- Nézd, azok olyanok, mint mi! - mutattam lelkesen az állatkerti kifutójukban alvó pingvinpárra. - Pingvinek vagyunk. A sötétben, csupán egy sebtében varázsolt kis fénygömb megvilágításában körbetotyogtam Fridát, mint egy béna pingvin, majd közelebb hajolva hozzá összeérintettem az orrunk hegyét. Ugyan ki gondolta volna, hogy ilyen egyszerű belógni London mugli állatkertjébe hajnali három órakor? Még mi sem, vakon vágtunk bele.
Az éjszaka közepén értünk haza, sikerült összedílerkednem az este folyamán annyi pénzt, amennyiből pár napig el tudtuk tartani magunkat. Egy haveromnál húztam meg magam néhány hónapja, ő fogadott be az utcáról és a lakásában biztosított nekem egy szobát egy ágynak csúfolt rozoga matraccal és néhány kartondobozzal a kevés holmimnak. Amióta Fridával összefutottunk, azóta ő is velem lakott, úgy éltünk a lerobbant kis szobában, mint egy elbaszott házaspár. A napnak szinte minden percében együtt voltunk, úgy kapaszkodtunk egymásba, mint kisgyerek a héliumos lufiba, próbáltam nem is gondolni rá, hogy talán egyszer véget érhet kettőnk felhőtlen - jó vicc - boldogsága. Ott feküdtünk egymás mellett a matracon, magunkra húzva a takarót, ami már beitta a cigarettafüst és a fű szagát, még mindig zavarosak voltak a gondolataim az anyagtól, de tisztán éreztem, hogy kibaszottul szeretem Fridát és vele akarom leélni az életemet. Semmiben nem voltam biztos az életemmel kapcsolatban, csak és kizárólag abban, hogy senkit nem szerettem még így és soha nem is fogok. Ahogy esténként feje a mellkasomon pihent és egymás karjai között aludtunk el, mindig arra gondoltam, hogy ez nem is lehet igaz, biztos csak egy jól sikerült trip az egész, lehetetlenség, hogy ő itt van velem. Mégis minden reggel mellette ébredtem, minden este mellé dőltem le, lassan el kellett hinnem, hogy mi tényleg összetartozunk. Ez az este is ugyanilyen álomszerű volt, kicsit sem lett szürreálisabb, amikor felvetettem, hogy állatkertbe akarok menni. Fri azonnal lecsapott az ötletre, szóval felöltöztünk, mert annyira már kijózanodtunk, hogy meztelenül ne induljunk el sehova, majd nyakunkba vettük az éjszakai Londont. Egy pofon egyszerű Alohomorával bejutottunk az állatkertbe, még csak meg sem kellett erőltetnünk magunkat.
Tehát itt voltunk hajnali háromkor, a józanság és a lebegés határán, egymás között adogatva egy szál cigarettát, miközben az egyik büféstandból lopott epres jégkrémet tömtem magamba. - Ha összeházasodunk, puccos esküvőt akarok. Egy pingvin fogja behozni a gyűrűket a csőrében - jelentettem ki vidáman.
Semmi nem volt tökéletes. Amikor leléptem otthonról, arra számítottam, hogy minden az lesz, de a drogokon kívül semmi nem tudott nekem örömet nyújtani. Csak éltem a napokat, valahogy úgy, mint egy szürke ember a szürke hétköznapokban, az alvás és a munka között ingázva, csupán annyi különbséggel, hogy munka helyett nekem tabletták és porok tették ki az ébren töltött perceimet. Aztán jött Bertie. Bertie... Még emlékeztem a tizenöt éves énemre, aki élete szerelmének tartotta a kis hugrabugos nyomit, akit még a harmadikosok is képesek voltak megszívatni. Most pedig, hogy újra mellette lehettem, még inkább megbizonyosodhattam róla, hogy mennyire veszettül szerettem ezt az embert. Hirtelen a drogok sem tűntek szürkének és az alvás is sokkal élvezetesebb volt, hogy egy olyan ember teste melegített, aki mindennél fontosabb volt számomra. Bármit eladtam volna érte, a lelkemet, az életemet, mindent. Egy valami nem változott, az pedig a tény, hogy pénzt még így is keresnem kellett. Nem örültem neki, hogy titkolóznom kellett Bertie elől, de nem tudhatott erről, tudtam, mennyire ellenezné. Másképp viszont nem tudtuk volna eltartani magunkat és vagy beledöglünk az elvonási tünetekbe, vagy az éhségbe. Nem rémisztett meg a halál gondolata, azonban az annál inkább, hogy végig kelljen néznem Bertie haláltusáját. Úgyhogy maradt a nem túl legális, nem túl tiszta és hányingerkeltő pénzszerzési mód. Néha előny, ha az ember lánya fiatal és szőke. De este nem kellett erre gondolnom. Az anyag elvette minden rossz érzésemet, Bertie jelenléte pedig felhőkön túli boldogságot nyújtott nekem. - Szóval azt mondod, hogy meg fogunk házasodni? -nevettem, miután loptam egy falatot Bertie fagyijából. -És milyen esküvőt szeretnél? Betörjünk egy ruhaboltba lopni egy habos-babos esküvői ruhát? Láttam egyet nem messze az állatkerttől. -Nem okozott volna gondot, hogy megtegyük. Nekem egész biztosan nem lenne bűntudatom tőle. -Te pedig kapsz egy nagyon csúnya öltönyt, hogy tényleg igazi pingvinnek nézz ki.
