Az éjjeli őrjárat sosem tartozott a kedvenceim közé. Nem azért, mert ez olyan ördögtől való dolog lenne, vagy valami olyasmi, ami miatt csak úgy picsogni támadna kedvem. A legegyszerűbb, és legnormálisabb okot találtam arra, miért utálok éjjelente mászkálni a kastélyban diákokat kutatva. Én ilyenkor aludni szeretnék. Rendben, én is csináltam ilyet még mikor ide jártam, és nem is arról van szó, hogy ez ilyen ördögtől való dolog lenne, mert menjen mindenki, aztán fedezze fel magának a kastélyt, a birtokot. Rengeteg olyan hely volt az évek alatt, ahol egy kósza numerára el lehetett bújni, vagy éppen el lehetett szívni egy cigit, vagy meginni egy sört, vagy bármi olyan dolgot csinálni, amiért az iskola vezetése minden bizonnyal a fejét vette volna annak az illetőnek, aki ezt megcsinálta. Én is megcsináltam, aztán tessék-lássék mégis itt vagyok. Megint. Már körülbelül az ötödik körömet teljesítem, és még mindig nem találtam senkit. Legszívesebben nem is mennék sehova, csak vissza a szobámba, hogy letegyem a fejem a párnára, megigyak pohár lángnyelv whiskeyt, és álomra hajtsam a fejem. De sajnos az élet, mint mondani szokták, nem ilyen egyszerű. Pont a saját tantermem mellett sétálok el, amikor meglátom, hogy résnyire nyitva van az ajtó. Érdekes, délután bezártam, és nem kulccsal. Szóval valaki van bent. Vagy valakik. Megnézzem? Valahogy nem sok kedvem van hozzá, lehet, hogy elrontanám az estéjüket, és most máshol kéne légyottot folytatniuk. Megvonom a vállam, és tovább megyek, amikor csörömpölést hallok. A hangjából ítélve drága lehetett, és ezer darabra tört. Vannak bizonyos dolgok a termemben, amit még a küldetéseimről hoztam el. A legnagyobb szerencsém, és a hallgatóságnak is, hogy az összes hatástalanítva van, különben könnyen úgy járhatna valaki, mint én. - Óh, a szentséges Merlin bassza meg! Miért, miért nem tudtál csendben maradni? – suttogom magam elé, miközben visszafordulok a terem felé. Már-már szinte vánszorogva érek el az ajtóig ügyelve, hogy még véletlenül sem gyújtsak fényt a pálcámon, hogy az itt kóborlónak, vagy netán kóborolóknak legyen esélyük elfutni. De mivel egy öt percig nem történik semmi, úgy vélem, hogy most már itt az ideje belépni a tanterembe, és megnézni, hogy ki rongálja az én értékes kincseimet. Az ajtót csak résnyire nyitom ki, hogy be tudjak csusszanni a résen. Előveszem a pálcámat, és intek vele egyet, mire a két szélső fáklya meggyullad. Akkor veszem észre a lányt, aki elég érdekes pózban fekszik/ül az összetört nepáli kincs mellett. - Ms. Traversi, ugye tudja, hogy az a cucc, amit az imént tört össze, az iszonyatosan drága holmi? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, és mosolyodok el pimaszul. A kezemet nyújtom a földön fekvőnek, hogy ha akar, hát fogadja el, és felsegítem. Ezek után körbe nézek a teremben, és az asztalom felé veszem az irányt. Felülök rá, és tekintetemet a lányra emelem. Ajkaim közé egy szál cigarettát tűzök, meggyújtom, és pár percig csak csöndben figyelem. Olyan ismerős nekem, mintha már láttam volna valahol. - Gondolom nem kell emlékeztetnem arra, hogy az éjszaka való mászkálás, és italozás elég súlyos tettnek számít, pláne belógni egy tanterembe, és összetörni az ottani dolgokat. – Vehetné fegyelmezésnek, de hangomban nyoma sincsen dorgálásnak, arcomon is széles mosoly ül. Be kell valljam, remekül szórakozom. - Ahogy az sem a javít a helyzetén, hogy annyit ivott, hogy esik-kel. – csóválom meg a fejem, miközben mosolyom még szélesebbre kúszik. Tényleg egyre jobban szórakozom.
udod, vannak azok az esték, amikor csak úgy… valami el van baszva. Vagy hát esetleg minden. Is. És ilyenkor hiába gyújtasz már unottan láncban a harmadik cigidre, akkor csak ilyen mindent kitöltő nihil kerít hatalmába. Na, ez is egy ilyen este volt. Igazából már előre tudtam, hogy a srác - azt hiszem a neve most tökéletesen mellékes - nem fog eljönni. De azért megpróbáltam, Merlin a tanúm, hogy igyekeztem cseszettül jófej lenni meg minden. Még azt is megígértem, hogy a lángnyelvet is hozom. Deeeee nem. A srác - jó, az egyszerűség kedvéért nevezzük mondjuk Timnek. Szóval Tim hálát adhatott volna az égnek az egyik legjobb estéjéért, amiért kirángattam volna a poros könyvei közül, hogy egy kicsit éljen, mert hát… Tim egészen szép arcú gyerek volt. Na, de mivel nem kenyerem az erőszak (annyira), ezért nem mentem el odáig, hogy betörjek a hollóhátba, amihez hozzájárult az is, hogy abban sem voltam biztos, egyáltalán Tim hollóhátas-e. Szóval mindezen események következményeként jutottam el oda, hogy az unott bámulásból végül kibontottam egyedül az üveget. Mert hát miért ne? Amint egyre több fogyott el a perzselő italból, én egyre inkább átmelegedtem és még addig is eljutottam, hogy megunjam a poros seprűket bámulni a szertárban. Így aztán a rúnatan teremben találtam magam, kezemben szorongatva a hű társamat, az üveget. Kurvára esküszöm, hogy nem akartam eltörni azt a valamit (amúgy komolyan milyen cucc volt ez?). Éppen csak ki akartam kerülni, meg minden, de mint korábban említettem, ez egy ilyen elbaszott este volt, szóval elképzelhető volt már az elején is, hogy valami hasonló fog történni. Úgyhogy én a földön ülök, a valami romjai között, iskolai egyenruhában, amiről mind tudjuk, hogy a szoknya bőven túl hosszú, szóval így, hogy kicsit feljebb csúszott a combomon rögtön kellemesebb öltözék látványát kelti. Tulajdonképpen észrevehetném az ajtónyitást, de nem teszem. Mert hát hatalmas lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot éppen csak annak örülök, hogy megmentettem az üveget. Nehogy már kárba vesszen baszki, akkor nyalhatnám fel a padlóról. Ebből a rémképből egy hang riaszt fel, én pedig meglepetten összerezzenve pillantok fel, hogy aztán az arcomon elterülő széles mosollyal üdvözöljem a tanár urat. - Magának is jó estét tanár úr! - kezdek bele. - Akkor most kénytelen leszek valahogy kárpótolni a veszteségért? - vetek egy naív pillantást, kerek szemekkel pislogva a professzor arcára, miközben elfogadom a segítséget, és kimászok a romok közül. Jobb kezem ujjai még mindig az üveg nyakára kulcsolódnak. Leporolom a szoknyámat, miközben a férfi az asztalához megy és rágyújt. Igazi mintapélda a diákok előtt. - Oh, csak nem azt akarja mondani, hogy még jól meg is kell büntessen? - a teátrális sóhajom tökéletesre sikerül, és kétségbeesett pillantásomat aggódva beharapott alsó ajakkal toldom meg miközben közelebb lépek. A zöld vibráló tekintetembe van írva, hogy merőben más büntetések járnak a fejemben, mint amik a professzorok skáláját jellemzik. Azt hiszem le se tagadhatnám, hogy hiányzik a Bacchus. De ezt a hiányt pótolván inkább nagyot húzok az üveg töményből.
