Nehezen veszem rá magam erre a találkozásra és még nehezebben indulok el. Nem akarok vele együtt menni, úgy érzem szükségem van egy sétára a hideg levegőn, hogy összeszedjem magam. Különben is legjobb tudásom szerint Ada nálam jobban kihasználja a roxmortsi hétvégéket, nem akarok belerondítani a terveibe. De azért tartok attól, hogy a vége valami katasztrofális lesz. Már nem tudom mit és mennyit mondhatok el neki, pedig ha valamikor, hát most igazán nagy szükségem lenne arra, hogy a régi énje itt legyen mellettem és támogasson. Talán ezt is megmondom neki. Végtére is ennél távolabb már úgysem kerülhetünk egymástól.. A januári hideg csípi az arcom, egészen átfagyok, mire a kacskaringós ösvényen a faluba érek, ahol újra emberek vesznek körül. Persze mostanában jobb szeretem, ha messzire elkerülnek és én magam is így teszek. Biztosan ezer meg egy pletyka kering az iskola falai között, és jónéhányban én is szerepet játszom, de szó szerint még egy sem ért el hozzám. Mindig csak egy-egy elkapott szófordulat vagy mondatfoszlány. Ennyire nehéz elhinni, hogy semmi közöm ahhoz a gyilkossághoz vagy ennyire nehéz elhinni, hogy Lestrange velem töltötte a karácsonyi bálját? Gyanítom, hogy inkább az utóbbi napvilágra kerülése miatt viselkednek úgy velem, mint aki bűnös, pedig nem hazudtam. Csak megpróbáltam. Halk sóhajjal térek be a Három Seprűbe, a találkozásunk helyszínére, ahol persze mint mindig, most is tömve annak az asztalok. A pultnál két vajsört kérek, és elücsörgök egy darabig, míg fel nem szabadul egy hely. Addig is a magas székről lógatom a lábamat és várom a nővéremet. Csak azt remélem, hogy nem a barátnőivel fut be, mert akkor egész tervemnek lőttek. Előttük aztán nem fogok neki beszélni semmiről, de az is biztos, hogy többet nem hívom el, ha kiderül, hogy valóban terhes neki a társaságom. Őszintén szólva fogalmam sincs, hányadán állunk most egymással, de az biztos, hogy eltávolodtunk és ezért nem én vagyok a hibás. Aztán lehet, hogy ő teljesen másképp gondolja. Minden esetre azóta még kevesebbet beszélünk, hogy rávett a bálra, aztán Leo mellett kötöttem ki. Pedig a srácok mindig őt kedvelték jobban, sőt engem csak elkerülnek mostanság. Nem is baj, hogy hagynak koncentrálni a sportra... Talán mérges rám? Hamarosan felszabadul egy asztal, én pedig a két vajsörrel egyetemben megindulok oda, hogy leüljek és csendben várok. Hallgatom a körülöttem ülök zsivaját és remélem, hogy a nővérem nem vett fel újabban valami felültetős húzást. Végülis tegnap leleveleztük óra alatt, hogy benne van egy taliban..
Vendég
Hétf. Márc. 02, 2020 6:35 am
Olivia && Adele
Egyáltalán nem volt ellenemre ezt a találkozás, de mégis kicsit a hátam közepére kívántam. Liv és én az utóbbi időben nem ápoltunk valami fényes viszonyt, és egyikünk sem akarta megadni magát a helyzetnek. Apa halála mindkettőnknek betett, ő magába roskadt én pedig csendben elfojtottam az érzelmeimet. Mintha mi sem történt volna, mintha mi sem történt volna... Ez után látszott meg igazán, hogy mennyire megváltoztam, és ugyan Liv nem tudhatja, hogy privát partikra járok és már a szervezésükben is benne vagyok, de egy-egy kósza pletykát arról, hogy ezzel meg azzal a pasival láttak a folyosón és hogy sokkal, de sokkal magamnak valóbb lettem, mint előtte, bőven hallhatott. Nem zavarnak ezek a dolgok, inkább beszéljenek rólam, minthogy szürke kisegérként tűnjek el a Roxfort falai mögött, de azt hiszem, ez a veszély engem már nem fog fenyegetni. Most is, mint minden alkalommal csinosban nyomom, a hajam göndören kiengedve lóg vállaimra, vászonkabátom szorosan derekamra húzva, a házamat jelképező sál pedig körbetekerve nyakamon. A kötelező körök után reménykedem benne, hogy találkozhatok majd egy-két ismerőssel, ha már itt vagyunk, lehetőségünk van Roxmortsba menni, ezt maximálisan ki szeretném használni, bár ki tudja, Liv mivel áll elő és mennyire hangol le... A háztársaimmal az oldalamon, nevetgélve lépdeltünk a friss hóban, és mielőtt beértünk volna a faluba, én elváltam tőlük, mondván, majd később találkozunk valahol. Semmiképp sem akartam, hogy közük legyen a családi drámánkhoz, ez épp csak rám és Livre tartozik. Nagy levegőt vettem, majd a Három Seprű felé vettem az irányt és mire odaértem, már úgy voltam vele, na jó, akkor jobb lesz ezen időben átesni, így azonnal benyitottam. Zsebbe dugott kézzel lestem körbe, arcomat megcsapta a melegebb levegő, jólesően járta át testemet, de nem vetkőztem le, egészen addig, még az asztalunkhoz nem értem. - Szia. - Egyhangúan köszöntem neki és mielőtt még helyet foglaltam volna, levetettem a felesleges cuccokat, mert ha még két percig a kabátomban ültem volna itt, biztosan melegem lett volna. Vele szemben ültem le, magam elé húztam a vajsörömet, és mintha semmi sem történt volna, vagy mintha sablonos akarnék lenni? Nem tudom, egyszerűen csak úgy gondoltam, valamivel kezdeményeznem kellene. - Miújság? - Hadartam el. Már nem is voltam biztos abban, hogy melyikünk kezdeményezte ezt a találkozást, de innentől kezdve, igazából már teljesen mindegy is. Belekortyoltam a finom italba, tekintetem pedig le sem vettem róla.
