Egy újabb unalmas óra, egyszerűen csak szeretnék végre már túlesni rajta, hogy mehessek a szobámba és befejezhessem a könyvemet. Érdekes volt, sokkal érdekesebb, mint az hittem, pedig sose hittem volna, hogy majd érdekelni fog a növénytan, örülhet Longbottom. Nem is értem, hogy miért kell mugliismereten ülnöm, természetesen nincs bajom velük és oké, hogy léteznek, csak nem értem, hogy miért kell ennyire nagy feneket keríteni a dolognak. Hiába is töröm rajta a fejem, úgysem fogom megérteni az ilyen tárgyak lényegét az értelmét meg pláne nem , szóval... mindegy. Jelenleg szürke a szemem, annyira unom magam és haldoklom, már a hátam is fáj, nem tudok rendesen feküdni a padon sem. - Páros munka lesz, mindenki kap maga mellé valakit. - jelenti ki a tanár én meg csak értetlenül nézek rá. Lapokkal matat és innen látom, hogy egy kérdőív az, mit találhatott ki megint? - Bizalmi játékok lesznek, ideje belelátnotok, hogy milyen a muglik élete. - ez marhaság, baromság... Aztán csak hallgatom a párokat, mindenkit valaki barátjával rakott össze, engem meg... Miért vele? - Szeretném jelezni, hogy mindenkit egy ismerősével rakott össze, engem meg egy tök idegen csávóval, hol itt az igazság? - kérdezem tőle felháborodva és a szemem kicsit kezd pirosas színt felvenni. Egyelőre még az a barátságos szürkéspiros, de... - Bízok önben Miss Lovell, magának menni fog. - fogja a cuccát és elmegy. Csak ránézek a srácra, év elején jött, de eléggé sugdolóznak róla már. Sóhajtok egyet, ahogy látom nem igazán siet a következő órára. Szemeim már bordó színben díszelegnek, odasétálok hozzá. - Szia. Tudjuk le a kötelező köröket. Zurie vagyok. Szerintem mindkettőnknek az lesz a legjobb ha lebeszéljük őt erről. - mutatok kettőnk közé, miközben a kérdőívre pillantok. Kedvenc szín? Kedvenc növény? Ez csak egy vicc... Bárki másét szívesen kitöltöm, hiszen ismerem őket már elég régóta.
A mugliismeret azon tantárgyak egyike, amit kifejezetten kedvelek. Nem is tudnám elsőre megfogalmazni, hogy miért is gondolom így, talán mert a muglik olyan dolgokat képesek létrehozni varázslat nélkül, amikre mi még mindig nem vagyunk képesek varázslattal sem, de az sem egy utolsó szempont, hogy ezeken az órákon általában mindig nyugtom van. Nem zaklat senki azzal, hogy álljak párba valakivel, hogy együtt dolgozzunk. A professzor az esetek többségében csak szépen leadja a tananyagot, a többség végigalussza, aki meg figyelni akar, az figyel, én pedig teljes nyugalomban ülhetem végig az előadást, úgy, hogy nem zaklat senki. Ez pedig megfizethetetlen, mert ebben az iskolában az ember nagyon nehezen talál magának nyugalmat. A klubhelyiségben mindig van valaki, a hálókörletben szintén, az egyetlen hely, ahol néha magam lehetek az a könyvtár, és néha a birtok egyes részei. De a mai óra más. Elfojtok egy kikívánkozni készülő sóhajt, amikor beosztanak Miss Népszerű mellé, ráadásul nem is akármilyen dolog kapcsán. Kizárt, hogy én bármit is megvitassak bárkivel, ami a személyes életemhez kapcsolódik.
Emiatt a fordulat miatt a szokottnál is komorabban és szótlanul várom az elkerülhetetlent, aki hamar meg is jelenik a lány képében. -Vladimir. – Mondom cseppet sem barátságosan. - Nem fog belemenni. – Jósolom meg a nem túl pozitív kimenetelt. Elég csak ránéznem a tanárra, hogy érzékeljem a felőle áradó „nincs változtatás” érzését. - Essünk túl rajta, nem fogunk tudni kimászni alóla. – Teszem még hozzá, de szinte nem is pillantok Zuriera, helyette egy üres pergamenlapon húzom rendíthetetlenül a vonalakat, mert a rajzolás mindig nyugtató hatással van rám. Nincsen konkrét formája egyik ábrának sem, csak mindig muszáj valamit csinálnom a kezeimmel, ha órán vagyok. Így jegyzem meg a tananyagot is olyan egyszerűen. Mindig tudom kötni valamilyen ábrához az akkor vett anyagot, így pedig egyből be is ugrik a tartalom, amiről a tanárok magyaráztak. Nem is feltétlenül kell jegyzetelnem ahhoz, hogy mindent megjegyezzek, elég csak rajzolnom.
