Egy újabb év kezdődik a Roxfortban, de a hangulatom sosem volt még ennyire rossz, mint most. Az egész nyaram ebben a sötét és kétségbeesett hangulatban telt el, pontosabban, csak a második része. Amikor nem jött meg a rohadék levél a húgomnak, ami a felvételét jelentette volna az iskolába, mindenki összetört a családban egy kicsit. Utána kezdődött csak el igazán a pokoljárás, ami azóta is tart, és továbbra sem tudom igazán feldolgozni a történteket. Hiába értem, hogy miért választották a szüleim azt az utat, amit, de képtelen vagyok elfogadni a döntésüket teljes mértékben. Hiszen milyen szülő az, aki eljátssza a saját gyereke halálát csak azért, hogy megmaradjon a család nevének a becsülete? Akkor éreztem életemben először azt, hogy talán mégsem vagyok annyira büszke a szüleimre, mint ahogy eddig voltam. Se a nevemre. Se arra, hogy aranyvérű vagyok. Egész eddig mindent, amit csak akartam megkaphattam, még csak szólnom sem kellett, a testvérem és a szüleim is imádtak, én pedig imádtam őket. Aztán történik egy ilyen dolog és máris olyan, mintha Séra még csak nem is létezett volna. A létezése, csak addig tartott, amíg volt benne bármiféle lehetőség a mágiára, de amint kiderült, hogy nincs szégyen tárgya lett, az élete pedig örökre megváltozott. Ő pedig amilyen tündér, mindezt egy megadó mosollyal fogadta. Én a helyében biztosan őrjöngtem és tomboltam volna – habár így is megtettem, mikor rájöttem, hogy a szüleim hogyan döntöttek –, és nem fogadtam volna el egyetlen pillanatig sem a döntésüket. Nem, Séra ehelyett minden tiltakozás nélkül belement, hogy ezentúl mint egy törékeny hercegkisasszony a francia kastélyban töltse le az egész életét, bezárva.
Én hülye, pedig végül beletörődtem. Mert abban a helyzetben nem tehettem mást. A keserű érzés, viszont megmaradt bennem, arról nem is beszélve, hogy mekkorát csalódtam a szüleimben és egyben saját magamban is. Szoborszerű arccal álltam végig a hamis temetést, semmiféle érzelmet nem mutatva, a szüleimet pedig az idő további részében teljesen elkerültem. Most pedig itt vagyok a Roxfortban, ami eddig mindig boldogságot és izgalmat hordozott magában, de jelenleg nem érzek semmi mást, csak magányt, annak ellenére, hogy rengeteg ember vesz körül. Mert Séra itt lehetett volna velem. Elkezdhette volna a tanulmányait, védelmezhettem volna a többiektől, segíthettem volna, ha bármi baja van, ehelyett itt bolyongok az üres folyosókon, próbálva bármiféle nyugalmat találni a háborgó lelkemnek, de nem igazán van foganatja. Már épp úgy döntenék, hogy semmi értelme ennek az egésznek és inkább visszamegyek a hálókörletbe, amikor felfedezek egy ismerős szőke jelenést, mire egyből megtorpanok.
Vajon mit keres itt Dominique az éjszaka közepén? A kíváncsiságom felülkerekedik a borús hangulatomon, és gondolkozás nélkül utána indulok. Amíg nem történt meg az a bizonyos tragédia otthon, ami fordulópontot hozott, ő is nagyon sokat foglalkoztatta a gondolataimat. A szünet előtt érdekesen váltunk el egymástól, pontosabban ő elfutott előttem, azelőtt hogy csak egy szót is tudtam volna váltani vele, pedig bőven lett volna olyan téma, amiről el akartam mondani a véleményem. Főleg azok után, hogy csak olyan egyszerűen megcsókolt, aztán ott hagyott mindenféle magyarázat nélkül. - Domi. Hogyhogy ilyenkor mászkálsz? Még a végén bajba kerülsz. – Szólítom meg halkan, amikor végre a közelébe érek, és igyekszek nem túlságosan ráijeszteni. Van egy olyan érzésem, hogy ettől függetlenül is sikerülni fog, mert nem igazán nézek ki úgy, mintha mostanában aludtam volna igazán rendesen ki magam, vagy ettem volna normálisan. - Mondd csak… kérdezhetek valamit? – Kérdezem már-már rekedten. Talán mégsem volt jó ötlet megszólítani, mert jelenlegi állapotomban egyáltalán nem vagyok sem türelmes, sem pedig alkalmas arra, hogy csak tétlenül hagyjam, hogy elmeneküljön mindenféle válaszadás nélkül.
Vendég
Csüt. Feb. 20, 2020 11:21 pm
Please, don't be angry with me
Hosszú, kínkeserves nyár volt ez. Vic elment, és én azóta próbálok rájönni az okára. Természetesen magamat hibáztatva mindezért, mert túlságosan el voltam foglalva a saját magam okozta sebek nyalogatásával. Sétálok. Órák óta csak sétálok a kastély falai közt, elmerülve a gondolataimban. Jeleket keresek, felidézem – könnyedén – minden egyes beszélgetésünket, és kutatok, valami miatt. A nővérem sokkal erősebb, mint én, ezt bármikor akár Veritaserum alatt is megvallom, így egyszerűen képtelenség ez az egész. Szürreális, és számomra teljesen indokolatlan. Igen, számomra, aki pontosan ugyanezt tette hetekkel ezelőtt, épp csak hazamenekült és innen. Apu se mond semmit, anyu se, Louis meg annyira egyszerű, hogy vele meg sem próbálok értelmes kommunikációt lefolytatni, mert az lehetetlen küldetés. Így marad az a rengeteg kérdőjel, a megválaszolatlan kérdések hada, és a tehetetlen düh, amiért még csak utána se tudok járni. Random küld egy képeslapot, de mire odamennék, tudom, már rég valahol máshol lenne. Vajon Tyler is ezt érezhette? Már amiután szó szerint menekültem? Miután megcsókoltam őt? Hová tűnt az eszem, de komolyan? Mekkora idióta lehet valaki, aki egyetlen rosszul megválasztott cselekedettel képes porrá zúzni négy évet? Már négy? Sok a kérdés, és érzem, a fejem is szétrobbanni készül, és még csak meg sem beszélhetem senkivel. Vic volt az egyetlen, akit beavattam ebbe az aprócska jelenségbe, és mégis kishíján ledermedt a monológom hallva. Igen, hülye vagyok, igen gyanítom ő is azt hiszi, és teljesen igaza van. Nekem tényleg jó volt, hogy a barátja voltam, hogy a közelében lehettem, és nem is vágytam…. vágyhattam ennél többre. És mégis, egyetlen önző gondolat, csak haza akartam vinni magammal valamit belőle, csak neki akartam adni életem első csókját, és most tessék. Hirtelen rezzenek meg, és hagy ki a szívem is a túlontúl ismerős hang hallattán. Most tudatosul bennem, hol vagyok, és egyből arcomba mar a hideg levegő, és fázni is kezdek, nem készültem kijönni, és mit ad Merlin? - Én? Nem tudom – a lehető legőszintébb választ adom meg neki, és ahogy szembe fordulok vele, láthatja is zavart tekintetem. - Csak gondolkodtam, és… nem néztem merre megyek. Te jó ég, mi történt? Szörnyen festesz – feleslegesnek tartom megkérdezni, hogy minden rendben van-e, látom rajta, hogy nincs, és csak nem utált meg annyira, hogy szimplán lerázzon, ugye nem? Azt…. azt nem is tudom, el bírnám-e viselni. Jó, valószínűleg igen, az ember sok mindent kibír, de nem szenvedek már így is eléggé? Vagy ő? A szívem is megszakad szinte, ahogy tüzetesebben vizsgálom az arcát, óhatatlanul csökkentve a köztünk lévő távolságot ezzel. Látom a karikákat, és látom azt a furcsa árnyékot, ami mindenki arcára rákerül, ha egy nagyon rossz dolgot él át. - Ty – halkan, félszegen ejtem ki a nevét, szomorúan nézve őt, és annyira szeretnék segíteni rajta, bárhogy, bármivel. - Persze, vagyis…. háziban kell? Vagy előadást kell tartanod? Még megvannak a tavalyi jegyzeteim, meg amúgy is szívesen segítek bármiben… tényleg – mosolyodok el halványan, bár ettől is rosszul érzem magam. És mégis mi másra gondolnék? Egész nyáron azt szajkóztam, neki bizonyára az a csók semmit nem jelentett. Biztos, hisz hány lánytól kapott már, hány van úgy oda érte, mint én? Vajon egyáltalán feltűnt neki? Jó, biztos, hisz az ember ilyet észrevesz, csak az a kérdés, hogy vajon sejti-e akár egy picit is, mióta? Hogy már négy hosszú éve szerves részét képzi az életemnek?
