Azóta nem igazán futottunk össze, remélem, hogy nem azért, mert zakkantnak tart és nem inkább elkerül, de ilyen biztos nem létezik. Azonban eljött a roxmorts-i hétvége, ami azt jelenti, hogy megtudom lesni magamnak azt az üzletet, amiről beszélt. Szerettem az ékszereket, de valahogyan sose találtam semmi olyat, ami igazán illett volna hozzám vagy éppen nem volt hova felvenni. Anya amúgy is szerette volna, ha tipikusan az a rózsaszín habos-babos kislány leszek, aki inkább babázik, de... én az az igazi nagypofájú lány vagyok, akit legkevésbé az érdekel, hogy miben milyen alakja van, de... most mégis megnézem magam a kirakatban. Nem akarom, hogy az anyukája bálnának vagy éppen tehénként lásson engem. Na mindegy, jó lesz így. Igazából kicsit izgulok, nem is tudom miért, nem mintha lenne miért. Benyitok az ajtón és a csengő csilingelése már jelzi is, hogy egy újabb vásárló érkezett. Nem igazán volt bent vásárló, ami kár, mert nagyon szépek voltak az ékszerek. Oh, az nagyon bejött, imádtam. - Üdvözlöm! Segíthetek valamiben? - kérdezi egy nagyon kedves és lágy női hang, majd felpillantok és egy mosolygó arccal találom szemben magam. Csak meglepetten pislogok és a szemem gyorsan váltja a színeit, ahogyan eljutok a meglepettségtől az örömig. Látom, hogy felfigyel rá és csak még szélesebb lesz a mosoly az arcán. - Ugye... Vladimir barátnője vagy? - kérdezi lelkesen, majd még közelebb lép hozzám. Hát nem hittem volna, hogy valaha is eljön az a pillanat, amikor nem tudok majd megszólalni és nem is értem, hogy egy ilyen kedves és aranyos nőnek, hogyan lehet ilyen kis mogorva fia. - Ömm... - szólalj már meg! - Én csak ékszereket jöttem nézni. - motyogom neki, miközben próbálok rájönni, hogy miért kérdezte tőlem egyből ezt.
Azóta a bizonyos mugliismeret óta, nem nagyon beszélgettem Zurieval, és egyből el is könyveltem magamban, hogy ez ennyi volt. Nem mintha ezt bárminek is lehetett volna nevezni. Próbált kedves lenni, és beszélgetni velem, de csak azért, mert mugliismeret órán egymás mellé osztottak be. Túl szép lett volna az, hogy azt higgyem, hogy ennél esetleg többet akar, vagy hogy ezután többször oda jön, majd hozzám beszélgetni. Ő a népszerűek közé tartozik, akivel mindig vannak páran, akinek sok barátja van, nem az a társaság vagyok, akit kifejezetten keresne, egész egyszerűen csak próbált kedves lenni. Ezzel hitegettem magam végig, majd pedig el is fogadtam tényként, és igyekeztem a kis közös projektünket lezárni magamban. Egész eddig jól is haladtam vele. A várva várt roxmortsi hétvége szerencsére hamar eljött, ilyenkor mindig a szokásosnál kicsit lelkesebben vágok bele a napba, még akkor is, ha ez kívülről nem igazán látszhat az arcomon. Szeretek az ékszerekkel pepecselni, és mindig öröm, amikor anyával tölthetem az időt, mert mindig felvidít, amikor látom, hogy egyre boldogabb és egyre jobban kivirágzik, ahogy lassan, de biztosan próbálja maga mögött hagyni a múltunkat. Ezt pedig nagyon jó látni.
Ma is szokásosan hátul töltöttem az időmet a kis műhelyben, egy új megrendelésen dolgozva, miközben anyám kint foglalkozott a vevőkkel. Az volt igazán az ő terepe, mindenkihez van egy kedves szava, és bárkivel képes elcsevegni a semmiről is. Én nekem viszont ez a tökéletes terep, nagyon szeretek apró, részletes mozdulatokkal dolgozni, teljesen megnyugtat, olyannyira majdnem, mint a rajzolás. Amikor figyelni kell arra, hogy a fém úgy hajoljon meg, ahogy te szeretnéd, a bűbájok precíz használata, hogy aztán végül ebből az aprólékos munkából végül egy kecses, és gyönyörű ékszer készüljön. Mindig is lenyűgözött a folyamat, ez pedig most sincs másként, mikor én magam csinálom. Közel sem vagyok olyan jó, mint anya, de azért egyre inkább fejlődök, ahogy gyakorlom. Hallom ugyan, hogy újabb vevő érkezett, de éppen nagyon belemerültem a munkába, így nem nagyon figyelek oda, így az sem tűnik fel, hogy emlegetve vagyok.
