Vidéki fiú a nagy Államokban - 2001 szeptember

Alig vártam, hogy végre elszabaduljak az aurorképzésről, természetesen immár sikeresen teljesített vizsgákkal, papírral a kezemben. Hónapokkal ezelőtt még nem úgy nézett ki a jövőképem, hogy majd sikeres aurori vizsgát teszek és a nyakamba veszem a világot. De az élet közbeszólt. Nagy-Britannia varázsvilága romokban. A Minisztérium teljes újjászervezése mellett megannyi teendő várat magára, miközben mindenki menekülő halálfalókat próbál feltartóztatni ilyen vagy olyan eredménnyel. Kellett a frissítés, a sok új tag, így aztán nem is volt kérdés, hogy a gyors és kemény képzés után rögvest munkába is állítanak majd. De nem akárhogy. Lévén minimum párosan többre megyünk a halálfalók elfogásával, az újak egyfajta mentort kaptak maguk mellé. Ami pedig a halálfalókat illeti, nem egy szökött meg külföldre, többek között az Egyesült Államokba is. A MACUSA pedig véresen komolyan veszi az elrejtőzést a muglik elől, így nem kis felfordulást okozott, amikor némelyikük felbukkant ott.
Massachusetts államban, Salemben kaptunk addig is szállást, amíg ezeket a teendőket le nem bonyolítjuk. A társam közel sem átlagos, de legalább nem idegesítő. Kimért, de okos, úriember a maga módján. Azt hiszem annak számít, ha a csészéit elmosogatja maga után egy vendégségben.
Nem igazán pihentem még ki az utazás és az időeltolódás okozta fáradalmakat, de mentorom a harmadik kihallgatás után pihenőt fúj. De a pihenője előtt a kezembe nyom egy borítékot, hogy ezt adjam oda az egyik tanárnak, akii a hmm... hogy is mondta? A C épület nagyelőadójában tart épp előadást. Tudom mit tartalmaz ez, azok névsorát, akiket már meghallgattunk, hátha tudnak esetleg információval szolgálni. Ennél többre van szükségünk. Azonban ahogy közelebb érek a jókora szárnyas ajtókhoz és meghallom a monoton beszédet odabent, meggondolom azon tervemet, hogy rögtön elé járulok. Megvárom inkább az órát és addig... megnézem a portrékat a folyosón. Sosem késő tanulni egy kis mágiatörténelmet, nem? Nagyjából semmit nem tudok róluk, csak hogy a muglikat itt magnixnak hívják.

Az akadémia. Nos, sokat reméltem tőle. Ki merem jelenteni, hogy jobban vártam, mint azt, hogy végre én is iskolába járhassak és bár voltak rossz pillanataim, kitűnő eredménnyel végeztem az Ilvermornyban. Azt hiszem a szüleim büszkék rám, amiért öregbítem a családi hírnevet az aurorképzőben. Voltaképp én vagyok az egyetlen, akitől nem kérdezték meg, hogy milyen szakra jelentkezett, mindenki borítékolta előre, hogy követem anyám és apám példáját, hiszen ki van kövezve előttem az ösvény. Valóban ez a terv, tettre kész vagyok, lelkes és már most alig várom, hogy kiszabaduljak az iskolapadból. Pedig még hosszú, gyakorlással teli évek állnak előttem. De teljesen kiborulok, mikor azt tapasztalom, hogy nem is olyan más ez mint a szakiskola, csak egy kicsit magasztosabb köntösbe van csomagolva. Pedig úgy vártam a szeptember és úgy örültem, mikor júniusban, közvetlenül a 17. szülinapom után kiszabadulhattam a nagyvilágba. Ünneplés gyanánt életemben először utaztam egyedül New Yorkba, egy egész hétre. Azt hiszem anya egy kicsit bele is betegedet.. De most mégis! Ezért dolgoztam olyan keményen? Hogy ugyanott folytassam, ahol abbahagytam? Hol a gyakorlati oktatás? Mikor felvettek, senki nem közölte velem csupa olyan óráim lesznek, amiken pálcát még csak hírből sem kell használni. Sőt, egyenesen elrakatta a táskánkba a professzor az óra elején... A táskába!
- Úgy érzem, sokat fogunk tanulni a Rappaportról... - dünnyögöm magam elé halkan. Csak azért adok hálát, mert az előző mágiatörténet professzorom is nagyjából erre élezte ki az óráit, így van néhány házidolgozatom, amit talán át tudok dolgozni. De szerencsére nem csak erről lesz szó egész évben, amint elhangzik a tanárom szájából, hogy a varázslóháborúkat is érintjük, máris felbolydul a terem, ezzel együtt pedig vége is az órának. Két óra tömény dögunalom, hurrá.
Kifelé menet már azon igyekszem, hogy a táskámból kihalásszam a pálcámat. Hahó, már senki nem hordja ott. Azért van pálcánk, hogy kéznél legyen. Már alig várom, hogy megtanuljak enélkül varázsolni. Apa felkészített rá, hogy nem mindenkinek megy, de nekem menni fog. Majd meglátja, és...
Valószínűleg jobb lenne, ha egyszerre egy dologra figyelnék, és az előadóból kifelé menet talán akkor nem ütköznék bele senkibe. A pálcámat sikeresen elővettem, de közben nem tértem ki a férfi útjából. Biztosan végzős.. Vagy egy fiatal professzor. Jobban megnézve nem hasonlít senkire azok közül, akikkel már találkoztam, de még csak szeptember van, nem találkozhattam mindenkivel.
- Elnézést, felbosszantott a Rappaport.. - halkan nevetve térek ki aztán az útjából, hogy mindketten folytathassuk a sajátunkat. Ha jól hallom, az előttem haladók is éppen ezt tárgyalják ki egymás között.

Nem tudom mennyi idő telik el azalatt, míg én ezekkel a valóságos életre kelt portrékkal szemezek. Meg kell állapítsam, hogy sehol a világon nem különböznek a varázslók és boszorkányok, mindannyiukon látszik, hogy eltérnek a mugli szokásoktól, öltözettől, a világtól, mindentől. De miért is firtatom én ezt, amikor egy feltehetőleg professzorral vagy ki tudja igazgatóval szemezek, aki elég szúrós kék tekintettel szuggerál engem kerek szemüvege mögül, majd dacosan megigazítja kontyba fogott ébenfekete haját. Ez aztán a szigor, nemde, Mrs... Wilkinson?
Elég pusztán elolvasnom a nevet a kis táblán, hogy elterelje a figyelmem a hirtelen feltörő zsivajról. Fel sem tűnik, hogy véget ér az óra, annyira fogva tartanak azok a szigorú tekintetek, mintha csak számon szeretné kérni, mit is keresek én itt az iskola falain belül? Semmi keresnivalóm itt.  Mint valami isteni sugallat, lök is rajtam egyet. Vagy löknek rajtam? Hirtelen pillantok a lány felé, akin látok némi zavart. Majd a pillanatnyi csöndszünetet kuncogással töri meg. Elkomorult arcomon is mutatkoznak végül a megkönnyebbült öröm jelei.
- Semmi gond, megértem. Nem lehet egyszerű egy ilyen száraz és sokak által megosztó témáról beszélni órák hosszat. - a hangomra is rátalálok időközben, majd ismét a portréra pillantok. Felmutatok rá.
- Bocsánat, csak magával ragadott a szigorú arckifejezése. - talán még ez is vicces, de lehet csak inkább nekem. Inkább felteszem a már annyira belém nevelt kérdést.
- Nem esett bajod, igaz? - egy valamit megtanultam Amerikában, itt nem szokás sokáig magázódni. De különben is, egy fiatal diák lehet. Elidőzik a tekintetem rajta és csak sokára jut eszembe, hogy miért is ácsorgok itt amúgy.
- Te jó ég, már vége is az órának? - aggodalmas arccal pillantok el a válla fölött, ahol csalódottan veszem észre, hogy az ajtó nem hogy nyitva nincs, de a tanárt sem látom. Remélem csak egy lelkes diák becsukta maga mögött. Irdatlan módon húzom el a csíkot a lány mellett egy "bocsi" kíséretében, hogy megbizonyosodjak arról, nyitva van és még igazából bent pakol. Ja nem. Zárva.