Csendben figyelem, ahogy zavartan tudatosodik benne, hogy én szólítottam meg, szerintem fel sem fogja, hogy akár egy professzor is lehetnék, aki habozás nélkül utalná büntetőmunkára, amiért éjszaka mászkál, mikor már régen túl vagyunk a takarodón. Az, hogy én ilyenkor mászkálok, az szinte teljesen természetesnek számít már, habár minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy az ilyenkor történő tilosban járásaim titokban maradjanak. Nem hiányzik nekem az, hogy a szabadidőmben üstöket pucoljak, vagy egyéb unalmas dolgokat tegyek, mikor így is sokszor kevésnek tűnik az idő, amit úgy igazán arra fordíthatok, amit szeretnék. - Miért is nem lepődöm meg? – Kérdezem egy nagyon vérszegény mosollyal, ami viszont egyből el is tűnik, amikor kérdezősködni kezd. El akartam ezt a beszélgetést kerülni, mert nem tudom, hogy hogyan kezeljem az emberek sajnálatát, amikor kimondom, hogy a húgom meghalt. Egy részem ilyenkor mindig meghal, mert szörnyen érzem magam utána, hiszen én tudom, hogy nem halt meg, és nagyon rossz érzés hazudni erről. Főleg úgy, hogy magamat meg egyenes embernek tartottam, egészen idáig.
Tehát most sem igazán tudom, hogy mit mondjak. Domi van annyira jó barátom – barátom, azután, ami történt? - hogy megérdemelje, hogy elmondjam neki, de pontosan ezért, mert annak tartom, még nehezebb neki hazudni, mint az olyan embereknek, akiket csak ímmel-ámmal ismerek. Nem tudom, hogy ez-e a megfelelő alkalom arra, hogy azt megbeszéljük, hogy mi történt. – Mondom végül halkan. De egyáltalán van erre jó alkalom? – Kérdezem inkább magamtól, és az arcomon továbbra sincs nyoma semmilyen mosolynak, ami nálam eléggé… szokatlan. Ahogy az is, hogy ennyire szűkszavú vagyok. - Meghalt a húgom. – Bököm ki végül a hazugságot nehéz szívvel. - Most a nyáron. Alig két hete temettük el. Váratlanul történt, egy betegség miatt és nem szeretnék róla bővebben beszélni, ha nem baj. – Tudom le a betanult szöveget, de egyből még jobban elsápadok, és nem is tudok a lány szemeibe belenézni. Szörnyen érzem magam, és ez süt is rólam, de fogalma sem lehet, hogy mi bánt igazából.
- Nem, nem ilyesmiről van szó. – Rázom meg a fejemet, mikor egyből kérdezgetni kezd, hogy miben tudna segíteni. Tényleg nem tudja, hogy miről akarok vele beszélni? Komolyan úgy fog tenni, mintha az a bizonyos csók meg sem történt volna? Nem tudom, hogy mennyire leszek képest azt tolerálni. Nem azért, mert nem érteném meg, ha így szeretné, nem, egyszerűen csak… túl sok minden történt mostanában, hogy ne érezzem úgy, hogy ha ezt nem beszéljük meg itt és most, akkor az is lezáratlan dolog lesz, azt pedig nagyon nem szeretném. - Mi volt az a csók év végén? – Kérdezek rá egyenesen. - Mi volt az oka? Szeretném tudni, és örülnék, ha nem térnél ki a kérdés elől, ahogy azt szokásod megtenni. – Kérem tőle halkan. - Mielőtt rosszul éreznéd magad és azért nem akarnál válaszolni, biztosíthatlak róla, hogy nem kell. Csak tudni szeretném. Nem várok el tőled semmit, de nem szeretném, ha emiatt bármi… fennakadás lenne a kapcsolatunkban. Ha szeretnéd, hogy felejtsük el és ne emlegessük többet, akkor azt is megértem, ahogy azt is, ha azt mondod, hogy ne tegyük. Csak te ne érezd magad mellettem kényelmetlenül, bármi is legyen. – Ezután én nem is igen mondok többet, helyette csendben várom, hogy válaszoljon a kérdéseimre. Az utóbbi időszak nagyon megsínylett, mert máskor biztos hogy ha még egyenesen rá is kérdezek, de nem lennék ennyire… rezignált. Sőt, talán még reménykednék is abban, hogy az a csók mégsem félreértés volt, hanem esetleg valami más.
