A délutáni napsütés melegen cirógatta a bőröm, a tavaszias időjárás igazán jól esett, így a próbák közti szünetekben végre kicsit sétálhattam az utóbbi napokban. Linie megint nem jött el, pedig korábban mindig kihasználta az alkalmat, hogyha itthon volt, hogy a próbákon téblábolhasson. Szerettem, amikor csillogó szemekkel körbejárt az öltözőben, és annyira látszott rajta, hogy imád velünk lenni, a közeget, a színeket, illatokat, fényeket. Emlékszem, amikor először sminkeltem ki, és amolyan gyerekesen táncoltunk a színpadon… a kacagás betöltötte a termet, visszhangzott, de minket egyáltalán nem zavart, ahogy az sem, hogy tökéletesek-e a lépések, vagy a forgást melyik irányba kellene végezni. Gyerekek voltunk, én még a Roxfort padját koptattam, ő pedig, hány éves is volt? Hat, vagy hét talán, még Nick is épp hogy kinőtt a földből, bár a szája már akkor is nagy volt. Elmosolyodtam az emlékekre, mintha ez a felhőtlen boldogság egy csapásra foszlott volna semmivé, pedig olyan nagy horderejű dolgok nem történtek. Vagyis, igazából túl sok minden történt, amit figyelmen kívül hagyhatnánk. Amikor megtudtam Fritől, hogy Linei apja Bertie, nem is tudtam, mit feleljek igazából. Láttam rajta, hogy emészti magát, fogalma sincs mit tegyen, és az édesapja miatt igazságszerint sose volt választása, legalábbis nem tűnt úgy, hogy lehetne. Ráadásul Titi se volt a legjobb passzban, olyanban meg főleg nem, hogy gyereket neveljen, még ha csak hétvégente is, vagy alkalomadtán. Ez volt az első közénk húzódó fal, aztán ott volt a debütálásom, amikor állva tapsolt a közönség, mikor először játszottam igazi főszerepet. Sose felejtem el, mennyit jelentettek az akkori gratulációk, és rajta is láttam, mennyire elvarázsolta ez a világ, de azután ritkábban jött, kevesebbet beszéltünk, mintha úgy érezné, zavar. Annyira szerettem volna elmondani neki, mennyit jelent számomra, hogy amikor meglátom a mosolyát, mindig Titi jut eszembe róla. Közel álltunk egymáshoz, kicsit mindig inkább a húgomnak tekintettem, mint unokahúgnak, hiszen köztem és az apja között éppen akkora volt a korkülönbség, mint közte és közöttem. Aztán képtelen voltam tovább magamban tartani a titkot, elviselni azt, hogy egyre távolabb sodródik tőlem. Elmondtam. Meglehet olyan volt inkább, mintha az alkohol beszélne belőlem, de az csak abban segített, hogy ne fojtsam tovább el, amit tudok. Annyira szerettem volna, ha ez a köztünk lévő gátakat elsodorja egy pillanat alatt, hogy a felismerés után ismét folyton az öltözőben lebzseljen, és mindenféléről beszélhessünk. Ehelyett messzebbre sodródott talán, mint eddig bármikor. A könnyű szél a hajamba kapott, és megcsavargatva igyekezett néhány kósza levelet beleszőni, de aztán tovaállt dolgavégezetlenül. A parkban kicsit erősebben fújt, de jobb szerettem itt sétálni, mint a koszos utcákon, könnyebben ment a gondolkodás. Tekintetem aztán megakadt valakin, mintha csak a kósza elmélkedésekből elevenedett volna meg, bár egy egészen ismeretlen jószágot próbált éppen megszelidíteni. Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem az apró állatot, ami mintha legalább egy hegyitroll erejével igyekezett épp ellenkezőleg, ahogy Linie szerette volna. - Nahát, Linie! - Integettem mosolyogva, hatalmas lelkesedéssel, majd leguggoltam a kis bolyhos merénylőhöz. - Lecserélted Puffancsot valami veszedelmes legendás lényre? - Vakargattam meg a füle tövét, miközben elégedetten mormogott, és hátra vetette magát, azt hiszem jobban értek az állatokhoz, mint az emberekhez. - Nem láttalak az utóbbi hetekben… - Nem néztem fel, tovább simogattam a nyuszit, hátha így kicsit könnyebb lesz ez a beszélgetés, mint amilyennek érzem.
