Whatsername

- Várok valakit. Esküszöm. - A pincérnő idegesen állt az asztal mellett, a tekintete felért egy baziliszkusz pillantásával. Nem tetszett neki, hogy egyedül ültem az egyik asztalnál, nem rendeltem semmit és valószínűleg erőteljesen emlékeztettem egy betévedt hajléktalanra. Pedig tényleg vártam valakit, nem csak azért tévedtem be az étterembe, hogy itt melegedjek fel és aprót könyörögjek a nálam szimpatikusabb külsejű vendégektől. Habar jól jött volna néhány knút...
Frida Scamandert vártam. Egész éjszaka nem aludtam, olyan stressz telepedett rám a találkozónk gondolatától, mint gyerekként egy-egy fontos vizsga előtt, ahol tudtam, hogy rosszul fogok teljesíteni. Szívtam a mariskát, de nem segített ellazulni és máshoz nem mertem nyúlni, mert józannak kellett maradnom a találkozóig. Ezt nem baszhattam el.
A Minisztérium folyosóján felkészületlenül ért a felbukkanása, még épp csak kihevertem a sokkot, hogy Alinát leültette mellém egy auror, amikor belépett Frida is az ajtón és én bámultam rá, mint egy ostoba hegyitroll, az amúgy is kinyúlt, többször foltozott pulóverembe lyukat égetett a számból kieső cigaretta. Néhány másodpercig fel sem ismertem, sokat változott azóta, hogy tizenhét éve utoljára láttam. Még mindig gyönyörűnek találtam és továbbra sem értettem, miért állt szóba egy olyan pasival, mint én. Valószínűleg ő sem értette. Vagy faszom tudja, én már semmit sem értettem.
Megegyeztünk, hogy találkozunk. Kínos volt, kurva kínos, de le kellett ülnünk megbeszélni, hogyan tovább, Alina érdekében. Akkor is, ha tizenhét éve láttuk egymást utoljára és az utolsó tiszta emlékem az volt róla, hogy egy ótvarszar, részeg és betépett emberekkel teli buliban faltuk egymást, miután bevettük két tablettát. Persze megeshet, hogy nem is így láttam utoljára, minden homályos és bizonytalan volt kettőnk közös múltjával kapcsolatban.
A pincérnő újból visszajött, ezúttal határozottan felszólított a távozásra. Idegesen pillantottam körbe, hol van már Frida? Ki fognak hajítani innen...
- Őt vártam - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, mikor megpillantottam Frida közeledő alakját.
Idegesen gyűrögettem a pulóverem ujját. A mellettem lévő asztalhoz éppen kivittek egy tál carbonarat - Ada jutott eszembe róla, Merlinre, mennyire szerettem a carbonara receptjét és mennyire hiányzott már ő maga is -, most tudatosult csak bennem, hogy mennyire éhes voltam.
- Szia... - álltam fel sután az asztaltól, mikor Frida odaért hozzám. Kellemetlenül éreztem magam. Ő olyan jól nézett ki, csinos volt, még mindig annyira fiatalos, én pedig itt álltam a szakadt cuccaimban, sápadtan, soványan, a ruháim magukba itták az olcsó cigaretta és fű kimoshatatlan szagát.
A pincérnő nem tágított, engem továbbra is gyanakodva méregetett, de Fridához kedvesnek szánt mosollyal fordult. Csak a szokásos, valahol nem láttak szívesen.

Most néztem meg először úgy igazán alaposan, röpke tizenhét év után. Mikor utoljára láttam, mindössze tizennyolc éves volt, szinte még gyerek, a drogoktól beteges külsejű, fakó, bár én akkor is gyönyörűnek láttam. Most is az volt, hiába változott rengeteget. Nem tudtam volna megmondani, hogy miben különbözött leginkább az egykori énjétől, hiszen nem emlékeztem már tisztán rá, hogyan hordta akkor a haját, milyen ruhái voltak, hogyan sminkelt, hogyan gesztikulált beszéd közben. Ennyi év távlatából ezek az apróságok kikoptak az amúgy is hiányos emlékezetemből, talán csak az idő tehetett róla, talán túlságosan szétnarkóztam akkoriban az agyamat, hogy ilyen részletességgel fennmaradhasson bármi is azokból az évekből.
Zavartan szemléltem, ahogy a pincérnőhöz beszélt, egyszerre volt határozott, udvarias és adta a nő tudtára, hogy nem nyűgözte le a viselkedése. Én erre képtelen lettem volna, annyira frusztrált ez a szituáció. Hányszor voltam életem során étteremben? Kétszer-háromszor talán? Többször biztosan nem, csak halvány elképzeléseim voltak róla, hogyan illik viselkedni egy ilyen helyen. Rosszul éreztem itt magam, de nem ellenkeztem, mikor Frida ezt a címet adta meg. Nyilván nem akart magához felhívni, nálam megeshet, hogy még kínosabb lett volna, más nem maradt az éttermeken és kávézókon kívül, én pedig egyikben sem fordultam meg túl gyakran.
- Én nem kérek semmit - ellenkeztem azonnal. Nem tudtam, milyen árakra kell számítanom, de amennyiben nem ingyen töltötték tele a poharamat borral és nem adtak enni a két szép szememért, akkor nekem biztosan drága volt. Az elmúlt napokban örültem, ha vacsorára jutott egy kifli, persze nem volt jogom panaszkodni, lett volna pénzem kajára, ha a félrerakott és utcáról innen-onnan összeszedett galleonjaimat nem drogokra költöm.