Vendég
Vas. Feb. 23, 2020 3:54 am
Ty & Dom
Please, don't be angry with me
Jelen pillanatban, sokkal jobban örülnék annak, ha Viviana prof talált volna rám, Ty helyett. Szörnyű érzés őt így látni. Hiányzik az a mosoly az arcáról, amitől csak úgy kalimpálni szokott a szívem, hiányzik az a csillogás a szeméből. Még azt a fránya büntetőmunkát is bevállanám, csak ne kelljen így látnom őt, pedig a hét évem allatt, még egyszer sem került rá sor. Ez is olyan, ami kimaradt, sok minden mással együtt, és most hogy érzem lassan vége, kezdem csak egy kicsit bánni. Mert ha más lennék, mert ha olyan lány lennék, akik általában a közelében vannak, akkor nem lenne négy éve már az, aki minél közelebb van hozzám, annál távolibbnak érzem. Akkor nem gyötörnének a kételyek, hogy mi van ha egyetlen rosszul megválogatott szóval tönkrevágnék mindent?
Ahogy most is. Ostoba voltam, és sajnálom, hogy rákérdeztem, de... úgy gondolom, akinek tényleg fontos ő legalább annyira, mint nekem, nem hagyná figyelmen kívül ezt a drasztikus változást, ami végbement rajta... benne. S mikor megosztja miért, gondolkodás nélkül szelem át a kettőnk közt lévő távolságot, hogy megöleljem, hogy szavak nélkül biztosítsam arról, itt vagyok... itt leszek, már ha szeretné. - Annyira sajnálom - szinte csak a fülébe motyogom, most is önző mód kihasználva a helyzetet, hogy a nyakába hajtva a fejem, mélyet szippantsak, hagyva, hogy az orrom megteljen az illatával, mert... hiányzott, mert hülye voltam, mert magamtól máig nem álltam volna elé. És nem, nem készerítem a beszédre, azt se tudom, ebben a helyzetben, mi lenne a legjobb, csak csendben ölelem, miközben a közelben lévő erdőből kiszürődő hangok gondoskodnak arról, ne legyen néma az a csend.
Ez sem tart sokáig, és tudom, hogy jétszani az értetlent is teljesen felesleges. Ne adj Isten még meg is sértem vele, amit aztán tényleg szeretnék elkerülni. - Van kedved kicsit sétálni? - hosszú másodpercek után szólalok meg, sóhajtva egy hatalmasat, aztán elengedve őt, kezdek elindulni egy irányba, mert ez az egyhelyben ácsorgás.... meg most már úgyis mindegy, nem? - Én... nem tudom, akkor.. jó ötletnek tűnt, reméltem, hogy azután észreveszed... nem vagy számomra... közömbös - tűrök a fülem mögé egy tincset, miközben az alattunk lévő talajt figyelem. - Sose voltál csak a barátom, sose csak azt éreztem, és... annyi idő eltelt anélkül, hogy bárhogy is a tudtodra mertem volna adni, hogy egyszerűen.... cselekedtem - vonok vállat, mintha ez tényleg ennyire egyszerű lenne. Nem, nem az, gondosan megválogatom, mit hogyan mondjak neki. - Az meg eszembe se jutott, hogy pont ezzel kuszálok össze mindent, csak a szünetben... sajnálom Ty, gondolod, hogy el tudjuk.... felejteni? - mintha minden egyes porcikám erre vágyna.... de még mindig jobb elfelejtve barátoknak maradni, mint megtörténtnek nyilvánítani, aztán kínosan kerülgetni egymást folyosókon, ugye? Ugye?
❊ Megjegyzés ❊ Zene ❊
Vendég
Kedd Feb. 25, 2020 5:05 am
Where are you going?
A szavak nehezen jönnek az ajkaimra, próbálva a szánalmas hazugságokat a lehető legjobban elpalástolni, és csak még rosszabbul érzem magam, amikor Domi az együttérzését az ölelésével próbálja meg kimutatni. Szörnyen érzem magam, mert neki is hazudok, mikor pedig ő egy olyan személy az életemben, akinek el szeretném mondani, annak ellenére is, hogy tudom, talán utána megvetéssel nézne rám, amiért belementem mindabba, amit a szüleim elterveztek, miután Séráról kiderült az, hogy kvibli. Mégis… ellentétes érzések dúlnak bennem, mert valahogy jól esik az ölelése, mert szükségem van támogatásra, még ha ezt soha nem is vallanám be hangosan. Nem mondok semmit most sem, csak csendben hagyom, hogy öleljen. Először a bűntudat nem engedi azt, hogy megmozduljak, hogy bármilyen aprósággal viszonozzam az ölelést, de végül amikor már épp ellépne tőlem még átkarolom a derekát, hogy egy kis ideig még a közelemben tudjam. Mert szükségem van rá, meglepően ragaszkodva a közelségéhez, mert megnyugtat, mert azt érezteti velem, hogy talán még minden rendbe jöhet, akkor is, ha a jelenlegi állapot nagyon nem ezt mutatja. Domi szinte teljesen észrevétlenül vált nagyon fontos személlyé az életemben, és abba bele sem akarok gondolni, hogy ezután az év után már nem fogom látni megjelenni mosolyogva a folyosón.
- Menjünk. – Bólintok rá végül a kérdésére és kissé vonakodva bár, de én is elengedem őt, hogy hozzá igazítva a lépteimet, elinduljak mellette. Szörnyen kíváncsi vagyok arra, hogy mit fog a kérdéseimre válaszolni, és ugyan az arcomon nem látszik jelenleg semmiféle érzelem, de minden egyes szavát alaposan kielemzem a gondolataimban. Még igazán én magam sem értem, hogy miért van ez, de valamiért reménykedek abban, hogy azt mondja, hogy mégse felejtsük el… hogy legyen annak folytatása, ami akkor ott, szünet előtt elkezdődött azzal a bizonyos váratlan, de nem éppen kellemetlen csókkal. Ahogy pedig elkezd válaszolni a kérdésemre, ez a remény kezd feléledni. Hiszen azt mondja, hogy nem vagyok számára közömbös. Már épp megszólalnék, amikor viszont az összes eddigi reményem a kukában végzi, mert mégis azt kéri, hogy felejtsük el az egészet. De miért, ha nem közömbös irántam? Egyszerűen nem értem… - Te sem vagy közömbös nekem. Egyszerűbb volt barátként kezelni, tudván azt, hogy én biztosan nem lehetek más a számodra. Tetszel, mint nő, gyönyörűnek talállak és érdekesnek, akivel bármiről és bármikor el tudok beszélgetni. – Vallom be neki kendőzetlenül.
- De nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, ahhoz túl fontos vagy nekem. Nem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy ezzel muszáj, hogy megváltozzon az eddigi kapcsolatunk. Nem akarlak kihasználni, és azokhoz a lányokhoz sorolni, akikkel elmúlatom az időt, kihasználva, hogy még szabad vagyok. Ha… még ha… szeretném is, hogy esetleg több történjen… – Sóhajtok, nem egyszerű ilyenekről beszélni, még akkor sem, ha szeretem egyenesen tisztázni a dolgokat. - Tudod, hogy milyen a helyzetem. Menyasszonyom van, akit el fogok venni feleségül, amikor eljön az idő. Nem tudok neked hosszútávon ígérni semmit, még akkor sem, ha lehet, hogy talán vágynék rá. Ezért nem volt még soha barátnőm, mert nem akartam senkit sem hitegetni azzal, hogy őt fogom választani a menyasszonyom helyett. Téged pedig különösen nem akarlak hitegetni. Szeretném, ha mindig az életem része maradnál. – Mondom halkan, komolyan.