✼ ✼
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Ha elképzeltem a jövőmet, Frida mindig főszerepet kapott benne. Házasok voltunk, egy rakat gyerekkel. Nem tudtam, mi lesz a munkám, hogyan fogunk megélni, ezekről már képtelen voltam fantáziálni, mert olyan rémület fogott el a kilátástalan karrierlehetőségektől, mintha bevettem volna valami olcsó szar tabit és egy szörnyű trip közepén lettem volna. Talán nem is számított, mi lesz a munkám, csak annyi, hogy Fridát magam mellett tudjam. Nem nevezhettem magam tapasztaltnak, hiszen nem sok barátnőm volt Fridán kívül, de így is teljesen magabiztosan mertem állítani, hogy nála jobb nem létezett. Nem is akartam mást, nem vágytam izgalomra, mert nekem ő volt a legcsodálatosabb, a legizgalmasabb, az egyetlen. Tudtam, hogy soha, senkit nem fogok úgy szeretni, mint őt, mert az lehetetlen lett volna. Néha úgy éreztem, hogy ha ennél jobban szeretném őt, akkor egészen biztosan felrobbanna a szívem. - Igen, meg fogunk házasodni - jelentettem ki magabiztosan. - Pontosan így képzeltem. Neked ellopjuk a legdrágább, legfodrosabb ruhát, nekem pedig... nekem mondjuk egy citromsárga öltönyt. Elkaptam Frida derekát és közelebb húztam magamhoz egy hosszú, eperfagyi ízű csókra. - Utána pedig elmegyünk nászútra, még nem tudom hova, majd rábökünk csukott szemmel egy térképre - folytattam a kis történetet, amiről mindketten tudtuk, hogy sosem fog megtörténni. - Igazából a helyszín nem is számít, mert úgysem fogunk kikelni az ágyból. Kivéve, ha lesz tengerpart, mert mindig is csinálni akartam egy giccses tengerparton. Vigyorogva Frida vállára támasztottam az állam. El sem tudtam ennél szebbet képzelni, mint mi ketten valahol a világ másik felén, gondtalanul. Soha nem voltam még nyaralni, életem legjelentősebb utazása az volt, amikor egyszer kiskoromban meglátogattunk néhány távoli rokont valahol Wales-ben. De ezen kívül sosem utaztunk el, a szüleimnek nem volt pénze ilyesmire és amúgy is utáltak kimozdulni a farmról, ha jutott volna rá elég galleon, akkor sem mentünk volna sehova. De Fridával szívesen utaztam volna, a világ legszörnyűbb helyére is, hiszen mellette egy apró szoba egyetlen matraccal és kartondobozzal is kacsalábon forgó palotává változott. - Remélem tudod, hogy sok gyereket akarok, szóval nagyon bele kell majd húznunk a nászúton. Az első egy szőke kislány lesz, érzem - bólogattam nagy meggyőződéssel. - Majd különleges nevet adunk neki, ami nem kezdődhet G-vel. Nem t'om, lehetne mondjuk A betűs, ha már ő az első.