Abban a másodpercben, ahogy először kopogtam az ajtón, el akartam futni. Nem kellett volna idejönnöm. De máshova már nem mehettem. Nem voltam beállva, de józan sem voltam. Valamiféle köztes állapotban lebegtem, szorongva, zaklatottan, a legkisebb zajra is ijedten oldalra kapva a fejem, mintha bármi valós okom lett volna a félelemre. A gondolataim tompák voltak, az arcomon éktelenkedő lila zúzódások kellemesen zsibbadtak - pár napja összevert két uzsorás, de az egész mintha évekkel ezelőtt történt volna, annyira jelentéktelennek tűnt az egész. Minden jelentéktelen volt. Főleg a kapcsolatom Adával, mintha soha nem is létezett volna, mintha az egész egy túl szép flash lett volna. Mikor láttam utoljára? Két hete? Három hete? Hiányoztak a régi beszélgetéseink, a közös kísérletezéseink az olasz konyhával, hogy kinevessen mindenért, hogy új nyálas számokat mutasson, amik titokban nekem is tetszettek. Annyi mindent szerettem volna elmondani neki, hiszen annyi minden történt, de tudtam, hogy valami végleg elromlott. Nem lettem volna képes mesélni neki az életemről. Nem ezért voltam itt és kételkedtem benne, hogy valaha ezért fogok még ezen a küszöbön állni. Vajon érdekelte még, hogy mi van velem? Mit szólt volna, ha elmondom, hogy...
Két napja történt. Elfogyott minden pénzem, otthon egy száraz kifli és egy halkonzerv maradt minden ehető és képtelen voltam akár csak egyetlen galleont is keresni, miközben az aurorok folyton a nyakamba lihegtek. A konzervet a macskáknak adtam, éhen akartak veszni. Sosem gondoltam volna, hogy meghozom ezt a döntést, de nem bírtam tovább: haza kellett mennem anyámékhoz. Nem akartam, de rettegtem egyedül maradni, tudtam, hogy mi lenne a vége. Szombaton beállítottam anyáékhoz, a golymókfarmra. Ebédeltek éppen, a szüleim, a nagyszüleim, a nővérem és az ő családja. A hosszú asztalnál ültek, a testvérem levest mert éppen a gyerekeinek. Azt hittem, megbeszélek velük mindent, hazudok valamit jó szokásomhoz híven, ők pedig leültetnek maguk közé. Nem tették. Apám kikelt magából, sosem ordított így velem, soha, gyerekkoromban egyszer sem sikerült ennyire kihoznom a sodrából, pedig rengeteget vitatkoztunk akkoriban. Most üvöltött velem, úgy, mint még egyszer sem. A nővérem ennyi év után mindent elmondott a családnak, kitálalt a munkámról, a függőségemről, kibaszottul mindenről. Rád sem bírok nézni. Nem erre neveltelek. Nekem te nem vagy a fiam. Takarodj innen, többet ne merd betenni ide a lábad - ezt vágta apám a fejemhez. Szeretném azt mondani, hogy volt valami frappáns válaszom, hogy nagyon visszaszóltam apámnak vagy méltósággal távoztam. Nem ez történt. Csak sírtam és könyörögtem, hogy "apa, ne csináld ezt, apa, hallgass meg, apa, le fogok szokni, csak adjatok időt, hadd költözzek haza" és "anyu, mondd meg neki, anya, ne hagyd ezt, anya, legalább te ne..." Apám hajthatatlan volt, anyám zokogott, de nem szólalt meg. A nővérem férje lökdösött ki a házból. Anyám utánam hozott egy doboz rántott húst, a lába elé szórtam a golymókszaros földre és otthagytam. Soha nem éreztem még ennyire egyedül magam.
Kinyílt az ajtó, ott állt Ada, egy vörös hajú kisfiú csimpaszkodott belé. - Nem akarlak zavarni, csak máshoz nem fordulhatok, de utána elkotródom, tudom, hogy nem akarsz most látni - hadartam előre mentegetőzve. - Nem kérnélek erre, ha lenne más... Nincs egy vasam sem. Elfogyott a macskakaja és én sem ettem tegnap reggel óta. Csak... én csak egy kis pénzt szeretnék kölcsönkérni, visszaadom, ígérem, de muszáj megetetnem a macskákat. Kérlek...
