Karácsonyi bál. Nem is emlékszem, hogy nekünk volt-e bármi hasonló a roxfortos éveim alatt, valószínűleg nem. A háború után nem éppen ezzel foglalkoztak az emberek, csak próbálta mindenki rendbehozni az életét és visszatérni a régi kerékvágásba, a nyugodt hétköznapokba. De ha volt is hasonló, akkor arra én egész biztosan nem mentem el, hogy tudatosan vagy véletlenül, az igazán más kérdés. Nekem nem ott volt a helyem. Most viszont a lányomnak nagyon is ott volt a helye és én mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy remekül érezze magát és jó élményekkel gazdagodjon. Utólag az ember már bánhatja a kihagyott lehetőségeket és nem szerettem volna, ha Alina is átélné ezt. Szerencsére nem láttam úgy, hogy ne lenne kedve menni, bár az eszembe jutott, hogy talán én titokban lelkesebb vagyok mint ő, pedig nem is az én bálomról volt szó. Az első alkalommal, amikor megemlítette a színházban, hogy milyen rendezvényük lesz karácsonykor, azonnal tudtam, hogy mindenképpen én szeretném elkészíteni a ruháját. Nem tudnám megmondani, miért, de ez volt a legelső gondolat, ami a fejembe furakodott. Az elsődleges motiváció mögötte valószínűleg csupán annyi volt, hogy szerettem volna adni neki valami olyan emléket, ami mindig jó érzéssel tölti el, ha ránéz, és én jutok eszébe róla. Ha jobban belegondoltam, nem sok hasonlót adtam neki, ami elég siralmas teljesítmény tőlem. De jobb lesz, ha nem agyalok ratja sokat. Nem árultam el neki, hogy mit tervezek, csak annyit, hogy hagyja rám a ruhadolgot, majd én intézem neki. Persze biztos hamar rájött, mire megy ki a játék, okos lány volt. Most pedig itt állt előttem, a roxforti szobájában és nem tudtam leplezni az izgatottságomat, hogy vajon mit fog szólni a ruhához. Csak remélni mertem, hogy tetszeni fog neki, a méret persze nem biztos, hogy teljesen tökéletes, de azt egy pálcaintéssel meg tudjuk oldani szerencsére.
❃ ~~~ ❃ ~~~ ❃
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
zgatott voltam a bál miatt, holott nem hívott meg senki, mint a legtöbb lányt. De ez nem zavart és nem is tört le. Hiszen mégis csak bál lesz a Roxfortban, valami olyasmi, ami eddig még sohasem volt! Arról nem is beszélve, hogy tudtam: nekem lesz a legszuperebb ruhám az egész eseményen, mivel az enyémet az Anyukám varrta. Ezek pedig számomra legalább akkora izgalmat és örömöt jelentettek, mint mások számára a randik. Ámbátor hozzátartozott az igazsághoz, hogy nem sok mindent tudtam róla. Mikor Anya méretet vett, megkérdezte, hogy milyen színtszene, arra válaszoltam is, hogy lilás-kékeset - igen tudom, ez egy tág fogalom volt -, de ennyi. Mást nem tudtam. Pedig próbáltam én kideríteni bagolyban meg mindenhogyan, de nem lehetett. Mert a meglepetés az meglepetés. De most végre eljött a pillanat, itt álltam a ruha előtt, amit már csak egy fehér védő választott el tőlem. Arra várt, hogy lehúzzam a cipzárját és megnézzem mi lapul alatta. A szívem a torkomban dobott. Úgy éreztem, hogy már-már irreálisan izgatott vagyok ettől, de nem érdekelt. Ezt senki sem vehette el tőle. Vettem egy mély levegőt, majd lassan, óvatosan kezdtem el kiszabadítani a ruhát, nehogy valahol megsértsem, Persze, ha ilyen történt volna, akkor anya kijavítaná, de nem, vigyázni akartam rá, már most. Ahogy teljes valójában elém tárult az egész, először szóhoz sem jutottam. Kinyitottam a számat aztán becsuktam. Mondani akartam valamit, bármit, ami kifejezni, hogy mit érzek, de egyszerűen egy hang sem jött ki a torkomon. Hirtelen még a látásom is elhomályosult. Könnyek gyűltek a szemembe. Miért érzékenyültem én el minden gesztustól vagy szomorúbb dologtól? - Ez… ez… egyszerűen tökéletes - leheltem, miközben óvatosan letettem az ágyra, kitöröltem pár könnycseppet a szememből, majd olyan szorosan öleltem meg anyát, ahogy csak tudtam. Igyekeztem minden hálámat belesűríteni ebbe. - Nagyon, nagyon, nagyon szépen köszönöm, gyönyörű lett. Biztosan sokat dolgoztál vele - léptem kicsit hátrébb még mindig a szememet törölgetve. Azt hiszem, hogy szükségem lenne egy papírzsebkendőre, vagy éppen kevesebb érzékenységre. - Segítesz felvenni? És sminkelni? És megcsinálni a hajam? - támadtam le kérdésekkel izgatottan mosolyogva, remélve, hogy igent mond. - Persze csak ha nem tartalak fel vele vagy ilyesmi - tettem hozzá gyorsan, mert a világért sem akartam őt feltartani.