Tettre készen és felkészülve érkeztem, épp ezért ér meglepetésként, hogy nem az történik az órán, amire számítok. Persze sosem volt túl gyakorlatias tárgy a mágiatörténet, de ennél jóval többet vártam az Akadémiától. Ide mégis csak a legjobbak kerülnek be.. Persze nekem a nevem önmagában is elég jó belépő volt, ezt kár lenne tagadni. Minden esetre örülök, hogy vége az órának, s míg a táskámból próbálom kihalászni a pálcám sikeresen letarolok valakit.
- Te nem idevalósi vagy.. - döbbenek le egy pillanatra, miközben a száját figyelem. Másképp formálja és ejti ki a szavakat. Egyértelműen brit akcentussal beszél. De mit keresne itt egy brit diák? Vagy már nem is annyira diák? Rebesgették, hogy új professzor is érkezik, de túl fiatalnak nézem őt.. Minden esetre pillanatok alatt találok mást, ami leköti az érkelődésemet és nem morgok tovább a Rappaport miatt.
- Ne aggódj, mindenkire így néz.. Talán életében nem mosolygott, ugye nagyi? - szólítom meg a portrét, bele sem gondolva, hogy ezzel elárulom magamat is. Nem szoktam nagy dobra verni, hogy milyen kötelék kapcsol az Akadémiához vagy épp a MACUSA-hoz, de ezen változtatni nem tudok.
- Hallatlan.. - veszi zokon a megszólítást és a szemüvegét megigazítva távozik. Azt hiszem lesz mit elújságolnia az otthoniaknak, mikor megérkezik a nappaliba, ahol szintén áll egy portréja. Már megint megsértettem.
- Azt hiszem, apa ennek nem fog örülni.. - szívom be a fogaim között a levegőt. Előre felkészülök a letolásra, amiért már az első héten rosszul indítom a bemutatkozást. Pedig a nagyi ismer... Csak nem tűri, ha mások előtt nem Mrs. Wilkinsonnak szólítom. Az ükanyák már csak ilyenek. Bár sosem ismertem, de sokat meséltek róla.
- Persze, jól vagyok.. - sietek a válasszal, mikor meglátom, hogy már siet is tovább. Remélem én sem okoztam benne nagy kárt az ügyetlenségemmel. Voltaképp meglepőbb az, hogy nem figyeltem fel rá, nem szoktam olyan béna lenni, hogy csak belebotlok valakibe. Főleg nem furcsa külföldiekbe.
Utána pillantva figyelemmel kísérem, hogy szembesül a zárt ajtókkal. Minden bizonnyal a professzort keresné, de aligha ismerheti a szokásait. Még én sem vagyok teljesen biztos, de a kantinban azt mesélték, hogy sosem marad sokáig és csak az óráira jár be.
- Ha Jordan professzort keresed, talán az irodájában elkaphatod még.. - szólok utána segítő szándékkal. Bár semmi közöm hozzá, de úgy tűnik elég fontos neki ahhoz, hogy csak úgy faképnél hagyjon.

Sikeres koccanásunkat követően evidens, hogy megszólítom a lányt. Nem tudom, hogy csinálja, de egy szavával képes belém fojtani a szót. Először a tekintete ragad meg, mintha csak az imént a festményen látott szigorú nőé elevenedne meg sokkal bájosabb és persze valósabb formában, majd a szám is elnyitom meglepettségemben. Ennyire szembeötlő lenne? Hát persze, brit vagyok, senki nem beszéli úgy az angolt, mint én jelenleg. Na meg a mentorom, de ő most nincs itt.
- Eltaláltad. - motyogom egy pillanat alatt zavarba jőve, aminek következtében inkább visszapillantok a festményre és hozom szóba inkább azt. Kis zavarodott mosoly kuszálódik az arcomra a válasza láttán. Akkor már értem ezt a hasonló tekintetet, tényleg mintha az övét kenték volna oda fel. Az öreg hölgy sértett eloldalgása némi kuncogást vált ki belőlem, miközben lassan érzem, hogy a forróság is tovaszáll a füleimről.
- Az én nagyim pont ilyen. - bár mondhatnám az ellenkezőjét. De amilyen szipirtyó, annyira nem tudok rá haragudni. Csak a családi elvárásoknak szeretett volna megfelelni és szerette volna ha én is hozom a követendőt. Végtére is a fia megtébolyodását feldolgozni és engem felnevelni nem kis teljesítmény. Lássuk be, életképes varázsló vált belőlem is, nem?
Széles mosollyal nyugtázom a válaszát, miközben tényleg megnyugszom. A szívemre vettem volna, ha valami kárt okozok benne akaratomon kívül. Még élesen kísért a múltbéli bénázásom és sokszor azt hiszem, hogy megint vissza fog térni. De nem. Szerencsére nem.
Vagyis ne kiabáljuk el. Úgy tiplizek el az ajtóig, mintha gyorsulási versenyen vennék részt és azt tesztelném, mikor gyullad fel a talpam. Megsúgom, semmikor, mert még mindig nem vagyok egy hű de atletikus egyén. Mindenesetre jól pánikba esek a bezárt ajtót megrángatva.
- Talán? Te jó ég, jó ég. - rám tör a sopánkodás, miközben megvakarom a tarkóm. Amilyen az én szerencsém, úgysem érem utol ott sem. Szóval csak fújok egyet és elpillantok a bejárat nyomába. Tulajdonképpen a tanárit sem találnám meg, miért is ismernék bármit is ezen a helyen? Oké, vissza a lányhoz...
- Te akkor bizonyára tudod hol a tanári. Segítenél nekem esetleg, ha nincs sürgősebb dolgod? A világért sem rabolnálak el egy órádról. De én szörnyen hálás lennék, ha... elérném a professzort. - előveszem a legszolidabb mosolyomat és úgy várom a válaszát.
- Talán a mentorom sem orrol meg. - ez utóbbit már csak motyogva teszem hozzá.

