A kis bőrönd kereke furcsa szögben állt, és jajveszékelve nyikorgott, ahogy a macskaköveken húztam keresztül a szűk utcákon. A hangos jelenet néhány opálos tekintetet rám vonzott, azonban azt hiszem egyből látszott rajtam, nem vonz a Zsebpiszok köz egyetlen lakójának sem a közeledése. Nem viseltem sminket, a hajam is kissé csapzott volt, alig lógtam ki az engem körülölelő bűzös utcák mindennapi képéből. Sérthette volna a büszkeségem, és percek alatt képes lennék változtatni rajta, azonban nincs senki, aki miatt ebben a percben el kellene rejtenem az arcom. Régen jártam már erre, egyáltalán nem szerettem, sőt! Viszolyogtam az utcáktól, annak jó pár lakójától, és az egész közegtől, mintha különös fekete ködön keresztül kellene sétálnom, és már az itt lét is mocskossá tenne. Éreztem szinte, ahogy a bőrömre tapad, majd lassan alá férkőzik, és ez olyan fojtogatóan hatott, hogy inkább elkerültem. Nehéz szembenézni a tényekkel, ezt én magam is jól tudtam, nagyon jól, de azt hiszem ezt nevezik tarthatatlan helyzetnek. Haza mehettem volna, aztán végig hallgatva apáékat, hogy ők megmondták, de lám azért csak benőtt a fejem lágya, elfoglalhatnám a régi szobám. Pedig ilyesmiről a mesékben sosem esett szó, hogy az igaz szerelem nem elegendő ahhoz, hogy két ember boldoggá tegyen, hogy szükség van még valamire. Arról egyszer se beszéltek, hogy mivé változhat egy ember, aki egykoron kedves és gondoskodó volt, hogy mit tehet egy gyengéd kéz, ha épp dühös… Haza mehettem volna, sarkon fordulva, szaladva, boldogan vagy sírva, de megtehetném. Nem… Azért indultam el a Zsebpiszok köz mélyére, mert dolgom van itt. A fülem mögé söpörtem kósza tincseimet, mintha ez némiképp segítene csapzott kinézetemet, és ha mindez számítana. Mit kellene mondanom? Az igazat? Hogy aggódom, minden nappal egyre jobban, mintha számtalan alkalommal nem hagyták volna el ajkaim e szavak, hangosan, halkan, sírva, nem törődöm hangsúllyal. Hogy árulónak érzem magam, amiért szóltunk anyáéknak, de már nem láttam más kiutat? Hogy azt hittem ők majd segítenek, megtörik a jég, és nem csak felszínes félvacsorákra futunk össze? Sóhajtottam, és pislogtam párat, nehogy sírva fakadjak, mielőtt egyáltalán kopogtathatnék. A testvérem volt, az egyetlen bátyám, éppen ezért biztos voltam benne, hogy történjen köztünk bármi is, nem hiába kopogtatok nála. Fájt a kezem, még mindig kivehető volt rajta a hatalmas kéznyom, de már sokkal kevésbé rikított, és csak emlékeztetett, mi az, amit hátra hagytam. Mély levegőt vettem, és határozott mozdulattal kopogtattam a koszos, és kissé ütött-kopott ajtón. Percek teltek el, órák, napok? Igazság szerint úgy éreztem, hogy időközben nagyon megöregedtünk mind a ketten, pedig csak néhány méter volt az egész lakás, mégis lassan tárult fel az ajtó. Sápadt volt, sokkal rosszabbul nézett ki, mint ahogy én éreztem magam. Szerettem volna sírva a karjai közé vetni magam, hogy vigasztaljon meg, hogy mondja azt, nem az én hibám, hogy minden rendben lesz. Egyetlen lépést se tudtam tenni, betonból voltak a lábaim, pedig eddig eljöttem. A színpadon mindig tudom, mi jön, mit kell tennem és milyen szöveget fogok mondani, most csak bámultam rá, és azon igyekeztem, hogy ne buggyanjon ki az a makacs könnycsepp a szemem alján. - Itt maradhatok, Titi? - Rekedtes volt a hangom, de ez most nem az a kellemes mellékzönge, amit annyian szerettek, csak a fájdalom szorította össze a torkom.
A földön feküdtem és a plafont bámultam, egy barnás foltot a kopott fehér festéken, ahol a felső szomszéd egyszer eláztatott mindent, mert részegen elfelejtette elzárni a csapot. Kormi összegömbölyödött a mellkasomon és dorombolt, monoton mozdulatokkal simogattam a fekete bundáját. Nem tudtam hány óra van, mióta fekszem itt, csak azt tudtam, hogy nem bírok felkelni innen. Nem fizikai gátja volt, már rég kiment belőlem az anyag, legalábbis annyira igen, hogy ne okozzon problémát a mozdulataim összekoordinálása. Egyszerűen nem akartam megmozdulni, nem éreztem magamban a motivációt semmire. A pislogás is túl sok energiát emésztett fel, az egész létezés túl sok volt most. Nem árulhattam, apám undorodott tőlem, anyám rám sem bírt nézni, Ada gyűlölt és volt egy lányom, akinek egy ilyen csődtömeg apát osztott az élet. Nagyon régóta nem gyűlöltem magam ennyire. Letüdőztem a cigifüstöt, majd lassan kifújtam. A dohányzóasztalon tele volt a hamutartó olcsó cigarettacsikkekkel, mellette szétszórva hevert a használt tű, a crack pipa, egy rózsaszín női sál, amit előző éjszaka felejtett itt valaki, akinek már a nevére sem emlékeztem és tulajdonképpen nem is akartam tőle rohadtul semmit, de amíg le nem lépett hajnalban, legalább egy kicsit szerethetőnek éreztem magam. Kopogtak. Meg sem mozdultam, eszem ágában sem volt kinyitni az ajtót. Bizonyára egy szomszéd volt vagy egy régi vásárló, aki még nem tudta, hogy amiatt a kibaszott Dawlish miatt egy gramm porcukrot sem adhatok el neki. Talán maga Dawlish volt az, jött ellenőrizni, hogy talál-e nálam kereskedelmi mennyiségű drogot. Nem talált volna, azt a keveset is elfogyasztottam, amit magamnak vettem egy díler havertól, épp csak némi fű lapult az egyik fiókban, mert anélkül nem tudtam elaludni. Kormi pofozgatni kezdett. Ignoráltam, de csak azért sem hagyta abba, ha megfogtam az egyik mancsát, akkor csinálta a másikkal, ha mindkettőt elkaptam, akkor megharapott. Morogva leraktam a mellkasomról és kelletlenül felkeltem a földről, megszédültem a hirtelen helyzetváltoztatástól. Még attól is fáradtnak éreztem magam, hogy elfordítottam a kulcsot a zárban, majd lenyomtam a kilincset. Bonnie, az én édes kishúgom állt a küszöbön, rajta ütések és szorítások nyomai, hamarabb vettem észre a színes foltokat a tökéletes bőrén, mint a bőröndöt, amit magánál szorongatott vagy az elfojtott könnyeket a szeme sarkában. - Tudod, hogy bármikor, Hugi. - Elszorult a torkom ettől a régi becenévtől. Titi. Emlékeztem rá, milyen édesen tudta mondani kislányként, amikor hazamentem a Roxfortból a tanítási szünetekre, belém csimpaszkodott és kérlelt, hogy "Titi, ezt csináljuk, azt csináljuk" és én persze mindig mindenre igent mondtam. Szerettem a húgomat, Merlinre, mindenkinél jobban szerettem ebben a kibaszott családban, de valószínűleg az egész világon is. - Rowle? Gyengéden megérintettem az egyik zúzódást az arcán. Napok óta először éreztem valamit az önsajnálaton kívül, ez pedig a harag volt. Meg tudtam volna ölni Herbert Rowle-t. Rengetegszer megvertek már életem során, most is viseltem még a halovány nyomait a nemrég történt esetnek a két uzsorással, de az nem ilyen verés volt. Amit Bonnie-val tett az az állat, az a világ egyik legundorítóbb tette volt és nem lehetett ahhoz hasonlítani, amikor engem elgyepált két gorilla, mert nem fizettem időben. Bonnie korábban egyszer sem rohant hozzám emiatt. Mégis mi történhetett? És miért éppen most kellett történnie, amikor ahhoz is gyenge voltam, hogy magamról gondoskodjak?
Azt mondják, hogy megedzi a lelket az élet, és a gondok csak a jellemünket formálják, hozzáadnak, és nem elvesznek lényünkből. Ebben a percben nem éreztem így, bármilyen bölcsek szóljanak ilyesmit, nekik bizonyosan mást jelent a nehézség, és nem látják azt, amit én most. A szellemalakot, aki egykor el se hitte volna, hogy ilyenné válhat. Kétszer is megnéztem, hogy éppenhogycsak nem teljesen áttetsző, oly halovány a bőre, arról nem is beszélve, mennyit fogyott. Úgy éreztem, hogy egyszerre szeretnék dühösen dobolni a mellkasán, számonkérve, mégis mit tett magával, mit tesz magával? De ugyanennyire szívesen öleltem volna magamhoz, hogy tudja, nincs egyedül, sose volt egyedül, nem kell ezt tennie, nincs miért bántania magát. Hallgatna rám? Meglehet egy időre elhinné, de én se kezeltem jobban a dolgokat nála, talán családi vonás lenne, hogy mindig úgy érezzük, mi rontottunk el mindent? - Nem jöttél… Sokat veszekedtünk, de utáltam, amit csinált, ő is gyűlölte, hogy én pedig semmit se teszek. Nevetséges, hogy mennyire hasonlítunk, miközben annyi mindenben különbözünk. Megtöröltem a szemem, mert sírós szemekkel nehezebb sértettségem kifejezni. Mindig eljött a veszekedések után, hogy valahogy kibéküljünk, hiszen ez olyan környék, ahová nem szívesen tettem be a lábam, és azt hiszem ő se szerette annyira, ha erre járkálok. Éreztem a kezét az arcomon, és kicsit összerezzentem. Nem miatta, a keze meleg volt, bár mintha az is csontosabb lenne most az átlagosnál, azonban a zúzódás még mindig fájt. Herbert nem fogta vissza magát, ha valami felidegesítette, és legtöbbször miattam volt mérges. Mert virágokat kaptam, leveleket, képeket készítettek velem… mindig láttam a szemében a kétségbeesést, és utána olyan kedves volt, ha megnyugodott senki sem szeretett nála mélyebben. Összefacsarodott a szívem, még túl korai volt, hogy utáljam, azt hiszem. - Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy leestem a lépcsőn? - Egy ideig balesetek tömkelegének tulajdonítottam a foltokat, de neki már akkor se tudtam hazudni, végig átlátott rajtam, mindig átlát. - De… ez volt az utolsó, ha tényleg itt maradhatok. Összepakoltam mindent, Hókuszpókra pedig vigyáz pár napig Nick. - Mindig is rengeteget beszéltem, ha nem tudtam dűlőre jutni abban, mi legyen a következő lépés, neki talán még nem is említettem a befogadott kutyát. - A lényeg, hogy nem kell már miatta mérgesnek lenned. - Megfogtam az arcomhoz érő kezét, aztán előre léptem, és átöleltem, ahogy gyermekkoromban tettem, vagy ilyen szoros akkor se volt talán. - Nagyon hiányoztál… - A mellkasába suttogtam, mintha évek óta nem találkoztunk volna, pedig csak hetek voltak, nem? A pólójának állott szaga volt, mintha a házat se hagyta volna el egy ideje, és még valami más, talán füst, cigaretta? Meg persze az összetéveszthetetlen macska illat. Egyik se érdekelt, vagy zavart, így akartam maradni egy ideig, mert azt éreztem, amit hosszú ideje nem, hogy biztonságban vagyok. Hazajöttem. Itthon vagyok.
