cup of problem // the willows

Wylie ✿ Poppy

Friss hó borítja Roxmorts utcáit, ami nem is csoda így január végén. Ilyenkor kevesebben merészkednek a közeli kis faluba, bár őszintén szólva elég sokan tartanak a bálon történt eset óra a csatangolástól. Anyától már én is kaptam egy aggódó levelet, persze a mondandója töredéke szólt csak hozzám, de már megszoktam, hogy Daisy - mint a legkisebb Willows gyerek és a betegsége okán különösképpen - kiemelt helyen szerepel minden egyes levélváltásban. Leginkább érte aggódnak. Persze én is rajta tartom a szemem a húgomon, hisz ez a dolgom, de nem akarom, hogy azt érezze, hogy rátelepedek. Épp elég, ha a szüleinktől ezt el kell viselnie. Én is elviselem a saját keresztemet, úgy teljesítek, ahogy tőlem elvárják, bár a saját módszereimmel. És végre a sarkamra is álltam, kihasználtam a téli szünet egyetlen kínálkozó alkalmát, mikor csak  mi hárman voltunk otthon. Anya, apa és én. Nagyjából így zajlott a beszélgetés is, amit azóta nem tudok kiverni a fejemből, na de a mostani sem lesz a legkedvesebb emlékem róluk.
Sejtettem, hogy nem lesz gyerekjáték és hogy minden lehetséges érvet latba kell vetnem ahhoz, hogy egyáltalán rést üssek az elhatározásuk pajzsán. És persze számítottam a kudarcra is, mégis jeges zuhanyként ért, hogy az égvilágon semmit nem értem el, csak azt, hogy mindketten pokoli mérgesek lettek rám. Naná, mindketten abban a hiszemben léptek tovább az ominózus bejelentésük után, hogy elfogadom a sorsomat. Nekem viszont őszintén szólva eszem ágában sincs hozzámenni Tyhoz. Minden próbálkozásuk ellenére pedig nem sikerült meggyőzniük a mostani alkalommal sem. Ellenben én - látva a sziklaszilárd elhatározásukat - kezdek egyre inkább kétségbeesni. Úgy érzem, hogy már a mindennapjaimra is kihatással van ez a teher, amit a szüleim a vállamra helyeztek és hiába ígértem meg, hogy titokban tartom, képtelen vagyok tovább színlelni, hogy minden rendben van. Muszáj beszélnem valakivel, aki közel áll hozzám, és aki talán meg tudja győzni apát, hogy nem érdemlem meg, hogy tönkretegyék az életemet. Ez a személy pedig jelenleg nem más, mint a bátyám. Kénytelen rám áldozni a szombatját és azt hiszem gyanítja is, hogy valami nincs rendben velem. Bár ki tudja, újabban a saját kis életével sokkal jobban el van foglalva, minthogy észrevegyen olyan elhanyagolható apróságokat, mint az én kiborulásom. Legszívesebben pánikszerűen kapaszkodnék a kabátjába és megvárnám, míg egyenesbe hozza a dolgokat, mint mikor kicsik voltunk. De most rólam van szó és a jövőmről, nem tehetem meg, hogy a háttérbe húzódva figyelem csak, hogy múlik el az utolsó esély is a változtatásra.
Inkább a sokkal rövidebb életű hópelyheket figyelem, ahogy a párás ablakon keresztül a párkányra szállnak és elolvadnak. Merthogy talán életemben először sikerült az a mutatvány, hogy az ablaknál találjak egy üres asztalt. A habos kakaómról már rég leszürcsöltem az összes habot várakozás közben. De csaknem ért még ide. Merlinre esküszöm, hogyha lepattint valami hülye indokkal, nem osztok meg vele többe soha semmit.

Nem én vagyok a világ legjobb bátjya az tényés való, de ezt egy percig sem gondoltam másképp. Daisy-ről néha úgy érzem még kis varázsvilágban él. Megvan az ártatlansága, ami belőlem már rég kiveszett, s emellett a betegsége még sebezhetővé is teszi. Poppy-nál már más a helyzet. Sokszor érzek kettőnk között feszültséget és úgy gondolom, hogy nem én vagyok azaz ember, akivel szívesen megbeszélné a dolgait. Kivéve persze, ha már nincs más lehetősége. Mindig ott vagyok a sor legvégén, a szülők, Daisy és a barátok után. Ez egy ideig rosszul érintett, de a mai napra már megtanultam elfogadni.
Pont ezért nagy csodálkozással töltött el Poppy levele, amit pár nappal ezelőtt kaptam. Nem volt túl hosszú, de a tudtomra hozta, hogy találkozni akar. Nem ültem napokat a válaszon, így tömören megírtam neki, hogy mikor jó nekem, ő pedig a helyet. Nem mondom, hogy a legboldogabb vagyok, hogy arra megy el a szombatom, hogy Roxmortsba utazzak, de ennyit meg kell tennem a húgomért. Nem sokszor van szüksége rám, s ha találkozni akar, akkor minden alkalmat meg kell ragadnom.
Még kényelmesen megebédelek az Akadémián. Nem sietek egyáltalán. Ebéd után összepakolom a könyveimet és olyan sorrendbe rendezem őket, amilyenbe el akarom majd kezdeni a tanulást aholnapi nap folyamán. Ugyan most már elméletben csak azt tanulom, ami érdekel, de néha ettől is üvölteni tudnék és néhány alkalommal a motivációm is elveszlik. Gondolom nem vagyok ezzel egyedül, de ilyenkor mindig kicsit kétségbeesek.
Tíz perce a találkozó helyszínén kellene lennem, amikor megérkezek Roxmortsba. A hó elfedte az utakat, minden jeges, ami egy kis morgásra ad indokot. Sosem szerettem a telet a rideg személyiségem ellenére. Sokkal jobban tudok azonosulni a nyárral és a végtelen napsütéssel.
Hasonló gondolatokkal lépem át a Mézesfalás küszöbét. Első körben nem veszek semmit, hanem a húgomat keresem meg, aki az ablakon kibámulva ücsörög egy pohár ital mellett az egyik asztalnál. Odasétálok hozzá, ám mielőtt bármit is szólnék leveszem magamról a kabátot és a székre aggatom, majd leülök vele szemben.
- Szia Poppy – köszöntöm, s megpróbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra, de túl torzra sikerül ahhoz, hogy hihető legyen. – Miért pont a Mézesfalás? Jól tudod, hogy nem vagyok oda az édes dolgokért – húzom el a számat, s hátradőlök a széken. Tekintetem elfordítom a húgomtól, s kifelé bámulok a hóesésbe. Nem értem azokat az embereket, akik ezt szépnek tartják. Csak baj van vele és még hideg is.
- Miért kerestél? – teszem fel a kérdést, ami a leginkább érdekel, még ha a sok késés ellenére neki úgy tűnhet, hogy tojok az egészre.