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Feb. 16, 2020 10:59 pm
Végre egy jobbnak ígérkező nap... Az elmúlt hetekben nem volt olyan reggel, hogy ne keltem volna fel borzasztó hangulatban és ne feküdtem volna le pokoli fáradtan, mentálisa, lelkileg és ezek miatt fizikailag is. Utáltam mindent, elegem volt mindenből, a gondolataimat pedig csupán két dolog töltötte ki. Az egyik Bertie volt, nem telt el nap, hogy ne láttam volna magam előtt a hetekkel ezelőtti képet a fogdából és ne éreztem volna elviselhetetlen késztetést arra, hogy elmenjek hozzá, mert pokolian hiányzott. De Weasley mindig megállított, nem hagyta, hogy elgyengüljek és mindent megtett azért, hogy valamivel lefoglaljon. Ő volt a második dolog, ami a fejemben zakatolt megállás nélkül. Kínosnak éreztem az elkövetkező egy hetet, miután elvittük Bertie-nek a drogot, amit kért. Hiszen ott ha burkoltan is, de elárulta, mit érzek Lyle Weasley iránt, ami egy olyan titok volt az életemben, amit a sírba akartam vinni magammal, és még neki sem emlegettem fel szinte soha. Az első alkalom is csak azért történt meg, mert a halálra vártunk éppen a Baziliszkusz bár egyik szobájában. Mindenesetre most már Lyle is tudta és ez a tény minden nap arra késztetett, hogy el akarjak süllyedni a föld alá, a szemébe alig tudtam nézni, pedig minden erőmmel próbáltam fenntartani annak a látszatát, hogy nem történt semmi. Nyilván átlátott rajtam. Aztán alig több mint egy héttel ezelőtt, egy különösen rossz munkanap után megjelent a küszöbön nem más, mint Weasley. Kettő is. Magával hozta a kisfiát is, mert annyit mesélt már neki Toastról, ő pedig nem nyugodott addig, amíg nem játszhatott a kutyával. Sejtettem, hogy inkább engem akart csak lefoglalni valamivel, nehogy a végén egy különösen gyenge pillanatomban tényleg elmenjek Bertie-hez, de ezért hálás is voltam neki. Toast aznap pillanatok alatt megszerette Brutust, Brutus pedig engem kedvelt meg, amíg mi az apjával órákon át beszélgettünk. Úgyhogy ezek után fel is csaptam önkéntes és lelkes bébiszitternek. Ez voltam ma is. Nem volt nehéz hirtelen kapni egy páréves kisgyereket, egyrészt mert odáig voltam a gyerekekért, Brutusért kifejezetten, másrészt pedig egy az egyben olyan volt, mint Lyle miniatűr kiadásban, úgyhogy teljesen hozzá voltam ehhez szokva. Weasley már itt volt érte, végzett a teendőivel, de nem indultak el, mert Brutus nem volt rá hajlandó, úgy csüngött rajtam mint egy alma a fán és el sem akart engedni. Aztán meghallottam a csengőt és vele a karomon kellett kimennem ajtót nyitni. Nem erre számítottam. - Bertie...? -Sejtem, milyen ostoba fejet vághattam, mert tényleg rendkívül meglepett, hogy megjelent az ajtómban. És szarul nézett ki, olyan szarul, hogy a gyomrom fájdalmasan erős görcsbe rándult. Brutus felé fordultam. -Menj vissza apához, jó? Vidd be magaddal Toastyt a szobába és maradj bent, kérlek. -Nem féltettem Bertie-től, tudtam, hogy nem ártana neki, de abban nem voltam biztos, hogy Lyle nem akadna ki, ha meglátná, hogy Brutus előtt beszélgetek vele. Nem hiszem, hogy az elmúlt hetekben változott volna a megítélése, pláne nem jó irányba. -Nagyon rosszul nézel ki... Még van bőven az ebédből, amit a gyereknek főztem, odaadom az egészet, vidd el vacsorára. Mennyi pénzre lenne szükséged?
Megalázó volt ott állni, menekülni akartam a helyzetből, de nagyon kellett az a pénz. Szánalmasan festhettem, mint egy bolhás kóborkutya, tulajdonképpen úgy is éreztem magam. Nem tudom mire számítottam. Talán egy nagyon kis részem reménykedett benne, hogy Ada majd örülni fog nekem, megölel, mint régen és beinvitál magához, de ezek közül egyik sem történt meg. Az arcán csupán döbbenetet láttam, esze ágában sem volt közelebb jönni hozzám és nem hívott be. Csak a gyereket zavarta el, a gyereket, akiről üvöltött ki az apja. Düh és sértettség mardosott. Itt volt nála Weasley, hát persze, biztosan összemelegedtek a hetekben, én pedig kiszorultam a képből. És úgy néz ki, most már Ada is éppen úgy kezelt, mint bárki más, már egy páréves kölyök sem maradhatott a közelemben, nehogy ezt a rossz példát lássa. - Minek küldted el? Szerinted ártanék neki vagy mi a fasz? - Meg sem próbáltam leplezni, hogy felhúzott ezzel. Éppen rólam feltételezte ezt, rólam, aki több gyereknek segített, mint ők ketten, a két sztárauror? Soha nem lettem volna képes bántani egy gyereket, a legrosszabb állapotomban sem. Gina látta már, hogy milyen az, mikor tényleg széttéptem az agyam, de egyszer sem kellett attól tartania, hogy ártanék neki. Nagyon rosszul esett Adától, hogy úgy érezte, el kell tüntetnie a kisfiút a közelemből. - Nincs semmi bajom. - Tudtam, hogy rosszul nézek ki. Megvertek, alig ettem mostanában és minden problémámat azzal próbáltam megoldani, hogy