Gyerekként azt gondoltam, hogy felnőtt férfiként enyém lesz a világ minden boldogsága és lehetősége. Akkoriban a sikeres élet kulcsát a menekülésben láttam, minél távolabb akartam kerülni apámék farmjától és bebizonyítani, hogy többre vihetem náluk. Hogy nem vagyok olyan hülye, mint amilyennek mindenki gondolt. Akkor a golymókszar takarítását és a tanárok lesajnáló pillantását láttam a legrosszabb dolognak a földön, ugyan ki gondolta tizenévesen, hogy mi lesz belőlem? Sőt, felmerül a kérdés, hogy egyáltalán mi lett belőlem? Mert én már nem tudtam, egyre kevésbé voltam biztos benne, ki is vagyok én, újra és újra olyan helyzetekbe kerültem, hogy megkérdőjeleztem magammal kapcsolatban mindent. És különben is, számít egyáltalán, hogy ki vagyok, amikor néhány gramm anyag vagy éppen annak hiánya elég hozzá, hogy kiforduljak önmagamból? Bonnie valamiért rendíthetetlen meggyőződéssel hitte, hogy menthető vagyok. Ő mindenkiről ezt hitte, ő egyszerűen túl jó volt és most ezért állt előttem tele véraláfutásokkal és zúzódásokkal. Elhitte rólam, hogy több voltam egy nyomorult narkósnál és elhitte Rowle-ról, hogy őszintén szereti, többet nem bántja, igazán sajnálja és tököm tudja mivel áltatta még az a szemét a húgomat. Bonnie-nak fájt látni az önpusztításomat, holott ő is ugyanezt tette magával, csak nem tűt szúrt a karjába, hanem hagyta, hogy nap mint nap megalázzák. Szerinte többet érdemeltem ennél. Szerintem meg ő érdemelt többet a boxzsák szerepénél. Ha jobb testvér lettem volna, már elástam volna Rowle-t. - Bent tartottak az aurorok, a Briggs-nyomozás miatt - magyarázkodtam. - Azóta meg minden elég kaotikus. Nem akartam végigvenni a listát az elmúlt hetek összes pofonjáról. Arról már úgyis biztosan tudott, hogy apáék elküldtek és féltem vele beszélni erről. Mindig annyira elnéző volt a szüleinkkel és a nővérünkkel szemben. Vajon ez alól is felmentette volna őket? Pippa árulása és anyáék ridegsége alól? Létezhet magyarázat arra, hogy valaki eltaszítja magától a saját gyermekét? - Nem hinném el. Lehet, hogy anyáék bekajálnak minden hazugságot, de te épp annyira estél le a lépcsőn, amennyire én rendszeres véradó vagyok. - Összefacsarodott a szívem, ahogy összerezzent az érintésemre. Hogyan volt képes kezet emelni az az állat a húgomra? Az én csupa szív, tökéletes húgomra, akinek a legnagyobb hibája az volt, hogy túlságosan szeretett mindenkit, csak saját magát nem. Utáltam, amikor hazudott nekem, ő is gyűlölte, amikor én hazudtam neki. A szüleink ellenben örültek, ők nem akarták hallani az igazságot, könnyebb volt együtt élni azzal a tudattal, hogy a legkisebb gyerekük folyton megüti magát a színházi próbákon, mint hogy bántalmazó kapcsolatban él. Nyugodtabban aludtak abban a tudatban, hogy a tűszúrások okozta új sebek és régi hegek a karomon a Mungóból származtak, nem pedig magamnak okoztam őket. Merlinre, arról sem vettek tudomást, hogy fél évig hajléktalan voltam, két évig pedig heroinfüggő. Nem tűnt fel nekik, hogy rendszeresen ott ültem az asztaluknál belőve, mert máshogy képtelen voltam elviselni a családi összejövetelekkel járó stresszt. Nyilván nem kérték számon a húgomon a hazugságait, nem akartak látni semmit. Nem akarták látni a gyerekeiket teljes valójukban, talán soha nem is törekedtek erre. - Maradhatsz, persze, most elég zűrös minden, de neked mindig van hely. Hókuszpók micsoda? Kutya, macska, miniakromantula? - Nem volt a legalkalmasabb az időpont a húgom megsegítésére. De nem küldhettem el, bármilyen nyomorultul is voltam, bármennyire összeomlott körülöttem minden. És talán be tudna segíteni, igen, talán kölcsön tudna adni a lakbérre... Merlin aszott heréjére, Bertie, ne legyél már ekkora számító köcsög... - Hogy ne lennék mérges? Nézz magadra, szerinted normális ember így bánik a barátnőjével? Itt maradhatsz, de az a pöcs nem jöhet ide, ha csak megpróbál a közeledbe jönni, én kicsinálom. Magamhoz szorítottam Bonnie-t, olyan csontropogtatóan, mint kiskorában, bár akkor még könnyedén felkaptam és körbepörgettem. Azóta megnőtt és én sem voltam most jó erőben. Pedig régen milyen egyszerűen forgattam, és ő olyan biztonságban érezte magát a karjaim között, mintha tudta volna, hogy sosem fogom elejteni. Akkor talán így is volt. - Te is nagyon hiányoztál. Ne haragudj, hogy nem kerestelek, egy fasz voltam veled már megint. - Magam sem hittem el, de úgy éreztem, az ölelésétől feltöltődtem, hiába volt szörnyű állapotban (tagadhatta, de minden porcikája azt ordította, hogy nincs jól), a jelenléte és a szeretete többet ért mindennél. Amióta Ada rám csapta az ajtót, naponta lőttem magam, szívtam a cracket, számolatlanul nyeltem egymás után a tablettákat, mindent, amit éppen olcsón meg tudtam venni. Csak néhány órára adtak boldogságot, utána nem maradt más, csak üresség, fájdalom, rosszullét és teljes elkeseredés. Bonnie csak adott és nem vett el. Bárcsak létezett volna olyan drog, ami a szeretet pótolhatta. Elvettem Bonnie bőröndjét és beljebb cipeltem a lakásban, Kormi és Cirmi természetesen azonnal felugrottak a tetejére, hogy kisajátítsák maguknak. - Bocs, elég nagy a rendetlenség... - Nem volt mit titkolnom a húgom elől, tudott mindent, ennek ellenére úgy pakoltam el mindent a dohányzóasztalról, mintha még lett volna takargatnivalóm előtte. Mindent a kukába söpörtem, csak egy zacskó olcsó dohány és cigarettapapír maradt elől.
Tudtam. Pontosan tudtam, hogy hol volt napokon keresztül, de Herbert azt mondta, hogy ha beteszem a lábam a Minisztériumba, azt Bertie fogja a legjobban megbánni. Se a karrierem, se az nem érdekelt volna, hogy elhagy, azonban már látom, a férfi mindig úgy alakította a dolgokat, hogy elérje, amit akart. Minden bizonnyal szégyen lett volna, hogy a fogdában ülő testvéremhez járkálok, este meg vele mutatkozom egy előkelő étteremben, mekkora hülye voltam… Nagyon nyeltem, el akartam mondani, hogy nem csak Pippa tehet a dologról, hogy én is ott voltam, mikor mindent elmondott anyáéknak. Azt hittem ha megtudják az igazat, akkor majd segítenek, hogy haza hívják gyógyulni, és fel se merül bennük, a fiúk árthatna bárkinek. Merlinre! Hiszen Titi életében nem bántott még olyat sem, aki megérdemelte volna, nem hogy egy gyereket, ezt tudniuk kellett volna, annyira akartam, hogy értsék. Ehhez képest elkergették, mintha kóbor kutya volna, és Pippa egy percig sem sajnálta, vagy bánta, mintha helyén való volna. Olyan mérges voltam, annyira fájt, épp ezért se akartam hazamenni, nem bírnám a mosolyukat, a szeretetet, már a gondolat is rossz volt, hogy nekem mért jut, ha neki nem. - Tudom… én… - Felpislogtam rá, és szerettem volna, annyira szerettem volna, hogy csak értse, hogy ne kelljen kimondanom. Mit fog gondolni, ha elmesélem, hogy Pippa mellett álltam egy pillanatig? Hogy elárultam, és menjek akkor inkább haza? Képtelen lennék így itthagyni, és úgy tenni, mintha nem látnám, mennyire szenved. Mindenki másnak ez hogy sikerül, hogy tudják bezárni a szívüket? - Nem akarok többé hazudni, és nem is fogok! - Sose nevezném magam kifejezetten hangosnak, és most se kiabáltam, de elég határozottan jelentettem ki, hittem benne. Amikor összecsomagoltam és eljöttem, mindent magam mögött akartam hagyni, egy pillanatra még azon is elgondolkoztam, hogy a színházba se megyek vissza. Herbert pontosan tudta, hogy mikor hol vagyok, hánykor vannak a próbák, és mivel köztiszteletben álló család tagja volt, sokszor beengedték a művészbejárón, vagy az öltözőbe. Abban akartam bízni, hogy a levelemben jól érthetően leírtam, inkább ne kövessen, semmi szüksége rám, hiszen folyton csak bántjuk egymást, de a szívem mélyén biztos voltam benne, hogy ilyen könnyen nem zárhatom le. Ezt is el kellene mondanom? De akkor folyton a nyomomban lenne, és ha találkoznak, Titi biztosan beváltja az ígéretét, én viszont nem akarom, hogy megint bevigyék az aurorok. Sose mosná le magáról, hogy megtámadott valakit, Herbert pedig bevetné a kapcsolatait, biztosan bezáratná, ha erre esélye nyílna. Már a gondolat is megrémített, hogy ez megtörténhet. - Kutya. - Rántott ki gondolataimból kérdése, mintha csak egy rémálomból ébredtem volna. - Egészen jól nevelt, egy hatalmas szeretetgombóc, mint Kormiék. - Sok mindenben hasonlítottunk, a szemünk, a hajunk színe, és hogy utáltunk sorsukra hagyni másokat. Most se fogok másképpen tenni, biztos voltam benne, hogy csak támogatásra van szüksége, hogy ha mellette leszek, képes arra, hogy talpra álljon. Szeretem a szüleimet, hálás vagyok nekik, de sose támogatták egyikünk törekvéseit se, mintha hiába való lenne a küzdelmünk, hogy magunk mögött hagyjuk a farmot, a multat. Pedig ez nem jelenti azt, hogy őket is elhagyjuk, vagy szégyelljük azt, honnan jöttünk, büszke vagyok arra, hogy megvalósították az álmukat, de nekünk ugyan azt kellene tennünk. - Nem fog idejönni, megírtam neki, hogy ne keressen, és szerencsére nem tudja a címed. - Meglehet, hogy azt lenne a legkevesebb kiderítenije, de miből gondolná, hogy ide jöttem? - Semmi se számít már, miattam nem szabad verekedned, vele pedig különösen nem, nehogy bevigyenek megint! Hozzá simultam, meleg volt, és megnyugvás érzésű az ölelése. Gyerekként úgy gondoltam, nincs annál jobb, mint amikor a karjában tart a családom valamely tagja. Bebe annyiszor cipelt és hurcolt, ahányszor csak rácsimpaszkodva könyörögtem neki, pedig Pip elég hamar figyelmeztette, hogy nem fogom hagyni, hogy letegyen. Mikor távolodtunk el annyira, hogy ez ne legyen természetes, hogy elgondolkozzak azon, megölelhetem-e? - Titi… nem csak Pip szólt anyáéknak, én se hallgattam tovább, azt hittem, hogy… hogy akkor majd elmegyünk érted, és hazahozunk. Annyira szerettem volna, de apa kiabált, anya sírt, Pip pedig azt mondta, ezzel túl messzire mentél. - Szinte hadartam a mellkasába mindent, ami nyomta a lelkem, nem akartam elhallgatni, többet nem hazudok neki, megígértem. - Miért nem értik? Ne haragudj rám, annyira szerettem volna… szerettem volna, ha egyszer kiállnak érted. - Ezt jelentené a család, hogy törődünk egymással, hogy fontosak vagyunk a másiknak, akkor is, ha hibázunk. Csak álltam ott, és úgy éreztem, a világ legnagyobb naívája vagyok, amiért képes voltam elhinni, ennyitől megváltoznak majd. Azonban mi mást tehettem volna? Szerettem őket, Bebet is, mindennél jobban, és úgy éreztem szétszakadok, ha arra kényszerítenek, hogy válasszak. Lassan követtem a lakásba, féltem, hogy mit látok majd ott, hogy nem tudom visszafogni magam, és megbántom. Mert aggódtam, utáltam azt, amit művelt magával, hogy azt hitte, ennyit érdemel. Én tudtam, ha más nem is, ha még ő maga sem, de én biztos voltam benne, hogy ki fogom rángatni innen, és neki menni fog, igenis sikerül! - Nem gond, majd segítek rendbe szedni. - Húztam be az ajtót magam mögött, direkt nem figyeltem, miket dob ki, a következő alkalommal majd megbeszéljük. - Jajj, kis babócák! - Hajoltam le a macskákhoz, hogy megpuszilgassam a szőrös kis buksijukat, amit elégedett dormolással jutalmaztak, hát igen, az állatok mindig közel álltak a szívemhez. Aztán felegyenesedtem, majd egy szabad fogasra akasztottam a kabátom, és felkötöttem a hajam. Körbe néztem az apró lakásban, tényleg olyan volt, mint egy háborús övezet, de számítottam rá, Titi mégiscsak egyedülálló férfi volt. Valószínűleg nem evett rendesen, ezért fogyott ennyit, szóval ez se maradhat ennyiben. Rendben, akkor nincs más hátra, mint előre! - Jól van, akkor kezdjük a dolgok rendszerezésével, ne heverjen minden szanaszét! - Hajoltam le egy kupac újságért, amit az asztal szélére tettem, majd a szemem megakadt valami furcsán. - Megváltozott az ízlésed? - Emeltem fel a rózsaszín sálat, és csak reméltem, hogy nem megzavartam valamit.