♛ ♛ ♛
Vendég
Csüt. Ápr. 02, 2020 3:44 pm
Nina × Liano
Nem így terveztem ezt az estét, hogy végül szembe találom magam egy enyhén spicces diáklánnyal, aki ráadásul eléggé félreérthető utalásokat tesz nekem. Mármint oké, ezeket nem lehet nem félreérteni. Mondataira mosolyom szélesebbre húzódik, és szemem felcsillan, de továbbra is maradok ülve az asztalon, és szívom tovább a cigarettámat. - Igen, mondhatni, hogy kárpótolhat érte. – bólintok egyet. Belemegyek a játékba, de egészen addig, ameddig nem lesz ártalmas dolog. Mert ránézésre is nagyon-nagyon fiatal, diáklányokkal pedig nem volt szokásom kikezdeni, és valószínűleg nem ebben a szent pillanatban fogom elkezdeni. Tekintetemmel végig mérem, már-már lassan, szinte égető pillantásokkal. Tudom, hogy néhány lánynak bejövök az iskolából, tisztában vagyok az adottságaimmal, de az esetek többségében egy-két flörtölős mondat után meg szoktam húzni a határt, és éreztetni szoktam azt, hogy ez most nem az a hely, időpont és személy, aki alkalmas az efféle dolgokra. Végül tekintetem megállapodik Nina arcán, az után, hogy megnéztem azt az üveg whiskeyt a kezében. Ennyi idősen már így vedelik a piát. Nem mondom, hogy én nem ezt csináltam, mert de. Csak a különbség az, hogy akkoriban nem bírtam annyira a piát, és gyorsan berúgtam akár egy pohár töménytől is. A kedves tanítványom azonban ránézésre többet ivott, mint egy pohárka. - Nem, a büntetés nem az én kenyerem. – sokatmondóan pillantok szemeibe, hogy lássa: értettem a célzást. Szemöldökömet feljebb emelem, és olyan ’na mi lesz, akkor idejössz?’ féle nézéssel keresem a tekintetét. Ha közelebb lépett, akkor jobb kezemet feljebb emelem, és egy nonverbális invitora gondolva magamhoz hívom azt az üveget, amiből ő az előbb ivott. - Viszont innom kell ahhoz, hogy belemenjek a játékodba. – tegezem le végül, és egy jókora kortyot húzok az üvegből. Érzem, ahogyan az ital égeti a torkomat, miközben lecsúszik. El is felejtettem, hogy milyen undorító íze van ennek a szarnak. Nagyot slukkolok a cigarettából, a dobozt pedig közelebb tolom a lányhoz, hogy vegyen, ha akar. - Miért isznak a diákok ilyen szart? – fintorogva vizslatom az üveget, ami a kezem ügyébe került. Lerakom magam mellé az üveget, leugrom az asztalról, és elindulok az egyik közelben lévő szekrényhez. - Na mi lesz, ácsorogsz csak ott, vagy idejössz és megnézed, amit mutatni akarok? – fordulok vissza félúton. Ha követ, akkor pillanatokon belül megláthatja, hogy miért hívtam magam után. Megfordulok, és féloldalas mosollyal az arcomon mutatom felé az üveget, amiben szintén whiskey szerű ital van. - Hatvan éves, hordóban érlelt bourbon. – intek egyet a kezemmel, és két pohár is előkerül a szekrény mélyéről. Az ilyen italt nem illik csak úgy inni, üvegből. Újabb intésre mind az üveg, mind a két pohár a tanári asztalhoz lebeg, és pár szempillantás múlva már a kitöltött italokat szemlélem, egyelőre távolról. Lepillantok Ninára, még előre is dőlök egy kicsit, hogy ne magasodjak annyira fölé. - Na és mondd csak, ha már így összetörted az egyik inka kincsemet… Mi hajtott ennyire a tanterem felé? – most már tényleg érdekel, hogy vajon mit kereshet itt. Bár, azt hiszem a választ magamtól is tudom, és még meg sem kell erőltetni hozzá az agyamat. - Bárkit is vártál, sajnos be kell érjed velem. – biggyesztem le színpadiasan az ajkaimat, és közelebb hajolok hozzá. Már szinte érzem lélegzetét az arcomon. - Na és most… Milyen büntetést találjak ki neked? – vonom fel az egyik szemöldökömet, majd iszom egy kortyot a whiskeyből
igyorom rögtön kiszélesedik, ahogy Morgan professzor szemei felcsillannak és beleegyezését adja a kárpótláshoz. Ohh, tanár úr, hát mi lesz, ha kiderül az iskolában, hogy két mondat után ráugrott egy diáklányra? Ejnye no… nincs magában valami sok tartás. Lassan teszek még egy lépést közelebb, zöld tekintetem végig a férfin tartva. Nem kerüli el a figyelmemet a pillantása. Az a pillantás, amit már annyira megszoktam, a mohóság csillanása, a birtokló magabiztosság. Mámorosan felkacagok, hogy mennyi ilyen embert csavartam én már az ujjam köré. - Akkor azt hiszem el kell gondolkodnom a megfelelő kárpótláson - félrebillentem a fejem, a férfit fürkészve. És mikor a büntetésről beszél szomorkásan lebiggyesztem az alsó ajkamat. - Nagy kár, mert szerintem rengeteg gonosz diáklány várná a büntetését… - csóválom meg a fejem végül megvonva a vállam. Közelebb lépek, lassan már illetlenül közel. Érezhető a belőlem áradó enyhe alkoholszag, ami olyan szépen keveredik a parfümömmel, hogy tökéletesen kiegészítik egymást. Jó, azt nem állítom, hogy a lépéseim nem bizonytalanok, vagy nem imbolygok kicsit egyhelyben álldogálva is. De még messze vagyok a rosszulléttől, még nem forog a szoba és rendesen pörög a nyelvem is. Érzem ahogy az üveg kicsusszan az ujjaim közül, de az már nem tudatosul, hogy a tanár úr mindenféle pálca nélkül hajtotta végre a varázslatot. Ismét felnevetek. - Hát ha már pertut ittunk Giuliano Morgan, akkor nekem is jogomban áll tegezni téged? - incselkedve nyújtom ki a nyelvem, majd elnyúlva mellette kiveszek egy szál cigit, hogy ajkaim közé biggyesztve kezdjek el kutakodni a pálcám, öngyújtó vagy bármi után, amivel képes vagyok tüzet csiholni. Mivel a pálcám valószínűleg a szobámban hagytam, az öngyújtóm kifogyott, marad a puszta mágia. Egy elmotyogott piroinitióval sikerül is a művelet, így már a füstöt fújom ki, amikor feltűnik, hogy a tanár úr eltűnt előlem. Aha, oké, lehet, hogy mégis több volt az a whisky. - Nos, először is, a diákok azt isszák, amit találnak. Ha a patkányirtóban van alkohol, akkor azt teszik fogyaszthatóvá, ha pedig tudnak ennél jobbat szerezni - bökök az üvegre - akkor meg azt - fejezem be, és már meg is indulok a szekrényhez, utolérve Guilianót. Szélesen vigyorogva nézem az előkerülő üveget. - Baszki, minden tanár ilyeneket tart a termeiben? Mert akkor sürgősen el kellene kezdenem többet látogatni a tantermeket éjszakánként - vetem fel az ötletet. Hát ki volt a megmondhatója, hogy ez mégsem annyira elbaszott este? Tekintetemmel a lebegő poharakat követem az asztal felé, ám mielőtt utánuk indulhatnék Liano megszólal. Zöld szemeimmel állom a pillantását és Merlinre milyen friss illata van! Nem igazán jövök zavarba attól, hogy egy késő harmincas éveit taposó férfi leheletközelségbe kerül hozzám… fogalmazzunk úgy, hogy nem az első alkalom, és nem is az utolsó. Megvárom, amíg befejezi a mondandóját, majd kifejezéstelen arccal oldalra fordulok és kifújom a füstöt. Majd ismét vissza a szemezéshez. Most rajtam a sor, hogy közelebb hajoljak, az ajkaink már szinte összeérnek, ám én jobb arcéle mellett pipiskedek tovább, tincseim végigsimítják a bőrét, ahogy suttogva a füléhez hajolok. - És mi van ha éppen téged… - lágyan beleharapok a fülcimpájába, majd utána elsuttogom az utolsó szót is - vártalak? - Természetesen ennek a kivitelezéséhez az kell, hogy ő ne hajoljon el, de hát őszintén: miért tenné? A hazugságom tökéletes. Hirtelen húzódom el, rá sem nézve hátat fordítok neki és kicsit imbolygó léptekkel, csípőmet ringatva az asztalhoz lépkedek, tudva, hogy úgyis követ. Felülök az asztalra, lábaimat keresztbe pakolva egymáson és kezembe veszem a poharat. Felsóhajtok szemeimet forgatva. (Oké, ha így folytatom ma este ezt a nagy sóhajtozást, talán áttérhetnénk más sóhajokra is, if u know what i mean…) - Hát legyen kreatív, tanár úr! - az utolsó két szót jól ki is hangsúlyozom, majd iszom egy kortyot a whiskyből. Valóban mérföldekkel jobb, mint az a szar, amit eddig vedeltem. - De mintha azt mondtad volna a büntetés nem kenyered - nézek a szemeibe vigyorogva slukkolva egyet. És na jó, egy kicsit igenis kezdem sajnálni, hogy nem vettem át ezt a sulis szoknya-blúz kombót… de hát ez van, azzal dolgozunk, amint van, és hell yeah, én kurvajól manipulálok így is.
