszemeltem családjának valami problémája van az enyémmel, de az idő talán győzni fog ezzel szemben és meglátják majd, hogy én nem az vagyok, akinek gondolnak. - Ebben igazad van, hisz tudjuk, minden évben te győztél eddig. - Vigyorodom el óvatosan és ezzel igazából rá is hagyom a dolgot. Valóban szeretnék én is kiemelkedő lenni az évfolyamon, egyszer megnyerni a házkupát nekünk, de végül is már az is elég, ha a tanárok látják, mennyire motivált vagyok. Mégis, még fogalmam sincs, mi az amit szeretnék a jövőben csinálni, talán el kellene gondolkodnom azon, hogy melyik tantárgy az, ami a szívemhez legközelebb áll... A mosolyom nem lankad amikor a bók kicsúszik a számon és Rose arca olyan vörössé változik mint a haja. Neki legalább összeillik a kettő, nem úgy mint az enyém, és kínosnak is érzem a helyzetet, főleg, hogy vissza is kérdez, mintha nem hallotta volna jó mit mondtam. Persze tudom, hogy hallotta... így megpróbálom kikerülni a válaszolást, mert a tapasztalataim szerint ha megkellene magyaráznom egy bókot, abból semmi jó nem sülne ki és ki tudja, lehet, hogy még meg is sértődne. De mivel látom, nem volt rossz hatása, ezért még gondolkodom továbbiakon, amikkel ilyen zavarba hozhatom őt. Szerencsére a kínos helyzet véget ér amikor ő megnyugszik és elindulunk a könyvtár felé. Nem szeretnék semmiképp sem csendben sétálni, így valami egyszerű, sablonos kérdést teszek fel, amire könnyű válaszolnia és tudom, hogy igen érdekelt is a témában. - Csak érdeklődtem. Uh, a kviddics, hát ... - Egyik kezemmel megvakarom a tarkómat és zavaromban kicsit beletúrok szőke hajamba. - Eddig még nem igazán sikerült egyik tanáromnak se jó játékost faragnia belőlem, pedig eskü én megpróbáltam! Szerintem nem az én sportom. De talán majd egyszer kimegyek a pályára amikor te is ott vagy aztán megnézheted, ebből milyen béna vagyok. - Sikerül kicsit tovább húznom ezt a szöveget a kelleténél, de a rejtett jelentését nem hiszem, hogy Rose megértette belőle mert ahhoz túl burkoltra sikeredett. Végül is, ha ő tanítana, akkor nem adnám fel, az biztosan izgalmas helyzeteket szülne. Még egy apró mosoly is előkerül arcomra, amikor ezen gondolkodom. Közben beérünk a könyvtárba. - Hm, hát a koboldlázadásokról a könyvek azt hiszem arra vannak. Tavaly olvastam egyet, amiben az összeset felsorolták és leírták külön fejezetekben, hogy melyiknek milyen jelentősége volt a világunkra. Szerintem ez kellene majd nekünk. - Térek vissza egy kicsit a tanulásra, és izgatottan vágok neki a mágiatöri részlegnek, és szememmel a könyveket kezdem lesni. Persze tekintetem sarkából mindig Rose mozdulatait figyelem. Egyszerűen nem tudom levenni róla azt.
Vendég
Szomb. Ápr. 04, 2020 4:44 pm
To: Scorpius
Csapatmunka?!
