Emlékeztem rá, mennyire ki akartam tekerni Alina nyakát, amikor az ártatlan, gyanútlan kis lelkemet rávette arra, hogy felpróbáljam a jelmezét, aztán nem hagyta, hogy levegyem és szinte kilökött benne a színpadra. Nem voltam felkészülve erre, borzasztó heteket éltem akkor és pont annyira bíztam a saját képességeimben, mint a férfiakban. Akkor elgondolkodtam rajta, hogy Alina miért nem a Mardekárba került hozzánk, mert nagyon jó helye lett volna ott. De ott álltam a színpadon, vakító reflektorfényben, pár másodpercig teljesen döbbenten, a nézőtér tele arctalan fejekkel... én pedig elfordultam a színészek felé és összeakadt a tekintetem azzal, akivel a legkevésbé akartam akkor farkasszemet nézni. Ó, Alina, te sunyi kis csoda. Fantasztikus estét zártunk. Nagyon hamar belerázódtam a szerepembe, hiszen annyi ideje néztem már a darabot és annyit segítettem Alinának szöveget tanulni, hogy pontosan tudtam, mikor mi történik és minden szöveg, ami hozzám tartozott, élénken élt a fejemben. Úgy igyekeztem a kezdeti döbbenet után, mintha ez lenne életem utolsó darabja is és soha többet nem látnám a színpadot ebből a szögből. Szerencsére nem ez volt a helyzet, mert, ugyan nem tudom, hogy az alakításom miatt vagy Alina közreműködése miatt, de hamar hozzám csaptak egy szövegkönyvet. Innentől már nem is akartam kitekerni Alina nyakát, csak piedesztálra emelni és szonetteket meg ódákat írni neki, hogy a feje tetejére állította az életemet. Nélküle valószínűleg sosem másztam volna ki a mocsárból. Próbáltunk ma, hosszan, órákon keresztül, kellékek ki, kellékek be, színészek fel, színészek le, "miafaszomittaszöveg", "elkúrtamcsináljukújra"... De egyszer csak vége lett. Ahogy végre lejutottam a színpadról, elmentem zuhanyozni. Jelmez nem volt ma rajtunk, szerencsére a főpróbát leszámítva nem erőszakolták ránk, de jobb is, mert Frida biztosan kiakadt volna, hogy hány ruhát kell megvarrnia és megfoltoznia. Azért egy gyors zuhany rámfért volna, de ez most kimaradt, csak egy üveg vizet hajtottam fel gyorsan, aztán siettem is kifelé. Már egy órája cigizni akartam, de nagyon, és nem akartam sokat várni. Az öltözőajtót kinyitva azonnal meghallottam a kiabálást a folyosó végéről, ahol a kellékes kocsik álltak, telepakolva poharakkal, kupákkal, gyertyákkal, könyvekkel, amik csak kellettek a darabhoz. Nem igazán szoktam hozzá a kiabáláshoz itt, persze nem is jártam errefelé régóta... azaz nem úgy, mint eddig. Úgyhogy elindultam arra, úgyis át kellett vágnom azon a részen a művészbejáróhoz, hogy végre rágyújtsak. Már menet közben előhúztam egy szál cigit és a számba vettem, hogy majd megspróroljam azt a jelentéktelen pár másodpercet az udvarra érve. - Komolyan ekkora balfasz vagy?! Nem hiszem el, hogy képesek voltak egy ekkora kétbalkezes nyomorékot felvenni! -Ilyen és ehhez hasonló mondatok röpködtek a levegőben, engem pedig egyre jobban bosszantott, hogy bárki is így mer beszélni egy másik emberrel. Újonnan sokkal érzékenyebb voltam ezekre a dolgokra. Steve volt az, hát persze, hogy Steve. A legparasztabb kellékes volt, mindig hisztizett, ha valami eltört a színpadon, pedig pontosan tudta, hogy ez egy színházban így megy. A színészek pusztítanak, pont. Már a feje nagyon felhúzott, hát még akkor, amikor megláttam, kivel kiabál. Bertie? Alina említette, hogy Frida szerzett neki állást a Heliosban, mégis meglepett, hogy itt látom. A lába körül négy pezsgős pohár hevert, teljesen épen, a belefestett "pezsgő" is rendben volt. - Fogd már be a pofád, Steve, és hagyd békén őt -szóltam rá emelt hangon, amikor elég közel értem hozzá. Erre persze nekem is pattogni kezdett, hogy mit képzelek magamról, meg neki mennyivel több dolga lesz, de nem volt hozzá türelmem. Cigizni akartam. -Négy poharat kell felemelned a földről te lusta geci, nehogy már emiatt sírjon a szád. De tudod mit? -Felszedegettem a poharakat, mindegyiket megsimogattam, mintha kisállatok lennének és visszapakoltam az asztalra. -Nézd csak, még egy hülye színész is meg tudja csinálni. Esküszöm, néha ostobább vagy, mint egy hat hete döglött hegyi troll. -Elindultam kifelé, megkerülve Steve-et, közben pedig intettem Bertie-nek, hogy jöjjön velem ő is. -Gyere, szívjunk el egy cigit. Steve majd megoldja innen, hiszen ő annyira ügyes fiú. -Edd meg magad, Steve.