Kínos másodpercek telepedtek ránk, csak bámultam Fridára, mint egy idióta. Bárcsak képes lettem volna jobb benyomást tenni rá, bárcsak láthatta volna, hogy előrébb jutottam az életben, mióta utoljára találkoztunk, mert akkor biztosan rábólintott volna, hogy tartsam a kapcsolatot Alinával. És nem csak Alináról szólt ez, azt is akartam, hogy Fridának ne szánalmat kelljen éreznie, mikor rám néz.
Nem bírtam tovább ezt a feszült csendet, közelebb léptem hozzá és átöleltem, kissé félszegen, de olyan csontropogtatóan, mint régen. Csak remélni mertem, hogy nem fogja zavarni, hiszen semmilyen szándékom nem volt ezzel, csupán képtelen voltam máshogy kifejezni azt a rengeteg érzést, ami most bennem kavargott. És az emlékek... Merlin löttyedt tökeire, hiába voltak homályosak, mégis annyira intenzíven élt még bennem az a néhány együtt töltött hónap.
- Jól eltűntél, Pumpkin. Tizenhét évre, bassza meg, és még egy gyereket is felneveltél közben... - Már nem emlékeztem rá, hogyan ragadt Fridára a Pumpkin becenév, de már a Roxfortban is így hívtam, mikor elvonultunk a könyvtár egyik csendes zugába és próbáltam felkészíteni a bájitaltan RBF-jére. - Azt hittem, hogy szopatás az egész, mikor Alina megjelent nálam valamikor karácsony előtt.

Nem mertem ellenkezni. Talán Frida határozottsága miatt, talán nem is akartam igazán. Éhes voltam és a méltóságom talán mindig alulmaradt az életösztönnel szemben. Rengeteg ember, különösen a férfiak késztetést éreztek rá, hogy a büszkeségüket minden más elé helyezzék, akár az életük elé is. Hát én nem tartoztam közéjük soha, mondhatnám, hogy az évek alatt váltam meg minden büszkeségemtől, de valószínűleg mindig hiányzott belőlem.
Meg akartam köszönni Fridának, de a hálálkodást kínosnak éreztem. Tudtam, hogy nem vár köszönetet tőlem, ösztönösen éreztem, hogy zavarba hoznám vele. Nem azért tette, ő nem olyan volt, mint mások, akik valamilyen szánalmas erkölcsi kielégülést éreztek, ha segítettek egy nyomorult embertársukon. Ő azért hívott meg ebédre, mert természetesnek érezte és minden egosimogatás nélkül akart segíteni. És ahogy itt álltunk sután egy étteremben, egymást szorongatva, felrémlett a kép, amikor roxfortos diákként idiótán vigyorogtam rá a vajsöröm felett és őszintén azt gondoltam, hogy a világ legszuperebb lányával randiztam éppen - rá két évvel már lepukkant kocsmákban és szórakozóhelyeken kuporogtunk egymás mellett, kapaszkodva a másikba és számolgatva, hogy meddig elég még az ecstasy, amit az aznapi bulira szereztem magunknak. Mintha mindkettő egy másik életben történt volna, ha valaki közölte volna húsz évvel ezelőtt velem, hogy egyszer Frida Scamanderrel itt fogunk ülni és arról fogunk beszélgetni, hogy láthatom-e a tizenhat éves lányunkat, biztosan kiröhögtem volna. Vagy csak naivan megkérdeztem volna, hogy "és ugye sok gyerekünk lesz és össze is házasodunk?" Akkoriban még egy cuki család volt a jövőképem középpontja. Azóta sok szar történt.
Féltem, hogy zavarba ejti majd az ölelés vagy még el is tol magától, de amikor a karjai körém fonódtak, néhány másodpercre nagyobb nyugalom járt át, mint az elmúlt napokban bármikor. Talán nem is az ő személye miatt, csak hiányzott már a legkisebb kedves gesztus is.
- Nem azért mondtam - ráztam meg a fejem. - A helyedben bárki ezt tette volna. Alkalmatlan lettem volna rá, hogy velem nevelj fel egy gyereket. De már sokkal jobban vagyok, tényleg, lejöttem a heroinról, tizenöt éve hozzá sem nyúltam. Most kicsit kaotikus minden, a kurva nyomozás miatt, de... de tényleg sokkal jobb.
Szükségét éreztem, hogy meggyőzzem róla: Alina igazán találkozhat velem, már nem úgy éltem, mint húsz évvel ezelőtt, nem kellett féltenie tőlem a lányát... a lányunkat. Fogalmam sem volt róla, hogy mik a tervei, hogy a mostani beszélgetésünknek a magyarázkodáson kívül célja-e az is, hogy eldöntse, láthatom-e Alinát. Miután először találkoztam a lányommal, még sokáig nem voltam benne biztos, hogy mit akarok. Eljátszottam az apaság gondolatával, majd azzal is, hogy egyszerűen soha többet nem keresem, az ő érdekében. Minél többet gondoltam az utóbbira, annál kevésbé tetszett, végül már megrémített, hogy itt volt a lehetőségem egy valós, mély emberi kapcsolatra, egy gyerekre, akiről mindig is álmodoztam, és én képes lennék ezt félelemből és kényelemből eldobni.
