Hát mostanában mindenki el van szomorodva, persze kivéve a húgomat, aki eléggé feldobott, hogy apánk hazajön. Múltkor nem is beszéltem Ty-nak erről, nem is láttam úgy, hogy illene, meg volt neki a baja. Nem is tudom igazán, hogy hogyan kéne viszonyulnom a saját apámhoz, akit igazából még csak nem is ismerek. Elég fiatal voltam, amikor elment haza jobban mondva ide, azóta nem is láttam, csak képeken, de gondolom az Azkaban nem igazán segített a kinézetén meg ez a tizenpár éve sem, szóval... meglátjuk. Számomra inkább egy idegen, mint apa... de kinek mondhatnám el? Úgy éreztem, hogy jobb lenne kiszellőztetni a fejemet, mielőtt visszamegyek a kastélyba. Körbenézve pedig kiszúrom, hogy valaki magányosan üldögél a padon, még egy szomorú lélek. Inkább próbálom kikerülni, megkerülni őt a padnál, hogy véletlen se kelljen szóba elegyednem vele, de... akkor kiszúrom, hogy ő Poppy. - Poppy? - kérdezem halkan, miközben egyre közelebb érek hozzá, bár nem gondoltam át. Ha minden igaz, akkor tudom, hogy miért szomorú. Végül is most már teljesen mindegy, csak lehuppanok mellé a padra és belekarolok a kezébe. - Na akarsz róla mesélni, hogy mi a baj? - kérdezem tőle halkan, majd rámosolygok. Arra vannak a barátnők, hogy segítsenek egymásnak ha baj van.
Megbirkózni a helyzetemmel nem is olyan egyszerű, mint amilyennek gondoltam. Elmondani a bátyámnak sem volt az, a szüleimmel hadba szállni pedig főleg nem. Túl sok ideje próbálom magam tartani ahhoz, hogy ne látszódjon meg rajtam, hogy lelkileg mennyire megviselt vagyok. Csupán két dolog tud kizökkenteni az életem letargiájából: a zene és a rajzolás. A füzetem mindig nálam van, így mikor azt tapasztaltam, hogy a zeneterem nem üresen várja, hogy megérkezzem a zongorához, az udvar felé vettem az irányt. Bizonytalan léptekkel indultam meg a Rengeteg felé, a kalandvágy és a kíváncsiságom felébredt bennem, pedig tudom jól, hogy tilos követni azt az ösvényt. Az utolsó pillanatban tértem le róla én is, tartva attól, hogy még nagyobb bajt hozok a fejemre. Vagy ami rosszabb, hogy a betegség - amely rám jóval ritkábban csap le, mint a húgomra - majd ismét rám talál, mikor teljesen egyedül leszek a sötét erdő mélyén. Persze a pontlevonásnak és a büntetőmunkának se örülnék túlzottan. Egy olyan helyet választottam hát a hobbimnak, ahol nem érhet semmi baj, mégis egyedül lehetek és belemerülhetek a szürkésfekete grafitalakok életébe, melyet papírra vetek. A végére a kezem és a papír széle is maszatos, én pedig szorosabbra húzom magamon a kabátot, mert majd megfagyok, de úgysem moccanok, míg tökéletes nem lesz minden vonás. Az igazinak is az. Végül halk sóhaj kíséretében csukom össze a füzetemet és elrévedek a tó fodraiban egy pillanatra. Épp csak annyi időre, hogy mire feleszmélek, már társaságom is érkezik. Nem mintha bánnám, hogy csatlakozik hozzám, hiszen Zurie-ról van szó. Talán a bátyámnak és Tylernek hála, hogy a mardekárban találtam meg az egyik legjobb barátnőmet, a fene se tudja. Egy kicsit mindig kívülállónak érzem magam mindenhol. - Szia Ella.. - mosolyodom el a mozdulatán. - Nincs baj, csak kiültem egy kicsit levegőzni. Ilyenkor mindenki a klubhelyiségben lebzsel.. - forgatom meg a szememet, hátha nem kérdez rá többször és annyiban hagyja a dolgot. Ha mégsem, akkor nem tudom hová bújok.