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Elképesztő mennyiségű pánikkal töltött el, ha arra gondoltam, hogy egyszer talán már nem lesz Bertie az életem része. Jelenleg úgy éreztem, hogy ez nem lehetséges, hiszen úgy szeretjük egymást, hogy az már-már rendellenes. De még én is tudtam, mennyire kiszámíthatatlan a jövő, hiszen két-három évvel ezelőtt meg nem mondtam volna, hogy most ide kerülök. Felnőttként már lehet, úgy tekintenék vissza a gyermekkoromra, hogy megjósolható volt az, merre végzem az életemet, de most még nem így láttam. Minden kilátástalannak tűnt, mintha holnapra az egész világ, amiben éltünk, megszűnhetne. Talán így is volt. Sok este éreztem magam közelebb a halálhoz, mint az élethez, miközben Bertie kétségbeesetten próbált magamhoz téríteni, ez pedig fordítva is ugyanígy volt. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, az egyetlen, aki miatt úgy éreztem, talán mégsem annyira szar dolog létezni. A gondolat, hogy azelőtt tűnjön el, hogy minden rendbejönne vagy egyszerűen véget érne, mérhetetlen rettegést jelentett nekem. Hiszen csak miatta keltem fel reggelente. - De nagyon fodros legyen ám és nagyon rusnya. Nem szeretnék unalmas esküvőt, unalmas ruhákkal és unalmas emberekkel. A te citromsárga öltönyöd tökéletes lesz, de csak akkor, ha egy neonzöld nyakkendőt és cipőt veszel hozzá. -Odáig lettem volna egy ilyen esküvőért, bár ha jobban belegondolok, bármilyen esküvő megfelelt volna, ha Bertie-ről van szó. Ahogy elképzeltem, amint ott állunk egymással szemben és gyűrűt húzunk egymás ujjára az eskető előtt, madarat lehetett volna fogatni velem. Vidáman csókoltam vissza, az elképzelt jövőnk boldogságát kiélvezve. A borostája szúrta a tenyeremet, ahogy az arcához értem, de nem zavart. Nem kellemetlen szúrás volt, hanem az, ami segített megbizonyosodni róla, hogy nem csak álmodom, és ő tényleg itt van mellettem. - Nászéjszaka egy tengerparton? Nagyon tetszik a gondolat, olyan romantikus lenne. Pláne, ha elkapnának az őrök vagy mik, és menekülhetnénk előlük meztelenül, mint két idióta. -Hát, ez is egy történet lenne, amit utána nagyon kiszínezve és sokkal konzervatívabb kiadásban adnánk elő a gyerekeinknek. Szorosan magamhoz öleltem Bertie-t, mintha köddé válna, ha nem tenném meg. Bárcsak végteleníteni lehetne egy pillanatot, akkor egész biztosan a mostanit választanám. Az orromat megtöltötte az illata, ami olyan jellegzetesen ő volt, eperfagyival keverve, éreztem a teste melegét, hallottam a hangját, az ereimben pedig ott pumpáltak még a drogok, amiktől még intenzívebbé vált az érzés, hogy mennyire szeretem is őt. - Pedig nagyon tetszene, ha Gilberta lenne az első gyerek, vagy Gilbert Junior. De rendben, legyen akkor A betűs, viszont akkor a másodiknak B-snek kell lennie.