Lassan tizennyolc éve nem végeztem legális munkát. Ennek a számnak a súlya akkor tudatosult bennem, amikor az első hétfő reggelemet kezdtem a Helios Színház backstage-ében. Elsősorban nem az okozott gondot, hogy felkeljek korán reggel - amúgy sem aludtam semmit előtte, annyira stresszeltem, csak álmatlanul forgolódtam az ágyban és a plafont bámultam - vagy szalonképes állapotba hozzam magam, erre bárki képes. A probléma a felelősség volt, még ha nem is kellett különösebben fontos vagy bonyolult munkát végeznem. Nyilvánvalóan felfogtam minden utasítást és egy hegyi troll is képes volt tárgyakat egyik helyről a másikra vinni, elrendezni egy díszletet vagy éppen nap végén összetakarítani a próbák után. Nincs ebben semmi bonyolult. Én mégis annyira görcsöltem, hogy elrontok valamit... én, aki utoljára diákként éreztem ilyen gyomorgörcsöt a vizsgák előtt, aki egy bérgyilkossal is kedélyesen eltársalgott, most végigstresszeltem a napjaimat. Nem magam miatt, azt hiszem, sokkal inkább attól féltem, hogy Fridának, Alinának és Bonnie-nak fogok csalódást okozni. Mindenki biztatott persze, főleg a húgom, akivel most együtt éltünk, de ez nem segített rajtam. Frida intézte el nekem a melót, nem tudtam mivel sikerült meggyőznie az apját, de abban egészen biztos voltam, hogy elég egy kis baklövés és repülök innen. Nem magamnak akartam bizonyítani, mert őszintén szólva kurvára leszartam, hogy sikerül-e megfelelnem az öreg Scamander vagy éppen a Steve nevű faszkalap elvárásainak. Frida azonban kezeskedett értem és nem hozhattam őt kínos helyzetbe, ahogy a lányom és a húgom sem szégyenkezhetett miattam, mert még egy ilyen egyszerű munkát sem tudtam tisztességesen elvégezni. Már ötödik napja minden reggel időben érkeztem, zokszó nélkül elvégeztem minden feladatot, utolsóként távoztam a munkából, csendben tűrtem, ha kritizáltak. Nyílt titok volt, hogy ki miatt kerültem ide, amit nem segített eloszlatni, hogy sokszor láthattak Fridával beszélgetni a folyosókon, amikor összefutottunk egymással. Úgy tűnik, valahogyan arról is értesült mindenki, hogy egy "köcsög narkós" voltam az ő szavaikkal élve, és minden alkalmat megragadtak rá, hogy ezt szóvá is tegyék. Alapvetően nem viseltek meg a sértések, hiszen eddig mindig ott volt a lehetőség, hogy megvédjem magam. Most nem voltam abban a helyzetben és leginkább ez frusztrált, hogy leszegett fejjel el kellett viselnem mindent. Utáltam az új munkámat. Kínosan figyeltem rá, hogy mindent tökéletesen csináljak, de az emberek hibáznak. Nem akartam lesodorni az egyik asztalról a díszletelemeket, de megbotlottam egy földön felejtett dobozban és ahogy megkapaszkodtam az asztal sarkában, sikerült levernem néhány poharat. Csörömpölve hullottak a földre, de nem törtek össze - nem mintha az akkora katasztrófa lett volna, hiszen egy mezei Reparo minden ilyen problémát megoldott. Steve mégis ordítani kezdett velem, nem is értettem, hogy miért kapta így fel a vizet. Egész nap egy bunkó volt velem, már korán reggel közölte, hogy jelenteni fogja az igazgatónak, ha folyton leállok beszélgetni Fridával. Pedig így is ötször annyi munkát elvégeztem, mint a többiek, mert addig sem kattogott az agyam semmi máson. Az ebédszünetnél beszólt, mikor kimentem dohányozni, kisebb monológot tartott róla, hogy drogtesztet kéne velem csináltatniuk, mielőtt még betépve kinyírok valakit figyelmetlenségből. A délután folyamán kritizálta a ruháimat (bassza meg, nem mindegy miben pakolgatom a díszlet darabjait?), a hajamat (arra már tényleg ráfért volna egy alapos vágás, mert nagyon megnőtt, de a munkaképességemet pont nem befolyásolta), még azt is, ha levegőt vettem. És én csak kussoltam, mint aki fel sem fogja, hogy hozzá beszélnek. Eddig viszont egyszer sem üvöltöttek velem, meglepett ez a hirtelen indulat és csak álltam ott, mint akit pofán talált egy sóbálvány átok. Nem hajoltam le a poharakért, annyira megalázó volt a helyzet, hogy moccanni sem bírtam. Steve-nek nem lett volna ekkora szája, ha a Zsebpiszok közben találkozunk... Az egyszemélyes felmentősereg nagyon váratlan formában érkezett. A kihallgatás után azt gondoltam, soha többet nem fogom látni Carol Dolohovot. Hazudtam neki egy alibit, elszívtunk ketten egy-egy cigit és mondtam neki néhány bátorító szót, majd elváltak az útjaink. Láttam délelőtt a színpadon, a Fortescue fiúval gyakoroltak egy jelenetet, bizonyára a roxmortsi hétvégékre írtak neki kikérőt a színházból - vajon Alina is hazajár néha? Carol sokkal jobb állapotban volt, mint a legutóbbi találkozásunk alkalmával, mintha kezdett volna eltűnni a tekintetéből a mérhetetlen szomorúság és a mozdulataiból is hiányzott a félelem. Olyan természetességgel mozgott a színpadon, amit én még csak a húgomtól láttam. Márpedig Bonnie csodálatos volt, hozzá csak kevesen érhettek fel. Először szavakat sem találtam, csak engedelmes kutyaként elindultam Carol után, muszáj volt szabadulnom ebből a megalázó szituációból. Már a folyosón kutakodni kezdtem a zsebemben egy cigaretta után. - Ilyenkor mindig rájövök, hogy miért nem vállaltam legális munkát lassan húsz éve - morogtam. - Ennél a pöcsnél a narkósok is normálisabbak. Csak Frida miatt nem mondtam még fel a picsába... Ahogy kiértünk az épület mögé, már meg is gyújtottam a cigarettát, úgy tüdőztem le a füstöt, mintha életet adó oxigén lett volna. - Különben láttalak a színpadon délelőtt. Jók voltatok azzal a kiskutyafejű sráccal, mi is a neve? Hamlet vagy mi?