Nem értettem, miért nem hívta meg senki Alinát. Ilyen alkalmakkor mindig elfogott a pánik, hogy esetleg az ő iskolai tapasztalatai is az enyémekhez lehetnek hasonlóak, csak nem beszél róluk... de a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem igaz. Egyszerűen csak nem ez volt a legfontosabb neki, nem igazán tartozott a fiúszerzés a prioritásai közé. Valahol megértettem, engem is rettentően bosszantottak a picsogó szobatársaim az ő korában, Daphne Greengrass egyenesen elviselhetetlen volt - persze ezt meg nem említettem volna neki, hiszen csak a legjobb barátnője anyjáról van szó. Az már más kérdés, hogy Carol Dolohov nagyon lelkesen ugrott volna bele az anyja szidalmazásába. Mindegy is. A lényeg, hogy akármennyire lerohant néha a félelem, hogy a lányom nem olyan boldog, mint amilyennek én gondolom, azért tudtam, hogy mindez csak felesleges aggodalom. Legalább a Roxfortban nem kellett apámat látnia. Szinte szorongva vártam, hogy mit mond majd a ruhára. A szín volt az egyetlen, amit tudott róla, minden mást hatalmas titokban tartottam, próbálkozzon bármennyire is. Márpedig nagyon próbálkozott, amit igazság szerint megértettem, a helyében rettegtem volna, hogy a szabó elrontja a báli ruhámat. Úgyhogy feszülten, de inkább mégis izgatottan figyeltem az arca minden rezdülését. Ha nem ismertem volna olyan jól, azt gondoltam volna, hogy azért sír, mert annyira rusnya lett. - Akkor tetszik? -mosolyodtam el megkönnyebbülten és boldogan, hogy sikerült eltalálnom, milyen ruha lenne a legjobb neki. Magamhoz szorítottam Alinát, egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha megint egy édes kislány lenne, akit ölben kell hazavinni a játszótérről, mert annyira elfárasztja magát a csúszdán. Nyomtam egy puszit a feje tetejére. -Csak ne sírj, életem. Ismersz engem, tudod, hogy ha te sírsz, akkor én is sírok, és nagyon nevetségesen néznénk ki, ha a bál felét pityeregve töltenénk. -Természetesen nem gondoltam komolyan, annyit sírt, amennyi csak jólesett neki, ha jólesett egyáltalán. Legfeljebb tényleg csatlakozom hozzá én is. - Az mindegy, mennyit dolgoztam vele, a lényeg, hogy te szeresd és persze, hogy jól is álljon, de azt úgyis megoldjuk -törölgettem le gyengéden a könnyeket az arcáról. Merlinre, ha így folytatja, tényleg én is itt fogok pityeregni a meghatottságtól. Mit fogok csinálni a tizenhetedik születésnapján?! A hirtelen kérdései nem tudtam nem felnevetni. - Az nem baj, ha nem egyszerre csinálom mindet, hanem egymás után? -fogtam a kezeim közé az arcát. -Már ezerszer mondtam, hogy engem sosem tartasz fel. Ma nélkülem kell működtetni a színházat, de azt hiszem, nem lesz nagy pánik a kimaradásomból. Kivéve, ha valaki cafatokra szedte az összes jelmezt, de erre elég kicsi az esély.