♛ ♛ ♛
Vendég
Csüt. Ápr. 02, 2020 10:14 pm
Nina × Liano
Nem gondoltam arra, hogy egyből rávetem magam a Traversi lányra. Vagyis, az első gondolatom nem az volt, sem a második, de azt hiszem még a tizenötödik sem. Talán a tizenhatodik már igen, de igyekeztem elkergetni még a képet is a fejemből, hiszen egy ötödikes diáklányról beszélünk, aki csak tizenöt éves, én pedig három híján negyven. Huszonkét év van közöttünk, még simán az apja is lehetnék, könyörgöm. Ha csak nem kötözi össze a két kezemet, és erőszakol meg, akkor bizony én nem fogok semmit sem rossz helyre tenni. - Igen, gondolkoznia kell róla. – bólintok egyet, majd megvakarom az állam. - De mi arra a garancia, hogy azzal a kárpótlással nem üti meg egyikünk sem a bokáját? Vagy éppen más testrészét. – teszem hozzá a végét, csak úgy magamnak címezve. Mert az az egy biztos, hogy én nagyon-nagyon megütném a bokámat, ha csak egy ujjal is hozzáérnék. Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne akkor, ha nem taníthatnék. Az utolsó dolgot is elvennék tőlem, ami iránt még lelkesedést mutatok. Nem, az biztos nem fog megtörténni. - Milyen nagy kár. – biggyesztem le az ajkaimat ismét színpadiasan, és még sóhajtok is hozzá egyet. - De biztos rengeteg olyan suhanc van, akik sokkal jobbak mint én, nem ráncosodnak, és ami a legfontosabb: nem csukják le őket, ha önökhöz érnek.. – nevetem el magam a mondandóm végén, pedig a helyzet az, hogy nagyon is igazam van. Viszont két opcióban élnék a lehetőséggel, amit Nina kínál felém. Ha én fiatalabb lennék, vagy ha ő lenne mondjuk… Már nem roxforti diák. Viszont ez a két lehetőség jelenleg nem áll fent, úgyhogy köszönöm szépen, ebből nem kérek. Mélyet szippantok a parfüméből, és az azzal keveredett alkohol aromájából. Meg kell hagyni egészen jól áll neki ez a különös illat. Mindig is kedveltem a whiskey illatát, legyen szó férfiról, legyen szó nőről, mindegy ki viseli, jól áll neki. Érzem és látom is, hogy már annyira közel van, hogy ez már a kényelmetlen körön belül van. Nem tudok azonban, és nem is akarok a tekintetemnek parancsolni, és most már feltűnően mérem végig. Pimasz megjegyzésére csak elmosolyodok. - Azonban órán, folyosókon elvárom, hogy Mr. Morgannek, vagy tanár úrnak szólíts, különben nem leszek ennyire kedves, és jóindulatú. – gonosz mosolyra kúsznak ajkaim, ahogyan kiejtem szavaimat. Akkor még ott vagyok, amikor pálca nélkül gyújtja meg a cigarettát, amit tőlem kapott. Elkerekednek a szemeim, de egyelőre nem szólok neki semmit. - Nem gondoltam volna, hogy húsz év sem volt elég a diákoknak rájönni arra az egyszerű trükkre, amire mi már rájöttünk anno. – gúnyosan elvigyorodok - Csak le kell menni a konyhára, és el kell lopni a piát onnan. És voilá, nem kell szar piát inni. – tárom szét a karjaimat. A következő megjegyzésére csak felnevetek. Korábban kell felkelni valakinek ahhoz, hogy valaki az én szekrényemből akarjon kivenni dolgokat akkor, amikor én nem vagyok a teremben. - Tudod az a baj, hogy megpróbálhatsz benyúlni a szekrénybe, de csak mondanám, hogy több mint másfél évtizedig átoktörő voltam, így én a helyedben nem tenném. – húzom gonosz vigyorra ajkaimat. Azért nem lennék őszinte, hogyha azt mondanám a következő dologra, hogy nem láttam jönni. Mert szinte éreztem, hogy belemegy a játékba, és még tovább is lép egyet. Nem szoktam meghátrálni, ha játszadoznak velem a nők, így külsőre semmi jelét nem mutatom annak, hogy a fülcimpámba harapott. Vagyis de, a nyakam libabőrös lesz azon a helyen, ahol éppen a lány feje van. - Talán nem említettem még… – suttogok a fülébe - de az olasz bigéknek egy szavát sem hiszem el többé. – tekintetemmel követem az asztal felé, ám csak kis habozással indulok meg én is utána. A vele szemben lévő padot választom helyemnek. Felülök rá, kinyújtom a jobb kezem, és megvárom amíg a pohár lassan, és jól láthatóan ellebeg a kezemig. Megvárom a reakcióját, aztán elmosolyodok. - Ó, attól nem kell félni, hogy hiányt szenvedek a kreativitásban Ms. Taversi. – nyomom meg hasonlóan a mondandóm végét, mint ő. Pillantásomat az arcán pihentetem, aztán jól láthatóan, már-már szinte úgy bámulom végig, mintha muszáj volna. Mintha égetne. Belülről, és őt is kívülről. Tisztában vagyok az adottságaimmal. - Mit szólnál ahhoz, ha rendvül sok időt töltenénk el együtt? – lépek oda hozzá, és suttogom a fülébe a szavakat. - Te, én, meg a kis titkod, amit az előbb a kezeddel csináltad. – esélyt sem adok neki, hogy bármit csináljon velem, azonnal visszaülök a padra vele szemben. - Ezentúl minden második hétvégén megjelensz nálam a tanári szobában, és gyakorolni fogunk. – mosolyodok el pimaszul. Rá bízom, hogy értelmezi azt, amit mondtam neki, de szemeimen látszik, hogy most bizony semmi perverz éle nem volt mondanivalómnak.
ezseg a vérem, érzem az ereimben száguldó alkohol bódító hatását. Ugyan mindenféle ital nélkül is bőven felelőtlennek titulálják a cselekedeteimet, hát még akkor, ha rá is segítek egy kis felszabadultsággal! Felkacagok, a hangom betölti a termet, de még sem túl harsány, ám ha valaki éppen ellépdelne az ajtó előtt, minden valószínűség szerint meghallaná. - Ha lenne rá garancia, hol maradna a szórakozás? - teszem fel a kérdést sunyin elmosolyodva. - A zuhanásban sem a földet érés a mámorító, hanem a repülés - oké, talán nem a legjobb példa, nem áll szándékomban halálos ugrásokba bocsátkozni, épp csak annyira játszom a tűzzel, hogy még időben elkerüljem a szénné égést. Nos, hogy közben egy kicsit itt-ott megpörkölődöm… járulékos veszteség a gyönyörökért. Újból felnevetek megcsóválva a fejem. - Igen, pont ez a probléma velük. Elérhetőek, könnyen megkaphatóak… - húzom el ajkaimat. Megtanultam már, hogy egy-két jól elhelyezett bók, egy kis mosoly, szempillarebegtetés és néhány kellő helyen elhelyezett érintés csodákra lehet képes. - de nincs meg bennük a tiltott, érett gyümölcs bódító édessége - nézek jelentőségteljesen a kék szemekbe. Igen, tanár úr, elég okos maga, érti a célzást. Én meg csak élvezem, hogy mennyire elemien ösztönlény az ember. Mert Merlin a tanúm eleget tapasztaltam, miként olvad le úriemberekről minden manír, hogy végül csak a férfi álljon ott, a vágytól indíttatott vadállat, ami mindben ott lakozik… és akkor már nem számít kik vagytok, mert csak az számít, hogy a férfi és a nő találkozik. - Hát hogyne Signore Morgan, mindig is tisztelettudó, szerény kis diák voltam - ártatlanul elkerekedő szemekkel mérem végig ahogy a nyilvánvaló hazugság elhagyja ajkaimat. Egy kisebb közjátékot követően sikerül meggyújtani a cigarettát, hogy elégedetten szívjak bele a méregbe. Fel sem tűnik, hogy ezt most Giuliano látta vagy sem. Elvigyorodom, majd megvonom a vállam, a hangom kissé közönyös, ahogy válaszolok. - Nem vagyok még itt olyan régóta, hogy felfedezzem a konyhát. Általában megvannak a forrásaim, ha alkohol kell - forgatom meg a szemeimet, de azért igyekszem jól elraktározni az infót, hogy kérdezzek ki valakit a konyha alkoholkészletéről. Már persze, ha emlékszem majd rá holnap. - Látod nekem bele sem kell nyúlni a szekrénybe, elég ügyes vagyok ahhoz, hogy veled nyittassam ki - bökök felé a cigit tartó kezemmel, aminek következtében egy kis hamu esik a padlóra. Valamelyik ügyes kis manó majd biztos feltakarítja. A fülembe való suttogására ismét csak felnevetek. Ezek szerint ha tovább ütöm ezt a vasat, még találok egy olasz kurvát, akivel érzékeny pontra tapinthatok Morgannál. Jó. Persze azt nem állítom, hogy az elsuhanó meleg lehelete nem borzolta föl a pihéket a nyakamon, de hát ezt szeretem, ha valaki ki tudja váltani belőlem