igyekeztem a lehető legkevesebb percet józanon tölteni. Muszáj volt kiütnöm magam, mert nem akartam gondolkodni a családomról, Adáról, az életem jelenlegi állásáról, arról, hogy mihez fogok kezdeni most. - Nem tudom, bármennyi nagy segítség lenne. Dawlish teljesen rám szállt, nem tudok árulni. Nem akartam és nem is tudtam konkrét összeget mondani. Reménykedtem benne, hogy talán többet ad a feltétlenül szükségesnél, bármilyen pofátlanság is volt ez tőlem. Éhes voltam, tényleg kellett a pénz kajára, valamiből a macskákat is etetnem kellett, a lakbérre mindig félreraktam, de már ahhoz is hozzányúltam a hét folyamán kétszer, hogy legyen miből belőnöm magam. Nem akartam megint utcára kerülni, éhen halni sem, de leginkább tiszta nem akartam maradni. Igen, azt hiszem leginkább erre kellett a pénz, bár ezt magamnak sem ismertem be. Hangosan becsapódott egy kapu az utcában, úgy rezzentem össze, mintha valaki meglepetésszerűen a hátamra csapott volna. Kellett volna az újabb adag, kezdett eluralkodni rajtam a szokásos idegesség és megmagyarázhatatlan félelem. - Vissza fogom fizetni. El fogok menni dolgozni, már kinéztem egy csomó helyet, ahova talán felvesznek. - Valóban nézegettem álláshirdetéseket, mert nem akartam éhendögleni az utcán. Egyre sem jelentkeztem és tudtam, hogy nem is fogok. Felesleges lett volna, üvöltött rólam az alkalmatlanság és priuszom is volt, nyilván nem vettek volna fel sehova. És nem is mertem volna pályázni, soha nem éreztem magam még ennyire szarnak és feleslegesnek. - Nagyon hiányzol. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, amiért ezt kimondtam. Baszd meg, Bertie.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Hétf. Feb. 17, 2020 2:07 pm
Az elmúlt hetekben mindennél jobban akartam látni őt. Látni, hogy rendben van, hogy egészséges és visszatért az élete a régi kerékvágásba. Tudtam, hogy nem így van, de annyira reménykedtem benne, hogy mégis, mert Bertie megérdemelte volna. Talán éppen ezért nem tettem meg mégsem és sikerült mindig visszafognom magam, és ezért voltak olyan hatásosak Lyle szavai is. Könnyebb volt elhinni azt, hogy minden rendben van, mint szembesülni azzal, hogy kurvára nincs így. - Tudom, hogy nem bántanád, csak nem szeretném, ha Lyle problémázna rajta. -Kételkedtem benne, hogy elfogadja ezt a magyarázatot, pedig tényleg ez volt az igazság. Megsértődött rajta, hogy beküldtem Brutust, pedig egyáltalán nem ellene szólt, de mégis hogyan verhetném most ezt a fejébe? Úgysem hinné el, nem volt abban az állapotban. Nincs semmi baja, hát hogyne. Én pedig vak vagyok. Tudtam, hogy szarban van, tudtam, hogy nagyon rosszul érzi magát és semmi nem jó. És már enni sem volt miből neki, Merlin faszára, miért kell Dawlishnak ekkora pöcsnek lennie? Miért kell Bertie-nek ilyen helyzetbe kerülnie? Sírhatnékom támadt a gondolattól, hogy milyen nyomorultul érezheti magát. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem adok neki pénzt, hiszen nyilvánvalóan hatalmas szüksége volt rá, nagyobb, mint nekem. - Dawlish egy fasz. Holnap beszélek vele, le fog szállni rólad, emiatt ne aggódj. -Nem voltam büszke arra a napra, amikor a fél aurorparancsnokság előtt bevertem Weasley képét, de azért megvoltak a pozitív hatásai. Például az, hogy a Dawlish-féle faszméregetős gyökerek messziről el akartak kerülni jó messziről. Ez is örömmel baszogatta Bertie-t, mert hatalma volt felette, de ha én odamentem volna hozzá, hogy most bemosok neki egy jó nagyot, akkor a fülét-farkát behúzta volna. Ilyenkor megértettem Fiona Dolohovot, határozottan jó érzés volt, hogy néhányan féltek tőlem, nehogy elverjem őket. Egyébként nem tettem volna meg, nem igazán szerettem verekedni az edzéseken kívül. Elmegy dolgozni... Nem, ezt már én sem tudtam elképzelni. Még ha meg is próbálta volna, akkor sem bírta volna sokáig, feltéve, hogy egyáltalán felveszik. Nem mintha sajnáltam volna tőle azt a pénzt. Mindig volt egy jó adag vésztartalékom a szobámban elrejtve, amire eddig egyszer sem volt szükség. Nem fog hiányozni belőle. De nem értékeltem a hazugságot. Aztán azt mondta, hogy hiányzom neki. Nagyot nyeltem, a szemem szúrt. Ő is hiányzott nekem, Merlinre, mennyire hiányzott, hogy szorosan magamhoz ölelhessem, hogy minden rendben legyen köztünk megint... De sosem lesz már semmi ugyanolyan, én pedig nem akartam áltatni sem őt, sem pedig magamat. - Várj meg itt, mindjárt jövök. -Nem mondhattam vissza neki, hogy ő is hiányzik nekem. Tartanom kellett magam. Megfordultam és elindultam a szobám felé. A szemem sarkából láttam Lyle-t, de nem mertem ránézni sem. Idegesen a hajamba túrtam, miközben gyorsan befordultam a szobába. A sarokban ott ült a két méteres plüssmaci, amit a bátyámtól kaptam, de most nem vidított fel a látványa egy kicsit sem.