Nem a legjobb alkotásom, de majd csak lesz jobb is ◄► In my bones
Tudjátok először csak azt hittem, hogy ez egy újabb hülyeség, viccnek gondoltam ezt a páros munkát, hiszen eddig nála még csak hasonló sem volt. A másik amire gondolni tudok az az, hogy így próbálják meg kicsit segíteni őt beilleszkedni az iskolába, de hogy miért pont velem? Na ez egy baromi jó kérdés. Épp eleget tudom róla, nekem bőven elég az, hogy honnan jött és hogy senkivel sem áll nagyon szóba, lehet ilyen típus, ez van el kell fogadni. DE nem... itt nem fogadják el, itt inkább ilyen olcsó trükkökkel próbálkoznak. Na mindegy, talán tudok rá hatni valamivel, nem? Nem akartam hinni a fülemnek, egyszerűen csak nem. - Ugyan, kicsit régebb óta ismerem a tanárainkat. - jegyzem meg mellékes információként. Bár tény, hogy vele úgyse lehet majd mit kezdeni, csak éljem túl ezt a pár hülye órát még, aztán tényleg nem fogok többet a mugliismeretre se gondolni. Sóhajtok egyet, de ő még csak nem is figyel rám, ami nem kicsit idegesít fel. Szemem piros színe kezd kicsit kezd élénkebb lenni, csak a padra tenyerelek és közelebb is hajolok hozzá. - Nem tudom nálatok amúgy mi a szokás, de itt rászoktak nézni arra az emberre, aki éppen beszél vagy akihez éppen beszélek. - sose hittem volna, hogy majd én fogok egyszer valakinek etikettet tanítani, de valóban elég bunkó dolog, amit csinál. Ha ennyire akarja ezt a feladatot és még csak szólni sem akar a kattant tanárnak, akkor ideje elkezdeni barátkozni a gondolattal, hogy sokat fog engem látni. - És mivel ennyire akarod ezt a feladatot, akkor meg csináljuk... - gyűlölöm, hogy ilyenekkel kell elcsesznem a szabadidőmet. Kerülök egyet, majd beülök mellé a padba.
Nem az volt a szándékom, hogy felbosszantsam, úgy tűnik mégis sikerült. - Jó, legyen úgy, ahogy mondod. Ha jobban ismered, akkor próbáld meg újra. – Mondom egy alig hallható sóhajjal, és igyekszem még jobban belemerülni a rajzolásba. Mert az egy dolog, hogy el kell majd viselnem, emiatt a hülyeség miatt, de attól még egyáltalán nem érzem úgy, hogy szívesen beszélgetnék vele, vagy bárkivel, ha már itt tartunk. A szavaira mégis erőt veszek magamon és a szemeibe nézek. Amit nem mellesleg utálok. Mert minden egyes alkalommal, amikor az apám szemeibe merészeltem nézni, abból csak baj lett. - Bocsánat. – Mondom végül teljesen őszintén. A szemeimben is látszik ez, de képtelen vagyok hosszú ideig fenn tartani a szemkontaktust, ezért hamar visszafordulok a pergamenemhez. Túl sok rossz emléket idéz fel, és a düh a szemeiben is csak újra meg újra felhozza azokat a töredékeket az elmém mélyéről amit már nagyon régóta szeretnék eltemetni magamban, de valahogy soha sem sikerül. De ezt mégis hogyan mondhatnám el neki? Hogy bocs, nem szeretek az emberek szemeibe nézni? Mert tudom, hogy még arra sem vagyok érdemes, hogy egyáltalán bárki hozzám szóljon? Nem… ez nem hiányzik. Ahogy az sem, hogy miattam bárki is felidegesítse magát, vagy hogy ennyire rosszul érezze magát, amiért velem került egy párba. Nem mondom, hogy nem értem meg… én sem szívesen lennék a saját párom.
- Nem akarom, de nem lehet kibújni alóla. – Mondom halkan, majd kissé komor tekintettel nézek a kérdőív felé, és egyre inkább érzem azt, hogy legszívesebben elmenekülnék az egész szituáció elől, meg úgy minden elől, de az anyám miatt nem tehetem ezt meg. Mert ő az egyetlen személy, akinek tényleg érdekel a véleménye, és aki miatt muszáj lesz próbálkoznom. Még ha az a próbálkozás ki is merül annyiban, hogy nem leszek annyira elviselhetetlen, mint ahogy szoktam lenni. - Figyelj… – Szólalok meg végül szinte alig hallhatóan, amikor leül mellém, és megerőltetve magamat, megint a szemeibe nézek, miközben az addig rajzolgatott pergamenlapot eltolom magamtól, hogy lássa, tényleg próbálkozom. - Tudom, hogy nem akartál mellém kerülni. Én sem akartam, hogy bárkit mellém osszanak, de megígérem, hogy próbálok, majd nem elviselhetetlen lenni, rendben? – Remélem most anya büszke rám.
