nem marad értelme semminek

Koncentrálok, hogy még véletlen se rakjak eggyel több futóbabot a doxicidbe. Nem szeretném, ha felcsapna a gőz, és mindenki elájulna a környéken, hogy aztán, mint valami rossz doxy-utánzat, rángatózzon a kezük-lábuk, majd idejekorán elhalálozzanak. Mert egyébként nincs más baj a főzettek, és ez az utolsó lépés. Nem véletlen tehát, hogy tényleg árgus szemekkel figyelem, mit tesz a jobb kezem, és mit cselekszik a bal.
Amint az utolsó alapanyag is a főzetbe kerül, elmosolyodok, és a megadott irányba elkezdem keverni, halkan pedig számokat mormolok, hogy ne tévesszem el az ötöt. Nem sok, de ha valaki kizökkent, könnyedén robban. Már nem az üst, hanem én, mert akkor a K aljáról indulok a főzet színe miatt, aztán ki tudja, még mennyi hibát ejtettem, amit én nem is veszek hibának.
Leteszem a merőkanalat, és a katedra felé nézek, de a mozdulat közben megpillantom az egyik hugrabugos lányt, aki éppen engem néz, és úgy tűnik, hogy azt nézte, mit csinálok. Fakultatív óra volt, meg sem lepődök, hogy vannak itt rajtam kívül idősebbek is, de az, hogy pont egy nálam elvileg többet tudó les rólam, némiképpen kiábrándító hatást kelt. Mindenesetre nem kerítek neki nagy feneket, csak követem a mozdulatait, és én is palackba zárom a saját főzetem egy részét, aztán kiürítem az üstömet, a fiolát pedig távozáskor leteszem a tanári asztalra. Nem volt rossz óra, és még hasznos is, ha tud az ember doxicidet főzni. Bármikor szükség lehet rá.
Kilépek a terem ajtaján, és észreveszem az órán velem szemben dolgozó lányt. Nem tudom a nevét, de azt igen, hogy valami nincs rendben, ha egy fiatalabbról les, vagy ha egy fiatalabbat néz... Miért nézne pont engem? Vannak nálam helyesebb srácok, meg népszerűbbek is. Megszaporázom a lépteimet, mert mégsem hagy nyugodni ez a helyzet, és amint mellé érek, megfogom a kezét, és behúzom egy üres tanteremben.
- Miért néztél órán? - becsukom magunk mögött az ajtót, és az egyik közeli padra leteszem a könyveimet. Szeretném megtudni, hogy mi volt a motivációja, ezért nem támadom le igazándiból. Inkább kíváncsiság hallatszik a hangomból.

Frankie ✿ Poppy

Utálom ezeket a különórákat, azonban sok mással egyetemben ezt is rám erőszakolják a szüleim, mondván, hogy ez a valóban értékes tudás, nem az , hogy firkálok egy papírra. Sosem tudták igazán értékelni a művészetet, az én művészetemet és az alkotásaimat sem. Azt hitték kinövök abból a korból, mikor mindenhol találok valami megörökítésre méltót. Egy mosolyt, egy vízcseppet, egy ráncot, nagyjából bármit, ami le tudja kötni a figyelmemet. A bájitaltan határozottan nem rendelkezik ekkora bűverővel. Et a főzetet is csupán egyetlen egyszer sikerült elkészítenem, akkor sem az én érdemem volt. Szerencsére a csapatmunkában az a jó, hogy nem bukok meg az ilyen tárgyakból, a vizsgán meg simán csak puskázok. Nem mindig, de az esetek többségében, mikor valami teljesen felesleges dolgot kérnek számon. Ma csak szimplán nincs kedvem ehhez az órához és ezt a tanár is láthatja rajtam, ugyanis szúrós szemmel méregeti a produktumot, ami inkább hasonlít egy büdös szurokszörnyre, mint doxicidre, és amit kellő energiaráfordítással néhány perc alatt bele is tudok imádkozni a kis fiolába. Bár teljesen felesleges letennem a tanár asztalára, hogy mindketten tudjuk, hogy a mai teljesítményem még a szokásosnál is siralmasabb, mondhatni teljesen értékelhetetlen. Már annyira se vagyok formában, hogy a látszatot fenntartsam.
El is kullognék szép lassan, hogy végre a leckén járjon inkább az agyam ahelyett, hogy minden mást bámulok. Pedig figyeltem én valakit, nem is akárkit és azt hiszem, meg is próbáltam utánozni a mozdulatait, de a kezem olykor megállt keverés közben egy mélányi időre. Mert láttam, hogy koncentrál, ahogy mindenre precízen ügyel és közben egészen megváltozik az arca. Le is buktam, ami nem szokásom, pedig nem ez volt az első eset, hogy megakadt rajta a tekintetem. Mindegy. Igyekszem magam mögött tudni ezt a napot is, mint az összes többit. Bár inkább az lenne hasznomra, ha megállna az idő.
A kéz a kezemen váratlanul ér, hát még a rántás, am eltántorít eredeti célom irányából és egész máshova visz. A tulajdonosára még kevésbé számítok, még a táskám pántja is lecsúszik a vállamról meglepettségemben.
Felhős arcát látva viszont semmi jót nem sejtek, keresem a probléma forrását, de ketten vagyunk így csak én lehetek az, ez a tény pedig nem tesz boldoggá. Azt szeretem látni, ha jókedvű, és ez mostanában ritkán fordul elő.
- Nem néztelek - vágom rá az első hazugságot, amivel nagyjából azonnal hiteltelenné válok a szemében. Tudja, hogy tudom, hogy tudja.
Nincs mese, miközben a helyére igazítom a táskám pántját és bele is akasztom az ujjaimat, újra szólásra nyitom a számat.
- Csak figyeltem, ahogy dolgozol.. - ismerem el, és tessék ezzel nem is hazudok. - Asszem jól megy neked a bájitaltan. Rennes biztos imád... - teszem hozzá, bár őszintén szólva engem a hideg is kiráz tőle.
Nem tudom mit mondhatnék még neki, az igazat biztos nem, teljesen kattantnak nézne. Szabad kezemmel erősebben szorítom magamhoz a füzetemet, amiben van néhány rajz is. Talán meglátott valamit óra alatt? Nem is nyitogattam ott... El kellett volna pakolnom ezt is a táskámba.
- Bocs, sietnék! - indulok el az irányába, ha már elállja előlem az egyetlen menekülési lehetőséget. Mégis mire készül, vallatásra? Nekem nem úgy tűnik, mintha ennyivel elintézte volna a dolgot.