Wylie ✿ Poppy

Felkészültem erre a beszélgetésre? Nem, egyáltalán nem.. De arra sem, ami nem sokkal később következik, ha nem teszek semmit, úgyhogy lényegében sarokba vagyok szorítva. De bízom abban, hogy ha át tudom ezt beszélni valakivel, aki jól ismer mindenkit, akkor talán lesz kiút. Kell lennie.
- Wylie! - kapom fel a fejem, a hangom lelkes, jóval boldogabban csendül, mint amennyire jelen pillanatban annak érzem magam. Ez mind csak annak köszönhető, hogy egyáltalán nem akarom ezt a beszélgetést, de a bátyám felbukkanásának örülök. Talán végre ő is megérti, hogy miért vagyok mostanában olyan egykedvű. - Már azt hittem nem is jössz.. - rúgom bokán az asztal alatt, amint helyet foglal. Nem illik megvárakoztatni a hölgyeket, bár ha egy tippem lehet, nem igazán foglalkozik ezzel. Pedig kellene. Ha tudná, miért hívtam ide, nem vette volna ennyire félvállról a találkozót. Legalábbis ebben reménykedek. Az nem lehet, hogy benne is csalódnom kelljen. Egy világ omlana össze bennem.
- De én igen... - vágom rá határozottan, még én magam is meglepődöm rajta. De tény, hogy jelen pillanatban nagyobb szükségem van egy adag kakaóra, mint eddig bármikor. Vagy egy muffinra, vagy arra a finom gyümölcskenyérre, ami majdnem olyan finom, mintha anya sütötte volna.. - Egyébként is ismerhetnél ennyire.. Legközelebb majd szólj időben, hogy inkább kocsmázni van kedved.. - húzom el a számat. A megszokás. De nem szándékozom összeveszni vele és elrontani a kínálkozó lehetőséget, hogy végre színt valljak előtte.
Számíthattam volna rá, hogy nem én leszek a kedvenc húga, ha nem teszek a kedvére, de rájöttem, hogy nem nézhetem mindig mások érdekét, mert senki nem fogja az enyémet nézni. Ez egy ilyen világ, ha én nem teszek meg magamért mindent, akkor vége az egésznek. Az álmoknak, a terveknek, a jövőnek. Vagyis annak a jövőnek, amit én szeretnék élni. Mert kétségtelenül lenne jövőm akkor is, ha fenntartanám azt, ami egészen idáig volt és hagynám, hogy csak úgy sodorjon magával az élet, vagy a szüleim akarata. Példának okáért egyenesen egy házasságba, amit nem akarok.
- Nem kereshetlek meg csak úgy, mert hiányzol? - pillantok rá kérdőn a kakaóm fölött, majd elé tolom. - Kérsz? - kérdezem meg, mintha csak ugyanolyan délután lenne ez, mint rég. Bár én szoktam az lenni, aki mindig beleiszik az italaiba. Utóbb már nem tenném, azt hiszem nem kakaóval múlatja az idejét. Persze én sem mindig, de ez most egészen más eset. Most szükségem van valami édesre, hogy ne csak a keserű valóság legyen előttem.
- Na jó, nem azért hívtalak ide, mert hiányoztál.. - kezdek bele, de a tekintetemet az asztallapra szegezem. Szégyellem, hogy eddig halogattam ezt a vallomást, holott rég tudhatná és együtt törhetnénk a fejünket a megoldáson. És persze hiheti azt is, hogy már nem bízom benne úgy, mint régen. Már nem ő az én titokgazdám, mert Akadémiára ment és minden megváltozott. - Emlékszel még, mikor azt mondtad, hogy neked mindent elmondhatok? - nézek fel egyenesen a szemébe, hogy megbizonyosodhassak arról, hogy nem nevet ki, amiért egy tíz évvel ezelőtti emléket kérek rajta számon. Nem mosolygok, nem viccnek szánom, sőt egy pillanatig talán a félelem árnyát is láthatja átsiklani az arcomon. - Hát most van valami.. Igazából nem is egy.. Csak... Fogalmam sincs, hogy mondjam el.. - avatom be rögtön a kétségeimbe, mert nem tudom, hogy fog reagálni. Csak remélni merem, hogy nem neheztel majd rám, amiért egész eddig hallgattam és magamat emésztettem a szüleink döntése miatt.