Bertie & Lyle & Ada
Vendég
Kedd Feb. 18, 2020 2:51 pm
A délutánomat nem azzal terveztem tölteni, hogy a Mungóból igyekeztem medimágusi aláírást szerezni arról, hogy valóban rendszeresen eljártam a pszichológiai vizsgálatokra, amiket előírtak nekem. Természetesen eljuttattam már a hivatalos papírokat az illetékes személynek a minisztériumon belül, de valamelyik balfasz eltökítette - nem meglepő, mostanság minden idióta magas és kevésbé magas pozícióba kerülhetett, aki tövig benyalt Briggsék díszes társaságának. Sürgősen bébiszittert kellett találnom Brutusnak, elvégre nem rángathattam magammal erre a felemelő programra. Ezúttal nagyon hasznos volt, hogy Lachlannel rendeződött a viszonyunk. Vagy legalábbis egészen barátivá vált, a kaotikus jellege nem múlt el, sőt, egyre kevésbé értettem kettőnk kapcsolatát a múltkori incidens óta, amit igyekeztem minél mélyebbre eltemetni magamban. Mindenesetre nyugodt szívvel hagytam nála Brutuskát arra a néhány órára, amíg én elrohantam a Mungóba, majd a minisztériumba. Nem akartam tovább szívni Lachlan vérét, de Brutus természetesen nem akart azonnal távozni, mert játszani szeretett volna még a kutyával és legalább tizenöt teljesen jelentéktelen történetet elmesélni Adának. Meglepően jól tűrte, én néha migrént kaptam a saját fiamtól, bármennyire is imádtam azt a kis miniszörnyeteget. Nem említette, hogy látogatót vár, de nem is kérdezősködtem, amikor kiment ajtót nyitni, Brutus pedig rohant utána, én maradtam a nappaliban. Nem értettem tisztán a beszélgetést, de felismertem Ollivander jellegzetes hangját és az ideges hadarását. Már éppen pattantam fel a kanapéról, hogy kimenjek elrángatni onnan Brutust, azonban erre nem volt szükség, a fiam szinte azonnal vissza is szaladt a hatalmas kutyával. Megszeppenve adta elő, hogy egy "furcsa bácsi" áll az ajtóban, aki betegnek tűnik és pénzt kért Adától. Bassza meg... Hányszor elmondtam már Lachlannek, hogy ez lesz... Amint Lachlan újból felbukkant, ösztönösen utána siettem. - Ugye nem akarsz neki pénzt adni? - ráncoltam a homlokom. - Bármit is mondott, biztosan hazudik. De ha nem is kamuzott... szerinted mire kell neki? Ha most kisegíted, akkor megy és belövi belőle magát, ha most nem is az a terve, akkor is arra fogja költeni. Te is láttad a múltkor hogyan viselkedett. Brutus azt mondta, hogy "beteg". Teljesen be van tépve, mi? Küldd el, nem vagy segélyszolgálat. Zavard el, mindenkinek az lesz a legjobb.