✼ ✼
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Gyakran, mikor Fridával a karjaimban feküdtem és a külvilág egy néma állóképpé merevedett, csak mi léteztünk ketten és az a rengeteg drog, amit mindenféle félelem nélkül kipróbáltunk, átfutott az agyamon az a groteszk gondolat, hogy így lenne szép meghalni. Ha így érne véget a világ, az gyönyörű lenne, egymást ölelve és boldogan. Nem tudtam meddig fogok élni és nem is zaklatott fel a halál gondolata, nem féltem tőle egy cseppet sem, úgy nem, hogy Frida is itt volt mellettem. Inkább éljek keveset és haljak meg így, mint hosszú, nyomorúságos élet után, egyedül. - Ha ezt szeretnéd, akkor neonzöld lesz. Úgyis mindig jól állt a zöld, mint a mardekáros sálad. - Diákkorunkban rendszeresen elvettem a mardekáros sálját, ő pedig hordta az én hugrabugos pulóveremet, mindig viccesnek találtam, hogy a ruha túl bő volt rá és túl hosszúak voltak az ujjai. Na, nem azért, mert én olyan óriási lettem volna, nem nőttem nagyobbra a többi korombeli fiúnál és mindig kifejezetten vékony voltam - habár nem annyira, mint most, amikor folyton betegnek tűntem -, egyszerűen csak ritkán volt olyan ruhám, ami valóban passzolt rám méretben, gyakran hordtam az unokatestvéreim levedlett gönceit vagy amiket anyám használtan vett nekem. Rám sem illett, Fridára sem, de őt mindig gyönyörűnek láttam azokban a kibolyhosodott pulcsikban. - Nem kéne menekülnünk. Elbűvölném őket a gepárdtestemmel. Te is megpróbálhatod, de mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül én vagyok a szexibb. - Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Frida volt a legszebb lány, akit valaha láttam, ő egyszerűen tökéletes volt, néha el sem tudtam hinni, hogy ő éppen engem akar, rám néz olyan szeretettel és vágyakozással, ami mindig áradt a tekintetéből. Ilyenkor nagyon szerencsésnek éreztem magam, a világ legnagyobb mázlistájának. - Pumpkin, nagyon szeretlek, tudod, hogy bármire igent mondok neked, de a gyerekünk nem lesz Gilbert vagy Gilberta - fogtam a kezeim közé gyengéden Frida arcát. - Az ábécé összes betűjére lesz egy gyerekünk, kivéve a G-re. Hosszasan ölelkeztünk a pingvinek kifutója mellett, mielőtt tovább indultunk volna az állatkert egy másik látnivalója felé. Közben végig Frida kezét szorongattam, mintha elveszíthetnénk egymást a sötétben. - Fri... amúgy én egyszer tényleg szeretnék gyerekeket. Nem tudom hányat, nem is számít. De nagyon szeretném őket, mindennél jobban. Mi nem olyanok lennénk, mint a te szüleid vagy az enyéim. Majd... majd egyszer, ha kicsit rendeződnek a dolgaink. Lesz egy rendes munkám, talán le is fogok szokni. Nem tudom, most jó így. De majd egyszer.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
- Határozottan jobban állt neked az én mardekáros sálam, mint nekem a te hugrabugosod. -Soha nem éreztem magam a Mardekárba valónak, azóta sem értettem, hogy a Teszlek Süveg mégis miért rakott oda. Nem voltak ambícióim, nem voltam ravasz, okos vagy találékony és végképp nem hajtottam arra, hogy vezető legyek vagy követtem apám meglehetősen tradicionális felfogását és értékeit. Semmi keresnivalóm nem volt ott, ki is lógtam a többiek közül. De amikor a nyakamba került a hugrabugos sál és megláttam magam a tükörben, rájöttem, hogy borzasztóan áll nekem az a sál. Nem illett a sárga a szőke hajamhoz, és mivel a metamorfmágusi képességeim annyira átkozottul rosszak voltak, még változtatni sem tudtam rajta. Ha más miatt nem is, de legalább a zöld-ezüst színekkel megbékéltem, jobban álltak rajtam. - Tetszene, ha ilyen könnyen megúsznánk, bár neked különös tehetséged van hozzá, hogy mindent megússz. Te vagy az én kis szerencsecsomagom. -Tényleg mindig, minden szarból ki tudta húzni magát. Nem értettem, hogyan csinálja, más embernek biztosan nem lett volna ekkora mázlija, de neki minden bejött. Lehet, titokban Felix Felicist főzött magának a crackpipában? Néha tényleg így éreztem. Nem tudtam nem nevetni a válaszán. Tudtam, hogy rosszul lesz még a gondolattól is, hogy így nevezzük el a gyerekünket, én is hasonlóan éreztem, de muszáj volt kimondanom. Szegény így is nagyon utálta a nevét, bár nem tudtam, miért. Sokkal rosszabb G betűs nevet is kaphatott volna a szüleitől, és neki legalább volt egy nagyon aranyos becézése. Lehetett volna Gunnar vagy Gustaf is. - Én is szeretnék majd gyerekeket -válaszoltam mosolyogva. -Akár többet is, majd azt eldöntöm az első után, ki tudja, mekkora kínzás a terhesség meg a szülés. De én is szeretnék, persze csak akkor, ha te leszel az apjuk. Nekem senki mástól nem kell egyetlen gyerek sem.