- Ezen már felesleges agyalni, valószínűleg így volt a legjobb. És szerintem ő sem volt benne igazán biztos, hogy meg akar ismerni, csak győzött a kíváncsiság, ha már a drága apád olyan szépeket mesélt rólam. Azok után nem sikerült alulmúlnom az elvárásait, mert úgy tűnik, szinte lehetetlen volt. Bár így is csalódás lehetett neki, azt hiszem. - Nem tudhattam, Alina mit mondott a találkozásunkról az anyjának, de hacsak nem színezte ki a történetet, akkor semmi igazán mesébe illően pozitívat nem. Füves roxfortosnak néztem, majdnem az arcába vágtam az ajtót, a macskám megkísérelte meggyilkolni és a baszdmegoláson kívül túl sok értelmes mondat nem hagyta el a számat.
Leültem az asztal másik felére, alig fél perc múlva visszatért a pincérnő két étlappal. Még csak bele sem pillantottam, nem akartam látni az árakat és úgysem mertem volna semmit kérni. Úgy döntöttem, hogy Fridára bízom a választást, úgyis megettem bármit, nem voltam válogatós.
- És... és mi történt veled azóta? Alina mondott ezt-azt, de nem igazán mertem faggatni.

Az apja... Merlinre, mennyire gyűlöltem azt az embert, annak ellenére, hogy sosem találkoztam vele személyesen. Tönkretette Frida életét. Elbaszta a teljesíthetetlen elvárásaival, a folytonos kritizálásával, tönkretette az emberi kapcsolatait és még csodálkozott rajta, hogy a lánya végül hol kötött ki hosszú hónapokra. Még emlékeztem rá, mennyire szomorú és csalódott voltam tizenhét évesen, mikor Frida minden különösebb indoklás nélkül közölte velem, hogy többet nem találkozhatunk. Magamban kerestem a hibát, hetekig azon görcsöltem, hogy talán túl nyomulós voltam, mondtam vagy tettem valamit, amivel megbánthattam, de nem találtam az okokat. Csak évek múlva raktam össze magamban a képet, hogy Fridát valószínűleg az apja utasította a szakításra. A sors iróniája, hogy végül mégis összejöttünk, és akkor már nem vajsörözni hívtam Fridát és egyikünk sem éppen egy holdfényes első csókról álmodozott a Roxfort udvarán. Bár gyanítottam, hogy Mr. Scamander első körben sem a lánya erényeit féltette, egyszerűen csak nem voltam elég pedigrés és ígéretes a szemében. Sosem kérdeztem rá, hogy mi történt, már rohadtul nem számított semmi, ami a Roxforthoz kötődött.
- Nem hiszem, hogy alkalmatlan lennél rá. Erre maga Alina a bizonyíték - ráztam meg a fejem. - De igen, ismerem az apádat. Habár ebben kivételesen igaza volt, mi ketten és egy gyerek... az nem működött volna. Legalábbis nem tudom elképzelni, hogy képesek lettünk volna rá.
Huszonegy voltam, mikor Alina megszületett. Huszonegy éves és heroinfüggő, aki dílerkedésből kereste meg az egyszobás albérletére és a napi anyagra való pénzt. Nem érdekelt túl sok minden azon kívül, hogy meglegyen az adagom. Nem tudtam megmondani ennyi év távlatából, hogy képes lettem-e volna a változásra egy gyerekért. Talán igen. Minden bizonnyal megpróbáltam volna, de a sikerben kételkedtem. Fridával újra és újra visszarántottuk volna egymást a gödörbe, mindig lett volna egy utolsó közös cuccolás, egy utolsó buli, egy utolsó akármi... Persze ott motoszkált a fejemben a szomorú gondolat, hogy mi van akkor, ha éppen közösen sikerült volna csak boldog életet teremtenünk? Talán leszoktunk volna mindketten, mert annyira szerettük volna a közös lányunkat. Szép életünk is lehetett volna. De már úgysem fog kiderülni, melyik útra tévedtünk volna együtt.
- Honnan tudod, hogy nincsenek? - mosolyodtam el. - Nem, amúgy azóta sem lettem kemény kartellfőnök. Tulajdonképpen most nem is árulok, azt hiszem, egy ideje végérvényesen munkanélküli lettem, ami elég szarul hangzik, de legalább legális és valószínűleg tényleg jobb, mint amit apád bemesélt Alinának.
Teljes mértékben rábíztam a rendelést, felőlem akár a legbizarrabb ételt is letehették volna elém, valószínűleg azt is kétpofára zabáltam volna.
Figyelmesen hallgattam mindent, amit Frida megosztott velem. Mások talán siralmasnak ítélték volna meg, hogy az életéről tartott beszámolójában a legelőkelőbb helyet a közös gyerekünk után az foglalta el, hogy leszokott a drogokról, de ők valószínűleg nem tudták, micsoda teljesítmény ez. A közösen eltöltött hónapok alatt mindent fogyasztottunk, mérték nélkül, ha több pénzünk lett volna, biztosan belepusztulunk a túladagolásba, csak a galleonok hiánya késztetett minket "mértékletességre". Akkoriban ecstasyval és speeddel keltem, heroinnal feküdtem, és Frida sem kímélte magát ennél jobban. Kipróbáltunk mindent, amihez csak hozzájutottunk, lehetetlen kombinációkkal mérgeztük magunkat, amíg teljes eufóriában le nem roskadtunk valahol egymás karjaiban. Jobb napokon. Máskor egy OD-ből kellett visszapofoznunk egymást vagy egy narkós havert, a következő kísérletnél pedig addig szorongattuk egymást, amíg el nem múlt a szar trip utáni pánikroham. Ehhez képest a mostani élete előrelépés volt, attól az aprócska ténytől eltekintve, hogy nem szabadult meg a szemét apjától.