Mindig hadilábon álltam az idegenekkel, nem ismerkedem túl könnyen, most mégis felkeltette az érdeklődésemet, hisz egyetlen szó után meg tudtam állapítani, hogy messze földről érkezhetett. Talán angol. Ha fogadnom kellene... Na jó, nem szoktam fogadni.
- Honnan jöttél? - nézek fel rá kíváncsian, ha már igenlő választ kaptam tőle. Elég közvetlennek tűnik ahhoz, hogy elárulja nekem ezt az információt is. Egyébként is majdnem ledöntött a lábamról, szóval ... 
- A nagyid? Te csak azt hiszed.. Ő tényleg ilyen. Mindig. Szerintem még egyszer sem volt hozzám jó szava.. - forgatom meg a szemeimet. Persze én sem sokat erőlködtem azon, hogy az elvárt modorral szóljak hozzá. De hé, mégis csak az unokája vagyok. Legalább velem lehetne egy kicsit kedvesebb. Még egy idegen is kedvesebben szól hozzám. Ez is hallatlan.
Egy pillanatra elgondolkozom a kérésén. Mennyire könnyű lenne most átverni engem, miután szóba elegyedett velem. De nem vagyok én olyan félős teremtés, másként nem lennék most itt. Egyébként is volt egy házim a következő gyakorlatra, amihez egy vadidegenről kell minél több információt megtudnom, anélkül, hogy feltűnne neki mennyire beenged az életébe. Hát itt az alkalom, ő pedig megfelel alanynak. Látva a pánikot az arcán legalábbis egyértelműen azon jártak a gondolataim, hogy valahogy a segítségére kell lennem.
- Nyugi! Gyere velem! - kapom el a karját és sietve kezdem el húzni magam után. Ha felveszi a tempót és nem vonszolnom kell a súlyát, akkor még gyorsabban lépkedek, szinte már futok a tanár szobájának irányába. Persze abban nem lehetek biztos, hogy melyikben lakik, de talán elég, ha a jó folyosóra terelem. Nem sokat időzik itt a professzor, ha épp kilép a szobájából, elkaphatjuk. Vagyis ő, mert nekem nincs semmi mondandóm a számára. Gyorsabb volt megmutatni neki, mint elmagyarázni. És ha eltéved?
Mázlinkra a professzor hátával találjuk szembe magunkat, így csak lendítek egyet az összefont kezünkön, jelezve ezzel, hogy őt keresi.
- Na, gyerünk! Menj mááár... - noszogatom, hátha nem fogta fel, hogy bennem olyan idegenvezetőre talált, aki bár nem teljesen van képben az iskolát illetően, most véletlenül mégis a jó pillanatban volt a jó helyen. Ez voltaképp az ő szerencséje, nem az enyém.
Ha elindul, én csendben megvárom a folyosó végén. Bár talán tapintatlanság figyelnem mit beszélnek, de nem lesz órám vagy legalábbis nem olyan, amit nem hagyhatok ki. Különben sem róhatná fel nekem senki, hogy egy idegent kísérgetek. Házit csinálok!

Soha nem álltam biztos lábakon, ha valami újdonságról volt szó, de nem álltam az útjába sem. Mi több, lelkesen támogattam, bármi is legyen az. Amikor eldőlt, hogy én megyek az Államokba halálfalókra vadászni, azzal nyugtattam magam, hogy minden teljesen rendben lesz. De az újszerűségtől mégis elfogott a görcs. Milyen lehet egy új helyen teljesen új emberekkel, új szituációkkal nulláról indulni? Aztán persze az első napokban megértettem, semmi sem számít, csak a feladat, amit kitűztünk magunk elé. Minden más itt átmeneti lesz az életemben.
Most mégis úgy érzem, hogy teljesen elbizonytalanodom a dolgomban és komplett idiótát csinálok magamból. Főleg mások előtt, ha továbbra is így folytatom. Nem a legjobb megoldás egy még igen csak ingatag lábakon álló önbizalommal rendelkező fiatalt kivinni az úgynevezett Újvilágba. Áh, mikor volt ez már az…
- Umm… Angliából, számít? Nem vagyok sznob, ne legyél előítéletes, kérlek. – előrelátó vagyok, már tudom, hogy ilyenkor milyen kérdések jönnek. Te is ugyanolyan sznob vagy mint a társaid? Vagy ami még jobb, a kedvencem, amikor megkérdezik, hogy te is majd különcködni fogsz? Egy valamit rettentően gyűlölök és ez az előítéletesség. Nem feltételezem róla is, de jobb félni, mint megijedni. De a szemei eszméletlen szépen.
- Csak hiszed. – nevetem el magam, ahogy megismétlem a kijelentését. Lehet, hogy az ő nagyija is különc, de az enyém is pont ilyen pepitában.
- Nekem konkrétan meg akarta mondani, hogy mit tehetek és mit nem. Hogy öltözködjek, viselkedjek, mivel foglalkozzak a jövőben és közben egy percig sem hitte el, hogy valamire is viszem. – oké, most már talán be kellene fognom a lepcses szám. Egy pillanat alatt dugulok el. Még nem múlt el ez a tombolás bennem, ilyen amikor valamit sokáig elnyom magában az ember. De nem szeretném azonnal elrettenteni.
Miközben azon tűnődök, hogy vajon besokallt-e tőlem, hirtelen megszólal mintegy mentsváramként. Most akkor tényleg segít? Már kezdtem komolyan azt hinni, hogy komplett idiótának néz. Csak megyek utána, először sután lépve, majd felvéve vele a tempót. Tényleg a tanárihoz visz, a sok kis arany táblácska a nevekkel erre enged következtetni, míg aztán ki nem kötünk az ő irodájánál.
- Azta, köszönöm. – mosolygok rá szélesen, hálás tekintettel. De nem hagyja ennyiben, mert magamhoz térni sincs igazán időm, mikor lök is rajtam egyet.
- Oké, máris. – hadarom el, mintha csak utasításokra bólogatnék automatikusan. A tanár háta azonban biztosabb pontnak tűnik, mert alkalmam nyílik rá, hogy rögvest leszólítsam és beszéljek vele mindarról, amiért kerestem. Ha öt percbe telik a szóváltásunk, akkor sokat mondok. Mert amint célba juttatom amit, szeretnék, ő megköszöni és már megy is a dolgára. Képzeletben elégedetten veregetem meg a saját vállam. Szép volt Neville. És hogy ne legyek hálátlan…
Látom ám, hogy ő még mindig ott ácsorog a folyosó végén. Csak odasétálok hozzá, hatalmas megkönnyebbült mosollyal az arcomon.
- Hol is kezdjem. Köszönöm. Meg tudnám valahogy hálálni a segítséged?

Én előítéletes? Ugyan, bár sok tulajdonságot örököltem a családtól, az ő sznobságuk nincs a génjeimbe kódolva. A britekkel pedig egyébként sincs semmi bajom. Nem is találkoztam még túl sokkal, ami azt illeti. De van egy brit professzorom, akinek a humora pocsék, de a tárgyat szeretem. Már az első héten! Ez azért nagy szó.
- Annak tűnök? - szegezem neki aztán a kérdést. Ez jobban érdekel, mint az, hogy bizonygassam neki az ellenkezőjét. Valahogy mindig jobban értettem ahhoz, hogy másokat szóra bírjak, ráadásul nem is kellett túl sok információt megosztanom magamról.
- Na jó, talán kiegyezhetünk egy döntetlenben.. - ajánlom neki, mielőtt a folyosó színe-java előtt tárgyalnánk meg a családi történeteket. Nem mintha célom lenne vele megosztani ilyesmit. Nem is marad rá alkalmunk, hisz mennie kellene. Én pedig kisegítem.
Olyan fürgén veszem a folyosókat sorra, hogy percek alatt az épület másik szárnyában vagyunk. Nincs még tökélyre fejlesztve a helyismeretem, de legalább irányba terelem. A többi már csak rajta áll vagy bukik. Ugyanakkor itt hagyni sem tervezem, mégis milyen fényt vetne az rám, mint újdonsült idegenvezetőre? Így tehát várok. Percek telnek el, miközben rájövök, hogy azt sem tudom, tulajdonképpen miért kereste a professzort és mennyi időre van szüksége, hogy megbeszélje vele a dolgokat. Azért órákig nem várnék rá, bármilyen jófej is vagyok.. De még mielőtt fontolóra venném, hogy kereket oldok, már fordul is vissza.
- Talán.. - vágom rá kis mosollyal az arcomon, miután visszatalál hozzám. Na, nem olyan hosszú ez a folyosó és csak két vége van, nem lehet eltéveszteni... - Van itt egy kocsma, ivó, pub. Nem tudom, hogy mondják ezt felétek.. Az Olde Salem. Meghívhatsz egy bodzaborra. Ott szoktak összegyűlni az egyetemisták órák után. Bár ha jól sejtem, te új vagy.. Itt fogsz tanulni? - nem lepődök meg a feltételezésen. Gyakran jönnek külföldi diákok is ide. Én is szívesen mennék más tájakra tanulni, de a szüleim egyelőre hajthatatlanul ragaszkodnak Salemhez. Talán majd egyszer..