Furcsa helyzetben vagyok, azt kell mondjam. Már észrevettem párszor, hogy az évfolyamtársaim és fiatalabbak közül figyelnek engem a lányok, de ennek sosem kerítettem túl nagy jelentőséget. Biztos felnéznek rám, lesnek, tanulni szeretnének, vagy csak kijött egy új pattanásom. De eddig a napig még egyszer sem tűnt fel, hogy nálam idősebb lány szegezné rám érdeklődve a tekintetét. Most mégis megtörtént, és nem tudom ezt hova tenni. Miért nézne engem egy idősebb lány?
Amint megszólal, a homlokomig szalad fel a szemöldököm meglepetésemben. Na ne röhögtessen! Láttam, amit láttam, és nem akarom ugyan kiszedni belőle minden áron, hogy igenis nézett, mégis lényegesen könnyebb lenne a helyzet mindenki számára.
- Biztos - egy kis mosollyal vállat vonok, és a lány elé állok. - Sosem érdekelt Rennes véleménye - ahogyan más tanároké sem, ha a tanulmányaimról van szó. Azért én felelek, én érzem, hogy nekem jó-e az eredmény, amit elérek, nem pedig az ő dolguk. Az viszont kifejezetten zavaró tud lenni, ha az apámmal kapcsolatos elvárások és az ehhez kapcsolódó mindennemű megjegyzések kerülnek elő. Az meg nem az én folgom, hogy olyan legyek, mint Neville Longbottom, hanem apámé. Engem hagyjanak ki ebből a helyzetből.
- Ugyan, pár percet még igazán szánhatnál rám - közelebb lépek hozzá, hogy az esetleges szökését meg tudjam állítani. Kisebb távolságból - ami jelen esetben alig egy lépés - könnyebb ezt abszolválni, mint több méteres távlatokból. - Ezer másik okos ember van bájitaltanon, és nem is a főzetemet figyelted. - remélem, van még egy rajongóm a személyében. Pozitívum, ha nem a csitrik tapadnak rám, hanem az érettebb korosztály, bár elsődlegesen nem célom, hogy barátnőm legyen. Ha valaki képes elcsavarni a fejemet, akkor nem ellenállok, de ez még nem történt meg. Várom, hogy lenyűgözzön végre valaki. Talán majd Ő fog?
- Franklin Longbottom vagyok kezet nyújtok neki egy gyenge, de kedves mosollyal - - De hívhatsz Frankie-nek.

Frankie ✿ Poppy

Nem akartam, hogy eljöjjön ez a pillanat, nem vagyok rá felkészülve, hiszen egészen eddig csak messziről figyeltem őt és mások elmondásai alapján tápláltam magamban egy álomképet, akire jó volt gondolni, mikor annyira kilátástalannak tűnt a helyzetem. Csodálattal figyeltem a vonásait és zavarba jöttem minden alkalommal, mikor az anyja kezei közé kerültem és mesélni kezdett. Egy kicsit úgy éreztem, hogy a tudta nélkül jutottam hozzá kényes információkhoz róla. Azt azonban valahogy sosem kalkuláltam bele, hogy amíg rajta mélázgatok, szépen le is bukom és teljesen nyilvánvaló lesz neki, hogy őt figyeltem. Ezt kimagyarázni elég nehéz lesz.
- Rennes véleménye engem sem hat meg.. - rántok vállat, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy közelebb lép. Én eközben alig észrevehetően egy fél lépést hátrálok. Nem azért, mert félnék tőle, csak kényelmetlenül érint itt állunk szemtől szemben.
- Miattad fogok elkésni.. - azt már nem teszem hozzá honnan, a hangomban épp elég meggyőződés csendül ahhoz, hogy ne kérdőjelezzen meg. Nincs nekem időm ilyesmire. Vagyis...  Talán lenne, de kár belebonyolódni, elég ha a fejemben marad meg a kép. Azonban cseppet sem érzem úgy, hogy ennyivel megelégedne, hiszen még mindig vádaskodik. Még az utamat is elállja.
- Te is elég okos vagy.. - jegyzem meg. Épp eleget figyeltem már, hogy ezt tudjam. Nagyjából minden kérdésre tud válaszolni. És ha bókolok neki, az reményeim szerint megzavarja kissé, talán nem firtatja tovább, hogy őt vagy a főzetét figyeltem-e árgus szemekkel az órán.
- Nem kell bemutatkoznod, tudom ki vagy.. Mindenki tudja, ki vagy... - forgatom meg a szemeimet és igyekszem a füzetemet és a könyveimet úgy pakolni a kezemben, hogy meg tudjam fogni a felém nyújtott jobbot. - Poppy vagyok és veled ellentétben engem senki nem ismer.. - mosolyodom el viszonzásul. Remélem nem veszi túlzottan magára a megjegyzésemet. A súly viszont kibukik a szabad kezemből és hiába kapok utána, a földre zuhan a cuccom. A füzetemből néhány lap ki is szökik. A rajzaim! Na ne, még csak az hiányzik, hogy meglássa, hogy őt rajzolgattam. Teljesen flúgosnak gondolna.
- Basszus, tök ügyetlen vagyok.. - sóhajtok és kapkodva szedegetem össze a holmimat a földről. A papírok meggyűrődnek ugyan, de talán nem látja meg őket. Ha szerencsém van. De ugyan mikor lenne nekem szerencsém?