- Ezt jó hallani. Mármint, hogy sikerült leszoknod és találtál olyan munkát, amit szeretsz. Tényleg. Nagyon reménykedtem benne, miután eltűntél, hogy legalább kicsit boldogabb vagy, mint előtte. - Ő mindig többet érdemelt annál, ami mellettem volt az élete, még ha nem is hitte el magáról. - Az unalmas néha nem is olyan rossz, azt hiszem.
Az egyik fehér szalvétával babráltam. Frida nem tűnt túl boldognak, hiába nem mondta ki, sütött a szavaiból, hogy boldogtalan. Irigylésre méltónak kellett volna találnom az életét, hiszen mindene megvolt, ami nekem nem. Voltak körülötte emberek, nem kellett aggódnia, hogy lesz-e másnap mit ennie és tető a feje felett, talált magának rendes munkát... de még mindig nem szabadult az apja által szűkre szabott keretek közül. A saját szabadságomat, bármennyire is szánalmas volt az életem, többre értékeltem bárminél.
- Nem akarok hazudni. Én nem vagyok tiszta, a heroinról lejöttem, de még mindig lövöm magam. Megpróbáltam párszor leszokni, de nem megy, szerintem nem is akartam igazán. Viszont össze tudom kaparni magam, annyira igen, hogy Alinának ebből semmit ne kelljen látnia. Én... én nem szeretnék sokat, csak néha találkozni vele. Amikor ő is akarja. Tényleg sokkal jobban vagyok, tudom, hogy működne a dolog - bizonygattam a kelleténél talán elkeseredettebb hévvel. Minden kimondott szó után egyre rosszabbnak éreztem az érveimet, de képtelen voltam Frida szemébe hazudni, nem mondhattam azt neki, hogy tiszta vagyok és minden rendben az életemben. Úgyis átlátott volna a hazugságaimon. - Összejöttem egy aurorral, ő sem vesz észre az egészből semmit, Alinának sem kéne. Odafigyelnék, esküszöm.
Összejöttünk, hát hogyne. Ada hetek óta felém sem nézett, igaz, ha az a bizonyos eset nem történik meg a fogdában, most valószínűleg a Fridával való találkozásunk után éppen hozzá siettem volna közösen kutyát sétáltatni.
Visszaért a felszolgáló a két tállal. Éppen csak hátat fordított nekünk és én már neki is estem az ételnek, olyan tempóban, mintha valaki el akarta volna venni előlem.

Eszembe sem jutott megkérdőjelezni, hogy Alina remek gyerek. Miután először eljött hozzám és azt követően egyedül maradtam, a mindent elsöprő sokkon és pánikon túl azért eszembe jutott: hogyan születhetett nekem ilyen lányom? Hiszen Alina annyira jól és éretten kezelte a helyzetet, hiányzott belőle minden ítélkezés, nem voltak elvárásai, tényleg tiszta lappal indíthattam nála, hiába hallott rólam annyi mocskot a nagyapjától. Sokat tapasztalt felnőtt emberek képtelenek erre, és ő mégis... Ezek után nem is érthettem, Frida hogyan kételkedhetett a saját anyai ösztöneiben.
- Nekem nem úgy tűnt, hogy elszúrtál bármit is - ellenkeztem. - Nem hiszem, hogy túl sok tizenhat éves ennyire intelligensen kezelne egy ilyen helyzetet.
Próbáltam elképzelni Frida életét attól a ponttól kezdve, hogy elváltak az útjaink. Ahogy egyedül nevelt egy kisbabát, a közös gyerekünket, akivel én talán soha nem találkoztam volna, ha nem jön el hozzám magától, és akit én soha nem fogok látni felnőni. Már nem lehettem szemtanúja az első lépteinek, az első szavának, nem kísérhettem el az első roxforti éve előtt bevásárolni az Abszol útra, nem pityereghettem a peronon, amiért hónapokra eltűnik, nem építhettem vele hercegnőkastélyt vagy tudom is én mit szeretett játszani kislányként, hiszen ebből is kimaradtam, és még ki tudja hány apró vagy hatalmas mozzanatából az életének. Abban sem lehettem biztos, hogy ezután bárminek is a részese lehetek. Szomorú voltam, de nem nehezteltem Fridára, csakis magamnak és Mr. Scamandernek köszönhettem mindezt, de leginkább magamnak. Alina nyilván többet érdemelt egy lecsúszott narkósnál, és bármennyire bizonygattam magamnak, hogy én nem vagyok az, attól ez a valóságon még nem változtatott. Pont ugyanolyan junkie voltam, mint tizenhét éve, csak a nem létező szülinapi tortámon gyarapodott a gyertyák száma, más változás nem történt az életemben.