-Adj egy percet és szólok neki. Addig nézz csak körül nyugodtan! – Mosolyog rá közben Zuriera az anyám, majd már el is tűnik a műhelyben, hogy egyenesen odajöjjön hozzám és gyengéden megérintse a vállamat. Felpillantok a munkából kérdőn. -Itt van a barátnőd. – Mondja ezt egy olyan mosollyal, amit talán még nem is láttam az arcán. Összeráncolva a szemöldökömet meredek rá. - Miről beszélsz? Nincs is barátnőm. – Közlöm vele a tényt egyszerűen és már épp fordulnék is vissza az eddigi tevékenységemhez, de megakadályoz benne, és mielőtt igazán tiltakozhatnék határozott mozdulattal az ajtó felé taszít. -Majd ezt én befejezem, te menj csak beszélgetni. – Kacsint rám. Teljes döbbenettel meredek rá, majd amikor rájövök, hogy valószínűleg nem lesz más választásom mégis kisomfordálok az üzletbe.
Nem kellene sok hozzá, hogy azonnal visszaforduljak, amikor meglátom Zuriet az üzletünkben. Nem azért, mert nem örülnék neki, egyszerűen nem számítottam rá. Igaz, hogy még hívtam is, de elképzelésem sincs, anyám miket hordhatott össze, amíg kettesben voltak, így eléggé óvatosan közelítek felé. - Szia. Végül mégis eljöttél… – A hangomban csak egy kicsit lehet érzékelni, hogy ez meglep, bár próbálom leplezni. - Remélem anyám… nem mondott semmilyen kellemetlen dolgot. Ha így tett ne vedd figyelembe és bocsánatot kérek a nevében is. – Mondom kicsit zavartan. Kezdem igazán kellemetlenül érezni magam, és nem is tudnám megmondani miért. Valahogy a közelében mindig olyan zavartnak tűnök, sosem tudom, hogy mit kellene mondanom, vagy hogyan kellene viselkednem a közelében. A legtöbb embernél ez ugyan így van, de mellette ez az érzés mégis meghatványozódik. - Szereted az ékszereket? Van olyan, amit kifejezetten… szeretsz hordani? – Kérdezem végül inkább gyorsan az egyik vitrinhez lépve, amiben éppen karkötők vannak. Merlin nagyon kérlek, hogy anya még jó darabig a műhelyben maradjon…
Kezd egy kicsit kínos lenni ez az egész nekem, talán nem is kellett volna ide jönnöm, ez egy elég buta döntés volt. - De én nem is hozzá... - nem igazán figyel rám, csak mosolyogva indul el valahova, én meg csak pislogok utána. - jöttem. - fejezem be a mondatot, nem mintha bárki is hallaná. Elkezdem nézegetni az ékszereket és van egy-kettő, ami igazán tetszik, elég kevés ékszert szoktam hordani, valamiért sosem értettem, hogy miért tudnak kötődni hozzá az emberek. Sóhajtok egyet és visszagondolok azokra az idiótákra, akik elrontották a múltkori beszélgetésünket. Már éppen kezdett volna érdekes lenni, erre jöttek azok a barmok és szétbaszták... Mondjuk már levertem rajtuk. A hangra felfigyelek és elég hamar fordulok az irányába. - Megnyugtatlak, nincs még egy belőlem. Ez az igazi Zurie Lovell, az egyetlen. - kuncogok fel és adom elő a nagy lazát, mondjuk ezt mindig is szerették bennem, képes voltam az ilyen helyzetekben is elég meggyőző és hihető lenni, még csak a szemem színe se árulja el, hogy kicsit feszült vagyok. Ez nem olyan feszültség, ami idegeskedéshez vezet, inkább amolyan izgulás vagy valami ahhoz nagyon hasonló dolog. Elmosolyodom csak és sárgás színű lesz a szemem, ahogyan eszembe jut az anyukája. Azt leszámítva, hogy igazából biztosan a fia barátnőjének néz, nincs vele semmi bajom, elég kedves és aranyos is. - Ugyan, nem mondott semmi olyat. Nagyon kedves és aranyos nő. - felelem mondandójára és figyelem őt. Mintha zavarba lenne kicsit, ami nem is igazán jellemző ő rá, mármint nem láttam még őt ilyennek. - Nem igazán értek az ékszerekhez és szerintem igazán nem is segítene semmi abban, hogy szép legyek. - mondom neki őszintén, miközben követem a tekintetemmel őt.