Természetesen én is ember vagyok, imponál az, ha figyelnek rám. Pláne, ha ilyen csinos és talán még értelmes lány az illető. Sosem szerettem az idióta emberek társaságát, és nehezen is tudtam őket elviselni, ezért elég kevés igazi barátom van a mai napig. De ez nem igazán zavar. Akivel kölcsönösen el tudjuk egymást viselni, az máris jó pont. Talán a családom néhány tagján kívül egy vagy két emberrel érzem, hogy ez így áll, és bármily meglepő, ez számomra így normális, nem szeretnék változtatni. nem célom, hogy gyűjtsem az ismerősöket, mint  muglik a social media platformokon. Nem célom, hogy gyűjtsem a nyáladzó rajongókat sem. Azoknál nincs is idegesítőbb, bár ha van egy kis eszük, akkor valami okosnak tűnő kérdéssel jönnek hozzám, ami felkelti az érdeklődésemet. Na nem mintha olyan sok rajongóm lenne, annyira nem vagyok népszerű. Vagy talán mégis? Meg kellene kérdeznem ettől a lánytól.
Hm... Hátrál, pedig azért annyira ijesztő nem vagyok. Illetve a tükör nem törik össze reggelente, szóval gondolom nincs okom panaszkodni, de egy ilyen lány előtt állva lehet érdemes lenne elgondolkodni azok, hogy nem heti kétszer, hanem többször is meg kellene mosnom a hajamat. A roxforti vízszámla biztosan elbírja. Főleg a prefektusi fürdő méreteit elnézve...
- Akkor igyekszem minél hamarabb befejezni ezt a kis vallatást, ígérem. - rákacsintok, és megállok egy padnak dőlve. Nem akarok nagyon rámászni, attól úgysem lesz jobb senkinek sem, és ahogy látom, ő nem nagyon szeretné, hogy közelebb menjek hozzá. Lehet, hogy csak erős otthon a tükrünk idegrendszere?
- Attól függ, hogy mihez, de igen, az "attól függhöz" elég okos vagyok. - na jó, ezzel lehet hogy baromi stréber képet tudok most épp kialakítani magamról, de igazándiból nem érdekem az, hogy megszeressen. más kérdés, hogy ettől függetlenül azért akarom egy kicsit, hogy kedveljen. Ezért sem rontok rá olyan erőszakosan, mint azt bárki mással tenném.
- Poppy, gyönyörű neved van. De hogy érted azt, hogy mindenki tuda, ki vagyok? - ennyire azért nem kellene túlozni. Nem én vagyok a Roxfort legnépszerűbbik diákja. Sőt, nagyon nem vagyok népszerű, csak feltűnően viszketős, ezért mindenhova elmegyek, még abba a hülye botanikus klubba is. Bár eddig még nem voltam találkozón, de egyszer talán felkelti az érdeklődésemet az egyik téma, ha már a listán rajta vagyok. Csak Goldie miatt írtam fel magam...
- Ugyan. bárkivel előfordul. - mosolyogva lehajolok, hogy segítsek neki felszedni a lapokat, és nem tud nem megakadni a tekintetem a rajzain, amiken... igen, amiken én vagyok. Hű! Igyekszem nem tudomást venni erről a kicsit furcsa tényről, ezért minél gyorsabban egymásra pakolom a lapokat, és a padra teszem. Miért rajzol le engem? Ráadásul ennyire és ilyen jól? Hogy tud ilyet csinálni? - Szerintem rakd el a táskádba őket, vagy ha tényleg annyira sietsz, akkor segítek elvinni ezt a sok mindent. Nem kíméled a hátadat. - sem a kezeit, hogy ilyen aprólékosan és gyönyörűen tud PONT ENGEM lerajzolni. Miért? Biztos nem tetszek neki... Miért tetszenék, fiatalabb vagyok nála!

Frankie ✿ Poppy

Nem okos elhátrálni előle, kerülgetni sem lenne az. Nem szabadulok tőle, míg nem szolgálok valami használható érvvel, hogy miért bámultam annyira. Az eszére hivatkozni talán nem volt elég?
Nem, a csodaszép a húgom neve.. Pontosabban Daisy. Furcsa humora van a szüleinknek, ugye? Régebben nem szerettem a nevemet, nem szerettem, hogy Mákvirágnak csúfolnak, aztán jött a bátyám is kiosztotta azokat, akik kekeckedtek velem. De azok az idők már elmúltak, akkor még igazán úgy éreztem, hogy egy család vagyunk, hogy összetartunk.
- Kösz.. - válaszolom kissé döbbenten, talán egy kissé el is pirulok. Nem, erre nem számítottam. Nem szoktak csak úgy megdicsérni, de nem is vagyok már kislány, hogy dicséretre áhítozzam. - Mármint mindenki tudja, hogy hívnak.. Tudod, Longbottom professzor.. - jegyzem meg, hogy bizony akár tetszik, akár nem, az apja mindenkit tanít az iskolában. Vagy ha még nem, akkor egyszer a keze alá kerülnek úgyis. Persze ő nem szokott órákon a fiával hencegni, de ettől még mindenki tudja, hogy ide járnak a gyerekei is. Élek ezzel a feltételezéssel. Csak ennyi..
Persze a nagy sietségben vagy mert valamilyen oknál fogva a papírjaim megérezték, hogy a képmások tulajdonosa bizony velük szemben áll, mindent elszórok. Idegesen kapkodom össze őket, a kezünk olykor összeakad, mert segít benne. Igen, segít! Ennél rosszabbat elképzelni sem tudok. Totális idiótát csinálok magamból előtte. Gratulálok magamnak. Most már teljesen mindegy, hogy lát-e a rajzokból valamit, elegendő csak felpillantanom, hogy lássam rajta a felismerést. Tudja, hogy ő van rajtuk. Tudom, hogy tudja. Ő pedig láthatja rajtam, hogy én is tudom, hogy tudja. Úgy egyenesedek fel előtte, mint aki ítéletre vár, és végig rá nézek ahelyett, hogy már rég elpakoltam volna mindent, és útnak eredtem volna, ahogy eredetileg is terveztem.
Most mondanom kéne valamit? Azt hiszem.. Talán illene megmagyaráznom.. De nem kér számon, nem fintorog, csak némi zavartságot látok rajta. Biztosan elmebajosnak tart.
- Nem, nem kell segíteni, megoldom.. - sietek azonnal ellenkezni, de még mindig lassan rendezgetem a rajzokat. Nem akarom, hogy meggyűrődjenek, kár lenne értük. Jó rajzok. Most mégis kiszolgáltatva érzem magam, amiért megtudta az én kis titkomat. Ha bárkinek elmondja, sosem mosom le magamról a pletykákat, és mindenki rajtam fog röhögni. Rajtam, aki ahelyett, hogy odamennék a sráchoz, aki tetszik, messziről figyelem és rajzolgatom. Jobbról, balról, szemből, tanulás közben vagy csak úgy elrévedő tekintettel... - Elbírom... - teszem hozzá halkan. Ez nem teher nekem, viszont minden más az.
- Tudod, szép arcod van, Frankie... - döntök végül úgy, hogy én magam töröm meg a csendet. Csak idő kérdése, hogy szöget üssön a fejébe néhány kérdés a látottakról. Igyekszem megelőzni.