Nem is tudtam, mit kéne mondanom erre, pedig ritkán hagytak cserben a szavak. Most mégis csak zavartan pislogtam Fridára, majd elkaptam róla a tekintetem. Nem volt jogom csalódottnak tűnni, kurva hálásnak kellett lennem már azért is, hogy most, ha csak egy egészen kicsit is, de beengednek az ő... nos, normális életükbe.
Gumimaci... Merlinkém, alig emlékeztem erre az idétlen becenévre, ami azután ragadt rám, hogy megettem egy zacskó Lángnyelv whiskybe áztatott gumimacit. Undorítóan szar volt, még most is emlékeztem a gusztustalan ízére és hogy Frida mennyire nevetett rajtam, ahogy "csakazértis" alapon tömtem magamba a cukorkákat egymás után, már fene sem tudja milyen megfontolásból.
- Teljesen biztos? Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lenne a legkevésbé önző döntés, de nem sikerült rájönnöm és valószínűleg úgyis szarul döntöttem volna, ha marad rá időm... Csak azt tudom, hogy engem mindennél boldogabbá tenne, ha néha találkozhatnék vele. - Egyszerre vágytam mindennél jobban a kapcsolattartásra, másrészt viszont megrémített. Még mindig bizonytalan voltam azt illetően, hogy Alinának mi lenne a legjobb. Nem akartam, hogy miattam bármilyen lelki kár érje, de nem tudtam, mivel ártok neki többet: ha felé sem nézek vagy ha találkozunk, talán megkedvel és közben folyton arra kell majd gondolnia, hogy az apja miféle életet él... - A napokban apámék megtudtak mindent és közölték, hogy többet nem akarnak látni. És azóta sokat gondolkodtam ezen az egész család témán... és arra jutottam, hogy mindent túlértékelnek az emberek, pedig csak az számít, hogy szeressük egymást. Én tudnám szeretni Alinát, nagyon. Mást nem igazán adhatok hozzá az életéhez, de elnézve a saját családomat és elnézve a te apádat, egyre inkább azt érzem, hogy az a "minden más" nem is túl fontos. Persze ez lehet totál hülyeség és csak megint túl sokat szívtam, nem tudom, csak próbálom meggyőzni magam, hogy kivételesen jól cselekszem.
Csendben kellett volna maradnom, de nem bírtam. Egész életemben Frida volt az egyetlen, aki sosem ítélkezett és egyszer sem mondta azt, hogy idióta vagyok. Régen bátran meg mertem osztani vele minden gondolatomat. De az rég volt és azóta mindketten sokat változtunk, ő legfőképpen. Valószínűleg már nem akarta az én agymenéseimet hallgatni.
Csak akkor vettem észre, hogy engem bámul, amikor nevetni kezdett. Előtte nem is tudatosult bennem, hogy úgy zabáltam, mint egy éhes sáskaraj.
- Ne nevess - dünnyögtem sértetten. - Nagyon éhes voltam, ne röhögj. Annyira utállak, Pumpkin.
Dehogy utáltam, őt soha.

- Nem hiszem, hogy félt elmondani, csak... tudod milyenek a tizenhat évesek, szerintem egyedül akarta megoldani. De annak én sem örültem, hogy egyedül mászkált arrafelé, visszafele már kikísértem az Abszol útra, de hát én sem vagyok ideális testőr. - Biztos voltam benne, hogy Alinát nem a félelem tartotta vissza attól, hogy beszéljen erről az anyjával. Egyszerűen csak nem akarta, hogy befolyásolják a döntésében és valószínűleg egyedül akarta megnézni magának, miféle ember az apja. Én sem féltem a szüleimtől tizenhat évesen, a legkevésbé sem tartottam tőlük, de jobban szerettem egyedül intézni a dolgaimat és ezt nem foghattam csupán az életem iránti érdektelenségükre. Nem mintha Fridáról ezt feltételeztem volna, ahogy Alináról beszélt, abból azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy az egész élete a lánya - a lányunk - körül forog.
Utoljára Ada mellett éreztem hasonló melegséget, mint most, ahogy Frida a kezemet fogta. De még az sem volt ugyanilyen, ebből hiányzott az Adával való kapcsolatom minden hevessége. Még csak nem is a tizenhét éve együtt töltött hónapok jutottak eszembe róla, amikor görcsösen kapaszkodtunk egymásba, félve attól, hogy elveszítjük az utolsó embert is magunk körül. Nem, ez most arra emlékeztetett, amikor még minden rendben volt, kézenfogva andalogtunk Roxmorts utcáin és a világ legnagyobb gondjának a ránk váró vizsgák tűntek. A jelenlegi életem minden szarságát összevetve most bármit megadtam volna érte, hogy megint tizenhét legyek, kibaszottul ártatlan és kurva boldog, amiért Frida Scamander kezét foghatom. Ki gondolta volna, hová jutunk majd mindketten...