Amint kimondom a szavaimat, szinte rögtön meg is bánom. Voltaképpen én vagyok előítéletes, hogy feltételezem róla azt, hogy ő előítéletes és ettől válik az egész katyvasz előítéletessé, amibe teljesen belekavarodok, mert végül is igaza van és jogos a kérdése. Jó, most azonnal be kell fejeznem ezeket a keresztbe-hosszába gondolkodást, mielőtt tényleg totális hülyét csinálok magamból.
- Nem, dehogy, ne haragudj. Csak az amerikaiak többsége mindig megjegyzi, hogy biztos én is sznob vagyok. Tényleg úgy nézek ki? - egy pillanat alatt képes vagyok mindennemű bizonytalanságra.
De azért megmosolyogtat a döntetlene. Ha tudná, hogy a nagyim mennyire idegesítő egy antipatikus és negatív vénasszony, akkor biztosan belátná, hogy az ő nagyija nála semmivel sem különb. Hogy egészen őszinte legyek, ismerem azt a nézést, amit a portrén kaptam tőle és most hiába nézem a hűlt helyét megüresedve, az a tekintet még többször is feldereng. Csak mosolyogva biccentek a válaszára. Legyen.
Az előbbi kellemetlen félreértés végett aztán még van pofám segítséget kérni tőle. De most mit csináljak? Teljesen kétségbe esek, hisz ez az épület olyan nagy! Pedig a Roxfort sem volt kicsi. Emlékszem, hogy abban is mennyiszer eltévedtem és mennyiszer vittek a lépcsők másik folyosóra, ahova nem lett volna szabad lelépnem, hanem csak meg kellett volna várnom, hogy a lépcső visszamegy az én folyosómhoz. Nem késtem volna el, ne éreztem volna kínosan magam. Régi szép idők, de az érzés nem változik.
Hálával tartozok neki amiért tényleg konkrétan az egész épületen végigszáguld velem. És ha mondjuk hazudok neki? Na ennyit az előítéletességről, ő pedig elhiszi nekem azt, amit mondok. Biztosan megsajnált, vagy valami.
De lerendezem a beszélgetést a tanárral. Huh, gond letudva. Akkor most már csak lézenghetnék, vagy nem is tudom. Elsősorban visszasétálok hozzá és hatalmas hálás mosollyal köszönöm meg neki, hogy segített.
- Talán? - felvonom az egyik szemöldököm pusztán gyanakvásból. Ha nem gondolnám, hogy ő olyan lány... oké, nem kezdem az előítéletekkel, nem olyan lány. Szóval biztosan haverkodni akar csak és én pedig gavallér leszek és meghívom valamire.
- Legyen! - nem érdekel sem az elővigyázatosság, sem óvatosság, sem más. Ő sem tette.
- Viszont akkor neked kell oda kalauzolnod engem, mert valóban fogalmam sincs, hol van. A bodzabor jól hangzik. - nem teszem hozzá, hogy ritkán iszok és könnyen a fejembe száll.
- Nem egészen, bár félig-meddig gyakornokoskodom. A mentorom mellett. Auror vagyok. - teszem hozzá szinte suttogva a szavakat, miközben mélyen a szemeibe nézek. Úgy érzem, mintha épp felvágni készülnék neki ezzel, pedig csak akkor veszem ezt észre, amikor kimondom a szavakat.
- Szóval bodzabor? Még sosem ittam.

Elnéző mosollyal nyugtázom a kérdését, de alig tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy rövid időn belül már a második bocsánatkérés esik meg kettőnk között. Igaz, ami igaz, az elsőnél én voltam a hibás. Nem tisztem megítélni első látásra, hogy valóban magával hozta a britek híres-neves sznob viselkedését a nagy Amerikába, de azt hiszem rájött, hogy én nem az előítéletes boszorkányok táborát erősítem. Remélem ez elég nyilvánvalóan sikerült a tudtára adnom. Máskülönben nem ajánlanám fel neki a segítségem, hanem hagynám, hogy hanyatt-homlok keresse a professzort, akit nélkülem egyértelműen nem érne utol. Érdekes egy figura, azt meg kell hagyni. Tökéletes házi feladat lesz belőle, mindenki le fog hidalni. Egyenesen egy brit különlegességet fogok górcső alá venni. Talán nem lesz túl tolakodó, majd ügyesen csinálom.
- Igazából egy köszönöm is megteszi.. - vonom meg a vállam. Nincsenek olyan nagy elvárásaim, de már úgy beleéltem magam és hát.. Ő meg nem mondott nemet. Ez azért csak jelent valamit. Nem sejti, hogy milyen hátsó szándékaim vannak. Persze semmi rossz, ez egészen biztos.
- Óh, az nem probléma... - bólintok készségesen. Ha csak ennyi kell, én szívesen játszok idegenvezetőt. - Akkor mehetünk? - kérdezem lelkesen. Talán egy kicsit túl lelkesen is.. Nem tehetek róla, imádom az ízét. Fogalmam sincs, hogy egy óceánnal arrébb mit iszogatnak a varázslók egy fáradt nap után.
- Auror vagy? Nem vagy ahhoz.. Túl fiatal? - nézek rá meglepetten, miközben elindulok a folyosón vissza, kifelé az épületből. Nincs olyan messze, de addig is szóval tartom és figyelek rá. Most már sokkal jobban, mint eddig. Csak nem frissen végzett? De, tuti egy frissen végzett brit auror... Az eszem megáll.
- Igen, bodzabor.. Muszáj megkóstolnod.. Imádni fogod. Vagy nem. Igazából csak ez a két lehetőség van. Ha nem lesz szerelem első alkalommal, sosem szereted meg.. De a legjobb helyre viszlek, bízd csak rám.. - lépek ki az épületből a verőfényes napra. Imádom a szeptemberi időt, meg azt, ahogy simogat a meleg szél. A nyár utolsó napjai, és nekünk már az iskolapadban kell tölteni a fél napot. Mennyivel jobban örülnék neki, ha ilyenkor csavaroghatnék..
- És mióta vagy itt? - pillantok fel rá, eltakarom a szemembe tűző napsugarak útját, egy kicsit még így is hunyorgok. Hamarosan viszont kiülhetünk az öreg Salem teraszára, hogy kint élvezzük a szeptemberi időt. Hangulatos lesz, imádni fogja.