a hatást, azt, hogy érezzem, nő vagyok. Fél szemöldökömet kérdőn felhúzva figyelem, amint a pohár ellebeg a kezéig. Azért annyit még nem ittam, hogy ne vegyem észre ami az orrom előtt történik. Márpedig ez határozottan kezd izgalmas lenni ilyen megvilágításban. - Tudtam én, hogy számíthatok magára Signore Morgan - nyelvemmel lassan végigszántok felső ajkamon, azzal a jól begyakorolt mozdulattal, amit már annyiszor alkalmaztam éjszakánként a Bacchusban. Ezt általában imádják. A férfi pillantása alatt már majdnem magától gombolódik ki a blúzom, de hát sajnos nem történik semmi ilyesmi én meg egyelőre még nem tartok ott, hogy rásegítsek, de azért keresztezett lábaimat lassan szétnyitom és úgy ülök ott, ártatlanul lóbálva azokat. Kár, hogy van rajtam harisnya. Még nagyobb kár, hogy még fekete is. Érdeklődve várom mit akar, mikor közelebb lép. Nos én nem egészen erre gondoltam, de türelmesen várom, amíg végigmondja amit akar, közben megelégedve sóhajtok fel. Az arcomról nem lehet levakarni azt az elégedett mosolyt. - Ugyan, esélyt sem adtál, hogy bármi izgalmasat csináljak a kezeimmel - forgatom meg a szemeimet egy újabbat slukkolva a cigiből. Próbálok kitérni a konkrétumok elől, attól még, hogy ő is képes varázslatokra pálca nélkül és én is, nem kell ezt felfújni. Bár a gyakorlás igazán jól hangzik. Még akkor is, ha kezd derengeni, hogy ezt most komolyan gondolja és legnagyobb sajnálatomra nem egészen úgy érti, ahogy én. A cigit oldalra fordulva elnyomom az asztalon, és ott is hagyom, majd elfintorodok. - Nem lehetne inkább hétközben? Hétvégén nem mindig vagyok az iskolában - fogalmazom meg óvatosan, hogy egy-egy hétvégére kikuncsorgok egy kis kimenőt, hogy hazamenjek. Arról persze már nem kell tudniuk, hogy ez a „haza“ jóval közelebb van, mint Firenze… mondjuk úgy Londonban. Iszom egy újabb nagy kortyot és a whisky kellemesen égeti végig a nyelőcsövem, tökéletes füstös ízt hagyva a számban elkeveredve az előbb elszívott szállal. A pohár halkan koppan a fán, ahogy magam mellé teszem. - Hidd el, bármelyik este lelkesen gyakorlok veled a hét közepén is - vigyorodok el, majd olyan pillantással szántok végig az egész sziluettjén, amitől általában a klubban rögtön duplát fizetnek. Egy kicsit hosszabban időznek el zöldjeim az öve alatti területen... Ismét felsóhajtok, majd kezeimmel magam mögött támaszkodva domborítom ki a melleimet, mint valami doromboló kiscica. Ám (egyelőre) a helyemen maradok. Látod Morgan, milyen rendes, tisztelettudó lány vagyok? A világért sem sietném el a dolgokat. De hát te is tisztában vagy vele, a bokádat már azért is megütheted, mert itt iszogatsz velem az éjszaka közepén…
♛ ♛ ♛
Vendég
Pént. Ápr. 03, 2020 10:11 pm
Nina × Liano
Egek, hova tettem az eszem? Itt iszogatok egy diáklánnyal, aki nyilvánvalóan akar velem valamit kezdeni, valami olyasmit, amit én nem akarok kezdeni. És mégis belemegyek a játékba. Vagy akarok valamit kezdeni? Nem. Nem tudom. Nem tudom? Mindenesetre, nagyon megégethetem magam, ha tovább folytatom a játékát. És én mindig szerettem a tűzzel játszani, a kurva életbe is. - Ha a szórakozás megégethet téged, talán még nagyobb az élvezet. – biggyesztem le ajkaimat színpadiasan. - Mint az, amikor beülsz egy versenyautóba, és a sebesség miatt félnél. – pillantok jelentőségteljesen a zöld szemekbe. Mikor lettek egy tizenötéves lánynak ennyire igéző szemei? Még egy kortyot iszom a bourbonből, de azt hiszem nem kéne ezt tovább folytatni. De miért akarom? Miért nem vagyok képes úgy tenni, mint egy komoly tanár, és elvinni vissza a hálókörletébe? Giuliano, Giuliano. A múlt újra kísért téged. - De attól, hogy könnyebben megkaphatók nem biztos, hogy azt jelenti, hogy bármelyikük is rossz móka lenne. – vonom meg a vállam. Amikor fiatalabb voltam, akkor sem érdekelték a lányokat a velük egy idős srácok. Nyilván kivételek akadtak, de az esetek többségében tényleg idősebb srácok társaságát keresték. - De az a gyümölcs már fonnyadt, és valójában nem is annyira édes. Vagy talán, kóstold meg magad, és megtudod. – vigyorodok el pimaszul. Nem gondolom komolyan a szándékaimat, hiszen ő még csak 15 éves. Én pedig mindjárt negyven. Állom a pillantását, kék íriszeim megvillannak egy pillanatra, amolyan ’come, and get it’ módra, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elgyengüljek. Nem szabad. - El is várom Ms. Traversi, különben nem fogok szép eszközökhöz folyamodni, hogy meggyőzzelek ennek ellenkezőjéről. – harapom be óvatosan alsó ajkaimat, és iszom még egy kortyot a whiskeyből. Ahogy egyre többet iszom, úgy tűnik el egyre jobban a méltóságom. Pedig nem szabadna. Ám egyelőre semmit nem csinálok, megvárom amíg működni kezd a sárm, amivel rendelkezem. Ha még nem kopott ki egyelőre. - Alagsor, a folyosó végén balra. Van egy festmény, amin találsz egy körtét. Azt megcsiklandozod, és bent is vagy. – húzom féloldalas mosolyra ajkaimat. Tudom, hogy a nőknek ez a gyengéje, és a probléma az, hogy amit Nina csinál, az pedig az én egyik gyengém. Nyelek egyet, és gyorsan rendezem vonásaimat, de ha nagyon figyelt, elkaphatta, hogy pillantásom az ajkaira szökött, és jó időt el is töltött ott. Már-már elképzeltem, milyen érzés lehet megcsókolni, érezni az ajkaimra tapadó ajkakat, beletúrni a fekete hajba, becsúsztatni kezemet az egyenruha alá. De mindez nem történt meg. Nem hagytam, hogy gondolataim utat törjenek maguknak, és esetleg megtegyem ugyanezeket később. Pedig Merlinre mondom, egyik részem nagyon megtenné. A másik pedig… Nos a másik egyelőre rendelkezik azzal a józanésszel, amivel a farkammal gondolkodó énem egyáltalán nem. - Fel kell szólítsam Ms. Traversi., hogy hagyja abba a flörtölést velem, különben nem lesz jó vége. – váltok komoly hangra. Bár szemeim ennek az ellenkezőjéről szólnak, mégsem engedhetem meg magamnak. Átkozott nők, mindig csak a bajt hozzák rám. És én meg hagyom neki, hát miféle rossz ember is lehetek én. Nagyon rossz, tudom. - Ugyanakkor arra is, hogy ülj szépen úgy, mint egy jókislány. Túlságosan is tetszik nekem ez ahhoz, hogy így beszélgetni tudjak veled. – vallom be töredelmesen. Rágyújtok egy újabb cigire, és zöld íriszekbe fúrom pillantásom újra. Nem akarom ezt csinálni. Nem akarom. Nem. De mégis akarom. Vagy nem akarom? Annyira nehéz ez. - Mert nem is akarom, hogy bármit is csinálj a kezeddel. Nem vagyunk abban a helyzetben, mio caro. – szólok hozzá olaszul a végén. Nyilván nem véletlen, nem is szántam annak. Arra, hogy nem lehetne hétvégén, csak jóízűen felnevetek. Nem tart ugyan hosszú ideig, és arcvonásaim ismét pimasz vigyorrá alakulnak át. Ha azt hiszi, hogy megkönnyítem a dolgát, akkor bizony nagyon-nagyon téved. Mert nem fogom - Nem. – gonosz vigyorom továbbra is ott csücsül az arcomon. Tudom, hogy szeretik ezt a nők. És azt is tudom, hogy neki is tetszik, hiszen idősebb vagyok. Szarul sem nézek ki. Élvezem is a helyzetet. Feltételezem ő is. Másképpen miért lenne itt? - Nagyon fontos helyzetben találkozhatunk hétköznapokon is, de nekem első sorban a hétvégék a megfelelő időpontok. És remélem neked is. – elvégre én diktálok, nem? - - Mindketten tudjuk, hogy valamelyikünk nem olyan gyakorlásra gondol. Lehet te vagy az. Lehet én. Vagy lehet, hogy mindketten. Furcsa. – ingatom a fejem rosszallóan, de a vigyor továbbra is ott ül az arcomon. Szeretem a játékokat. Újabb kortyot iszom a whiskeyből, és feszengek egy kicsit az asztalon. Melegem van. Leveszem magamról dzsekimet, és lefektetem magam mellé. Felemelem egyik szemöldökömet, és a mellettem lévő helyre mutatok, hátha Nina ide akar ülni. Persze csak mellém.