Mindig képes vagyok azon elcsodálkozni, hogy mennyire szép, az pedig hogy ezt itt, egyenesen a mi üzletünkben látom, még mindig kicsit letaglózó, habár igyekszem a lehető leggyorsabban összeszedni magam. - Igen… Azt… azt látom. – Mondom egy nagyon halvány mosollyal, ami szinte alig látható, de azért mégis ott van az ajkaim szegletében. Ő olyan ember, akit nagyon könnyen és nagyon messziről fel lehet ismerni. Továbbra sem nagyon van bátorságom ahhoz, hogy a szemeibe nézzek, hiába tudom, hogy az lenne az elvárható, de akkor csak még jobban zavarba jönnék tőle. Főleg az ő színváltoztató íriszeitől. - Ennek örülök. Kicsit hajlamos… sokat fecsegni. – Mondom halkan. Már most előre látom, hogy a jövőben anya nem fog békén hagyni addig, amíg mindent el nem mondok Zurieról, és ezután teljes meggyőződése lesz arról, hogy ő a barátnőm, pedig erről szó sincs. - Amúgy tényleg az, de a felét se hidd el annak, amit mond. Hajlamos kicsit túlozni velem kapcsolatban, túlságosan elfogult. – Jobb előre figyelmeztetni, mert tudom, hogy anya úgysem fog sokáig megbújni hátul, hanem egész hamar elő fog kerülni onnan, hogy kifaggathassa a lányt.
A következő szavaira önkéntelenül is meglepetten fordulok felé, teljesen megfeledkezve arról, hogy ettől majd még jobban zavarba fogok jönni, ha a szemeibe nézek. - Honnan veszed, hogy nem vagy szép? – Szakad ki belőlem a kérdés. - Szerintem igazán… öhm… – Most jön a zavar, így a tekintetem gyorsan vissza is tér az ékszerekhez, és elmotyogom a mondatom végét. Helyette figyelemelterelés gyanánt kinyitom a vitrint, és kiveszek egy sárga kővel ékesített ezüst karkötőt, ami pont olyan árnyalatban pompázik, mint amilyenben az előbb a szemei, és enyhén világít is. - Ez például… illene hozzád. – Mondom halkan, felé mutatva az ékszert. - Szabad? – Kérdezem engedélyt kérve rá, hogy feltehessem a csuklójára, hogy megnézhesse, hogy ott milyen. Természetesen nem akarom rátukmálni, így csak puszta bemutatás céljából akarom a csuklójára csatolni. - A különlegessége az, hogy ad egy kis… boldogságot, ha szomorú lennél. Hangulatbűbájjal van kezelve. – Teszem még hozzá érdekességként.
Csak kuncogok a megszólalásán. Tovább kell adnom a lazát és ebben jó vagyok, legalábbis nagyon jól elhitetem másokkal, hogy mennyire laza csaj vagyok. - Akkor még jó a szemed Kamensky. - kuncogok tovább, majd figyelem őt. Persze én is tudom, hogy könnyen felismerhető vagyok, hiszen általában nagyon sok emberrel veszem körbe magamat, most mégis egyedül vagyok itt... vele. Eljöttem ide, ahova mondta, mégis csak érdekelt milyen lehet az anyukája és az üzlet, amiről beszélt, de nem kellett csalódnom szerencsére. Jó ez így. Aztán pedig szóba kerül az anyukája és mosolygok csak. - Akkor a szótlanságodat biztosan nem tőle örökölted. - mondom neki mókásan, miközben kuncogok még. Nem igazán hasonlítanak, sőt. Eléggé különböznek, de ezt nem is akarom annyira az orrára kötni, meg nem is illene, én se hasonlítok annyira anyára. - Ezzel akkor most azt mondod, hogy használjam ki a lehetőséget, amikor nem vagy itt és beszélgessek vele, rólad? - gonoszul kiöltöm rá a nyelvemet, de nem is tűnik annyira rossz ötletnek, lehet jó is lenne egyszer elhívni az anyukáját és kicsit jobban megismerni őt és a fiát. Szóba hoztam valamit, amire azt hittem, hogy nem is fog reagálni, de mégis megszólal és hozzászól a dologhoz, meglep. - Ugyan, Stormie és anya sokkal szebbek nálam. Én inkább hasonlíthatok ap... - de nem fejezem be a mondatot, csak kéken villan egy pillanatra a szemem, még a gondolatát is elhessegetem, ahogyan a kezemmel is legyintek. Ezzel próbálom neki jelezni, hogy nem igazán szeretnék tovább beszélni erről a témáról, inkább csak figyelek az ékszerre, amit megmutat nekem. - Igazán szép darab és persze. - nyújtom felé a csuklómat, valóban gyönyörű az ékszer és szép lassan a kezemre is kerül, csak forgatom és nézem, ahogyan a fény táncol a kristályon, majd Vladra pillantok. - Akkor gyakran szükségem lesz majd rá. - jegyzem meg keserédesen, majd rápillantok és megint ez a garbó van rajta. - De én téged egyszer biztosan elviszlek vásárolni, csak garbód van? - kérdezem tőle komolyan, remélve hogy elterelem a figyelmét az előbbi megszólalásomról.