Sokáig nem volt szerencsém nem hogy a lányokkal, de úgy senki mással sem. Sokáig hittem azt, hogy biztosan megvan az oka, egy igazi lúzer vagyok, akivel nem szokás barátkozni. Aztán egyszer csak lett mindenem, én lettem a világ leggazdagabb embere.
Most pedig Luna után itt van egy lány, akinek a tekintetében már most el tudnék veszni, kinek kékjeit sötét haja keretezi, aki ismeretlenül is segít nekem. Aki felé most végtelen hálát érzek és úgy érzem, ha szívességet kérne a segítségéért, akkor azt is teljesíteném. Nem tudom, elmentek nekem otthonról. Vagy a hála fog a sírba üldözni, nem tudom.
- Akkor köszönöm - ismétlem el még egyszer a szót. Teszem ezt annyiszor, amennyiszer csak nem szégyellem. Miért is kellene, ha ő is önzetlen volt? Ritkán találkozok ilyen emberekkel, Potterék óta gyakorlatilag senkivel sem. Most pedig...
Azonnal felkelti a kíváncsiságom. Nem sok helyet ismerek itt, de valami azt súgja, hogy egy jó darabig még itt fogom álomra hajtani a fejem. Talán azzal nem fogok túlságosan bűnözni, ha megiszok valamit egy idegen lánynak, akit igazából beazonosíthatok ide is. Ő is aurornak tanul vajon? Hisz azon a részen volt, ahol a professzor. Nem tartom kizártnak.
- Ó, hogyne! - bólogatok lelkesen és már indulok is el vele. A kijáratnál magam elé engedem. Csak utánad, én úgysem tudom hol is az a hely! Nem tűnik szerencsére olyan messzinek, mintha tényleg az ide járó akadémisták törzshelye lenne. Csak nem néznek ki engem innét, hisz csupán pár évvel vagyok idősebb náluk.
- Pedig de. - válaszolok lelkesen és szórakozottan a hitetlenkedésére. Megértem, ha neki ez olyan hihetetlen, de akkor tényleg valami köze lehet a szakmához. Nahát, gratulálok Sherlock.
- Nemrég végeztem. De már hivatásos vagyok. - arról nem kell tudnia, hogy milyen gyorsított eljárásban képeztek ki minket. A brit varázslótársadalomnak azonnal kellett a sok frissen végzett auror, hogy összefogdossuk a rosszfiúkat. Izgin hangzik, nem? Nem tudom, hogy közben ez mennyire hatásos.
- Még esküszöm soha nem kóstoltam. Szerelem első látásra? Akkor te biztosan szereted azt a helyzet, ha ilyen szenvedéllyel mesélsz róla. Ez tetszik. - éd valóban tetszik. Hogy tud egy lány ilyen lelkesedéssel beszélni holmi helyről?
De majd ha belépünk oda, akkor minden tisztázódik.
- Pár hete. De igazából nem is fontos, egy darabig biztosan itt vesztegelünk majd. - egy kis fanyar elhúzott szájjal nyugtázom ezt. De ha ő szórakoztat most, vagy nem épp most, akkor már jobbra fordulnak a napjaim. Dehogyis, milyen szamárságokat gondolok?!
- Belőled mikor lesz majd nagy auror?
Közben odaérünk a helyre, ahol szintén magam elé eresztem. Ahogy azt sejtem, egyből szembetűnik a megnyerő külső, a vidám hangulat ami bent fogad. Szinte alig vannak szabad asztalok. De ami van is elvétve.
- Szóval meghívhatlak egy üveg bodzaborra?

Szavaira csak bólintok. Nem szeretem senkiből kiprovokálni a hálát. Azt nem tartom túl őszintének. Rajta viszont látom, hogy komolyan gondolja. Nem tudom mit kellett ilyen sietősen átadnia a professzornak, de tény, hogy megmentettem a napját.
- Akkor gyerünk, még mielőtt mindenki ott köt ki és nem lesz helyünk.. - mutatom az irányt és nem túl gyors tempót diktálva, de megindulok a célunk felé, ő pedig szorgalmasan jön mellettem. Nincs messze a hely, elég barátságos is, már amennyire az lehet. De gyanítom még nem volt ilyen helyen.. Nem tűnik olyannak, aki csak úgy beül iszogatni. Vagy elnyalogatni egy bodzabort.
- Szóval még újonc vagy.. - állapítom meg apró mosollyal az arcomon. Hát, nem vérprofi, ez teljesen biztos volt már abban a pillanatban, mikor egymásba botlottunk. Csak akkor még nem tudtam, hogy egy aurorral állok szemben. Nem néz ki... aurorosan.
- Ezt úgy mondod, mintha ez olyan rossz lenne.. - jegyzem meg szárazon. Én imádnám, ha világot láthatnék, ha az lenne a munkám, hogy más országokba utazzak és ott érvényesítsem a törvény erejét. - Nem szeretsz itt lenni? - teszem fel a legnyilvánvalóbb kérdést, hiszen csak úgy süt a szavaiból. Olyan, mintha kényszer lenne neki. Azért Amerika nem ennyire rossz hely.
- Nos, hogy nagy auror lesz-e belőlem, az még kérdéses.. Auror is csak a képzés után. Most kezdtem, igazából ez az első hetem itt... - vallom be és nagyon remélem, hogy nem gondolja meg most magát. Talán abban reménykedett, hogy egy végzős hallgatóval meg tudja osztani a tapasztalatait és kiütköznek a két ország közötti eltérések. De ilyenre tőlem aligha számíthat. Maximum annyit tudok elmondani, amennyit eddig a könyvekből megtanultam, de a gyakorlat elég sokszor teljesen más.
- Egy egész hordóra is.. Majd meglátod, hogy csak úgy itatja magát.. - nevetek fel aztán a kocsmában. Mert nevezzük nevén, ez egy kocsma. Az már más kérdés, hogy a vendégköre zöme az akadémiáról kerül ki, így sokkal fiatalosabb, mint bármelyik másik ivó a környéken.
Egyből a pulthoz megyek, tudom mit kérjek, majd mikor megkapjuk az italainkat újra felé nézek. - Kint vagy bent? - kérdezek rá, nekem igazából mindegy hogy hol ülünk le. Az emeleten biztosan egy kicsit több hely van és nyugodtabb is.