Nem vagyok a legjobb példa mások számára, ha a testvéri kapcsolatokat vesszük alapul. Ezelőtt azt sem tudom, hogy mikor láttam utoljára Poppyt családi eseményen kívül, hogy mi ketten szerveztük volna le, hogy most igenis találkozni fogunk. Ez nálunk teljesen kimaradt. Sokszor kicsit kívülállónak érzem magam a három testvér közül. Daisy-vel már egy fokkal jobb a viszonyom, de bizonyára az is csak a betegsége miatt. Csúnya ezt bevallani, de így van.
- Ki nem hagytam volna a mai találkozót – gúnyolódom, miután bokán rúg az asztal alatt. A lábaimat reflexből behúzom magam alá ezek után. – Megbeszéltük, hogy jövök, hát itt vagyok. Csak elhúzódott a tanulás – rántom meg a vállam. Igazából tényleg nem figyeltem annyira az időt, de azzal nem vádolhat meg, hogy elfelejtkeztem róla. Tisztában voltam vele, hogy ma itt kell lennem.
- Tudom, hogy odavagy ezekért a cukros dolgokért, de nem tesz jót a szervezetednek – húzom el a számat. Sokan nem néznék ki belőlem, de valójában eléggé odafigyelek arra, hogy mit viszek be a szervezetembe. Általában próbálok egészségesen táplálkozni. Mindössze az alkohol fogyasztással vannak problémák. Arról is le kellene állni teljesen és akkor jó lesz minden. – Jó, akkor legközelebb majd beleírom a levélbe, hogy csak kocsmázás – mosolyodom el. Nem gondolom komolyan. Igazából a sok szájhúzogatás ellenére tényleg örülök, hogy most itt vagyok Poppy-val. Egyszerűen csak érzelmi analfabéta vagyok. Pont ezért nem lesz saját családom sem soha.
- Poppy, ha hiányoznék, akkor folyamatosan keresnél és kérdéseket tennél fel a hogy létemről – sóhajtok fel. Már azt hiszem kicsit feladtam, hogy rendbehozzam a kapcsolatunkat. – Nem kérek, köszi – utasítom vissza a kakaót. Ez az ital mindig a gyerekkoromra emlékeztet, amikor még minden rendben volt. Nem voltak vitáink a húgaimmal, otthon laktam és látszólag normális családként funkcionáltunk.
- Tisztán emlékszem – válaszolom. Nem azért mondtam akkor azt Poppy-nak, hogy ne éljen a lehetőséggel vagy csak túl kotnyeles és kíváncsi vagyok. Szeretném, ha tisztában lennék a másik dolgaival és segítsünk egymáson. Az a lehetőség már rég elúszott, hogy feltétel nélkül osszuk meg a dolgainkat, de azt hiszem a bajban még kisegíthetjük egymást. Már amennyiben ezt ő is így gondolja. – Hagyd a körítést és mondd el lényegre törően – sürgetem. Na nem azért, mert minél hamarabb szabadulni szeretnék innen. Sokszor jobb, ha kerek perec kimondjuk, hogy mi nyomja a szívünket, mert a sok kertelés csak elvonja a figyelmet az igazi gondról. Vajon csinált valamit, ami miatt fedeznem kell majd a szüleink előtt? Belekeveredhetett valamibe? Talán valami nem túl törvényes dologra készül? Más problémára nem igazán tudok gondolni egy tizenhét éves lány esetében.

Wylie ✿ Poppy

Na jó, ezzel a viselkedéssel biztosan csak elbizonytalanít, pedig eddig sem voltam túl magabiztos. Mégis hogy tálalhatnám előtte a keserű tényeket? Erre tuti, hogy ő sincs felkészülve. Egy gyenge pillanatomban még arra is gondoltam, hogy a szüleink keríthetnének inkább neki egy valamire való feleséget, hogy ráncba szedje, ahelyett, hogy engem akarnak tizenhét évesen férjhez adni... Persze ezt sosem mondtam ki, semmire nem mennék vele. Ha pedig mégis, nagyon a lelkemre venném, ha miattam kellene végigjárnia ezt az utat a bátyámnak is.
- A piálás se tesz jót a szervezetnek.. - pillantok rá lesújtóan. Kijár nekem a kakaó, majd ő is meglátja, hogy ezt másképp nem lehetne közölni. Vagyis de, lehetne, de egy kocsmában félő, hogy hamarabb lennék részeg, minthogy kinyögjem mi a bánatért hívtam ide. Látom rajta a lelkesedést...
- Hogy vagy? - kérdezem mintegy bizonygatva, hogy tényleg hiányzott. Ami valójában így van. Már jó ideje hiányzik a bátyám és hiányzik mindenki más is, a barátaim. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy még vannak-e egyáltalán. Bátyám nyilvánvalóan van, nem tud letagadni, akkor sem ha akar. A vérünkön túl ugyanis a vezetéknevünk is egyezik. Ugyanakkor tényleg érdekel, hogy hogy van és szívesen beszélgetnék vele arról is, hogy Vele mi a helyzet, de mivel tudom, hogy neki nem kell ilyenekkel szembenéznie, hát bocsánat, hogy magamra koncentrálok.. Na jó, eddig még nem vetette a szememre úgy igazából.
- Apáék elintéztek nekem egy házasságot és... - kezdek bele a közepébe. A probléma forrásába. Ő kérte így, én mosom kezeimet. - Nem mondhatok rá nemet.. - csuklik el a hangom, pedig alapból is túl halkan beszélek. Nem szeretném, ha más is meghallaná, aztán az egész iskola erről beszélne.. És még csak nem is ez a legrosszabb az egészben. De sejtheti mennyire elkeseredett lehetek, ha ennyi idő után épp hozzá fordulok ezzel. A többit azonban egyelőre megtartom magamnak, annak fényében avatom be a birtokomban lévő részletekbe, hogy hogyan reagál. Számíthatok rá ugye?
- Nos így áll a helyzet... - teszem hozzá és ha tetszik neki mi kerül be a szervezetembe, ha nem, muszáj innom egy korty kakaót. Most már igazán meg is szólalhatna, mert egyre inkább azt érzem, hogy tényleg egyedül maradok ezzel az egésszel. Arról már ne is essen szó, hogy van valaki, aki igazán tetszik... Sosem gondoltam, hogy valaha ilyen mértékben kell majd beavatnom a bátyámat a magánéletembe.