❃ ~~~ ❃ ~~~ ❃
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
nya kérdésére csak a könnyeimet törölgetve bólogattam. Jobbnak láttam így tenni, mint hogy mondjak valamit és taknyom-nyálam egybefolyjon, szó szerint. Mert hát nyilvánvalóan a sírás, még ha ilyen is volt, nem úgy működött, mint a filmekben, vagy a színdarabokban. Nálam legalábbis biztos nem, a megindultak a könnyeim, jött vele minden más is. Így működött ez, ha az ember lánya egy bőgőmasina. - Ha te is sírnál, legalább nem egyedül néznék ki vállalhatatlanul, ha valaki belép ide valaki - noha, ennek nem sok esélye volt, hiszen a szobatársaim nagy része hazament, aki meg nem, az készen volt az előkészületekkel. Csak én voltam, - mi voltunk? - ilyen késős. - Van egy papírzsepid? - léptem kicsit hátrébb még mindig a szememet törölgetve, szipogva. Hiába éltem tizenegy éves korom óta külön a Roxfortban, voltak dolgok, amik ennyi idő elteltével sem változtak. Mint hogy sosem találtam a zoknijaim párját - még jó, hogy az egyenruhához, ugyanolyanok tartoztak, így eléldegéltem öt darabbal is - és nem tartottam a közelemben zsebkendőt, csak ha meg voltam fázva. Úgy voltam vele, hogy minek, teljesen felesleges. Aztán, amikor ilyen történt lehetett feltúrni a szobát és keresni valakit, aki megszán. - Igen is nem mindegy, hogy mennyit dolgoztál vele, nekem sokat jelent, hogy ennyit fáradtál értem a munkád mellett - dünnyögtem halkan, miközben inkább a ruhára néztem anya helyett. Ritkán mondtam ilyeneket, ahogy azt sem gyakran, hogy szeretem. Nem hittem, hogy szükség lenne rá, hiszen ő nevelt fel, mindent megtett értem, amit csak lehetett. Biztosan tudta. Tudnia kellett, hogy mennyire fontos ő számomra, hogy ha hirtelen nem lenne, csak úgy eltűnne, ahogy a volt-nincs szekrényben a dolgok, akkor milyen egyedül és gyámoltalannak érezném magam. - De biztosan jól fog állni, ezt már most tudom - mosolyogtam rá, remélve, hogy ezt ő is elhiszi nekem, ha már magának valamiért nem volt képes. Akaratlanul is, de felnevettem. Elképzeltem a színészek arcát, amint belépnek az öltözőikbe vagy a jelmeztárba, minden cafatokban hever és nincs ott senki, aki megoldja. Egyszerre volt komikus és tragikus. Egy tragikomédia. Bár nagyapa biztos nem nevetett volna. Ő kiabál és infarktust kap. - Pedig érdekesebb lenne ha egyszerre csinálnád - emeltem a plafon felé a tekintetem. Szemtelen voltam, de csak egy hangyányit. Pontosan annyit, amennyit tudtam, hogy még viccnek vesz, nem pedig sértésnek. - De legyen, elfogadom, hogy külön-külön kell - tártam szét színpadiasan a karom, egy hasonlóan “őszinte” sóhaj kíséretében. - Szívem szerint a ruhával kezdeném, de… jó ötlet lenne? Mármint a smink előtt mindenképpen fel kell venni, de a hajat nem tudom. Le tudok benne úgy ülni, hogy nem teszem tönkre, vagy gyűröm össze? - gondolkodtam el komolyan, mintha ez lenne a világon minden bajom. Abban a pillanatban így is volt. Nem akartam foglalkozni az apámmal és a titkokkal, majd egy másik nap. Egy olyan nap, mikor nem bújok szép báli ruhába, csak otthon vagyok. Sokkal ideálisabbnak tetszett a világmegváltáshoz és színt valláshoz, mint ez. - Tényleg, szerinted kéne valami komoly frizura, vagy elég csak leengedve hagyni és itt-ott összecsatolni? Sminknek valami egyszerű kéne - folytattam tovább a gondolatmenetet és kétségkívül kezdtem túlzásba esni. De az izgalom és a kezdés közeledte nem könnyítették meg a dolgomat. - Te hogy csináltad annak idején? - kérdeztem meg végül anyát. Fel sem vetődött bennem, hogy az ő idejük alatt talán nem volt olyan vidám, bálozós hangulat. Mondom, kicsit túlzásba estem.