Vendég
Csüt. Márc. 19, 2020 8:28 pm
to my twin sister
Emlékszem, hogy milyen érzés volt megérkezni Roxmortsba, leszállni a vonatról és távolból meglátni a kastély fényeit. Emlékszem, mennyire elválaszthatatlanok voltunk akkor és mennyire nehezen vettük tudomásul, hogy hiába szoktunk hozzá egymás társaságához az évek alatt, most mással kell osztoznunk a szobán és sokszor az órákon sem leszünk együtt. Más testvérek talán könnyebben túlteszik magukat ezen, nekem ez is elég nehezen ment. De nem vagyunk egyformák. Nagyon nem. Ha azok lennénk, nagyon sok minden máshogy történt volna az utóbbi években és most sem gombóccal a torkomban várnám, hogy megérkezzen. Akkor megosztanánk egymással mindent és nem feszülne közöttünk valami ki nem mondott feszültség. - Szia.. - köszöntem neki, amint megláttam őt. Hiányzott már a sok kettesben töltött idő, de elég jó okom volt arra, hogy mellőzzem őt. Talán nem csak én sérelmezem az ő viselkedését, hanem ő sincs kibékülve az enyémmel, de ebben nem lehetek biztos. Az viszont tuti, hogy sokáig ez így nem mehet közöttünk, mert azzal anyát is csak kicsinálnánk és arra senkinek nincs szüksége. Igazából féltem őt. Anyát. Ada nem látja mi folyik itt? Hogy mi történik? Hogy teljesen széthullunk, ha nem teszünk valamit? Az pedig nem sok jót sejtet, hogy be is bizonyosodott előttem, hogy már nem oszt meg velem mindent, mint régen. Már nem én vagyok a legnagyobb bizalmasa. - Rendeltem vajsört.. - intek az itala felé, majd csendesen figyelem a mozdulatot, amivel maga elé húzza. Nem vagyok benne biztos, hogy valóban azzal kellene kezdenem, hogy miújság van velem mostanában. Kínosnak érzem, hogy a nővéremmel szemben ülök. Életemben talán először érzek így, rögtön el is szégyellem magam miatta. - Beszéltél mostanában anyával? - vetek fel egy olyan témát, amivel nem ugrok azonnal a mélyvízbe. Mostanában külön ír nekünk levelet. Ez csak jelent valamit.. És egyébként is, még kell vennem pár mély levegőt ahhoz, hogy kiadjam magamból a problémáimat. Bízhatok még benne, ugye?
Vendég
Szomb. Ápr. 04, 2020 9:01 am
Olivia && Adele
Régen minden más volt. Vagyis nem olyan régen, hanem apa halála előtt. Mindketten imádjuk a családunkat, szinte elválaszthatatlanul voltunk azelőtt, annak ellenére is, hogy másik házba keveredtünk. De telt múlt az idő, apa halála pedig mindkettőnknek egy töréspont volt az életben, és mindketten másként éltük ezt át. Ő rosszabbul, én pedig magamba zárva, eltemetve, a bulik és pasik alá elfedve, igyekeztem nem emlékeztetni magam a helyzetünk rosszabbodásra, a családunk széthullására, de hát mi tévők lehetnénk? Ez várható volt, úgy gondolom. - Köszönöm. - Jegyeztem meg a vajsör rendeléses kijelentésére és egyből magamhoz húztam az enyémet. Jólesően melegítettem vele a kezemet, de közben csak fél pillantásokat vetettem a testvéremre. Nem tudom, elég kínos ez az egész, és a gyomromban is ott van az a gombóc, pedig mostanság aztán nem nagyon éreztem ilyesmit, és úgy gondolom, most még inkább érezhető a közöttünk lévő feszültség, mint azelőtt. Pontosan ezt tükrözi a kérdésem is, amit hirtelen felindulásból tettem fel neki, pedig sejthettem volna, hogy nem kapok rá választ, mert ha az ő helyében lennék, nyilván én sem válaszolnék rá olyan hirtelen és ennyi idő elteltével. Mert mondhatjuk, az utóbbi időben komolyan nagyon elhidegültünk egymástól és szerintem már hetek óta egy árva szót sem beszéltünk. Amúgy is jól tudom leplezni az érdektelenségemet, ráfoghatom