át eljött ez is. Végre valahára engem is beidéztek kihallgatásra. Nem tudtam, mit fogok mondani, de abban egészen biztos voltam, hogy nem teszik zsebre, amit kapnak. Lehet, hogy nem voltam topkategóriás, dúsgazdag, aranyvérű politikus, hanem csak egy tinilány, de nem becsültem alá magam. Pontosan tudtam, hogy mire vagyok képes. Már pedig a szókarate és a válogatott bántások, hiszti és a passzív-agresszív viselkedés mindenképpen a repertoárom részei volta, ha a szükség úgy hozta. Most pedig, ahogy egy kötekedő auror, aki bár bemutatkozott, de elfelejtettem a nevét, végig rángatott a Minisztériumon, biztos voltam benne, hogy elő kell vennem ezeket. - Elnézést. Nem lehetne lazítani a fogáson? Kicsit szoros - biccentettem egy kedvesnek szánt mosollyal a karom felé, amit meglehetősen erősen szorított, mintha bármelyik pillanatban elszökhetnék. Pálca nélkül, a saját fizikumommal. Hülyeség. Arról nem beszélve, hogy ha jól tudom, akkor nem gyanúsítottak semmivel, Carol pedig már nem volt vádlott. Volt egy tanú, aki látta őt. Jobban belegondolva: Mit is akartak tőlem? Persze, a kérdésemre választ nem kaptam. Bunkó. De a szorításon sem lazított, így pedig biztos voltam benne, hogy ennek holnapra már látszani fog a nyoma. De abban is biztos voltam, hogy a nagyapám ezt nem hagyja annyiban, ahogy azt sem, hogy ide behoztak. Tény, ő sem volt toplistás politikus, de nagyon ijesztően tudott kiabálni. Csak úgy villámlott közben a szeme, olyankor mindig féltem tőle. Kétségem sem volt a felől, hogy az aurorok is így lesznek ezzel. Ezért is nem beszéltem vele eddig az apámról. Először anyának akartam megemlíteni, de valahogy egy sulis gyilkosság árnyékában ez nem tűnt olyan jó ötletnek. - Most minden kihallgató foglalt - szólalt meg hirtelen Mr. Elfelejtettemanevét -, így várnia kell. Maradjon nyugton és üljön csendben - utasított, mikor kinyott előttem egy ajtót, ami egy gyéren megvilágított, ajtókkal borított folyosóra vezetett. Lényem egy része izgatottan fürkészte az előttem lévő terepet. Soha nem hittem, hogy egyszer idejutok és reménykedtem benne, hogy soha többet nem látom ezt a helyet, így minden részletét igyekeztem megjegyezni, hogy egyszer majd nagy élményként mesélhessek róla. Sokáig azonban nem jutottam, ugyanis az ajtókkal szemben elhelyezett széken egy ismerősre lettem figyelmes. Az apámra. Ennek nyomán lépni is elfelejtettem, így kapóra jött, hogy a férfi erősen tartott, mert nem taknyoltam el a saját lábamban és mostam fel a padlót a takarítók helyett. Azonban nem tudtam ennek annyira örülni, mint illett volna. Nem nézem feltűnően őt, mégis egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy mit kereshet itt. A drogárusítás bűncselekmény, de azért most csak nem hozták volna be. Piti ügy volt Briggshez képest. Csak nem azt hiszik, hogy ő is ölt? Buta gondolat, elképzelni sem tudtam, hogy mi oka lett volna erre, mégis hatalmasat dobbant a szívem. Merlinnek hála a kísérőm mellé ültetett, majd egy "Viselkedj Rendesen" felszólítás után otthagyott. Biztosan nagyon élvezte, hogy egy gyerek pesztráját játszotta. Sütött róla. - Bunkó - dünnyögtem, miközben a karomat simogatva, óvatosan a mellettem ülő felé fordultam. - Te miért vagy itt? Minden rendben? Mi történt? - a hangomba több pánik és ijedség vegyült, mint előre számítottam rá, bár rejteni még véletlenül sem akartam. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen kapcsolatban vagyunk éppen egymással. De kaptam tőle karácsonyi ajándékot, szóval… csak akarhatott még találkozni velem. Bár gondolom nem így. - Ugye… téged nem vádolnak gyilkosággal? - kérdeztem fojtott hangon. Merlinem, add, hogy még véletlenül se legyen semmi ilyesmi. A drog egy dolog, a gyilkosság meg egy másik. Azért tényleg az Azkabanba mehet.
A hátamat a hűvös falnak vetettem, csukott szemmel hátrahajtva a fejem. Régóta nem éreztem magam ennyire fáradtnak. Ez volt kereken a hetedik nap, amit a fogdában töltöttem. Az első nap teljesen önkívületi állapotban hoztak be, én szinte semmire sem emlékeztem a minden mást felemésztő pánikon kívül, amit akkor éreztem - éppen múlt a vibe hatása, rettegtem még a becsapódó liftajtótól is. A második nap problémamentesen telt, kihallgattak, elmondtam mindent, amit biztonságosnak ítéltem meg: nem öltem meg Kyle Briggst, véleményem szerint egyik gyanúsított sem tette, valóban adtam el drogot a fiúnak, de ezen kívül semmit nem tudtam róla. A harmadik nap kezdtem ingerlékenyebb lenni, estére fájt a fejem és nehezen aludtam el a fogdában biztosított kényelmetlen ágyon, noha nem voltak nagy igényeim. A negyedik nap csillapíthatatlan idegesség uralkodott el rajtam, kihánytam az ebédet, fájni kezdtek az izmaim, az éjszakai órákra már úgy éreztem, mintha lángolnának a csontjaim, képtelen voltam akár csak egy percet is aludni. Az ötödik napon már a csapvizet is kihánytam, nem bírtam felkelni, zokogtam a fájdalomtól és könyörögtem az auroroknak, hogy engedjenek el. Ekkor érkezett meg szőke, tűsarkús és krokodilbőr táskás angyalként Fiona Dolohov. Estére megkaptam a két grammot, a hatodik nap reggelén pedig hazudtam egy alibit Caroline Dolohovnak. Haza