Zene
Vendég
Pént. Ápr. 03, 2020 11:56 pm
Liano & Nina
N
em egyszer tettem meg a klubban, nem egyszer nyúltam már férfiakhoz, idősödő apukákhoz, megkeseredett férjekhez. Az valahogy mégis kicsit más volt… ott volt a névtelenség álcája, az, hogy bárki lehetek. Itt azért jóval óvatosabban kellene lavíroznom, mint ahogy az jelenleg teszem, hiszen hajlamos vagyok elfelejtkezni arról, hogy jócskán alkoholos befolyásoltság alatt állok és hiába a rutin meg az évek, akkor is hatással van rám a whisky. Meg mondjuk a prof is. Oh, te még mennyire élvezetes az a szórakozás, ami megégethet. Ebben egyetértünk és a válaszon felnevetek, majd végül bólintok. - Ez úgy hangzott, mintha nagy tapasztalat lenne mögötte - felelem félrebillentett fejjel fürkészve a férfi arcát. Biztos vagyok benne, hogy ha Morgan prof fiatalságában kutakodnék megannyi összetört virágszálat számlálhatnék az út porába dobva. A megvillanó kék tekintetére csak ajkamba harapok és elmosolyodva szólalok meg. - Vigyázz, mert a végén még szavadon foglak és kénytelen leszek megkóstolni - nagyot szusszanok ahogy befejezem a mondandómat, külön figyelve rá, hogy azt a kénytelent lassan elnyújtva ejtsem ki. - Kíváncsi lennék a teljes eszköztáradra - billentem oldalra az fejemet még hozzátéve az előzőkhöz. Majd felröhögök, mert ki a fasz gondolta volna, hogy egy körte csiklandozásával kell bejutni a konyhába. Ötletes, meg kell hagynom. Biccentéssel köszönöm meg az infót. Egészen jó játékosnak tűnik a professzor is, hiszen egy-két átsuhanó, elképesztően szexi félmosolyát mindig úgy időzíti, hogy árnyéknak gondolva éppen csak egy maradékát kapjam el. És emögött a bátorítás mögött ott van a kétségek halmaza. Ajkaim elnyílnak és meleg fuvallatként szökik ki közülük a lélegzetem, amit képzeld, ha nem ültél volna olyan képtelenül messzire, még érezhetnél is! Durcás kislányként biggyesztem le a számat. Hát ki beszélt itt flörtölésről? Én annál jóóóóval többet akarok. - Oh, Signore, pontosan tudod, hogy engem az a nem jó vég érdekelne… és azt hiszem téged is - vigyorogom el gúnyosan, mert magyarázhatja itt nekem, hogy ne, meg hagyjam abba, de ha nem csalódom, akkor bizony benne is pontosan olyan vágyak élnek, amiknek aki nem adja meg magát, az hülye. Vagy csak rendkívül nagy az önfegyelme. A vigyorom pedig csak egyre kiszélesedik, mert ahogy kérése elhangzik, azzal együtt teszem az ellenkezőjét, és még a szoknyát is elkezdem lassan feljebb húzni a combomon, miközben zöldjeimet le nem veszem az arcáról. Éppen addig csúszik a fekete anyag, hogy egy sávban maradjon csak, megmutatva így a lábaim alakját. Egy négyzetmilliméternyi csupasz bőrt sem mutattam, a fekete harisnyán épp csak átüt a világos bőröm színe… Majd felkacagok. Figyelem, amint újabb szálra gyújt rá és végül engedve a kérésnek visszahúzom a szoknyát és ismét keresztbe pakolom egymáson a lábaimat. - Hát felőlem akkor meg is bilincselhetsz, bár az általában nem az én asztalom - vonom meg a vállamat unottan kortyolva újabbat az italból. Ha jól rémlik, akkor a bilincs az Clara terepe, kifejezetten tökélyre fejlesztette, mert hát a Bacchus nem hagyhatta ki a repertoárból. Egy bosszús fintor suhan át az arcomon a végtelenül egyszerű tagadás hallatán. Márpedig nekem el kell érnem, hogy a hétvégéim szabadok legyenek, csak így lehetek ott, csak így élhetem át azt a végtelen szabadságot, amitől szárnyaim nőhetnének. - Nem - megrázom a fejem. - Nekem hétvégén gyakran dolgom van - a pillantásom ezúttal is éppolyan átható mint eddig, viszont sokkal komolyabb, szikrázik a makacsságtól és egy leheletnyi ijedség is felüti a fejét benne, mert mi van ha nem lesz időm… Nem szeretek lemondani dolgokról. Ha akarok, akkor mindent megkaparintok és kapaszkodva bele nem engedem. Hiába tudom, hogy nem kell mindenről lemondanom, nehezen válok meg attól, amit magaménak tudtam. Ez a kamaszos mindent akarás pedig izzó vasként szikrázik fel ezúttal is. A hirtelen jött bosszúságomat hamar cserélem ismét a pimasz vigyorra, mintegy visszatükrözve Morgan arckifejezését. Szó nélkül nézem végig amint leveszi a dzsekijét és ha a tekintetemen múlna, akkor azzal már vetkőztetném is tovább… Ismét kortyolok a pohárból, majd lassan lecsusszanok az asztalról, még jó, hogy nem szálkás az asztal, mert különben már rég megszaggatta volna a harisnya finom anyagát. Ugye, milyen szerencsénk van? Pár bizonytalan lépés után elérek a padig, a kezemben hozott poharat leteszem a férfi mellé, én magam pedig vele szemben állok meg, hogy közel hajolva nézzek bele a kékjeibe. Felkacagok. Megpördülök, és mielőtt megállhatnék a lábamon, meg kell kapaszkodnom az asztal szélében, nehogy elessek. Igen, most már határozottan kezd forogni a világ. A hajam összekuszálódott, és az egyre forrósodó levegőre való tekintettel igazán megengedhetem magamnak, hogy a fölső egy-két gombot kioldjam a blúzomon. Mindezek után pedig ismét kapaszkodva mászok fel az asztalra a tanár úr mellé, két lábamat megtámasztva hátamra fekszem, és fejemet a férfi ölébe hajtom (már persze, ha hagyja). A mellkasom szaporábban emelkedik, a szoknyám is valahogy összekuszálódott már, de ezzel mit sem törődve pillantok fel Giuliano arcélére. - Most is kedd van, meg lehetne oldani ezt ilyenkor is… nem kell hétvége a gyakorláshoz - pislogok párat ártatlanul megnyalva ajkam szélét. Nos igen.. mondtam már, hogy nem adom fel könnyen?