- A szememmel sosem volt probléma. – Szalad ki a számon, aztán csak még inkább zavarba jövök. Igen, a szememmel tényleg nem volt probléma, a fejemmel annál inkább. Hogy mondhattam ilyet, mikor egyértelmű volt, hogy viccel? Ezért is nem szabadna engem emberek közelébe engedni. Sokkal jobban járna mindenki, ha meg se szólalnék… mert valahogy mindig rosszul jövök ki a dolgokból. - Örülök, hogy itt vagy. – Bököm ki annak ellenére, hogy pont az előbb fogadtam meg, hogy inkább befogom a számat. Jobban járok, ha a tekintetemet továbbra is a kiállított ékszerekre fordítom és nem rá, akármennyire is nyújt igen csak… kellemes látványt. - Nem, valóban nem, ő a szöges ellentétem, csak kinézetre hasonlítunk egymásra. – Azt sem állíthatnám, hogy arra a szörnyetegre hasonlítok bármilyen módon is, legalábbis nem szeretek ilyenekre gondolni, főleg akkor nem, ha már alapból magamat is szörnyűnek gondolom. Kicsit ijedten nézek megint felé. - Nem! Amúgy… amúgy sem nagyon igen tudna rólam mondani semmit… – Mondom enyhe pánikkal a hangomban. Még csak az kéne, hogy anya a hátam mögött beszéljen mindenféle butaságot rólam, pont neki.
Mikor elharapja a mondatot, eszem ágában sincs jobban belemenni a témába, de azt nem hagyhatom, hogy azt gondolja magáról, hogy ő nem szép, mert nincs igaza. - Tudom, hogy nem sokat számít, de szerintem igen is szép vagy. – Mondom halkan, megint nem nézve a szemeibe, pedig a szavaimat teljesen komolyan gondolom. Amint beleegyezik abba, hogy feladjam rá a karkötőt nem is habozok, óvatosan, mintha attól tartanék, hogy bármilyen kárt tehetnék benne, felcsatolom rá az ékszert. Egy egészen rövid pillanatra hozzá érek a bőréhez, amitől még jobban zavarba jövök, és egyből hátrébb is lépek tőle. - Jól gondoltam. Tényleg jól áll. – Jegyzem meg végül. - Szeretem a garbókat. – Húzom lejjebb idegesen az említett ruhadarab ujját. Az elterelése így sikerült, de nem teljesen, mert az emlékezetembe már belevéste magát a megjegyzése. Nem fogom felemlegetni, de elfelejteni sem fogom.