Csak rámhagyja. Hát ezt egyszerűen nem hiszem el… amikor egyszer, csak egyszer én akarok vele vitatkozni – amit még én magam sem hiszek el… Mégis mi a fene van velem? Nem is kéne érdekeljen, erre tessék… na mindegy -, akkor fogja magát, és egyszerűen rámhagyja azzal, hogy minden évben én győztem eddig. Ami igaz, de mégis, most valahogy nem tölt el elégedettséggel a tudat, hogy igazam van. Most már biztos, valami bajom van, ráadásul nem is olyan kicsi. Nem, nem estem a fejemre edzés közben, azért ennyire nem vagyok kétballábas, de a biztonság kedvéért el kéne mennem a gyengélkedőre. Jobb félni, mint megijedni. Habár… esetemben már szinte mindegy, valószínűleg már így is a fejemre ejtettek életem során minimum egyszer – különben jó eséllyel most nem állnék itt paradicsomszínű fejjel és társalognék a szüleim egyik ellenségének fiával. Akivel egyébként, személy szerint semmi bajom nincs, csak hát… apa azt mondta, győzzem le mindenben, amiben csak tudom. Ja igen, még azt is mondta, hogy ne barátkozzak vele. Hát, az első résszel semmi probléma nincs, a másodikkal viszont…néha úgy érzem, egyre kevesebb betartani a szülői intelmet. Bocs, apa, de lehet, mégsem vagyok olyan jó kislány, mint amilyenek gondoltok? Pedig igyekszem, tényleg. -Béna? Nem biztos, lehet, hogy csak elhiteted magaddal, hogy béna vagy, nem? De én lehet, tudok rajtad segíteni… már persze, ha nem félsz egy kis seprűnyélen lovaglástól, illetve attól, hogy esetleg néha le is potyoghatsz onnan. Mosolyodok el szélesen a repülésnek már csak a gondolatára is. Igen, ha eddig nem jött volna le Scorpiusnak, ami elég valószínűtlen, elvégre már négy éve ismerjük egymást, akkor most rájöhetett: a kviddicspályán vagyok igazán elememben. Amit viszont ő nem biztos, hogy annyira díjazna. Bár ki tudja, ő sem az a feladós fajta. Viszont ismét fülig pirulok, mikor rájövök, hogy mit is mondtam. Gyakorlatilag épp az imént ajánlottam fel, hogy megtanítom kviddicsezni, illetve egyáltalán rendesen repülni. Rose Granger – Weasley, most már hivatalos: neked elmentek otthonról! Vagy talán soha nem is voltak otthon. Már csak azt remélem, hogy a mellettem lépdelő Scorpius nem jön rá, hogy mégis mitől lett az arcom ismételten olyan színű, mint a hajam. Mert ha mégis, akkor hiába a nagy lexikális tudásom, fogalmam sincs, hogy fogom kimagyarázni magam. -Jó ötlet, nézzük meg! Viszont… elég meleg van kint, szóval mit szólnál hozzá, ha kivennénk a könyvet, aztán az udvaron átolvasnánk? Ne aggódj, nem meglógni akarok a munka elől, csak a szabadban valahogy kellemesebben érzem magam. Rántom meg a vállam kissé nemtörődöm módon, mint akinek teljesen mindegy, mi lesz a válasz, és felőle akár itt is maradhatnak. De pont nem, tényleg jobban érzem magam a friss levegőn, na meg nem szeretném, hogy mindenki fültanúja legyen az esetleges egyet nem értésünknek, ami szinte biztos, hogy megesik, nálunk ez könnyen megy, úgyhogy inkább olyan helyen tanuljunk, ahol viszonylag kevesen vannak a közelünkben.
Nem vagyok az a vitatkozós fajta, 90%-ban inkább ráhagyom az emberekre a dolgot, de főként azzal az indokkal, hogy ne legyen nagyobb problémánk egymással. Nyilván tudnék még ezt, azt hozzáfűzni, de Rose gondolatai igen csak fontosak nekem és ezt a dolgot semmiképp sem szeretném elmulasztani, amit csak lehet megteszek annak érdekében, hogy megkedveljen. Még ha csak én is gondolom magam a mugli Rómeónak, az ő szemében pedig ki tudja mi vagyok, csak egy egyszerű srác, egy mardekáros srác... aki egyébként a családjuk mindenkori ellensége. Így, nincs nagyon más választási lehetőségem ha be akarok vágódni azt hiszem, mint hogy belemenjek ebbe a kviddics tanításos, repülős dologba. Albus, ha most itt lenne, biztosan jól pofán nevetne, mert még neki sem sikerült igazán ebbe belevinnie. Nyilván, nem fog kisülni belőle semmi jó sem, max a gyengélkedőn kötök ki, de annyit megér azt hiszem, hogy Rose még inkább felfigyeljen rám. Nem? - Hát nem tudom, lehet... - Elmélkedem kicsit a bénaság kérdésén, még mindig kínos tekintettel. - Hát, én igazán örülnék neki, ha ilyen