akartam menni, de senki sem tette le az óvadékot értem, egyelőre kénytelen voltam beérni a fogda kényelmetlen priccsével és társaságként csak a saját, a szokásosnál kevésbé optimista gondolataim maradtak. Örültem, hogy arról a szegény lányról leszálltak az aurorok, nem érdemelte meg, hogy újra és újra fel kelljen elevenítenie élete tragédiáját, hogy idegen férfiaknak és nőknek kelljen elmesélnie a kimondhatatlant. Talán most már elindulhat a lelki gyógyulás útján. Az én helyzetemen viszont keveset változtatott Carol Dolohov majdnem happy endje, én attól még itt rohadtam, az aurorok továbbra sem vettek emberszámba és képtelen voltam kiverni a fejemből Ada tekintetét, ahogyan rám nézett azon a bizonyos estén. Őt is elveszítettem, hiába ígérte meg, hogy nem fog megváltozni a véleménye, ha ilyen állapotban lát, tudtam, hogy többet már semmi sem lesz a régi. A folyosón ültem, egy újabb kihallgatásra várva, a Caroline-tól kapott néhány szál cigi egyikét szívva - már ki tudja hányadszor ismételtették el velem a történetet arról, hogyan adtam el füvet Carol Dolohovnak a karácsonyi bálon, abban reménykedtek, hogy egyszer belebakizom és sikerül bebizonyítaniuk, hogy hazugság az egész. Nem hagytam magam csőbe húzni, de már nagyon fáradt voltam, szellemileg és fizikailag is. Nem segített a helyzetemen a tudat, hogy csak napok kérdése és megint ott fogok vergődni a fogda padlóján az elvonási tünetektől, ha nem engednek ki innen. Márpedig egyelőre úgy tűnt, senki sem szeretné kifizetni az óvadékot, az auroroknak pedig eszük ágában sem volt elereszteni. A gondolataim közül a hirtelen kivágódó ajtó zökkentett ki. Kinyitottam a szemem, kótyagosan pislogtam a belépő aurorra és... Alina? Mi a tökömet keresett itt Alina? Vagy két ütemet kihagyott a szívem. Mi van... mi van, ha a Briggs kölyök vele is művelt valamit? - Apád nem tanított meg, hogy nem illik lányokat rángatni, baszd meg? - vetettem oda a fiatal férfinek. - Én a kislány helyében már lerúgtam volna a miniatűr tökeidet a helyéről. A kislány, akinek tökéletesen tisztában voltam a nevével, de erről itt senki sem szerezhetett tudomást. Alina és mindenki érdeke volt, hogy ne derüljön fény a kettőnk közötti kapcsolatra. Nem öltem meg Kyle Briggst, egészen biztos voltam benne, hogy a hóna alatt törpegolymókot cipelő lányom és Carol Dolohov sem gyilkolta meg azt a szemetet. De mégis mennyire lett volna gyanús a már-már hihetetlen összefonódás hármunk között? Az auror morgott valamit arról, hogy kussoljak be és hogy két napja még nem volt ekkora a szám, szokás szerint narkósnak nevezett és eloltatta velem a cigarettát, de remélhetőleg ő sem feltételezte, hogy ez engem akár kicsit is meghatott. Végül távozott, az ajtó hangosan csukódott be utána. - Ugye nem nyúlt hozzád a Briggs kölyök? - Alinával tökéletesen egyszerre szegeztük egymásnak a kérdést. Ha nem aggódtam volna miatta ennyire, biztosan meghatott volna a tekintetéből és a hangjából sütő rémület, amit miattam érzett. Egyszer sem találkoztunk azóta, hogy először eljött hozzám és közölte velem a hihetetlen hírt, miszerint ő a lányom. Karácsonykor küldtem neki egy baglyot, sután becsomagoltam neki egy plüssgolymókot, amit az Abszol úton találtam az egyik bolt kirakatában, és egy nagyon rövid levelet mellékeltem hozzá. Órákba telt, mire megírtam azt a néhány sort, mert képtelen voltam eldönteni, mit kéne üzennem neki. Végül tényleg csak egyetlen rövid bekezdés lett az egész: Kedves Alina! Remélem, jól telnek nálatok az ünnepek. Gondolom, elég sok ajándékot kaptál, igazából nem tudtam mit kéne küldenem neked, de amikor ezt megláttam, rögtön te jutottál eszembe róla. Talán így a golymókod sem utál majd annyira, azt hiszem, nem sikerült a szívébe lopnom magam. A karácsonyt egy barátomnál töltöm, de ha vége az ünnepi káosznak, majd megbeszéljük, hogyan tovább. Boldog karácsonyt és szilveszterkor csak ésszel, jó? Bertie. Az aláíráson meditáltam a legtovább, nem tudtam, ő hogyan akar szólítani és azt sem, én milyen megszólítást tudnék elképzelni. Végül maradtam a szokásosnál, mindenki így szólított a húgomon kívül. Nem volt alkalmunk megbeszélni, hogyan tovább, mert pár nappal később elhurcoltak az aurorok a saját otthonomból. - Engem, gyilkossággal? Nem, dehogyis - ráztam meg a fejem. - Tulajdonképpen nem vádolnak semmivel. Mármint kábszerfogyasztás és drogkereskedelem a vád, de azért úgysem kapok semmit. A kis barátnőd, Carol Dolohov miatt tartanak itt, szeretnének fogást találni az alibijén. Megnéztem volna a saját arcomat, amikor Carol közvetetten közölte velem, hogy tudja, én vagyok Alina apja. Ebből és a tényből, hogy Carol állandó vendég volt a Heliosban, már nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy barátok lehettek, nem is akármilyenek. Mindkét lány jól választott, azt hiszem. Az előző cigi helyett, amit az auror miatt el kellett pazarolnom, most elővettem egy másikat. Mégis mit tehettek velem, Azkabanba zárnak, mert egy nem dohányzó folyosón rágyújtottam? Alinával ellentétes irányba fújtam a füstöt, bár az ő kedvéért el is oltottam volna a cigit, ha megjegyezte volna, hogy zavarja.