Szerettem volna egyszer én is ilyen magabiztosan kijelenteni, hogy többet nem fogok hazudni. Képtelen lettem volna rá, az életem folyamatos, egymásba fonódó hazugságokra épült. Vajon mikor lett a "nem, apa, nem miattam szöktek meg a golymókok"-ból "igen, anya, azok ott tűszúrások, de nem az, amire gondolsz, csak vért adok a Mungóban"? És vajon számított volna bármit is, ha nem hazudom végig az életemet, más lenne most akármi is? Nem tudhattam. De ez valamiféle családi vonás lehetett, mert Bonnie is hatalmar erővel igyekezett elfedni az igazságot, épp úgy, ahogy alapozóval fedte el az ütések nyomait. - Úgyis mindig bénán hazudtál. Nekem biztosan. - Talán nem is hazudott rosszul, csak én ismertem őt túl jól, engem érdekelt túlságosan az élete ahhoz, hogy átlássak rajta. Az emberek általában csak azt látták, miben különböztünk a húgommal. Ő sikeres volt, látszólag csodálatos párkapcsolattal, csinos, elegáns, elbűvölő - én ezeknek a tökéletes ellentéte. Pedig több mindenben hasonlítottunk Bonnie-val, mint a hajszínünk és a barna szemeink. Ugyanúgy ittuk a forrócsokit (anyukánk nagyon finoman csinálta, a szívem is belesajdult ezekbe a gyerekkori emlékekbe), ugyanúgy tudtunk fintorogni, szemet forgatni, mosolyogni és ugyanolyan könnyen megesett a szívünk az árva teremtéseken. Így került hozzám az a két démoni macska, Bonnie-hoz pedig a Hókuszpók nevű kutya és még ki tudja hány állat. Menthetetlenek voltunk. - Azért remélem, hogy sok mindenben nem hasonlít Kormiékra... - mosolyodtam el az érkezése óta most először. - Ugye nem egy vérszomjas pitbull, akit kutyaviadalokról mentettél és csak szerinted egy cukorborsó? Ez Bonnie-ra vallott volna, persze én nem ítélkeztem Kormival, aki annyira agresszív volt, hogy már a Szent Mungóba is be kellett egyszer mennem miatta, ahol nem akarták elhinni, hogy nincsenek öngyilkos hajlamaim és nem én vagdostam magam, hanem a macskám intézett el ilyen csúnyán. Örömmel vállaltam volna a letartóztatást, ha cserébe Bonnie-t biztonságban tudhattam. A kishúgom volt, ki más védte volna meg az elmebeteg exétől, ha nem én? Az apánk, aki csak annyira emelte fel a seggét a fotelből, hogy az imádott golymókjait ellássa? Soha nem számíthattunk rá, soha, még akkor sem tudott vagy akart volna a tettek mezejére lépni, ha a lánya épsége múlt rajta. Talán nem is érdekelte. Most már egyre inkább azt éreztem, hogy őszintén magasról leszarta mi történik velünk, a gyerekeivel. - Nem érdekel, ha bevisznek. A kishúgom vagy, nem nézhetem az örökkévalóságig tétlenül, hogy bántanak téged. Ha igazán jó testvér lennék, akkor már korábban laposra vertem volna Rowle-t. - Nem voltam hajlandó a keresztnevén emlegetni az expasiját, az első pillanattól kezdve idegesített, hogy Herbert neve mennyire emlékeztetett az enyémre. Melegséggel töltött el, ahogy Bonnie a mellkasomhoz simult és eltűnt a szokásosnál véznább karjaim között. Mennyire egyszerű lett volna örökké így maradni, egymás szerető ölelésében, ha már más úgysem maradt nekünk... Aztán Bonnie megszólalt. Haragot és sértettséget kellett volna éreznem, hiszen elárult, ha akaratán kívül is, de megtette. Ő is épp olyan hibás volt, mint Pip, ha hallgattak volna, most apáéknál lakhattam volna, nem kellett volna a lakbér és az éhezés miatt aggódnom. De legfőképpen nem kellett volna ennyire kibaszottul egyedül éreznem magam ebben a hatalmas, mocskos világban. De nem voltam rá dühös, még csak csalódott sem voltam. Szomorúságot éreztem, amiért ennyire naivan viselkedett, amiért még mindig azt gondolta, hogy a nővérünket segítő szándék vezérelheti, a szüleink pedig képesek gondolkodni, kilépni a szűk kereteik közül és megérteni minket. És még neki volt bűntudata, amikor ő legalább jót akart. Pip most biztos elégedetten ült otthon, annak a biztos tudatában, hogy helyesen cselekedett. Akkor is ezt érezhette, mikor tizenhét éve rezzenéstelen arccal közölte velem, hogy nem képes segíteni, oldjam meg, aludjak csak az utcán és tegyem meg a túlélésért azokat a szörnyű dolgokat, amikre a mai napig igyekeztem nem gondolni, hiszen ő nem áldozhatta fel a tökéletes élete drága idejét az én szarságaimra. - Nem haragszom. Tudom, hogy nem akartál rosszat, de annyira naiv vagy még mindig... Pip évek óta várja már, hogy végre alkalma legyen eltávolítani a családból. Apáék meg... te is tudod milyenek, nem véletlenül hallgattam el előlük mindent - ráztam meg a fejem. A szememet könnyek szúrták, túl sok volt ez egyszerre, mostanság az egész élet túl soknak tűnt. - Anya eljött hozzám néhány napja. Azt hittem, ki akar békülni. Beszélgettünk, szerintem még sosem beszéltünk ennyit egyszerre. Elmondtam neki elég sok mindent, igazából nem tudom miért, mert nem kérdezett, csak azt hittem, hogy ezért jött. Hogy kíváncsi rám, szeretne megérteni, tudod... Közölte velem, hogy többet nem akar látni, mert fájdalmat okoz neki a nyomorúságos életem. Nagyon ocsmány dolgokat mondtam neki, de tudod mi a legrosszabb? Nincs miatta bűntudatom. Szerintem sosem szeretett engem igazán, mert akkor nem lett volna képes ezt mondani nekem. És tudom, hogy rosszul kéne éreznem magam, amiért így beszéltem vele, de már képtelen vagyok mindenért szarul érezni magam, mintha minden rossz a világon az én hibám lenne. Belefáradtam a folytonos önutálatba, bár nem múlt el pusztán attól, hogy a gyűlöletem magamon kívül anyámra, apámra és a nővéremre is irányult. A lelkem mélyén pedig tudtam, hogy úgyis sírva hálálkodnék nekik a legkisebb kedvességért is, mert továbbra is úgy vágytam a szeretetükre, mint éhező egy falat kenyérre. Sosem értettem, a macskáim miért egyedül a húgomat szerették. Az ő kezében azonnal kedves, doromboló kiscicákká váltak, pedig engem, a megmentőjüket és gazdájukat minden áldott nap teljes terrorban tartottak. Bonnie biztosan valami macskasuttogó lehetett vagy macskamentát hordott a zsebében. Irigyeltem érte, most is volt néhány ocsmány karmolásnyom valahol a mellkasomon, mert Cirmi úgy döntött, hogy remek ötlet lenne nekifutásból belém mélyeszteni az összes karmát, amiért nélküle mertem enni. Pedig a lakás három lakója közül egy ideje ők voltak csak azok, akik rendesen kaptak enni, nekem nem jutott annyi, amennyire szükségem lett volna. - Ne már, itt te vagy a vendég, nehogy nekem nekiállj takarítani - háborodtam fel, amint nekiállt rendet rakni. Nem a holmijaimat féltettem tőle, egyszerűen csak nem akartam, hogy házimanót játsszon két perccel az érkezése után. A sál láttán érdektelenül vállat vontam. - A nők terén? Úgy nincs minek megváltoznia, sosem volt ízlésem, hacsak az nem számít annak, hogy kiválasztom azokat, akik aztán belém rúgnak. Ha a rózsaszín árnyalatra gondolsz, akkor most, hogy így mondod... egészen kiemelné a szemem színét, nem? - Elvettem tőle a sálat és azt is bedobtam a kukába a többi felesleges szemét közé. - Én is túl vagyok egy szakításon, én így próbálom feldolgozni. De őszintén szólva az jobban érdekel, hogy te hogyan és végül miért szabadultál meg attól a tulok Rowle-tól.
Hogy vitatkozhatnék a kijelentésével? Feleslegesnek érzem, tényleg borzasztó voltam, ha arról volt szó, hogy neki hazudjak. Anyáék is csak azért hittek nekem, mert hinni akartak, mert a szívük mélyén szerették volna, ha tényleg csak egy törékeny nő lennék, aki túl sokszor bénázik. Én magam is szerettem volna hinni, annyi éven keresztül mondogattam nekik és magamnak, hogy lassan már az ellenkezőjét volt nehéz komolyan venni. - Talán sose próbálkoztam igazán. - Megvontam a vállam, igazság szerint már nem számított, tényleg nem. Itt maradtunk egymásnak, ketten a világ ellen, és mindketten olyan nyomorultul néztünk ki, ahogy éreztük magunkat. Nevetni és sírni lett volna kedvem, nehéz volt eldönteni, mit is érzek egészen pontosan, még ott kavargott minden gondolat a fejemben. Kimondatlan félszavak, meg nem tett lépések, elkövetett, és elkövetni készülő hibák. - Szerintem rosszul ítéled meg őket, mind a ketten szeretetéhes kis gombócok! - Viszonoztam mosolyát. Meglehet, hogy nem volt a legjobb a viszonyuk az idegenekkel, de ki ítélhetné el őket, mikor az utcán folyton bántották őket? A helyükben én is tartanék attól, hogy aki felém közelít, barát, vagy épp ellenség. Jobb félni, mint megijedni. Titi amúgyis erőd, felnőtt férfiember, ők pedig cuki kiscicák, nem értem az állandó megjegyzéseit, mintha lenne mitől félnie velük kapcsolatban. - Dehogy! Ő egy… kicsit talán nagyobb Kormiéknál, de nem harci kutya! - Az biztos, hogy a felmenői között akadt dán dog, a méreteit tekintve. Amikor először láttam, láncon tartották, egy koszos udvarban, ahol mindenhol szemét vette körül. Olyan szomorú szemmel tekintett fel, képtelen lettem volna így otthagyni. Mégis meg kellett tennem, mert a tulaj úgy gondolta, hogy azokat az ócska fém lemezeket őriztetni kell vele, és egyébként sem való finom hölgyek mellé egy ilyen vad korcs. Hangosan ugatott, öblös volt a hangja, de egy pillanatig sem láttam vadnak, egy ártatlan állat volt, akit nem becsült meg a gazdája. Napokig jártam vissza, míg végül egy csinos összegért lemondott róla a fickó. Kihívó tekintettel rám nézett, és azt mondta, hogy menjek csak oda, próbáljam levenni róla a láncot, majd meglátom, hogy ez egy vadállat, etetni is csak messziről szokták. Nevetségesnek találtam még a feltételezést, oda sétáltam, megsimogattam a félénk kutya okos fejét, majd lecsatolva róla a láncot, hazavittem. Többet a környékre se mentünk. - Ne mondd ezt! Engem igenis érdekel! - Szerettem volna toppantani, hogy hangsúlyt adjak a szavaimnak, de nyugalomra intettem magam. Túl gyorsan felkaptam a vizet, mikor így beszélt, mert mindig mindenkit maga elé helyezett, mintha ő kevesebb volna bármelyikünknél is. - Te igazán jó testvért vagy, és ennek bizonyításaként senkit sem kell megverned. Herbert… őt csak hagyjuk békén. Messze álltam még attól, amit lezárásnak lehetne nevezni, nagyjából, mintha a Rómeó és Júliát egy könnyed szerelmi bohózatnak írnánk le. Az eszemmel tudtam, számtalanszor elmondtam idefelé jövet, hogy nem okozhat többet fájdalmat, hogy nem engedhetem, nem szabad engednem. Akik egy szakítás után egyből képesek azt mondani, hogy túl vannak rajta, azok minden bizonnyal nem szerettek még teljes szívükkel senkit. Féltem, nagyon féltem attól, hogy Titi megharagszik, tudtam hogy mennyire elmérgesedett már Pippel is a viszonyuk. Én nem akartam ezt! Olyan szorosan kapaszkodtam belé, mintha félnék, hogy a következő pillanatban elhopponál a saját lakása elől. Drága Merlin, tényleg megfordult a fejemben, hogy ilyesmi történhet. - Pip csak… tudod, hogy mennyire szeretné, ha minden tökéletes lenne. - Megsimogattam az arcát, úgy nézett ki, ahogy én éreztem magam, hogy talán menten sírok. - Mindig reménykedem benne, hogy ráébred egy nap, semmit sem ér ez a látszat, olyan, mint a díszletek, amiben esténként játszom. Üres. Amikor véget ér a darab, legördül a függöny, a közönség hazamegy, a színészek emberré változnak, és a komor, elhagyatott színpad már nem palota többé, vagy háborgó tenger. Csak fa, karton, néhány méternyi anyag, és festék. Ha máshol állna kupacokban, szemétként szabadulnának meg tőle. Pillanatokra boldoggá tesz és elkápráztat, de ez csak látszat, nem igazi, nem mély, nem tartós. Visszafojtott lélegzettel hallgattam, olyan szomorú volt, ahogy mesélte. Szerettem volna megvigasztalni, azt mondani, hogy anya biztosan nem úgy gondolta, és én tényleg hittem benne, hogy valahol a szíve mélyén tényleg ez a helyzet. Az anyánk volt, hát olyan nagy dolog lenne, hogy támogasson minket, még ha szerinte rossz döntéseket is hozunk? Minden bizonnyal sose fogom megérteni, mi volt az a pillanat, amikor a csodálatosan meleg családi fénykép leesett a falról, és darabokra tört. - Biztos vagyok benne, hogy már hazafelé menet se úgy gondolta… - Anya mindig közel állt Titihez, közelebb mint apa bármikor, ezért sem hittem, nem akartam hinni, hogy így búcsúzott volna. - Most hagynunk kell, hogy leülepedjenek a dolgok, felnőttek vagyunk, mindent meg fogunk tudni oldani! - Együtt, már nem kell egyedül lennie, itt vagyok, támogatom, ha mindannyiunk helyett, hát teljes erőmből teszem. Elégedetten dögönyöztem meg a kis terror-kommandót, sose mondtam, de valahogy annyira illet ez a két gazfickó Titihez, mintha csak egymásra találtak volna. Szeretetre méltóak voltak, csak a maguk módján, és ezt kevesen látták meg. - Nézd, én nem leszek vendég, akit körbe kell ugrálnod, te segítesz nekem, így a legkevesebb, hogy viszonzom azt! Ó, és a lakbér rám eső részét is szépen elfogadod, és mindent megeszel, amit a tányérodra teszek, mert az ajtód előtt hallottam, hogy összekoccantak a bordáid! - Egy pillanatig se zavartattam magam, csak soroltam a pontokat, miközben azon igyekeztem, hogy megzabolázzam a lassan a teljes lakáson eluralkodó kuplerájt. Hallottam a viccelődését, mindig a humorral próbálta leplezni, hogy… úgy nagyjából mindent. Amikor rossz napja volt, amikor jó, bármi bántotta, csak mondott valamit, ami abszurd, oda nem illő volt, és úgy érezte, akkor máris minden rendben van. Nos, most sem úgy tűnt, mintha rendben lenne. - Mindig is úgy gondoltam, hogy csak egy igazán férfias férfi hordhat fesztelenül rózsaszínt. - Öltöttem rá nyelvet, de aztán kénytelen voltam én is a komolyabb arcom felvenni. - Én… nem tudom. Két napja Hókuszpók megharapta, amikor… veszekedtünk. Olyan dühös lett, hogy elaltatja, mert egy veszett dög, és hogy én direkt ellene neveltem, és akkor elő akarta venni a pálcáját, és féltem, hogy tényleg képes megölni, mert olyan forrófejű, és néha rosszabb napjai vannak. - Lehajoltam egy újabb kupac holmiért, amit gondosan szelektálni kezdtem, nem mertem ránézni, úgyis tudtam, hogy milyen arcot vág. Még mindig védtem Herbertet, de mit tehetnék? - Bezárkóztam a fürdőbe a kutyával, és megvártam, hogy elmenjen. Úgy nézett rám az az állat, mintha valami rosszat tettem volna, és akkor úgy éreztem, valóban tettem valami szörnyűt. Nem hagyhattam, hogy azért, mert mi nem tudjuk kezelni a konfliktusainkat, egy ártatlan lélek szenvedjen. - Egy kupacba kezdtem dobálni a ruhákat, úgy tűnt mosni sem árt majd. - Nick azt mondta, hogy vigyáz rá, de ha egy kutyát így féltek tőle, miért megyek haza? Azt hiszem ez volt a pont… a kezdő löket. Sokszor hallottam már a körülöttem lévőktől, hogy ennél többet érdemlek, hogy ne engedjem, hogy megalázzanak, de ők nem értették. Nem látták, amikor virágot hoz, amikor átölel, és azt érzem, én vagyok a mindene. Hogy mélyen belül szeret, mindig szeretett. Csak képtelen fékezni magát, olyan mint a tűz, nem csak melegít, felperzsel. - Egyáltalán ettél ma már? Szeretnéd, ha megint főznék valamit? - A nyári szünetekben gyakran főztem, talán gyakrabban, mint kellett volna. Az utóbbi időben Herbert folyton étterembe vitt, de biztos össze tudok ütni valamit, ami mindkettőnknek jót tesz majd.