✼ ✼
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- Nekem tetszettél benne - jelentettem ki határozottan. - Mondjuk nekem mindenben tetszenél... Ez volt az igazság, ha egy szemeteszsákot hordott volna ruha helyett, én akkor is őt láttam volna a leggyönyörűbbnek. Így volt ez a Roxfortban is, mikor Lionel Weasley és az a hihetetlenül buta Becky nevű lány deszkának csúfolták, és most is, amikor igazság szerint egyikünk sem volt túl jó bőrben. Igazából nem érdekelt, hogyan néz ki, amíg magamhoz ölelhettem esténként és ő volt az első, akit megláttam reggelente, más nem számított. - Ez a különleges képességem. És a tanárok azt merték mondani, hogy nem értek semmihez, pedig kétségkívül szuperképességem van. - Valószínűleg az egykori tanáraim nem tartották volna viccesnek, hogy minden szarból viszonylag ép bőrrel húztam ki magam. Semmi szórakoztatót nem találtak bennem már diákkoromban sem, a személyiségemben, a jövőmben, a teljesítményemben, a folytonos hibáimban, semmiben. Persze nem is tettek annak érdekében semmit, hogy ne a Zsebpiszok köz mocskos sikátoraiban kössek ki húsz évesen. Egyáltalán lehetett tenni értem valamit vagy már abban a pillanatban elindultam ezen az úton, hogy először felvisítottam a Szent Mungóban? - Nekem sem kéne mástól - ráztam meg a fejemet túlzott hévvel, még a gondolat is felháborított, hogy más nőtől legyen gyerekem. Hogy én más nővel kezdjek... - De ez nem is kérdés, mert szóba sem állnék más nővel. Szerintem jó szülők lennénk, mert egyszerűen kibaszottul jók vagyunk együtt. Kézenfogva andalogtunk az alvó állatokkal teli kifutók között, az epres fagylaltot valahol menet közben elhagytam, észre sem vettem mikor esett ki a kezemből, de nem is érdekelt. Végül megálltam egy hatalmas kalitka előtt, az egzotikus fák ágain színes papagájok aludtak összebújva. Átöleltem Frida derekát és egy ideig csendben néztem a madarakat. - Ha egy kicsit jobbra fordulnak a dolgok... akkor tényleg összeházasodnánk? Tényleg hozzám jönnél? - fordultam felé reménykedve. - Mert én megígérem, hogy feleségül veszlek, komolyan. Akár itt helyben meg is kérem a kezed, mondjuk gyűrű az nincs nálam, csak cigipapír...
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
- Mindig ezt mondod, te lökött -forgattam a szemem mosolyogva. Nem tudtam megérteni, miért jön mindig ilyenekkel, amikor úgyis tudom, hogy ez nem igaz. Ez roncs voltam, mostanában még az eddigieknél is jobban, karikás szemekkel, csúnyán lefogyva, deszkaként, megfakult hajjal és jó ideje nem csillogó szemekkel. Minden voltam, csak szép nem. - Ha nem lennénk olyanok, mint a saját szüleink, már azzal sokkal előrébb járnánk. Én sosem tenném azt, amit apám és anyám velem, nem mondanám azt a gyerekemnek, hogy haszontalan vagy értéktelen. Mindent megtennék azért, hogy elégnek érezze magát és szeretettnek, mert az a legtöbb, amit egy kisfiúnak vagy egy kislánynak adni lehet. Merlinre, nem is értem, hogy létezhetnek szülők, akik nem néznek a gyerekükre úgy, hogy a csillagokat is lehoznák nekik az égről, pedig még nem is szültem. -Elmerengve néztem egy pár másodpercig Bertie arcát, mielőtt észbe kaptam volna. -Megint elkalandoztam? -Olykor előfordult, főleg, ha be voltam állva valamitől. Nem szipuztam magam filozófusra, de ilyenkor kimondtam ami a gondolataim között kavargott, nem próbáltam mindent megtartani magamnak. Bertie vállára hajtottam a fejem, miközben a nagyra nőtt, színes csirkéket néztük. Olyan szépek voltak és olyan békések, mintha semmi probléma nem érhetné őket az életben, amíg ott vannak egymásnak. Én is így éreztem most, ahogy Bertie keze a derekamon pihent. Úgy szerettem őt, mintha a szívem másik felét találtam volna meg. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. - Ezt komolyan kérdezed? -pislogtam rá nagyokat. -Persze, hogy hozzádmegyek. Ha nem kérnél meg, akkor is megtenném, mert mindennél és mindenkinél jobban szeretlek ezen a szar világon és ha tehetném, most azonnal Imperiusoznék egy papot, hogy összeadjon minket. Nem kell nekem gyűrű, meg fehér ruha, csak te.