jó kviddicses próbálna meg megtanítani repülni! - Szinte kicsattanok az örömtől - ismét - de próbálom visszafogni magam, hogy ne kezdjek már el itt ugrabugrálni meg ilyenek, mint egy tinilány... majd a szobában, fent Albusnak amikor mesélek a történtekről, na akkor kiadhatom magamból ezt az egészet. - Akár holnap el is kezdhetnénk! Vagyis, amikor neked jó, mert nekem bármikor jó... - Válaszolom kicsit zavaromban, de aztán végül talán mindkettőnket az ment meg a másik kínosságától, hogy én elmegyek megkeresni azt a bizonyos könyvet, amihez szükségünk lehet a későbbiekben, hogy a lehető legtökéletesebbre írjuk meg a dolgozatot. Először csak bólintok Rose gondolatmenetére, most tényleg igazi tavaszias idő van odakinn, nem bánnám én sem, ha kimennénk. Kicsit belemerülök a könyvek sokaságában, itt mindig úgy eltudok veszni, megfeledkezni magamról, a kinti dolgokról... pont mint anno a Malfoy birtokon is, hisz annyi könyvet összegyűjtöttünk, generációk óta, hogy volt miből művelődni és tanulni ennyi év alatt. Aztán kis idő elteltével meg is találtam azt a bizonyos kötetet, mosollyal az arcomon közelítettem ismét Rose felé, majd elvégeztem a szükséges dokumentációt és a táskámba süllyesztettem, amíg nem érünk ki a szabadba, valami kellemes helyre. - Mehetünk is. - Jegyzem meg egyszerűen, és mihamarabb az ajtó felé veszem az irányt. - A jó levegő amúgy is serkenti az agyműködést, ezt tudtad? - Eskü, nem okoskodni szeretnék, és remélem Rose sem veszi annak. Szokásomhoz jóhíven táskám pántját szorongatom, miközben a lány mellett sétálok az udvar felé.
Vendég
Szomb. Ápr. 04, 2020 6:52 pm
To: Scorpius
Csapatmunka?!
~Nem lehet, sokkal inkább szinte biztos.~ Ezt persze nem mondom ki hangosan is. Egyrészt, mert nem akarok tudálékosnak, okoskodónak tűnni, legalábbis a szokásosnál is jobban, másrészt pedig mert a végén még bíztatásnak veszi, az pedig egyáltalán nem állt szándékomban. Na meg nem is kell neki bíztatás, legalábbis a legjobb tudomásom szerint nincs szüksége ilyesmire. Főleg nem az enyémre. A kviddicsre vonatkozó ajánlatom viszont úgy tűnik, betalál. Ugyanis a fiú örömmel belemegy a dologba, amit én legszívesebben visszavonnék, de nem csinálunk hátsót a szánkból, az ígéret az ígéret. Tehát megtanítom kviddicsezni. Vagy legalább rendesen repülni. Ha törik, ha szakad. Csak tudnám, mibe vágtam a fejszémet?! Fogalmam sincs, de valószínűleg a velem szemben álló, örömködő szőke üstökű se tudja. Na, szuper, most aztán nyakig benne vagyunk a kulimászban. Ki akarok jönniii! Ezen gondolataimat viszont, mivel vagyok annyira jólnevelt, hogy ne sértsek meg senkit sem, csak egy halk sóhajba sűrítve engedem szabadjára. -Ha hamar végzünk a beadandóval, akkor akár még ma elkezdhetjük. De figyelmeztetlek, nincs középút – csinálod, vagy nem csinálod, de olyan nincs, hogy leesek, nem akarom. Most még eldöntheted, hogy vállalod-e. Na, mit mondasz? Hát igen. Ilyen az, mikor két éltanuló stréber párba van osztva egy feladat miatt. Csodás. Azt viszont még álmomban sem gondoltam volna, hogy én Scorpius Malfoyt fogom kviddicsezni tanítani... ráadásul még várom is. Hát, ez egyre érdekesebb lesz. Majd jól meg kell fegyelmeznem magam, hogy ne legyek vele túl szigorú. Elvégre nem az a cél, hogy egy életre elvegyem a kedvét a játéktól… arról meg nem tehet, hogy én komolyan veszem. Meg néha még a komolynál is komolyabban. Viszont most nem a seprűlovaglás a témánk – hozzáteszem: sajnos. -, úgyhogy egy apró bólintással jelzem a fiúnak, hogy vettem az adást, és elindulok kifelé a könyvtárból, hogy keressünk valami árnyékos, mégis tanuláshoz is alkalmas helyet. -Egyébként mit tudsz a koboldlázadásokról? Kiváló kérdés, amivel egyrészt bele is vághatunk a tanulásba, másrészt meg, ha belekezd a magyarázásba, akkor őt ismerve egy ideig nem hagyja abba. Ami jó, mert én sajnos nem sokra emlékszem, pedig szinte minden évben előkerül a téma, szóval ideje lenne végre a fejembe verni RBFig. Na nem baj, talán most majd megtudok egyet s mást, és esetleg meg is marad abban a konok fejemben. Végülis sose lehet tudni.