Nem, tényleg sosem próbálkozott igazán. A bátyja voltam, egy ideális világban eszébe sem kellett volna jutnia, hogy a szemembe hazudjon, ahogyan nekem sem kellett volna annyiszor hazudnom neki és elhallgatni a valóságot. A kényszer hozta így, mi mást tehettünk volna, amikor először kerültünk abba a helyzetbe, hogy nem mondhattunk egymásnak igazat? Még most is fel tudtam idézni, ahogy ott ültünk a Három Seprűben, láttam magam előtt Bonnie kislányos arcát, a vajsör habja az orrára kenődött és egyszerűen képtelen voltam megmondani neki, hogy nagy a baj. Nagyon nagy. Nem közölhettem egy kisgyerekkel, hogy előző este a híd alatt aludtam és még mindig nem ment ki belőlem a heroin, alig tudtam odavonszolni magam a találkozónkra. Azóta csak gyűltek és gyűltek a hazugságok kettőnk között. Talán most volt itt az ideje, hogy ezen változtassunk, már úgysem volt mit titkolnunk egymás előtt. - Szerintem nem szeretetre éhesek, hanem embervérre. - Hogyan is hihette volna el nekem, hogy Kormiék rendszeresen az életemre törtek, amikor vele valóban igazi doromboló szőrgombócként viselkedtek? - Kicsit nagyobb, mi? Képzelem... Persze a kutya tíz kiló felett kezdődik, ezt elismerem. Gyerekkorunkban számtalan állat vett körbe minket. Elsősorban a golymókok természetesen, de a szüleink nevelgettek csirkéket és mindenféle haszonállatot, voltak kutyáink, akik terelték és őrizték őket, és természetesen megfordult a farmon annyi macska, hogy egy idő után már nem tudtuk számon tartani őket. Kisfiúként gondoztam törött szárnyú madárfiókát, követtek frissen kikelt csibék még a fürdőszobába is, láttam alig pár perces kiscicákat, akiknek még a szemük sem nyílt ki és építettem hotelt az eső után elűbújt csigáknak egy nagy dobozban. Erre a részére mindig boldogan emlékeztem vissza a gyerekkoromnak, hiszen manapság ez nem sok mindenkinek adatott meg. Ennek ellenére azonban nem szerettem a vidéki életet, számomra unalmas és eseménytelen volt, úgy éreztem, hogy nyakig süppedek ott a sárban, az én szememben a szüleink golymókfarmja a középszerűség metaforája volt. Kisgyerekkorom óta úgy képzeltem el a tökéletes életet, hogy a városban élek, London egy forgalmas részén, szép lakásban, erkéllyel, de épp csak akkorával, ahova legfeljebb néhány muskátlit lehet kitenni. Tulajdonképpen Londonban éltem, bár erkélyem és muskátlim nem volt, a lakásomat pedig nem nevezhettem szépnek. Még csak a sajátomnak sem, hiszen csupán béreltem. - Nem akarok bizonyítani semmit, csak meg akarom verni - ráztam meg a fejem. - És szerinted ő is békén fog hagyni téged? Mert szerintem nem. Nem állítom, hogy túl jól ismertem Rowle-t, lehetőségem sem nyílt rá. Találkoztunk már, persze, elkerülhetetlen volt, de a kötelező körökön kívül szinte egy szót sem váltottunk, csak ellenségesen méregettük egymást a családi összejöveteleken. Azon túl pedig sosem adódott alkalom, hiszen nem szerette, ha Bonnie találkozott velem. És még mindig próbált magyarázatot találni a nővérünk viselkedésére... Mintha létezett volna elfogadható indok a Pipben felgyülemlett, érthetetlen gyűlöletre irántam. Mit ártottam én neki azon kívül, hogy nem illeszthetett bele a tökéletes látszatéletébe? Senki sem kérte, hogy mutogasson a medimágus barátainak és kollégáinak, elit körökben, én beértem volna annyival is, ha emberszámba vesz és nem rúg belém ott, ahol tud. Gyerekként sem volt különösebben szoros a kapcsolatunk, de nem is öltük egymást. Hogyan fajulhatott idáig kettőnk viszonya? - De ő szereti a látszatot, neki ez a műélet kell és ebbe engem nem tud beleilleszteni. Veled lehet dicsekedni, te sikeres vagy és szeretnek az emberek, de én mindenkit arra emlékeztetek, hogy Pip nem tökéletes. Nem érdekel, hogy szeret-e vagy mit gondol rólam, de ahhoz nem volt joga, hogy kitúrjon a saját családomból. Még azt is elfogadtam, hogy nem mehetek a gyerekei közelébe, de ez... - Idegesen szipogva megdörzsöltem a szemem. Tényleg zokszó nélkül tűrtem azt is, hogy a karácsonyi ebédnél csak az asztal másik végébe ülhettem, ahol Pippa gyerekei nem tudtak beszélni velem. Egyszer sem panaszkodtam, amiért nem hívott meg az unokahúgaim és unokaöcséim szülinapjára, hogy nem gratulálhattam nekik, mikor felvételt nyertek a Roxfortba, hogy rájuk sem nézhettem szinte, mintha attól belőlük is olyan ember lett volna, mint én. Bármilyen is voltam az ő szemében... De amit most művelt, amibe belerángatta Bonnie-t is, ez már túlment egy határon. Nem volt joga elvenni tőlem a szüleinket is, hiába tudtam a lelkem mélyén, hogy ez nem pusztán az ő hibája volt, hiszen apáék nem löktek volna el maguktól, ha nem akarnak. - Nem tudom, fogalmam sincs hogyan gondolta. Már nem is érdekel, egyedül te érdekelsz ebből az egész kibaszott családból. - Nem hazudtam és nem túloztam. Jelenleg képtelen voltam megtalálni magamban a megbocsátást, ahogy a szüleink és a nővérünk sem fedezte fel magában a megértést. Egyedül Bonnie számított és ez valószínűleg mindig is így volt. Döbbenten szemléltem, ahogy azonnal rendezkedni kezdett a lakásban. Bonnie-ra vallott ez a viselkedés, persze, mindenbe olyan hévvel tudott belekezdeni... - Szerintem pályát tévesztettél. Diktátori babérokra kellett volna törnöd - vettem el tőle egy kupac vérfarkasokkal foglalkozó szakkönyvet, amik napok óta kinyitva hevertek a dohányzóasztalon mindenféle szemét között. Felraktam őket a rozoga polcra a többi könyv mellé. Nem volt sok belőlük, noha gyerekként kimondottan szerettem olvasni. Már nagyon régóta nem volt annyi felesleges pénzem, hogy drága új könyvekre költsem. Azt hiszem, ez valahol nagyon szomorú volt. - Hát igen, az én férfiasságom megkérdőjelezhetetlen. Végighallgattam a húgomat anélkül, hogy félbeszakítottam volna, pedig minden szavára jutott volna egy kéretlen megjegyzés. Csak a homlokomon mélyültek el a ráncok, ahogy haladt előre a történetében. Először dühös voltam, eljátszottam a gondolattal, hogy talán nekem kéne megkeresnem Rowle-t ahelyett, hogy várnám Bonnie mellett a felbukkanását. Csak egy aranyvérű, elkényeztetetett kis pöcs, bizonyára könnyű lenne ráijeszteni... A haragom végül múlni kezdett és átvette a helyét a szomorúság. Elöntött a bánat Bonnie miatt, hogy az én kishúgomnak át kellett élni ezt a félelmet, ki tudja hányszor kellett a fürdőszobába menekülnie a vadállat pasija elől, ki tudja hányszor féltette az életét, hányszor ápolta otthon a sérüléseit... És senki nem tett semmit. De talán nem is ez volt a legszomorúbb. A legrosszabb az volt, hogy ő őszintén elhitte: ez is szeretet. Hol rontották el anyáék, hol rontottam el én, amiért ő most azt hitte, hogy a szeretet együtt járhat ezzel? - Bonnie... - kezdtem tőlem szokatlanul komoly hangon, a kelleténél talán hevesebben szorongatva a kezét. - Ígérd meg, hogy soha többet nem mész vissza hozzá. Te nem ezt érdemled, ezt senki sem érdemli. Ez nem szeretet. Amelyik férfi ilyet tesz, az egyetlen nőt sem érdemel meg, de téged végképp nem. Meg kell ígérned, hogy soha többet nem mész vissza hozzá. Utoljára Ada főzött nekem. Merlinre, mennyire hiányzott nekem Ada. Vagy talán nem is ő maga, csak a társaság és a törődés, amit végérvényesen megvont tőlem. Megérdemeltem, azok után, ahogyan viselkedtem vele, maradéktalanul megérdemeltem. Félresöpörtem a rám törő bűntudatot, most nem értem rá ezzel törődni. - Nem, azt hiszem ma elfelejtettem enni - vallottam be kelletlenül. - Kicsit elhagytam magam az elmúlt hetekben és volt néhány nap, amikor nem jutott kajára... De most nem teljesen üres a konyha. És azt hiszem, hogy te még mindig jobban főzöl nálam, szóval... De akkor a pakolást fejezd be, a főzés oké, de ne menj át teljesen házimanóba.