Úgy viselkedik, mintha baj lenne, hogy megdicsértem a nevét. Pedig én tényleg szépnek tartom. Mindig is szerettem a virágneveket. Lényegében szerintem csak ennyi ragadt rám apa növényimádatából, de nem bánom. Így legalább a szép nevű lányokat imádni tudom - legalábbis a nevüket biztosan -, ez esetben pedig nem csak a név szép, a lány százszor is, ezerszer is felülmúlja nevének kellemes hangzását.
- Ja igen, tényleg, apa... - és már megint túl sokat gondolok magamról, pedig nem ez volt az elsődleges cél. Nem akartam ezt, csak annyira figyelmen kívül szeretném hagyni a tényt, hogy apa itt tanít, és napi szinten az iskolatársaim mindegyikével találkozik. De az élet nem hagyja, ahogy az elmém is csak néha, ellenben láthatjuk, hogy pont akkor, amikor nem kellene.
Zavartan a hajamba túrok, és próbálom nem elárulni magam, hogy mennyire szégyellem ezt az irgalmatlanul nagy égést, de nem hiszem, hogy sikerül, esetleg... Esetleg akkor, ha inkább a szállingózó és becsapódó holmijával jobban törődik, mint velem. Márpedig azt nem bánnám, de tényleg nem! Persze nem ejtettek a fejemre, és nem is érzem úgy, hogy bunkónak kellene lennem vele, mert igazából kedves velem, és nem tudok neheztelni rá, amiért talán lesett rólam. Nem érdekel, ahogyan az sem, hogy rabolja az időmet, mert nem veszem mindezt negatív előzménynek és eredménynek.
Ahogy óvatosan szedegetem a lapokat, mindre rápillantok, hogy hánynak is vagyok én a témája, és mondhatni sokkolóan hat, hogy elég soknak ahhoz, hogy az normális legyen. De valamiért nem késztet arra semmi, hogy megkérdezzem, miért rajzol le ennyiszer. Tartogatom még egy kicsit a témát, elvégre hasznos lehet majd máskor. Főként, mert van egy ötletem, amire remélem, hogy igent mond. Nem szeretnék ajtóstól rontani a házba, ezért ezt a rajzos dolgot talán megbeszélhetnénk más körülmények között is.
- Igazából lyukasórám van, szóval ráérek, te viszont elvileg sietsz, és jelenleg nem vagy indulóképes állapotban. - egy kis szünetet tartok, amíg mellélépek és kedvesen, lassan megfogom a kezét, hogy ki tudjam venni alóla a már gondosan összerendezett papírhalmot. - Szerintem induljunk, ha órád lesz... - a terem ajtaja fölötti órára pillantok, és egy zavart mosollyal vállamra veszem a táskámat, és kinyitom előtte az ajtót. Út közben még tudunk beszélgetni, ebben biztos vagyok, csak... Csak remélem, hogy nem zavarja a segítségem. Bizonyára a szívemre venném, ha ezek után nem segítenék neki. Ezek után... Tulajdonképpen mi után is? Elvégre nem én könyörögtem neki, hogy rajzoljon le, főként nem ennyiszer. Mégis úgy érzem, hogy ez számomra megtiszteltetés, és ezért az adósa vagyok, vagy csak csodálom, vagy valami olyat érzek, amit eddig még soha: imponál ez a kiemelt pozíció.
- Köszönöm, nem sokan mondják. - eddig talán csak anyától hallottam ezt vagy valami hasonlót, de egy anya minden esetben elfogult a saját gyermekeivel, ezért sosem hittem neki. Mindig tudtam, hogy nem vagyok csúnya, de szépnek nem gondolom magam. Még a dicsérete miatt sem. Valahogy nehéz ezt elhinni magamról. Inkább átlagos vagyok, mint széparcú. - Van kedved velem jönni hétvégén a faluba? Kivételesen tervezek kimenni a fogyó eszközök utánpótlása miatt, de talán társaságban kellemesebb lenne. - mire kimondom az utolsó szót is, teljes egészében átjár a zavartság, és bár nem vagyok az a pirulós fajta, néha előfordulhat rajtam is némi arcpír.
- Mármint, csak ha nincs még kivel menned, meg kimész egyáltalán. Nem akarom tönkretenni a hétvégédet! - kezdek el hevesen helyesbíteni, de azért titkon remélem, hogy igent mond. És akkor majd kivételesen segítséget kérek anyától a penna és tintavásárlásban, én pedig meghívom Poppyt valamire. A Mézesfalásban biztos van valami, amit szeret.