- lesz majd reagsablon is -
Vendég
Szer. Feb. 19, 2020 5:11 pm
Bertie & Lyle & Ada
All the ways that I keep losing you
Tudtam, hogy Lyle-nak nagyon nem tetszene ez az egész helyzet. Onnantól kezdve, hogy Bertie megjelent az ajtóban és Brutus szeme láttára kezdett el könyörögni nekem, biztosan vesztes helyzet volt neki. Megértettem teljesen, Bertie nagyon rossz állapotban volt, ő pedig nyilván nem akarta, hogy a fia ilyen állapotban lásson bárkit, még akkor is, ha az illető teljesen ismeretlen. Sőt, talán ismeretlennel még ijesztőbb lehetett volna neki. És azért mondjuk ki, Brutus még nagyon pici volt ehhez, és bármilyen vagány kölyök lehet, akkor is nagyon megijedhet ettől, ha túl sokáig hallgatja és rajtam is látja, hogy feszült vagyok. Jobb lesz neki odabent, abban reménykedtem, hogy az apja ennyivel le is zárja a témát. Azért mégsem mertem ránézni, amikor elindultam befelé. Két méterrel előtte sétáltam el, de végig a falat és az ajtót fürkésztem, ami most az elsődleges úticélom volt. Sejtettem, hogy ez nem fog segíteni és nem tesz majd úgy, mintha nem is látná, mire készülök, de azért megpróbáltam. - Akkor mégis mit tegyek? -kérdeztem vissza, miközben anélkül, hogy ránéztem volna, elkezdtem feltúrni az egyik szekrényt, ahol a félretett galleonokat tartottam. Egyáltalán nem izgatott a gondolat, hogy valaki most megtudja, merre tárolom a dugipénzt, az utolsó ember Weasley volt, akitől féltettem volna, hogy bejön ide és ellopja mindet. Nem mintha annyira szükségem lett volna rá, tényleg csak vészhelyzet esetére volt félretéve, még apától tanultam el ezt a jó szokást. -Napok óta nem evett semmit és már a macskái is éheznek. És biztos ez a helyzet, mert az a faszkalap Dawlish teljesen rászállt. Mennyi időre vágnának Azkabanba, ha kinyírnám az egyik munkatársamat? Céltalanul kutattam a szekrényben, tudtam, merre találom a pénzt, mégsem kulcsolódtak rá az ujjaim. Egy rövid sóhajjal megálltam a mozdulat közepén és végre először Weasleyre néztem. - Nem hagyhatom így magára, valahogy muszáj neki segítenem. De mit csináljak most vele? Nincs itthon annyi szárazétel, amit odaadhatnék neki, hogy elég legyen egy időre, macskakaja meg pláne nincsen, csak pintyszar és nyers hús a kutyának. Odaadom neki, ami megmaradt a mai ebédből, az sem kevés, de... nem tudom. -Biztos voltam benne, hogy teljesen hülyének fog nézni.
Nem állítom, hogy semmi szánalmat nem éreztem Ollivander helyzete iránt. Nem volt rossz ember, csak menthetetlenül elbaszta az életét, én tudtam, milyen apró dolgokon képes elsiklani a jövőnk. Persze akkora barom sosem lettem volna, hogy rászokjak az intravénás drogokra, de nem ítélkeztem volna, ha nem feszül köztünk olyan éles személyes ellentét Bertie-vel. Nem kívántam neki, hogy éhen haljon vagy túladagolja magát, senkinek nem kívántam volna ilyesmit, néhány kivételtől eltekintve mindenki megérdemelte az emberhez méltó életet. Márpedig éhen dögleni vagy belepusztulni az aranylövésbe biztosan nem esett ebbe a kategóriába. Viszont Bertie Ollivander értelmetlen kis életénél sokkal többre tartottam a fiam és Lachlan lelki egészségét. Brutuska feldolgozta a látványt, ezzel nem volt probléma, Ada viszont... - Nem tudom, küldd el... Majd kölcsönkér mástól, tudtommal van családja. Vagy keres valamit a kukában, nem hiszem, hogy neki gondot okozna, biztos van már benne rutinja. - Ezt én sem gondoltam komolyan. Mármint azt, hogy küldje el mindenféle segítség nélkül, abban biztos voltam, hogy kunyerálhatna a rokonaitól is vagy hogy van gyakorlata a szemétben turkálásban, legjobb tudomásom szerint lehúzott valamennyi időt az utcán. - Hagyd békén Dawlish-t, ne kockáztasd a karriered és a munkahelyi nyugalmadat ennek a narkósnak a kedvéért. Dawlish egy farok, de attól még semmi szabályba ütközőt nem tesz azzal, hogy nem hagy valakit dílerkedni. Sőt... Láttam rajta a teljes kétségbeesést. Segíteni akart, de nem tudta, hogyan tudna valóban segíteni. Annyira ő sem lehetett naiv, hogy azt gondolja, Ollivander tényleg macskatápot venne a pénzből. Talán most még maga Bertie is így tervezte, de ahogy a zsebébe kerülne az összeg, rohanna a díler haverjaihoz anyagért. - Kísérd el vásárolni. Megveszel neki mindent, amire szüksége van és esélye sem lesz másra költeni. Biztosan úgyis szerez majd magának drogot, de az már nem a te gondod, te megtettél mindent, amit tudtál. Jobb ötletem nincs.