511 szó
Vendég
Kedd Feb. 25, 2020 8:17 pm
Ty & Dom
Please, don't be angry with me
Fogalmam sincs, mi zajlódik le benne épp, és nem is szeretnék rákérdezni. Nem azért, mert nem érdekel, egyszerűen akkora sérelem érte, hogy én nem szeretnék még rátenni egy lapáttal, csak megölelem, óvatosan simogatva a hátát, mert úgy érzem, ez a legtöbb, amit jelenleg tenni tudok. Tanácsot, nem adhatok, lévén Merlinnek hála sose éltem át még csak hasonlót sem, és nem vagyok annyira modortalan, hogy megfelelő Coelho, vagy lelkesítő idézettel traktáljam. Nem is értem különösebben azokat az embereket, akik úgy gondolják, attól majd jobb lesz. Amint megérzem kezeit a derekam körül, behunyt szemeim is összeszorítom, mert újra elfog a késztetés, ami akkor nyáron. Mégis ellépek, és elindulok, nem fogom kihasználni a helyzetet, nem leszek önző.
Helyette válaszolok a kérdésre, tiszta vizet öntve ezzel a pohárba. Vagyis majdnem. Gondosan válogatok meg minden egyes szót, kínosan ügyelve arra, hogy ne szakadjon ki semmi, ami kellemetlen lenne, ami több. Nem nézek rá, nem merek, így nem is láthatom arca rándulásait, így mondhatni fellélegzek, miközben belül megint letörik egy aprócska darab belőlem. Nem, nem ezt szeretném, de ez a helyes, és a lényeg ez, nem? - Köszönöm - percek után szólalok csak meg, megemésztve a hallottakat, és ránézek. A szemeim mosolyognak csupán, de sírhatnékom támad. Hányszor szerettem volna ezt, vagy bármi hasonlót hallani... és naiv módon hittem, ha mindez megtörténik, jobb lesz minden. Nem. Nem változik semmi, és ettől olyan keserű ez az egész, neki kötelességei vannak, én meg nem tehetem meg, hogy rábeszélem, menjen szembe a szüleivel, mindenkivel, és legyen velem. Nem is tudnék utána tükörbe nézni.
- Lehet, hogy én is szeretném - halkan ejtem csak ki a szavakat, de biztos vagyok benne, hogy így is meghallja őket. Valahogy soha nem volt gond köztünk a kommunikációval, ez lehet az egyik ok, amiért szeretem. Majd magányos perceimben összeírom az összeset. - Elértem arra a pontra, mikor nem tudok és nem is akarok a jövőbe nézni, peresze, neked muszáj. De én se akarlak elveszíteni, még akkor sem, ha jövőre már nem leszek, őszintén szólva, ezt az egészet az idei év végére szántam, de... akkor ott, nem gondolkodtam, és most bár nem kellene kellemetlenül érzem magam. Nem tudok rád nézni, úgy mint rég, látom az ajkaid, amiket csókoltam, és a hajad, amibe beletúrtam, és vágyom rá.... újra - nyelek egy nagyot, meg is állva egy pillanatra, hogy mindezt a szemeibe mondhassam.
❊ Megjegyzés ❊ Zene ❊
Vendég
Csüt. Feb. 27, 2020 2:35 am
Where are you going?
Örülök, hogy ő nem kezd bele valami sajnálkozó beszédbe, hogy Merlinre mennyire sajnálja, hogy ez történt, és hogy a részvétét fejezi ki az eset miatt, mert nem hiszem, hogy képes lennék ezt a szöveget még egyszer végighallgatni. Nem, ez tényleg nem hiányzik, pláne úgy nem, hogy egyáltalán nem indokolt. Az ölelése viszont önző módon tetszik és megnyugtat, még annak ellenére is, hogy tudom, hogy ez nem annak szól, ami igazán történt, hiszen hazudtam neki. Neki is, amikor ő az egyik legfontosabb ember jelenleg az életemben. Ezért pedig ennél jobban már nem is tudnám utálni magam, amiért mégis elfogadom a vigasztaló ölelését. Csak egy kis sóhajt engedek meg magamnak, amikor végül elenged, és így én is kénytelen vagyok őt az útjára ereszteni, hogy aztán lassan sétálva meginduljunk. A célunk ismeretlen, de nem is igazán számít ez most. Főleg nem akkor, amikor ilyen komoly témák vannak terítéken.
Amikor végül hosszabb idő után újra megszólal és rám mosolyog, szinte érzem a mosolya mögött a szomorúságot, mert ismerem már ennyire, amitől csak még jobban összefacsarodik a szívem, és még nehezebben tudom tartani magam ahhoz, hogy nem teszek semmi olyat, amit később esetleg mind a ketten megbánhatnánk. Pláne azután, amikor ő is azt mondja, hogy szeretné. Nem kapom el a pillantásom az ő tekintetétől, amikor mindazt elmondja, ami csak még jobban kísértésbe hoz, és legszívesebben nagyon sok mindent tennék most egyszerre, még akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy nem kellene így cselekednem. - Én is elég sokszor gondoltam arra a csókra. – Vallom be, és akármennyire is tiltakozik az eszem, de végül mégis megint közelebb lépek hozzá.
- Ha év végén mondtad volna el, akkor miért lett volna jobb? Könnyebb lett volna úgy elmenned a közelemből, hogy teljes bizonytalanságban hagysz? Megválaszolatlan kérdésekkel? Vagy csak egyszerűen elkerülted volna azt, hogy utána beszélnünk kelljen? Egyszerűbb lett volna úgy tenni, mintha mi sem történt volna? – Árasztom el kérdésekkel, miközben egyre közelebb és közelebb lépek hozzá, olyannyira, hogy végül már megint annyira közel vagyok, hogy egy hajszál választ el attól, hogy teljesen megszüntessem a közöttünk lévő távolságot és megcsókoljam. - Jobb lett volna, ha így történik? – Kérdezem szinte suttogva, miközben egy apró mozdulattal kisimítok pár szőke hajtincset az arcából. - Mit tennél, ha most ezúttal én csókolnálak meg? – A kérdéssel egy időben alig érezhetően végigcirógatom az ajkait az ujjaimmal, de csak azért hogy utána minden józan gondolatom ellen tegyek és követve a szavaimat megcsókoljam, jelen pillanatban egyáltalán nem foglalkozva a következményekkel, amiket ezzel okozhatok.