Már attól elfáradtam, hogy szimplán rápillantottam, egyszerűen olyan mennyiségű negativítást érzek, hogy ez is elég, hogy felcsesszem magam. Sose szerettem azokat az alakokat, akik ennyire nem tudtak vagy éppen nem akartak beilleszkedni a diáktársai közé. Valami furcsa vele kapcsolatosan és az egész srác olyan... Megmagyarázhatatlanul fura. Van az amikor csak ránézel valakire és sejted, hogy valami nincs rendben vele... nála is pontosan ezt érzem. Olyan, mintha beszélni szeretne, de mégsem tudja, hogy hogyan tegye azt vagy éppen mit mondhatna. Végül pedig végre a szemembe néz, szemem pedig dühös pirosból kezd értetlen zöldbe váltani. Aztán kimondja azt a pici szócskát. - Mindegy, inkább ne feszegessük ezt, azt csinálsz amit akarsz... - felesleges is lenne tépni a szám ez miatt, ha egyszerűen máshogy nevelkedett, ahogyan én. Nem sokáig tudja fenntartani a nehezen kiharcolt szemkontaktus, így csak sóhajtok egyet lemondóan, ha nem megy neki, akkor telejsen felesleges erőltetni. Kicsit még kezdem is gonosznak érezni magam, hogy ennyire le akarom rázni, mintha valami baj lenne vele, újabb sóhaj. De nem, nem fogok elnézést kérni, az nem én lennék, így inkább csak beülök mellé és figyelem, hogy éppen mit cirkál arra a pergamenre, ami ezek szerint sokkal érdekesebb, mint a tanulótátsa, akit amúgy jobban meg kellene ismenie. Nehéz lesz, nagyon nehéz... - Talán igazad van, úgyse fog belemenni, ezt nyilvánvalóvá tette. - mintha nekem kéne megnyitnom a zárkozott embereket, talán direkt is csinálta? Abban reménykedik, hogy majd én segítek a srácnak beilleszkedni és barátokat keresni. Kicsit vizslatom a testét és az arcát, be kell látni, de szigorúan objektíven, hogy külsőre nincs vele semmi baj, sok lány biztosan rá is vetné magát, gondolok itt a sok kis kurvára, talán még a személyisége se lenne nekik baj. - Miattam nem kell magadat annyira megerőltetni. - vonok vállat, majd elveszem előle a kérdőívet, egyértelműen jelezve ezzel, hogy kezdje el kitölteni a válaszait. - Hamar megleszünk vele és mindenki mehet a maga útjára, nem foglak sokáig zavarni. - nem vagyok vak, biztos már várja, hogy mikor húzok el innen. Kedvenc virág? Liliom. Kedvenc szín? Nincs, minden szín ugyanannyira gyönyörű. Micsoda barom kérdések...
Sosem voltam az az igazán társasági ember, valahogy nem is igényeltem úgy, mint a többiek. Sok mindennel meg lehetne ezt magyarázni, el lehetne bújni apám tettei mögé, hogy azért lettem olyan, amilyen, amiben van is igazság, de amikor néha megengedem magamnak azt a luxust, hogy arra gondoljak, mi lett volna ha… akkor is úgy érzem, hogy nem igazán lennék a társaság középpontja. Egyszerűen nem vagyok az a típus. Sosem tudom, hogy mit kellene mondanom másoknak, hogy ne tűnjek furcsának, és idegennek. Másoknál ez olyan természetesen jön, mintha a vérükben lenne, sajnos nálam nem. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy most is sikerült Zuriet felidegesítenem. Valószínűleg nem ez lesz az utolsó alkalom. - Azt csinálnám, amit akarok? – Kérdezem egy kicsi, alig látható, de érezhetően kesernyés mosollyal, de nem igazán várok a kérdésre választ. Tudom, hogy nincsen rá jó válasz, hiszen ő honnan is tudhatná, hogy életemben először most vagyok igazán szabad, amit még egyáltalán nem sikerült megszoknom?