♛ ♛ ♛
Vendég
Vas. Ápr. 05, 2020 12:17 am
Nina × Liano
Korábban, mikor még nem voltam házas, és amikor később már nem voltam házas, elég sokszor benéztem random kocsmákba iszogatni. Akkor úgy voltam vele, hogy másnap mindig más mellett keltem fel. Aztán egyszer csak megházasodtam. Akkor úgy gondoltam, hogy most már meg is komolyodtam, és abbahagytam a nőzést. Aztán pofán csapott az élet, és nem bírtam a véremmel. Elkövettem egy nagy hibát, és megbűnhődtem érte. Most nem akarok egy újabbat elkövetni, hogy ez az állásomba is kerüljön, mégis száguldok felé. Normális vagyok? Kétlem. - Mögöttem nagy tapasztalat? Ugyan... – nevetek fel keserűen. - csak egy exfeleség, meg az általa nyakamra sózott kölyök. – tárom szét a kezeimet, mellé pedig olyan ’tessék, megszívtam’ fejet vágok. Mert tény, hogy alaposan felültettek a palánkra, vagy átbasztak rajta. Azt hiszem az utolsó az jobb megfogalmazás. És itt vagyok mindjárt negyven éves, miközben egy tizenötéves diáklánnyal iszogatok, és flörtölgetek. - Ó, azt nem engedhetjük meg magunknak. Még a végén túlságosan ráfüggenék a tiltott gyümölcs édes ízére. – villannak meg kékjeim, olyan egyértelmű célzásként. Félreérthetetlenül. - Az pedig annyira rossz lenne, hogy mélyen magamba kéne néznem ahhoz, hogy ezt az élményt fel tudjam dolgozni. – teátrális előadásmódom akár valóság is lehetne, ha nem sütne minden mozdulatomról az a tény, hogy mennyire is az ellenkezője jár a fejemben szavaimnak. Mind tudjuk, hogy émelyítően édes lenne az a tiltott gyümölcs, és csak egy karnyújtásnyira lenne. Talán másfél, de az ilyen környezetben már nem is számít igazán. Újból intek egyet, és mindkét pohár félig töltődik whiskey-vel. - Nem akarod te tudni azt, mio caro. Különben soha nem akarnál többet mással lenni. – húzom féloldalas mosolyra ajkaimat. Nem tagadás, jól teljesítek fekvő helyzetben is. Vagy hát éppen mikor milyen helyzet az a helyzet. A volt feleségem is azt vágta a fejemhez, mikor megcsalt, hogy egyedül azért bánta meg a félrelépést, mert a faszi sokkal rosszabb volt nálam az ágyban. Egy plusz pont a ribancnak. - Azért ott még nem tartunk, hogy beleláss a fejembe, nem igaz? – húzom lejjebb pólóm nyakát, hogy jobban láthatóvá váljon kulcscsontom és vállam egy része – bár csak rövid ideig is – miközben szemeim a zöld íriszeket fürkészik. Meg fogok égni azt hiszem. Vagy nagyon rövid időn belül, vagy később. Utóbbinak mondjuk jobban örülnék. - bár ebben igazat kell adjak neked. – szemeim a lábaira szegeződnek. Megnyalom alsó ajkam, éppen csak egy picit, közvetlen utána pedig pimaszul elmosolyodom. Azt hiszem, most nyertem egy olyan meccset, vagy inkább támadást, amit a következőkben még előnyömre is fordíthatok. Hiszen ha ezt a kérésemet teljesítette, később akár még adhat ilyen privilégiumokat. Közel van az helyzet, hogy elérjem a hétvégi gyakorlásokat. Nem feltétlen azért, mert valamit kezdeni akarok vele. Vagyis nem csak azért. Valami furcsa aura lengi körül ezt a lányt, és még mindig úgy vagyok vele, hogy valahol már láttam. De nem tudom felidézni hol. - Én sem szeretem túlzottan a kötözést Feszélyez. – mozdulatlan maradok, és csak az utolsó szavára koncentrálok. Asztal…asztal. Mit csinálhat ez a lány? Mitől lehet valakinek tizenöt évesen ilyen aurája? Annyi kérdés. - Értem. – vészjóslóan kifejezéstelen az arcom már egy ideje. - Viszont nem érdekel. Két hetente csak rá tudsz szánni egy fél délutánt a… kezedre. – vagy rám? Mondhattam volna azt is. Mert nyilván a másik véglet az lenne. Csak csendben figyelem, ahogy elér a padig. Engedem, hogy fejét az ölembe hajtsa, én pedig elég erősen koncentrálok, hogy a tarkójánál semmilyen keménységet ne érezzen, mert akkor máris adtam egy hatalmas fegyvertényt a kezébe. Hogy testem pozitívan reagált az ő közeledésére. Mármint a pozitívnál is pozitívabban. - Nem. – rázom meg a fejem. - ezt a gyakorlást nem tehetnénk meg... – ugye neked is feltűnt a feltételes hang kedves Antonina? - Ne rontsd el az estémet. – nyögök fel színpadiasan, majd a blúza felé bökök a poharat tartó kezemmel. - oda nem kell az a harmadik-negyedik gomb sem. – kúszik pimasz vigyorra az ajkam. Szabad kezemmel végig simítom az arcát, majd pedig az ajkait, ahol az egészségesnél több időt tölt el a kezem. Beletúrok a hajamba, tincseimet hátra simítom, és megvakarom borostás arcomat. Szívok egy újabb slukkot cigarettámból, és szemöldökömet összevonva fürkészem Nina arcát. - Miért vagy te ilyen különleges? – szólalok meg némi idő után. - Mit rejtegetsz? -
él szemöldökömet kérdőn vonom fel az exfelesége emlegetésére. Na hát basszameg nehogy most itt elkezdjünk lelkizni, mert akkor tényleg kiszaladok a világból. Inkább csak megrázom a fejem, és annyiban hagyom a dolgot. Semmi kedvem most itt a múltat bolygatni, kurvára leszarom, ha nem tűnt volna fel engem a jelen érdekel. De az, hogy a prof volt már házas bizony még hasznos információ lehet a későbbiekben, ha esetleg… Megvillanó kék pillantására ajkaimra ismét ravasz mosoly simul. Ó, ne aggódj, egyáltalán nem értettem félre, sőt, azt hiszem kezdjük érteni egymást. Úgy igazán. - Milyen okosan látod a veszélyeket… de talán nem vagy elég bátor hozzájuk - megcsóválom a fejemet, megvonom a vállamat, mint akit tulajdonképpen nem érdekel mi lesz. És őszintén… tényleg nem érdekel, mert hát ez is csak egy játék, nem? Valójában igazán mulattat az a kettősség, ami Morgan profban rejtőzik. Mert egy-egy villanással elárulja magát, és hát én sem vagyok hülye, tudom mi kell a férfiaknak. Felkacagok a magabiztosságán. - Nos, ezt erősen kétlem - pillantok rá félrebillentett fejjel. Akármilyen jó is az ágyban, az egyszer biztos, hogy nem ismer eléggé… már pedig hajlamos vagyok ráunni az emberekre. Szóval valakinek tényleg cseszett különlegesnek kell lennie ahhoz, hogy hosszabb távra felkeltse az érdeklődésemet. Ismét ajkamba harapok, ahogy zöldjeimmel bejárom a sziluettjét. - Nem vagyok legilimentor, de nem is kell annak lennem, elég csak rád nézni - az átható zöldek kereszttüzében nem veszik el egyetlen rezdülése sem. Jó, igazából igen, mert hát azt se tudom mikor töltötte újra a poharakat, de igazából ez senkit sem érdekel, nem? Na ugye. A bosszús árny átsuhan az arcomon, egyelőre nem tűnik túl meggyőzhetőnek a hétvégékkel kapcsolatban. Basszameg. Lehetséges, hogy ezt a csatát most elveszítem? Nem szeretem, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy én akarom. - Mármint úgy érted a kezem rád tud-e szánni egy fél délutánt? - kérdezem vigyorogva, majd ismét vállat vonok. - Meglehet. Talán nem halok bele, ha csak kéthetente kell megejteni ezeket a kis találkákat. Viszont éppen eleget ültem ezen az asztalon, így megbontva a közöttünk feszülő távolságot közel lépek. Határozottan túl közel, és ezt már te is érzed. Sőt, a fejem alatt még én is? Ajkaimat lebiggyesztem fekvő helyzetben és felsóhajtok. - Kár - nem egyeztem még bele semmibe, remélem tudod! De egy időre talán visszavonulót fújok, és másképp terelem el a figyelmedet… Elvigyorodok. - Ne legyél telhetetlen, mindent a maga idejében - kacsintok rá egyet, és a gombok maradnak. Mint mondtam, szeretem, ha én diktálok. Az ujjai érintése nem ér teljesen váratlanul, mégis meglódul a lélegzetem, puha, telt ajkaim pedig elnyílnak az az érintés nyomán. Hm.. talán mégiscsak tud valamit a prof. - Hiszen már láttad - forgatom meg szemeimet, és intek a kezemmel. - Mobiliarbus - a harmadik gomb a blúzomon lassan kicsúszik a helyéről, miközben kezembe veszem a poharat, hogy aztán felülve igyak belőle. Így, hogy elvettem a fejem az öledből, már háttal vagyok neked. Ravaszul elmosolyodom, persze te ezt nem láthatod, majd magam mellé teszem a poharat. Ehhez ugyanis mindkét kezemre szükségem lesz. Végigbújtatom a maradék gombokat a blúzomon, és kihúzom a szoknyába tűrt anyagot, így már te is látod, hogy mit műveltem. A blúzt lassan csúsztatom lefelé a melltartó kapcsáig, még mindig nem nézve rád. Ott azonban megállok és a bal vállam fölött nézek rád árható zöldjeimmel. - Azt mondtad ne rontsam el az estéd? Akkor azt kell mondjam, drága műsor lesz… - felkacagok, fejemet hátravetve, felhőtlenül és főleg felelőtlenül. Az anyagot végül lassan teljesen leengedem. Kezeim még benne vannak a blúz ujjában ám könyékig le vannak csúszva. Így csupán egy mozdulat választ el attól, hogy teljesen megszabaduljak tőle, vagy visszarántsam magamra. A kérdés csupán az, melyik következik?