Nagyon gyűlöltem Steve-et, talán a legjobban a színház dolgozói közül. Minden elkalmat megragadott arra, hogy valakit szidjon, elhordjon mindennek, kijelentse, hogy mennyire értéktelen ember, semmit nem tud megcsinálni, és a többi, és a többi. Steve egy kiállhatatlan figura volt, szerintem lecummantotta Alina nagyapját és csak azért nem vágták még ki innen, más okot el sem tudtam képzelni. Persze akadtak olyan rendezők és színészek errefelé, akikkel még véletlenül sem akartam a színpadon kívül találkozni, mert nem éppen a kedvességükről és udvariasságukról voltak híresek - és valljuk be, nem fogom hagyni, hogy még egyszer megtörténjen velem ugyanaz, ami a Roxfortban is... Ha csak a közelébe kerültem volna egy ilyen helyzetnek, nos, legyen elég annyi, hogy ezúttal nem lett volna alaptalan a gyilkosság vádja. - Ne foglalkozz vele, Steve nem ér annyit -legyintettem egyet, előhúzva a pálcámat, hogy azzal gyújtsam meg a számban lógó cigarettát. Már az első slukk után éreztem, hogy nyugodtabb vagyok, a rohadt életbe, de kellett már ez nekem. -Ha legközelebb ezt csinálja, akkor nyugodtan moss be neki egy kurva nagyot, csak a szája nagy ám, beköpni úgysem mer és nem is fog, mert magát is lebuktatná, hogy munka helyett csak ordibál. És egyébként is egy gyáva féreg, ezek után rád sem mer majd nézni. Kifújtam a füstöt és felültem az egyik nagy, szürke szemetes konténer tetejére. Szinte mindig onnan fentről cigiztem és már fájt a lábam a színpadon rohangálástól. Még szoknom kellett ezt is, mint sokminden mást is. De határozottan otthonra leltem itt a színházban. - Kiskutyafejű srác? -nevettem fel. Végül is, illett rá a leírás. -Dante, Dante Fortescue. Szeretek vele dolgozni, nagyon egy húron pendülünk. Tényleg jó partner a színpadon. -Mert természetesen csak erről volt szó, semmi másról. Nem, nem, semmi más nem jött itt szóba, egyes egyedül a színészkedés. Igen. Csak a színészkedés... -De köszi a dicséretet, nagyon igyekszünk. Lockhart mindenáron ránk akar erőszakolni egy musicalt is, nem értem, miért tolja ennyire az arcunkba... Egyébként sem tudok énekelni, azt hiszem. Még sosem próbáltam. Vetettem egy pillantást Bertie-re, miközben még egyet szívtam a cigiből. - Jó a hajad -mosolyodtam el.
Akik privilégiumokat élveztek, gyakran el sem tudták képzelni milyen lehet azoknak, akik nem élhetnek ugyanazokkal az előnyökkel. Így valószínűleg Carol Dolohov sem tudta beleképzelni magát abba a szituációba, hogy elveszíti a munkáját, ha visszaszól Steve-nek. Nem az ő hibája volt, szomorú lett volna, ha neki is az az első gondolata egy ilyen helyzetben, mint nekem. Egyszerűen csak hálát éreztem érte, hogy kiosztotta azt a parasztot helyettem is, amikor én nem tehettem meg, akkor is, ha nem kértem erre és talán jobb lett volna, ha csendben marad. Mit fogok én ezért kapni másnap Steve-től... De az efeletti aggodalmat jócskán felülmúlta a kellemes érzés, hogy valaki kiállt értem és kedves volt velem. - Hidd el, nála durvább arcok szoktak belém kötni, megoldanám, de nem tehetem. Scamander alig várja, hogy kibaszhasson innen, szerintem csak azért vett fel, hogy utána kirúghasson. Biztos arra hokizik esténként, hogy elképzeli, ahogyan kirúg - forgattam a szemem. Az épületből kiérve ledobtam magam a kis kőlépcső legfelső fokára, kényelmesen kinyújtva a lábaimat. A tornacipőm egykor fehér orra most szürke volt zöld foltokkal, megszínezte a hajnali nyirkos fű, mikor teliholdkor az erdőben kísérleteztünk Harvey-val. Sikertelenül, ismét. Ennek ellenére örültem, hogy nem hagytuk félbe a projektünket, a rosszabb napjaimon gyakran ez terelte el a figyelmemet. - Ja, azt láttam, hogy nagyon egy húron pendültök, én is szeretnék valakivel ennyire egy húron pendülni - vigyorodtam el. - Különben rendes srác, tegnap az anyjával takarítottam próbák után, ő is felbukkant és segített nekünk. Kifújtam a füstöt, jól esett rágyújtani, bár sokat megadtam volna most egy kis fűért. Semmi másért, csak egy ártatlan kis spangliért, ami kisimította volna a Steve-től fáradt idegeimet. Túl stresszes volt ez a munka, nem kellett volna annak lennie, de mégsem tudtam megnyugodni, még akkor sem, amikor nap végén hazaértem. Ha Bonnie rákérdezett, sosem panaszkodtam. Nem akartam hazudni neki, csak nem szerettem volna, ha rosszul érzi magát miattam, azt pedig végképp nem, hogy esetleg tegyen is valamit az érdekemben. Steve csak a hab volt a tortán, nélküle is éppen elég szarul éreztem volna magam, márpedig a húgom sem volt képes megölni Mr. Scamandert és engem magabiztosabbá tenni a képességeimet illetően, szóval kár is lett volna a hülye problémáimmal terhelni. - Van az a THC-szint, ami után én egy rap isten leszek, szerintem te is megtalálod magadban az énekesnőt, ha nagyon igyekszel. A közönség nagy része úgyis botfülű, szerintem fel sem tűnne nekik, ha elég meggyőzően nyávognád végig az egészet. A következő mondatára meglepetten felvontam a szemöldököm. Senkitől nem számítottam erre a dicséretre, tőle főleg nem, de nagyon jól esett. Eléggé összeszakadtam mostanában és ez meglátszott rajtam, amióta Bonnie hozzám költözött, azóta figyeltem csak oda önmagamra, és most sem önszántamból. De legalább sikerült visszaszednem szinte minden leadott kilót, az is valami. - Mondanám, hogy ez egy tudatos stílusváltás, de igazából csak kurvára le vagyok égve és nem futotta hajvágásra. Amikor meg utoljára magamnak csináltam meg, akkor még a háromszor elvált, kiéhezett ötvenes nők is messziről elkerültek, és nekem elhiheted, az már egy szint - vágtam egy fintort. - De most, hogy szinte minimálbérért félredobhatom minden egyes nap a megmaradt méltóságomat, talán erre is jut majd. Dawlish meg szarjon sünt, amiért tönkrevágta a bizniszemet.