✼ ✼
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- Mert ez az igazság. Nekem te vagy a legszebb, azóta, hogy először odajöttél hozzám a Roxfortban. - Mindig bántott a tudat, hogy nem hisz nekem, amikor próbáltam bókolni. Sulis korunkban folyton zavarba jött, ha valami kedveset mondtam neki, de az ember azt gondolná, hogy mostanra már megtanulta egyszerűen csak értékelni a dicséretet. Nem értettem, miért nem veszi észre, hogyan néztem rá a nap minden percében, látnia kellett volna rajtam, hogy megbolondulok érte. - Én is ilyen szülő akarnék lenni - bólogattam hevesen. Hihetetlen melegséggel töltött el, ahogy a még meg sem fogant gyerekeinkről beszélt. Talán nem voltunk ideális szülőjelöltek, talán nálunk csapnivalóbbak nem is léteztek, de amit Frida mondott, annak minden szava igaz volt. Jelenleg semmit sem adhattunk volna egy gyereknek elfogadáson és szereteten kívül, de abban sosem szenvedett volna hiányt. Azonban nem szabadott volna még álmodoznunk sem gyerekekről, amikor az életünk legfőbb mozgatórugója az volt, hogy bevigyük a napi adagunkat. Őrülten szerelmes voltam Fridába, az életemet adtam volna érte habozás nélkül, de kár lett volna bárkinek is hazudni, a drog volt a legfontosabb. Ha választanunk kellett, hogy aznap eszünk vagy anyagot szerzünk, mindig utóbbira esett a választás. Amint pénzhez jutottam, anyagra költöttem, gyakran Fridának sem mondtam el, hogy ne kelljen megosztoznom vele. Az utolsó kenyérmorzsát is nekiadtam volna, beálltam volna érte egy Avada Kedavra zöld fénynyalábja elé is, de ha választanom kellett, hogy kettőnk közül kinek jut aznap heroin, magamat választottam. Ennyi, ezen nincs mit szépíteni. Nem lehetett gyerekünk, így nem. - Csak egy kicsit, de én szeretem, amikor elkalandozol. Hirtelen mélységesen sajnálni kezdtem, hogy nem papagájnak születtünk Fridával. Nem ilyen ketreclakó, fogságban élő papagájnak, hanem olyan igazi, szabad madárnak. Mennyivel egyszerűbb lett volna az élet egy színes csirkeként... Frida válaszára könnyek szöktek a szemembe, de meg sem próbáltam leplezni, már volt elég ideje megszokni, hogy többet sírtam egy túlérzékeny, ötéves kislánynál is. Azonnal a zsebembe nyúltam, kirántottam belőle egy cigipapírt és összehajtogattam egy vékony csíkká, amit aztán kör alakúra hajlítottam. - Akkor megígérem, hogy egyszer feleségül veszlek. De előtte megkérem majd rendesen a kezed. Ugyanitt, egy rendes gyűrűvel. Addig itt van ez, hogy ne felejtsd el - nyújtottam felé az összehajtogatott cigipapírt, majd odahajoltam hozzá egy hosszú csókra. - Felírhatnánk valahova a nevünket. Van nálam festékszóró, a muglik a büdös életben nem tudják majd lemosni.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Tudtam, hogy Bertie szeret engem, ha akadt bármi is, amiben nem kételkedtem egész életemben, az ez volt. Én is nagyon szerettem őt, mindennél jobban. De az már teljesen más dolog, hogy azért tart szépnek, mert szeret, vagy mert tényleg szépnek tart. A szerelem sokmindent kimondat az emberrel és teljesen megváltoztatja a gondolkodását. Én állítottam, hogy Bertie a legjóképűbb a világon, de ezzel valószínűleg teljesen egyedül voltam, rajtam kívül senki más nem látta annak. Így nehéz volt szépnek gondolnom magamat, hiába esett nagyon jól, hogy Bertie szerint az voltam. Annyira csodálatos lenne, ha valaha is megvalósulhatna ez az elképzelt életünk. Csak mi ketten a gyerekeinkkel, egy kicsike házban vagy lakásban, ahol a legnagyobb probléma az, hogy a legkisebb sír, mert nem találja a kedvenc kiscipőjét. Soha nem fog megtörténni, tudtam, hogy ez nem lehetséges. Nem voltunk abban az állapotban és nem is láttam olyan jövőt magunk előtt, amikor rendben leszünk. Sosem mondtam ki Bertie előtt, nem bírtam volna letörni a lelkesedését, hogy egyszer minden helyreáll és lesz egy csodálatos, nagy családunk. Meg fogunk halni még huszonöt éves korunk előtt, nincs ezen mit szépíteni. - Nem kell nekem rendes gyűrű, Bertie. Nincsen rá szükségünk, nem attól fogom tudni, hogy szeretlek és hogy te is szeretsz engem. Már ez is több, mint a semmi. -Nem tudtam abbahagyni a mosolygást, túl szép volt az álomkép, amit ez adott nekem, az aprócska remény, hogy még van kiút, hiába tudtam, hogy illúzió az egész. Úgy éreztem, még soha nem csókoltam meg Bertie-t ilyen boldogan. -Jó, írjuk fel. Nehogy az egész világ elfelejtse, hogy mi vagyunk a legjobbak.