Frankie ✿ Poppy

Tizenhét évesen igazán lehetne több eszem annál, minthogy ilyen kellemetlen helyzetekbe sodrom magam. Vele. Egy terembe. Ahol egyedül vagyunk. Ahol senki nem látja, hogy fürkészem a vonásait. Viszont elég feltűnő lehetett, ha ő maga kiszúrta. Gratulálok magamnak. Ennyit arról a tervemről, hogy soha, de tényleg soha senkinek nem fogom elárulni, hogy őt figyelgetem. Hogy ő hozza meg a kedvemet a rajzokhoz, amik igazából mind neki szólnak. Nem, nem is neki. Sokkal inkább róla.
Valamelyest talán elterelem a figyelmét az egész incidensről azzal, hogy az apjára terelem a szót. Tényleg nem nehéz összerakni a képet. A suliban összesen négy Longbottom van: az apja, az anyja, a húga és ő. Ráadásul a húga még háztársam is, nem gondolhatja komolyan, hogy annyi diák jár ide, hogy pont az ő családjukat nem ismerné mindenki.. Ugyan már. Persze nem akarom én megbántani ezzel, csak.. Ésszerűbb magyarázat, mint a "figyeltelek a folyosón" vagy "rajta van a könyveden". Azzal elismerném, hogy tényleg lestem róla... De bár inkább beismerném, minthogy leleplezzem magam előtte. Én komolyan kész csődtömeg vagyok stresszhelyzetben. Nem értem, hogy a titkaimat hogy nem fecsegtem eddig ki az egész iskola előtt. Még az is kevésbé lenne kínos, mint szembesülni azzal, hogy Ő megtudja a... Dolgaimat..
Legszívesebben eltűnnék most a föld színéről kínomban vagy legalábbis Franklin szemei elől biztosan. Félek a reakciójától, de azért a szívem is veszettül dobog és figyelem az arcát. Néha egyenesen felpillantok rá, miközben a kezeim továbbra is szorgosan szedegetik a rajzokat. Mind más, de a legtöbb fekete-fehér. Egyik sem tökéletes alkotás, még bőven van hová fejlődnöm. De ahhoz azért elég jók, hogy ne tagadhassam le. Bár.. Azt hiszem nem is tenném. Ráadásul mindről meg tudom mondani, hogy mikor rajzoltam.
- Én... nem is tudom... - hezitálok, mikor felajánlja, hogy elkísér. Akkor kiderülne, hogy hazudtam neki és végképp nem jövök ki jól ebből a helyzetből. Mégsem tudom neki azt mondani, hogy nem jöhet velem, főleg miután kiveszi a kezemből a rajzokat és a többihez teszi. Nyakig vörösödöm, egy paradicsom is sápadtabb nálam. Nem kéne rosszul éreznem magam, nem csináltam semmi rosszat. Mégis úgy érzem magam, mint akit valami rosszaságon kaptak. Még mindig várom a kiborulását.
- Na jó, mehetünk együtt egy darabig.. - egyezem bele. Ha lyukas órája lesz, akkor biztos valami hasznossal akarta tölteni, nem azzal, hogy engem kísérget. Ha lekanyarodik a toronyhoz a klubhelyisége felé, akkor még attól sem kell tartanom, hogy lebukom előtte. Szóval nincs már hátra, mint újra felvenni a táskámat és megindulni.
Sokkal lassabban sétálok a megszokottnál. Fel vagyok készülve rá, hogy bármelyik pillanatban megkérdezheti, hogy mégis mit képzeltem magamról vagy egyszerűen csak nem adja vissza a mappámat, mert túl furának tartja, hogy ennyi portrém van róla. Ja, ez mondjuk tényleg fura..
- Mármint úgy, mint egy... randi? - pillantok rá, hogy jól értettem-e. Nem sűrűn járok el sehová. Leginkább azért, mert az utóbbi időben annak is örültem, hogyha volt egy kis életkedvem. Meg hát teljesen felesleges bármibe is belebonyolódnom, ha a vége úgyis az lesz, hogy nekem férjhez kell mennem valakihez.
- Azokat visszaadnád, kérlek? - fordulok aztán felé, ahogy elé lépek. Ezzel mondjuk arra is kényszerítem, hogy megálljon, mert különben nekem jön, de későn eszmélek rá. Valamit mégis tennem kell. Azok nem lehetnek nála..