A filmekben és a színházban mindig szép a sírás, kapcsolódjon bármilyen érzelemhez, szépnek mindig szép marad. Lehet megható, szomorú, boldog, gyászos, de csúnya soha. A valóságban persze ez soha nem így működött. Ha én sírtam (ami szülés óta gyakoribb lett, pláne, ha Alináról volt szó), az minden volt, csak bájos nem. Azt hiszem, ezt tőlem örökölte ő is. - Ugyan, én mindig vállalhatatlan vagyok, ez a tizenévesek szüleinek sorsa. -Természetesen csak viccnek szántam. Nagyon hálás lehettem az életnek, amiért ilyen csodálatos gyerekkel ajándékozott meg, aki sosem adta tudatomra, hogy kínos lennék vagy szégyellne. Pedig sokakkal ellentétben neki bőven meglenne az oka rá, hogy megtegye. Nem tudom, mivel érdemeltem őt ki. -Van, persze. Mindig van. Felvettem az ágyról a kézitáskámat és legalább könyékig elmerültem a mágikusan kitágított mélységeiben. De hát ilyen egy női táska, tele van fontosabbnál fontosabb dolgokkal, amikre egyébként soha nem lesz szükség. Végül sikerült találnom egy kis csomag papírzsebkendőt, amit aztán oda tudtam adni Alinának. - Megérte azért, hogy láthassalak benne. Te leszel a legszebb a bálon, aki pedig ellent mer mondani nekem, azt megtaposom. -Nagyon jólesett nekem, amikor ilyeneket hallottam tőle. Az összes ilyet mélyen elraktároztam magamban, hiszen ennél jobb üzemanyagot nem is találhat az ember, amikor végig akarja vészelni a mindennapokat. Ha lenne otthon merengőm, egész biztosan rengetegszer visszanézném ezeket az emlékeket. -Remélem, de ha mégsem passzol, akkor pillanatok alatt rendberakom neked. A nagyapja kiabált volna a látványra, én meg másnap zokogtam volna, meglátva, hogy mennyi munkám lesz. Nem bántam, mert szerettem ezzel foglalkozni, végre volt egy olyan munkám, amit nagyon szívesen végeztem, hála az unokatestvéremnek és a gyogyós férjének, de azért senki sem örül, amikor ilyen káosz várja egyetlen kimaradt nap után. Nem szóltam közbe a gondolatmenetébe, hagytam, hogy végigpörgessen magában mindent, és ennek hangot is adjon. Úgysem tudtam volna minden kérdésére megfelelően válaszolni, pláne, hogy mennyire gyorsan tette fel őket egymás után. Inkább megvártam, hogy a végére érjen, ahogy mindig tettem. Vele nem volt nehéz türelmesnek lenni. - Tudod, mit? Ha felveszed először a ruhát, akkor utána tudjuk ahhoz illeszteni a hajadat és a sminkedet is. Meglátjuk, hogyan passzol a legjobban és akkor úgy csináljuk meg. Mit szólsz hozzá? -Ennél jobbat én sem tudtam kitalálni, és egyébként sem akartam, hogy csináljak neki egy szép frizurát, ami nagyon tetszene neki, aztán az egészet tönkre kelljen tennünk, mert a végén nem illik össze a ruhával. A kérdésére megálltam egy pillanatra, mielőtt felvettem volna az ágyról a ruháját. - Én sosem voltam bálon. Harmadikos voltam a roxforti csata idején, az utána következő években még nem állt teljesen helyre... nos, semmi. Ha jól emlékszem, az utolsó évemben már volt bál, de azon nem vettem részt, mert nem tudtam azzal menni, akivel szerettem volna, ő addigra már végzett. A másik lehetőséget meg két évvel korábban úgy elvertem, hogy szerintem azóta fél tőlem. Azért ezt ne próbáld ki, ha lehet, legyél okosabb mint én voltam. -Azóta sem sajnáltam Lionel Weasleyt, de nem örültem volna, ha Alina is jól elgyepál valamit. -De most nem is ez a fontos, hanem hogy a te bálod nagyon szép legyen és mindig emlékezhess rá.
❃ ~~~ ❃ ~~~ ❃
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