409 szó
Vendég
Csüt. Feb. 27, 2020 8:58 pm
Ty & Dom
Please, don't be angry with me
Egyszerűen képtelen vagyok megérteni magam. Meg ezt a helyzetet. Hiába kajtatok az elmémben, nem találom az okot, ami arra sarkall, hogy évek óta gondosan őrizgetett kis titkaim, most nemes egyszerűséggel elétárjam, ilyen all in alapon. Végtére is, ez nem olyan rossz, mert így pontok kerülhetnek a vesszők helyére, még ha a végeredmény fájni is fog... nagyon, tudom legalább hányodán állunk egymással, nem? De mi lesz, ha nem tehetem meg többet? Nem ölelhetem meg például? Nekem is szükségem van rá, legalább annyira, mint neki. Nem is tudja, egyetlen félmosolyától mennyire képes vagyok feltöltődni, vagy csak attól, hogy meglök a folyosón, vagy épp összeborozlja a hajam, vagy magától a ténytől, hogy lehetnek bármennyien körülöttünk, odajön hozzám. Ezek az aprócska dolgok, képesek nekem annyi energiát adni, hogy az vagyok, aki. Miatta. Hisz emlékszem az első évemre, milyen voltam, mikor még csak azt se tudtam, ki az a Tyler Roquetaillade. És most magamba nézve, én látom azt az éles kontrasztot, amit talán sokan nem.
- Tényleg? - őszinte meglepődés csendül a hangomban, és szépen ívelt szemöldökeim is a magasba szöknek. Igen, hitetlenül meredek rá, mert én tudom, az nem az a csók volt, amire az embernek sokszor kellene gondolnia. Félszeg, és esetlen. Nekem ráadásul az első, így fogalmam sem volt arról, mit hogyan kell csinálni, tapasztalataim se voltak érthetően, és válltig biztos voltam benne, iszonyat bénára sikeredett. Aha. Lehet ezért gondolt rá olyan sokat, biztos őt is megrengette, hogy csak ennyire vagyok képes. - Szerintem ez így mind egyszerre - sóhajtok fel, reagálva a felém bombázott rengeteg kérdésre. - Valahogy elkönyveltem magamban, hogy én neked nem jelentek többet egy barátnál. Hisz láttam, látom, kik vesznek körül Ty, hiába van bennem némi vélaság, a nyomukba se érek. Képtelen vagyok arra, amire ők. Nem vagyok harsány, nem kiabálok a folyosón, nem hordok olyan ruhákat, amik nem takarnak szinte semmit, és nem ragadok meg minden alkalmat, hogy magamra vonjam a figyelmed. Ennek ellenére esett eszméletlenül jól, hogy mégis mindig megláttál. Hogy tök mindegy volt, ki volt melletted, odajöttél hozzám, azokban a pillanatokban elbizonytalanodtam kicsit, és akkor elhittem, hogy tényleg jelentek neked valamit, aztán újra feltört az érzés, hogy mit akarok én - szomorúan sóhajtok, ugyanakkor megdöbbenek saját magamon. Hisz én nagyon nehezen beszélek az érzelmeimről, vagy épp fejezem ki azokat, a tulajdon családomnak is alig tudom, és mégis... vele még ez is olyan könnyű. Még csak a zavar se önt el, nem pirulok bele a szavaimba, hisz nincs okom rá, mert ez mind a valóság, még ha betegesen hülyeség is. - Nekem semmiképp, de mi mást tehettem volna? Tényleg fogalmam se volt arról, hogy.... így nézel rám - és hihetetlen ostoba vagyok. Ha csak egy kicsit kinyitom a szemem, ha csak egy pillanatra észreveszem a jeleket, akkor lehet, hogy most nem itt tartanánk. Ebben a fullasztó bizonytalanságban, ami szinte felemészt. Viszont amint tudatosul bennem a közelsége, az orromba kúszik az illata, és az ajkai is csak milliméterre vannak tőlem, az összes fránya gondolat kiszáll, mintha nem is lettek volna. Nem tudok koncentrálni, hallom, hogy mond valamit, de csak ajkai mozgását figyelem, legalább úgy megbabonázva, mintha ő maga lenne véla, és nem is én. Aztán megcsókol, én elfojtok egy apró nyögést, hogy aztán beletúrhassak a hajába, hevesen viszonozva mindent. Mert én ezt akarom, nem érdekel, mi az ára, nem érdekel, mit kell tennem érte, szükségem van rá. - Mi lesz most? - csak percek elteltével teszem fel a kérdést, miután a légzésem is rendeződik, és a gyomromban lévő pillangók is lenyugszanak végre. És újra rám tör a bizonytalanság, mert tudom, hogy nem helyes. És veszett nagy hülyeség vágynom olyas valamire, amiről tudom, hogy sose lesz az enyém. Mégis... az ő szájából akarom hallani.
❊ Megjegyzés ❊ Zene ❊
Vendég
Szomb. Feb. 29, 2020 12:28 am
Where are you going?
Ha valaki azt mondta volna nekem tavaly ilyenkor, hogy azon fogok dilemmázni, hogy mit kezdjek egy lánnyal, aki nem csak hogy vonzó, de emberként is szimpatikus nekem, akkor szembe röhögöm. Én Tyler Roquetaillade pontosan az a típus voltam, akit nem érdekeltek a morális problémák, az pedig pláne nem, hogy éppen kit bántok meg és kit nem azzal, hogy nem akarok többet tőlük puszta szexnél. Lehet ez bunkóság, de minden egyes alkalommal amikor oda jutottam, hogy felszedjek egy lányt, teljesen egyenesen és nyíltan megmondtam nekik, hogy nem keresek párkapcsolatot. Ezek után pedig csak mostam a kezeimet, ha mégis abban reménykedtek, hogy többet tudok nekik majd nyújtani egy-kettő éjszakánál. Sosem értettem azokat, akik naivan abban bíztak, hogy na majd ők, képesek lesznek elérni azt, amit eddig senki: hogy mellettük kössek ki, hogy magukba bolondítsanak. Hogy azt mondhassák, igen, én voltam az, aki megzabolázta az eleddig szabadon cirkáló fenevadat, aki mindig csak a saját feje után ment, nem igazán törődve a következményekkel és azzal, hogy esetleg jó pár szívet összetört az önző kis céljai érdekében. Tisztában vagyok azzal, hogy tudok orbitális seggfej is lenni, ha arról van szó, és az is tény, hogy nem igazán érdekelt soha, ha valaki picsogva próbált a kis kalandunk után odajönni hozzám, hogy mekkora egy szemétláda vagyok, amiért azok után nem kerestem. Igen, lehet, hogy az vagyok, de én nem az az ember vagyok, aki teljesen feleslegesen hiteget bárkit is azzal, hogy párkapcsolatba kezdek vele.