Talán néha jobban oda kellene tennem magam. Elég lenne csak egy picit, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Már az is fizikai fájdalommal jár, ha megpróbálok valami kedvesebbet, személyesebbet mondani a családom bármely tagjának meg úgy bárkinek. Régen nem voltam ennyire rideg és távolságtartó. Sosem tartoztam a túlzottan közvetlenek körébe, de az Akadémia, mintha a legtöbb fonalat elvágta volna. Nem változott pedig sok dolog, ám mégis olyan nekem, mintha semmi sem lenne ugyanaz. Sokszor úgy érzem magam, mint egy hetven pluszos bácsi, aki már csak magával foglalkozna és szabadidejében olvasáson kívül nem szívesen csinál mást.
- Nem, de attól legalább jól érzem magam – rántom meg a vállam. Az alkohol is ugyanúgy hízlal, mint az a kakaó, amit Poppy iszogat éppen. Annyi a különbség, hogy míg ettől csak cukormérgezést lehet elkapni, a másik jobb esetben javítja a kedvet. – Azért ne igyál sok kakaót, tetszened kell a vőlegényednek – mosolygok rá egy kicsit gúnyosan. Én őszintén örülök, hogy apám még nekem nem újított be egy menyasszonyt sem, de azt hiszem idő kérdése, ha megtudja a nagy terveimet. Nem vagyok boldog emiatt, de nem fogok ellenkezni. Legalább addig is csendben van.
- Jól vagyok, habár mostanában tanuláson kívül nem sok dolgot csinálok. Azt hiszem elveszítettem a motivációm a legtöbb dolog iránt – húzom el a számat és az ujjaimon lévő gyűrűkkel kezdek el játszadozni. Mostanában nem találom önmagam, így visszaléptem egyet és mindent megpróbálok más szemszögből átvizsgálni. – Te hogy vagy? – érdeklődöm én is. Tényleg szeretnék tisztában lenni vele, de már a hangom sem túl bizakodó.
- Tudok róla – bólintok. – Apa az ilyeneket általában megosztja velem. Én leszek a családfő, ha vele történne valami, így semmiből sem hagy ki általában, ám azt nem tudom, hogy ki a vőlegényed. Te tisztában vagy a kilétével? – kérdezem. Nem tűnik túl boldognak emiatt, pedig bíznia kellene édesapánkban. Nem kerítene neki olyan férjet, aki nem felel meg az elvárásainknak.
- Ennyire rosszul érint ez az egész? Miért? – fintorgok egy kicsit, amikor belekortyol a kakójába, s inkább oldalra pillantok ki az ablakon, ahol még mindig esik az a fránya hó. Hogy ma semmi sem lehet rendben?
Meg tudom érteni Poppyt, legaábbis azt hiszem, de én nem vagyok az ő helyében, így képtelen vagyok teljesen átérezni.

Wylie ✿ Poppy

Első lépés, hogy ne csináljak úgy tovább, mintha minden rendben lenne. Hát már ezen fennakadok kissé, mikor arra kerül a sor, hogy végre kinyissam a számat. Fogalmam sincs, hogy fog reagálni, ha megtudja, amit én tudok. Vagy hogy mennyit kell neki könyörögnöm, hogy próbálja meggyőzni apát arról, hogy ez egy oltári nagy hülyeség a részükről. Egy kicsit tartok tőle, hogy ő az utolsó esélyem és a végén majd csalódnom kell.
- Én meg ettől érzem jól magam.. - forgatom meg a szemeimet, de aztán elengedem a témát. Veszekedhetünk erről. Az se tetszene neki, ha hordószámra dönteném magamba a sört, ebben biztos vagyok. Az én viselkedésemben biztosan találna kivetnivalót. Mindig.
- Nem kell.. - vágom rá automatikusan, szinte fel sem fogva, hogy mit mondott. Aztán olyan gyorsan lendülök rajta tovább dühömben, hogy csak percekkel később esik le, hogy...
- Azért vagy az Akadémián, nem? - cukkolom vele. Tanulni ment, ahogy sokan mások. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz továbbra is az iskolapadban ülni, ahelyett, hogy mondjuk dolgozna... Bezzeg apunak az nem igazán tetszik, hogy én is tanulnék még. Engem egyből férjhez akar adni, hogy háziasszony legyen belőlem.
- Várjunk, mit is mondtál az előbb? - rázom meg a fejem. Egészen biztosan azt, hogy a vőlegényemnek kell tetszenem... Ez annyira szíven üt, hogy egy percig csak meredek rá. A kakaó hirtelen keserű lesz a számban és úgy érzem magam, mint akit átvertek. De nagyon csúnyán. Tud erről az egészről és mégsem szólt egy mukkot sem róla? Nem gondolta, hogy meg kellene kérdeznie, hogy akarom-e egyáltalán? Vagy hogy hogy vagyok?
- Hát, ha tudni akarod, mostanában elég szarul.. - vágom oda flegmán, már meg sem próbálom lecsitítani magam. Egész idő alatt beszélhettem volna neki erről, mert ő tudta! Legszívesebben az egész asztalt ráborítanám, mert hónapokig emésztettem magam, hogy végre rávegyem magam az őszinteségre az irányában erre tessék. Nem is kellett volna ostoroznom magam.
- Ha az ilyen fontos dolgokba beavat apa, azt hogyhogy nem árulta el ki az? Hmm? - szegezem neki a kérdést, mintha csak kést tartanék a torkához. Sőt, egészen úgy érzem, mintha felvágták volna a nyelvem ebben a pillanatban, csak úgy árad felé a ki nem mondott dühöm. Érezze csak, hogy ez nem testvérhez méltó viselkedés.
- Mégis miért? Mondjuk, mert tudom ki az és nem vagyok belé szerelmes? Téged nem érintene rosszul, ha el kellene venned valakit, akiről tudod, hogy sosem fogsz rá úgy nézni? - halkítom le a hangom. Azt azért mégsem szeretném, hogy az egész Mézesfalás minket bámuljon és elterjedjen a pletyka.