✼ ✼
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Sosem vágytam arra, hogy gazdag legyek. Gyerekként szerettem volna jobb holmikat, méretben tökéletesen passzoló egyenruhát, új tankönyvet, amibe én firkálhatok először, menőbb tornacipőt, több zsebpénzt, hogy ne kelljen számolgatnom, mielőtt elvittem Fridát randizni Roxmortsba. De nem áhítoztam ennél nagyobb dolgokra, és ez azóta sem változott, hogy minden eddiginél rosszabb körülmények között éltem. Most először, a kezemben az összehajtogatott cigipapírral kívántam azt, hogy bárcsak lenne egy galleonokkal plafonig teletömött gringottsi széfem, mert akkor Frida a világ legszebb gyűrűjét kapta volna. Azonban ez sem volt igazán erős kívánság, ahogy a mosolyát néztem és ahogyan csókolt, tudtam, hogy ő ennek is jobban örült az egész világon mindennél. Egyszer összeszedem magam. Egyszer minden rendbe fog jönni. Keményen fogok dolgozni és normális életünk lesz. Átlagos lakás, gyerekek, évente egyszer nyaralni megyünk majd, reggel munka előtt ágyba viszem neki a reggelit, együtt isszuk majd a kávét, amíg a gyerekek alszanak. Ilyen életünk lesz. Néha még én is elhittem. - Nem baj, egyszer akkor is lesz majd rendes is. - Frida kezét egy másodpercre sem eresztettem el, miközben otthagytuk az alvó papagájokat. - Egyértelműen mi vagyunk a legjobbak. Egyszer csinálhatnának rólunk egy mugli filmet is. Szerintem engem játszhatna mondjuk Leo DiCaprio, mit gondolsz? Könnyű volt bejutni a mugli mozikba, egy konfúziós bűbáj, egy gyors Invito és az ember már ott is ült a nézőtéren egy óriás adag popcornnal az ölében. Egészen gyakran megtettük Fridával, én a rajzfilmeket szerettem a legjobban. Az állatkert egyik kőépülete mellett álltunk meg, az üres fal szinte hívogatott minket, hogy "gyertek, fújjatok tele festékkel". És mi így is tettünk. Még a Roxfortban rájöttem, hogyan lehet olyan festéket gyártani, amit mágiával sem lehetett könnyen lemosni, nemhogy kézzel. A halálfalók ellen én ennyit tehettem, ők most már nem voltak képben, a lázadás helyett csupán a Frida iránt érzett szerelmemet szerettem volna megörökíteni egy állatkert kőfalán. Sosem voltam művészlélek, habár az érzékenyre sokan szerették ezt a szót használni szinonimaként. A pergamenek sarkára való firkálgatáson kívül sosem vonzott igazán a rajzolás, de graffitizni szerettem és az évek alatt egészen jól meg is tanultam. Két pingvint festettem fel a falra, szorosan összebújtak, még a csőrük is összeért. A nagyobb pingvin fölé odaírtam egy B betűt, a kisebbhez egy F-et. És ebben a pillanatban vetült ránk egy zseblámpa fénye, majd ordított ránk egy éjjeliőr. Elhajítottam a festékszórót, felkaptam a hátizsákomat, majd Frida kezét elkapva azonnal rohanni kezdtem.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
- Nézd, azok olyanok, mint mi! - mutattam lelkesen az állatkerti kifutójukban alvó pingvinpárra. - Pingvinek vagyunk.