Nem pepecsel a kislány, annyi szent. Vagyis izé, már nem is olyan kislány, mint ahogy azt én gondolnám. Végzett a sulijával ő is, most pedig a képzését csinálja. Igazából csak ezzel a pár évvel lehet fiatalabb nálam. Nem is tudom, az utóbbi években annyira megkavarodott bennem ez a kor dolog, hogy nem tudok magamhoz térni. Azt mondják, a háború öregít, éretté tesz és a gondolkodásunkat is merőben megváltoztatja. Alighanem igaz, sokkal kevésbé hasonlítok arra az önmagamra, aki előtte voltam. Persze a bénázásom megmaradt, miért is ne?
- Ennyire népszerű? - kérdezem, bár én balga minek, amikor teljesen egyértelmű, hogy igen, azért megyünk ilyen hamar oda, hogy legyen helyünk. Talán ilyen időben nem hemzseg a hely annyira a tagoktól. Még korán van ahhoz, hogy otthagyják a tanulnivalót és nyakukba vegyék a kocsmákat.
- Igen, olyasmi. - pironkodok egy pillanatra. Nem vagyok biztos benne, hogy ez most nem egy lesújtó tény akart lenni, hanem lelkesedik a szakmáért és azért, hogy tényleg egy aurorral beszélget. Nem érzem a késztetést, hogy ezzel dicsekednem kellene, most pedig különösen nem.
Egy pillanatra megáll bennem az ütő és elgondolkozok azon, hogy milyen éle lehetett a szavaimnak, amit mondtam. Én nem azt mondom, hogy nem szeretek itt lenni tévedés, ezt egy szóval sem említettem. De nem tudhatja mit és hogy értek, nem várhatom el tőle, hogy fél szavakból is megértsen.
- Úgy értem egy helyben vesztegelni. Kicsit szuper titkos, de halálfalókat keresünk. - én igazából bele sem gondolok, hogy a szó szoros értelmében hogy hangzik ez és arról sincs fogalmam, hogy tanulnak-e ők róluk. Nálunk boldog-boldogtalan tisztában van, kik ők.
- Vagyis bocsánat, erről nem beszélhetnék. - ejnye, Neville, ha nem lenne az a lepcses szád, akkor nem kellene ennyiszer elnézést kérned.
Inkább terelem a témát. Kapóra jön.
- És hogy tetszik? - megragadom a kérdést és visszarántom magunkat a valóságba. Nem kell, hogy még tovább faggatózzon. Bár ezek után nem hiszem, hogy megúszom a dolgot. Nincs ilyen szerencsém.
- Hordóra? - értetlenül vonom fel a szemöldököm, ahogy belépünk. Hű, itt tényleg rengetegen vannak már ilyenkor is. Csak követem őt a pulthoz és hagyom, hogy kérjen, én pedig csak fizetek. Mondjuk úgy próbálok nem olyan fejet vágni, mint akinek húzzák a fogát. De ennyi belefér, ugyan már!
- Kint. Kellemes idő van. - ahol csak tehetem kiülök, a friss levegő és az elillanó borszag kevésbé dönti az alkoholt a fejemben. Mintha láttam is volna idefelé jövet egy üres asztalt. Kitelepedünk.
- Szóval ez volt az első hely, amit felfedeztél? Tényleg eléggé hangulatos...

Vendégek kalauzolásában sosem jeleskedtem, de őszintén szólva nem is próbáltam soha, úgyhogy egyáltalán nem kizárt, hogy a végén sikerrel veszem ezt az akadályt is. Odahaza mindig elvitte a házigazda szerepet az anyám vagy épp az ő hiányában az apám, nem volt különösebb szükség arra, hogy helyettük parádézzak a vendégek előtt. Nem is tudom megfogalmazni mi lenne az igazán jó szó rá... Hogy is hívják?
- Mit is mondtál, hogy hívnak? - kérdezek rá cseppet sem tapintatosan. Most rémlik csak fel, hogy egyáltalán nem is tudom a nevét, sőt, igazából mást sem, de máris meginvitáltam bodzaborra. Vagyis meghívattam magam rá, de ez részletkérdés.
- Elég népszerű a hely, tudod közel van a kollégiumhoz... - magyarázom, pedig ez elég egyértelmű. A legjobb hely a Vén Salem a környéken, erre hamar rájöttek a fiatalok is, úgyhogy nap végén már alig akad szabad hely. Nem mintha minden nap itt lógnék és annyira tudnám, mikor van csúcsidő.
- Szóval nyomoztok, de nem haladtok? Talán segíthetek! - hát ez nagyszerű Willow. Pont te segíthetsz nekik, bármiben is. Nem hogy annak örülnék, hogy még nem tévedtem el a koliban és nem máshoz mentem be aludni, most még ezt is a nyakamba venném.
- Halálfalókat? - képes vagyok elképedni egy pillanatra, de gyorsan ráncba szedem magam. Nem élünk mi búra alatt, pontosan tudom, hogy ez mit jelent, csak annyira szokatlan ez a megfogalmazás, nem sűrűn használjuk. - Azt hittem nekik végük... - motyogom az orrom alatt. Tudok egyet s mást a brit helyzetről, de valószínűleg jóval kevesebbet, mint ő. Nem szégyen bevallani, hiszen én nem vagyok angol. Ugyanakkor ha most többet tudnék, biztosan ki tudnék húzni belőle információkat, ha már felkeltette az érdeklődésemet olyan apróságokkal, mint hogy "szupertitkos ügy" és "nem beszélhet róla". Vajon tisztában van vele, hogy ezek olyan hívószavak, amikre azonnal ugranak az emberek?!
- Már beszéltél róla... - jelenik meg elégedett vigyor az arcomon. Nem vagyok rest az orra alá dörgölni, hogy most már én is tudok a szupernagy titkáról, szóval megéri velem jóban lenni. Nem mintha bármi hátsó szándékom lenne ezzel kapcsolatban, de éppenséggel a leleményességem határokat nem ismer.
- Nehéz megítélni egy hét után, de talán el tudom képzelni magam ebben a szakmában.. Mondjuk, ha én is kutakodnék ilyen szupertitkos ügyekben... - oké, leakadok róla, de nem tudtam kihagyni ezt a magas labdát. Megteszem a tőlem telhetőt, mielőtt faképnél hagy és az eredeti terveim dugába dőlnek.
Az italt megköszönve aztán kifelé vesszük az irányt, ha már adok a kívánságára. Rajtam igazán nem múlik, hol ülünk le. Még helyünk is akad.
- Nem, igazából először a rektor akart látni, mikor... Szóval megtudta, hogy jövök.. - rántok vállat. Nem óhajtok erről túl sokat megosztani vele. Sem arról, hogy ki vagyok. Bár talán épp nála nem kellene attól tartanom, hogy a szüleim munkássága miatt beskatulyáz.