Vendég
Szomb. Feb. 22, 2020 11:22 am
Bertie & Lyle & Ada
All the ways that I keep losing you
Bertie az egyik legjobb ember volt, akit eddigi életem során megismertem. Nem volt nálam túl magasan a mérce, az való igaz, tekintettel arra, hogy gyakorlatilag sosem állt mellettem senki olyan, aki tényleg igazán fontos lenne számomra. Egészen addig, amíg meg nem jelent Bertie. És mindennél jobban tönkretett a tudat és a látvány, hogy ilyen állapotban van, tudtam, hogy ez is olyan rémképként fog üldözni még hosszú ideig mint az, amit a parancsnokságon láttam. Merlinre, miért nincsen olyan szuperképességem, amivel megmenthetném ettől a pokoli szenvedéstől, amit átél most? - De ezt nem tehetem meg vele -ráztam meg a fejem. -Annyi mindent tett értem, velem volt a szar napjaimon és bassza meg, még karácsonykor is képes volt eljönni, csak mert tudta, hogy teljesen egyedül leszek. Milyen ember lennék, ha most elzavarnám? -Nem lennék képes megtenni, tudtam magamról. Lehet, hogy a pénzt azonnal drogokra költi majd el, de legalább nem mondhatom azt, hogy én nem próbáltam megtenni mindent, ami tőlem telt. Pedig pokolian éreztem magam ettől az egésztől. -Attól még szívesen laposra verném azt az ocsmány képét.... Inkább menjen el kurvázni, vezesse le azon a nevetséges frusztrációit. Elgondolkodva néztem Weasleyre. Nem is volt rossz ötlet, amit mondott, talán tényleg ez lenne a legjobb megoldás. Elvinném Bertie-t vásárolni, megkapna mindent, amire szüksége van és egészen biztos, hogy nem lenne túl kevés a pénz, amit amúgy neki adnék. És ebbe talán még bele is egyezik, vagyis nagyon reméltem, hogy így lesz. - Jó, megpróbálom ezt. Remélem, hogy működni fog... Sikeresen megtaláltam a szekrényben az eldugott tárcát, benne a galleonokkal. A zsebembe vágtam, aztán visszamentem Bertie-hez. Ahogy azt vártam, még mindig ott állt az ajtóban és rám várt. - Figyelj csak, Bertie. Mi lenne, ha elmennék veled vásárolni? Akkor mindent meg tudnánk venni, amire szükséged van és segíthetek is vele. Esetleg főzök is valamit, ha hazaérünk hozzád. -Nem fog örülni. Már akkor tudtam, amikor elkezdtem mondani, a végére pedig biztos lettem benne, hogy tényleg mérges lesz rám. Nem lettem volna képes megmondani, hogy jogosan vagy sem.
Lyle-nak szólította. Nem Weasley-nek, mint eddig, hanem a keresztnevén emlegette. Ezen kattogtam, jobban irritált, mint a tény, hogy elzavarta a közelemből a gyereket. Mi volt köztük? Azért került engem, mert összemelegedtek Weasley-vel és így rám már nem volt szüksége? Biztosan. Rám soha, senkinek nem volt szüksége, nyilván nem Ada lesz az, aki néhány hónapnál tovább igényt tart rám. Pláne a történtek után és amilyen állapotban most is ideállítottam... Mégis ki választott volna engem? Saját magamat is gyűlöltem. Maradj itt. Nem hívott be, maradásra kért, mint egy engedelmes kiskutyát és én nem is moccantam. Pedig megbántott vele, bassza meg, nagyon rosszul esett. Ennyi voltam neki, kint várakoztatott az ajtó előtt, mint egy idegent? Az én ajtóm mindig nyitva állt előtte, a legrosszabb napjaimon is. Nem olyan rég még itt karácsonyoztunk nála, csak engem érdekelt annyira a boldogsága, hogy vele töltsem az ünnepeket. Szívesen emlékeztettem volna rá, hogy pár hete még csókkal üdvözölt, mikor kitárta nekem az ajtót és egyáltalán nem így nézett rám, mikor levetkőztettem a karácsonyfa alatt. Mintha az egész egy másik életben történt volna. Végül visszatért, a szavai pedig meggyőztek róla, hogy már semmi sem lesz a régi. Szóval ezt gondolta rólam: megbízhatatlan, semmirekellő narkós, akinek egy galleont sem érdemes adni. És mindezt képes volt úgy tálalni, mintha kedves lenne. Hát komolyan ennyire hülyének nézett? - Tudod mit? Kurvára nem kell a segítséged. Majd megoldom egyedül. Nem kell segítened, elküldhetsz nyugodtan, de legalább ne nézz hülyének. Szerinted nem tudom, hogy mit akartál ezzel mondani? Csak kibaszott macskatápot akartam venni, semmi mást. Elmehetsz a picsába, Ada, tudod? - Azzal hátat fordítottam neki, ideges léptekkel elsiettem a kapuig és hoppanáltam.