Egész életemben éreztem azt a bizonyos feszültséget köztem és Poppy között. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért vagy hogy mikor indult mindez ki, de határozottan nem jó dolog. Szeretném már hátrahagyni, hiszen felnőtt emberek vagyunk, de nem tudom, hogy ez mennyi idő múlva sikerülne. Az életünk egy részét már elvesztegettük erre. Talán most van itt az alkalom, hogy bizonyítsunk egymásnak.
- Jó, akkor igyad, de ha elhízol, akkor az nem az én hibám – rakom fel magam elé a kezeimet, mintha védekezni akarnék. Tudtommal én vagyok az egyetlen a családból, aki nem bírja az édes dolgokat. Még a saját szülinapi tortámon is húzni szoktam a számat annyira nem vagyok hajlandó még egy falatot sem enni belőle.
- Nyilván tanulni vagyok ott, de mindenkinek lehet elege a könyvkupacból – húzom el a számat. Már csak pár hónap és vége. Lediplomázok az Akadémián és elkezdhetem a nagy utazást, amire kicsi korom óta vágyom. Apánk biztosan nem fogja értékelni, míg anyánk csak bambán fog felém pislogni, mert nem érti majd, hogy mi is a pontos probléma, de a végére nyilván a fatert támogatja majd. Csak a szokásos kör, amiket mindig muszáj lefutni valamiért.
- Várj te nem voltál tisztában azzal, hogy én tudok a te eljegyzésedről? – hisztérikusan felnevetek. Annyira jellemző az apánkra, hogy így oldja meg a dolgait! Jobban mondva a mi dolgainkat. Talán mégis minél hamarabb el kellene kezdenünk összebeszélni, mert ez így nem lesz jó hosszútávon. Irányítva vagyunk és egyedül nem tudunk ezzel mit kezdeni. Muszáj lenne összefognunk.
- Ez az eljegyzés miatt van? – érdeklődöm. Valószínűleg ha sűrűbben találkoznánk sem tűnne fel nekem, hogy valami nincs rendben vele. Sokszor úgy érzem, hogy vakon járom a világot és magamon kívül senki másra sem figyelek. Megígértem már rengetegszer magamnak, hogy változtatni fogok, de nem megy. Lehet, hogy olyan vagyok, mint az apám, s ennek már a gondolata is rémületbe ejt.
- Sosem kérdeztem – tűnődöm el egy pillanatra. Őszintén megvallva, nem is érdekelt. Úgy voltam vele, hogy biztosan egy aranyvérű, gazdag pasit szerzett neki és azokkal nem lehet nagy probléma. Annak pedig egy a millióhoz az esélye, hogy olyan szinte már elviselhetetlen személyisége legyen a srácnak, mint én. – Ki az? – kérdezem most már kíváncsian.
- Poppy, én ebbe bele se tudok gondolni. Másabb vagyok, mint te. Valószínűleg sosem fogok már senkire szerelemből nézni és számomra ez nem feltétlen lenne tragédia – sóhajtok. Képtelen vagyok megszeretni új embereket. Annyira zárkózott lettem, hogy nem tudok megnyílni már olyan személyeknek, akiket a közel múltban ismertem meg és sokkal jobban szeretek egyedül lenni. Furcsa, mert a Roxfortban még én voltam a társaság lelke. Sokat tud változtatni pár év a személyiségen.

Wylie ✿ Poppy

Nem érzem helyénvalónak, hogy alig látjuk egymást és még ebben a kevés időben is csak civakodunk, bár sosem volt mézesmázos a kapcsolatunk. Wy nem olyan, akkor sem, ha én néha igenis igényelném a törődését. Persze elvétve előfordul, hogy kakaóval állít be a szobámba vagy megölel, de olyankor jogosan sejthetem, hogy felment a láza vagy valami gond van a mentális állapotával.
- Egy kakaótól nem fogok elhízni! - forgatom meg a szemeimet. Komolyan úgy csinál, mintha egész nap mást sem csinálnék, csak édességgel tömném magam. A jelenlegei helyzetben ez mondjuk nem is tűnik olyan rossz ötletnek, legalább lenne, ami felvidít, ha már a bátyámat teljesen hidegen hagyom.
- Azokból nekem is elegem van.. - bólintok helyeslően. - Tutira nem tudok megtanulni ennél több dolgot, hiába erőltetem magam... - A sors furcsa fintora, hogy épp egyszerre vagyunk végzősök. Csak én épp a RAVASZ előtt állok, ő meg már az Akadémián végez. Na jó, azért büszke vagyok rá, hogy becsülettel végigcsinálta, bár soha nem is volt olyan, aki könnyen feladja. Túl kemény a feje és túl makacs ahhoz. De most teljesen mindegy mennyire vagyok büszke rá, nem ez az érzés kerít a hatalmába, hiszen... Elárult engem.
- Nem, nem voltam tisztában vele. Mondhattad volna.. - kezdek vádaskodni azonnal. Tudja ő, mennyi tépelődéstől kímélt volna meg? Mennyi felesleges kattogástól és mennyi, de mennyi elvesztegetett perctől. A rajzkészletemről már ne is beszéljünk. Volt, hogy a ceruzáim sorra roppantak ketté a kezemben és nem tudtam megnyugtatni magam. - Sőt! Mondanod kellett volna! - folytatom a felháborodást, de ezzel még nem leszek előrébb. Tudni akarom, hogy mit tud még és egészen biztosan ki is szedem belőle. Ilyenkor nem vagyok olyan gyámoltalan kislány, mint ha kínos szituációba kerülök, amiket nem tudok kezelni. Plusz a bátyám, nem tudunk eléggé összeveszni ahhoz, hogy igazán haragudjon rám, és ezt a kártyát most még ki is használom.
- Nem, biztos a kakaótól.. SZERINTED MÉGIS MITŐL VAN? - hajolok hozzá közelebb, hogy fojtott hangon, mégis erőteljesen tegyem fel a kérdést neki. Hátha leesik neki, hogy mekkora baromság esett ki a száján. Úgy gondolja, hogy ez teljesen rendben van? Könyörgöm, már rég nem azt az időt éljük, amikor még szükség volt arra, hogy férjet kerítsenek nekem. Különben is, még egy épkézláb kapcsolatom sem volt, nem hogy házasságról kelljen gondolkodnom.
- Biztos, hogy tudni akarod? - bizonytalanodom el egy pillanatra, leginkább saját magamban, nem abban, hogy ő viccből kérdezett rá, hogy ki a vőlegény. De muszáj beavatnom őt, másképp nem érzi át a helyzet súlyát.
- Ty az.. - válaszolom röviden és a lehető leghalkabban. Ennyiből is tudni fogja, ez nem is kérdéses. Én pedig várom a reakcióját, de olyan pánik ül a tekintetemben, amilyennel még sosem találkozhatott. Az én szemeimben nem.
- Oké, nem vagyunk egyformák, de Wy, segítened kell... Én nem mehetek hozzá. Szeretnék élni, Akadémiára menni, zenélni és szeretnék szerelmes lenni... Nagyon szeretném, ha lenne lehetőségem mindenre.. - nézek rá kérlelően, de sok jót nem várok azok után, hogy tudott az egészről és még csak nem is szólt róla. Igazán eszébe juthatott volna a különbözőségünk, mikor apa eléállt az ötlettel, hogy adjanak férjhez engem. Ő az utolsó esélyem, hogy sarokba szorítsam a szüleinket, és nagyon remélem, hogy megérti min megyek keresztül. Vagy legalábbis számít neki, hogy ez nekem rossz. Méghozzá nagyon. Azt persze nem teszem hozzá, hogy már jelöltem is lenne, kibe lennék szívesen szerelmes. Talán ennek most nincs jelentősége. - Szóval segítesz tönkretenni apáék tervét? - nyögöm ki végül, hogy miért is hívtam ide tulajdonképpen. Mondj igent, csak mondj igent!