Nem tudom mennyire jó ötlet egy fiatal lányra bízni magam, aki igazából lehetne akár egy kollégista is, aki legalább annyit tud csak, mint én. Jóformán semennyit. De én jóhiszemű vagyok és adok egy esélyt annak, hogy mégis valamit tudhat. Elvégre minden hátsó szándék nélkül segített nekem látatlanul is a tanár megtalálásában és sikerrel is jártam. Miért ne járhatnék másképp is úgy?
- Neville... Neville Longbottom. - úgy motyogom a nevem, mintha még mindig szégyellném. De a végén már elégedett mosolyra húzom a szám. Alighanem a dadogósabb megnyilvánulásoktól sürgős gyorsan el kell vonatkoztatnom, ha azt akarom, hogy egy hozzá hasonló lény úgy egyáltalán szóba álljon velem.
Az biztos, hogy nálam jobban ismeri a környéket, így nyugodt szívvel bízom rá magam és hagyom, hogy elvezessen arra a helyre. Mi baj lehet egy ártatlan iszogatásból? Itt nem lehet senki sem ilyen fiatalon egy halálfaló leszármazottja, nem? Meg amúgy is azt mondta, a képen lévő hölgy a nagymamája. Biztosan nem illik rá a profil. Bahh... amíg magyaráz az italról, meg kell emberelnem magam, különben még életem végéig rémeket fogok látni és soha nem fog a gyanúm szunnyadni. Nem, annak az időnek vége, mi pedig nyertünk. Ezt kell csak és kizárólagosan sulykolni magamban.
- Miben tudnál segíteni? - a megkérdőjelezés már haladás, Nev. Most már csak be kell bizonyítanom azt, hogy nem rosszindulatból mondom ezt, de ha mi nem bukkanunk senki nyomára, akkor ő vajmi keveset tudna hozzátenni a dolgokhoz érdemben.
- Igen. - bólogatok és megint rájövök, hogy csak rávágom a választ. Nem lesz ez így jó, hogy mindent kihúz belőlem. Bár már mindegy, biztosan itt is hallottak egyesek a halálfalókról, még ha nem is mindenki.
- Hallottál felőlük? - teszem fel az óvatoskodó kérdést. Igazából már a borral jobban szemezek, mert amennyire beharangozta, most legalább annyira meg is kóstolnám.
- Nem, vagyis igazából de. Megvertük őket egy gigantikus csatában, de elmenekült a többségük. Most megpróbáljuk elkapni őket. - mindazonáltal a vészcsengő nem szólal meg bennem és nem hiszem azt, hogy ő is amolyan kocka, tégla vagy akármi lenne. Ő egy diák, a sok közül, aki itt tanul és túl élénk a fantáziája.
- Nem baj, többet tényleg nem mondhatok. - most már kötöm az ebet a karóhoz és hiába húzom a szám én is egy idő után mosolyra, ahogy ő, ez nem változtat semmin és nem kicsit fogom vissza magam a mesélésben.
- Csak találomra jöttél ide? Vagy volt valami ambíciód is? - héééj, gratulálok, most már érdekel is, ami vele kapcsolatos. Bár igazából inkább tématerelés, mert nem akarok most már halálfalókról beszélni. Lazítani akarok, semmi mást nem. Rám fér. De most, hogy végre belekortyolhatok a bodzaborba, ő pedig mesélni kezd végre magáról, kapok az alkalmon kérdezni is.
- Ez úgy hangzott, mintha nagy ember lennél. Vagy elkövettél valami történelmi dicsőséget? Mondjuuuk iskolaelső lettél?

- Szóval Neville Longbottom eljött az esős Angliából Amerikáig, hogy Halálfalókat üldözzön? - rakom össze hangosan is azt a keveset, amit megtudtam róla. Ez egyre érdekesebbnek hangzik. Pedig az elején nem gondoltam volna, hogy a britségén kívül bármi más is felkelti majd az érdeklődésemet vele kapcsolatban. Most viszont olyan készségesen nyújtanám felé a segítő kezet, mintha biztos lennék benne, hogy hasznos tagja lennék a csapatának. Pedig ez elég erősen megkérdőjelezhető.
- Nem is tudom... Ismerek errefelé embereket, te meg nem... - adom az első kézenfekvő magyarázatot, ami ugyan meggyőzésnek aligha lesz elég, ezt még én is tudom, de cserébe biztonságos távolságban tartja a családomat az ügytől. Egyelőre. Bár apámékat biztosan nagyon érdekelné, hogy a britek aurorokat küldtek az országunkba, hogy levadásszák a szökevényeiket. Nemzetközi diplomáciai balhé is kerekedhetne belőle. Nem én leszek a kirobbantója. Egyelőre.
- Ha hiszed, ha nem, ide is elérnek az információk... - pillantok rá jelentőségteljesen, mielőtt még azt hinné, hogy az óceán másik oldalán buborékban élünk és nem értesülünk a világban történő eseményekről. Persze akkoriban még nem az kötötte le a figyelmemet, hogy mi zajlik bármilyen más országban, sőt a miénk sem érdekelt túlzottan. Csak hát auror szülők mellett elég nehéz másként érvényesülni. - Mármint a halálfalókról, a háborúról... Voldemortról.. - halkítom le a hangomat az utolsó szónál, hogy csak ő hallja. A tekintetemmel viszont rabul ejtem az övét, nem eresztem, látni akarom hogy reagál a szavaimra. Na nem azért, mert annyit tudnék erről a nagyhatalmú varázslóról, a szüleim viszont annál inkább benne voltak az információáramlásban, úgyhogy ragadt rám is ez meg az.
- Semmi gond, érthető, hogy diszkréciót várnak tőletek... - adom be végül a derekam és hátradőlök. Ha szerencsém van, már ennyivel is sikerült bogarat ültetnem a fülébe és nem tart majd sokáig, hogy felülkerekedjen a kíváncsisága. Az információknak viszont ára van, naná, hogy nem adom ingyen.
- Persze, hogy vannak ambícióim.. Másként mit keresnék az aurorképzőn? - vetek rá egy értetlenkedő pillantást. Csak nem gondolja komolyan, hogy az a fajta vagyok, aki hetente gondolja meg magát a jövőjét illetően. Egy viszont biztos, nem tudom elképzelni, hogy később valami íróasztal mögé kényszerítve töltsem a munkaidőmet. Képtelenség. Én inkább a tettek embere vagyok. Hiszem, hogy nagy tetteké.
- Lehet, hogy azért akart látni, mert bajkeverő vagyok, nem...? - húzódik mosolyra a szám, afféle incselkedésképpen. Mégis milyen dicsőségnek számít az, ha születésemnél fogva jobban odafigyelnek rám, csak mert két olyan embernek a gyereke vagyok, akik sok mindent letettek az asztalra és tőlem azt várják, hogy felülmúljam őket?

Egy pillanatra megszeppenek a nevem hallatán és egy visszafogott mosollyal reflektálom a ténymegállapítását, miközben bólintok egyet. Azért egészen odabent fejben kezd realizálódni, hogy olyan dolgokat kotyogtam el neki, amit nem feltétlenül kellett volna pont egy diákkal megosztanom. Kár a gőzért azért, hogy megpróbáljam helyre hozni, vagy megérne egy misét, hátha nem mondja tovább senkinek.
- De ez maradjon köztünk, rendben? - mielőtt még tényleg híre megy, aztán minket, vagyis engem vesznek elő. Igen, kicsit tartok attól, hogy visszacsattan rám a figyelmetlenségem és az elővigyázatlanságom. Pedig azt hittem, hogy ezen már felülemelkedtem, de csalódnom kell magamban még mindig, hogy igen csak lányos zavarba tudnak hozni két perc alatt.
- Igen? És kiket ismersz? - annyira naivan nem hiszem, hogy TÉNYLEG tudna segíteni nekünk a nyomozásban, de ha van esetleg olyan ismerőse, aki ebben konzekvens lehet, akkor ne tartsa magában. Alighanem ha nekilátok a bodzabort iszogatni és nem beszélni helyette, akkor egészen kimászhatok a témából. Csak nehogy megártson az ital, mert akkor lesz ajaj.
- Ó, igen? Pedig még biztos nem írták bele a mágiatöri könyvekbe. - zavartan vakarom meg a tarkóm. Mégis honnét szerzett ilyen információkat? Nem hiszem, hogy az Egyesült Államokban foglalkoztak volna egy cikknél jobban a dologgal. Nem őket érinti, ez van. Mi sem foglalkozunk annyit a külföldi eseményekkel. És akármennyire is ejtem ki Voldemort nevét, még mindig egy pillanatra feláll a hallatán a szőr a hátamon.
- És különben sem szeretnélek untatni ilyenekkel. Umm... a te nevedet megkérdezhetem? - eszembe jutott, hogy mit felejtettem el. Azt tudja, hogy én ki vagyok, de még mindig nem tudom miként szólítsam meg őt.
- Sokakat ismerek, akik olyasmit tanulnak ki, ami nem is érdekli őket. - vonom meg a vállam, a feltételezésem pedig lehet, hogy nem is olyan alaptalan. Nem tudom, hogy nála működik-e, de ezzel most szeretném belőle kihúzni az igazat. Ha már ilyen dolgokat mondtam neki el, akkor én is szeretnék valamit kapni. Lepillantok az ujjaim között forgatott pohárra, amiben már javarészt inkább nincs ital, mint van. Nem lesz ez így jó.
- És bajkeverő vagy? Vagy inkább bájkeverő... bocsánat, ez csak így kicsúszott a számon.