a sok dolgomra, hisz Liv is nagyon jól tudja, hogy mennyi mindenben részt veszek... prefektusi feladatok, vitakör, meg egyebek... - A múlt hétvégén írt, hogy jól van és már várja a nyarat, hogy hazautazzunk. - Abban biztos vagyok, hogy anya erősnek akar mutatkozni előttünk, de nem tudhatom, hogy Livnek milyen leveleket ír, vajon melyikünkben bízik meg jobban és annyira, hogy kiadja magából a problémáit, a bánatát, bár... valahogy úgy sejtem, hogy ez nem én leszek. - Te? - Annak ellenére, hogy apa halálának témáját úgy kezelem, mintha meg sem történt volna, próbálom anyát és Livet is arra az útra terelni, amikor is végre mindannyian túltesszük magunkat ezen a helyzeten és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Még ha nem is lehet minden olyan már mint régen. Még ha kínosnak is érzem, hogy megosszam a dolgaimat a húgommal... Őszintén megmondva belül sokszor a féltékenység és önzőség érzése mardos, de később pedig mindig belegondolok, hogy a saját életemet én alakítottam ilyenre, amilyen és eddig mindig jól éreztem magam benne. Még ha mélyen, titkon hiányzik is belőle a családom. De kínos ez a csend, és nem tudom, mire fogunk így jutni egymással... nem tudom, mit mondjak. Régen pedig be sem állt a szánk. Megváltoztunk...
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 3:35 pm
to my twin sister
Le sem tagadhatnám, hogy sokat várok ettől a délutántól, talán ha lejjebb adnám az elvárásaimat, mindkettőnknek sokkal könnyebb lenne. De jelen pillanatban csak azt látom, hogy ha én nem hívom, akkor ő nem kezdeményezett volna semmiféle találkozót. Vagy csak... Nem tudom. Nem hiányzok neki? Nem hiányzik neki a sok együtt töltött idő? Máris sikerült mással pótolnia? Ez azért elég rosszul esik. Igyekszem csak magamban vágni egy grimaszt a felszínes beszélgetésre, ami jelen pillanatban köztünk zajlik.. Naná.. Semmiség, ez csak egy sör. Épp annyira semleges terep, mint anyát bevonni az egész beszélgetésbe. Mintha ő lenne Svájc a mi furcsa háborúnkban. - Nekem is írt.. - mosolyodom el, de csak egy pillanatig tart. Egész addig, míg nem realizálódik bennem, hogy mit mondott. - Anya úgy tudja, hogy nem megyünk haza a tavaszi szünetre? - nézek rá kérdőn, hiszen én egész eddig úgy készültem és a leveleimben is ezt írtam neki. Vagy csak... - Te nem akarsz hazamenni? - teszem fel a kérdést, ami eléggé megüli a gyomromat. Ez azért elég váratlanul ért, ezt meg kell hogy hagyjam. Addig oké, hogy nem vagyunk épp jó viszonyban egymással, de anya? Vele mi lesz? Ő nem vágyik arra, hogy magához ölelje? És nem akarja meglátogatni apát? Teljesen elképedve nézek rá, még a feltételezés is rossz, hát még a bizonytalanság, amíg a válaszára várok. Ha azzal jön, hogy az RBF-re kell tanulnia, én esküszöm... Ha pedig valóban nem jön, az azt jelenti, hogy életemben először teszem meg a vonatutat egyedül Londonig meg vissza. Vagyis nyilván nem egyedül, lesz ott rajtam kívül még egy csomó diák... De úgy egyedül. Nélküle. Ez a gondolat teljesen kikészít. Nem azért, mert félnék nélküle a vonaton, a fenéket. Azért, mert ez azt jelenti, hogy teljesen függetleníteni akarja magát a családtól. Ez olyan, mintha hátat fordítana nekünk, nem csak nekem. Anyának és apának is. Nem csinálhat úgy, mintha ez rendben lenne. Talán egy kicsit bele is sápadok a gondolatba. Ezek szerint nyáron is csak azért jönne haza, mert muszáj? Mert nem tudjuk azt mondani, hogy a balettiskolában vagyunk, ahogy a legtöbb családi barát tudja?