Még hogy nem voltak gondok a szemével, csak megforgatom erre a szemeimet és kuncogok. Mondjuk valóban nem vagyok orvos, hogy ezt csak így megállapítsam, szóval ráhagyom a dolgot, azt hiszem. Merlinre... mitől vagyok zavarban?! - Igen?! Pedig mostanában mintha kerültél volna. - jegyzem meg ártatlanul, de annál inkább komolyabban gondolva. Nem igazán láttam mostanában őt és nem tudtam ezt a dolgot nagyon hova tenni. Nem hazudok, elég rossz kezdés volt az eleje, de utána mintha kicsit jobb lett volna az egész, én is és ő is felengedett, már beszélgetni is kezdtünk. Aztán azok a barmok elraboltak tőle és utána talán kerülni kezdett, talán most meg is tudjuk. Hát van valami abban, amit mond, tényleg teljesen más, mint az anyukája, de ezzel igazán nincs is gond. Én sem hasonlítok igazán rá, csak külsőre, Stormie az, aki inkább anya természetét örökölte, néha mintha kicsit kilógnék a sorból, nem igazán tudok... olyan érzelmes lenni, mint ők, sose szerettem, ha az arcomra van amit érzek. - Ezzel nincs ám gond, de vehetnél róla példát beszédesség terén. - öltöm ki rá a nyelvemet, miközben mosolygok. Jó vele beszélgetni, még ha ilyen kis lüke is. - Azt mondod? Attól még én teszek majd egy próbát, ki tudja, sose lehet tudni. - az arcán meglátva a pánikot lehet nem is lenne igazán rossz ötlet, talán megtudhatok olyan titkos dolgokat, amit tőle talán sose tudnék meg. Nem tudom, hogy mit felelhetnék a bókjára, így csak mosolyogva bólintok egyet, majd tátogóm neki, hogy köszi. Na de térjünk csak vissza az ékszerekre, nem hittem volna, hogy majd ilyen szépen lesznek. Aztán a kezemre rak egyet és utána hátrébb lép, na sebaj, az ékszer valóban gyönyörű, majd figyelem a kezemen. - Gyönyörű. - mondom halkan, majd felkapom a fejemet, amikor megszólal a garbókkal kapcsolatban. - Jajj már Kamensky, ne legyél ilyen. Egyszer megnéznélek trikóban. - mondom neki komolyan, nem hiszem el, hogy nincs melege mindig abban a szarban.
Vendég
Vas. Ápr. 19, 2020 7:37 pm
Zurie && Vladimir
A kerülés témára valahogy megint nem érzek késztetést arra, hogy erőlködjek azzal, hogy a szemeibe nézzek. -Nem kerültelek. – Mondom csendesen, ami így ebben a formában még igaz is. Tudatosan nem kerültem, csak igyekeztem nem az útjába kerülni. Különben sem nagyon láttam úgy, hogy bármikor is egyedül lett volna, én pedig tényleg nem vagyok az a szociális alkat, eszembe se jutott volna akkor oda menni hozzá, mikor másokkal jól elvolt. Nem hiányoztam volna oda, és ezt ő is hamar belátta volna, ha ráveszem magam, hogy megtegyem. Hála Merlinnek, ez nem történt így, mert akkor most a beszélgetésünk még kínosabb lenne. - A tömeget kerülöm. Mindig. – Teszem hozzá, hogy biztosítsam arról, ez nem igazán ellene szól, egyszerűen csak ilyen a természetem. Nem tudom, hogy milyen csoda kellene ahhoz, hogy ez megváltozzon.
- Miért? Neki jól áll, nekem annál kevésbé. Ha megszólalok annak sincs semmi értelme. – Mondom kicsit elkomorodva, habár komolyan így gondolom. Eddig semmi jó nem származott abból, ha kinyitottam a számat, és fájdalmas emlékeztetőim is vannak ezekről az alkalmakról. Mindenki jobban jár, ha nem próbálom eljátszani a társasági embert, ami soha nem voltam és soha nem is leszek. - Nem szeretném. – Motyogom, amikor szóba kerül a lehetőség, hogy kifaggatja anyámat. Mondjuk nem mintha sok dolgot ki tudna belőle szedni. Azt semmiképp, hogy miért lettem olyan, amilyen.
Hamar túlesünk az ékszereken, és szóba kerül a garbóm, ami szintén nem túl kellemes téma számomra. A trikó hallatára meg egyenesen elsápadok. - Nem hiszem… hogy az nekem való volna. – Mondom csak inkább halkan, újra teljesen bezárkózva a magam emelt kis falak mögé. Nem is szólalnék meg ezután újra, ha anyám meg nem jelenne az ajtó mögül és kedvesen Zuriera ne mosolyogna. -Maradsz vacsorára, kedvesem? Mindig sokkal többet főzök, mint amit Vladi meg tudna enni, és szívesen megismernélek jobban. – Mondja neki, mire legszívesebben a föld alá süllyednék. „Vladi?” Komolyan, anya, ezt most muszáj volt?!
◄► 
•• - •• 