oppy, kérlek, menjünk a másik irányba - próbáltam rávenni az ördög nyúlfattyát arra, hogy életében először ne úgy cselekedjen, ahogy úrhölgyi kedve tartja, és ne adj isten hallgasson rám, aki abban az esetben ad neki enni, ha Aiden valamiért nem tud. Nem mintha hálát vártam volna, Puffancs gazdájaként ilyesmi meg sem fordult a fejemben, egyszerűen csak örültem volna, ha a fehér nyulat meggyőzik az érveim, hogy miért ne a színház felé akarja megtenni a délutáni sétáját, hanem a másik irányba. De láthatóan nem érdekelte az utak minőségéről tartott kiselőadásom. Nem mintha nem akarnék odamenni. Már a színházba. Szerettem ott lenni, szerettem az üres színpad hangulatát, a tapsvihart, egy sikeres darab után, a színészek cinkos mosolyát, az effekt illatát és a darabok előtt tapintható izgatottságot. A második otthonom volt, gyerekkoromban már-már több időt töltöttem ott, mint bárhol máshol. Most azonban változtak a dolgok, ami jó volt, de én még nem álltam készen arra, hogy szembenézzek velük. Vagyis… inkább nem akartam készen állni rá. Ma főpróba volt, a legújabb darabé, amiben már nem szerepeltem. Én akartam így, de attól még ott kellett volna lennem, hogy lássam Carolt, Dantét és a többieket, hogy a nézőközönségük legyek, tapsoljak, aztán nevetve elmondjam a hibáikat, amik sohasem hibák, mindössze baráti piszkálódás. Carolnak ez volt az első főpróbája, ahol igazi szerepe van, én mégsem voltam ott. Hiába, gyáva voltam. Gyáva ahhoz, hogy szembenézzek Bonnie Ollivanderrel. A nagynénémmel. Különös mód egyszerűbb volt Bertire apámként gondolni, mint Bonniera a nagynénémként. Pedig utóbbit tulajdonképpen egész életemben ismertem. Régen olyan jóban voltunk, nagyon jóban, főleg mikor más-már okokból ugyan, de mi voltunk a társulat legfiatalabbjai. Nem sok mindenre emlékszem azokból az időkből, mindössze csak emlékfoszlányaim vannak, de azok mind vidámak, nevetősök és önfeledtek. Aztán a dolgok meg változtak, felnőttünk Bonnie sikeres lett, híres, ünnepelt és nem marad már ideje rám. Én kerestem, mikor otthon voltam, sokszor, de a többiek mindig rám pirítottak, hogy miért akarom zavarni, hagyjam készülni, ne fárasszam a gyerekességeimmel, csak elvonom a figyelmét és hasonlók. Bár néha így is sikerült beszélnünk már nem volt minden ugyanaz, én pedig megértettem. Megértettem, hogy neki már mások a prioritások, a darabok, a szerepek, a fellépések nem pedig az, ami régen volt, és ez jól is volt így. Elfogadtam vagyis... el kellett fogadnom. Nem akartam, hogy miattam rontson egy darabban, hogy miattam lehúzzák a kritikusok. Tartottam a távolságot. Aztán jött az az ominózus este, nem akartam hazakísérni, de mire észbe kaptunk csak ő és én maradtunk, hát mégsem hagyhattam ott. Azóta szándékosan kerültem, gondosan ügyeltem rá, hogy csak akkor és tényleg csak akkor menjek a színház közelébe, ha ő nincs ott. Olyan darabokban léptem fel, ahol ő nem. Már-már jobban rendeztem azt, hogy ne találkozzak vele, mint az órarendem a Roxfotban. Ami valahol végtelenül szánalmas volt, mégsem tudtam elé állni. Egyszerűbb volt bujkálni. Mit mondhattam volna? Nem tudom és biztos voltam benne, hogy amíg ki nem találom, addig nem mehetek a színhát közelébe, főleg nem ilyenkor. Még mindig nem tudtam. - Poppy - próbáltam meg még egyszer, a lehető legbehízelgőbb hangomon, miközben megvakartam a füle tövét, tudván, hogy ezt szereti. - Ha hajlandó vagy a másik irányba menni, akkor megveszem neked a legdrágább tápot, amit kapni lehet - ajánlottam fel, hátha vele is tudok kötni egy