erúgni a tökeit? Ez igen érdekes ötletnek tűnik, talán el is gondolkoznék rajta - az igen gyenge fizikumom ellenére is -, ha Bertie nem kelt volna a védelmemre. Nem beszéltünk az első találkozásunk óta, ez mégis megmelengette a szívemet, hálásan pillantottam rá, reméltem látja és észreveszi, hogy mennyit jelent ez nekem. Mert igenis sokat, ez az első alkalom, hogy az apám megvéd. Merlin az égben, ha ilyenekre gondolok könnyezni kezdek! Nem sokon múlott, hogy valóban el ne sírjam magam. Szerencsére a témaváltás meghozta a hatását. Egyszerre tettük fel a kérdéseinket, mégis én kaptam rájuk előbb választ. - Oh, hála az égnek - vettem mély levegőket miközben a mellkasomra tettem a kezem. Már-már a lehető legrosszabb forgatókönyvek peregtek le a szemem előtt. Nem hittem, hogy gyilkolt, de tudtam, hogy hogyan bántak a legjobb barátommal. Engem is most úgy rángattak be ide, mint valami utcára dobott kölyökkutyát a sintértelepre. Holott nem volt sem gyanúsított, sem szemtanú. Egyszerűen csak Carol Dolohov barátnője voltam. Ebből kiindulva egyszerű lett volna egy drogdílerre ráhúzni az egészet, ha csak egy bűnbak kell nekik. Hinni akartam, hogy nincs így, de egyre nehezebb volt. Pár hete felnéztem az aurorokra, most a legtöbbet leköptem volna. Még úgy is, ha anya azért egy jókora szidásban részesített volna. Azok után, ahogy a legjobb barátnőmmel bántak megérdemelték. - Ugye jól vagy? - jutott eszembe hirtelen, hogy minden bizonnyal nem csak árulta a drogot, hanem fogyasztotta azt. Márpedig annyit még én is tudtam - ilyen órák hiányában - az emberi szervezetről, hogyha rászokik ezekre a szerekre és nem kapja meg, akkor komoly elvonási tüneteket produkálhat. Nagyon komolyakat. Végig nézve Bertien minden rendben volt, de… ez nem jelentett semmit. Carol is sokáig úgy tett, mintha mi sem történt volna. Ha nem tudom a részleteket, akkor lehet még én is elhiszem neki. Túl jó színész volt. - Nem, nem bántott Briggs mármint… - vettem egy mély levegőt, kicsit előrébb dőltem ültömben. - Megpróbálta. Tavaly… tavaly előtt? - tűnődtem. Nem néztem rá, hirtelen a kopott, porcica borította padló sokkal érdekesebb lett. Miért nem takarítanak itt?- Nem emlékszem, azt hiszem inkább tavaly előtt - tördeltem az ujjaim, ropogásuk kellemetlen mellékszögeként szolgált. Nem is tudom azóta beszéltem e erről bárkinek. Azt hiszem nem. Nem szerettem rá gondolni, pedig tulajdonképpen semmi sem történt. - Szerintem az elsők között lehettem, még tapasztalatlan volt - Édes Merlinem, lehet valaki egyáltalán ebben tapasztalt? Hogy hagyhatták eddig fajulni egyáltalán?-, én pedig megrémültem. A falhoz nyomott, de nem elég erősen, védekeztem, megpróbáltam hátrébb lökni, kapálóztam aztán véletlen eltaláltam az orrát. Ömlött belőle a vér. Olyan lettem én is, ő is - még most is megborzongtam, ahogy szürke, kötött felsőmön Kyle vércseppjei felsejlettek előttem. - Ekkor jelent meg Cain Runcorn - a hajamba túrtam, de még mindig nem néztem rá. Enyhén remegett a kezem. - Elmondtam neki mindent, ahogy Kyle is előadott egy históriát arról, hogy mi történt. Hogy valami féltékeny csitri vagyok, aki őt akarja. Neki hittek. Száz pontot vontak le a Hugrabugtól. Ötvenet testi sértésért, ötvenet a Briggs család rágalmazásáért. Száz pontot kapott a Mardekár, kárpótlásul. Abban az évben utolsók lettünk a házkupán - mintha számított volna bármit is. - De ezen kívül semmi sem történt - vontam meg a vállam. Még mindig felzaklatott ha erre gondoltam, a lábam is remegett. Nem a történtek miatt, hanem mert néha belegondolok, hogy hogyan is végződhetett volna, az pedig megrémisztett. Rettenetesen megrémisztett. - Többet egyébként nem nyúlt hozzám. Rám se nézett. Lehet nem tetszett neki, hogy nem hagytam magam. De hé - fordultam felé hirtelen, miközben megpróbáltam mosolyt varázsolni az arcomra -, legalább nem kell Belgiumig menekülnöm. - Rossz vicc volt, egy nagyon rossz szituációban, de valamit mondanom kellett. Valamit, ami eltereli a figyelmem a történtekről. Bármit. Még akkor is, ha ez egy ilyen kínos izé volt. Mert az volt, ehhez nem volt szükségem különösebben sok megerősítésre, vagy bármi hasonlóra. - Köszönöm, a levelet… és plüsst - hirtelen témaváltás, de azt hiszem, hogy mind a kettőnknek jobb, ha kevésbé komoly témák felé tereljük a beszélgetést -, nagyon aranyos, szerintem még Puffancsnak is tetszett - azt nem mondtam, hogy megdobogtatta a szívét, mert azt igen nehéz elérni. Leginkább csak kajával, vagy ő golymóksága dicséretével lehetett - ennyit bármiféle gazdának jár tekintélyről, kutyát kellett volna mentem -, de már ez is igen nagy szó volt, ha azt vesszük. - Lehet egy tízes skálán már csak hatos szinten utál, ami nem is rossz, szerintem én is a kettő körül lehetek, főleg, ha késik a vacsi. Bár ezt a gyorsaságot elnézve lehet ma lesz az négy-öt is - csacsogtam mindenféle ostobaságról, mintha a korábbi szavaim semmisek lennének. A kezem még mindig remegett hiába próbáltam lefogni.
Elfogott a bűntudat az arcára kiülő megkönnyebbüléstől. Nem akartam, hogy aggódjon miattam, egy gyereknek nem ezt kéne éreznie az apja mellett, még akkor sem, ha egész életében összesen egyszer találkoztunk. Nem volt szoros kapcsolatom az apámmal, hiába éltünk egy fedél alatt tizenhét évig, de legalább aggódnom egyszer sem kellett érte. Nem voltak bensőséges beszélgetéseink, nem tartottam jófejnek és különösebben érdekes embernek sem, de abban mindig biztos voltam kisfiúként és felnőtt férfiként is, hogy az apám miatt nem kell izgulnom. Megfontolt, hallgatag ember volt, zokszó nélkül tette a dolgát minden áldott nap és soha nem keveredett volna bajba. Megbízható volt és tisztességes, nem csoda, hogy sosem avattam be a jelenlegi életem részleteibe. Talán nem volt jó apa, de legalább nem hozta rám a frászt egyszer sem, ahogy most én tettem Alinával akaratamon kívül. Nem ezt érdemelte, biztosan enélkül is éppen elég rosszul érezte magát, amiért idehurcolta egy auror... Döbbenten pislogtam a kérdésére. Nem szoktam hozzá, hogy bárki is érdeklődne a hogylétem felől. Nem túlzás és önsajnáltatás, tényleg nem tette senki, pláne nem ennyire őszintén. Anyám persze, amikor nagy ritkán meglátogattam őket, mindig feltette a kérdést az arcomat simogatva, de úgy igazán nem érdekelte a válasz, csak mégis illett így üdvözölnie a fiát. A lelke mélyén tudta a választ: szarul, anya, mint mindig. Alinától viszont nem kellett volna meglepnie ennek a gesztusnak, az első és egyben egyetlen találkozásunk alatt kiderült, hogy megértőbb és empatikusabb a legtöbb embernél, akit ismertem, olyan intelligenciával kezelte azt a bizarr helyzetet, ami számomra a mai napig érthetetlen volt. Frida jól nevelte fel. - Volt néhány húzós napom, de már rendben vagyok - mosolyogtam rá. - Ne aggódj miattam, jól bírom az apró