♛ ♛ ♛
Vendég
Hétf. Ápr. 06, 2020 1:07 am
Nina × Liano
Amikor azt gondolná az ember, hogy eléri azon életszakaszát, amikor van mellette egy feleség, esetleg még gyermek is, meg egy jól fizető állás, akkor úgy érezheti hogy innentől lejjebb nincs, feljebb maximum. Hát esetemben bebizonyosodott, hogy kurvára van lejjebb. Azóta többet iszom, csak fél kezem van, feleségem nincs, meg ott maradt egy kölyök a nyakamon. Kiváló kilátások, és most éppen kockáztatom a munkahelyemet, hogy itt iszom egy diáklánnyal, és kezd a helyzet közöttünk eléggé félreérthetetlenné válni. Picsába. - Most elkezdhetném sorolni, hogy milyen veszélyes helyzetekben voltam én már az életemben, de... – iszom egy meglehetősen nagy kortyot a whiskeymből. Kezdem elveszíteni az irányítást magam felett, és ennek garantáltan nem lesz jó vége. Mármint lehet úgy nem jó vége, hogy történik valami jó dolog, ami rossz, és annak lesz rossz vége… Vagy éppen csak fogom magam, és behányok. Nem tudom melyik lenne a rosszabb, de jelen pillanatban a másodiknak jobban örülnék, és utálnám is magam. Meg az elsővel is ugyanez a helyzet. Azt hiszem. - …de két galleont teszek rá, hogy ez téged kurvára nem izgat. – vigyorodok el gonoszul, és a zsebemben turkálva tényleg előveszem azt a két galleont, amiről beszéltem. Ha van egy harmadik szerelmem a nők és a jó bourbonök mellett, akkor az tuti a hazardírozás. Olyan még nem történt meg velem, hogy nagyobb összeget buktam volna el, és így nyertem el egy kínai csávótól a kurva értékes császári katonáját, amin egy olyan átok volt, hogy majdnem kijött a kardja a seggemen keresztül, de… Mégis itt vagyok. - Nem szép dolog alábecsülni egy öregedő idiótát. – mondom halkabban. Vajon magamnak szántam csak, vagy neki is? Mire jó ez az egész? Meg akarom mutatni, hogy még mindig ugyanúgy vagyok képes hatni a nőkre, mint régebben, vagy akarom is, hogy ez a tulajdonságom a gyakorlatban is megmutatkozzon? Túl sok kérdés. Én pedig jelenleg egyiket sem tudom megválaszolni, és ennek fejében cselekedni. Csak vajon meddig leszek képes lavírozni a két oldal között? - Ahogy ugyanezekhez a dolgokhoz nekem sem kell . – pimaszul elmosolyodok. Ha valamivel, akkor ezzel az eggyel most tisztában vagyok. Annyira ismerem a nőket, hogy tudjam a pillantásukból, ha akarnak valamit. Márpedig itt most ez a helyzet, és ez bizonyítja, hogy talán még nem rozsdásodtam be annyira. Talán. - Helyes, akkor két hét múlva kezdhetünk is. Te döntesz, hogy itt a tanári szobában szeretnéd, hogy tanítsalak, vagy otthon nálam. – azon kevés alkalmak egyike volt ez a mai este folyamán, amikor mondandómnak sem perverz, sem másmilyen indíttatása nincsen. Komolyan beszéltem ezúttal. - Mio caro, az a védjegyem, hogy telhetetlen vagyok. – nyújtom el a védjegyem szót kicsit hosszabban, mint akartam volna. Pedig tényleg mindig így volt. Többet akartam, mindig mindennél többet, és soha nem tudtam hol van a határ. Most sem tudom, hiszen ha rendelkeztem volna a képességgel, már régen a folyosón húznám magam után a hálókörletem felé, nem azon lennék, hogy a saját tantermemben az asztalomon húzzam. És nem a hálókörlet felé. Csak azt figyelem, ahogy felül az ölemből, és elkezd vetkőzni. Nem szólok semmit, egyelőre, csak nézem, ahogyan most mégis vetkőzik. Hogy lehet valaki ekkora hatással rám, aki csak tizenöt éves? Nincsenek pedofil hajlamaim, ezt azért jó lenne időben tisztázni, és főleg saját magammal, mert addig még jó, amíg csak magammal kell ezt tisztáznom. De az is vészesen hülye, aki erre nem kezdi el elveszíteni az eszét. - Igen azt mondtam. De minden bizonnyal tévedtem, mert ez már csak jobb lehet. – hangomat közel hallhatja magához, ugyanis arcom már a nyakánál van. Érzem parfümének az illatát, ami a bourbönnel keveredve érdekes elegyet alkot. Olyan nem evilági, hívogató érzést. Apró, de mégis jelentőségteljes csókot lehelek nyakára, aztán pedig a másodperc törtrésze alatt ugrom le az asztalról, hogy mellette, neki oldalt tudjam szemlélni a tanári asztalnak támaszkodva. Pillantásomon már látszik az egyértelmű tény, hogy most mit szeretnék csinálni. De nem teszem. - Azt hiszem, ez nem lesz az a hely. Nem most. Nem itt. – húzom pimasz mosolyra ajkaimat, és felemelem jobb kezem, hogy Nina elé, és elém is egy kancsó víz érkezzen. - Az öregedés első szabálya. – nevetek fel a kelleténél hangosabban. - mindig igyál meg egy liter vizet, mielőtt részegen az ágyba kerülsz, vagy pokoli szar másnapod lesz. – tekintetemet továbbra sem tudom levenni a zöld szemekről, a hozzá párosuló ajkakról, és arról a testről, aminek a hatása alá kerültem. Picsába.