- Tényleg nem akarok befurakodni az életetekbe, csak néha találkozni Alinával, ha őt ez valóban boldoggá teszi. - Nem tudtam, milyen most az életük. Mennyi időt töltenek együtt, milyen anya-lánya programokat szerveznek, hogy egyáltalán milyen a kapcsolatuk egymással. Azonban abban egészen biztos voltam, hogy ebbe nem szeretném felesleges harmadikként beleerőszakolni magam, felborítva az eddigi nyugodt életüket mint állandó, kínos tényező. Elképzelni sem akartam, Frida mit érzett volna, ha folyton engem kell bámulnia, hiszen a helyében ugyan ki akart volna visszaemlékezni a közös múltunkra? Én biztosan nem. Nem is akartam ebbe a szörnyű helyzetbe kényszeríteni, már csak azért sem, mert engem is rosszul érintett. Próbáltam nagyon keveset gondolni a húszas éveim első felére, az pedig nehéz volt ebben a percben is, ahogyan itt ültünk egymással szemben. - Azért nagyon szerencsés. Mármint, hogy te vagy az anyukája. Az a sok szar régen... az már nem számít, és te túl is léptél rajta és látszik, hogy nagyon szereted őt. Ami tudom, elég alapvetőnek tűnik, de igazából nem az, szerintem kevés szülő képes csak úgy, magáért szeretni a gyerekét.
Csak magamban tettem hozzá: engem is tudtál szeretni, csak úgy, elvárások nélkül és nem akartál megváltoztatni. Sem előtte, sem utána nem találkoztam ilyen emberrel, de ezt Fridának nem kellett tudnia. Így is elég kínos volt ez a találkozás, nem akartam tovább rontani a szánalmas érzelgősségemmel, amikor tizenhét éve nem is találkoztunk és akkor is egyik napról a másikra kitörölt az életéből. Érthető okokból, persze, de attól még ez történt és ebből arra a következtetésre jutottam, hogy kettőnk kapcsolata közel sem volt olyan fontos, mint amilyennek abban a néhány hónapban éreztük. Folyamatosan betépve és magányosan könnyű nagyon szerelmesnek lenni.
- Röhögj csak nyugodtan, nem fog visszatartani. - Valóban kitartóan lapátoltam magamba az ételt, mit sem törődve Fridával, aki továbbra is jót mosolygott a mohóságomon.
Rekordsebességgel takarítottam el mindent a tányéromról, nem tudtam megmondani, mikor ettem utoljára ilyen jót. Nem éreztem kínosnak a közénk telepedő csendet, azonban miután letettem a kést és a villát, mégis én törtem meg.
- Amúgy biztos, hogy az enyém? Ne érts félre, nem akarok kibújni a felelősség alól, csak tudod... az a néhány hónap... szóval lehetne akár másé is. - Nagyon reméltem, hogy nem bántom meg ezzel a kérdéssel.

- Most már úgyis mindegy. Elég sok mindent elbasztunk, ez is egy közülük. Valahogy mindig ez van, kettőnkkel kapcsolatban mindig egymásra halmozzuk a hibákat. - Kétszer megdöglött a kapcsolatunk, egyik napról a másikra megszűnt az egész. Minden szarba belerángattuk egymást. Szétnarkóztuk az agyunkat hosszú hónapokon keresztül. Megtettünk mindent, amittől a normális szülők féltik a gyerekeiket. Az már igazán elfért a hibáink listáján, hogy Frida nem említette meg a közös lányunknak, milyen ember vagyok valójában. És ami azt illeti, én azért nem voltam benne biztos, hogy Frida rólam alkotott képe nem túl cukormázas-e a valósághoz képest, mert a folyamatos mentegetőzése után kezdtem arra következtetni, hogy engem minden alól szeretne felmenteni. Nem értettem, de nem is mertem rákérdezni, tulajdonképpen jól esett, hogy legalább ő nem tart emberi hulladéknak.
- Te is hiányoztál. - Nyeltem egy nagyot és elkaptam a tekintetem Fridáról. Kínosan éreztem magam, mert tudtam, éreztem, hogy nem hazudik. Tényleg hiányoztam neki és most döbbentem rá, hogy ő maga is milyen űrt hagyott hátra, mikor kitörölt az életéből. De ha mindketten ezt éreztük, akkor miért kellett tönkremennie annak, ami kettőnk között kialakult? Mi volt az, amiért ezt félredobtuk? Vagyis ő félredobta, mert nekem eszem ágában sem volt ezt tenni, húszévesen úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlt volna rajta. Talán az is múlt rajta.
Féltem ennél többet mondani neki. Már kétszer pofára ejtett és ezt nem felejtettem el, bármennyire is elöntöttek a nosztalgikus érzések. Nem hiányzott az életemből még több csalódás, jutott belőle mostanában éppen elég, és emiatt nem mertem belelovalni magam semmilyen régi és talán még sajnálatos módon aktuális érzésbe. Fridával amúgy sem tettünk jót egymásnak, az volt a legbölcsebb, ha megtartottuk egymás között azt a távolságot, ahol még egyikünk sem sérülhetett.
- Éppen ezért nem lesz soha rossz ember. Az apáink pedig igazi faszkalapok, elképzelésem sincs mihez fogok kezdeni Alinával, de azt tudom, hogy olyan nem leszek, mint a te apád vagy az enyém. - Nem tudtam, hogyan fog alakulni a kapcsolatom Alinával, hogy milyen apa szeretnék lenni, már ha egyáltalán valaha is képes lesz rám apafiguraként gondolni. De abban biztos voltam, hogy sosem lennék képes úgy viselkedni, ahogy Mr. Scamander vagy az én apám. Hogyan vetheti meg egy szülő a saját gyerekét? Hogyan képes ellökni magától és nem is aggódni érte? Én már akkor féltettem Alinát, mikor először beállított hozzám, azt sem tudtam volna elképzelni, hogy egyedül hazasétáljon tőlem, végig a Zsebpiszok közön. Apám csecsemő korom óta nevelt engem, mégsem érzett semmiféle kötődést felém. Talán én voltam rossz gyerek, hálátlan, túl problémás... de én akkor sem lettem volna képes azt tenni, amit ő.