- Rendben. Legyen így. – Mondom halkan, mikor végül azt mondja, hogy hamar megleszünk a kiszabott feladattal. Legszívesebben hozzátenném, hogy nem feltétlenül az én részemről zavaró annyira a társasága, hanem inkább az ő részéről, de jobbnak látom inkább hallgatni és inkább én is a kérdésekkel kezdek el foglalkozni. Viszont az elsőnél egyből meg is akadok. Mégis milyen bugyuta kérdések ezek? Plusz mégis, hogy a fenébe tudnék én ezekre válaszolni? Kedvenc virág? Jó pár pillanatig csak meredek a pergamenre próbálva kutatni egy kedvenc virág vagy éppenséggel növény után. Végül leírom a levendulát, visszaemlékezve arra, hogy ez sokszor segített anyának megnyugodni. Kedvenc szín? Fekete… azt hiszem. Nincs kedvencem, de valamit csak le kell írni. Kedvenc évszak? Tél. Akkor senki nem néz rám furcsán, ha garbót hordok. Kedvenc étel? Nincs. Bármit megeszek, amit elém raknak, nem vagyok se válogatós, se finnyás. Kedvenc ital? Víz. Ennél unalmasabb nem is lehetnék, ezt én is érzékelem. - Csak szerintem marhaság ez az egész…? – Kérdezem szinte alig hallhatóan. A frusztrációmat megint rajzzal próbálom levezetni, most éppen az első válasz mellé rajzolok egy levendulát.
Lehet velem van a baj, hogy én szoktam meg túlságosan azt, hogy mindenki kommunikál mindenkivel. Biztosan oka van, hogy ilyen vagy csak szimplán nem szeret az emberekkel ismerkedni, de nekem ez akkor sem tetszik, az se, hogy nem tudott a szemembe nézni. Illik, ha valaki beszél hozzám vagy én beszélek valakivel, akkor biztosan belenézek a szemébe. Volt benne valami különös és furcsa, a viselkedése is furcsa volt, nagyon furcsa... Nem sok ilyen emberrel találkoztam ebben az iskolában és azzal is tisztában vagyok, hogy ha kiderül az apám neve vagy hogy éppen a lánya vagyok, baj lesz. Népszerűségem nagyon meg fog csappanni, de nem fogok tudni majd ellene se tenni semmit, bízom benne, hogy úgyis szeretni fognak. - Miért ne csinálhatnád azt, amit akarsz? Szabad országban élsz és szabad ember vagy... - jegyzem meg neki, majd leülök mellé. Ideje lesz elengedni a sérelmeket és a feladatra koncentrálni, ha már a tanárral nem fogom tudni megértetni, hogy nem akarom őt párnak... De nem azért mert bajom lenne vele, szimplán nem tartom fairnek, hogy az én nyakamba tolják őt. Olyab mintha az én feladatom lenne, hogy beillesszem őt, de ahogy nézem nem akar nagyon beilleszkedni, elvan a maga kis világában. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy jegyzetelés helyet csak cirkál a pergamenre. Amúgy ez nem az én dolgom. Csak bólintok, mikor beleegyezik, hogy csináljuk meg a másik helyett a tesztet, csak töltöm a bugyuta kérdéseket, majd arra figyelek fel hirtelen, hogy megszólal, meglepett... Nagyon meglepett. - Nem csak szerinted és ez csak a kezdet, lesz rosszabb is. - mondom neki, majd a végéhez érve... Elgondolkodom. Milyen az ideálom?! Milyen nő/férfi mellett tudom elképzelni az életem?! Szeretnék-e családot és gyerekeket?! Oké... Ez már több a soknál. - A végét nem vagyok hajlandó kitölteni, de ha jól gondolom, akkor te sem. - sóhajtok, majd várom a reakcióját.
Szinte érzem én is a felőle áradó negativitást, és habár értem én, hogy miért lehet ez, hiszen ki akarna a fura gyerekkel bármilyen közös csoportba is bekerülni? De azért nem esik jól. Pláne nem a már így is darabokra tört egómnak. Szokásomhoz híven próbálom teljesen kizárni a zavaró érzelmeimet és mivel már van gyakorlatom abban, hogy ne mutassam ki, hogy valami fáj, ezért az arcom rezzenéstelen, és még inkább próbálom kerülni a vele való szemkontaktust. Csak abban bízom, hogy minél hamarabb végezzünk ezzel a feladattal, hogy aztán mindenki menjen a saját kis dolgára. Ő vissza a barátaihoz és a népszerűséghez, én pedig a magam kis sötét világába. Egyedül az vigasztal, hogy hamarosan úgyis vége lesz az évnek, és ennél már sokkal rosszabbakat is átéltem, ez pedig gyerekjáték lesz. Sokszor nem csinálhatja az ember, azt, amit akar. – Jegyzem meg csak halkan, nem szándékozva jobban belemenni a témába. Miért kellene rá kivetítenem a saját sérelmeimet, amit eddig átéltem? Nem érdemli meg, mert nem ő tehet róla. Arról sem tehet, hogy semmit nem tud rólam, de ezen jelenleg egyáltalán nem szándékozom változtatni.