kényelmetlenségeket. És szerencsére annyira nem is kényelmetlen itt, egy kedves barátom gondoskodott róla. Az a kedves barát Fiona Dolohovot takarta, akit elég erős túlzás volt barátnak neveznem. Ha nemet mondtam volna az ajánlatára, valószínűleg kevésbé kedves módszerekkel elérte volna, hogy beadjam a derekam, megvoltak rá az eszközei. Természetesen hülye lettem volna elutasítani őt, ha arra kért volna, hogy ugorjak bele a minisztériumi liftaknába azért a néhány gramm anyagért cserébe, amit megígért nekem, valószínűleg azt is megtettem volna habozás nélkül. Szánalmas, de már nagyon rég eljutottam idáig és egy alibi kreálásánál tettem már rosszabb és megalázóbb dolgokat is a függőség nevében. Nem tudtam pontosan, hogy Alina kérdése mire vonatkozott és nem is akartam neki konkrét választ adni. Az elmúlt néhány nap olyan téma volt, amit az ember nem a frissen megismert lányának akar elmesélni. Csak remélni mertem, hogy soha nem kell a legkisebb mértékben sem szembesülnie vele, hogy az apja egy lecsúszott narkós. Legutóbb szerencséje volt, pont jókor látogatott meg, most is elmormolhattam egy köszönötet a sorsnak, amiért nem két nappal korábban hozták be kihallgatásra. Akkor nem csevegtünk volna ilyen vidáman, mint most. Mármint megpróbálta - erre a mondatra olyan hirtelen kaptam fel a fejem, mintha azt közölte volna velem, hogy szeretne feleségül menni egy dementorhoz. Elöntött az idegesség, a gyomrom görcsbe rándult a félelemtől. Mit művelt vele az a kölyök? Ha rátette a kezét, ízekre szaggatom, nem érdekel, hogy talán éppen ebben a másodpercben is egy patológus matat benne, akkor is... De nem szakítottam félbe Alinát, bár nagy volt rá a késztetés. Láttam, hogy nehezére esik megtalálni a szavakat, küzd azzal, amit el szeretne mondani és nem jutottunk volna előrébb, ha közbevágok. Egyrészt emésztett a harag minden szava után, elfogott az undor a gondolattól, hogy Kyle Briggs mit akart tenni vele. Még csak nem is hirtelen feltámadt apai ösztönökről volt szó, ha egy vadidegen lány ült volna mellettem és meséli el ugyanezt, akkor is így éreztem volna. El sem tudtam képzelni szörnyűbb dolgot, amit egy férfi művelhetett, mint ezt. Én sem voltam egy szent, de soha nem lettem volna képes akarata ellenére egy nőhöz érni, soha, nem létezett az a drog, aminek a hatása alatt ilyet műveltem volna. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy egy tizenéves fiú hogyan gondolhatott erre. És mi lett volna, ha Alinának nem sikerül leszednie magáról... Még láttam magam előtt Carol Dolohov fájdalommal teli tekintetét, és ez soha nem köszönhetett vissza Alina arcán. Lehet, hogy csak most ismertem meg, de ez a gondolat akkor is megrémített. Másrészt pedig, noha a dühnél gyengébben, de egy kevés melegséget is éreztem, amiért megbízott bennem annyira, hogy ezt elmondja. Az ember nem beszél erről akárkinek, tudtam, hiszen én magam sem osztottam meg a rossz élményeimet akárkivel - leginkább senkivel, Adának sem tudtam nyíltan elmondani semmit, Frida volt az utolsó ember, aki előtt nem szégyelltem semmit -, nyilván Alina sem zúdította a nyakába bármilyen jöttmentnek ezt a történetet. Nem találtam a szavakat, mégis mit lehet ilyenkor mondani, hogy sajnálom, amiért át kellett ezt élned? Lófaszt nem ér. Engem sem hatott meg, mikor valaki bánatos arccal közölte velem, hogy "jajteszegényke". A szánalomtól senkinek sem lesz jobb, a legkínosabb reakció, amit az ember kaphat ilyenkor. Ösztönösen cselekedtem és öleltem meg Alinát, hiába jegyezték már meg rengetegen, hogy zavaróan sokszor jut eszembe ölelgetni másokat, nem tudtam levedleni ezt a szokásomat. Amint tudatosult bennem, hogy mit tettem, zavartan el is húzódtam tőle, nem kellett volna ilyen zavarbaejtően reagálnom, legutóbb is ügyeltem rá, hogy megtartsam magunk között a távolságot minden értelemben. Biológiailag az apja voltam, de másként egyelőre nem és egy idiótának éreztem magam, amiért itt szorongattam. Talán utálta az öleléseket, attól még, hogy engem általában megnyugtatott, ha valakit a saját sovány testemhez szoríthattam, attól ő még gyűlölhette a fizikai kontaktust. Arrébb csúsztam a padon, mintha ezzel eltörölhettem volna ezt a kínos néhány másodpercet. - Nagyon jól tetted, hogy eltörted az orrát, a karját is el kellett volna. Örülök, hogy meghalt, éppen ennyit érdemelt. - Nem kívántam túl gyakran mások halálát. Kyle Briggs ez alól kivétel volt és nagyon reméltem, hogy sokat szenvedett, különösen a túladagolástól, amire az aurorok célozgattak a kihallgatásom során. Pedig én mondtam annak a kis köcsögnek, hogy ne mixeljen semmit, de ugyan miért is hallgatott volna rám? Végül is csak én kotyvasztottam, amivel mérgezte magát... Láttam rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, szinte azonnal terelni kezdte a témát. Hagytam neki, egy kihallgatás várt rá, nem arra volt szüksége, hogy a traumatikus emlékeit elemezzem ki vele, biztosan nagyon rosszul érezte magát és félt. Ha megnyugtatja, hogy a karácsonyi ajándékáról és a golymókról beszél, akkor arról fogunk beszélgetni. - Hát ez nagyon jó hír, napokig álmatlanul forgolódtam, amiért megbántottam egy golymókot. Gondolkodtam rajta, hogy küldök neki külön bocsánatkérő levelet, de végül nem éreztem rá méltónak magamat, hogy személyesen levelezzek vele. - A helyzet minden szörnyűsége és abszurditása ellenére örömmel töltött el, hogy tetszett neki az ajándék, még ha nem is volt valami nagy szám. Csak szerettem volna tudatni vele, hogy nem tűntem el sunyi módon, nem akarom lerázni és igenis gondoltam rá az ünnepek alatt, még ha nem is tölthetjük együtt és talán soha nem is fogunk együtt karácsonyozni. Pedig fiatalon hányszor álmodoztam arról, hogy egyszer olyan mézeskalács házat fogok építeni a saját gyerekeimmel, mint amilyet anyámmal csináltunk minden évben, mikor még kissrác voltam. Miközben letüdőztem a cigarettafüstöt, az egyik kihallgatószoba ajtaját bámultam, ami mögött az aurorok most is éppen kikérdeztek egy valószínűleg teljesen ártatlan szerencsétlent. - Egyszer anyáddal behoztak minket az aurorok, mert rajtakaptak minket graffitizés közben. Csak egy alapos fejmosás járt érte, igazából elég nevetséges volt, hogy egy falra festett pingvinpár miatt rángattak be mindkettőnket, még az aurorok is röhögtek is az egészen, hogy jegyzőkönyvbe kellett venniük egy kibaszott pingvingraffitit. Ugyanezen a folyosón ültünk és rajtunk kívül mindenkit testi sértésért és hasonlókért rángattak be, nagyjából olyan volt, mint egy elsős mardekárost bedobni egy seregnyi halálfaló közé. Elég vicces éjszaka volt. - Csak a hangulatot szerettem volna oldani, egyelőre nem tudtam milyen sikerrel. Én őszintén viccesnek találtam ezt a történetet, de mire a végére értem, már nem voltam benne biztos, hogy Alinának is tetszeni fog.