Nevetnem kellett, azt hiszem napok óta először, és nem volt olyan mélyről jövő, mint tőlem megszokható, de nevetés volt. Mindig is úgy gondoltam, ha világvége lenne, szeretnék Titi mellett lenni, nem csak azért, hogy támogassuk egymást, hanem mert bármennyire legyen is rossz, ő képes viccet csinálni belőle. Aki nem ismerte, felszínesnek vélte emiatt, de én értettem, hogy neki nem menne máshogy az életben maradás. Annyi mindenen ment keresztül, fele ennyit se bírnék el. - Igazán nem olyan hatalmas! Jó, a tíz kilót jócskán meghaladja… - Meglehet, kicsit elkényeztettem, mióta nálam volt, de az állatorvos azt mondta, nincs elhízva. Mindig közel álltak hozzám az állatok, Pippel és Titivel ellentétben élveztem az életet a farmon, gyerekként el se tudtam képzelni mást. Talán azért, mert sokkal fiatalabb voltam náluk, és engem nem próbáltak minden erővel meggyőzni apáék, hogy ezt kellene csinálnom, vagy csak az aranyos golymókok miatt. Aztán megismerkedtem a színházzal, és végérvényesen a szerelmese lettem. Ettől függetlenül a mai napig szerettem hazalátogatni, sosincs kényszeredett kifejezés az arcomon, nincsenek olyan rossz emlékeim arról a helyről. - Semmi szükség erre, az erőszak nem oldja meg ezt a dolgot. - Milyen hülyén hangozhat pont az én számból, pedig nagyon is így gondoltam, a verekedéstől nem fogja jobban érezni magát, én pedig végképp nem. - Én… egyértelműen kijelentettem, hogy nem szeretném látni, talál nálam megfelelőbbet, akit feleségül vehet, akivel nincs ennyi gond. - Magam köré fontam karjaimat, mintha ez távol tartaná a férfit. Mindig is úgy éreztem, hogy egyáltalán nem felelek meg a szülei elvárásának, a baráti társaságának, az elképzelt életének. Nem voltam olyan tanult, bár neves családból származom, de nem abból az ágából, amire büszke lehetett volna, az egyedüli érdemem, hogy csinos voltam és tehetséges. Mindig megdicsérték a ruhát, magabiztosan tudni vélve, hogy Herbert vásárolta, neki biztos segítenie kell mindenben, egyedül képtelen vagyok felöltözni, talán még lélegezni és beszélni is. És mennyi ideig én magam is elhittem, hogy nélküle elvesznék a nagyvilágban, és csak sodródnék, amíg bele nem fulladok. Bizonyítani akartam volna? Ennek a közegnek csak azért lettem a tagja, mert Herbert mellett álltam, mert a kirakatba tett, mint egy gyémánt nyakláncot, és élvezte, hogy irigykednek rá. Egyikük se volt a barátom, még csak egymás barátainak se nevezhetnénk őket, bármilyen véleménnyel voltak is rólam, már akkor se számított, most se számít. Milyen nevetséges, hogy csak most döbbenek rá, milyen szánalmas voltam akkor, és eddig fel sem tűnt. - Velem, ugyan már… - Átkaroltam a nyakát, és lehúztam magamhoz, mintha nem látnám az elmorzsolt könnyeket. - Pip képtelen arra, hogy elfogadja önmagát, éppen ezért minket sem képes, mert az tényleg azt jelentené, hogy ugyanonnan jöttünk. - A homlokának támasztottam a homlokomat. - Az egyetlen jó dolog bennem is Herbert volt a szemében, tudod, többször jártam nála már a Mungóban, de sose ő látott el… egyetlen egyszer sem. Sose mondtam még ki hangosan, hogy a saját nővérem hányszor kért meg egy kollégát, hogy a bénácska, folyton különböző sérüléseket szerzett húgát lássák el. Biztos voltam benne, hogy azért, mert ha komolyabban rám nézett volna, ha szemügyre veszi a lila foltokat, a vöröslő kéznyomokat, akkor szembe kell néznie neki is a tényekkel. Én magam se voltam erre kész, de ő meg se próbálta. Talán csak képtelen volt rá, mert szeretett, és fontos voltam annyira a számára, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Igen, szeretném, ha ez lenne az oka. - Ezt jó hallani, mert nem tervezem, hogy egyhamar megszabadulsz tőlem! - Nyomtam egy puszit az arcára, Merlinre, minek veszekedtünk eddig olyan sokat? A rendezkedés közben igyekeztem lefektetni néhány fontos, talán nem a szabály a legjobb szó, inkább csak elvet. Bizonyos mértékig ismertem az anyagi helyzetét, épp ezért nem lett volna szerencsés, ha csak úgy ráakaszkodom, és közben ha csak úgy odaadtam volna azt a pénzt, talán el se fogadja. Gyerekként más volt a helyzet, akkoriban nem értettem, miért nem adtak neki is anyáék, de most remélem annál azért jobb a helyzet. - Bármelyik este eljátszhatom a diktátor szerepét, talán ezért megy ilyen jól! - Mosolyodtam el, nem is foglalkozva vele, mennyire tiltakozik a pakolás ténye ellen. Nem számítottam rá, hogy egyszerre lesz nehéz és könnyű beszélni erről az esetről, féltem, hogy félbeszakít, hogy kioktasson. Kívülről biztosan egészen máshogy hangzik, ha úgy látnám magam, akkor milyen lenne? Megpróbálkoztam vele, számtalanszor érveltem már magamnak, mégis mindig került a pozitív oldalra is, és úgy éreztem, csak felfújják a dolgot. Minden kapcsolat másképpen működik, anyáék is veszekedtek gyerekkorunkban, talán még most is szoktak, ez csak egyszerűen egy kicsit más. Titi azonban csak hallgatott, úgy, ahogy évek óta nem tette senki, hogy nem ítélt el, nem tartott hülyének, és gyengének azért, mert nem álltam fel hamarabb. Szerettem érte. Merlinre, annyira jó volt. - Szeretném. Szeretném megígérni neked, hogy erős maradok, hogy igyekszem majd, de… nagyon nehéz elhinnem, amikor ilyet mondotok. - Lepillantottam a kezére, amivel az enyémet fogta. Nem volt fájdalmas, melegnek éreztem, és mintha így próbálna visszatartani egy még el nem követett hibától. - Miért érdemelnék jobbat? Nem értek a színészeten kívül máshoz, és talán abban sem vagyok kiemelkedő, egyszerűen szeretnek az emberek rám nézni, ezért sikeresek a darabjaim. Annyiszor hallottam már, hogy a külsőm az, ami megfogta az igazgatót, a rendezők azért szeretnek velem dolgozni, mert bármit megteszek, a közönség pedig csak az őzike szemű lányt látja, aki képes megjegyezni a szöveget. Bármennyit próbáltam, bárhányszor dicsértek meg, sose szűnt a feszítő érzés, hogy ez igazából nem nekem szól. Kevés dolgot tettem azért, hogy csinos legyek, persze vigyáztam magamra, de jó részébe nem volt beleszólásom. Ha érdemtelenül vagyok népszerű, mivel érdemelnék boldogabb életet? - Rendben, akkor összedobok valamit! - Legalább egy kis időre mellőzhetjük ezt a depressziós témát. - Valakinek muszáj, nem élhetsz egy szemétdomb közepén! Addig menj, mosakodj meg, és ezt a ruhát is tedd a mosásba, olyan, mintha már összenőttetek volna. - Előkotortam a kabátom zsebéből a pálcámat, egyszerre több dologra is képes voltam, az pedig mindig segített, ha ilyesmivel foglalhatom el magam. - Nem lesz semmi gond, a rend az én érdekem is. Talán a legjobb dolog abban, ha boszorkánynak születik az ember, hogy a kétkezi munka jó részét megoldhatja egy pálca lendítéssel. Nos, most nem csupán egyet lendítettem, azonban a szoba szép lassan kezdett valóban egy szobára hasonlítani, egy tároló helyett, így miközben a dolgok megkeresték a helyüket, én inkább a konyha felé vettem az irányt. Túlzás lenne azt állítani, hogy nagy volt a hely, de egy embernek épp megfelelő, Titivel ketten se foglalunk több helyet, így remélhetőleg nem megyünk majd egymás idegeire. A fellelt alapanyagok nem adtak sok lehetőséget, hogy mit készítsek, de egyikünk se volt túl válogatós, így maradtam a tésztánál. Volt még egy kis paradicsomszósz, amit fűszerekkel, és némi maradék sonkával dobtam fel, már azzal a részével, amit nem Kormiék kunyeráltak el. De ki tudott volna ellenállni azoknak a csoda szemeknek?
Egyre szélesebb lett a mosoly az arcomon. Hát persze, hogy meghaladta a tíz kilót a kutya, Bonnie kutyájáról beszéltünk, nyilván egy sárkány méretűre nőtt bestiát vitt haza, aki csak neki kezesbárányként viselkedett. Bonnie ilyen volt, minden állat imádta, a legveszedelmesebb fenevadak is jámbor báránykákká változtak a közelében - a pasiját kivéve. - Nem hatalmas, csak a felmenői között van egy magyar mennydörgő is, ugye? - forgattam a szemem. - Majd mutass be neki, elpletykálunk rólad kutyául. Sajnos hiába sajátítottam el az animágiát, a gyerekkori álmom, hogy megtanuljak az állatokkal beszélni, nem járt vele együtt - bár nem is ez volt az oka annak, hogy beleástam magam a mágiának ebbe az ágába, más hasznos tényezőket vettem figyelembe. Ettől függetlenül a kutyák feltűnően jobban kedveltek, amióta képes voltam az animágiára és mondhatni félig én is kutyának nevezhettem magam. Néha megfordult a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha innentől kezdve árva kóborkutyának tettetném magam és elérném, hogy egy Bonnie-hoz hasonló túl melegszívű ember befogadjon. Nem hittem benne, hogy a húgom "egyértelmű" kijelentése túl sokat érne. Abban sem voltam biztos, hogy annyira egyértelműen fejezte ki magát, ha Rowle-ról vagy Rowle-al beszélt, mintha nem is ugyanaz a Bonnie állt volna előttem. Mindig felmentette, ködösített, szépített, ami tulajdonképpen sosem állt távol a testvéremtől - akkor most nem lett volna itt velem, ha képes az embereket saját undorító valójukban szemlélni -, de Rowle esetében egészen extrém méreteket öltött a... minek nevezzem ezt? Önámítás? Naivitás? Bármi is volt ez, azt a faszit még nálam is többször felmentette minden bűne alól, pedig én legalább csak magamnak ártottam. - Mindegy, azért szólj, ha felbukkanna - jelentettem ki elszántan. - Különben is, hiába keresgél, nálad jobbat úgysem fog találni, de nem is érdemli meg. A családunkban valamiféle genetikai örökség lehetett a kishitűség. Vagy talán csak a szüleink nevelték belénk. Pip ugyan hangoztatta a saját sikereit, de emögött is csak a bizonytalanság állt. Ha annyira hitt volna a saját képességeiben, akkor nem várt volna folyamatos visszajelzést a környezetétől. Én valamikor nagyon régen elhittem, hogy többre vihetem, mint amit jósoltak nekem, de az élet darabokra törte ezeket a nagyképű ábrándokat, azóta tudtam hol a helyem. Bonnie tehetséges volt, mégsem hitte el magáról, még a rengeteg dicséret ellenére sem. A nővérünk szemében ő legalább vállalható rokon volt, hiszen jól választott párt és tulajdonképpen a munkáját sem kellett szégyellni, persze nem annyira társadalmilag elismert, mint a medimágia, de a színház mégis csak valahol az elit szórakozása, ahova Pip annyira tartozni akart. - Mert úgy nem bírt volna nyugodtan aludni, így megtehette, hogy ignorálta ami veled történik. Pedig kötelessége lett volna segíteni neked. Nekem is kötelességem lett volna. Sajnálom, Hugi. - Senkit nem lehetett megmenteni, aki nem akarta, erre én is remek példa voltam. De meg kellett volna próbálnom, többet kellett volna tennem néhány ostoba kérésnél, el kellett volna távolítanom Rowle-t Bonnie közeléből. Éveken át nézte az egész családunk, hogy bántják őt, a család legkisebb tagját, és nem tettünk semmit. Szégyelltem magam. Újabb szoros ölelésbe vontam a húgomat, nem bírtam betelni az érzéssel, hogy itt volt velem és őszintébben beszéltünk egymással, mint talán valaha is. Semmi ítélkezés, semmi vádaskodás, semmi észosztás, csak beszéltünk, őszintén és igyekezve megérteni egymást. Miért nem voltunk erre képesek korábban? - Mi lenne, ha a diktátort meghagynád a színpadra, itt pedig egyszerűen csak a cuki kishúgom lennél, aki nem parancsolgat? - Igazából nem zavartak az utasításai, tudtam, hogy ez csak a törődés megnyilvánulása, csupán szeretné, hogy ha már magammal nem törődöm, akkor ő megtegye helyettem is. Fájt hallani, hogy Bonnie így beszél magáról. Hát ő is ezt gondolta? Hogy nem érdemel többet? Bennem is mindig ott motoszkált ez az érzés, már azelőtt is, hogy igazán rosszra fordult a sorom. Minden apró sikernél megkérdőjeleztem, hogy az valóban az én érdemem-e. Kerestem az okokat és hátsó szándékokat, ha valaki olyan barátkozott velem gyerekként, akit túl jónak ítéltem meg. Nem értettem, hogy normális nő hogyan állhatott szóba velem, a párkapcsolataimban is folyton azt kerestem, miért nem érdemlem meg a másikat és emiatt képtelen is voltam fenntartani ezeket a kapcsolatokat. Adát például biztosan nem érdemeltem meg, akkor nem viselkedtem volna olyan undorítóan legutóbb, amit azóta is képtelen voltam kiverni a fejemből és reméltem, hogy valamilyen módon megver majd érte a sors, mert rászolgáltam. - Ez hülyeség. Ha nem lennél tehetséges, akkor most nem lennél ott, ahol. A külsejével mindenki eljuthat valameddig, de te azon a ponton már rég túlléptél. Neked nem voltak hasznos kapcsolataid, te saját magadtól jutottál ilyen magasra és ha valaki ezt máshogy gondolja, az egyszerűen csak irigy. És különben is... nem tehetségben mérik, hogy ki mit érdemel. Azt biztosan senki sem érdemli meg, hogy akit szeret, az úgy bánjon vele, mint egy ügyetlen házimanóval. - Vajon ő is ilyen nyomorultul érezte magát, mikor ő papolt nekem arról, mennyivel többet érek ennél? Valószínűleg. Miért kellett ennyire hasonlítanunk egymásra? Magamat is megleptem vele, hogy úgy engedelmeskedtem neki, mint amikor annak idején anyánk zavart el átöltözni, sőt, talán neki sem fogadtam így szót - egészen biztos, hogy nem, sosem voltam igazán jó gyerek. Rábíztam a főzést, tényleg jobban értett hozzá nálam, én pedig elvonultam a kicsi fürdőszobába zuhanyozni egy kupac váltásruhával. Tényleg rám fért már, éreztem a pólómba ivódott füst és fű szagát. Mikor öltöztem át utoljára? Nem tudtam volna megmondani, összefolytak a napok, nem voltam elég józan és nem érdekeltem saját magamat eléggé ahhoz az elmúlt napokban, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Tulajdonképpen jól esett a zuhany és csak egyszer sírtam el magam néhány percre, mikor megláttam az eperillatú sampon flakonját, amin Ada annyit nevetett ezelőtt. Felöltöztem - a kinyúlt pólóm anyagán abban a pillanatban megjelent az első fekete macskaszőrszál, ahogy kiléptem a fürdőszoba ajtón -, és mire visszaértem a húgomhoz, már éreztem a készülő tésztaszósz kellemes illatát. Kormi éppen lepofozta Cirmit, amiért hozzá akart nyúlni egy falat sonkához. Néztem, ahogy Bonnie ügyködött a konyhában, igazi tyúkanyóként, és talán most éppen erre volt szükségem. Gondoskodásra. Mindig én akartam másokon segíteni, hogy addig se magammal kelljen foglalkoznom, és szinte már el is felejtettem, milyen ez fordított helyzetben. Azt hiszem, Bonnie különben is jobban csinálta nálam, én még mások segítésében sem remekeltem igazán, utólag mindent elrontottam. Nem véletlenül rettegtem annyira az apaság terhétől, ami nem is olyan régen a nyakamba szakadt. - Emlékszel arra a két évre, amíg nem igazán jártam haza és csak veled találkozgattam? Tudod, olyan tizenhét éve... És mondtam neked régebben, hogy akkor egy ideig együtt voltunk Frida Scamanderrel. Nemrég eljött hozzám a lánya, és azt mondta, hogy én vagyok az apja. Azóta többször is találkoztunk és Fridával is beszéltem, ami elég jó érzés volt. Alina azt mondta, hogy egy közös ismerősünktől tudja, hogy ki az apja. Te mondtad el neki? - A hangomban nem volt egy csepp vádló él sem. Ha tényleg Bonnie-tól tudta, akkor a kishúgomnak nyilván megvolt az oka rá, hogy ne kösse az orromra ezt a tényt. Még most sem álltam igazán készen erre a felelősségre, korábban még kevésbé lettem volna rá alkalmas. - Nem azért kérdezem, mert haragszom vagy bármi ilyesmi. Csak gondoltam, ha te ismered őt, akkor mesélhetnél róla vagy nem is tudom...