Vendég
Kedd Ápr. 14, 2020 11:55 am
Olivia && Adele
Nagyon elbizonytalanodom, ahogy a tekintetünk találkozik. Eszembe jutnak a régi beszélgetések, az emlékek és a közös élmények. Sok mindent megéltünk együtt, sok mindenben számíthattunk egymásra, ám most olyat fordult velem a világ, hogy soha nem gondoltam volna, hogy ennek a kárát majd a családom... vagyis a testvérem látja legjobban. Kezemet a vajsörön melengetem, és innentől igyekszem a lehető legjobban elkerülni a tekintetét, bár amikor anyát hozza fel, szinte éreztem, hogy ez lesz ebből... hiszen a nő aki életed adott nekünk, aki most egyedül van otthon, magányosan és várva ránk... mindkettőnk gyengéje. - Neked mit írt? - Kérdezek újfent rá, kicsit figyelmen kívül hagyva a tavaszi szünetes kérdését. Látom ahogy hirtelen lesápad, ahogy a kijelentésem a nyárról szinte a velejéig hatol. Legszívesebben most gúnyosan elmosolyodnék, mert hirtelen ezt érzem, de visszafogom magam. A gyomrom görcsbe rándul, mégis mit mondhatnék, magyarázkodnom kellene? Mert nyilván arra vár. - Azt beszéltük vele, hogy most sokkal fontosabbak az év végi vizsgák mint hogy néhány napra hazautazzunk. - Nyilván sejthette, hogy ezzel fogok majd neki előállni, hiszen nálam úgy kilencven százalékban minden az iskola körül forog. Meg a többi melléktevékenységem körül, mint a bulik, vitakör, stb... de ezek mind mellékesek most. Bár a tavaszi szünet jó lehetőség lenne egy újabb partira, azoknak, akik itt maradnának közülünk. Elgondolkodtató. - Még nem döntöttem el, őszintén, hogy haza akarok e utazni. - Nemrégiben sikerült csak visszarázódnom a régi kerékvágásba, túllépnem a belül mardosó érzéseken - nagyrészt - és most, hogy ismét haza kellene mennem, ez nagyon nyomasztóvá teszi a mindennapjaimat, szinte csak ezen pörög az agyam. A vajsörömet kezdem el bámulni, percekig csak nézem, utána pedig belekortyolok, elnyújtva ezt, hogy megfogalmazhassam magamba a kérdésemet felé. - Neked nem nyomasztó ilyenkor otthon? Épp hogy visszajöttünk és kihevertük a múltkorit... - Folytatnám, de nem teszem és felkészülök - már amennyire lehet - arra, hogy most jól leordít vagy csak kioktat. De őszintén? Meg is érdemelném, talán az kellene végre, hogy valaki jól helyrerakjon, mert ez mostanság nem történt meg, csak fordított helyzetben.
Vendég
Csüt. Ápr. 16, 2020 8:37 pm
to my twin sister
Nem is ismerek rá a nővéremre. Mintha teljesen más ember lenne most, és nem a jó értelemben. Ez a felismerés érett bennem már egy ideje, de.. Sosem akartam elhinni, hogy ez valóban így van. Hogy változhatott meg ennyire? A szám ízét nem a vajsör keseríti meg, hanem a felismerés, hogy valami talán örökre megváltozott. - Hogy hiányzok neki.. És hogy minden nap kimegy apához. Sokszor visz neki virágot, mostanában fehéret.. - fogalmazok szűkszavúan. Ennél azért jóval többet írt anya legutóbb, mert tudja, hogy nekem megteheti. Azt tervezzük, hogy húsvétkor együtt megyünk ki hozzá, aztán közösen megsütjük a szokásos kalácsunkat és... És úgy csinálunk, mintha apa mindezt látná. Anyának szüksége van arra, hogy lássa, ez nekem is fontos. De sokkal jobban örülne neki, ha hárman lennénk. Bár arról egy szót sem írt, hogy Ada egész máshogy áll a szünethez. Hát persze, hogy a vizsgák... Azt hiszem nem kell kimondanom, milyen gondolatok fordulnak meg most a fejemben, hisz minden érzésem kiül az arcomra. A vizsgák? Melyik világban lennének fontosabban a nyavalyás vizsgák anyánál? Elvette a prefektusjelvény a maradék józan eszét is vagy tényleg ennyire stréber lett? Persze mindig fontos volt neki az átlaga, legalább annyira, mint nekem a kviddics, de... - Eszedbe sem jut, hogy anya otthon van? És az, hogy végig egyedül van? - teszem fel a kérdéseimet neki, hátha magába néz egy kicsit. Mert mi itt lehetnénk egymásnak, itt vannak a barátaink, a tanárok pedig mindenben segítenek és persze tudunk baglyot küldeni haza, akár minden nap, de ez nem ugyanaz, mint belebújni anya ölelésébe... Nekem hiányzik, rettentően hiányzik. Az egyik szülőmet már elvesztettem és hiába mutatja anya erősnek magát, ha Ada elhiszi neki, hogy "jól van", akkor ő a legnagyobb idióta a föld kerekén. Hogy lenne már jól? - Én szeretek otthon lenni.. Veled ellentétben még mindig szeretném azt érezni, hogy van családom.. - vágom oda talán a kelleténél egy kicsit keményebben a szavakat. Pedig nem ez volt a célom, nem veszekedni akartam vele. Még csak nem is ezért hívtam ide, nem tehetek arról, hogy menet közben ilyen dolgok derülnek ki... - Akkor is hazamegyek, ha te nem jössz.. Nem hagyom anyát egyedül húsvétkor.. - emlékeztetem rá, hogy milyen ünnep lesz. Apának ilyenkor szent és sérthetetlen volt a családi egység. Senki nem mehetett sehova, nem jöhettek át barátnők sem, mert családi programokat szervezett. És bár most nem terveztünk anyával semmi eget rengetően nagy dolgot. Nekem az lenne nyomasztó, ha nem mennék haza.