Nem sűrűn maradok kettesben lányokkal, de nem tűnik ez olyan borzasztónak. Persze itt gondolom közrejátszik az is, hogy nem szeretném letámadni, illetve nem is vagyok szerelmes belé, de akkor sem túl ijesztő. Sokan mondják, hogy megfagy körülöttük a világ, és csakis a lányra tudnak koncentrálni, csak arra tudnak gondolni, hogy el ne rontsanak valamit, mert az a lány éppen ultradögös, és álmaik nője meg ilyesmi. Hát én ezt nem érzem, de ez nem hiszem, hogy Poppy miatt van. Mert egyébként simán tetszik, nem tűnik olyan cicababának sem, mint sokan mások, hanem egy teljesen normális lánynak, akinek vannak azért furcsaságai. De furcsaságai mindenkinek vannak, és ezeket is meg lehet szeretni. Nekem például nagyon tetszenek a rajzai, és valamiért nem is érzem magam rosszul, hogy engem használ modelljének. Tetszik a gondolat, hogy valaki szépnek talál, talán még vonzódik is hozzám. Jó lenne már, ha én is találnék egy lányt, aki számomra is megfelel, nem csak a shippelőknek. Mert nekik semmi sem szent, és mindenki jól mutat mindenkivel, ez kétségtelen. De nem minden a külső, ezt előre leszögezném. Ennél sokkal fontosabb a gondolkodásmódja egy embernek, a szokásai, a stílusa. Ezer meg ezer apró mozzanat van, amiért egy lányt vagy egy fiút meg lehet szeretni. Poppynak például ilyen az arca. A kellemes vonások, kedves ajkak, mosolygós szemek - bár most nem igazán mosolyognak.
Ő nem tudja, én viszont annál inkább. Szeretném egy kicsit megismerni, mert érdekes személyiségnek tartom így első találkozásra. És már bocs, de nem hiszek neki. Tudom a felsőbbévesek órarendjét, kiváltképpen azokat az órákat követem figyelemmel, amik az én lyukas időpontjaimban vannak, szóval nem nagyon veszem be, hogy órája van, de sebaj. Nem említem még neki, mert legalább hagyja, hogy segítsek neki. Nem is vagyok rest, kiengedem az ajtón magam előtt, és igyekszem nem túlságosan magamba szívni a samponjának illatát. Hogy lehet ilyen finom illata a hajának?
- Milyen órád lesz egyébként? - legyél csak kreatív, Poppy. Nyugodtan, tényleg, nem fogom leharapni a fejét. Egészen szimpatikusnak találom a zavartságát, a járását, az illatát. Rendben van az egész lány, és emellett nem szabad csak úgy elmenni. Bár kétségtelen, hogy nincs egy szinten ms. Wilkonsonnal, de mindenképp ő is elvarázsolt valamilyen szinten. Ugyanakkor ez szerintem még nem szerelem. Tudok nélküle élni, csak kíváncsi vagyok rá. Ez még nem a szerelem kategória, nem? Elvégre nem is ismerem igazán. Bár kétség sem fér hozzá, hogy szívesen leülnék vele beszélgetni akármilyen hosszan. Kár, hogy a mostani zavarában nem menne, és neki állítása szerint órája van - bár az órarend szerint meg nincs.
- Mondjuk inkább azt, hogy egy kíváncsi srác szeretné megismerni a lányt, akinek modellkedik. - na jó, ezt sokkal furcsább volt kimondani, mint gondoltam volna. De mégis megtettem, és jó érzéssel tölt el. Isten látta, hogy ez jó, és elindított bennem valami kellemes, forrón bizsergető folyamot. Ilyen az, amikor segítek másoknak, és érdeklődök irántuk? De hisz prefektusként eddig is ezt csináltam, eddig is érdekelt minden és mindenki. Nem igazán értem ezt az egészet. Nem értem magamat...
Megállok, ahogy elém áll, de eszem ágába sincs odaadni neki a papírjait. Még nem, elvégre nem tudok semmit. Sem róla, sem magamról, sem rólunk. Már ha egyáltalán beszélhetek egy ilyen találkozásnál már arról, hogy RÓLUNK. Persze nem a szerelmes kifejezésre gondolok, csak egy kellemes kis helyzetre, egy rövid történetre, amit továbbszőhetünk hosszú novellává, akár regénnyé is, lezáratlanok lehetünk, ha úgy akarjuk, de a könyvet nem mi írjuk, ez kétségtelen. Minket odafönt mozgatnak, odafönt a fejben, vagy talán följebb, az égben. Csak a damil hiányzik kezeinkről.
- Miért hazudtad, hogy órád van? - nem válaszolok, csak magamhoz ölelem a rajzaimat, és ezzel jelzem, hogy még nem szeretném visszaadni neki a kupacot. Vissza fogom, csak jó lenne, ha először válaszolna, megbeszélnénk ezt az egészet, leülnénk egy padra vagy kint a fűben, és csak beszélgetnénk. Mert így kezdődik minden, így lehet tisztázni bármit is. Így lehet megismerni másokat, és én így szeretném megismerni őt is...