Alig másfél órája voltam otthon, mikor anyám beállított hozzám. Egy lábos húsleves volt nála és sütemény, bár az akkor jobban érdekelt, hogy honnan tudta a lakcímemet, mert én szándékosan titkoltam előle. Talán egy órát töltött nálam, belém könyörgött két tányér levest, kioktatott, amiért rumlis volt a lakás, és abban a kevéske időben úgy éreztem, hogy talán mégis egyenesbe kerülhet az életem, talán anya felajánlja majd, hogy költözzek haza egy kis időre, majd ő lecsillapítja apámat. Ott ültünk egymás mellett az ütött-kopott kanapémon, őszintébben beszélgettünk, mint életem harminchét éve alatt bármikor. Néhány percre beállt a csend kettőnk között, anyám a hajamat simogatta, majd egyszer csak sírva fakadt és közölte, hogy soha többet nem tud ide jönni, ne haragudjak, de nem képes többet találkozni velem, mert neki nagyon fáj így látni engem. Hitetlenkedve pislogtam rá, vártam, hogy mondjon még valamit, de nem tette. Ennyit akart közölni, hogy neki fájdalom rám nézni és ezért többet nem találkozhatunk. És mi volt az én fájdalmammal? Egyszerre öntött el a semmihez sem fogható elkeseredés és a harag, Utóbbi győzött. Talán a pillanat hevében, talán a rengeteg olcsó drog miatt, amit a napokban magamba toltam, de a düh kerekedett felül. Mindig, mindent elnéztem anyámnak, eddig nem létezett olyan körülmény, ami miatt nehezteltem volna rá, csupán tiszta szeretetet éreztem iránta. Ez ebben a percben múlt el. Magamból kikelve üvöltöttem anyámmal, a nyakába zúdítottam minden kínomat, ordítva hajítottam ki a lakásomból, olyan neveken szólítva, amit tudtam, hogy nem szabadna megengednem magamnak, még most sem, de képtelen voltam uralkodni magamon. Már nem is próbáltam csitítani magam, csak őrjöngtem, minden felgyülemlett szart anyámra szabadítva. Már a lépcsőházban volt és én még akkor is őt szidtam, amíg el nem tűnt a lépcsőfordulóban, utána hajítottam a meggyes piskóta maradékát, de ő ezt már nem láthatta, mert fejvesztve menekült. Csak Ada nézte végig, aki ott állt a folyosón, a kezében rengeteg csomaggal és hallgatta, ahogy egy szemét kurvának neveztem a tulajdon anyámat. - Te meg mi a faszt akarsz? Unatkozol Weasley mellett vagy mi? - vetettem oda neki, még mindig reszketve a dühtől. Anyag kellett volna. Mi van még itthon? A vibe elfogyott, a fű most nem lesz elég, a tabikat reggel beszedtem, kétfélét is egyszerre, a cracket még előző este elszívtam. Pénzt kéne szereznem.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Csüt. Feb. 27, 2020 10:00 pm
Bertie & Lyle & Ada
All the ways that I keep losing you
Esélyem sem volt ellenkezni vele, annyira gyorsan lelépett az utolsó szó után. Pedig maradásra akartam bírni, hogy elmondjam, tényleg segíteni akarok és nem a rosszindulat vezérel, de nem volt rá lehetőségem. Pedig igaz lett volna. Értettem, hogy érezte a belőlem áradó bizalmatlanságot, de meg kellett volna értenie. Bármilyen más dologról lett volna szó, az életemet a kezébe adtam volna, gondolkodás nélkül. Pénzt azonban soha nem bíztam volna rá, már azelőtt sem, hogy láttam volna, mit tesz vele a drog és tudtam volna, mit tol magába rendszeresen. Naiv ember vagyok, tökéletesen tisztában ezzel a ténnyel, de annyira nem, hogy galleonokat adjak Bertie kezébe. Miért nem érti meg, hogy csak jót akarok? Még egy ideig álltam az ajtóban, miután eltűnt a szemem elől, azon viaskodva saját magammal, hogy vajon most mi lenne a leghelyesebb, amit tehetek. Lyle biztosan azt mondta volna, hogy hagyjam az egészet a francba, majd megoldja valahogy magának, és talán igaza is lett volna, de... de nem hagyhattam. Hiszen Bertie-ről volt szó, az én Bertie-mről, nem engedhettem, hogy baja legyen és csak úgy elengedjem a dolgot. Úgyhogy visszamentem a házba és becsuktam magam után az ajtót. Nem terveztem sokáig ott maradni, csak közöltem Lyle-al, hogy elmentem, várjon meg nyugodtan Brutuskával együtt, mert sietek vissza, és a választ meg sem várva magamra kaptam az aurori egyenruhához tartozó kabátomat, mert az volt kéznél, és el is mentem, magammal cipelve az ebéd maradékát. Ha Bertie hisztizik, az sem érdekel, én akkor is be fogok vásárolni neki. És ezt is tettem. Nem töltöttem el sok időt a boltban, csak éppen annyit, hogy egy bő két hétre elegendő ételt és alapanyagot össze tudjak vásárolni neki. A rizstől kezdve a tésztán át a friss húsig minden volt, dobtam bele zöldséget, gyümölcsöt, lisztet, tejet, ami éppen eszembe jutott, csak pakoltam a kosárba. Még egy vastag, szürke pulóvert is felkaptam a ruharészlegről, mert miért is ne, kárát nem látja, aztán fizetés után (nem foglalkoztam az összeggel), már mentem is tovább Bertie-hez. Rossz ötlet volt. Már a lépcső aljáról hallottam Bertie hangját, soha eddig nem volt ilyen dühös senkivel. Egyszer sem hallottam, hogy felemelte volna a hangját, se velem, sem pedig mással. Megrémisztett, őszintén megrémisztett, nem véletlenül álltam meg a folyosón az ajtó előtt ahelyett, hogy bementem volna. Döbbenten néztem végig az eseményeket és bármennyire kerestem a racionális magyarázatot rá, nem találtam. Minden kaotikus volt, én pedig borzasztóan éreztem magam és összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy ez Bertie. Ezt Bertie csinálja, az én Bertie-m... Mégis tartottam magam akkor is, amikor nekem esett. - Elmentem vásárolni nélküled -jelentettem ki, majd engedélykérés és hasonlók nélkül bementem a lakására, hogy lepakoljam a csomagokat a konyhába. Nem érdekelt semmi ellenkezése, egyáltalán nem foglalkoztam vele. -Miért beszéltél így az anyukáddal? Hiszen itt volt most is veled, gondolt rád... Nem ezt érdemelné.