Csendben, szó nélkül töltögetem ki a teljesen értelmetlen kérdéseket, amire a legtöbbjére vagy nem akarok, vagy egyszerűen nem is tudok válaszolni, és alaposan el kell gondolkoznom azon, hogy valóban ezzé vált volna az életem? Ostoba teszteket kell kitöltögetnem, egy olyan lánnyal, aki egyáltalán nem vágyik a társaságomra? Csodás. – Jegyzem meg sóhajtva, amikor megjegyzi, hogy lesz ezeknél a kérdéseknél rosszabb is a végén, és valóban így is van. Ezekre mégis hogyan válaszoljak? Nem szeretek befejezetlenül hagyni bármit is, habár semmi kedvem ilyen személyes kérdésekre válaszolni. – Mondom végül halkan, és vele ellentétben mégis ráveszem magam, hogy kitöltsem az utolsó kérdésekre is a válaszokat. Nincs ideálom. Nem tudok senkit sem elképzelni magam mellett, egész egyszerűen nincs előttem az a kép, hogy bárki is boldogan élhetne mellettem. Hogy szeretnék-e családot? Egy pillanatra megáll a penna a kezemben, és majdhogynem annyira erősen kezdem szorítani, hogy félő eltöröm. De aztán erőt veszek magamon és ezt a kérdést is megválaszolom. Igen, szeretnék, egyszer, de csak akkor, ha biztosra veszem, hogy elég érett vagyok majd egy gyerekhez. - Tessék. – Tolom felé a kitöltött kérdőívet. Elvileg mindent megválaszoltam. – Mondom halkan. Néhány extraként valamelyik válasz mellett egy-egy kisebb rajz is felfedezhető, mert addig is rajzoltam, amíg gondolkoztam némelyik kérdésnek a megválaszolásán.
Csak visszhangoztak a szavak a fejemben, újra és újra. Egyszerűen nem tudtam elképzelni azt, amit mondott, legalábbis az én esetemben nem, utána pedig eszembe jut apukám. A szemem hamar kékre vált, elég fájdalmas kékre, majd ökölbe szorul a kezem. Sose volt esélyem megismerni őt, nem is emlékszem rá, hogy milyen volt az arca, az illata vagy a hangja, csak képeken láttam őt. Utálom a családját, nekem nincsenek is Nott rokonaim, én Lovell vagyok és mindig is csak az leszek! - Nem szabadna ilyennek lennie a világnak... - jegyzem meg halkan, majd csak folytatom a kitöltést és próbálom elterelni a gondolataimat apáról. Nem szerettem volna rá gondolni, nem akarok gyengének tűnni, pláne nem előtte és úgy senki előtt sem. Erőt vettem hát magamon és folytattam a tesztkitöltést. Végül a végét már nem vagyok hajlandó kitölteni, az a sok buta és hülye kérdés... egyszerűen csak nem... De aztán látom, hogy ő kitölti, így akkor hát én is megteszem. Ideálhoz csak egyszerűen annyit írok, hogy egy olyan személy, aki megfog és megtart. A családhoz pedig a válaszom, mindössze ennyi: N-E-M! - Tessék, itt meg az enyém. - mondom neki, majd odaadom az én lapomat és elhúzom az övét. Megnézem a kis rajzokat és elmosolyodom, szépek és mutatósak. Ezek szerint rajzolni is tud és nem csak olyan cirkafirkákat. Én is szoktam rajzolni néha, de sose tudom túlzásba vinni, mindig mennem kell valahova. - Nincs kedved együtt visszasétálni a klubhelyiségbe? - kérdezem tőle, miközben rápillantok.
Számomra eléggé megmagyarázhatatlan, hogy miért változik hitelen sötétkékké a szeme, de nem kerüli el a figyelmemet. Ó, nem. Még mindig azt tartom, hogy annak is nagy előnyei vannak, ha az emberek nem zargatnak, így pedig mindenféle gond nélkül meg tudom húzni magam egy csendes sarokban, de azért azt nem lehet rám mondani, hogy nem figyelek. Mindig figyelek a környezetemre, ez a szokás már nagyon régen kialakult bennem, mert sosem lehetett tudni, hogy apám mikor ér haza és mikor borul el teljesen az agya. Minden kis apróság fontos lehet, én pedig úgy iszom magamba ezeket az apró információkat is, mint egy szivacs. Zuriet is már régebb óta figyelem, még ha nem is tudhat róla. Hamar felfedeztem, hogy metamorfmágus, ahogy azt is, hogy a szeme színének a változásai azok mind a hangulatával vannak összefüggésben. Őszintén szólva ez engem eléggé lenyűgöz, talán jobban is, mint ahogy magamnak be szeretném vallani. - Nem. – Értek egyet vele halkan, szűkszavúan. Magamban pedig már le is vonom azt a következtetést, hogy nagyon igaz az a mondás, hogy mindenkinek van valami titkolnivalója.