Őszintén szólva nála érdekesebb és egyben furcsább pasast nem láttam mostanában, nem véletlenül keltette fel az érdeklődésemet már azzal, hogy szóba elegyedett velem, miután majdnem elsodort a folyosón. Már akkor sejtettem, hogy nem idevalósi, ez itt nem szokás. Nincs akkora hagyománya az udvariaskodásnak, mint az ő hazájában. Talán épp ezért is maradt el a bemutatkozás, ami részemről csak jó, szeretem megőrizni ugyanis az inkognitómat amikor csak tehetem.
- Ugyan már, lakat van a számon. Nem látod? - húzom el látványosan a kezemet a szám előtt, mintha csak azt imitálnám, hogy zárom valóban lakatra. Mégis mi hasznom származna abból, ha bárkinek kiadnám az információkat. Különben is, ha minden jól alakul néhány éven belül hivatalosan is kollégák leszünk. Persze még nem esküdtem fel aurornak az országom védelmére, de ez az első hetem.
- Nem fedhetem fel az informátoraimat, ugye megérted... - hárítom a kérdését azonnal. Ezt a kártyát nem most fogom felfedni előtte. Bár kérdéses, hogy lesz-e egyáltalán legközelebb, de azt hiszem túl érdekes ahhoz, hogy hagyjam csak úgy lelépni. Ezzel pedig én is igyekszem megőrizni a hitelemet és természetesen azt az előnyt, ami kezdettől fogva nekem kedvez ebben a beszélgetésben.
- Nem, még nincs leírva, de az egyetemes mágiatörténelem napról-napra írja magát. Újságcikkek jelentek meg, illetve az egyik kutatóintézetnek tanulmánya is megjelent a brit összeomlásról. Nem ismered? - kérdezem meglepetten. Persze ezek még mindig csak azok a száraz tények, amiket már papírra vetettek a közelmúlt eseményeiről. - Te ott voltál? Mármint tudod... Az összecsapásnál... - puhatolózom apránként, miközben belekortyolok a borba. Tökéletesen kiütközik rajta a bodza páratlanul finom íze és selymes édessége.
- Csak simán Willow... - válaszolok némi hezitálás után. - Hogy ízlik a bor? Aranyvirágból készül.. - forgatom a kezemben a poharat és hagyom, hogy a napfényben megcsillanjon a világos, már-már teljesen színtelen nedű. - Olyan, mintha folyékony napfényt innál, nem? - kérdezem talán túl lelkesen is. Pedig még nem is lendültem bele. Ha valamilyen téma érdekel, akkor alaposan körüljárom. A legapróbb szócikktől a leghosszabb tanulmányig képes vagyok elolvasni róla mindent. A bodzabor témaköre pedig odahaza is elég népszerű, nem véletlenül szerettem meg olyan nagyon. És olyan hamar.
- Miért? Talán elbájoltalak? - pillantok fel rá a bor nézegetéséből és hagyom, hogy lassan szétterüljön egy vigyor az arcomon.

Talán a segítőkészsége ad okot arra., hogy mégis csak bízzak benne. Az amerikaiak nem olyan segítőkészek, arre pedig még akkor rájöttem, amikor idejöttünk. Nem beszélve a határnál a várakozásra és még sorolhatnám. Persze, biztos mindent okkal tesznek, de azért sokkal nagyobb mértékű a közömbösség, mint nálunk. Ezt egy magamfajta nehezebben veszi be, mint aki itt élt egész életében. Ezért is esik jól, hogy ő minden szó nélkül segít eligazodni az épületben. Aztán meginvitál egy helyre, ahol kellemesen lehet eltölteni az időt. Én tényleg csak szeretném valamivel viszonozni a segítőkészségét.
Elmosolyodok a mozdulatra. Ez egy olyan dolog, ami itt is, na meg nálunk is bevett. Szórakozottan felfogni a dolgokat pedig nem bűn, nem? Vagyis majd meglátjuk, hogy a mentorom elővesz-e. Azz is lehet, hogy egyszerűen nem osztom meg a mai napi élményeimet vele, hanem megtartom magamnak. De azért egy kissé bosszússággal mosolyodok el ismét, ahogy megint falakba ütközök. Kicsit az az érzésem, hogy a bizalmaskodás csak egyirányú a részéről és csak bizonyos dolgokat oszt meg velem. Ami azt illeti, ez lehet egy női megnyilvánulás, kivétel nélkül az összes szereti megtartani magának a dolgait.
- Ha most nagyon szeretnék bizalmat szavazni neked, akkor azt mondanám, hogy minden előzmény nélkül hiszek neked. Te itt vagy itthon, de ahhoz túl fiatal vagy, hogy közvetlenül legyenek informátoraid. - azt azonban nem zárhatom ki, hogy ismer olyat, akinek viszont vannak. Ahogy azt sem, hogy blöfföl. El is engedem egy kicsit a témát, mert a kereséshez úgysem az ő segítségét fogjuk kérni. Ellenben tiszta a lelkiismeretem, hogy az itallal törlesztem a szívességet.
- Nem olvasok helyi lapokat. De ha van egy példányod, akkor szívesen megteszem. - ez viszont kellően felkelti az érdeklődésemet. Ennyire híresek lennénk, hogy írtak volna az ostromról és az összecsapásokról? Voldemort ott hibázott, hogy az iskolát akarta legyőzni, Harryvel az élen, nem pedig a Minisztérium ellen fordult közvetlenül. Sokkal több türelemmel már biztosan nyert volna néhány csatát. De a háború a miénk és ő nincs többé. Csak ez számít.
- Mármint a Roxfort csatájánál? Igen... segítettem ezt-azt. - mosolyodok el szolidan. Nem szeretek ilyenekkel kérkedni, mert úgy gondolom, hogy bárki más is ugyanannyit tett volna és tett is a társadalmunkért, mint én.
- Csak úgy... Willow? És ha keresnélek, kire hivatkozzak? - nevetem el magam. Tényleg nagyon kis titokzatos. De ez nem ront semmit a hangulatomon, nem okoz vele csalódást. Ha azt szeretné, hogy apránként fejtsem meg, akkor megteszem úgy.
- Aranyvirágból? - biztosan bugyutának tűnhetek most az ábrázatommal, pedig csak nem szoktam utána járni, hogy amit iszok, miből van. Nem is bírom annyira az alkoholt, hogy külön időt szenteljek neki. Egy kissé elidőzik a tekintetem a pohár tartalmán, míg a kérdésére fel nem pillantok.
- Nos öhm... - egy pillanat alatt képes az arcom lángokba borulni, aztán persze összecsomósodik a nyelvem és mire kibogoznám, már habogok is össze-vissza. - Igazából amióta itt vagyunk, te vagy az első, akivel nem a feladatom miatt beszélgetek, csak úgy...