Kicsit megszakad a szívem, hogy szembesülök Poppy állapotával. Szeretnék támogatást nyújtani neki és megmondani, hogy nyugodjon meg, mert nem lesz semmi baj. Ennek ellenére semmi kedvesség nem jön ki az ajkaimon. Hozom a szokásos formámat és elhúzott szájjal figyelem, ahogy beszél. Miért ennyire nehéz valami szebb dolgot kinyögni? Végülis ő a húgom. Látott már tombolni, sírni és betegen is az ágyhoz kötve. Minden állapotomat megtapasztalta már, nem kellene pont előre rejtegetnem a törődő oldalam. Ő nem egy haverom az Akadémiáról, akinek be kell bizonyítanom, hogy mennyire menő és fasza srác vagyok.
- Ha megiszol egy kakót, akkor meg fogsz inni kettőt is – tárom szét a karom. Nem látom értelmét annak, hogy újra reagálok erre a témára. Már régen túl van beszélve, de mégis könnyebb ezen lovagolni, mint áttérni a komoly dolgokra.
- Tudod már milyen szakra akarsz menni az Akadémiára? – érdeklődöm. Tudom, hogy tervben van neki a továbbtanulás, ám mivel nagyon ritkán beszélünk, így azzal már nem vagyok tisztában, hogy döntött-e már erről. Talán már régesrég tudja, hogy mit fog csinálni és talán már előttem is mondta csak szokásomhoz híven nem figyeltem rá.
- Ne haragudj – válaszolok felháborodottan. – Semmit sem beszélünk. Apa elmondott nekem valamit és úgy gondoltam, hogy ezt tudja az egész család. Nem fordultál eddig hozzám, egy szót sem szóltal róla. Mégis honnan tudtam volna, hogy ez neked nem tetszik? Jöhetsz azzal, hogy elrendezett házasság, kinek tetszene, de néma gyereknek az anyja sem érti szavát – hevesebben beszélek hozzá, mint kellene. Néhányan oda is kapják a fejüket felénk, hiszen egy ilyen helyen nem szokása veszekedni az embereknek. Azért jönnek be, hogy boldogan megigyanak együtt egy kakaót, megegyenek egy sütit meg mit tudom én még, hogy miket szoktak itt csinálni.
- Ha bajod van, miért nem írsz egy levelet időben és jövök és segítek? – kérdezem már egy fokkal halkabban és nyugodtabban. Legalábbis a hangomból ez szűrhető le, de kurvára nem lehet az indulatokat eltüntetni egyik pillanatról a másikra.
Aprót bólintok a kérdésére és kezeimmel megtámaszkodom az asztalon. Az arcom felét eltakarom és lélegzet visszafojtva hallgatom, hogy ki a szerencsés, akihez hozzá akarják adni az idősebbik húgom, de a név hallattán egy hatalmas kő esik le a szívemről és elnevetem magam.
- Ty? – ezúttal azért kapják felénk a fejüket az emberek, mert a hirtelen hangulatváltás következtében olyan hangosan nevetek, hogy tőlem zeng a hely. – Jobbat nem is találhattak volna. Mármint Ty-ról van szó. Vele tudsz beszélni, ha nem akarsz valamit. Meg fogja érteni, de igazából én ennek a friggynek még örülnék is – rázom meg a fejem lemondóan. Tyler mindig is az életünk része volt születésétől fogva. Úgy tekintek rá, mintha az öcsém lenne, pedig nincs közünk egymáshoz vérben. Minden másban már igen. Valószínűleg Poppy is hasonlóan tekint a srácra, mint én, így egy pillanatig sem kérdőjelezem meg, hogy milyen problémája lehet vele.
- Megpróbálok beszélni apával, de nem ígérek semmit – ajánlom fel. – Tudod, hogy mennyire ki tud akadni, ha nem az van, amit ő akar – sóhajtok. Nekem is volt sok vitám vele mindennel kapcsolatban. Nem feltétlen én vagyok az, aki le tudja állítani, de egy próbát mindenképp megér még akkor is, ha én személy szerint örülök Tylernek.