igyorogva bólintok a professzorra pillantva. - Jól gondolod - Tényleg nem érdekel, hogy milyen veszélyes helyzetekbe keveredett, majd ha arra leszek kíváncsi ellátogatok a kis mesedélutánjára. Ugyan galleon nincs nálam és másképp is tudnám törleszteni az adósságot, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a tanár úr annak felhőtlenül örülne. Vagy hát… holnapra már biztosan nem. - Eszemben sincs alábecsülni - villannak meg zöldjeim, ahogy ismét Giulianóra nézek. Tényleg nem becsülöm le, sőt, azt hiszem a kortársaimhoz képest sokkal többre értékelem őt, meg a tapasztalatait is. Bár szívesen látnék többet is azokból a híres tapasztalatokból. Felsóhajtok és egy tincset a fülem mögé tűrök, ahogy ravaszkás mosolyra húzom ajkaimat. - Mintha annyira titkoltam volna a szándékaimat… - felnevetek, megpördülök, majd újabbat kortyolok a pohárból. Na nehogy már azt higgye tanár úr, hogy most másztam le a falvédőről, okosabb vagyok én, mint amilyennek mutatom magam. Vagy hát.. szeretnék az lenni. Állkapcsom megfeszül, mert belesétáltam a csapdába és ez a szemét Morgan csak úgy kihasználta, és gyorsan lecsapta a labdát. Megrázom a fejem, szemeim felcsillannak. - Nyilván te is úgy gondolod, hogy jobb nekünk a saját otthonod nyugalma, különben fel sem ajánlottad volna - ismét ajkamba harapok, amint újabb pillantást szentelek a majd’ negyvenes professzor egész testének. Kíváncsi lennék vajon… de ne siessük el a dolgokat, ha minden jól megy, egy otthon melegében megtudom. Viszont Morgan otthona nélkülöz mindent, ami egy ehhez hasonló vibráló légkörrel járna, a lebukás fölöttünk lebegő vészes viharfellegét, azt, ami igazán megédesítené a találkozást. Így... - De mégis inkább maradnék az iskolában. Szeretem ezt a légkört, és annyi itt a lehetőség... Az ital fogy, a bódulat kúszik fel a fejemben, zsibbasztja el az agyamat és áramlik szét az ereimben. Méreg. De olyan méreg, ami mielőtt a földbe taszít, még a mennyekig emel. Vagy hát emelne, ha te is hagynád! Felkacagok, és csak aztán ülök fel, elkezdve a kis műsort. A lehelete végigborzongatja a nyakam, felkúszik a tarkómon és le a gerincemen, elmosolyodom. Elégedett, halk nyögés szakad fel belőlem, amint ajkai a bőrömhöz érnek. Lehunyom a szemem. Teljesen leengedem a kezeim, hagyva, hogy a blúz lecsússzon róluk, és gyűrött kupacként heverjen mögöttem. Aztán felpattannak a szemeim, mert megérzem az asztal mozdulását. Oldalra fordítom az arcomat és nyelvem ismét végigszánt felső ajkamon, miközben zöldjeim olvasnak a kékekben. Mert mindketten tudjuk mit akarunk, és mi jár a fejünkben. De az enyém már jócskán zavaros az italtól, ahogy a tekintetem is. Aztán elfintorodom. Felé fordulok, lábaimat lelógatom az asztalról és két oldalon támaszkodom meg a kezeimmel. Hitetlenkedve kacagok fel. - Szóval víz… - mormogom felé felvont szemöldökkel. Majd kezembe veszem a poharat és egy húzásra iszom ki belőle a whisky maradékát, végig a kék pillantást figyelve. A pohár hangosan koppan az asztalon. - Baszd meg a vizedet. Tizenöt éves vagyok, fiatal, a testem gyorsan regenerálódik. Szóval szeretném azt hinni, hogy nincs olyan, hogy másnap. De akkor hazudnék. Viszont nem szokásom vizet inni, amit általában megbánok reggel a hasogató fejem miatt. Ám most aznap van, és én nem akarok mást, csak kacagni és élvezni és szeretni és hülyeségeket csinálni. Ezért vagyunk itt, nem? - Ha te elkezdesz vizezni, akkor azt hiszem én megyek is… Lecsúszok a padról, felkapom a blúzom és a vállamra vetem, pördülök egyet, és elveszítve az olyan törékeny egyensúlyomat elkezdek zuhanni a padló felé. Aztán meg csak kacagok és kacagok, a hangom lassan bekúszik a terem minden sarkába, és összemosódnak a homályban felejtett színek a whisky ízével. Nem tudom mikor érek a padlóhoz. Csak azt tudom, hogy nem fáj. Hogy minden jó, a hátamon fekszem és felfelé bámulva mosolygok a kék pillantásra.
♛ ♛ ♛
Vendég
Kedd Ápr. 07, 2020 11:18 pm
Nina × Liano
Későre jár már. Én pedig még mindig itt vagyok, pedig szerintem már az udvaron kéne sétálnom, hogy keressem azokat a diákokat, akik fel akarják fedezni a kastélyt. Mondjuk ha később összefutnak velem a folyosón, lehet okozok nekik néhány vidám pillanatot. - Akkor tessék mio caro, itt a két galleon. – nyújtom át neki. Ha fogadásról, szerencsejátékról van szó, akkor jobb ha Nina megjegyzi, hogy egy, nagyon szeretek játszani és kettő, mindig állom a szavam ha éppen valaki nyert tőlem pénzt. Mert hogy ő is nyert. És még mennyit nyerhet ha rájön, hogy akár az életemet is feltenném egy jó pókeren, ha arról van szó. - helyes, helyes. – susogom halkan, és széles mosolyra húzódnak ajkaim. Arra a mosolyra, amit már annyiszor látott a mai este folyamán, amit még annyiszor fog látni, a tanteremben, a folyosón, és… nálam. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, ha az ember idősödő fia összekerül egy tizenéves éveit taposó lánnyal. Mindegy, hogy már a közepén jár, mint Antonina, vagy a végét nyúzza, mielőtt húsz éves lenne. Közel a negyvenhez – ami azért nem egy eget rengető kor be kell vallani – minden olyan helyzet, érintés és mondat jól esik, ami eszembe juttatja, hogy voltam valamikor, nem is olyan régen én is ilyen fiatal. Reményekkel teli, álmokat és célokat hajtva magam előtt, hogy aztán tizenakárhány évvel később érjen a pofára esés és a jéghideg felismerés, hogy minden ami van, egy pillanat alatt akár meg is szűnhet. Család, anya, feleség, magabiztosság. Elég egy kéz is ahhoz, és a párjának a hiánya, hogy az ember fia átlendüljön arra az oldalra, amikor már miden mindegy. Amikor már azt is megteszi, amit alap esetben nem tenne, és olyan dolgoktól ódzkodik, melyeket korábban megtett. Mert benne van a félsz, hogy már nincsen több cucc a pincében és az életének zenitjét már régen elszarta. Ez Giuliano Morgan nagy hibája. Hogy velem is megtörtént, basszameg. Kiégtem. - Meg mintha nekem is nagyon el kellett volna titkolnom ugyanezeket. – ciccegek egy sort, de azért ajkaimra pimasz mosoly kúszik. Ellentétben szemeim arról árulkodnak, hogy a külső kép, és a belső gondolat egyáltalán nincs összhangban egymással. Szemeimből eltűnik a csillogás, most először tekintek úgy a zöldekbe, hogy inkább üresség, elhagyatottság néz vissza rájuk. Ha sokat iszom, egy idő után leomlik minden magam köré épített fal, és csak ott állok én, a félkezű ex-átoktörő, akiben lett volna több mint két évtized még, hogy veszélyesebbnél veszélyesebb helyekre menjen, rengeteg átkot megfejtsen, annyi pénzt keressen, hogy még az unokájának is szobaasszony törölné a seggét. Ehelyett pedig itt állok félig részegen a Roxfortban, ahova - a tanítás mellett nyilván – csak azért jöttem vissza, mert nem akartam szaros könyvesboltokban dedikálni valami undorító könyvet a kalandjaimról. - Nem hiszem, hogy az iskolában bárki jól nézné a magántanári módszereimet. – kitörni készülő prüszkölés-szerű nevetésemet alig tudom visszafogni. Korábban, amikor engem küldtek tanítani a fiatalabb átoktörőket számtalan panasz érkezett vissza hozzám. Írásban, szóban, akár erőszakban is. Híresen nem voltam kíméletes a tanítványaimmal, és bár ugyan még nem tudja, de Ms. Traversi is jobb, ha alaposan felköti a nadrágot, mert a pálca nélküli varázslás nem egy olyan dolog, amit félvállról szoktam venni. - Úgyhogy ezt a vitát itt lezártnak is tekintem. – villannak meg szemeim, miközben szemeim felszaladnak a káromkodásra, majd a hirtelen felindulásból elindulásra. Egy jó darabig mozdulatlan maradok, majd lehajtom maradék vizemet, egy kézintésre eltüntetem a nyomokat, a bourbönt vissza a szekrénybe, én pedig már kevésbé imbolygó léptekkel indulok meg a nevetgélő Nina felé. Először csak fölé guggolok, és megcsóválom a fejem, majd elmosolyodok, és a nyaka, meg a lábai alá nyúlok, hogy felvegyem kezeimbe. - Néha enned is kéne valamit, hallod. – semmiből jövő, és alig-alig pislákoló apai ösztöneim a legjobbkor jönnek elő. Persze, hát mikor máskor. Teste tényleg könnyű, és mégis. Még részegen, nevetve is van benne valami különleges, amitől jobban meg akarja ismerni az ember. Tizenöt évesen. Mi lesz még így később, ha ennyi idősen ilyen hatással van az emberekre? Csendben baktatok a Mardekár klubhelyisége felé, karjaimban a lánnyal. Jó ideje nem szólaltam meg, és igazából nem is tudom miért ide akarom vinni. Vagyis igen – egyrészt a saját bőröm mentem, másrészt meg gondolom nem akar holnap a gyengélkedőn kelni. Gondolom. Leültetem a bejárat elé, és leguggolok vele szemben. Jobb kezemmel némi mozdulatokat követően egy párnát, plédet és kancsó vizet varázsolok mellé. - Szép álmokat, mio caro. – susogom neki, mielőtt homlokára lágy csókot lehelek, hogy aztán szűnni nem akaró vívódásaimat és feltörő rossz emlékeimet, meg a karrierem félresiklását elcibáljam magammal a hátralévő időben a Roxfort folyosóira. Oda, ahonnan annyira elvágytam, hogy azt mondtam soha többet nem jövök vissza ide. És már három éve ugyanezekkel a gondolatokkal járom az éjszakákat, üldözve az egykori életem egyre halványuló emlékeit.
× 