Frankie ✿ Poppy

Az élet nem állt meg azután sem, hogy megtudtam milyen sorsot szánnak nekem a szüleim. A nap másnap ugyanúgy felkelt, a szél is fújt, és én is lapoztam egyet a füzetemben, mintha nem történt volna semmi. Ugyanazokat rajzoltam mint előtte, de az összkép... Az már egészen más lett. Másképp láttam a világot, másképp láttam az embereket is. Felfedeztem az apró szépségeket, el tudtam merengeni azon is néhány pillanatra, ahogy a felkavaródó porszemek táncolnak a napfényben. Befelé fordultam, de nem magamra koncentráltam, hanem arra, amit elvettek tőlem. Vagy legalábbis el fognak. A döntés jogát, a szabad akaratomat. Szóval lényegében addig érezhetem magam jól, míg ide járok. Pontosabban addig, míg Tyler is ide jár. De addig.. Addig belefeledkezhetem a zongorajátékba vagy a rajzaimba. Lerajzolhatom ugyanazt a gyönyörű arcot akárhányszor csak szeretném. Minden szögből, minden lehetséges kompozícióban. És minden egyes nap. Persze rajzolok mást is, nem vagyok ennyire a megszállottja, de valamiért annyira az emlékezetembe véste magát az arca, hogy tökéletesen fel tudom idézni. Pedig nem is láttam még olyan közelről... Egészen eddig nem bámulhattam bele csak úgy az arcába. Most meg már mindegy, valószínűleg egyébként is furának tart. Fogalmam sincs, miért merül egyáltalán fel benne, hogy elkísérjen órára. Vagy hogy miért nem akad ki... Minden normális ember kiakadna, ha kiderülne, hogy egy másik állandóan őt rajzolgatja és egy egész mappányi alkotása van vele. Róla.
- Téged nem zavar? - csúszik ki a számon a kérdés, mintha megfeledkeznék arról, hogy az imént még szépen csendben el akartam tusolni az egészet, mintha meg sem történt volna. Én biztosan kibuknék, ha valakinek a táskájából tucatnyi Poppy-rajz bukkanna fel. Egyre furcsább ez a Franklin...
Nem kellene hagynom, hogy elkísérjen, ez már egészen az első kérdésénél beigazolódik. Nem is várhattam, hogy majd csendben tesszük meg az utat a teremig, ahol nyilvánvalóan nem is lesz órám..
- Rúnaismeret.. - vágom rá aztán mégis magyarázat gyanánt gyorsan és szűkszavúan. Nem nagy teljesítmény, de legalább sikerül olyan órát kiböknöm, amit egyébként is felvettem. Az már más kérdés, hogy Morgan professzor órája nem ilyenkor van. Ezen a ponton viszont már kár lenne visszakozni.
- Oh, oké, persze... - pillantok le a földre, mintha valami sürgős vizsgálgatnivalót találtam volna, de csak zavaromat akarom leplezni. Miért is hívott volna randira? Ne legyél már nevetséges, Poppy... A csodabogarakat nem szokták elhívni randizni. Meg voltaképpen sehova se. Szégyen szemre a Mézesfalásba is a bátyámmal mentem, ő is csak azért jött, mert muszáj volt. - Talán majd máskor... - szedem össze magam, mert nem venné ki jól magát, ha vörös fejjel és égő arccal utasítanám vissza az ajánlatát. Talán jobb, ha nem ismerjük egymást, én rajzolgatom, ő meg hagyja, mint eddig. Bár eddig nem tudott róla... És minden tökéletes is volt.
Csak nézek rá, a szája vonalára, fel a szemébe. Nézem ahogy megugrik az ádámcsutkája, ahogy nyel egyet. Én is nyelek egyet mielőtt megszólalok.
- Visszaadnád a rajzaimat? - teszem fel újra a kérdést, ezúttal határozottabban. Ha visszaadta volna, nagy eséllyel már nem lennék itt. Azt hiszem elég ügyesen használja ezt a kártyát ellenem jóval azelőtt, hogy ez bennem megfogalmazódott volna. Semmi pénzért nem hagynám itt neki őket, még a végén azzal múlatná az estéjét, hogy mindet alaposan megnézi. Nem csak futólag vet rá pár pillantást, mint az előbb.
- Én... - nyelek egy újabbat, mikor beismeri, hogy végig tudta, hogy hazudok. Vagy csak blöffölt, de ezzel már el is árultam magam. Kár lenne tovább tetézni a helyzet kínosságát azzal, hogy folytatom a füllentést. Ellenben ma már sokadjára fújnék menekülőt vagy tűnnék el csak úgy a föld színéről, mintha soha nem is léteztem volna. Komolyan, azzal mindenkinek csak jobb lenne. Különben is mit mondhatnék neki? Hogy minden vonása olyan csodálatosan szép, hogy rögtön zavarba hoz, ha nem két méter a távolság közöttünk? Vagy hogy teljesen felesleges belebonyolódnom bármibe, mert jövőre férjhez kell mennem? Na jó, ezt biztos nem fogom neki elmondani...
- Nem vagyok társasági ember.. - rántom meg a vállam, bár silány magyarázat tőlem a viselkedésemre, de ez legalább nem hazugság. Már megszólalni sem nagyon merek, még a végén csak még nagyobb hülyeségeket beszélnék előtte.
- Kérlek, nem felejthetnénk ezt csak úgy el? - nyúlok a rajzaimért szinte pánikszerűen. Nem csinálhatom ezt magammal, vele meg pláne nem. Eddig tök jól megvoltam anélkül, hogy beszéltünk volna, vagy csak tudott volna arról, hogy van valahol egy lány, aki örömmel örökíti meg a vonásait, sőt, hobbit űz belőle. Most pedig azt hiszem szégyellem magam.