Szerencsére a többség teljesen elfogadó volt ezzel kapcsolatban és csak néhány olyan lánnyal találkoztam, aki képtelen felfogni, hogy ez van és kész. Domi más. Sok mindenben. Első körben azért, mert ő nem azon lányok egyike, akit egyből azzal a céllal környékeztem meg, hogy az ágyamba csábítsam. Nem, elsősorban inkább barátként tekintettem rá, annak ellenére is, hogy régen is és most is elképesztően vonzónak találom. Ki ne találná annak? Nem pusztán a szépségével szokta megragadni az emberek figyelmét, hanem a kisugárzásával is, elég ha csak rápillant valaki és mosolyogni támad kedve. Először eszembe se jutott, hogy másképp közelítsek felé, ennek is sok oka volt, de a legfőbb az, hogy a közelében valahogy mindig feléledt bennem az a bizonyos védelmező ösztön, ami arra sarkall, hogy mindentől és mindenkitől megóvjam, akitől csak lehet. Ezekbe pedig én magam is beletartozom. Nem akartam az a személy lenni, aki elcsábítja, hogy aztán összetörje a szívét, mert képtelen vele párkapcsolatba kezdeni. Nem, ez egyáltalán nem akartam lenni. Sok minden voltam már, de gerinctelenné soha nem akartam válni. Márpedig az lettem volna, ha engedek a vonzalmamnak. Ezért inkább maradtam a barátja, ami sokáig nagyon is jól működött. Mindig tudtunk beszélgetni, mindig ott volt, mindig feldobta a napjaimat, és… talán túlságosan is belekényelmesedtem ebbe a helyzetbe.
Erre igazán akkor jöttem rá, mikor tavaly megcsókolt. Egyszerűen nem gondoltam bele az ő szemszögébe. Nem jöttem rá, vagy csak nem akartam észrevenni, hogy ő sem közömbös az irányomban. Talán mert így egyszerűbb volt… vagy mert túlságosan tartottam attól, hogy elveszíthetem. Erre tessék, olyan dolgok derülnek ki, ami egyrészt boldoggá tesz, de másrészt el is szomorít, mert tudom, hogy hiába a kölcsönös vonzalom, ez nem ennyire egyszerű. Pláne nem az én esetemben. Pláne nem úgy, hogy egy ilyen botrány után még fontosabb az, hogy kövessem a családom terveit. - Igen, tényleg. Ez miért annyira meglepő? – Kérdezem egy újabb halvány mosollyal. Hát persze, hogy mély nyomokat hagyott bennem az a csók. Megint olyan dolgokat ébresztett fel benne, amiket nagyon nem kellett volna. Hülye lennék elfelejteni, pláne úgy, hogy igen csak jó emlékeket idéz bennem, még akkor is, ha az utána lévő agyalással el is rontottam egy kicsit azt az élményt.
- Sokáig így is volt, mert azt akartam, hogy így legyen. – Mondom kis sóhajjal és legszívesebben fognám a fejem a szavait hallva, mert hihetetlen, hogy hogy lehet egy ilyen lánynak ennyire kevés önbizalma. - Dominique… egy lány nem attól lesz vonzó, hogy mindent megmutató ruhákat hord és harsány. Még csak attól sem, hogy minden adandó alkalmat megragadnak arra, hogy bejussanak az ágyamba. Ők, csak egyszerűen… könnyű prédák, akikkel kellemesen el lehet tölteni az időt, mindkét fél megadja a másiknak, amit akar, aztán szépen elbúcsúznak egymástól békességben a legjobb és a legtöbb esetben. Te… más vagy, ez pedig egyáltalán nem rossz dolog. Mégis mit gondolsz, kit fognak előbb egy komolyabb kapcsolatba megfontolni? Azokat a lányokat, akik ezer örömmel és készségesen ugranak minden egyes szóra, vagy azokat, akik meghúzódnak a háttérben, hogy szépen, csendben, de gyönyörű nővé érjenek, akikért érdemes küzdeni? Akikkel el lehet képzelni egy nyugodt, boldog életet? Te pontosan ez utóbbi vagy. Amint kezdünk felnőni, egyre többen fognak inkább téged preferálni a többiekkel szemben. Elkezdenek udvarolni, kitartóan, komoly szándékokkal. A legkitartóbb pedig végül elnyeri a jutalmát, és hidd el, te lennél a főnyeremény. – Mondom őszintén.
- Talán jobb volt így, hogy nem tudtad. – Mondom egy újabb sóhaj kíséretében. - Csak megbántottalak volna, ahogy valószínűleg most is meg foglak majd bántani, mert továbbra is azt mondom, hogy képtelen vagyok bármit is ígérni. – A hangom szomorú és még csak leplezni sem igazán akarom. De mivel egy barom vagyok, azt sem tudom megállni, hogy ne csókoljam meg és zavarjam össze még jobban a közöttünk lévő kapcsolatot. De annyira jó érzés, annyira magával ragadó, és annyira szeretném ha szabadon dönthetnék arról mit is akarok kezdeni ezzel kapcsolatban az életemmel, hogy csak egy egészen kicsi pillanatra megengedem magamnak, hogy megint egy önző szemétláda legyek és kiélvezzem ezt az apró szeletét annak az elfojtott vágyamnak, hogy valaki olyan mellett lehessek aki úgy igazán érdekel. De ez is véget ér, mint ahogy minden egyszer, és a végzetes kérdést is felteszi, ami miatt csak még inkább elfog a melankólia. Miatta viszont muszáj lesz tartanom magam, nem nekem van jogom arra, hogy szomorkodjak, és valakinek mellette kell majd állnia támaszként, akármennyire is nehéz lesz, főleg úgy, hogy én fogom okozni neki a szomorúságot. - Nagyon szeretném azt mondani, hogy mostantól minden megváltozik. Hogy ezentúl csak téged foglak látni és senki mást. De nem mondhatom. – Mondom ki nagyon nehezen ezeket a szavakat. - Nem tehetem… akármennyire is vágynék rá. Bocsáss meg. – Kérem halkan, nyomorultul, miközben a homlokának döntöm az enyémet, mert képtelen vagyok igazán eltávolodni tőle. - Kérlek, maradjunk barátok. Ha ugyan még képes leszel nem utálni ezek után. – Gyengéden megsimítom az arcát és továbbra is próbálok nem összeomlani, miközben belül mintha darabokra törnék.