ár-már lélegzetvisszafojtva vártam a választ a kérdésemre. Tényleg azt akartam, hogy jól legyen, hogy semmi baja ne legyen. Mikor megerősítette, hogy ez így van megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Észre sem vettem, hogy egészen eddig bent tartottam. Nem tudom, őszintén halvány lila segédfogalmam sincs, hogy mit tettem volna, ha azt mondja, hogy bajban van, de biztos, hogy megpróbáltam volna segíteni. De hogy hogyan? - Örülök - mosolyogtam rá őszintén. Nem voltam ostoba, sejtettem, hogy ez hogyan lehetséges, de… nem kívántam rá gondolni, vagy inkább tudomást venni róla. Nem mintha el akartam volna bújni a valóság elől, egyszerűen csak nem éreztem úgy, hogy ez olyasmi, aminek tudnom kellene a részleteit. Nem csak, hogy nem tartozott rám, de nem is érdekelt. Mellékes volt. Jól volt, nem voltak komoly elvonási tünetei, ez számított, más nem. - Szerencse, hogy vannak ilyen kedves barátaid - tettem még hozzá és ezzel ejtettem is a témát. Nem tudom mi késztetett rá, hogy elmeséljem ezt a történetet. A történetet, amiről a szereplőkön kívül csak két ember tudott. Carol és Murphy. Még anyának sem mondtam el, pedig elakartam, de… valahogy mindig szégyelltem magam, holott tudtam: nem az én hibám volt. Arról nem is beszélve, hogy nem akartam aggodalmat kelteni benne, főleg nem feleslegesen. Bár Kyle egy állat volt, nem ostoba. Tudtam, hogy még egyszer úgysem próbálkozna, az már feltűnő lenne, így annyiban hagytam. Egy ideig pletykáltak róla a suliban, aztán elült a dolog. Ahogy mindig történni szokott, hiszen a legtöbb csoda három napig tartott, nem tovább. Most mégis, ha nem is könnyedén, hiszen nehezen gördültek a nyelvemre a szavak, de elmondtam Bertienek, hogy mi történt. Hosszú hetek, hónapok és már-már évek távlatából először gondoltam vissza rá. Ijesztő volt a tudat, hogy mi történhetett volna, még ennyi idő után is. Talán az arcomra is kiültek a gondolataim, hiszen Bertie megölelt. Váratlanul ért, eddig nem is gondolkoztam ilyesmin, hiszen korábban csak egyszer találkoztunk, mégis jól esett. Melegséget adott. Az első pillanat meglepetése után én is köré fontam a karjaim és a vállába fúrtam az arcom. - Köszönöm… - suttogtam. Köszönöm, hogy meghallgattál. Köszönöm, hogy elmondhattam. Köszönöm, hogy itt vagy. Köszönöm, hogy megismerhettelek. Egyszerre akartam mindet mondani és egyiket sem. Talán ezek a mondatok túl felszínesek lettek volna, mégis furcsa, kifacsart módon hálás voltam, hogy itt van. Hogy nem egyedül kellett ülnöm a hideg, kényelmetlen széken, hallgatni, hogyan kínozzák a többi diákot kihallgatás címen, és várni, hogy az auror visszajöjjön, mikor szabad lesz egy fülke. Jó volt vele lenni. Vissza kellett tartanom a könnyeimet. - Ne mondj ilyet! Senki sem érdemel halált… - dünnyögtem csendesen, mégis határozottan. Volt ebben a mondatban valami végtelenül nevetséges és álszent. Hiszen remegett a kezem, gyűlöltem Kylet, mégis… megvédtem volna?- Mármint… utáltam őt, azért amit tett Carollal és mással - velem-, de… nem érdemelt halált, nem így. Büntetést, meghurcolást és megszégyenítést igen, azt is, hogy börtönbe zárják jó időre, de halált - megráztam a fejemet -, azt nem. Tudod, voltak rokonai. Unokahúga. Kistestvérei. Nem ismerem őket, csak látásból mégis azok a szomorú, megrendült, fájdalmas tekintetek. Kyle undorító ember volt, de a családja, ők nem ezt érdemelték - talán nem sok értelme volt annak, amit mondtam. Talán most bizonyítottam be, hogy mennyire álszent vagyok. Mert a fellengzős, jól hangzó mondatok ellenére mégis hittem abban, hogy a világ egy szebb hely lett és hogy az, aki ezt tette nem feltétlen érdemelt volna letartóztatást. Hiszen rengeteg embernek volt nyomós oka arra, hogy ezt tegye. Annyira… annyira visszás volt ez az egész. Nem igazán tudtam mit kezdeni vele. - Szülei is voltak. Bármilyen gennyláda lett is a gyerekükből biztos szerették a maguk módján. Nekem nincs gyerekem, de… egy szülő sem érdemli meg, hogy eltemesse a gyerekét. Persze, mikor Carolra nézek és látom a fájdalmát, tehetetlennek érzem magam, dühös leszek, néha, én is úgy gondoltam, hogy ki tudnám tekerni Kyle nyakát de... nem tettem volna meg. Hiszen az csak düh.... felindulás. Nem ez lett volna a megoldás. Nem így... - nem néztem Bertire, egyszerűen nem ment. Hiszen maga voltam az ellentmondás, amit magam sem tudtam hová tenni. Inkább a felsőm szegélyét húzogattam, rossz szokás volt ez, mindig akkor csináltam, ha nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel. Ki fog nyúlni, anya pedig dühös lesz, hogy megint tönkretettem egy ruhámat. Ettől akaratlanul is jobb kedvem lett. Nem attól, hogy anya dühös lesz, hanem az egyszerű, hétköznapi gondolattól. Ahogy Puffancs említésétől is. Bár nem reagáltam Bertie szavaira, csak egy halk kuncogással jól esett másról, egyszerű dolgokról beszélni. - Komolyan?! - kérdeztem meglepve, meg sem próbálva leplezni a döbbenetemet, amit a szavai keltettek bennem. - Bezzeg nekem mindig azt mondta, hogy életem végégi szobafogságban leszek, ha valamiért idekerülök - húztam el a számat elégedetlenül, úgy, ahogy azt csak egy sértett tini tudja. - Na szép, ő ilyeneket csinál, nekem pedig minden tilos, majd jól megmondom neki, hogy ez nem így működik ám. Hm… bár, ha jobban belegondolok: most is itt ülök. Szerinted ezért is jár szobafogság, vagy ezt megúszom? - érdeklődtem, bár a szavaimnak és a kérdéseimnek nem sok, valójában semennyi komolysága nem volt.