- Dehogy… inkább egy dán dog, de szelíd, mint egy kiscica! - Öltöttem nyelvet nevetve, igazság szerint tényleg egy kezesbárány volt, csak kicsit nagyobb méretben. - Jól van, mi meg majd kibeszélünk titeket Kormiékkal! Mintha túl sok mindenről lehetett volna szó, főleg, hogy Hókuszpók igazából naphosszat szundikált, maximum reggel szeretett egy hosszabb sétát tenni, és délután. Cirmiék sem tűntek sokkal társaságibb lénynek, minden bizonnyal épp elég volt számukra annyi az emberekből, amit az utcán tapasztaltak. Szinte láttam a szemén, mennyi mindent szeretett volna mondani, de mégsem tette. Sóhajtottam, igazából tényleg megtettem, ami most az erőmből telt, Herbert egyébként is mérges volt, szerettem volna hinni benne, hogy ez ennyiben marad. Nincs miért utánam jönnie, egyszerűen csak hagynunk kell a másikat, most úgy éreztem, hogy ez az egyetlen járható út, hogy ne sérüljünk meg még jobban. - Rendben, szólni fogok! - Rámosolyogtam, azt hiszem sose gondoltam rá úgy, mint aki ilyen harciasan viselkedne, bár nem tartottam gyávának sem, inkább a nyugodt jelző illet rá a legjobban, általában. - Ebben nem vagyok biztos, kifejezetten jó partinak számít… Bár azt hiszem, hogy ez igazán se Titit, se engem nem érdekelt különösebben párválasztásnál. Mégis miért érdekeljen, milyen helyet foglal el a Minisztériumban, vagy az aranyvérű mágusok között? Sokkal többet jelentett, mint egyszerű kimutatásokat, és rangokat, úgy éreztem, hogy attól függök, mellettem van-e. Titi nem értette meg ezt az érzést, ő mindig is függetlenségre vágyott, anyáéktól, a szabadságra, hogy a maga ura legyen, nekem szükségem volt másokra, hogy érezzem, kellek valakinek. - Ne mondd ezt... - Féltem, hogy sírni fogok, hogy mind a ketten itt állunk, érett, felnőtt fejjel, és az ajtajában kezdünk el zokogni. - Hogy miként kezelem, vagy kezeltem az életem, az az én döntésem volt, minden alkalommal, hiszen annyiszor mondtad már, hogy… - Képtelen voltam befejezni a mondatot, igyekeztem visszatartani a könnyeket. - Nehéz belátni, hogy az ember téved valakivel kapcsolatban, akit szeret. De ez nem a te hibád, és nem is Pipé, én csak képtelen voltam látni, hogy ezzel másoknak is fájdalmat okozok. Hozzásimultam, a vállába fúrtam az arcom, és úgy éreztem, nem szeretném elengedni. Túl sok idő telt el, hogy megint ilyen közel kerüljünk egymáshoz, akárcsak gyerekként. Remélem eljön az a pillanat, amikor Pip, és anyáék is belátják, erre van szükségünk, nem pedig arra, hogy idegenek ismerjenek el minket. - Azt mondod, hogy diktátorként nem vagyok cuki? - Nevettem el magam, miközben színpadiasan a szívemhez kaptam, mintha ez olyan hír lenne, amibe menten belehalok. Így szerettem magunkat, kicsit néha talán csipkelődve, de mindig viccel és nevetéssel körülölelve. Nem tehetünk úgy, mintha a mögöttünk hagyott évek meg se történtek volna, azonban törekedhetünk rá, hogy jobb maradjon a viszonyunk. Úgy éreztem, erre van szüksége mindkettőnknek, neki, és persze nekem is. Mindig jól éreztem magam, ha másokat boldognak láthattam, főleg, ha ahhoz nekem is volt némi közöm. Szerettem volna hinni neki, jól esett, amit mondott, de közben ott pislákolt bennem a kétség, hiszen alaptalanul nem mondanának ilyesmit. Az esti előadások jelentettek mindent, boldogságot, bánatot, haragot, mindent érezhettem zabolátlanul, közvetítve a nézők felé, akik befogadták, és magukénak érezhették a végére. Olyan kapocs volt ez, ami feltöltött, akkor is, ha a legtöbb előadás végére állva el tudtam volna aludni. Mégis… mindig ott suttogtak a hangok, hogy tehetségesebbek is vannak nálam, hogy hízelgéssel jutottam előrébb, hogy híres vagyok, de ugyan ennyire beképzelt. Képtelenségnek éreztem, hogy ne halljam meg, vagy ne figyeljek rájuk. - Kedves, hogy ezt mondod. - Mosolyodtam el halványan, nem akartam tiltakozni, tényleg melegséggel töltött el, hogy szerintem van hozzá érzékem. - Én… örülnék, ha legközelebb megnéznél. Most A vihar-t játszuk, szerintem tetszene neked is. - Mindig örültem, ha eljött, de általában nem a darabot nézte meg, csak előtte, vagy utána váltottunk pár szót, mikor mire jutott időnk. Herbert nem szerette, ha sok időt töltöttünk együtt, szerinte rossz hatással volt rám, az ügyei miatt. Hiába kérleltem, és mondtam el számtalanszor, hogy mégiscsak a testvéremről van szó, aki segítségre szorul, hajthatatlannak bizonyult. Most se igazán értem, miért zavarta Titi, hiszen egy melegszívű, kedves ember volt, aki mindig igyekezett, erről szólt az egész élete. Még se ismerte el senki, hogy rendben van, jól csinálod, menni fog ez! Pedig mennyit számít az embernek ez a fajta támogatás! Úgy tűnt, tényleg nem kell diktátort játszanom, egészen könnyen vettem rá, hogy vonulj el fürdeni, miközben előkészítettem a vacsorát. Azt hiszem szinte semmit sem felejtettem a főzés rejtelmeiből, dúdolva aprítottam a sonkát, és kavargattam a rotyogó szószt. Mikor lehettem ilyen felszabadult utoljára? Talán a nyári fesztivál alatt, vagy még annál is régebben? Amíg beleragadtam a szürke hétköznapokba, észre se vettem, hogy ezek az apróságok mennyi örömet okoznak, hogy szívesebben főzök néhány hozzávalóból vacsorát a bátyámnak, mint hogy részt vegyek még egy puccos estélyen. Merlinre, mikor engedtem, hogy ördöghurokként fojtogasson a saját félelmem, hogy nem felelek meg mások elvárásainak? Bárcsak visszamehetnék az időben, hogy elmeséljem magamnak, ne aggódj, mindent meg fogsz oldani, minden rendbe fog jönni. Vagy ezt még túlzás lenne kijelenteni? Talán. Én mégis szeretném, mert most boldognak érzem magam némi paradicsomszósztól is. Ennyi is elég. Nincs szükségem többre. - Fri…, igen. - Hümmögtem, miközben felvezette a történetet. Jól tudtam, mire szeretne kilyukadni, de valahogy most nem tudtam, hogy mondjak el mindent, ami a lelkemben és a fejemben van. - Jól ismerem Liniet, olyan, mintha a húgom lenne, a vérem, ő… igazán jó kislány. - Kénytelen voltam elmosolyodni, elfordultam a tűzhelytől, hogy Titire tudjak nézni, miközben beszélek. - Amikor Fri elmondta, hozzád akartam szaladni először, aztán végig gondoltam, és nem ment. Bűntudatom volt, mert Linie csodálatos gyerek, és megfosztottalak tőle, ahogy azt éreztem, hogy sokkal több lehetne az ő élete, ha ismerhetné a remek apját, aki vicces, segítőkész, és tele van szeretettel. De te akkor épp olyan utakon jártál, amik nem emlékeztettek erre a képre. Nem kérdezte, miért nem mondtam el neki, biztos voltam benne, hogy azért, mert sejtette. Én viszont szerettem volna, ha érzi, egy percig se ellene voltam, és senkivel se akartam szövetkezni, csupán a lánya érdekeit néztem, ahogy az anyja is. A lányáét, és az övét is, még ha most nem így tűnik is. - Linie és köztem majdnem éppen annyi a korkülönbség, mint közted és köztem, ezért mindig közel éreztem magamhoz. Aztán teltek az évek, a Roxfortba ment, én nagyobb szerepeket kaptam, és eltávolodtunk, és önzőség volt nagyrészt, hogy újra velem legyen, de egy részem azt is gondolta, ő talán az egyetlen, aki ki tud rángatni ebből. - Mutattam körbe a kezemmel, utalva a miliőre, amiben létezett, elég hosszú ideje. Visszafordultam, és lekapcsoltam a szószt, nehogy odaégjen, majd a kifőzött tésztára borítva gondosan összekevertem. - Ha jobban megismered, biztos vagyok benne, hogy a legszebb dolog lesz az életedben. Amikor mosolyog, éppen olyan, mint te a gyerekkori emlékeimben, amikor semmi se számított, amikor mindent lehetett. Elővettem két tányért, és szedtem neki egy nagy adag tésztát, majd elé tettem, én pedig szembe ültem vele. Még melegen gőzölgött, így pár percig csak fújkáltam, mielőtt belekóstoltam volna, persze megégette a számat, amire muszáj voltam sziszegve egy kis vizet inni. Az évek telnek, én viszont azt hiszem nem leszek összeszedettebb sosem. - Szerintem az lenne a legjobb, ha nem másoktól hallanál róla, hanem elmennénk együtt valahova. Biztos vagyok benne, hogy Frit nem zavarná, én pedig a kedvenc rokonaimmal mulathatnék!