words ♞ youtube ♞ note: Húzzunk bele, aztán irány kviddicsezni ♞
Vendég
Vas. Ápr. 05, 2020 7:50 am
Scorpius & Rose
Tekintetemmel az övét követem, pillantásai pedig szinte mindent elmondanak róla. Nem ismerem annyira, hogy tökéletesen jól le is tudjam olvasni, viszont mivel igen jó megfigyelő vagyok, aki már egyébként is évek óta 'követi' Rose mindennapjait... így valamicskét csak látok rajta. Viszont már most kezdek aggódni kicsit a kviddics-repülés dolgon. Nem tudom igazán, mibe vágtam a fejem, és eddig valójában még senkinek sem sikerült elérnie nálam, hogy jó legyek ebben... de nem hagyhatok ki egy ilyen lehetőséget, mégha csak néhány óráig is fog tartani és utána Rose besokall tőlem! Legalább addig is vele tölthetem az időmet, és ki tudja, még milyen hatással lesz majd rám... lehet, hogy annyira jó tanár, hogy majd farag belőlem egy alap kviddicsezőt. - Őőő, ma? - Azért reménykedtem benne, hogy lesz legalább egy napom erre felkészülni. - Igen is főnök, értettem! - Játékosan húzom ki magam és emelem a homlokomhoz kezemet, mintha tisztelegnék előtte. Aztán pedig elkuncogom magam. - Nem visszakozok, vállalom. - Ha ma, hát ma, ezen már ne múljon. Miután sikeresen megtaláltuk a könyvet, elindulunk az udvarra. Sokszor szoktam a tóparton azon a bizonyos padon elüldögélni és ott írni a leckémet, de mivel az a hely Albusszal közös, ezért mást nem viszek oda. Hagyom, hogy Rose vezessen, de igazából el is tereli a figyelmemet a kérdésével a koboldlázadásról, úgyhogy én csak mondom és mondom. - Hát, több is volt, az első az 1612-ben, itt Roxmortsban. A második 1752-ben, ami azért volt tök érdekes, mert az akkori Mágiaügyi Miniszter is lemondott ez miatt. - Elmélkedem, amúgy láthatóan nagyon érdekel a téma, hiszen emlékszem ezekre a részletekre. Már annak idején is sokat bújtam a könyveket ebből a témából, meg hát úgy mágiatöriből általában. - De amúgy egy csomó minden belefüggött ezzel, mert az 1920-as években például Amerikában tök jó dolguk volt a koboldoknak. Itt meg elutasították tőlük a pálcahasználatot is, meg hát szerintem úgy mindenben szerettek volna részt venni.. - Emlékszem vissza, miközben ha végre odaérünk az udvarra, akkor helyet foglalok a pad egyik szélén és elővadászom a könyvet, amit kivettünk a könyvárból. Bele is lapozok azonnal. - Szerinted, hogyan kezdjük? - Kérdezem, remélvén, hogy nem haragudott meg rám amiért ennyit beszéltem, és segít majd összerakni az esszét. Magunkat ismerve, az évfolyamról tökéletesebb biztosan nem fog születni.
Vendég
Vas. Ápr. 05, 2020 9:03 am
To: Scorpius
Csapatmunka?!