Általában haragszok azokra az emberekre, akik rabolják a drága időmet. Pont ezért teljesen érthető lenne, ha haragudnék Poppyra is, elvégre az idióta rajzaival van csak elfoglalva, és még hazudik is nekem, mint a vízfolyás. A hazugságoknál és a hasztalanságnál jobban semmit sem utálok. Érdekes tehát, hogy abszolút nem érzek iránta gyűlöletet vagy haragot. Semmi negatívat igazából. Őszintén szólva nem értem magam, és azt sem, hogy ez hogyan is lehetséges. De talán nem is baj, hogy nem vagyok képes mindezt megfejteni. Talán így a legjobb nekem és neki is. Nekünk... Még akkor is, ha nincs olyan, hogy MI EGYÜTT. Csak Ő van és ÉN, semmi KETTŐNK. Legalábbis azt hiszem.
- Miért zavarna? Jobb, mintha lesifotósok kattintgatnák minden egyes levegővételemet. Ezek legalább igazi, értékes művek, és igazából eléggé megtisztelő, hogy én vagyok rajtuk. Szépen rajzolsz. - már amennyire a futó pillantásaim ezt igazolni tudják. Nem néztem meg mindet, annál azért gyorsabban pakoltam őket, de kétségtelen, hogy gyönyörűen rajzol, van hozzá tehetsége. Nem is értem, hogy miért nem láttam még a rajzait - mondjuk lehet, hogy csak engem rajzolgat, ami azért kicsit mániákus életvitelre enged következtetni, illetve az talán számomra is aggasztó lehet. Mindenesetre remélem, hogy mást is rajzol, nem csak engem. A tehetsége bőven megvan hozzá, galériában is nézegetném a rajzait. Na jó, lehet, hogy egy kicsit egoistának tűnök így, de nem azért mondom, mert engem rajzol, hanem mert tényleg jók.
- Tudom, hogy szégyen egy alsóévessel megjelenni nyilvánosan, de mégiscsak vennék neked egy süteményt, amiért így letámadtalak. - na igen, nem kenyerem a finomkodás, ellenben a finomságokat én is szeretem, ezért nagyon örülnék, ha engedne egy kicsit a csökönyösségének vagy a zavarának, és igent mondana. Persze ha nem, akkor is el fog jönni. Teszek róla, hogy így legyen, mert általában elérem a céljaimat. Más kérdés, hogy nagyon nehéz őt szivatni. Lelkileg, vagy mi...
- Nem probléma, nem lehet mindenki az. - vállat vonok, és könnyűszerrel hagyom figyelmen kívül a rajzaira irányuló kérdését is ezzel az egy mondattal. Eszem ágában sincs visszaadni neki, ezt gyorsan el is felejtheti.
- Dehogynem! Roxmorts után majd elfelejthetjük. Addig pedig magamnál tartom a rajzokat. Kíváncsi vagyok rájuk. - egy kedves, megnyugtató mosolyt varázsolok az arcomra, hogy jelezzem, nem szándékozom megenni őt, és a Mézesfalásban sem ő lesz a desszertem. Én tényleg csak beszélgetni szeretnék vele. Olyan ritkák az olyan lányok, akikkel rendesen, értelmes témákról is lehet beszélni. Mindig csak a hiszti... Persze lehet, hogy csak nekem van ilyen szerencsém. És az is lehet, hogy ő is ilyen, csak még nem mutatta meg azt az oldalát. Mindegy, egyelőre szimpatikus, majd a faluban megtudjuk, hogy milyen a női megérzésem. - A kapunál várlak.
Azzal megpuszilom az arcát, és elindulok a klubhelyiség irányába. Minél gyorsabban szedem a lábaimat, hogy ne nagyon érhessen futás nélkül utol, ezért szerencsére hamar az asztalom zárolt fiókjába tehetem a rajzokat. Azóta is azon gondolkodok, hogy te atya úristen, mikor lettem én ilyen nyálas abszolút ismeretlen emberekkel?!

Frankie ✿ Poppy

Az utóbbi hetekben, hónapokban elég kevés interakcióm volt az iskolám többi tagjával, még az évfolyamtársaimmal is, nem hogy a fiatalabbakkal. Inkább beletemetkeztem az önsajnálatba, a zenébe meg a rajzaimba, mintsem hogy tudomást vegyek arról, hogy mi vár még rám ebben az évben. Vagy a következőben. Ha birtokában lennék a tudásnak, biztosan megállítanám a pillanatot, de a napok csak teltek én pedig... Rajzoltam. Sokat és sokfélét, de a rajzaim középpontjában általában egy valaki állt. És még csak nem is zavarja őt. Tényleg így lenne?
Értetlenkedve pillantok rá. Tényleg nem értem, pedig akarom. El kell gondolkoznom, hogy kettőnk közül melyikünk számít ezek alapján kattantnak, de nem varrhatok mindent a nyakába, mikor én állítottam ilyen helyzet elé. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy mindketten azok vagyok a magunk módján.
- Hát.. Köszönöm.. Kedves tőled, hogy ezt mondod.. - sütöm le a pillantásom, hogy kerülhessem az övét. Már nem első alkalommal teszem ezt. Bár ez nem kimondottan neki köszönhető, bárki előtt zavarban lennék, aki a mancsai közé kaparintja azt a mappát, amit soha senkinek nem kellett volna meglátnia. Pláne nem neki. Így viszont csak kínosabbnak érzem az egészet.
- Nem szégyen, csak... Nincs erre semmi szükség. Nem haragszom - igyekszem a leggyorsabban kihátrálni belőle. Ha a rajzaim miatt úgy gondolja, hogy bele vagyok esve és ezért elhív sütizni... Az lenne a legszánalmasabb dolog, amiben az életemben részem volt. Azért ennél még én is többre tartom magam, hiába róla van szó. Különben is teljesen felesleges lenne az egész. Ha pedig tényleg csak sétálgatni akar, ahhoz nem én vagyok a legjobb ember. Még egy normális beszélgetést sem sikerül összehoznom senkivel, aki nem áll hozzám közel. Mármint nem fizikailag, ahogy ő tette az előbb. Még a parfümének az illatát is éreztem, mikor elállta az utamat. Most is érzem, mikor én állom el az útját, mert nem akarok elbukni előtte.
- Oké.. - bólintok sietve és már nyúlnék is a mappáért, mikor folytatja a mondatot, én pedig csak megsemmisülve állok vele szemben. - Mi? - a hangom fél oktávval magasabbra vált, de rögtön utána nyelek is egy nagyot. Ez már zsarolás! Láthatja az arcomon, hogy nem nyeri el a tetszésemet az ötlete, de a számat hiába nyitom szóra, egy hang nem sok, annyi nem jön ki belőle. Ügyesen csinálja, bebiztosítja magát, hogy ne tudjam kikerülni a találkozót és ezt persze nagyon is tudatosan teszi.
- Ez nem jó ötlet.. - fogok rá a mappára, de a következő pillanatban lefagyok. Ő most.. Komolyan adott egy puszit? Mire észbe kapok már messze jár, az én kezem üres, az övében meg ott vannak a munkáim. Nem is egy, hanem rögtön egy egész tucat, amit alaposan megnézegethet. De... Csak ne nyúljon hozzá, az az enyém. Mind. Nem kellene tudnia erről az egészről és akkor.. Akkor most nem utálnám ennyire.
- Benne vannak a.... - kottáim... Utánaszólok, de hangom már csak a falakról verődik vissza. Nagyszerű. Két jó okom is van találkozni vele, és egyiknek sem örülök túlzottan. Nem csináltam még elég nagy bolondot magamból? Ha mázlim van kottákat olvasni legalább nem tud. Mit is mondott? Szombaton?