- Legközelebb egy akromantulát viszel haza? - Bonnie-tól azt sem találtam volna igazán meglepőnek. - Jó, csak nyugodtan, ha órákon át szeretnéd hallgatni tőlük, hogy mekkora állatkínzó vagyok. Képzeld, nem kapnak naponta tízszer enni, nagyon felháborítónak találják. Cirmin így is volt némi súlyfelesleg, amiért folyton megszántam a panaszos nyávogása miatt, Kormira szerencsére nem tapadtak a kilók, pedig ő pofátlanul belezabált abba is, amit én ettem. Kormi tulajdonképpen egészen szép macska lett volna, ha nem hiányzik a fél füle és nem hiányzik az oldalán egy sávban a szőr egy régi sérülésnek köszönhetően. Így azonban határozottan messze állt a mutatós macskától, nem mintha érdekelt volna. Szerettem volna elhinni neki, hogy tényleg szólna nekem, ha Rowle felbukkanna, de valahol mélyen sejtettem, hogy nem fog, csak ha igazán eldurvulnának a dolgok. Nem tudtam, hogy ez az én hibám, hogy én rontottam el a kettőnk közötti bizalmas kapcsolatot vagy Rowle-t szerette ennyire valamilyen megmagyarázhatatlan okból. Nem szabadott volna ítélkeznem, hiszen én is mindig olyan nőket választottam, akik összetörték a szívemet, de Bonnie esetében mégiscsak többről volt szó lelki sebeknél. Persze én is fogtam már ki őrülteket, kergetett már végig válogatott átkokkal és rontásokkal egy csaj a lépcsőházon, mert azt gondolta, hogy megcsaltam, de én nem éltem együtt velük évekig és nem is hittem azt, hogy ez a szerelem. - Ja, mindig elfelejtem, hogy aranyvérűéknél mi számít jó partinak... - Nem nőttünk fel kimondottan jó anyagi körülmények között, egy kezemen meg tudtam volna számolni, anyáék hányszor tudtak nekem új tankönyvet vagy új ruhát venni, de sosem vágytam a gazdagságra. Hiába cikiztek az iskolában a használt egyenruha miatt és amiért számolgatnom kellett a knútokat a roxmortsi hétvégéken, valahogy egyszer sem álmodoztam róla, hogy egyszer majd hatalmas vidéki kúriában fogok élni, mint az aranyvérűek. Most sem vágyakoztam ilyesmi után, bár elismerem, hogy amíg együtt voltunk Adával, valóban szívesebben töltöttem az időt az ő szép kertvárosi házában, mint a saját lakásomban, de a párválasztásnál ez épp olyan jelentéktelen tényező lett volna számomra is, mint a húgomnak. Mert tudtam, hogy Bonnie nem ezért volt Rowle-al, még ha mások akár ezt is gondolták róla. Az én érzelmes húgomról... Ki az a barom, aki érdekkapcsolatot képes feltételezni az én kishúgomról? - Hát éppen ez az, hogy már megint amiatt aggódsz, hogy másoknak fájdalmat okozol - ingattam a fejem, miközben szorosan tartottam Bonnie-t a karjaim között. - Ez másodlagos, nem azért kell elhagynod azt a köcsögöt, mert nekem fájdalmat okoz így látni téged. Hanem azért, mert ennél többet érdemelsz, ezt kéne meglátnod végre. Írjak neked egy dicsőítő színművet vagy mitől világosodnál meg végre? Ha kell, tényleg megteszem. Legalább végre belátta, hogy tévedett Rowle-al kapcsolatban, az eddigiekhez képest ezt is hatalmas előrelépésként könyveltem el. Csak remélni mertem, hogy ez nem pillanatnyi állapot és nem fog néhány nap múlva visszarohanni élete szerelméhez, aki egy dementort sem érdemelt volna meg, nemhogy az én kishúgomat. És bármennyire bizonygattam, én nem védhettem meg őt, hiszen Rowle ütései ellen talán tehettem, de saját magától nem óvhattam meg Bonnie-t, ahogyan ő sem tudott segíteni rajtam. Nem mintha vágytam volna a segítségére, ahogyan ő szerette Rowle-t, úgy szerettem én is a drogok adta euforikus repülést. Nem vágytam rá, hogy bárki is megmentsen ettől, hiszen éppen ez volt a menekülés maga. - Rosszul fogalmaztam. Természetesen mindenhogy cuki vagy, elvégre rokonok vagyunk, de azért hozzám még fel kell nőnöd. - Mindig különösnek találtam, hogy Pippel olyan viharos volt a kapcsolatunk már gyerekkorunktól fogva, Bonnie-val azonban attól a perctől fogva szoros kötelék alakult ki közöttünk, hogy először a kezembe nyomták kisbabaként. Pip állandóan rajtam gúnyolódott gyerekként, a barátnőivel kinevettek és rendszeresen viccet csináltak belőlem, ha segítséget kértem tőle, akkor mindig kioktató felsőbbrendűséggel szólt hozzám. Szerettem őt persze nagyon sokáig, elvégre a nővérem volt és noha folyton talált rajtam kritizálni valót, mégis ő volt az, aki prefektusként közbelépett, ha valaki éppen be akart zárni engem egy iskolai szekrénybe és mindig kisegített, amikor elfogyott a roxmortsi zsebpénzem. De Bonnie-val más volt a viszonyunk, a felnőttkori vitáink előtt a legnagyobb ellentétünk valószínűleg az volt, hogy nem vittem el a bőröndömbe csempészve magammal a Roxfortba. Talán a nagy korkülönbség volt az oka, talán csak ennyire hasonlítottunk egymásra, de mindig közelebb éreztem magamhoz bármelyik rokonnál. Most tudatosult csak bennem igazán, mennyire hiányoztak a meghitt beszélgetéseink és a folytonos csipkelődésünk. - Biztosan tetszene, hiszen te játszol benne - jelentettem ki teljes meggyőződéssel. - Majd... megpróbálok eljutni. De biztos nem zavarnék? Soha, egyetlen jelét sem adta annak, hogy szégyellne azokban a körökben, ahol ő mozgott. Én mégis kellemetlenül éreztem magam a színház környékén, mintha lehúznám magammal Bonnie-t a saját mocskomba. Nem akartam, hogy miattam akár egy percig is kellemetlenül kelljen éreznie magát. Tudtam viselkedni, nem hoztam volna kínos helyzetbe, de nem illettem az új ismerősei közé. És volt még valami: Scamanderék. Nemrég megtudtam, hogy a színházigazgató Voldemorttal is szívesebben ülne egy asztalhoz, mint velem. A zuhanytól ha csak egy kicsit is, de élénkebbnek éreztem magam. Vagy talán nem is a nyakamba zúduló forró víz volt az oka annak, hogy kezdett visszatérni belém az élet, csak a húgom társasága rángatott ki a teljes motiválatlanságból. Tudtam, hogy elég lenne néhány órára egyedül maradnom és megint fáradtnak érezném magam még a lélegzéshez is, de nem akartam erre gondolni, csak élvezni akartam, hogy valaki itt van mellettem, törődik velem, társaságot nyújt. Türelmesen hallgattam Bonnie-t. Sejtettem, hogy amennyiben igazak a feltételezéseim és tényleg ő árult el mindent Alinának, akkor magyarázkodni fog. Pedig nem vártam el tőle, nem nehezteltem rá, ugyan milyen jogon haragudtam volna, amiért eltitkolta ezt előlem? Hiszen nem ellenem szólt, képtelen voltam a húgomról azt feltételezni, hogy szándékosan ártana nekem vagy összejátszana másokkal a hátam mögött. Nem kellett hozzá sok ész, hogy megértsem, csak Alinának akart jót. Mégis mit kezdett volna egy kislány ezzel az információval? Most is gyerek volt még, természetesen, de már elég idős ahhoz, hogy feldolgozzon egy ilyen horderejű hírt. Azt hiszem, legalábbis szerettem volna hinni, hogy Alinának nem okozott traumát az apja kiléte, mert előbb feküdtem volna be a Roxfort Expressz elé, mint hogy fájdalmat okozzak neki. - Nem haragszom, nem azért kérdeztem - ráztam meg a fejem hevesen. - Tudom, hogy csak jót akartál és szerintem jól is cselekedtél. Én... én tényleg nem lettem volna alkalmas apajelölt egy kisgyereknek, tudom, hogy mindenkinek így volt a legjobb. Igazából most sem tudom, hogy nem önzőség-e tőlem ez az egész. Miután eljött hozzám, igazából sokáig azt gondoltam, hogy egyszerűen el kéne felejtenem az egészet, mert Alinának az lenne a legjobb. Nem tudom, mit adhatnék neki, amitől több lenne az élete... Legutóbb is a kibaszott aurorparancsnokságon találkoztunk, láttam, hogy halálra rémült és utána arra gondoltam, hogy pont ezért nem kellett volna soha megismernie, mert egy gyereknek nem aggódnia kéne az apjáért, amiért már megint szarba keveredett... De közben képtelen voltam azt mondani neki, hogy ne találkozzunk többet, és tudom, hogy ez önzőség, még ha ő ezt most nem is így látja. Ahogy leültem az asztalhoz, Kormi rögtön felugrott az ölembe, majd felmászott a vállamra, mint egy fekete, doromboló és olykor gyilkos hajlamú sál. - Engem nem kell megmenteni, Hugi, végképp Alinának nem kell megmentenie - ellenkeztem. - Ezt nem várhatod el tőle és tőlem sem várhatja el senki, hogy egy csapásra megváltozzak, mert hirtelen a nyakamba zúdítottátok az apaság terhét. Remélem, hogy sikerül rendezned a kapcsolatodat Alinával, mert ő tényleg csodálatos és te is az vagy, és én őszintén nagyon örülök, hogy helyettem is szeretted őt, amíg nem ismerhettem, de... de nem szeretném, ha ettől most valami eget rengető változást várnál tőlem. Azt meg végképp nem, hogy Alinát is ilyesmivel áltasd. Tudom, hogy ő szuper gyerek lett, már akkor láttam, amikor először beállított hozzám, és természetesen igyekezni fogok felnőni a feladathoz, de kérlek, te se várj tőlem többet, mint ami lehetséges. Hazudnom kellett volna neki vagy egyszerűen ignorálni a "megmentésemre" irányuló terveit, ráhagyni és úgy tenni, mintha valóban érne bármit is az igyekezete. De már belefáradtam a sok hazugságba, az elmúlt hetek után képtelen voltam úgy tenni, mint aki jól érzi magát a bőrében és magabiztosan menetel egy új élet felé. Nem akartam változást, bár féltem, hogy mások szeretete ehhez a feltételhez kötött. Félretoltam Kormi fejét, aki már nyújtotta is a nyakát, hogy beleegyen a tésztába, amit Bonnie elém tálalt. - Fridát tényleg nem zavarná. Beszéltem vele nemrég, azt hittem nagyon távolságtartó lesz majd, de nem volt az. Tulajdonképpen olyan volt az egész, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. - Felszúrtam egy adag tésztát a villámra, majd épp olyan mohón sikerült vele megégetnem a számat, mint Bonnie-nak. Biztos a génjeinkben volt az életképtelenség. - De tényleg jó lenne végre normális körülmények között találkozni Alinával.
- Ha segítségre szorul… - Vontam meg vállamat. Jó, tulajdonképpen nem voltam odáig a pókokért, és bizonyosan kirázott volna a hideg is egy nagyobb látványától, azonban ismertem már magam annyira, hogy tudjam, nem hagynám magára. - Én is felháborítónak tartom, hogy így kínzod őket! Kevesen szerették annyira a kis mentetteket, mint Titi, épp ezért nyugodt szívvel viccelődtem vele. Igazi utcai vegyesek voltak, de számára legalább annyira szépek, mintha egy kiállításon vásárolta volna őket. Meg tudtam érteni, Hókuszpókra is mondtak sok mindent, de sose dicsérték a küllemét. Számomra mégis csodás volt, akkor is, ha más nem osztozott ezzel a nézőponttal. - Ne duzzogj, a felét se éri meg szem előtt tartani. - Mosolyodtam el, és valahogy így éreztem mindigis. Hogy kik a rokonaink, nem válogathatjuk meg, hogy melyik családba születünk, abba sincs beleszólásunk. Minden bizonnyal a legtöbb aranyvérű se tartja annyira számon a rokonait, vagy éppen azt, kit kellene elvennie a “tiszta” vérvonalhoz. Pip szerint Herbert volt a legjobb dolog, ami történt velem életemben, és meg kellene becsülnöm a mellette betöltött helyem, én pedig így tettem. Hosszú-hosszú évekig csakis arra ügyeltem, miként kell viselkednem, kiket kedvelhetek, és kikkel nem szabad szóba se állnom. Ez azonban nem lehet igazi élet, senki sem lehet arra képes, hogy önmagát örökre elnyomva ezt normálisnak vélje. Időbe telt, de lassan én is belátom, mennyi mindenben hibáztam, és hányszor tettem olyasmit, amit nem éreztem szükségesnek, sőt… visszagondolva inkább érthetetlen, ami akkor normálisnak, vagy éppen rendben lévőnek tűnt. Azt hiszem hetek, és hónapok múlva túl sok minden lesz, ami megkérdőjelezhető, és egyre kevesebb, ami nem. Szánalmasnak éreztem magam. Idegen voltam Titi lakása előtt, de Herbertnél se voltam soha otthon… - Könnyebb másokért aggódnom, róluk tudom, hogy megérdemlik. - Suttogtam, és szerettem volna nevetni, amiért ennyire győzködni próbált, annyira ismerős volt. - Írhatsz, hátha így megérted te is, mit érzek, amikor téged kérlek ugyanerre! Mit mondhatnék? Bizonyosan érdekes dráma lenne belőle, ahogy ketten a színpadon arról próbálják meggyőzni egymást, mennyire értékes a másik, miközben önmagukat képtelenek így látni. Valami ilyesmi játszódott le közöttünk minduntalan, és a vége mindig csak a kiabálás lett. Szerettem volna, ha olyannak látja magát, ahogy én felnéztem rá, hogy elfogadja, nem csupán egy senki, akinek ez az élet jutott, hogy nem kell elfogadnia és beletörődnie, mintha ez volna a legtöbb. Annyira szívesen vettem volna, ha egyetlen percig képes lenne elhinni, és olyan nagyon hittem volna neki, mikor hasonlókat mondott. Mégse ment. - Annyival nem vagy magasabb! Csak vénülsz! - Hesegettem el. Ismerős volt a helyzet, és azt hiszem nagyon is hiányzott. Életem legszebb nyarai voltak, amikor minden napot otthon töltött, és együtt játszottunk. Néha még Pipet is sikerült rávenni, bár ő nem szeretett különösebben fogócskázni, mert még én is lehagytam. Mindig felelősségteljesebb és komolyabb volt, mint én, vagy Titi, bár egészen más értelemben. Szerette az emberek orra alá dörgölni, ha hibáztak, főként, ha előtte figyelmeztette őket a következményekre. Emlékszem, egyszer felmásztam a rozoga kerítés tetejére, hogy azon egyensúlyozva úgy nézzek ki, mint egy kötéltáncos. Titi tapsolt, de Pip azt mondta, hogy szól anyának, mert le fogok esni, és össze fogom törni magam. A következő, amire emlékszem már az, hogy a földön fekszem, felettem szinte sír a bátyám, nővérem pedig olyan hangosan kiabál velünk, mintha megettük volna a csoki békáját. Mire anya kijött a házból, Pip már rendbe hozta a karomon lévő horzsolásokat, mégis elmesélte neki az egész történetet, és hogy ő szólt előre. Két napig a házból se mehettem ki. - Miért zavarnál? Milyen butaság ez!? - Háborodtam kicsit fel. Tudtam, mindig tudtam, hogy úgy érzi, nem illik a társaságomban lennie, hogy vissza kell vonulnia, mintha szégyellném. Mindig annyira mérges voltam emiatt, mintha azt mondaná, te már nem a testvérem vagy, aki megörökölte a ládámat, a taláromat, néhány könyvemet, hanem egy idegen. Ha valakinek vele volt gondja, hogy honnan származik, akkor az engem sem kedvelt, lévén ugyanonnan jöttünk. Talán ebből több volt Herbert baráti körében, mint akikről én tudtam, mégse érdekelt, vagy érdekelt volna egy percig sem. Büszke voltam rá, amit elértem, és ebbe beletartozott az is, hogy egy golymókfarmon nőttem fel. Igen, szegény voltam, és? Semmit sem számít valaki értékébe, hogy gazdag vagy szegény, csak az, miként viselkedik másokkal. - Tudom, csak szerettem volna, ha értenéd, hogy én… annyira akartam volna szólni. De nem tehettem. - A fülem mögé simítottam egy kósza tincset, mert az arcomat csiklandozta. - Szerintem kiváló apa-figura vagy, bár vannak hibáid, mint mindannyiunknak. Már attól több az élete, hogy ismerhet téged, hogy időt töltesz vele, és megismeri azt, ahogyan a világot látod, ennél nincs szüksége többre! - Mindig olyan kevésre becsülte magát, jelentéktelennek, pedig én aztán tudtam, mennyire nincs így. - Szerintem, ha te nem lettél volna mellettem, most olyan lennék, mint Pip, vagy anya. Te vagy az, aki miatt kitartottam, és mertem az álmaimat követni, akkor is, amikor mindenki azt mondta, nem kellene. Te vagy az, aki aggódik miattam, míg mindenki más tökéletesnek hiszi az életem. Te vagy az, aki minden sérült lényt maga köré gyűjt, mindegy, hogy ember, állat, felnőtt, vagy gyerek, neked mindig van valami, amit képes vagy adni. Hogy becsülheted ezt ilyen kevésre? Olyan természetesen volt kedves, ahogy más levegőt vett, és egy ilyen ember tartja magát szánalmasnak. Dühített, a végén már majdnem megemeltem a hangom, de visszafogtam magam, most nem akartam veszekedni. Ezen már nem. Talán idővel megérti, mennyire fáj, hogy feleslegként tekint magára, mintha bárkivel helyettesíthető lenne. - Félreértesz. Én sose gondoltam, hogy meg kellene változnod, egyszerűen vannak dolgok, amiken változtatnod kellene. - A kettő számomra teljesen különböző dolog, sose tekintettem úgy rá, mintha a személyiségének a része lenne az, hogy ilyen szereket használ. - És tévedsz, ha azt gondolod, hogy tényleg el kellene fogadnom, hogy mérgezed magad, és szerinted rendben van, ha akár bele is halsz. Nincs rendben. Sokunknak nincs rendben. Nem azért, mert hirtelen apa lettél, azért mert értékes ember vagy, akit szeretek, és eszemben sincs hagyni, hogy butaságot csinálj. - Kevés dologban voltam ilyen határozott, de úgy érzem ezt még sokszor el kell mondanom majd neki, hogy elhiggye, vagy inkább, hogy elfogadja. - Pont annyit várok el tőled, amire tudom, hogy képes vagy, semmivel se többet. De te nem ugyanígy érzel, amikor én teszek olyat, ami szerinted árthat nekem? Éppen ugyanúgy érzek, pontosan ugyanúgy, mint te. - Nyíltabban beszéltünk, mint évek óta bármikor, mintha a felnőtt világ homályos csalárdságai már nem kötöttek volna minket. - Most is szeretlek, és ezen nem változtathat semmi… csak ne csapd be magad azzal, hogy ennyit érdemelsz, meg csak ennyire vagy képes. Ha szeretnéd én is írhatok neked egy színművet az ellenkezőjéről! - Elmosolyodtam. Komolyan gondoltam minden szavam, de nem vitának szántam. Fájt, ahogy magáról vélekedett, és az is, hiába adok ennek hangot, oly’ keveset ér. Mindig könnyen értette a közönség az érzéseimet, az általam játszott karakterek érzéseid, de a tulajdon testvérem annyira kevéssé fogta fel, mintha egy hangszigetelt fal volna közöttünk. - Fri sose utált téged, szóval ebben majdnem biztos voltam… csak rossz időben voltatok. - Egyikükkel se beszéltem hosszan arról az időszakról, mindketten gondosan elrejtették előlem a nehezebb időszak emlékeit, én pedig nem firtattam. Gyerek voltam akkoriban, még Linie megismerésekor is, gondolom ezért. - Akkor ezt eldöntöttük! Menjünk valami nagyon vidám helyre, hogy mindenki gondolatait eltereljük erről a sok szörnyűségről! - Túl sok minden történt, egyikünknek se fog ártani, ha kimozdulunk, és csak nevetünk egy keveset.