Úgy tűnik, sikerült kicsit túllőnöm a célon, és megijesztettem a nagy igyekezetemmel és lelkesedésemmel. De ez van, ezt kell szeretni. Egyébként nem vagyok ennyire tudálékos meg akaratos, de vannak bizonyos témák, amikben nagyon otthon vagyok. Ilyen a kviddics is. Ezt pedig, ha valaki közel akar kerülni hozzám, akkor jobb, ha megszokja. Vagy megszökik. Ami mondjuk nem ritka dolog. Na nem mintha panaszkodnék, vagy ilyesmi, nem bánom, ha egyedül kell lennem, csak azért mégis, az sem probléma, ha esetleg van mellettem valaki. És nem feltétlenül kell hímnemű egyednek lennie az illetőnek. -Na, azért ennyire nem vészes a helyzet… nem muszáj ma, ez csak egy javaslat volt. Na meg ismersz, ha a játékról van szó, elvesztem az időérzékemet. Szóval részemről az is rendben van, ha egy-két nap múlva állunk neki. Gondolom, át akarsz nézni róla pár könyvet, csak hogy tisztában legyél az elméleti alapokkal. Jól sejtem? Mosolyodok el halványan. Fura, az utóbbi időben a szokásosnál gyakrabban mosolygok, ráadásul mindezt egy Malfoy társaságában teszem. Komolyan el kellene már gondolkodnom az épelméjűségemen. Viszont ami igaz, az igaz: ismerem annyira Scorpiust, hogy tudjam, anélkül nem kezd bele semmibe, hogy ne nézne utána az elméleti háttérnek. Én ennek pont a fordítottjaként működök: bele a mélyvízbe, aztán majd a sokadik próbálkozásra megtanulom az adott dolgot. Vagy nem. Akkor viszont valószínűleg nem nekem való az, amivel éppen próbálkoztam. Igen, ez nálam elég lutri dolog, de eddig szinte mindig sikerült ép bőrrel megúszni a próbálkozásokat. A kviddics meg aztán kifejezetten olyan, legalábbis számomra, hogy elég, ha annyit tudsz, hogy hányan játszák és milyen labdákkal, aztán a többi jön magától. Na igen… lehet, hogy ebbe azért nem kis mértékben belejátszott a genetikai örökségem is. Akkor viszont nem tudom, mire számítsak. Mindegy is, hamarosan úgyis kiderül. A tervem bevált, gyakorlatilag egy egész nagy részét elmondja a feldolgozandó anyagnak. Ez jó, legalább már csak össze kell fésülnünk, meg kicsit én is belemászok, hogy ne mondja a tanár, hogy magasról teszek a feladatra, na meg hogy nézne ki, hogy egy kitűnő tanuló nem csinálja a dolgát? Ugyanmár, az kizárt. -Aha! Hát, lehet, hogy többet érünk vele, ha a jogaik felől fogjuk meg a kérdést. Elvégre abba viszonylag könnyen bele tudjuk képzelni magunkat, nekünk is szükségünk van a jogainkra, nem igaz? Egyáltalán mihez van joguk a koboldoknak, na meg ezzel együtt minden élőlénynek, nekünk is? Az élethez, egy egyértelmű. Az se rossz, ha hagyják őket gondolkodni, na meg varázs népség, tehát a varázsgyakorlás joga is megilletné őket… úgyhogy egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy fellázadtak, mert nem hagyták őket pálcát használni. És igen, megint előjött a nagy eszem… meg jól belelovaltam magam a témába. Mondjuk ezen nem csodálkozom, anya mesélte, hogy annak idején, mikor még ő járt a Roxfortba apával és Harry bácsival, ő is aktivista volt, csak ő a házimanókért küzdött. Hát, nekünk a koboldok jutottak. Viszont nagyon remélem, hogy Scorpius nem kérdezi meg, hogy honnan szedtem ezt a sok dolgot, mert nem igazán szeretném neki megmondani, hogy ez bizony családi örökség. Annyira azért nem vagyunk jó viszonyban… legalábbis szerintem.