Sejtettem, hogy rosszul fogja érinteni a kérdésem, a reakciója láttán azonnal el is szégyelltem magam. Talán várnom kellett volna még vele vagy fel sem tenni, hiszen annyira nem izgatott a kérdés, mint az elvárt lett volna... De már nem pörgethettem vissza az időt, így csak türelmesen vártam, hogy válaszoljon valamit.
Lehajtottam a fejem, ezúttal nem a szégyenérzet miatt vagy zavaromban, hanem a meghatottságtól. Éreztem, hogy kéretlen könnycseppek szúrják a szemem, amiket aztán gyorsan kipislogtam és egy ingerült szipogással mindent elnyomtam magamban. Rám emlékeztette Alina és ez boldoggá teszi... Merlinkém, nem tudtam volna megmondani, mikor hallottam utoljára bármit, ami ennyire jól esett. Talán még soha, senki nem mondott nekem olyat, amitől ennyire jól éreztem magam.
Elvettem tőle a fotót és éveknek tűnő, hosszú percekig csak bámultam rá. Néztem a kisbaba pufók arcocskáját, a vidám mosolyát, a hatalmas barna szemeit, ahogy rácsodálkozott a fényképezőgépre, a nyuszimintás rugdalózóját... Mennyire édes kislány lehetett, és én kimaradtam ebből. Talán az idők végezetéig is képes lettem volna a képet tanulmányozni és közben elképzelni az életet, ami már sosem fog megvalósulni. Pedig mennyire vágytam rá régen, rengeteg gyerekre, egy boldog házasságra, sok-sok ilyen fotóra, amit egyszer majd mutogathatok az unokáimnak. Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok... De most be kellett érnem azzal, ami volt és őszinte hálát éreztem, hogy legalább ennyi megadatott. Alina még csak tizenhat éves, van időnk bepótolni, ami kimaradt. Ugye...?
- Nem kell, én nem ragaszkodom hozzá - ráztam meg a fejem. - Igazából talán nem is számít, csak ha Alinának ez fontos. Habár ő úgysem tudja, hogy ez kérdéses, vagyis nem tudom apád mikkel tömte a fejét, de gondolom a részletekbe nem avatta be.
Felhajtottam szinte az összes bort a pohárból, hogy két másodpercig se kelljen tétlenül ülnöm, mert akkor biztosan eltört volna nálam a mécses.
- Amúgy... ugye nem történt semmi a kihallgatáson? Alinának ott sem kellett volna lennie, semmi köze ehhez az egészhez, az aurorok meg a szokásosnál is nagyobb köcsögök voltak. Remélem, ő kifogott egy normálisabbat. - Hamarabb bevittek kihallgatásra, mint Alinát, így azt már nem láttam, hogy őt melyik aurorra bízták. Reménykedtem benne, hogy Ada kapta a feladatot vagy Weasley, mert hiába minden ellenszenvem, tudtam, Alinával emberséges lenne.

- Máshoz sem igazán. - Mikor utoljára találkoztunk, valóban nem értettünk semmi máshoz az életünk elbaszásán kívül. Két nincstelen narkós, család, barátok és szeretet nélkül, a terveink nem mutattak túl az adott nap átvészelésén, az álmaink pedig tökéletesen gyermetegek voltak, mikor éppen nem az újabb adag cucc vagy éppen egymás után sóvárogtunk. Tervezgettünk puccos esküvőt, édes gyerekeket, nagy házat, jó munkahelyet, szép életet, mindent, amink akkor éppen nem volt, mintha magától értetődött volna, hogy mi örökké együtt maradunk, jóban és rosszban. Hát nem volt puccos esküvőnk és szép életünk, bár a gyereket valóban sikerült összehozni és még jól is sikerült, hiába nem akartuk őt - legalábbis nem akkor, később másra sem vágytunk, csak egy tökéletes, közös kis családra. Ehelyett jutott nekünk ez a káosz, amit most igyekeztünk képességeinkhez és lehetőségeinkhez mérten rendbe hozni.
Jól esett, hogy megfelelő apajelöltnek tartott, de a szavait inkább egyszerű udvariasságnak vagy elfogultságnak véltem, mint az igazságnak. Azért mondta ezt, mert olyan régóta nem találkoztunk, hogy az emlékei megszépültek velem kapcsolatban. Nem voltam jó apajelölt, hogyan is lettem volna az?