- Az utcán is jobb dolguk volt, kétségkívül. - Meggyőződéssel tagadtam, hogy bármi is hiányozna abból az életvitelből, amiben felnőttem, de talán az állatok kényszeres befogadása erre rácáfolt. Mindig elvágyódtam a farmról, bele az élet sűrűjébe, nem bírtam azt az elszigeteltséget - habár a sors fintora, hogy végül London közepén is épp olyan magányos voltam, mint egy világvégi tanyán -, azonban valahol talán mégis hiányzott az állatok közelsége. Nem a golymókoké persze, azoktól még mindig irtóztam, legutóbb Alina kis szörnyetegétől is szinte a hideg rázott, de azért a macskák dorombolása mindig megnyugvással töltött el, éppen, mint gyerekként. A különbség csak az volt, hogy a vidéki macskák életképesebbnek bizonyultak Korminál és Cirminél, akik a száraztáp és alutasakos nélkül valószínűleg éhen haltak volna. Vagy csak ezt akarták elhitetni velem? Nem szerettem volna színdarabot írni a húgomnak, semmit sem akartam írni azért, hogy meggyőzzem róla, többet érdemel kék-zöld véraláfutásoknál és korlátoknál. Persze ha ez segített volna, megtettem volna... Sután, hülyén megfogalmazva, valószínűleg trágárul is, mert apánknak és anyánknak sosem sikerült leszoktatniuk a baszdmeg és a kurva kötőszóként való használatáról - pedig egyszer tényleg megfenyegettek vele, hogy kimossák szappannal a számat, de szerencsére anya ehhez túl szelíd volt, apa pedig csak zsémbelt szokásához híven, ráncolta a homlokát és morgott, mint egy öreg kutya, a lelke mélyén azért annyira nem izgatta, hogyan beszél a fia egy kibaszott tanya közepén. Írtam volna én szívesen ilyen színművet a húgomnak, ha a végén könnyekben tör ki és azt mondja: "igazad volt, Titi, tényleg többet érdemlek ennél". Bárcsak úgy működtek volna a dolgok, mint az amerikai mugli filmekben, ahol egy nyálas szerenád vagy ömlengő monológ végén az egyik főhős meggyőzi róla a másikat, hogy mennyire csodálatos. De a valóság nem ilyen volt és valakit ráébreszteni a saját értékére nem olyan könnyű, mint belógni a moziba és popcornt lopni egy óvatos Vingardium Leviosával. - Jó, akkor majd kapsz egy színművet, hátha akkor néhány értelmes gondolatod is támad saját magadról. - Szándékosan ignoráltam az irántam érzett aggodalmával kapcsolatos megjegyzését. Nem akartam folytatni ezt a meddő vitát. A szememet forgattam. Nem érintett annyira érzékenyen az öregedés kérdése, mert egyszerűen hiába teltek az évek, az életem stagnált. A születésnapjaimon persze elöntött a pánik minden évben, hogy közeledik a negyven gyertyás szülinapi torta (már ha egyáltalán süt majd nekem valaki), és még nem értem el semmit az életemben, de a hétköznapokon nem nyomasztott ez a kérdés. Valahogy még most is úgy éreztem, hogy nem sikerült igazán felnőnöm és ez így van jól. Ott rontják el a legtöbben, hogy túl érettek és komolyak akarnak lenni, még mindig hittem benne, hogy az ember minél többet megőriz a gyermeki énjéből, annál közelebb kerül a boldogság eléréséhez. Próbáltam ehhez az elvhez tartani magam, több-kevesebb sikerrel. Az biztos, hogy nem úgy éltem, ahogyan egy felnőtt férfitől elvárta a társadalom. - Vénülök, persze, meg a nagy lófaszt - vágtam rá sértődöttséget színlelve. - Csak érettebb lettem, bölcsebb és természetesen jóképűbb. Jól áll nekem a kor, szerintem hatvan évesen simán feleségül veszek majd egy húszéves modellt. Nem láttam rá esélyt, hogy bárkit is feleségül fogok venni, arra végképp nem, hogy a kiszemelt nő egy húszéves modell lesz. Nem is ismertem húszéves modelleket, legfeljebb ilyen korú drogfüggőket, bohém művészeket és egyéb tévelygő lelkeket, bár az tény, hogy közülük már volt szerencsém közel kerülni jó néhányhoz. Ezt viszont nem a kishúgommal szerettem volna megosztani, akkor sem, ha már ő is felnőtt nő volt, még ha én gyakran nem is így gondoltam rá. Biztosra vettem, hogy ha megérem, akkor harminc év múlva, megőszülve is csak úgy tudok majd Bonnie-ra gondolni, mint a kislányra, aki folyton nyaggatott, hogy játsszak vele, akit megtanítottam csalni a társasjátékokban, akinek elkergettem a szörnyeket az ágya alól, akinek vicces leveleket küldtem a Roxfortból és aki olyan hősként tekintett rám, amilyen sosem voltam. Nem értettem, Pip hogyan képes másként látni minket, amikor nekem nagyon sokáig még ő is az a nővér maradt, aki újra és újra megkötötte a roxfort nyakkendőmet, mert én nem tudtam - a mai napig nem tanultam meg nyakkendőt kötni - és aki megvédett mindenkitől. Ő mégis egy pedigrés aranyvérű leendő feleségeként tekintett a húgunkra, rám pedig egy szánalmas narkósként. Egyszerűen nem értettem. - Nem tudom, csak nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, mert úgy örülök, hogy megtaláltad a helyed valahol, nem szeretném, ha ferdén néznének rád bármi miatt. Tudod milyenek az emberek... - vontam meg a vállam, bár közben azt akartam mondani: és tudod milyen vagyok én... Nem szabadott volna Pip viselkedéséből kiindulnom, aki szégyellt hosszú évek óta, Bonnie nem olyan volt, tudtam, de mégis ott motoszkált bennem a kétely. Csak remélni mertem, hogy nem mardosta a bűntudat, amiért nem szólt Alináról. Haragudtam persze, mikor először megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy Bonnie volt az, aki elkotyogta Alinának a titkot, amiről nekem mindenki elfelejtett szólni. De a kezdeti döbbeneten, rémületen és sértettségen túllépve rájöttem, hogy így volt a legjobb mindenkinek. Alinának nem hiányzott az életéből egy olyan apa, amilyen évekkel ezelőtt lettem volna. Most is rossz passzban volt, egy ideje a legrosszabban, de ez a mélypont a közelébe sem ért annak, amiken régebben keresztülmentem. Talán megtanultam kezelni, talán már nem érintett olyan mélyen, fene se tudja. - Az egész világ kevésre becsüli. - Ez volt az igazság. A kedvesség, az empátia már nem tartoztak a fontos értékek közé. Az emberek nem törődtek egymással, gyerekként azt gondoltam, hogy ha egyszer Tudjukki eltűnik a képből, a halálfalók rács mögé kerülnek, akkor az egész világ jobb hely lesz. Tévedtem. Az emberek ugyanúgy gyűlölködtek, csak már nem viseltek fekete csuklyát és maszkot, nem lőttek az égre Sötét Jegyet és nem egy félőrült utasításait követték. Nem lett barátságosabb a világ, csak kevesebb vér folyt. Régen legalább volt, ami ellen lehetett küzdeni, most meg... nem lehet nekimenni az egész világnak, nem? És ugyan ki akarná megtenni? Én biztosan nem, amikor néha az ágyból is túl nehéz volt kikelni. - Épp ez a baj, hogy nem érted, nem értheted... - ráztam meg a fejem. - Ha arra kérsz, hogy változtassak dolgokon, ezeken a dolgokon, akkor arra kérsz, hogy változzak meg és ez nem fog menni. Mert én nem akarom ezt és őszintén, már nem is tudom, hogyan működhetne másként... De nem is akarom, hogy bármi megváltozzon, mert nekem jó így, ezt soha nem fogod megérteni, de én nem bántom magam és nem gondolom azt, hogy kevesebbet érdemlek... Csak érzem, hogy így boldogabb vagyok, és ne haragudj, de ezt nem veheted el tőlem sem te, sem pedig mások. Nem várom el tőled, hogy átérezd, csak ne baszogass ezzel. Kérlek. Kerültem a tekintetét, a paradicsomszószban úszó sonkadarabokat tanulmányoztam. Sosem mondtam még ki a húgomnak ezeket a dolgokat és most is kételkedtem benne, hogy sikerül közös nevezőre jutnunk, amikor annyira más perspektívából szemléltük az életemet. Ő az önpusztítást és saját magam sanyargatását látta benne, én csak a kiutat ebből a borzasztó mókuskerékből, de nem várhattam el tőle, hogy ezt megértse a drogokhoz fűződő viszonyomat, amikor nem tudta milyen érzés volt ez számomra, mennyivel jobb bárminél, amit egész nyomorult életemben tapasztaltam. - Valószínűleg ez történt. Sajnálom, mert nagyon szerettem őt, talán egészen máshogy alakult volna kettőnk között, ha mások a körülmények. Igazából elég ironikus, közös életet terveztünk, és pont akkor ért véget, amikor lett egy közös gyerekünk. Habár azt hiszem, ebben Mr. Scamandernek is elég nagy szerepe van, de nem lehet minden ráfogni, Fri döntött így, elsősorban. - Nem tudtam, Frida apjának mekkora szerepe volt abban, hogy sosem láthattam a lányomat és valószínűleg objektív képet már sosem fogok kapni erről. Nem is szerettem volna ezen törni a fejemet, mert a végeredményen semmit nem változtatott. Csupán annyi számított, hogy Alina végül megtalált. - Moziba, nyilván. Ha már tizenhat évig nem volt lehetőségem Disney meséken sírni Alinával, akkor éppen itt az ideje. De majd úgy kell tenned, mintha nem látnád, hogy sírok. Bonnie-ra mosolyogtam, jelezve, hogy ezt egy percig sem gondoltam komolyan. Még csak nem is szégyelltem, hogy képes voltam bőgni egy szomorú történeten. Ki az a szörnyeteg, aki nem sír a Fel! legelején, mikor meghal a néni?
A földön feküdtem és a plafont bámultam, egy barnás foltot a kopott fehér festéken, ahol a felső szomszéd egyszer eláztatott mindent, mert részegen elfelejtette elzárni a csapot. Kormi összegömbölyödött a mellkasomon és dorombolt, monoton mozdulatokkal simogattam a fekete bundáját. Nem tudtam hány óra van, mióta fekszem itt, csak azt tudtam, hogy nem bírok felkelni innen. Nem fizikai gátja volt, már rég kiment belőlem az anyag, legalábbis annyira igen, hogy ne okozzon problémát a mozdulataim összekoordinálása. Egyszerűen nem akartam megmozdulni, nem éreztem magamban a motivációt semmire. A pislogás is túl sok energiát emésztett fel, az egész létezés túl sok volt most. Nem árulhattam, apám undorodott tőlem, anyám rám sem bírt nézni, Ada gyűlölt és volt egy lányom, akinek egy ilyen csődtömeg apát osztott az élet. Nagyon régóta nem gyűlöltem magam ennyire.