Nagyon tetszik Rose-ban, hogy ennyire elhatározott és küzd a céljaiért. Ha valamiben nagyon jó akkor abban tényleg nagyon jó és hát a tudtam, hogy a kviddics egy olyan téma, amivel meg lehet fogni az ő szavát. Megadóan mosolygok felé, miközben ő ecseteli, hogy szerinte miért nem akarok ma belevágni ebbe az egészbe. Végül is valamilyen szinten igaza van, másrészből pedig azért lelkileg sem árt felkészülnöm, na de ezt neki nem kell tudnia. Amúgy már tökre elterveztem, hogy amit befejezzük a beadandót, rögtön rohanok Albushoz és kérek tőle valami frappáns tanácsot, amivel esetleg bevágódhatok majd Rose-nál. - Jó, megfogtál. - Picit kínosan kuncogom el magam a helyzeten. - Meg gondoltam kicsit felkészítem magam. Úgyhogy ha nem gond, tényleg, akkor áttehetnénk holnapra? Azt hiszem, rá kell majd pihennem még. - Nem szeretném, ha ez miatt faképnél hagyna és lemondaná a dolgot, úgyhogy azért még ott hagyom az apró lehetőséget arra, hogy mégiscsak belemenjek a mai kviddics témába, ha nagyon szeretné. Kicsit azért még félek, de próbálom ezt nem kimutatni és azt hiszem, valamit be kell vennem előtte, hogy lenyugtassam magam, hogy semmi gond nem lesz... milyen jó lenne most egy kis Felix Felicis! Akkor talán még egy randit is mernék kérni Rose-tól, de persze így natúrba eszem ágában sincs, mert félek, akkor többet nem állna már velem szóba. Így csak hagyom magam. Hamar áttértünk a mágiatöri témára, amit aztán egyáltalán nem bántam. Szeretem ezt a kategóriát és megszállottan keresem az olyan olvasmányokat, amik szorosan kapcsolódnak a történelmi ágainkhoz. Még néhányban a családomról is találtam elvétve néhány szót, az is felötlött már bennem máskor, hogy megrajzolom a saját fánkat, de az tuti hosszadalmas meló lenne, kutatni meg minden... uff. A könyvet lapozom, keresve a megfelelő oldalakat amire szükségünk lehet, majd még a táskámból előszedek egy jegyzetfüzetet is, amibe elkezdem leírni amiket beszélünk. Rose mondandójára közben egyértelműen bólogatni kezdek, látszik, hogy azért mindketten másik irányból közelítjük meg a dolgot, de mégis, így fog az esszé egy egészet kitenni. - Hát igen. Meg szerettek volna szólás jogot a Wizengamotban is, de azt sem kaptak, ez még a mai napig fennálló kérdés egyébként. Egyedüli szabadjoguk az a Gringottsban van, hiszen a bankot egy kobold alapította. Érdekes, hogy egyébként a varázsközösség ezt nem akarta még felülbírálni, mert azt olvastam, hogy ugye így nagy mértékben tudják ellenőrzésük alá vonni a varázsló gazdaságot. - Közben ezeket a dolgokat is mind-mind feljegyzetelem. - Ja és nem mellesleg pont ez miatt nem jó velük üzletet kötni, hiszen azt vallják, hogy amit ők készítenek, és 'eladják' az valójában csak bérbe kerül és amikor a tulajdonos meghal, vissza kell kerüljön koboldkézre. De erről szerintem már te is hallottál! - Látszik, hogy élvezem a témát, kicsit jobban is mosolygok a kelleténél. Aztán valamit vadul elkezdek jelölgetni a jegyzetfüzetben, és végül a könyvben egy oldalra bökök, közelebb hajolva Rose-hoz és megmutatom neki. - Szerintem, kezdhetnénk ezzel, aztán pedig folytatjuk azokkal a dolgokkal amiket megbeszéltünk... - Megvárom, hogy válaszoljon rá, hogy mit gondol erről, hisz ketten csináljuk, és érdekel a véleménye amúgy is.
Vendég
Vas. Ápr. 05, 2020 10:05 am
To: Scorpius
Csapatmunka?!