1045 szó
Vendég
Szomb. Feb. 29, 2020 1:26 am
Ty & Dom
Please, don't be angry with me
Mindig is úgy álltam ehhez a helyzethez, hogy nagyon féltem tőle. Gyanítom a szüleim is, mert bennem alapból nem él a tévképzet, hogy majd nekem is sikerül úgy beleválasztanom, mint apának. Reménykedtem, hogy az idő elteltével kopni fognak az érzések, vagy ha nem is átalakulnak. Hagytam, hogy folyton a szemem előtt lebegjenek Vicky szavai, amik sokszor fájdalmasan rángattak vissza a földre, miután bátorságot gyűjtöttem, és bevallottam neki, van valaki, aki iránt érzek valamit. Tudom, ez olyan, amire az ember lánya egyszerűen nem készülhet fel, és miután halhatatlan házasságok veszik körül, meg sem fordul a fejében, hogy létezik másmilyen. Olyan, amiért hiába küzdesz, egyszerűen nem nyerhetsz, és akárhányszor célegyenesben érzed magad, valami mindig visszaránt a startra. Szerencsére racionálisnak vallom magam, ezért nem is éltem álomvilágban, de a fájdalom még így is nagy, és fogalmam sincs, hogy tudok vele naponta együtt élni. Azt gondolom, ha kiiktatnám az életemből, és vele együtt Tyt is, az még jobban fájna. Hisz tépj ki valamit, ami már olyan vastag gyökeret eresztett, hogy oda már a csákány is kevés. Sose tudtam, milyen az a szerelem, és most hogy tudom, őszintén irigykedem azokra, akik boldogok, és azokra is, akik még köszönőviszonyban sincsenek ezzel az érzéssel. Négy éve, te jó ég, négy éve már, hogy Tyler felbukkant az életemben, olyan nyomot hagyva maga után, amit még soha senki. És a legszomorúbb, hogy nem beszélhetem meg senkivel, a tulajdon nővérem szemében is egy címeres idiótának tűnök, aki csak saját magát kínozza, ahelyett, hogy pontot tenne, és nyitna valami más felé. De ha egyszer képtelen vagyok rá? Ha nem akarom, hogy Ty csak egy pont legyen egy sok fejezetes regény végén? Nem akarom, hogy vége, nem akarom, hogy ne legyen mellettem, mert így legalább mellettem van. Ostoba voltam, hihetetlen ostoba, hogy engedtem, és hagytam megeredni a nyelvem, mert akkor most nem tartanánk itt. Bánom, tényleg bánom, ugyanakkor tudom, hogy ennyivel tartozom neki, miután fény derült arra, kétségek között hagytam. - Hát mert…. mindegy, nem fontos – mosolyogva rázom meg a fejem, de fogalmam sincs, hogy tudok még most is. Talán a tény, hogy végre itt van, beszélhetek vele, még ha talán utoljára is, mert kezd ingoványossá válni az a fránya talaj, és érzem, hogy lassan süllyedek. Most pedig már Vicky sincs itt, hogy kihúzzon és rendbe tegyen, ahogy annyiszor tette. Most tényleg egyedül vagyok, azzal a hatalmas káosszal, amit jobbára saját magamnak köszönhetek. - Miért? Nem gondoltál arra, ha az elején tisztázzuk, ki hol áll, akkor most nem tartanánk itt? – nem kérdőre vonom, eszembe sincs semmit rákenni. Se bűnbakot keresni, mert felesleges, hisz még saját magamat se tudom teljesen hibáztatni. Úgy vélem, ez tényleg csak megtörtént, mindennemű külső behatás nélkül, épp csak a szenvedés az, amit úgy elkerülnék már. Jólesnek a szavai, mégis minden egyes átkozott szóval tört döf belém, csak mert annyira szerettem volna ezt hallani, csak nem így, és nem feltétlenül tőle. Annak ellenére vágyom, hogy neki legyek a főnyeremény, hogy tudom, az teljesen kizárt dolog, egyszerűen az agyam küzd ellene, még mindig van egy aprócska rész, ami reménykedik, ami mindig reménykedik. - Úgy gondolod, hogy ez jut nekem? Hogy majd elfelejtem, ami most van, és hercegnő módjára adok igent annak, aki megküzd értem a sárkánnyal? – és még mindig mosolygok, miközben a fejem rázom. Kicsit azt gondolom, hogy amit Ty gondol, az valahol túlzás, és csak vidítani akar, vagy enyhíteni a fájdalmon, ami lehet olykor-olykor kiül az arcomra. Azt se tudom, meddig vagyok képes erősnek maradni, és visszaszorítani azokat a fránya könnyeket. Nem akarom ezt, elfutni akarok, mert nem akarom ezt az érzést, mintha az utolsó beszélgetésünk lenne, hisz pontosan ettől tartottam. Nem akarom őt elveszíteni, nem érdekel, ha csak barátként lehetek mellette, mellette vagyok. - Nem tudsz megbántani Tyler, mikor… mikor ez kezdődött, tudtam, hogy mi vár rám, hogy veled nem egyszerű. Te csak a saját életed rabja vagy, vagyis hát a szüleidé, én meg nem tehetem meg, és nem is foglak arra kérni soha, hogy menj szembe velük. Ők neveltek, nekik köszönheted, hogy vagy, természetes, hogy az akaratuk szerint alakítod az életed, ez még nálunk is így működik – mondjuk részemről a tisztelet miatt, mert tisztelem annyira a szüleim, hogy ne okozzak nekik soha csalódást. Bár lehet már megtettem, nem tudom, mit vélekednének, ha beavatnám őket életem ezen részébe is. Ennek ellenére megcsókol, bennem pedig a pillangókkal együtt éled fel a remény is, hogy aztán percek múlva teljesen megsemmisüljek. Vártam rá, akartam, hogy ő mondja ki, mert hittem, hogy ettől valóságosabb lesz az egész. Tudva viszont, hogy ő mit érez, hogy szeretné, én is szeretném, valaki, vagy valami mégsem hagyja, hogy ez működjön. Ennyi. Nem bírom tovább tartani magam, és könnyeim látszólag megállíthatatlanul indulnak útnak, miközben magam ostorozom, amiért belementem ebbe az egész beszélgetésbe. Amint a homlokát az enyémnek dönti, hangtalanul zokogva ölelem át újra. Mennyire vicces, hogy az ember lánya pont attól vár vigasztalást, aki miatt szomorú, ugye? De nem miatta vagyok, nem érzem magam megbántva sem becsapva, sőt. Valahol én boldog vagyok, mert megtudtam, hogy ez az egész nem csak egyoldalú, hogy nem csak én érzek így, és volt értelme eddig halogatni. De szétmarcangol a tudat, hogy ez mind lényegtelen, mert nem változtat semmin. - Nem akarom, hogy ezt mond – a nyakába motyogom a szavakat, aztán ellépve tőle, tényleg zokogni kezdek, de az vesse rám az első követ, aki kibírná ezt teljes hidegvérrel. - Másra sem vágyom, csakhogy most minden megváltozzon, de nem akarom az árat, amit te fizetnél érte, nem akarok az lenni, aki miatt tönkrement egy család. Nekem elég, sőt… a legtöbb, amit kérhetek, hogy had maradjak melletted… még ha barátodként is – nehezen jönnek a szavak, és a hüppögések miatt nem is biztos, hogy minden érthető, és még csak a szemébe se tudok nézni, mert szégyellem, hogy előtte sírok, hogy a szeme láttára omlok össze, ezzel neki is juttatva egy keveset abból a fájdalomból, amit érzek. - Utálni? Négy éve megállás nélkül szeretlek, hogy a francba tudnálak most megutálni? – mint egy kegyelemdöfés, csúszik ki az utolsó mondat, amiután tényleg elsírom magam, utat engedve az összes nyamvadt érzésnek, ami bennem van. Úgyis azt mondta valaki, ha kiadom magamból, könnyebb lesz utána. Hát, őszintén remélem.