Nem fűztem hozzá semmilyen megjegyzést, mert nem akartam Alinát az életem jelenlegi nyomorúságos állásával terhelni. Jobban örültem volna, ha nem is kell itt látnia, de így alakult, most már nem tehettem mást azon kívül, hogy dühös voltam, amiért értelmetlenül és ártatlanul iderángatták őt. És persze mélyen kussoltam arról, nekem hogyan telt az elmúlt egy hét. A részletekről Fiona Dolohovon és rajtam kívül senkinek nem kellett tudnia. A múltkori és egyben első találkozásunk után fel sem merült bennem a gondolat, hogy legközelebb az életének egy ilyen szeletébe avat be. Azt hittem, legjobb esetben is talán majd annyit tudok meg róla, hogy mi a kedvenc tantárgya a Roxfortban vagy hogyan issza a forrócsokit - nekem a bájitaltan volt és pillecukorral szerettem, bár ez valószínűleg senkit sem érdekelt. Ehhez képest itt ültünk a Mágiaügyi Minisztérium folyosóján és beavatott eddigi élete valószínűleg legszörnyűbb néhány percébe. Nem akartam teret adni a gondolatoknak, hogy mi lett volna, ha... Felrémlett Caroline Dolohov meggyötört tekintete, ahogy ugyanezen a folyosón nézett rám és megköszönte a kamu alibit, amit rögtönöztem neki. Nem szerettem volna elképzelni Alinát ugyanolyan fájdalmas pillantással. Még mindig nehezemre esett a saját gyerekemként gondolni rá, megrémített a felelősség súlya, de ahhoz nem kellett semmilyen rokoni kapcsolat, hogy felforduljon a gyomrom a gondolattól, mit művelhetett volna vele Kyle Briggs. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer majd a saját gyerekemet tarthatom a karjaimban újszülöttként, hogy egyszer majd átölelhetem a lányomat vagy a fiamat a King's Cross peronján, mikor először szállnak fel a Roxfort Expresszre. Ezek mind kimaradtak az életemből. De amikor Alina visszaölelt és megéreztem, ahogyan az arca a vállamnak simult, mindez jelentéktelennek tűnt. Mindegy, hogyan képzeltem el, hogyan lett volna ideális, az élet úgysem azt adja, amit eltervezünk. Örülni kell annak, ami van, márpedig én kibaszottul meghatódtam, minden maradék akaraterőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek el bőgni, mint egy kisgyerek. - Nem zárták volna börtönbe. A nagybátyja a mágiaügyi miniszter, semmilyen büntetést nem kapott volna. A történet úgy zárult volna, hogy a kis barátnődet mindenki hazugnak tartaná, a Briggs gyerek élete pedig változatlanul folytatódna. Pontosan azt kapta, amit érdemelt. - Senki nem tudott meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Annyi kegyetlenséget láttam már a világban, annyi igazságtalanságot, hogy nem hittem a törvény erejében. Átvészeltem egy varázslóháborút gyerekként, felnőtt emberként pedig nap mint nap láttam a társadalom mocskát. Volt időm meggyőződni róla, hogy a világ néha szebb hely lesz, ha valaki meghal. - És nem, nem minden szülő szereti a gyerekét. Többnyire azokból a gyerekekből lesznek ilyen gennyládák vagy ők kötik fel magukat egy rossz napjukon. Nem mindenki olyan, mint a te anyád. Fogalmam sem volt róla, hogy Frida Scamanderből milyen anya lett. Még azt sem tudtam, milyen emberré vált az évek alatt. Mikor utoljára láttam őt, mérhetetlenül kiábrándult az életből és éppen kereste saját magát. Az emlékek homályosak voltak az együtt töltött időről, megfakultak a képek a rengeteg drogtól, amit akkoriban magamba toltam, de azt még most is fel tudtam idézni, hogy mennyire őrülten szerettük egymást. Ő sosem várta el, hogy megváltozzak, képes volt úgy szeretni, ahogy voltam. És ha ezt a képességét megőrizte, akkor csakis jó anyja lehetett Alinának. Talán nem kellett volna Alinának ezt mondanom, rá kellett volna hagynom, hiszen én magam sem tartottam sokra az erőszakot. De képtelen voltam akár a legkisebb sajnálatot is érezni Kyle Briggs és a családja után. Mert amit művelt és amit azon a bizonyos estén, abban a bárban Ada oldalán végignéztem a kölyök apjának vendégszereplésével... arra nem létezett bocsánat. - Nem lep meg, hogy most már adja a szigorú, felelősségteljes felnőttet - forgattam a szemem. - Nem lenne túl hiteles, ha ezt én véleményezném. A fél gyerekkoromat szobafogságban töltöttem és az esetek többségében általában figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy szobafogságban vagyok, szóval... Nem voltam jó gyerek, de valami azt súgta, hogy Alina ebben nem rám ütött. Egyszerűen nem tudtam elképzelni őt olyan gyereknek, aki megkeseríti az anyja életét. Persze akár tévedhettem is, valószínűleg egészen máshogy viselkedett az anyja társaságában, mint mellettem. - Azért remélem, Frida és a nagyapád nem túl szigorúak veled. - Nem tudtam, hogy az öreg Scamander megváltozott-e az évek alatt, de reméltem, hogy igen. - Tudod, ismertem anyádat már a Roxfortban is, gondolom ezt végképp elfelejtette megemlíteni neked. Én korrepetáltam bájitaltanból, vagyis eredetileg az volt a terv... És a nagyapád akkoriban szörnyen szigorú volt vele, minden ok nélkül. Nem tudom a részleteket, mert elég hamar megtiltotta anyádnak, hogy szóba álljon velem, de remélem, hogy veled nem ilyen. Fogalmam sincs, milyen válaszra számítottam. Csupán reménykedtem benne, hogy azt mondja, neki már teljesen máshogyan telt a gyerekkora, mint az anyjának. Talán Frida nem felejtette el az évek alatt, őt hova űzték az elvárások és a vasszigor. - Különben volt időm gondolkodni, azon, hogyan tovább, vagy valami ilyesmi... És ha továbbra is ezt szeretnéd, akkor azt hiszem, én lennék a legboldogabb ember, ha néha beszélnénk. Amikor szeretnéd, ha félévente egyszer, nekem az is jó. Nem szeretném felforgatni az életedet, tudom, hogy nem tehetek hozzá sok mindent. De abban jó vagyok, hogy a legnagyobb szarból is valami elfogadhatót hozzak össze, szóval azt hiszem, ez sem reménytelen. Nem lehet bepótolni tizenhat évet, de talán egy-kettőt igen, ha még mindig ezt szeretnéd. Persze megértem, ha meggondoltad magad.