Wylie ✿ Poppy

Sokáig érlelődött bennem a gondolat, hogy elmondjam végre valakinek mi nyomja a szívemet.. Most pedig, hogy eljött az alkalom, nem hátrálhatok ki belőle. Még akkor sem, ha a bátyám nem igazán úgy viselkedik, mint akivel lehet komoly dolgokról is beszélni. Tényleg egy vagy két bögre kakaó miatt kell fejmosást tartania? Mikor szóltam én bele, hogy mennyit dorbézol az Akadémián? Az ő dolga.. Ha a végén elhízok, az meg az enyém. Talán a szüleink meggondolnák magukat és lefújnák az egész esküvőt.
- Tudom, hogy én milyen szakra mennék, de kétlem, hogy meghagynák nekem a döntés jogát... - jegyzem meg gúnyosan. Elvégre a saját házasságomba se nagyon van beleszólásom. Azt pedig teljességgel kizártnak tartom, hogy apa belemegy majd abba, hogy festegetek meg rajzolgatok továbbtanulás címszó alatt, mert egyiket sem tartja igazi hivatásnak. Apa nem ért a művészetekhez, sosem értette meg, hogy mit szeretek benne annyira. Bár őszintén szólva még ezt is feláldoznám, ha elfelejtenék az egész esküvő mizériát.
- Halkabban! - emelem fel a hangom a kifakadása hallatán. Komolyan ezt kell? Itt mindenki füle hallatára? Jó, hogy nem kiáltja világgá rögtön megafonnal, hogy a húga hamarosan férjhez megy. Erről még senkinek nem beszéltem, túl sokan tudnak arról, hogy Tylernek menyasszonya van, biztosan akadna néhány szemfüles, aki összekötné a kettőt és végül én sem titkolhatnám többé. Na erre még egyáltalán nem vagyok felkészülve lelkileg. Sem sehogyan!
- Te hallod magad? Mégis kinek tetszene, hogy férjhez akarják adni az akarata ellenére? Ráadásul ennyire ismerhetnél már, a húgod vagyok.. - fakadok ki én is hozzá hasonlóan, de ez inkább afféle suttogva kiabálás. Nem olyan hatásos, mint szeretném, csak az arcomon látszik, hogy mennyire megvisel az egész. Pedig legszívesebben az arcába üvöltenék, vagy itt a helyszínen fejbe is vágnám, hátha attól felébred és rájön, hogy ez épp egy segélykiáltás akar lenni. - Nem tud róla senki.. Vagyis eddig azt hittem, hogy nem tud róla... Mindjárt az is kiderül, hogy Daisy is végig tudott mindent és az egész családom elárul.. - dőlök hátra elkeseredetten. Nem, a húgom biztosan nem tud erről, szólt volna, láttam volna rajta. Bármi!
- Írtam időben.. - fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt. Időben vagyunk, nem? Ty még semmit sem tud, én viszont lassan itt hagyom az iskolát. Az azt jelentené, hogy van egy egész évem kitalálni, hogyan ne kelljen férjhez mennem. De sokkal jobb lenne, ha ők fújnák le az egészet.
Hitetlenkedve pillantok nevető bátyám felé. Mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. De nagyon örülök, ha a vőlegényem személye őt ennyire szórakoztatja. Ennél már csak annak örülnék jobban, ha fele ennyi derűvel tudnék rá gondolni, de valahogy nem megy. Mindig csak azt látom magam előtt, hogy ebből nem lesz boldog házasság. Nem lesz igazi...
- Tyler már belenyugodott abba, hogy feleségül kell vennie valakit, ezt te is tudod.. Én... Igazából még nem mondtam el neki. Nem akarom, hogy emiatt.. másképp nézzen rám. Tudod.. Úgy.. - forgatom meg a szemeimet jelentőségteljesen. Nem akarom, hogy bármi változzon a kettőnk kapcsolatában, ez így van jól. Olyan, mintha a bátyám lenne. Tartok attól, hogy ő is hasonló véleményen van, mint Wylie. Akkor semmi sem ment meg engem.
- Hát Wy, hidd el, hogy én is ki tudok akadni... Ti még nem is tudjátok mennyire.. - oké, ez szinte már fenyegetés. Sok dolog megfordult a fejemben az utóbbi hetekben, néhány drasztikus és kevésbé drasztikus megoldás is.  

Sokszor úgy érzem, hogy jobban hasonlítok apámra, mint azt a környezetem szeretné. A férfi ugyanolyan szigorú és mogorva tud lenni, mint én, illetve azt sem nagyon hagyja, hogy beleszóljon más abba, amit ő szeretne. Ilyen ez az eljegyzés dolog. Már mikor kicsik voltunk is folyton azt hajtotta, hogy a lányoknak valaki olyan kell majd férjnek, akinek biztos háttere van. Nála ez azt jelenti, hogy aranyvérű legyen, nagy nevű és az sem hátrány, ha gazdag. Azt hiszem ezekkel a szempontokkal én is egyet tudok érteni, de az már más téma, hogy a húgaim hogyan állnak ehhez. Senki sem szereti, ha belekényszerítik őket különböző dolgokba.
- Milyen szakra szeretnél menni? – teszem fel a még egyszer kérdést, amit tudom már régen meg kellett volna tennem és nem ma elkezdeni. Eddig abban sem voltam biztos száz százalékosan, hogy Poppy tovább akar tanulni. Olyan szinten nulla a kettőnk közötti kommunikáció, hogy tényleg nem tudunk semmit a másikról. Abban viszont nem kételkedtem, hogy az Akadémián fog kikötni. Apa nem hagyná, hogy csak úgy kedvtelésből elpazarolja az ifjú éveit.
Csak megforgatom a szemem, amikor rám parancsol. Nekem is feltűnt, hogy elég hangos vagyok, de ki nem állhatom, ha valaki felemeli rám a hangját. Ha nem a húgomról lenne szó, akkor nem érdekelne, hogy nyilvános helyen vagyunk, most biztosan leszedném a fejét.
- Jó, elhiszem, hogy nem tetszik neked, de basszus! Még mindig jobb, hogy Tyler az, mint egy olyan ember, akit ki nem állhatsz – támadok vissza. Megértem, hogy nem akar hozzámenni, mert nem szerelmes belé, de Ty egy olyan srác, aki mindent meg fog érteni. Nem fogja magához láncolni és nem feltétlen boldog ő sem attól, hogy már most menyasszonya van. – Nem tud róla Daisy tudtommal. Egyébként nem kellene árulásnak érezned ezt. Tisztában vagy vele, hogy apa nekem mindent elmond. Ez is egy a sok közül, de mivel nem osztottad meg a saját oldalad, így azzal nem voltam tisztában. Még csak nem is beszélünk, Poppy. Hogyan tudhatnám, hogy pontosan milyen vagy és hogy érzel? – rivallok rá már visszafogott hangnemben. Felidegesít, hogy ennyire nem látja be, hogy nem lát az ember a fejébe.
- Időben? Nem tegnap tudtad meg – válaszolok morcosan. Nem értem, hogy miért én vagyok a legnagyobb szar ebben az egészben. Nem az én ötletem volt és semmi visszajelzést nem kaptam arról, hogy Poppy mit érez.
- Nem fog úgy rád nézni, ha eddig sem tette. Nem él tündérmesékben, hogy egyik percről a másikra beléd szeressen – rázom meg a fejem lemondóan. Miért hiszik azt a lányok, hogy ez így működik? Mintha minden csak egy csettintés lenne. Én már évek óta nem voltam szerelmes és nem is vagyok biztos abban, hogy valaha újra sikerülni fog, s ami azt illeti nem is vágyom rá.
- Akkor sem értem miért kell ezt csinálnod. Tisztán érthetően elmondtam az előbb, hogy beszélni fogok apával erről. Megpróbálom megoldani, hogy lefújja, de csodákra nem vagyok képes. Utána meg még szépen nekem ugrottál pár dolog miatt. Szerintem nézz magadba, mert egy szemmel sem vagy különb nálam – legszívesebben felállnék és most azonnal kisétálnék az ajtón, de nem teszem. Még tűrök neki. Hátha megérti azzal a kis fejével, hogy segíteni jöttem és nem kellene még inkább nekem állnia.