❊ Megjegyzés ❊ Zene ❊
Vendég
Hétf. Márc. 02, 2020 9:51 pm
Where are you going?
Megőrjít ez az egész helyzet. Mikor már azt hittem volna, hogy nem lehet ennél rosszabb, mégis lett, és kezd megrengeni az egész világba vetett hitem, ami eddig mindig biztos alapokon állt. Kezdődött ez azzal, amikor a szüleim elzárták a húgomat a világ elől, és eljátszották a halálát, majd folytatódott most azzal, hogy kiderült, Domi ilyen érzéseket táplál irántam, ráadásul elég hosszú ideje. Azt már meg sem említem, hogy mindez pedig talán kölcsönös is lenne, ha hagynám magamon teljesen eluralkodni azokat az érzéseket, amik bennem vannak, de azt nem engedhetem meg. Nem ebben az életszakaszomban és nem úgy, mikor még ennyire támaszkodnom kell a családomra, akármennyire is nem szeretnék. - Most már mondd el. Nem hiszem, hogy mostanában fog megint előfordulni, hogy ennyire nyíltan tudunk egymással beszélgetni, úgyhogy jobban szeretném, ha most mondanád el mindazt, ami a szívedet nyomja, akármilyen kicsi dologról is legyen szó. Csak akkor tudok bármiben is segíteni, ha elmondod. – Mondom neki nagyon kis mosollyal. Ami aztán egyből megint el is tűnik. - Legalábbis, ha olyan dologról van szó, amiben tudok segíteni. – Pontosítom magam kissé komoran. Mert sajnos van olyan helyzet, amit sehogyan sem tudok megoldani, akármennyire is szeretném.
Megint keserűen elmosolyodom a kérdését hallva. - Gondolod jobb lett volna? Mert szerintem nem. Csak még jobban fájt volna neked abban a tudatban, hogy igazából vonzódom hozzád, mégis másokkal töltöm a szabadidőm nagy részét. Ezt neked is el kell ismerned. – Mondom halkan. - Meg ha ez… kiderült volna, lehet, hogy még nehezebb lett volna mindkettőnknek. Tisztában vagyok azzal, hogy önző vagyok, és ez akkor sem változott volna, ha már a legelején letisztázzuk azt, ami van. Ugyanarra a koncepcióra jutottunk volna, mint amire most. – Nem akarom mondani, de talán még rosszabb is lett volna. Mert még jobban el kezdtünk volna kötődni egymáshoz. Valószínűleg össze is jöttünk volna, úgy igazán. De aztán most mi lenne? Ugyanaz. Ugyanazon keseregnénk, mert nem állnék el attól továbbra sem, hogy feleségül vegyem azt, akit kijelöltek nekem és nem mennék szembe a szüleimmel. Összetörtünk volna mindketten, talán még jobban is, mint most. Vagy nem tudom… lehet ennél is nagyobb fájdalmat érezni? Biztosan… de azt nem szívesen tapasztalnám meg.
- Igen, úgy gondolom. – Bólintok rá a kérdésére. - Azért gondolom ezt így, mert ismerlek és mert tudom, hogy te vagy az a lány, aki tényleg megérdemli azt, hogy boldog befejezést kapjon. Nem azt, hogy szenvedjen egy… ilyen mellett, mint amilyen én vagyok. Bízom benne, hogy neked is ott van valahol az a bizonyos herceged, aki majd egyszer… eléri azt, hogy igazán boldog lehess. – Mondom ki nehezen a szavakat. Mert habár őszintén kívánom neki az, hogy így legyen az egyik mélyre eltemetett részem eszeveszetten tiltakozik a gondolat ellen és még csak a gondolatába is beleőrül annak, hogy másnak az oldalán lássa, vagy hogy éppen más tegye őt boldoggá. Lehetnék még ennél is ellentmondásosabb? Aligha hiszem. - Ezt mondod, de már jó párszor megbántottalak és ezt el kell ismerned neked is, ha teljesen őszinte akarsz lenni. Minden egyes nap megbántalak, amikor nem téged választalak valaki más helyett. – Mondom egy szomorkás sóhajjal. Nem is tudom ezért hibáztatni. Mint már említettem jó párszor, nem vagyok a legjobb ember a világon. - A szüleim pedig… egy kicsit megingott bennük a hitem. – Vallom be töredelmesen. Látszik, hogy nem akarok belemenni a részletekbe, és nem is tervezem, mert a másik személyes drámám most egyáltalán nem tartozik ide, de attól még ott van, és nem tudom egyik pillanatról a másikra félresöpörni a csalódottságot, amit a tettük miatt érzek.
Aztán megtörténik az a bizonyos csók, hogy csak még bonyolultabbá tegyem a dolgokat, mert nem tudok nyugton maradni. Nem is én lennék… Amikor sírni kezd, akkor érzem csak igazán, hogy valami végleg eltört bennem. Szörnyű így látni őt, és egyszerűen nem tudom mit mondhatnék neki, ami kicsit is megnyugtathatná, ami elűzné a szomorúságot, hogy visszatérjen a megszokott megnyugtató mosolya. Nem, helyette zokog és ez mind miattam van. Nem találom a szavakat, hiába próbálnék bármit is mondani, egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem tudom üres frázisokkal megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, amikor nem érzem úgy én magam sem. Végül pár hosszabb pillanat után mégis utána lépek és átkarolom hátulról, hogy aztán egy apró puszit adjak a hajába. Ideje felnőttként viselkedni. - Mindig számíthatsz rám. Nem fogsz elveszíteni, akármi is legyen, ezt megígérem. Ha csak barátként, hát barátként, de mindig melletted leszek. – Suttogom, de teljesen komolyan. Az ígéreteimet nem szoktam félvállról venni így ezt sem úgy mondtam. Nem tudom milyen hosszú ideig ölelem csendesen, talán addig amíg kicsit csillapodik a zokogása. Csak utána fordítom magam felé és magamra erőltetve egy mosolyt megsimogatom az arcát. - Ha egyszerűbb neked felejtsük el, ami ma és annál a bizonyos első csóknál történt. Soha többé nem fogom felhozni és emlegetni, ha ezt szeretnéd. – Talán így lesz a legegyszerűbb, mindkettőnknek, még ha ez jelenleg egy orbitális hazugságnak is tűnik.