Vendég
Hétf. Ápr. 27, 2020 6:01 pm
Olivia && Adele
Amikor először jöhettünk Roxmortsba, egészen máshogy ültünk itt, ezeknél az asztaloknál. Vidám nevetés vette át a Három Seprű mindig zsúfolt környezetét, mi pedig olyan titkokat osztottunk meg egymással Livvel, amit más nem tudhatott meg. A kettőnk közötti kapcsolatot tudom, hogy én szakítottam meg tavaly, amikor apa meghalt azzal, hogy nem bírtam elviselni a látványt, hogy mennyire szenvednek... és én magamba eltemettem mindent, a bulikat, a tanulás és a pasikat pedig egy magasabb szintre emeltem, amik tökéletes elterelések voltak számomra, és valahogy ez úgy megragadt bennem, hogy most már nem tudnék visszaváltozni... Zavarodottan harapom be ajkamat, de nem mondok már semmit arra, hogy mit írt neki anya. Tekintetem talán mindent elárul, annak ellenére, hogy már nem biztos, hogy olyan jól ismerjük egymást, mint azelőtt. Szomorkás pillantásom és elkapott fejem apró bűntudatról árulkodik, Mégis inkább igyekszem elvonatkoztatni ettől, bár Liv mellett nehéz és a szívem fájdul bele minden alkalommal, amikor erről kell vitáznunk vagy épp beszélgetnünk... Tudtam, hogy nem fog jól reagálni a kijelentésemre, miszerint a vizsgák miatt maradnék itt, a tavaszi szünet helyett. Arca elárulja gondolatait még ha nem is mond el nekem mindent. Szorosan igyekszem tartani tekintetét, nem szeretném hogy lássa, belül mennyire szorít ez az egész érzés. Hosszú hallgatásom talán mégiscsak árulkodó, szinte végighallgatom minden mondandóját, minden feltett, dühös kérdését... - Én is szeretek otthon lenni, csak azt nem szeretem, amit utána érzek - érzünk! - Vágom vissza hasonlóan keményen, mint ahogy ő tette. - Mert nyomasztó ez az érzés, hogy ennyi idő után sem tudunk túllépni és boldogan megélni a szünetet például. - Szorítom meg kezeim között lévő vajsörös korsómat, majd ismét beharapom ajkamat. Szerintem azért ismer annyira, hogy lássa rajtam az idegességet, a kínos témát... hiszen én csak azt szeretném, hogy végre túllépjünk ezen az egészen és újra normális témákról beszélgessünk, de tudom, nem tetszik neki az amit belőlem lát mostanság és én pedig így érzem jól magam, nekem erre van szükségem. - Ha nem lenne minden mondatban, minden emlékben ott apa, akkor biztosan másként érezném magam otthon és szívesebben mennék haza. De egyszerűen nem tudunk másról beszélni és értsd meg, én nem akarok róla beszélni! - Engedem el magam végül picit, és kifolyik minden, kifakadok, aztán pedig magam is megilletődöm, hogy ezeket mondtam, majd kicsit elszakítom tőle pillantásomat. Sajnálom anyát, hogy egyedül van, mert hiányzik... de nem bírom elviselni a gondolatot, hogy újra belevájjuk magunkat a földbe, és végül alig tudunk kikaparni az érzések elföldelése után.
Vendég
Csüt. Ápr. 30, 2020 2:58 pm
to my twin sister
Nehezen tudom azt feltételezni a nővéremről jelen pillanatban, hogy nem csak azért jött, hogy az orrom alá dörgölje, hogy vele minden rendben van és sokkal jobban érzi magát a kastély falain belül, minthogy vegye a fáradtságot és anyával legyen. Meg velem. - Boldogan élni? Te hallod magad? Hallod mit beszélsz ilyenkor? Apa meghalt!! - emlékeztetem rá elcsukló hangon, de továbbra is igyekszem tartani magam. Most először nem a szomorúság hozza elő a könnyeimet, hanem a düh, mert a nővérem már megint azt csinálja, amit mindig... Miért nem lepődök meg ezen? Miért nem tud egy kicsit toleráns lenni, ha anyának arra van szüksége, hogy vele legyünk a nehéz időkben? Hiszen nem is tudtuk rendesen meggyászolni apát, mint egy rendes család... - Te tovább tudsz lépni ezen? - rázom meg a fejem, ezzel jelezve, hogy én egyáltalán nem. Már nem sírok minden nap és nem azon jár egyfolytában a fejem, hogy félárva lettem és mennyire hiányzik, de közel sem tudtam az elfogadás fázisába lépni. Nekem ez nem megy olyan könnyen, mint neki.. Talán mert mindig is jobban ragaszkodtam a szüleinkhez, mint ő. Talán mert úgy érzem egyáltalán nem készültem fel arra, hogy apa nélkül tegyem meg a következő éveimet. Vagy azért, mert anya részletesen beszámol arról, mikor vannak rosszabb napjai és tudom, hogy ha nem megyünk haza a szünetre, akkor újra sötét napok köszöntenek rá. Ő sem tud csak úgy tenni, mintha rendben lenne ez a helyzet. Adele meg... Mintha... Nem is tudom. - Sajnálom, hogy ekkora terhet jelent neked, hogy kiállj a családod mellett az ilyen nehéz időkben! - vágom hozzá a szavakat, legszívesebben felpofoznám, de fizikailag egy tapodtat sem mozdulok onnan, ahol most ülök. - Szégyellhetnéd magad.. Én szégyellném magam a te helyedben! - folytatom cseppet sem veszítve a lendületemből. Már meg sem próbálok nyugodtságot erőltetni magamra. Annyira képmutatónak érzem a hozzáállását, hogy egyszerűen nem tudok gátat szabni az érzéseimnek. A szavaimnak pedig meg se próbálok.