- Nem lennék meglepve -grimaszoltam. -Nyaranta sok időt töltök el náluk, ahogy Alina is nálunk, de mindig volt valami nagyon... nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Kedves volt velem, egyetlen rossz szava sem volt rám és szinte jobban leste a kívánságaimat mint egy házimanó, pedig legfeljebb egy pohár vizet kértem náluk. Talán éppen ez a túlzott nyájassága volt olyan zavaró, biztos vagyok benne, hogy a normál életben nem ilyen. Bár kérdéses így, hogy velem akkor miért volt az mindig... -Nem volt annyira kérdéses, szerintem már kislányként meg tudtam mondani, hogy Mr. Scamander egyszerűen csak azért volt ilyen boldog, mert az unokája egy Dolohovval barátkozik. Nem szerettem ezt a hozzáállást, még apa is elfogadta, hogy a két legjobb barátom közül az egyik egy mugli születésű vérfarkas, még ha többször meg is jegyezte, hogy nem tetszik neki annyira a dolog. De nem szólt bele a dologba. Mr. Scamander nagyon más volt, és én nem szívesen maradtam sokáig a közelében. Jó volt a kinti levegő, élveztem a hűvöset, ami az arcomba csapott - a tüdőmbe nem annyira, oda inkább nikotinos-kátrányos füst ment. Kimondva még rosszabbul hangzik, de leszartam. A legkevésbé sem volt kedvem leszokni, és Hunteren kívül senki sem próbált mindenáron leállítani a bagózással. Sajnos még Hunternek sem akartam megtenni, úgyhogy más sem járt volna sikerrel. - Mire utalgatsz ezzel? -néztem rá összeszűkült szemmel, gyanakvóan. -Dante és én jól tudunk együtt dolgozni, nem értem, mi vigyorognivaló van ebben. -Nem ő volt az első, aki ilyen megjegyzéseket tett, Lockhart már az őrületbe kergetett ezzel, és nagyon nem akartam, hogy Bertie legyen a következő, aki megállás nélkül ezzel piszkál. -Komolyan? Azt tudtam, hogy a kedves takkernéni az anyukája, de azt nem, hogy itt is marad segíteni. Nekem mindig csak azt mondta, amikor előbb elindultam haza mint ő, hogy még dolga van. De ez nagyon cuki, hogy így szereti az anyukáját és igyekszik segíteni neki. Felhúztam a lábaimat törökülésbe, mire megbillent a konténer. Szerencsére nem borult fel, ahhoz túlságosan tele volt, kínos is lenne hirtelen a szemétben kikötni. Még jó, hogy már ültem annyit ennek a bazinagy kukának a tetején, hogy biztonságosan megtehessem. Ez nem hangzik túl jól... - Szóval azt mondod, hogy csak durván be kell tépnem, máris megtanulok énekelni? -nevettem fel. -Érdekes tanács, de lehet, egyszer megpróbálom. Legalább kiderülne, hogy tényleg borzasztó hangom van-e vagy sem. -Mindig csábítottak a musicalek, egyszerűen rajongtam értük, de amíg a színészkedés egészen megvalósítható álomnak tűnt, a musicalben való szereplés rettentő messziről integetett vissza rám, mint egy délibáb. Szerencsére már a színészkedéssel is beértem, a musicaleket majd csak nézegetem, maradjon meg az olyan szuper énekeseknek mint Dante. Nem értettem a meglepetését, azt hittem, már más is dicsérte, hogy jól néz ki. Mert határozottan jobban festett, mint amikor legutoljára találkoztunk az aurorparancsnokságon a kihallgatóban. Merlinre, mintha mindaz egy teljesen másik életben történt volna meg... Mindegy is, a lényeg, hogy jól nézett most ki, biztos vagyok, hogy sok nőben felébresztett bizonyos ösztönöket. Nem mondom, hogy bennem is, de elismertem, hogy elég szuperüll fest most. - Kérd meg a színházi fodrászt, hogy vágja le neked, nagyon kedves nő és szívesen besegít ilyen helyzetekben. Bár tényleg sajnálnám, kár lenne a hajadért, hot stuff. -Hátradőltem, a hátamat a hideg falnak támasztva. Szívtam még egy slukkot a cigiből. Holnapra úgy meg fogok fázni, hogy a tüdőmet is kiköpöm, de nem érdekelt.