Hamar letudjuk mindketten a lista kitöltését, ami egyrészt örömmel tölt el, másrészt kicsit mégis bánt. Nem igazán tudnám megmagyarázni, hogy miért, hiszen elég rosszul indult a kettőnk kis közös projektje, és azt sem igazán mondhatom el magamról, hogy kifejezetten igényelném bárki társaságát is, de valahogy Zurie… hm. Az mindenesetre biztos, hogy ha már régebben is felfigyeltem rá, akkor most ez már kétszeresen is igaz. - Köszönöm. – Veszem át tőle a papírt, majd gyorsan átolvasom a válaszait. Kicsit sajnálom, hogy ezekből nem sok mindent tudok meg róla… - Tessék? – Kérdezem kicsit nagyon megdöbbenve a kérdésén. Tényleg azt kérdezte tőlem, amit kérdezett? Nem szoktam meg az ilyesmiket, még ha valaki próbálkozott is még az elején, elég hamar elijesztettem őket azzal, hogy nem voltam túlságosan bőbeszédű, vagy éppen nem úgy reagáltam olyan dolgokra, amik természetesek, mint ahogy kellett volna. - Kedvem lenne… talán. De te miért tennél ilyet? – Kérdezem meg tőle őszintén érdeklődően.
Apára mindig is fájdalmas és elszomorító volt visszaemlékezni, eléggé rossz volt, hogy végül sosem ismerhetem meg őt. Bárcsak minden annyira könnyű lenne és ne lennének akadályok, bár sose ment volna Angliába annak idején, most akkor nem raboskodna ott bent. - De egyelőre még nem tehetünk ez ellen. - mondom halkan, azonban a MÉG szót erőteljesen megnyomom. Nem tudom, hogy ő majd mihez akar kezdeni az iskola után, de elhatároztam, hogy mi leszek, aurror és ott nem állok meg, osztályvezető leszek, Zurie Amelia Lovell a minisztérium első aurorja. Ez az egész feladat egy marhaság volt, megkönnyebbülök, amikor mindketten befejezzük és vele ellentétben én még nem nézek bele a válaszaiba, majd csak akkor, ha nem látja. Különösen érdekel, hogy mi szerepelhet a legalján, de... azért a kis rajzokat megfigyeltem, talán egyszer rá is kérdezem majd. - Én is köszi. - szemem már szerencsére nem kék, sokkal inkább barna. Merlinre mondom, ha erre a kérdésre nemet mond, én kiugrok az ablakon, nem akarom, hogy ő legyen az első ember, aki majd nem is akar barátkozni velem. Kérdésén kuncogok. - Remélem tökéletesen érted az angolt, nem szeretném megismételni a kérdést. - forgatom meg kicsit játékosan a szemeimet, kezdek felengedni és talán idővel ő is felfog, csak neki több idő kellhet. - Ugyan Kamensky, ne légy töketlen. Amúgy is mindketten mardekárosak vagyunk. - sóhajtok egyet, miközben felállok és fejemmel az ajtó felé biccentek, hogy talán itt lenne az ideje indulni. Izgatott sárgára vált a szemem, bár jelenleg ezt nem láthatja, mivel háttal van nekem. - Ti tulajdonképpen merre is laktok? Már ha nem vagyok tolakodó.
Nem mondhatnám, hogy különösen meglepne a hangjában csendülő határozottság, mert habár nem igazán ismerem még, azt már első látásra is le tudtam szűrni, hogy ő aztán tényleg határozott. Valószínűleg a céljai is azok, és pontosan tudja, hogy mit akar majd csinálni a jövőben. Mégis érzem a késztetést arra, hogy kiderítsem mi lehet ez a bizonyos cél. - Még? Később olyannal szeretnél majd foglalkozni, ahol majd tudsz ezek ellen tenni? – Kérdezem meg végül halkan, némi habozás után. Tényleg érdekel, és habár nekem soha nem voltak ilyen ambícióim, mert elképzelni sem tudtam volna magam bármilyen vezetői pozícióban, de tökéletesen meg tudnám érteni, hogy neki miért vannak ilyen céljai. Én nem lennék képes rá, de ez nem jelenti azt, hogy más sem. Főleg, ha Róla van szó. Olyan érzésem van körülötte, mintha ő bármire képes lenne, amit valaha is eltervezett. Talán így is van.