Wylie ✿ Poppy

Mintha nem vette volna észre, hogy elengedtem a kérdést a fülem mellett. - Ne csinálj úgy, mintha érdekelne.. - vetem oda neki sértődötten. Ismer engem, nem kell túl nagy ész, hogy kitalálja, hogy mi tenne boldoggá. Mégis egyszerűbb ezt mondani neki, mint elismerni, hogy én csak egy mihaszna képzőművészeti szakot néztem ki magamnak. Elképzelem, hogy apám hátán a legapróbb szőrszálak is égnek merednek az ötletem hallatán és nem várok ennél különb reakciót a bátyámtól sem. Nem várhatok. Inkább nem mondok semmit. Majd rájön, ha egy kicsit megerőlteti magát. Vagy nem fogja tudni...
- Tényleg úgy gondolod, hogy jobb, ha Ty az, mintha bárki más lenne, akit legalább tudok utálni, mert elveszi tőlem a szerelem lehetőségét? Komolyan? - pillantok rá, és jobbra-balra ingatom közben a fejemet. Én nem egészen ezt az álláspontot képviselem. Lehetne bárki az, bárki, akit nem kedvelek. Sokkal inkább érezném fairnek, mint ezt. Tudnám utálni és nem esne nehezemre nyíltan lázadni ellene. De most nem csak a saját jövőm a tét, hanem egy olyan emberé is, aki közel áll hozzám. Akit sosem akartam megbántani, és akinél fennáll a kockázata annak, hogy hatalmas csalódást okozok. Hát komolyan nem érti meg a bátyám, hogy ez a felállás a lehető legrosszabb mind közül?
- A húgod vagyok.. - méltatlankodom. Valamiért az a tévképzet élt bennem, hogy a bátyám lojálisabb hozzám, mint apánkhoz, de ez már nyíltan megbukott. Nem mondom, hogy nem fáj a tudat.. De majd túlteszem magam rajta valahogy. Persze nem vigasztal, hogy újfent magamra vagyok utalva.
- Nem, tényleg nem tegnap tudtam meg, de megígértem, hogy nem szólok róla senkinek.. - magyarázom, mintha csak egy gyengeelméjűvel beszélgetnék. Bevallom ebben a pillanatban nem sok hiányzik a meggyőződéshez, hogy a bátyám valójában az. Mentségére szolgálna.
- Nem ÚGY úgy.. Csak úgy, mint a nőre, akit el kell vennie, de nem vonzódik hozzá.. Ugye tudod mit várnak majd tőlünk? - nézek rá elég jelentőségteljesen. Nem vagyok hülye, elég nyilvánvaló, hogy Tyler nem gondolna rám semmiféle szexuális vonatkozásban. Épp elég belegondolni abba, hogy mindkettőnk elveszti a szabad párválasztás lehetőségét...
- Ezért most legyek hálás? Végig tudtál róla és eszedbe sem jutott, hogy beszélj apával? Nem feltételezted, hogy első dolgom lesz fellázadni az eszement ötlete ellen? Vagy mondjuk szólhattál volna, hogy mire készülnek, hogy ne érjen úgy, mintha leforráznának? Én nézzek magamba? - sápadok el egy pillanatra, de leginkább azért, mert menten rosszul leszek a szövegétől. Nem hiszem el, hogy egy ártatlan szívességből idáig jutottunk, de megtörtént, én pedig nehezen tudom kordában tartani az indulataimat. - Én nézzek magamba? - ismétlem meg a kérdést, de ezúttal nem szándékozom ennyiben hagyni, folytatom is. - Komolyan úgy gondolod, hogy nekem lenne magammal elszámolnivalóm? Ha én nem írok, te nem veszed a fáradtságot, hogy beszélj velem, hogy megkérdezd mi van velem vagy csak úgy érdeklődj felőlem, ahogy a testvérek szokták néhanapján... Az se érdekel mi van velem... Pedig tudtál az egészről.. És én érezzem magam rosszul és legyek hálás, mert szakítasz öt percet az életedből, hogy megpróbáld meggyőzni apát, hogy ne tegye tönkre az enyémet? - elhűlve nézek rá. Úgy viselkedik, mintha nem is a bátyám lenne, hanem mondjuk valami régi ismerős, akivel épp csak összefutottam, de egyébként nem nagyon érdekli egyikünket sem, hogy mi történt az elmúlt években és a jövőnk kimenete sem hatja meg a másikat túlságosan. Mintha előre nyugtázná, sőt, előre feladná az egészet..
- Tudod mit? Inkább csinálj úgy, mintha nem tudnál erről az egészről semmit... - mosolyodok el keserűen. Nem számítottam rá, hogy ekkora csalódást fog okozni. Naiv vagyok.. - Ja várj, eddig is azt csináltad.. Az nem okoz majd nehézséget.. - vetem oda még foghegyről, mielőtt felállnék. Nincs kedvem meginni a kakaó maradékát se, félő, hogy ezután a beszélgetés után még az a cukorbomba is keserű lenne.