Vendég
Szomb. Május 16, 2020 6:01 pm
Olivia && Adele
Egyáltalán nem lep meg a reakciója, az, ahogy felém pillant és őszintén, amit a tekintetében vélek felfedezni az kicsit mégiscsak megrémít. Ilyenkor érzem leginkább azt, hogy mennyire megváltoztam és mennyire különbözünk is már egymástól. Furcsa érzés... - Tudom, hogy meghalt, Liv, én is tudom! - Harapom be ajkamat, hogy ezzel leplezzem, hogy legszívesebben most én is elbőgném magam, de erősnek kell maradnom, legalább nekem, még mindig nekem... - De tudom, hogy ő is azt szeretné, ha végre boldogok lennénk már. - Teszem még hozzá, csak hogy tovább szítsam a tüzet, de igyekszem legalább én nyugodt maradni és megőrizni az ép gondolataimat, még ha érzem is, ahogy belül egyre inkább szorít az érzés, a szívemet facsarja és legszívesebben bőgnék, de nem tehetem. Hosszú csend következik kérdése után, tekintetében valami ismerőset keresek, valami bátorítót és egyformát, ám félek, hogy a kettőnk között keletkezett űrt többé soha nem tudjuk majd átlépni. - Túl kell lépnünk, vagy ez fogja beárnyékolni az egész életünket. - Imádtam apát. Minden pillanatával, minden ölelésével, minden különös viccével együtt, ám Livnek is be kell látnia, hogy ez nem folytatódhat mindig így. Ha túllépne rajta, akkor már lehet, hogy nem lenne ekkora űr közöttünk, és ugyan sokszor gondolkodom ezen.... rólunk... de annyira nehéz a helyzet, hogy nem tudok dűlőre jutni, már nem tudom, mit gondolhat az ikrem. - Én, próbálkozom, komolyan! - Tekintetem már kissé lágyabb de elpillantok inkább egy távolabbi pontra, hogy ne lássa, kezdek elérzékenyülni. - Azt szeretném, ha minden a régi lenne, ha ezek a dolgok nélkül tudnék hazautazni. - Mintha meg sem hallottam volna a kijelentését, hogy szégyellnem kellene magam és a többi... csak tovább mondom a sajátomat. Továbbra is igyekszem megőrizni a nyugodtságomat, még ha a könnyeim a szemembe is szöknek mindeközben. Nem várok el tőle együttérzést vagy pátyolgatást e miatt, csupán visszapillantok rá ugyan olyan keményen, mint az előtt. - De tudod mit? Legyen. Hazautazok veled. Legalább kiderül, hogy milyen a helyzet otthon. Nyárig pedig lesz időm akkor elgondolkodni azon, hogyan tovább... - Visszafogom a szavaim. Nem szeretném, ha a nyári szünet is végig a siránkozásról szólna. Nem szeretném, ha akkor is még itt tartanánk, ennél a dolognál. A legjobb lehet, hogy az lenne, ha túltennénk magunkat a helyzeten, nem beszélnénk erről többé és csak folytatnánk a dolgainkat úgy ahogy. Mert már biztosan semmi sem lesz olyan közöttünk, mint régen.