Szerencsére hamar végzünk a feladattal, nekem sosem volt a kedvenc elfoglaltságom az, hogy magamról, vagy éppen a gondolataimmal osszak meg dolgokat másokkal, így nagy megkönnyebbülés, hogy többé nem kell ezekkel a fránya kérdésekkel foglalkoznunk. - Tökéletesen értem az angolt, szerencsére. Elég rosszul jártam volna, ha nem. – Természetesen ez is csak főleg anyámnak köszönhető. Ő volt, aki egészen kiskorom óta angolra tanított, így olyan mintha ez lenne a második anyanyelvem. Talán már akkor érezte, hogy egyszer majd szükségem lesz rá az életem során. - Jó… menjünk. – Egyezek bele végül, mikor az első döbbenet már elmúlt, majd lassú léptekkel el is indulok utána. - A Roxmortsban. – Adom meg a választ pár pillanat csend után. Végül is semmi okom arra, hogy ezt eltitkoljam előle. - Anyukám az ékszerüzletet vezeti, az üzlet fölötti lakásban élünk. – Avatom be egy kicsit részletesebben is.
Nem tudom, hogy milyen választ adhatnék erre a kérdésre, még magam sem tudom, hogy a céljaim végén képes leszek e tenni ezen dolgok ellen. Aurror akarok lenni, legelső aurror, aki a legjobb és legerősebb, akitől mindenki fél és tart, aki az igazság bajnoka. - Ha minden jól megy, akkor igen. - szememben magabiztosság csillog, ahogyan lila is lesz hirtelen a szemem. Hiszek benne, hogy sikeresen elérem a céljaimat és mindent megfogok tudni tenni azért, hogy jobbá váljon a világ. Jobb hellyé fogom majd tenné. Nem akarok én többet foglalkozni ezzel a feladattal, egyszerűen csak elfelejteném ezt az egész marhaságot. Szerencsére neki sincs ínyére vagyis neki sem volt ínyére a feladat, de már most már vége. - Lehet elég hamar belemennél olyan lányokkal a málnásba, akikkel nem szeretnél. - jegyzem meg neki kuncogva, bár remélem érteni fogja mire célzok. Népszerű a lányok körében amúgy, de csak a külsőségek miatt, nem igazán mutat meg magából semmit sem. Szerencsétlen, mikor cserkészik be? Nem igazán érzem rajta a lelkesedést vagy az örömöt, hogy velem sétálhat vissza, lehet jobb lenne, ha nem is erőltetném... de már belement. Csak érdeklődés miatt tettem fel neki a kérdéseket. - És szerettek ott lakni? - magától értetődő a kérdés szerintem, remélem nem fogja rossz néven venni majd, tényleg csak egyszerű érdeklődés az egész. Bár nem tudom miért érdekel ennyire... Aztán mikor ékszereket emleget csak villan a szemem boldogan, imádom az ékszereket, bár igazán sosem szoktam hordani azokat. Persze az más kérdés, ha valahova ki kell öltözni, akkor képes vagyok felvenni nagyon szép ékszereket. - Ez nagyon jól hangzik, remélem beindul majd az üzlet, kis milliomosok lesztek a végén. - jegyzem meg kuncogva, miközben rá pillantok.
Irigylem őt. Ez most már tagadhatatlan. Irigylem azért, mert olyan könnyen képes társalgásba elegyedni bárkivel, mert vannak barátai, mert van élete. Jelen állapotban én inkább úgy érzem magam, mintha csak kötelezettségből lennék a világon, és igazából csak egyetlen célom van, az hogy anyámat valahogy boldoggá tegyem, mindegy milyen áron. De nekem nincsenek saját céljaim, sem elképzeléseim az életről, sem a jövőmről. Gyerekként végigkövette az életemet a halálfélelem, a tudat, hogy bármelyik pillanatban véget érhet az, ami eddig volt, és hogy őszinte legyek, nem is nagyon bántam volna a lehetőséget. Egyedül anyát sajnáltam volna, hogy egyedül marad, teljesen védtelenül azzal a vadállattal szemben, akit már nem is igen akarok az apámnak nevezni. - Sok sikert kívánok hozzá. – Mondom halkan. Habár a hangomból nagyon nem lehet kihallani, hogy ezt csak üres frázisként mondom, vagy komolyan gondolom, mindenesetre én ez utóbbiként értettem, és nagyon remélem, hogy ő sem érti félre. Nincs semmilyen okom arra, hogy rosszat kívánjak neki.