ilyen megállapodást, mint Kormival. Bár a macskával ez csak hallgatólagos volt, mégis pontosan értettük. Én megveszem a legdrágább, legszaftosabb alutasakost, ő pedig nem nyírja ki az állatom. Drága, de fair üzlet. Mintha egy pillanatig elgondolkozott volna az ajánlatomon, már-már reménykedni is mertem, ebből azonban egy kedves, túlontúl ismerős hang szakított ki. Miért gyűlölsz ennyire, drága Merlin? Mi rosszat tettem? Jó, csaltam a mágiatöri vizsgán, de csak egy évszám volt, semmi több! Szerettem volna ha elnyel a föld, köddé válok, vagy bármi ilyesmi történik, de nem. Ott voltunk hárman a verőfényes, meleg tavaszi napsütésben. Bonnie, én és a fehér nyúl aki minden szégyenérzet nélkül vágta el magát a földön. Áruló! Hát, itt volt az igazság pillanata, nem volt menekvés. - Szia - mosolyogtam rá, kicsit feszülten, de kedvesen. Szerettem Bonniet, egyszerűen csak nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. - Nem, nem - ráztam meg a fejem -, ő a nyulam Aiden főnöke Poppy, mármint… - hadartam zavartam, de amint ki mondtam, majdnem lefejeltem a járdát. Ne már kedves agy, ne most hagyj cserben! - Szóval ő a főnököm Aiden nyula, Poppy. Bár a mondat úgyis megállná a helyét, hogy a főnököm főnöke, Poppy - hiszen nem volt kérdés, hogy ki viseli a nadrágot a háznál. - Igen, sok dolgom volt... - mondtam, miközben én is megsimogattam Poppyt. Nem néztem Bonnie felé, úgy folytattam. - Munkát vállaltam egy ároktörő irodájában, hogy belelássak picit abba is, hogy milyen az. Bár jelenleg inkább vagyok titkárnő, mint hivatalos gyakornok, de főnök jó fej és így is vannak érdekes dolgok - vontam meg a vállam, mintha pár hétről, nem pedig fél évről beszéltünk volna. Nem hazudtam, mégis annak éreztem a szavaim, hiszen annyi időt nem töltöttem az irodában, hogy ne legyen időm a színházra. Jártam is oda, de mint mondtam olyankor, mikor Bonnie nem volt ott. Még nem akartam ezt a találkozást. Még nem. - És te? Hogy hogy itt? Mintha nagyapa azt mondta volna este, hogy ma van az új darab premier előtti utolsó próbája. Nem a főszereplőnek kellene hiányoznia - csipkelődtem, hátha így sikerül oldanom a hangulatot. A sajátomat, leginkább.
Éreztem a köztünk vibráló feszültséget, mintha csak olyan valóságos lenne, mint az előttem fekvő apró állat. Utáltam a helyzetet, ezt a kényelmetlen érzést, és azt, hogy így látom Liniet. Az idő kerekét bizonyos varázslatok és tárgyak talán képesek visszaforgatni, de ezt a titkot már nem tüntetheti el semmi, nem lehet visszazárni egy dobozba. Minden valószínűséggel nincs is rá szükség, Titinek is megmondtam, hogy sokkal több van benne, mint amennyit magáról gondol, és ez a véleményem nem változott most sem. Nem volt apának való évekkel ezelőtt, egyesek szerint most se az, azonban Linie pontosan az a személy, aki tudja kezelni ezt a helyzetet, az ő személyét. - Értem, szóval főnök Poppy! - Nevettem el magam, pont úgy nézett ki mint egy bundás kis diktátor. - Gondolom úgy főnökösködik, mint Kormi és Cirmi. - Simogattam tovább a puha szőrpamacsot. Biztos voltam benne, hogy többször járt már Titinél, mint amennyiről én tudtam, és nem is baj. Annyira jó lett volna, ha ismerte volna korábban, hogy értse Fri, vagy az én szeretetem iránta. Számomra mit sem változott ez alatt a huszonnéhány év alatt, bárki bármit mondjon. Senki se tökéletes, hiszen mi is épp azért nem tudunk úgy beszélni, mint hónapokkal ezelőtt, mert önző mód cselekedtem. Titi azt mondta, hogy nem haragszik, Linieről viszont nem tudtam most megmondani, mi játszódhat le benne. Utáltam ezt a csendes elkerülést. Hosszú évekig csináltam, és