Vendég
Kedd Jún. 23, 2020 9:59 pm
to my twin sister
Titkon reméltem, hogy jól alakulnak majd a dolgok közöttünk. Ekkora csalódás régen ért. Nem vagyok hozzászokva. - De miért úgy akarsz boldog lenni, hogy elfelejted közben apát? - teszem fel a nagy kérdést. Ez zavar leginkább. Hogy képes úgy tenni, mintha most is normális lenne minden. - Azt biztosan nem szeretné, ha úgy tennénk, mintha nem is létezett volna.. - szavaim még mindig keményen csengenek. Tartanom is kell egy kis szünetet, ami épp arra elég, hogy összegyűjtsem a bátorságomat, hogy az egyébként sem rózsás viszonyunkba újra páros lábbal rúgjak bele. Miért olyan nehéz ez? Szembesíteni azzal, hogy amit tesz, az nem jó, az önző dolog. Anyáék mindkettőnket ugyanúgy neveltek, gondosan ügyeltek arra, hogy sose kapjunk meg olyasmit, amit a másik nem. Szép gyerekkorunk volt, szép tinédzser éveink. Erre most olyan, mintha egész eddig félreismertem volna a tulajdon testvéremet. Nem is csak testvérek voltunk... Vagyunk.. Olyan volt nekem, mint a másik felem, most pedig értetlenül állok a helyzet előtt, hogy keveredhetett ilyen messzire tőlem. - Remélem anyának nem mondasz ilyeneket... - nézek rá méltatlankodva. Épp elég, hogy az ő életét, a jövőjének mindennapjait ez árnyékolja be. Szó szerint, ahogy Ada fogalmazott. Anya a széket se tudja kihúzni úgy az ebédlőben, hogy ne arra gondolna, hogy mennyire egyedül van ezekkel a borzasztó gondolatokkal és ennek a tetejébe még minket is csak a szünetekben lát. Abból pedig lássuk be, nem sok van. - Próbálkozol? Mégis mivel? Elfelejteni őt? - hangom immár vádló. Meg sem próbálom leplezni, hogy neheztelek rá. Ha az eddigi beszélgetésünk nem volt elég bizonyíték neki erre, hát tessék. Végül csak egy nagyot nyelek, igyekszem visszafogni magam. Még mindig nem a belső udvar egyik szegletében ücsörgünk, ahol bizalmasan beszélgethetünk. Pláne nem ilyen hangerővel. Régen nem vitatkoztunk ennyit.. Most pedig.. Nem tudom hová tenni azt a kifejezést, ami az arcára ül. A gyomrom már így is görcsben van, mert bármennyire is igyekszem tartani anyában a lelket minden levelemmel, én sem tudom, hogy mi várhat rám otthon. És nem akarok vele egyedül szembenézni. - Hogy hogyan tovább? - szaladnak magasra a szemöldökeim hirtelenjében. Örülnöm kellene, elértem, amit akartam és amiért jöttem. Rávettem a nővéremet arra, hogy ne fordítson ennyire látványosan hátat a családnak. Mégsem vagyok ettől boldog. - Ugyanúgy mint eddig... Vagyis.. Talán mégsem. Mostanában már nem beszélsz meg velem semmit... - jön a következő kifakadás, érzem, hogy érik bennem. Még mindig nehezményezem Tyler múltkori akcióját, de azt még jobban, hogy nem tudtam, hogy van közöttük valami.. Nem jó érzés ráébredni, hogy már nem én vagyok a nővérem legfőbb bizalmasa.
Vendég
Szomb. Júl. 18, 2020 9:30 am
Olivia && Adele
Valamiért nem érzem úgy, hogy ebből már bármelyikünk is jól fog kijönni. Egyszerűen csak nem. Ahogy haladuk a beszélgetésben, úgy kezdek én is kicsit megtörni, pedig tartottam magam, tartottam ameddig csak tudtam. Lehet, hogy Liv célja pont ez is volt. - Nem akarom elfelejteni. - Szinte suttogom. Mert ez így van. Csak azt az űrt szeretném elfelejteni, amit maga után hagyott. Ezt pedig Liv semmilyen úton, módon nem érti meg, akárhányszor próbáltam már elmagyarázni. Ettől jobban nem megy. Már úgy éreztem, minden flottul megy, minden kezd visszatérni a régi kerékvágásba erre most jött ez a dolog, megint. Pedig régebben milyen közel is álltunk egymáshoz, milyen könnyen elmondtuk a másiknak a titkainkat, a dolgainkat. A legjobb barátom volt. Azóta igaz barátaim nincsenek is, sosem bíznék meg úgy másokban mint benne. Még ha ezt szavakkal sosem mondanám ki. A társaságom pedig egy szuper álca, egy nagy elterelés, de megy nekem ez a feltűnéskedősdi, és nem is kellett megfeszítenem magam, hogy központi személyiség legyek. - Nem vagyok buta Liv, nem fogom megbántani anyát, ne aggódj. - Mondom kicsit zavarodottan. Tudom milyen nehéz most neki, tudom, milyen nehéz lesz mindig, de mégis mindannyian máshogy dolgozzuk fel a történteket. Nem tehetek róla, hogy nekem nehéz az ő közelségük, nehéz az, hogy folyamatosan csak búslakodnak és sírnak és hogy minden látogatásunk erről szól... nekem már ezért nem megy. Sosem lesz ennek vége. - Liv, értsd meg, soha nem fogom elfelejteni és nem is akarom, de ezt az űrt, amit maga mögött hagyott, valahogy muszáj... - Hasonló hangnemben fordulok vissza felé, mint ahogy ő dobálózik, de nem fejezem be a mondandómat, mert egyszerűen nem látom értelmét a magyarázkodásnak. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy haragszik rám és hogy talán már soha nem lesznek ugyan olyanok a dolgaink, apa halála mindent megváltoztatott az életünkben és erre a hirtelen változásra azt hiszem, egyikünk sem volt felkészülve. Tudom, hogy ebből én vagyok a kilógó, a leggyengébb láncszem, mégha ezt be sem vallanám soha. - Te is kerülsz engem. - Mégiscsak én gondolkodom másként, ezt tudom. De valamiért úgy érzem, nem tudnám ezt Livvel megbeszélni, vele együtt feldolgozni. Pedig normális esetben ezért vagyunk egymásnak, ezért is, hiszen szerencsések lehetnénk, hogy ketten vagyunk mindig. Ez addig be is vállt, ameddig a legnagyobb problémáink a buta pasik voltak és hogy milyen ruhát válasszunk a karácsonyi bálba. Most, pedig mintha minden ami az elmúlt 15 évünkben összekötött volna minket, egyszerűen csak elillant volna. Talán ha nem lennénk ilyen makacsok mindketten és az egyikünk is engednek, egy aprót a szorításból... akkor újra közelebb engedhetnénk egymást. Nem tudom, csak nézem őt most, keresek valamit abban az ismerős tekintetben, ami kiút ebből az egész helyzetből.