- Egyáltalán nem ilyen a normál életben - horkantam fel gúnyosan. - A Roxfort óta ismerem Fridát, az apja egy hete méltóztatott először találkozni velem. Persze foghatnánk arra, hogy felcsinálta a lányát egy lecsúszott narkós és ez nem teszi éppen boldoggá, de már előtte is gyűlölt. Tizenhét évesen nem volt több bűnöm annál, hogy nem voltam neki elég pedigrés. Téged is csak ezért ugrál körbe, mert az apád nagy szám. Az enyém sajnos nem az és úgy tűnik, hogy a nagy liberális elfogadás csak addig tart nála, amíg a lánya nem megy egy csóró kvibli fiának a közelébe. Álszent fasz. Nem Carolnak kellett volna panaszkodnom, alig ismertem őt és mégis Alina barátja volt... De nem bírtam semmi kedveset mondani Frida apjáról. Gyűlöltem őt, mert tönkretette a lánya életét és közvetetten belém is sikerült rúgnia néhányszor. Megszoktam, hogy az emberek semmibe vesznek és ez Scamandertől sem esett rosszul, teljesen hidegen hagyott a megvetése, az viszont tizenhét évesen apró darabokra törte a szívemet, hogy eltiltotta tőlem a lányát, különösen, mert erre csak később döbbentem rá. Az ember nyilván túllép a kamaszkori szerelmi csalódásain, én sem emésztettem magam néhány hétnél tovább Frida elvesztésén, elhívtam helyette más lányt vajsörözni Roxmortsba a magam suta módján, de az, hogy Alina fejét is mindenféle ostobasággal tömte, már megbocsáthatatlan volt. Nem próbálhatta meg elvenni tőlem még a lányomat is... - Ugyan, semmi, csak úgy néz rád, mint egy tizenhárom éves szendeszűz, aki most esett először szerelembe. Azt inkább nem is merem mondani, hogy te hogyan nézel, mert félek, hogy megütsz. - A Fortescue gyerek tényleg úgy nézett rá, mint aki most lát nőt életében először. Caroltól még megbocsátható volt az ábrándos pislogás, az ő korában pont ennek volt itt az ideje. - Tényleg kedves tőle, nem hiszem, hogy másnak eszébe jutna az anyukájával takarítani meló után. És még az Akadémián is tanul mellette, állítólag nem is rosszul, az anyja folyton róla áradozik. Szinte már túl tökéletes, biztosan egy sorozatgyilkos, mert ez már túl irreális. Kíváncsian vártam, hogy belezuhan-e a konténerbe, de sajnos ez a műsor elmaradt, pedig nagyon nevetséges látvány lett volna, ahogy elnyeli a szemetes. - Azt nem merem megígérni. Az biztos, hogy neked tetszeni fog, azt már semmi sem garantálja, hogy mások is értékelik majd az énekhangodat. Hacsak nem lesz beállva a fél közönség... Bár meglepődnél, hogy hányan szipuznak egy-egy csík kokaint két felvonás között vagy a minisztériumi bulikon. Úgyhogy még van esélyed a musicalek világában is - vontam meg a vállam. A következő mondatára vagy fél perces köhögőrohamot kaptam. Hot stuff, baszod, ilyet sem mostanság mondtak neked utoljára, már ha egyáltalán mondott valaha is nekem ilyet egy nő. Sosem tartottam magam különösebben jó pasinak, ezen pedig az évek és a drogok sem segítettek. Ritka volt, hogy huzamosabb ideig senki nem melegítette az ágyamat, de ezt inkább az alacsony igényeimnek és a páratlan humoromnak tulajdonítottam. Carol megjegyzését is inkább az alibije miatti hálának és annak tudtam be, hogy mérföldekkel egészségesebbnek tűntem, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Utóbbi nem meglepő, a közös kihallgatásunk előtt fél nappal még zokogtam a fájdalomtól, előtte pár órával pedig úgy be voltam állva, mint a kurvaélet. Most másfél napja nem toltam semmit, csak a lefekvés előtti spanglim nem maradhatott el. Most, hogy Bonnie velem lakott, komoly matekozás árán sikerült csak megtalálnom azokat az idősávokat, mikor nyugodtan lőhettem volna magam anélkül, hogy a húgom ebből bármit is érzékelt volna és betépve érkeztem volna az új munkahelyemre. - Ez nálad valami bizarr apakomplexus vagy csak így akarod elterelni a szót Dantéról? Persze megértem, nyilván csodálatos vagyok és imádnak a nők. - Hát hogyne. - Amúgy Dawlish teljesen leszállt rólad? Engem minden nap meglátogat, legutóbb, mikor éppen drogot keresett az ágyam alatt, mint egy engedelmes német juhász, meg is kérdeztem tőle, hogy Dolohovékhoz is be mer-e ilyen pofátlanul állítani, de nyilván nem válaszolt.
Vágtam egy grimaszt, mást nem igazán lehetett reagálni erre. Legalább bebizonyosodott, hogy teljesen okkal undorodtam az öregtől és okkal nem bíztam a nyájas szavakban és viselkedésben, amit felém mutatott. Alina és az anyukája sosem szóltak rá semmi rosszat, nem tudom, hogy csak azért, mert megszokták, hogy ilyen, esetleg nem akartak balhét, vagy szégyellték előttem, igazából mindegy is. Én sem szidtam nekik soha, nem lett volna szép tőlem, pláne, hogy az én családom sokkal rosszabb volt. - Akkor jól sejtettem, hogy csak azért olyan szuper kedves velem, mert aranyvérű vagyok, ráadásul Dolohov. Mintha ez annyit jelentene... Senkit nem érdekel, ki vagy, kivéve, ha éppen a mágiaügyi miniszter rokona. Akkor sérthetetlen vagy és azt teszel, amit akarsz. -Lepöcköltem egy adag hamut a cigaretta leégett végéről. -Csak Alinát és Fridát sajnálom, valószínűleg semmit nem tudnak tenni ellene, ha akarnak sem. Tudom, milyen érzés, nekem a nagyanyám teljesen bolond, még apa is csak úgy tudja elviselni, ha előtte jó sok vodkát magába borít. Most karácsonykor az egész család orra előtt képeltem fel az öreglányt, de nem lett tőle elviselhetőbb. Kicsit kiakasztott a nagyanyám, amikor karácsonykor elkezdett hápogni, hogy miért nincs még vőlegényem, bezzegazőidejében, nem is tudom, miket hajtogatott. Sajnos akkor még a mostaninál is gyengébb volt az idegrendszerem, úgyhogy egyetlen rossz mondat elég volt ahhoz, hogy nekiessek és akkora pofont keverjek le neki, hogy még egy óra múlva is vörös volt a tenyerem. Apa egy szót sem szólt, legfeljebb kiröhögni akarta a saját anyját, Fiona pedig elkísért a szobámba és velem is maradt egy ideig, hogy a lelkemet pátyolgassa. Nem tudom, mivel érdemeltük ki azt a nőt, de örültem, hogy ő volt itt Daphne helyett. - Színészek vagyunk, Bertie, színészek -vágtam rá már-már felháborodottan, hogy ilyeneket feltételez rólunk. Hiszen nekem ott volt Hunter, meg amúgy is, mit akarna tőlem egy olyan srác, mint Dante? Határozottan nem egy szinten voltunk, és ez a részéről csak dicséret volt. Az életben nem érhettem fel hozzá. -Ez csak azt bizonyítja, hogy jól végezzük a dolgunkat, nem a te fura hipotéziseidet támasztja alá. Csak színjátékról van szó, nem másról. -Nem hát, ez a munkánk, ezt kell csinálnunk, ez minden. Nem kell ebbe semmi többet belelátni annál, ami. -Azért remélem, hogy nem sorozatgyilkos, az nagyon szomorú lenne. Néha jó elhinni, hogy vannak olyan emberek, akik egyszerűen csak... jók. Semmi több ennél. De hát elég ritkán találkozik az ember ilyenekkel, mint Dante Fortescue... -Az ember még kurva jól is nézett ki. Bassza meg, miért van igaza Bertie-nek, hogy túl tökéletes? Csak megrántottam a vállam a megjegyzésére. Valószínűleg soha nem fog kiderülni, mennyire lennék jó musicalszínész, mert nem állt szándékomban kipróbálni magam. Rettegtem attól, hogy felsülök, pedig nem voltam lámpalázas, egyáltalán nem. Olyan természetességgel mozogtam a színpadon, mintha oda gyártottak volna, de a musical... na, az már egy másik szint. Felvont szemöldökkel néztem a fuldoklását, mintha egy teljesen érthetetlen reakció lenne arra, amit mondtam neki. - Jaj, ne csináld már -forgattam a szemem. -Nem azt mondtam, hogy gyere, leszoplak a budiban, csak kaptál egy bókot, fogadd is el annak. Köszönöm, de nem élek ilyen lehetőségekkel, meghagylak egy az egyben Fridának. -Elnyomtam a végigégett cigarettacsikket a konténer tetején és beledobtam az egyik kicsi résen át. -Ha meg is próbálta, akkor sem jutott el soha hozzám, szerintem Fiona tett róla, hogy ne sikerüljön neki. Gondolom, jól beszaratta azzal, hogy kirúgatja őt is, mint azokat, akik bevittek engem és apát karácsony után. Ha van egy kis esze, akkor nem packázik Fionával, az a nő szerintem még élve be is betonozná.