hová vezetett? Talán nem ugyanaz a szituáció, azonban azt hiszem már átszakadt egy gát, így semmivel kapcsolatban nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. - Nahát, és Fri megengedte, hogy ilyen veszélyes dolgot csinálj? - Kérdeztem aggodalmas hangon. Izgalmasnak biztos az volt, meg érdekes, de a harmadik szó, ami eszembe jutott az átoktörő szakmával kapcsolatban, hogy nagyon-nagyon veszélyes. Még egy jól képzett varázsló számára is, hát még egy diáknak, aki a Roxfortba jár. Kicsit talán túlgondoltam, mostanában sokszor előfordult velem, azonban nem tudtam elképzelni olyan szituációt, amiben ne izgultam volna halálra magam minden egyes alkalommal, amikor dolgozni indul. Lehet, hogy most csak irodai munkái vannak, de mi lesz, ha már terepre is elviszik? Sose tudhatja előre az ember, hogy mi vár rá egy átok feloldása közben, hogy milyen gondok adódhatnak. Fejemben számtalan borzasztóbbnál borzasztóbb esemény lejátszódott, mint valami rossz horrorfilm. - Mi? - Pillantottam rá, nagyon elkalandoztam. - Ja, igen, szünet van, és gondoltam sétálok egyet, amíg ilyen jó idő van. De ha köztünk marad… muszáj voltam megszökni Fudge rendezőtől, azt hiszem a szokásosnál is maximalistább lesz, ahogy öregszik. - Mosolyodtam el, sose zavart egyébként, ha szigorúak velem, mindig igyekeztem a tökéletességre törekedni, akár próbáról, akár előadásról legyen is szó. Olyan semmitmondó témák voltak ezek, akárcsak régen, mégis más. Úgy éreztem, mint egy hatalmas fal, még mindig ott feszül közöttünk, amiről egyikünk se beszélt. Régen minden bizonnyal örültem volna a felhozott próbának, és inkább mosolyogva elsétáltam volna, nehogy kényelmetlenül érezzük magunkat, mert jobb eltemetni mindent. Most képtelen lettem volna már erre, nincs miért zavarban lennünk, hiszen egy család vagyunk, nem? Nekem nem idegen ez az érzés, és nem is kényelmetlen, miért ilyen nehéz akkor szóba hozni? - Linie… - Megköszörültem a torkom, de nem akartam terelni a témát tovább. - Megértem, ha haragszol rám, mert hosszú ideig titkolóztam előtted, tényleg. Sokszor szerettem volna elmondani, Titinek is, de erre nincs megfelelő időpont, és nincsenek jó szavak. - Ott guggoltunk egymás mellett, lábunk előtt egy fehér nyúllal, elég szürreális volt. - De örülnék, ha jönnél a Heliosba, mert miattam ne kerüld el. Engem se kell, viszont nagyon is érthető, ha időre van szükséged, szóval türelmes leszek. Bármikor megkereshetsz, jó?
ármennyire is feszélyett az, hogy így, ilyen körülmények között találkoztam újra össze Bonnieval - aki Merlinre, a nagynéném volt! - el kellett mosolyognom a hasonlaton, hiszen igaza volt. - Vagy mint Puffancs - bólintottam, haloványan felfelé görbülő szájjal. - Kezdem azt hinni: velem van a baj, hogy mindig ilyen rabszolgahajcsár állatokkal találkozom össze - poénkodtam, hátha ezzel valahogy egy kicsit oldani tudom a közöttünk vibráló feszültséget. A feszültséget, ami nem tetszett és amit félő volt, hogy én magam generáltam, mégsem tudtam mit tenni ellene. Az, hogy beszéljek Bonnieval szürreálisnak tetszett, csak úgy, mint a jelenet, amibe mind a ketten keveredtünk. Éreztük, hogy valami nincs rendben, ez igazából sosem volt kérdés, hiszen hónapok óta nem is váltottunk egy szót sem, elkerültem a színházat, amikor csak tehettem és a diák munkába temetkeztem, akkor is, ha éppen nem volt muszáj (noha ez nem csak miatta volt). A velem szemben álló színésznő, pedig bárki bármit is mondjon a művészekről: nem volt ostoba, sőt, az egyik legokosabb ember volt, akit ismertem. Persze, csak anya után! - Veszélyesebbnek hangzik, mint amilyen - legyintettem nemtörődöm módon. Amikor a minap anya aggódott, neki is hasonlóképpen reagáltam. - A főnök nem gyakran visz ki terepre, ha mégis, akkor azok veszélytelenek. Az idő nagy részében inkább vagyok nyúlszitter és titkárnő, mint bármi más. Egyébként érdekes ez az átoktörés, de azt hiszem, hogy nem ez az álom szakmám - ráztam meg a fejem szórakozottan, reménykedve, hogy inkább ennél a témánál maradunk, nem ugrunk át a személyesebbekre. - Ha engem kérdezel, a legveszedelmesebb dolog, amit csinálnom kell az Poppy sétáltatása. Szerintem te vagy az egyetlen ember, akivel valaha életében ilyen kedvesen viselkedett. - Utaltam arra, hogy Bonnienak elég volt megsimogatni a füle tövét és máris kis szajha módjára dobta el magát, természetesen úgy cukiskodva, mintha mindig ezt csinálná. Bezzeg ha Aidan vagy én próbáltuk ezt! Még véletlenül sem így reagált, örülhettünk, ha nem nézte répának az ujjunkat és nem akarta megenni. Tulajdonképpen már azt is kész sikertörténetnek könyveltük el, ha Poppy nyúl létére valami különös, dorombolásszerű hangot adott ki. Néha tényleg nem tudtam eldönteni, hogy minek is képzeli magát. De hogy nyúlnak nem, az egészen biztos volt! - Jézus - szörnyedtem el őszintén. - Ha Fuge még ennél is maximalistább lesz, akkor lassan nem marad olyan színész, aki hajlandó elviselni a rigolyáit - csettintettem egyet a nyelvemmel. - Ez a része tényleg nem hiányzik - csóváltam meg a fejem, miközben kicsit közelebb húztam Poppyt, aki valahol - lehet valakin - látott valami érdekeset, amit mindenképpen meg akart támadni. Bármi is volt, jobb lett volna, ha nem intéz megsemmisítő csapást senki ellen. A következő szavakra megdermedtem, sejtettem, mit sejtettem: tudtam, hogy előjön ez a téma, mégis reméltem, hogy elodázhatom, ha lehet úgy a végtelenségig. Olybá tűnt: nem lehet. Némán hallgattam a szavait, nem is szólaltam meg egyből. Noha tudtam mit akarok neki mondani nehéz volt szavakba önteni. Hirtelen olyan jó lett volna a színpadon lenni és csak egy betanult szöveget mondani. Egyszerűbbnek tetszett, mint a való világ. - Nem vagyok mérges - suttogtam végül halkan, de nem néztem rá, az még nem ment, túlságosan zavarban voltam és szégyelletem magam a viselkedésem miatt. - Sem Rád, sem anyára, sem senkire. Azt hiszem, hogy megértem miért titkolóztatok. Egy gyerek elég nehezen fogta volna fel a Bertie körül történő dolgokat. Mármint… egy fiatalabb gyerek - tettem hozzá, hiszen még én sem voltam felnőtt, legalábbis egyáltalán nem tartottam magam annak. - Én csak… olyan furcsán éreztem a vallomásod után magam, azt hiszem könnyebb volt kerülni téged, mint megbeszélni - vagy valami ilyesmi. Azt mégsem mondhattam ki hangosan, hogy féltem a kínos beszélgetéstől, amit folytatni fogunk, tulajdonképpen éppen folytatunk is és el kell mondjam: nem fájt annyira, mint sejtettem. - A színházat nem miattad kerülöm, vagyis… nem csak, nyilván az is benne volt, de nem az a fő okom. Azt hiszem, hogy kicsit beleuntam a színészkedésbe. Szeretem magát a világot, de… már picit unalmas és olyan jónak sem érzem magam, mint a többiek - rántottam meg hanyagul a vállam, ismerhetett már annyira, hogy tudja, ezt nem azért mondom, mert most azt kívánom, hogy ez egekig magasztaljon -, ezért is vállaltam el ezt a munkát. Jövőre végzek a Roxfortban és még fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék magammal, gondoltam kiderítem - tártam szét a karom, elfelejtve, hogy éppen guggolunk, így megbillentem, majd kisvártatva a földön találtam magam. - Hát… - húztam el a számat - azt hiszem kijelenthetjük: akrobata már biztosan nem leszek.