Vendég
Kedd Nov. 03, 2020 11:19 am
to my twin sister
Hiába jöttem úgy ide, hogy élt még bennem a remény, hogy valaha lehet még olyan minden, mint régen, erre egyre kevesebb esélyt látok. Egyre dühösebb vagyok rá, és elkeseredett, amiért szégyen szemre már egy ideje nem tudunk úgy viselkedni, mintha tényleg egy család volnánk. Pedig nekem hiányzik a nővérem, hiányzik a legfőbb bizalmasom. James-hez mégsem mehetek oda csak úgy minden lányos dolgommal. Persze lefogadom, hogy meghallgatna, de az mégsem ugyanaz.. A nővérem kellene, de legbelül fortyogom, amiért nem veszi észre, hogy mindennel amit csinál, csak árt nekünk. Miért nem veszi észre?! - Pedig nekem úgy tűnik, hogy minden követ megmozgatsz, hogy ne kelljen hazajönnöd.. - ennyi? Kár volna minden erőfeszítés, és már el is felejtette volna apád? Vagy mi a franc történt a nővéremmel? Ennyire nem fordulhatott ki magából... Bár aláírom, hogy én is sokat változtam, de ez már túlmegy minden határon. - Nagyon remélem, hogy tényleg így van. Jobb, ha belegondolsz abba, hogy csak anya maradt nekünk és bár a családunk már nem olyan erős, mint volt, még mindig sokkal szívesebben töltöm vele a szünetet, mint a könyveket bújva. Semmilyen vizsga nem lehet mentség arra, hogy kevés időt töltünk vele.. - magyarázom neki, hátha veszi az egyértelmű célzást, hogy még az RBF sem elég jó indok arra, hogy magára hagyjuk anyát. Bár mi tagadás, én is tartok tőle, de nem használom fel ürügynek, hogy távol kelljen maradnom az egyetlen igazi otthonomtól. Hogy szabad legyen távol maradnom. Hiszen anya sosem mondaná neki, hogy utazzon haza, ha Adele elég meggyőzően állítja, hogy a jövője nagyban függ attól, hogy ez a vizsga hogy sikerül. Pedig ez még nem a RAVASZ, hogy túl nagy tétje legyen. - Muszáj mit? Úgy tenni, mintha minden rendben lenne?! - szaladnak magasra a szemöldökeim hirtelen. Nem pont úgy terveztem, hogy ekkora veszekedés lesz a vége ennek a találkozónak, de úgy tűnik, hogy ennél kevesebben nem tudjuk megúszni. Nem tudom kontrollálni magam, mikor egyértelműen látom rajta, hogy még ez a beszélgetés is nehezére esik. - Azt hiszem mostanában mások társaságát egyébként is előnyben részesíted.. Mondjuk Tylerét.. - vetem oda neki foghegyről. Persze az én hibám is, hogy nem kerestem, de látjuk mi lett a vége akkor is, mikor végre le akartam ülni beszélni vele. Ez egy lehetetlen vállalkozás. Fáj ráébredni arra, hogy már nem értem meg a miértjeit. Olyan hasonlóak voltunk, most pedig ennél jobban nem is különbözhetnénk egymástól. A legrosszabb pedig nem is ez, hanem elveszíteni valakit, aki egy karnyújtásnyira van.
Egyáltalán nem volt ellenemre ezt a találkozás, de mégis kicsit a hátam közepére kívántam. Liv és én az utóbbi időben nem ápoltunk valami fényes viszonyt, és egyikünk sem akarta megadni magát a helyzetnek. Apa halála mindkettőnknek betett, ő magába roskadt én pedig csendben elfojtottam az érzelmeimet. Mintha mi sem történt volna, mintha mi sem történt volna... Ez után látszott meg igazán, hogy mennyire megváltoztam, és ugyan Liv nem tudhatja, hogy privát partikra járok és már a szervezésükben is benne vagyok, de egy-egy kósza pletykát arról, hogy ezzel meg azzal a pasival láttak a folyosón és hogy sokkal, de sokkal magamnak valóbb lettem, mint előtte, bőven hallhatott. Nem zavarnak ezek a dolgok, inkább beszéljenek rólam, minthogy szürke kisegérként tűnjek el a Roxfort falai mögött, de azt hiszem, ez a veszély engem már nem fog fenyegetni. 