Briggsék említésére vágtam egy fintort. Mindkettőnknek volt oka gyűlölni őket, neki természetesen sokkal nyomósabb és sokkal személyesebb, de én sem panaszkodhattam. Amit a Baziliszkusz bárban láttam a mágiaügyi miniszter testvérétől, az éppen elég volt ahhoz, hogy hányjak az egész családjuktól. - Ó, nem is sejted, mennyire sérthetetlenek Briggsék és a seggnyalóik. Még pár hónapja cikkeztek a Prófétában is arról az ügyről, amikor az aurorok lekapcsoltak egy csapatnyi embercsempészt a Zsebpiszok közben, talán olvastad. Fiatal lányokat, néha fiúkat is elraboltak, bekábították őket és mindenféle exkluzív bulikon kínálgatták őket, mint a cukrot. Na, én ott voltam az egyik ilyen bulin, segítettem bejutni egy aurornak, azután sikerült elkapniuk a szervezőket, elég infót gyűjtöttünk hozzá. Tudod ki volt a parti egyik leglelkesebb résztvevője? Kyle Briggs apja. És még csak ki sem hallgatták, fel sem merült a neve a nyomozás alatt, pedig ott volt, tőlem vett cuccot és láttam a csajokkal is. Briggsék ennyire támadhatatlanok. Egyelőre. - Azért örültem volna, ha miután majdnem megölettem magam, a buli összes résztvevője rács mögé kerül. Szavakat sem találtam arra, hogy mennyire taszított, ami ott történt, pedig sok mindent láttam már és majdnem ugyanennyit tapasztaltam is. De ilyesmire életem legzüllöttebb szakaszában sem lettem volna képes. Azok a kiszolgáltatott, rettegő lányok... Szörnyű volt. - Mit követett el az öreglány, hogy ennyire felhúzott? Felháborítónak kellett volna találnom, amit mondott, de nem ment. Nem is olyan régen én is az anyám után hajítottam az ételcsomagot, amit nekem hozott, miközben ordítva kidobtam a lakásomból. A család szent és sérthetetlen... meg a nagy lófaszt. A szememet forgattam, le sem tagadhatta, mennyire felidegesítettem a Fortescue gyerekre vonatkozó megjegyzéseimmel. Valószínűleg nem én voltam az első, vagy ha igen, akkor magát hergelte ezekkel a gondolatokkal és bizonygatta gondolatban, hogy alaptalan hülyeség az egész. - Hát jó, nem nekem kell bizonygatnod, semmi közöm hozzá. De láttam, amit láttam, márpedig én ezen a téren nem szoktam tévedni. - Tényleg könnyen ráhangolódtam mások érzelmi világára. - Sajnos tényleg ritka, de azért vannak még jó emberek is a világon. És külön szerencsés vagy, ha ők kedvelnek téged. Persze gondolom ez is csak a színészi játék része, ahogy leléptek a színpadról, egyenesen gyűlöl téged, ugye? Ha eddig azt gondoltam, hogy nem tudja fokozni a helyzet kínos élét, akkor tévedtem. Határozottan sikerült neki. Korábban azt gondoltam, hogy engem lehetetlen zavarba hozni, és ez eddig így is volt, de ahhoz nem szoktam hozzá, hogy roxfortos korú kislányok ilyesmit nyögjenek be nekem, még ha hiányzott is a szavak mögül mindenféle szándék. Merlinkém, ennyire megöregedtem volna vagy csak a hirtelen jött apaság az oka? - Ezt nagyra értékelem, tényleg, ez az egyik kedvenc mondatom a világon, de nem tőled. Azért javaslom, hogy a Fortescue kölyöknél ne ezzel nyiss, ő inkább olyan romantikus gyertyafényes vacsorázós alkatnak tűnik. - Én is elnyomtam a cigarettacsikket, majd pontosnak szánt célzással az egyik kuka felé hajítottam. Persze mellément, így kénytelen voltam felállni a lépcsőről és odasétálni érte, majd rendesen kidobni. - Fridával különben sincs közöttünk semmi és nem is lesz. Már kétszer próbáltuk, nem működött, talán barátokként nem basszuk el. És azt hiszem, az most rám férne, mostanában sikerült minden kapcsolatomat elkúrnom. Frida pedig... ő volt mindig az egyetlen, aki nem érzett irántam szánalmat vagy megvetést, és nem is akart megmenteni. Mert már rohadtul unom, hogy mindenki meg akar menteni vagy tököm tudja, mintha rászorulnék vagy mintha képtelenek lennének úgy velem lenni, amilyen most vagyok. És gondolom, ők ettől igazi szuperhősöknek érzik magukat, de én nem akarok semmin változtatni. Frida az egyetlen, aki soha nem kért erre. Bocs, nem neked kéne erről panaszkodnom... Gondolom, te is pont elég önjelölt szuperhőssel találkozol. Őt nyilván nem kérték, hogy szokjon le, hiszen nem volt miről. De biztosan mindenki körülötte kötelességének érezte, hogy kirángassa a szarból, ők legyenek szegény szomorú lány megmentői. Pedig minden joga megvolt rosszul érezni magát és nem lehetett senki kedvéért újból ugyanaz a gondtalan ember, mint ezelőtt. De ezt nyilván nem érthette senki, aki nem ment keresztül azon, amin ő. - Fiona nagyon ijesztő. Egyszer volt eddig a lakásomon, a húgomon kívül ő az egyetlen, akit nem akartak megölni a macskáim, még ők sem mertek szórakozni vele. Előtte meg egy troll méretű pasit terített le egy kocsmában, brutális látvány volt. Azóta kicsit félek tőle.