- Ezt hogy érted? Milyen málnásba? – Kérdezem hirtelen teljesen összezavarodva. Az egy dolog, hogy értem az angolt, de az ilyen mondásokat elég nehezen tudom még kibogozni, nálunk egészen mások vannak, és mivel nem nagyon élek szociális életet, nem is igazán tudtam magamra szedni az itteni… utalásokat. - Különben sem hiszem, hogy bárki is önszántából akarna vinni bárhova is. – Teszem hozzá, kicsit megvonva a vállamat. Sokáig megint nem szólalok meg, és nem azért, mert ellenemre lenne a társasága, hanem egyszerűen csak… nem érzem magam kényelmesen, ha társalognom kell bárkivel is. - Igen, anyám boldogabbnak tűnik, mint valaha. – Válaszolom végül. Minden egyes mondatot harapófogóval kell belőlem kihúzni, de látszik, hogy legalább próbálkozom rendesen válaszolni, hogy ne csak ő beszéljen helyettem.
- Ha az anyámon múlik, akkor még az is benne van a lehetőségekben. Ha gondolod… – Itt egy kicsit habozva elhallgatok. - Ha szeretnél, akkor majd nézz be a következő roxmortsi hétvégén. Még nem túl nagy a választék, és általában inkább megrendelésre csinálunk ékszereket, de lehet, hogy megtetszik valami. – Én magam sem értem magamat, hogy miért ajánlottam ezt fel neki, sok oka lehet, az első mindenképpen az, hogy ő volt az első, aki még nem igazán menekült el az első pár mondat után mellőlem. Sőt, még azt is megkérdezte, hogy nem sétálunk-e vissza a klubhelyiségbe, de lehet, hogy ezt már csak én látom bele, és csak nem akart udvariatlan lenni. A második ok pedig… hogy talán nekem sincs annyira ellenemre a társasága…
Anyának és a húgomnak se nagyon beszéltem a terveimről és a vágyaimról, de azt jól tudom, hogy a húgom nagyban álmodik. Ők olyan jól megértik egymást, olyan határozottan haladnak előre az útjukon én meg kicsit elveszve érzem magam... De tudom, hogy mi szeretnék lenni és szerintem elég jó úton haladok afelé. Érdekelne, hogy ő majd mi szeretne lenni vagy éppen mi lesz pár év múlva, nagyon nem tudom sehol sem elképzelni, de nem rosszból, egyszerűen nem ismerem őt eléggé ahhoz, hogy ilyen menjen... Én tényleg próbálkozom, így a tanári kar is boldog lehet. Amúgy meg mind bekaphatják. Én azt hittem, hogy elég egyértelmű lesz a poén, de aranyos, hogy ennyire nem érti még ezeket. Felkuncogok, szemem azonnal napsárgára vált, mutatva is, hogy mennyi jót derülök rajta. - Idővel biztosan megérted, de ha tanácsolhatom Lynette Weasley-t kerül el. - kuncogok még egyet, szegény azt hiszi, hogy ő a Mardekár királynője, de mindenki csak egy kis lotyónak tartja. Felesleges is rá pazarolni az energiát, csak legyintek egyet, hogy ejtsük a témát is inkább, majd egyszer megérti. Megforgatom és kicsit meglököm a vállammal, mint ahogyan a spanok szokták egymással csinálni. - Jajj Kamensky, ne legyél ilyen negatív. - kicsit ráférne, hogy pozitívabb legyen és ne becsülje le ennyire magát. Kezdem már én kicsit rosszul érezni magam, hogy ennyire levert mindig, majd... segítek én rajta... valahogy. Mosolygok, ahogyan anyukájáról beszél, talán nem fejezi ki az érzéseit, de megértem, hogy mire gondol és miről beszél. - Akkor már rajtad a sor. - jegyzem meg egy szemforgatás keretében. Csak figyelem csendben, hogy mit mond aztán, amikor meghív már éppen szóra nyitnám a számat, de valaki kiabál. - Lovell! Azonnal velünk kell jönnöd, mesélünk valami izgiset. A pasid biztosan kölcsön ad nekünk kicsit. - csak egyszerűen bemutatok nekik. - Éppen most szólt a csajotok, hogy nekik kell megfarkalnia titeket, mert annyira punák vagytok! - kiabálok vissza, mire csak felnevetnek, sóhajtok egyet és Vladimir felé fordulok. - Még nem fejeztük be a beszélgetést, szóval nem úszod meg. Mennem kell, szia. - mosolygok rá, majd elindulok a nyomorékok felé, remélem valami érdekeset akarnak tényleg mesélni.
◄► 
•• - •• 
◄► 