- Hát ha jó nem is leszek, azért igyekszem majd legalább elfogadható lenni. Alina többet érdemelne, de azt hiszem, a semminél talán több tudok lenni. - Túlzás azt állítani, hogy a semminél minden több, hiszen Mr. Scamanderhez képest Frida egy nem létező apával is jobban járt volna, a nagy semmi nem rombolhatta le módszeresen az önbizalmát és az önbecsülését, nem kergethette a Zsebpiszok köz legundorítóbb zugaiba. Nekem már nem volt apám, legalábbis igyekeztem így gondolni a helyzetre, hiszen azt mondta, hogy nem tekint többé a fiának. Felnőtt férfiként nem kellett volna mélyen érintenie, hiszen amúgy sem találkoztunk gyakran és soha nem is támaszkodtam rá, de ettől még fájt és elkeserített. Mindenki megérdemel egy normális apafigurát az életében. Talán sok minden máshogyan alakult volna, ha annak idején fordulhattam volna a gondjaimmal Apához. Ez már sosem fog kiderülni, de abban biztos voltam, hogy én az a férfi szeretnék lenni, akit Alinának először jut eszébe felkeresni, ha segítségre van szüksége.
Frida nem mondott újdonságot, tudtam Alinától, hogy én voltam a mumus a családjukban, hogy a nagyapja minden erejével próbálta őt meggyőzni róla, mekkora szemét alakkal állt össze az anyja. Gyűlöltem Mr. Scamandert, de valószínűleg a helyében én is pontosan így éreztem volna - még ha más okokból is, mert őt nem a lánya iránti szeretet késztette erre, csak a családjuk nevén esett folt miatt utált tiszta szívéből, én voltam a két lábon járó bizonyítéka a gyereknevelésük csődjének. Abban viszont igazat kellett adnom neki, hogy ha bármi jogom lett volna beleszólni Alina életébe, én sem engedtem volna egy olyan férfi közelébe, mint amilyen én voltam húszévesen vagy most. Nem bántottam Fridát, a szó semmilyen értelmében, képtelen lettem volna rá, egyetlen nőnek sem ártottam még és Frida lett volna az utolsó, akivel ezt megtettem volna, hiszen mindenki másnál jobban szerettem őt abban a néhány hónapban. De egyetlen apa sem akarja a lányát egy lecsúszott heroinfüggő mellett látni a Zsebpiszok közben.
- Azért nem kell szentté avatnod, csak mert eltitkoltad előlem Alinát - ráztam meg a fejem. - Mindketten tudjuk, hogy ha annyira csodálatos ember lennék, akkor együtt neveltük volna fel. De nem vagyok az. Egy kibaszott narkós vagyok, mindig is az voltam, az is leszek, és épeszű ember nem ilyen apát kíván az unokájának és a gyerekének. Nem haragszom, Fri, felesleges mentegetőznöd és ostoroznod magad. Fogadjuk el mindketten a tényeket, Alinának is az a legjobb.
Nem akartam ilyen határozottan leállítani, de nem bírtam tovább hallgatni, ahogy magát szidja és engem piedesztálra emel. Fair dolog volt, hogy szó nélkül elhagyott és mindent eltitkolt előlem, amikor hónapokat töltöttünk együtt fülig szerelmesen? Nem. Hosszútávon jó döntés volt? Igen. Ha elbúcsúzott volna tőlem, úgyis meggyőztem volna róla, hogy maradjon velem, neveljük fel együtt a gyereket, minden csodálatos lesz, fasztudja, éppen ezért kellett egyik pillanatról a másikra hátrahagynia mindent, csak így volt lehetséges. Nem akartam a magyarázkodását hallgatni, abba pedig végképp nem akartam belegondolni, ami megbújt a szavai mögött. Ne mondja, hogy hiányoztam neki és jó embernek tart, ne mondjon semmi ilyesmit, mert csak fájdalmat okoz vele és már megint hiteget valamivel, észre sem veszi? Ezt viszont képtelen voltam megmondani neki, pedig meg kellett volna.
- Ha Briggsékről van szó, senkit nem érdekel a törvény. De örülök, hogy Alina ennyivel megúszta, nagyon reméltem, hogy legalább vele normálisan fognak viselkedni, mégiscsak Scamander a neve és nem is gyanúsították semmivel. Weasley-vel legalább jól jártatok, egy gyereket nem állna neki basztatni, mint a többi auror - ráztam meg a fejem. - És nem is tudja, hogy Alinának én vagyok az apja, talán akkor máshogy állt volna hozzá. Még mindig neheztel, amiért szerinte "lenyúltalak" tőle. Kellemetlen. Azt még nehezebben viseli, hogy az aurortársa a csajom, azt hiszem, kicsit felbaszta magát, mikor megtudta.
Ada nem volt a csajom, Weasley sértett egója pedig továbbra is hidegen hagyott. Egyszerűen azért közöltem Fridával ezt a tényt, mert rettegtem tőle, hogy újból a nyakamba zúdítja, mennyire hiányoztam neki. Örülnöm kellett volna, hogy így érzett, de csak keserűséget éreztem miatta, mert bassza meg, nekem is hiányzott és nem tudtam nem szeretni őt. Nem akartam megint pofára esni és már kinőttem a plátói szerelmek korszakából is, rohadtul nem volt most erre szükségem, így is túl közel álltam hozzá az utóbbi hetekben, hogy nagyon csúnyán padlót fogjak. Ezt Frida nyilván nem tudhatta és nem is terveztem közölni vele, hogy "hé, képzeld, elkúrtam az egész életemet pár nap alatt, nincs egy vasam sem, a szerelmi életem romokban, nem akarsz te is kiborítani?".
Kiittam az utolsó csepp bort is a poharamból.
- Lassan mennem kéne, még dolgom van. Jó volt újra látni, Pumpkin.