Végigfutott a hideg a hátamon attól, amit Briggsékről mondott, pedig nem volt benne semmi teljesen konkrét. Így is elég volt, a fantáziám, de sokkal inkább az emlékezetem kiegészítette a többi részt. Elmondhattam magamról, hogy jól voltam, az elmúlt hetek nyugalma, a fellépések, amik elterelték a figyelmemet, a rengeteg terápia Mr. Brocksbyval és a még annál is több cigi együttesen rengeteget segítettek. Sokkal inkább önmagam voltam mint egy-két hónappal korábban, de attól még nem szívesen hallgattam ilyen dolgokat. Csúnya sebeim voltak, nagyon csúnyák, és még egyik sem hegedt be annyira, hogy ne lehessen könnyen feltépni őket egy rossz név említésével. Igyekeztem elnyomni magamban ezeket az érzéseket, nagyon szánalmasnak éreztem volna, ha Bertie előtt rosszul leszek. Nem is válaszoltam így semmit ezekre, csak szívtam egy mélyet a cigarettából. - Vacsoránál elkezdett sopánkodni, hogy mindjárt betöltöm a tizennyolcat és még nem vagyok férjnél, terhesen. Ez még nem zavart volna, elég sokat beszél ilyen hülyeségekről, betűzdelve azok közé, amikor éppen panaszkodik, szidja a normális embereket és hisztizik, mint egy kisgyerek. De amikor megjegyezte, hogy nem csodálná, ha soha, senki nem akarna elvenni, hiszen ugyan melyik férfi akarnak egy olyan feleséget, aki hajadon létére elveszíti a szüzességét, mint egy utolsó szajha... nos, akkor már eléggé felhúztam magam. Aztán azt is volt képe hozzátenni, hogy az ő idejében egy ilyenért kitagadták volna a lányokat és nem érti, hogy az ő fia miért nem teszi ezt. -Ha Fiona nem avatkozik közbe, akkor egész biztosan nem hagytam volna életben azt a vén kurvát. Nem kívántam sok ember halálát, de nagyanyám ezek után eljutott erre a szintre. Drámaian felsóhajtottam a Dantét illető megjegyzésére. Tudtam, hogy nem fog leszállni a témáról, a nyakamat tettem volna rá, hogy ez lesz a legújabb kedvenc szórakozása a színházban. Merlinre, csak ne kezdje el szerencsétlen Danténak is tolni ezt, mert az baromi kínos lenne. - Ne forgasd ki a szavaimat. Jóban vagyunk, kedveljük egymást a színpadon kívül is, de ez nem jelenti azt, hogy mindjárt szerelmet is vallunk egymásnak mint valami nyálas ponyvaregényben. -Ilyen legfeljebb Avery prof kedvenc könyveiben történhetett volna meg, amiket nekem is lelkesen kölcsönadott. Én meg lelkesen elolvastam őket, de azért nem vallottam volna be senkinek, hogy egészen tetszettek. Komolyan nem értettem, hogy miért akadt ki ennyire azon, amit mondtam. Én esküszöm, hogy semmi rosszat nem gondoltam bele, azt leszámítva, hogy tényleg jól nézett ki. - Nem áll szándékomban semmivel nyitni nála, mert továbbra sincsen semmi közöttünk, hiába akarod beleképzelni. Egyébként is van barátom... még... -Nem állt jól a szénánk Hunterrel, amire igyekeztem egyáltalán nem gondolni. Minden szétesett közöttünk, Kyle Briggsnek hála, és hiába volt végtelenül türelmes és próbálta megérteni a helyzetet, tudtam, hogy frusztrálja. Engem is nagyon zavart, képzelem, őt mennyire akkor... De nem akartam elfogadni, hogy ez talán sosem fog már úgy működni, mint ahogy azt gondoltam, amikor először belevágtunk, ahhoz túlságosan szerettem Huntert. Képtelen lettem volna megbántani és kockáztatni az elvesztését. -Nem zavar, hogy panaszkodsz róla, teljesen megértem. Engem is bosszant az ilyen. De Frida nagyon jó ember, amikor az anyám lelépett, fordulhattam hozzá a hülye lányos problémáimmal, pedig semmi közünk nem volt egymáshoz azt leszámítva, hogy Alina a legjobb barátnőm. Ne engedd el őt. Muszáj volt nevetnem azon, hogy ő is fél Fionától. Persze megértettem, ha valaki nem tartotta meg a tisztes távolságot tőle, annak nagyon csúnya vége lehetett. - Nagyon durva, mikre nem képes, az ember nem nézné ki belőle. Szerencsére legalább rosszindulat nincs benne, legalábbis nem ok nélkül.