udtam, hogy Bertie szavai igazak. Kyle sosem került volna börtönbe azért, amit tett, az ügyet így vagy úgy, de elsimították volna. Az pedig, hogy Carol hogyan dolgozza fel a vele történteket a családját és a barátait kivéve pontosan ugyanannyi ember figyelmét keltette volna fel. A világ jobb hely lett Kyle Briggs halálával, mégis… nehezemre esett ezt kimondani és elfogadni, hiszen sosem lehetett jó az, ha egy ember élet véget ért. - Tudom… - haraptam rá az ajkaimra, nem igazán tudtam hogyan lennék képes ezeket a számomra is rettentően ambivalens érzéseket elmagyarázni Bertienek, aki nem biztos, hogy meg akarta érteni. - De… ettől még a gyilkosság és egy élet elvétele nem megoldás - tártam szét a karom tanácstalanul. Mit mondhattam volna? Nem védeni akartam azt a mocskot, megérdemelte, amit kapott, mégsem tartottam helyes cselekedetnek. - A gyűlölet csak gyűlöletet szül, ahogy ez az egész is csak arra volt jó, hogy Carolt meghurcolják és sokan így is hazugnak nevezzék, engem berángassanak ide és megnyomorítsanak egy családot, bármilyenek is legyenek a szülők. Lehet azt kapta amit érdemelt, de milyen áron? Megérte? A kérdésem költői volt, nem vártam választ, mert nem tudhatta, tulajdonképpen egyikünk sem lehetett tisztában ezzel. Kyle valószínűleg nem lett volna jó ember, valószínűleg olyan gennyláda lett volna, mint azok az emberi söpredékek, akik a Zsebpiszok köz bugyraiban éltek, az egyetlen különbség az lett volna, hogy neki vannak rokonai, akik tesznek érte. De… ezt nem tudhatjuk biztosan, csak találgatni tudtunk. Ami pedig a legjobb barátnőmet illeti: talán megnyugodott, hogy Kyle meghalt, de annak egészen biztosan nem örült, hogy ez az egész napvilágra került és mindenki, aki csak élt és mozgott ezen csámcsogott. Különös volt ez a történet régről. Különös és melengető. Anya sosem volt szégyenlős, mindig őszintén beszéltünk egymással, még azokról az időkről is, amikor az apámmal kavart. Noha a férfi - Bertie - neve és személye nem gyakran került szóba, a drog és a hatásai igen, ahogy az is, hogy anya maga milyen állapotba került tőlük. Ilyen kedves történetek azonban nem kerültek szóba, még ha nem is volt feltétlen egy vidám időszak és inkább szólt a delíriumos bódulatról, mint másról, mégis jó volt tudni, hogy voltak kedves és vidám pillanatok is. Olyan… normálisak. - Sosem voltam szobafogságban - válaszoltam végül halovány mosollyal, miközben kicsit lejjebb csúsztam a széken. Kezdett zsibbadni a derekam. Igazán történhetett volna már valami!- Kritikán alulian jó gyerek voltam, azt hiszem - tűnődtem, mert hirtelen semmi komolyabb nem jutott eszembe. Persze, a szokásos gyerekcsínyek nálam is megvoltak, ahogy a takarítás és a rendetlenség miatt való veszekedés is, de volt egy olyan érzésem, hogy Bertie nem ezekre a hétköznapi, apró-cseprő dolgokra gondolt. - Szerintem… csak féltette - válaszoltam lassan. Én szerettem nagyapát, noha megvolt a maga különös stílusa, velem mindig kedves volt és szerintem anyával is próbált az lenni, csak valahogy mindig másképpen csapódtak le a dolgok. - Nem feltétlen tőled, inkább a fiúktól úgy általánosságban - vontam vállat. - Tudod, most sem jönnek ki túl jól, bár szerintem azért mert túlságosan is hasonlítanak, két dudás egy csárdában sosem fért meg. Persze, ha ezt mondanám nekik úgy tagadnák ahogy csak tudják. Talán életükben először értenének egyet bármiben is. De ezt el ne mondd nekik, maradjon a mi titkunk - kacsintottam rá. Noha biztos voltam benne, hogy nem fogja tovább adni, nem csak azért, mert egyik személlyel sem volt beszélő viszonyban, hanem azért is, mert biztos voltam benne, hogy nagyapa nem éppen a szíve csücske. Pedig tényleg nem volt ő rossz ember, csak nem mindig - na jó, leginkább soha sem - találta a megfelelő szavakat ahhoz, hogy kifejezze magát. - Nos… nem lenne túl logikus, ha felborítom az életed, aztán azt mondom, hogy soha viszont nem látásra, nem? - vontam fel a szemöldököm. - Ne már, most komolyan! Szerinted megkerestelek volna, ha nem akarom tartani veled a kapcsolatot? Tudtam, hogy drogos és díler leszel, ez nem volt titok, mégis kíváncsi voltam. Szóval ja, én is örülnék ha beszélnénk, kezdetnek mondjuk levelezhetnénk, a Roxfortból nagyon másképpen úgysem lehet kommunikálni - mondtam néhol enyhe szarkazmussal a hangomban, de még véletlenül sem gonoszan. Nem szerettem volna megbántani, még a gondolkodás menetét is megértettem, noha nem feltétlen volt logikus. Bár… az érzelmek, mint annyiszor kiderült már, sosem voltak azok. Murphy is egy rokkant, vén pedofillal kavart, az Istenit! Éppen kérdezni akartam valamit, talán a levelekről, mikor kintről különös, mégis ismerős hangzavarra lettem figyelmes. Valaki kiabált, nagyon kiabált, én pedig ezer meg egy közül is megismertem volna ezt a hangot. - Anya...?- ültem egyből feljebb a székben. Nem értettem tisztán, hogy mit mond, de azt igen, hogy, nagyon nagyon dühös, bárkivel is ordibált, nem irigyeltem érte. A hangja pedig egyre közeledett, majd kattan a folyosó végén a zár. Tulajdonképpen ezt a hangerőt és azt az állapotot figyelem bevéve, ahogy megláttam azon is elcsodálkozom, hogy nem ő maga rúgta ki azt a helyéről. Nem kételkedem abban, hogy megtette volna. - Anya! - pattantam fel egyből, majd futottam oda hozzá és öleltem meg szorosan egyből, amint belépett, még az arcomat is a ruhájába fúrtam. Nem mintha félős kislány lennék, nem voltam az… annyira, mégis jobban esett a lelkemnek, hogy itt volt Anya, aki tulajdonképpen öt pillanat alatt vigyázva tudta állítani az összes auror pusztán a nézésével.