-Na ugye! Mondtam én! Felkészíteni magad? Naa, nem kell félni, nem lesz baj, majd figyelek, vigyázok rád! Csapok egy aprót a hátára menet közben, még mindig mosollyal ajkaimon. Közben azon agyalok, hogy mégis mi a fene lehet velem? Furcsábbnál furcsább dolgokat csinálok. Furcsábbnál furcsább dolgokat mondok. Valaki zagyválóbűbájt szórt volna rám? Az megmagyarázná a helyzetet, de nem hiszem, senki gyanúsat nem láttam a közelünkben, úgyhogy nem valószínű, hogy varázslat hatására lettem ilyen kerge. Hacsak az a valaki nem néma varázslatot hajtott végre. Itt már semmin nem kéne meglepődni. -Persze, semmi gond, áttehetjük holnapra. Vagy ha kell, akkor holnaputánra. Tudok várni… már persze ha ez az egész nem arra megy ki, hogy aztán meggondold magad, és visszatáncolj. Húzom fel kissé az egyik szemöldökömet, úgy várom a választ, bár gyanítom, az nemleges lesz. Ezután hamar a beadandóra terelődik a szó, és úgy tűnik, Scorpiusnak is megvan a maga véleménye. Őszintén? Nem csalódtam, valahogy sejtettem, hogy nem fogja szó nélkül hagyni a dolgokat, de talán pont ezért vagyunk állandó versenyben egymással. Ki tudja? Már olyan rég zajlik köztünk ez az örök versengés, hogy már számon sem tudom tartani, hány alkalommal is mérkőztünk meg egymással, különféle helyzetekben. De valahogy mindig kiegyenlítődik a helyzet, s az egyetlen, amiben szinte biztos, hogy jobb vagyok a mardekáros fiúnál, az a kviddics. Közben előszedem a jegyzetfüzetemet, meg egy tollat, hogy gyorsan lefirkantsam, amit beszélünk, így később már csak szépíteni kell. Ugyanis kizárt dolog, hogy ezt a macskakaparást adjam be. Scorpius ötleteit jól átgondolom, hogy hátha valamibe bele tudnék kötni – nem, ezt nem tudom kihagyni, szerintem egy alkalom se volt, amikor ne próbáltam volna meg megvétózni az ötleteit, érveit - , de sajnálatos módon nem nagyon találtam semmit, így kissé csalódottan, bár elismerően bólogattam. -Hogyne, kezdhetjük azzal! Viszont ha emlékszel, azt is mondta a tanár, hogy ne legyen túl hosszú! Küldök felé egy jelentőségteljes pillantást. A tanár mindkettőnket nagyon jól ismer, tudja, hogy ha belelendülünk, akkor mérföldekkel lehagyjuk az osztály többi tagját, így aztán egy oldalban maximálta a terjedelmet. Ami, valljuk be, nem sok. Scorpiusnak meg nekem egészen biztos. Úgyhogy úgy döntök, hogy begyorsítjuk a dolgot, és gyorsan lefirkantom a fejemben már összeállt fogalmazást. Tudom, hogy valószínűleg a fiúnak is megvan már, de direkt nem akarom, hogy elmondja, mit írna – legfeljebb majd megmutatja órán. Nehogy az legyen, hogy egymásról másoltuk. Fő az elővigyázatosság. -Na, jó… szerintem ezzel végeztünk is! Ha gondolod, akkor menj, készülj, aztán ha úgy érzed, készen állsz, akkor küldj egy baglyot, vagy keress meg, és megpróbálkozhatunk a gyakorlással! Állok fel a padról pár perccel később, miután átolvastam a beadandónak szánt, jelenleg macskakaparás állapotú irományt. Hát, ezen még dolgozni kell, de legalább a tartalmi része rendben van.
Kicsit libabőrös leszek amikor hozzám ér. Ugyan csak a gondolattól, mert a ruhán keresztül vajmi keveset érzek a csapáson kívül, de ez pont elég ahhoz, hogy kicsit elengedjem magam. Elmosolyodom én is, még azért érzem a hangjában az apró gúnyt felém... de ez szerintem minden alkalommal ott lesz, ameddig élünk, mert a versengés az életünk. Persze az felemelő érzés, hogy ilyen könnyedén belemegy az edzésbe is, legalább végre jobban megismerhetem őt, ezzel pedig máris egy lépéssel előrébb leszek a célomhoz. - Ja, nem félek... - Jegyzem meg kicsit bizonytalanul, miközben cipőm orrával a földet babrálom. - Nem gondolom meg magam! - Vágom rá azonnal, szinte már-már ijesztően, és hogy bizonyítsam ezt, fel is vetek egy ötletet. - Találkozzunk holnap 11 órakor a kviddics pályán. - Szombat délelőtt mi sem lehetne jobb mint egy kis repülés gyakorlás... kviddicsezés Rose Granger - Weasley-vel. Hát őszintén? Álmomban sem gondoltam volna ezt! Miután elmondtam a véleményemet a témáról, szinte biztos voltam benne, hogy Rose majd hozzáfűz