Döbbenten hallgattam a beszámolóját a nagyanyjáról. Nem olyan körökben mozogtam, mint ő, a rokonságom nagy része ugyan aranyvérűnek számított, de nem abból a rétegből, mint Dolohovék. Nálunk nem voltak elrendezett házasságok, senkit nem érdekelt volna az sem, ha mugli házasodik be a családba, még az őskövület nagyszüleimet sem. Az persze bökte a szemüket, hogy apám kvibli lett, de nem tagadták ki, ugyanúgy felnevelték, mint a nagybátyámat, még ha nem is tartották ugyanannyira a két fiukat. Engem kihajítottak, de ennek az oka egészen más volt, mint amiért Carol nagyanyja végleg kitörölt volna valakit a családfáról. Számomra egyszerűen hihetetlennek hatott, hogy valaki még most is tizenhét-tizennyolc évesen férjhez adna egy lányt a vérvonal fenntartásáért, tenyészkancát csinálna belőle és különösen azok után, ami Carollal történt. Undorító. - Azta - pislogtam nagyokat. - A nagyanyádba nem sok empátia szorult, azt hiszem, a helyedben én is így reagáltam volna. Legközelebb mondd meg neki, hogy muglikkal jársz orgiákra, szerintem többet nem fog hozzád szólni. Amúgy nincs sok közöm hozzá, de hidd el, amelyik pasi ezt nem érti meg, az egy pöcs és felesleges időt pazarolni rá. Nagyon szórakoztatónak találtam a felháborodását, ha alaptalan lett volna a feltételezésem róla és a Fortescue gyerekről, akkor biztosan nem így reagál. Persze nem volt ebben semmi igazán meglepő, kedves és helyes srác volt, akivel a munka miatt rengeteg időt töltöttek együtt, tizennyolc évesen ez éppen elég ahhoz, hogy elinduljon valami. Talán nem csak tizennyolc évesen. Ada és köztem sem lett volna semmi azon az egyszeri alkalmon túl, ha nem kényszerülünk rá, hogy napokig szünet nélkül egymás társaságában legyünk. Megvolt az alapvető kölcsönös szimpátia és kémia, az összezártság pedig hozta magával a többit. Az már más kérdés, hogy milyen véget ért a kapcsolatunk, valószínűleg ez kevés emberrel történt meg... - Még jó, hogy a kihallgatáson ennél ügyesebben hazudtál - vigyorogtam rá. - Tudom, Eddie Harvey egyik kölyke a fiúd, igaz? Harvey említette a múltkor, együtt dolgozunk egy közös projekten és mondta, hogy az a kis idióta, aki folyton megzavar minket, ismer téged. Csodálkozom, hogy nem kenték rá az egész gyilkosságot, amilyen népszerűek manapság a vérfarkasok. Nekem nem voltak előítéleteim a vérfarkasokkal szemben, ismertem közülük nem is egyet. Nyilván kevés volt olyan jó ember, mint Eddie Harvey, de ez nem a farkaskór miatt alakult így. Kevesen képesek megőrizni az emberségüket, ha a társadalom peremére szorulnak és szörnyetegként kezelik őket. Elsősorban a kíváncsiság hajtott, mikor Eddie-vel belekezdtünk a bájitalba, de minél inkább beleláttam abba, hogyan kénytelenek élni ők, vérfarkasok, azóta egyre inkább segíteni akartam nekik, egyre fontosabbá vált, hogy sikerüljön tovább fejlesztenünk a farkasölőfű-főzetet. Egyelőre azonban minden sikerünk az volt, hogy Harvey még élt, engem pedig nem fertőzött meg teliholdkor. - Tudom, Frida ilyen, sokan próbálják egy szar embernek beállítani, de ő minden, csak az nem. Eszem ágában sincs elengedni, szeretem őt tizenhét éves korom óta, ő a lányom anyja és ha ő nem lenne, valószínűleg húszévesen túllőttem volna magam, de... ami nem működik, azt jobb nem erőltetni. Nem a legjobbat hoztuk ki egymásból. - De még mennyire, hogy nem. A részleteket kettőnkön kívül nem tudta senki és ez így is volt jól. Nem érdekelt, hogy rólam mit gondoltak az emberek, mert valószínűleg pont azt, amit megtettünk Fridával. Frida viszont nem érdemelte meg senki megvetését. - Rosszindulat talán nincs, de túl sok gátlás sem. Én persze nem ítélkezem, nincs rá jogom, különösen nem azután, ami a Minisztériumban történt. Én kimondottan örültem a gátlástalanságának, nem tudom mihez kezdtem volna, ha ő nem jön. És te nálam is nagyobb szarban lettél volna. - Én csak belebolondultam volna az elvonási tünetekbe, de Carol könnyen lehet, hogy egy azkabani cellában találta volna magát, a szomszédjaként az apjával.
Lassan tizennyolc éve nem végeztem legális munkát. Ennek a számnak a súlya akkor tudatosult bennem, amikor az első hétfő reggelemet kezdtem a Helios Színház backstage-ében. Elsősorban nem az okozott gondot, hogy felkeljek korán reggel - amúgy sem aludtam semmit előtte, annyira stresszeltem, csak álmatlanul forgolódtam az ágyban és a plafont bámultam - vagy szalonképes állapotba hozzam magam, erre bárki képes. A probléma a felelősség volt, még ha nem is kellett különösebben fontos vagy bonyolult munkát végeznem. Nyilvánvalóan felfogtam minden utasítást és egy hegyi troll is képes volt tárgyakat egyik helyről a másikra vinni, elrendezni egy díszletet vagy éppen nap végén összetakarítani a próbák után. Nincs ebben semmi bonyolult. Én mégis annyira görcsöltem, hogy elrontok valamit... én, aki utoljára diákként éreztem ilyen gyomorgörcsöt a vizsgák előtt, aki egy bérgyilkossal is kedélyesen eltársalgott, most végigstresszeltem a napjaimat. Nem magam miatt, azt hiszem, sokkal inkább attól féltem, hogy Fridának, Alinának és Bonnie-nak fogok csalódást okozni. Mindenki biztatott persze, főleg a húgom, akivel most együtt éltünk, de ez nem segített rajtam.