Muszáj volt elmosolyodnom Alina szavain, noha a téma cseppet sem volt vidám és szívmelengető. De ahogyan bizonygatta, hogy az erőszak nem megoldás, a tizenéves önmagamra emlékeztetett. Akkor még én is hittem effélékben, még a háború alatt is, jöhetett akárhány szörnyűség, akárhány Cruciatus Carrowéktól, akkor is őszintén hittem, hogy az erőszak sehova sem vezet. - Naiv vagy és idealista - ingattam a fejem minden rosszallás nélkül. - Régen én is pont azt gondoltam, amit te, de... hát az rég volt. Azóta sok mindent megtanultam az életben, például azt is, hogy voltak a világon annyira szar alakok, akik tényleg megérdemelték a halált. És azt is megtanultam, hogy többen voltak, mint azt eredetileg gondoltam. Éppen elégszer alámerültem már a mocsokban, hogy tisztában legyek ezekkel a dolgokkal. - Kritikán alulian jó gyerek? Sajnálom, akkor biztosan nem lehetek én az apád, itt valami tévedés történt - forgattam a szemem. Nehéz lett volna meghatározni, hogy rossz gyerek voltam-e. Kérés nélkül megcsináltam a házimunkát, dolgoztam a szüleim farmján, nem voltam válogatós, megbecsültem a használt holmikat is, alapvetően ritkán keveredtem bajba az iskolában. És közben mégis én voltam az a kissrác a roxforti évfolyamunkon, aki tizenhárom-tizennégy évesen elszívta az első cigijét, aki tizenöt évesen már profin tekerte a jointot, aki tizenhat évesen mindenféle ellenérzés nélkül benyalta a speedet és én voltam az, aki húszévesen az utcán kötött ki és minden méltóságát feladta egy kis hernyóért. Ettől rossz fia voltam a szüleimnek? Minden bizonnyal. - Nem tudom, nekem sosem tűnt úgy, mintha féltené anyádat - vontam meg a vállam. A következő kijelentésével végképp nem tudtam egyetérteni. Nem ismertem Mr. Scamandert, így a jelleméről sem tudtam nyilatkozni. Fridát viszont mindenkinél jobban ismertem, olyan közel álltunk egymáshoz, amennyire csak két ember közel kerülhetett. Annak idején szinte saját magamnál is jobban ismertem őt, így egész biztosan tudtam, hogy nagyon rosszul esne neki, ha az apjához hasonlítanák. - Ha akarnám, akkor sem tudnám elmondani nekik. Amúgy meg nem is merném, anyád kitekerné a nyakamat, ha ilyet mernék mondani róla és az apjáról. És nem is igazán értek egyet veled, szerintem nem ez a legnagyobb probléma a kapcsolatukban. Vagy legalábbis régen nem ez volt. De mindegy is, nem az én dolgom. Valóban nem volt már semmi közöm Fri és az apja kapcsolatához. Attól a pillanattól kezdve nem, hogy elhagyott. Most már tudtam miért tette, de az útjaink azon a ponton különváltak és már nem volt jogom véleményt alkotni bármiről is Scamanderékkel kapcsolatban. Csak szerettem volna, ha Alinának sosem kellett volna úgy éreznie magát, mint Fridának. - Tapasztalatom szerint az emberek nem túl logikusan viselkednek és nem ez lenne az első alkalom, hogy valaki felborítja az életemet, aztán lelép... Persze ezzel nem arra akartam célozni, hogy te is ilyen vagy. Csak már megszoktam és jobb tisztázni a dolgokat. - Nagyon sokszor átbasztak már, nehezemre esett elhinni, hogy Alina tényleg az én társaságomra vágyott. - De persze, nagyon jó lenne levelezni. Én is arra gondoltam, nem rögtön közös nyaralásra vagy nem tudom... Nem mintha járnék nyaralni... Ha jobban belegondoltam, azt sem tudtam, mit csinálhatnék közösen a lányommal. Egy kisgyerekkel könnyebb lett volna, őket egyszerű boldoggá tenné, de egy tinilány... Mégis milyen programot szervezhet egy tanácstalan apuka a tizenhat éves lányával? Alinával szinte tökéletesen egyszerre kaptam fel a fejemet az ismerős hangra. Ennyi év után is azonnal felismertem, ezer közül is. - Fri...? - Nem tehettem róla, nem tehettem ellene, de nagyot dobbant a szívem a hangjától, egy pillanatra úgy éreztem magam, mint amikor őt hallottam meg elsőként ébredés után. Persze akkor nem volt ilyen dühös és nem egy kivágódó ajtó követte a szavait... Először megszólalni sem tudtam, mikor megjelent Frida. Csak némileg meghatódva, de elsősorban döbbenten néztem őket, ahogy Alina rajta csüngött, mint egy kisgyerek. Akár egy család is lehettünk volna... Mi hárman, ahogyan annak idején elterveztük. És most mégis annyira fájdalmasan kívülállónak éreztem magam... - Szia, Fri... - szólaltam meg végül, mert sokkal kínosabb lett volna csendben maradni.- Ezek szerint ő a lányod... Jobbnak láttam adni a tudatlant, nem akartam bajba keverni Alinát. És én magam is szerettem volna elkerülni azt a nagyon kínos beszélgetést, amit az jelentett volna, ha most bárki is kimondja hármunk közül, hogy Alina kettőnk gyereke.
A hátamat a hűvös falnak vetettem, csukott szemmel hátrahajtva a fejem. Régóta nem éreztem magam ennyire fáradtnak. Ez volt kereken a hetedik nap, amit a fogdában töltöttem. Az első nap teljesen önkívületi állapotban hoztak be, én szinte semmire sem emlékeztem a minden mást felemésztő pánikon kívül, amit akkor éreztem - éppen múlt a vibe hatása, rettegtem még a becsapódó liftajtótól is. A második nap problémamentesen telt, kihallgattak, elmondtam mindent, amit biztonságosnak ítéltem meg: nem öltem meg Kyle Briggst, véleményem szerint egyik gyanúsított sem tette, valóban adtam el drogot a fiúnak, de ezen kívül semmit nem tudtam róla. A harmadik nap kezdtem ingerlékenyebb lenni, estére fájt a fejem és nehezen aludtam el a fogdában biztosított kényelmetlen ágyon, noha nem voltak nagy igényeim. A negyedik nap csillapíthatatlan idegesség uralkodott el rajtam, kihánytam az ebédet, fájni kezdtek az izmaim, az éjszakai órákra már úgy éreztem, mintha lángolnának a csontjaim, képtelen voltam akár csak egy percet is aludni. Az ötödik napon már a csapvizet is kihánytam, nem bírtam felkelni, zokogtam a fájdalomtól és könyörögtem az auroroknak, hogy engedjenek el. Ekkor érkezett meg szőke, tűsarkús és krokodilbőr táskás angyalként Fiona Dolohov. Estére megkaptam a két grammot, a hatodik nap reggelén pedig hazudtam egy alibit Caroline Dolohovnak. 