még valamit pluszban. Ám most az egyszer nem így történt. Nem tudom, hogy ezt most elismerésnek vegyem-e vagy csak inkább próbáljak meg rajta átsiklani... de az utóbbi igen nehéz és nem szívom mellre, de talán ez is egy lépés ahhoz, hogy végre kicsit csillapodjon közöttünk a versenyszellem. Mert amúgy én sosem kezdtem volna ebbe bele, ha ő nem kezdeményez elsőben. Azóta pedig szinte már a hétköznapjaink dolgává vált ez. Sokszor fel sem tűnik, hogy ezt csináljuk. - Rendben, akkor ha ezt tesszük bekezdésnek, és utána folytatjuk azokkal a dolgokkal amiket átbeszéltünk, nem lesz olyan hosszú, de mégis tartalmas. - Sokszor szokott velem elszaladni a ló, mert ha olyan témáról írok, ami igen csak a szívem csücske, akkor bizony megesik, hogy több oldalon keresztül taglalom a dolgokat. Amikor Rose felkel, én hirtelen pillantok fel a jegyzeteimből. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar végzünk és eltelik az idő... amiről amúgy fogalmam sincs, mennyi lehet. Bólintok egyet, kicsit lehangoltan, de próbálom nem mutatni ezt felé, mert nem szeretném, ha megint zavarba jönnék és leégetném magam előtte. Lassan összeszedem a cuccomat, és én is felállok. - Rendben. Akkor holnap! - Szívesen töltöttem volna még vele az időmet, mert olyan jó érzés volt, ennyi idő után kicsit beszélgetni vele, még ha ez 90%-ban a tananyagot is jelentette... Megvárom, még elsétál, hosszan nézve utána, belefeledkezve gondolataimba, aztán amikor feleszmélek, én is megveszem az irányt a hálótermem felé és izgatottan várom, hogy közölhessem Albusszal a jó híreket.
A mai napom sem telt igazán másként, mint az utóbbi négy. Reggeli után a kezemben a könyveimmel vágtam neki az órák sokaságának, majd végül az udvar egyik messzebbi pontján kötöttem ki, valami izgalmas új olvasmánnyal, amit a könyvtáros ajánlott nekem. Szeretek mindenfélét olvasni, a kalandos mágustörténetektől, egészen a szerelmi szálakig bármi jöhet. Mindenbe beleképzelem egy kicsit magamat, hogy milyen lenne, ha például hős szerelmes lennék, mint a mugli irományban Rómeó, vagy épp olyan délceg mint Griffendél Godrik volt... ilyenkor hosszas elmélkedésbe kezdek, hogy vajon nekem nem Mardekár Malazárhoz kellene hasonlítani magam? Ha már az ő házában vagyok... a fene se tudja. Rátekintek a toronyórára, amikor is feltűnik, hogy hamarosan kezdődik a mágiatöri óra. Hamar összekapom a holmimat, táskám mélyére rejtem a könyvet a gondolataim többségével együtt, majd sietős léptekkel indulok el befelé. Nem vagyok nagy sportember, ez meglátszik rajtam bőven, amikor is a terem ajtaja előtt kipirosodva és egy-egy csepp izzadsággal arcomon jelenek ott mindenki előtt. Fú, és ráadásul engem is bámulnak. Ez a halálom. Idegesen a hajamba túrok és hátat fordítok, de mentésként Albust kezdem el keresni tekintetemmel, de sajnos most őt sem találom még. Az egyik második sorban lévő padot nézem ki magunknak - mert azért reménykednem kell benne, hogy Albus is itt lesz! -, de ha nem, akkor minden bizonnyal egyedül fogok ülni, amit úgy szintén nem bánok annyira. Akármiért is nem kedvelnek olyan sokan, én sem vagyok egy nagy tapadós minden nap, vannak ezek a bizonyos hetek, amikor nagyon kevés hiányzik már ahhoz, hogy ismét olyan depressziós állapotba kerüljek mint nem olyan rég. Hát, az a komorság senkinek sem lenne kellemes. A tanár hamar elkezdi az órát, én pedig a jegyzeteimmel együtt figyelem őt. Kedvelem a mágiatöri órát, sok izgalmas dolgot tudhatunk meg benne a történelmünkről... nyilván, akadnak olyan részek, amiken én is halálra unom magam, de miből nincs? Na ugye! Egy pillanatra fordulok csak hátra az ajtó nyílását hallván, mert Albus még mindig nem érkezett meg és reménykedem az utolsó pillanat csodájában... ám akit meglátok, a vörös hajzuhatagot, ahogy besurran és beül az utolsó padsorba, szinte le sem tudnám venni a tekintetem. Ha a mögöttem ülő mardekáros évfolyamtársunk nem dob meg egy ceruzával, fel sem eszmélek. Gyorsan fordulok vissza, de innentől kezdve kicsit nehezebben követem tovább az óra anyagát. 