Nem voltam dühös, erőszakos ember, távol állt tőlem a durvaság, noha a "szakmám" miatt mindenki barbárságot feltételezett rólam. Nem volt szokásom felkapni a vizet, optimistán szemléltem szinte minden helyzetet, az embereket kivételes példáktól eltekintve nem tudtam gyűlölni és nem szívesen bántottam másokat. Anyám mindig azt mondta gyerekkoromban, hogy olyan szelíd vagyok, mint egy golymók. Most ennek a szelídségnek nyomát sem láthatta a viselkedésemen. Talán az évek alatt felgyülemlett sérelmek és fájdalom tört most fel, talán nem kellett volna annyi cracket szívnom, mindig kifordultam tőle önmagamból. Vagy nem kellett volna magyarázatokat keresnem, csak elfogadni a tényt, hogy mérhetetlen haragot éreztem az anyám iránt, hogy már nem bírtam tovább a kedves, megértő, elnéző és hülye Bertie lenni, aki újra és újra mosolyogva tűrte, ha belérúgtak egyet. Bűntudatot kellett volna éreznem anyám miatt, szarul kellett volna éreznem magam, amiért Ada ezt végignézte. De már képtelen voltam rá. Csak az elkeseredés maradt és a félelem, hogy menthetetlenül kezdett széthullani az életem. Utoljára, amikor ezzel a félelemmel kellett szembenéznem, az utcán kötöttem ki. Most milyen szart készült az élet a nyakamba zúdítani? - Nem kellett volna. Megoldom egyedül, mondtam, hogy nem kérek a segítségedből - morogtam. Nem foglalkoztam vele, hogy kéretlenül bejött a lakásomba, rá sem néztem, mintha az ellenséges viselkedésemtől egy pillanat alatt eltűnhetne. Nem akartam, hogy itt legyen, így nem. Arra vágytam, ami ezelőtt volt kettőnk között. A szeretetére, arra, hogy akarjon engem. Nem szánalomból idevetett adománycsomagot akartam, hanem átbeszélgetett éjszakákat, összetúrt lepedőt magunk alatt, a közös vicceinket, amit kívülálló nem érthetett, hogy majdnem elkéssen miattam a munkából, mert nem hagytam békén a zuhany alatt, hogy nézhessem, ahogyan teljesen átszellemülve vacsorát főz nekem. Komolyan ilyen könnyű elveszíteni valamit, ami ennyire fontosnak és mélynek tűnt? Úgy tűnik, igen. Az anyám említésére elöntött a harag. - Nem ezt érdemelné, mi? Egy igazi szent, legyek kurva hálás, amiért húsz év alatt először felemelte a seggét és eljött meglátogatni. Én legyek mindenért kibaszott hálás, ugye? Mert én csak teher vagyok mindenkinek, boruljak le elétek, hogy törődtök velem. Merlin faszára, köszönöm Ada, hogy leereszkedtél hozzám, te is egy két lábon járó csoda vagy, amiért segítesz nekem, szegény rászoruló hülyének, de hát nem lehet mindenki kicseszett auror, szánjuk meg a rászoruló idiótákat! - Mondatról mondatra feljebb emeltem a hangom, egyre idegesebben. - Kurvára elegem van belőle, hogy nekem mindenért hálásnak kéne lennem. Nem is érdekel titeket, mi van velem, csak a lelkiismereted miatt jöttél ide, hogy megnyugtathasd magad, hogy te mennyire kedves és segítőkész vagy. Rám sem néztél hetekig, baszod, addig érdekeltelek, amíg sírhattál a vállamon és hallgattam a nyomorult kis problémáidat. Szerinted mennyi kedvem volt hallgatni minden nap a picsogásodat Weasley-ről? Örülnék, ha az életem legnagyobb gondja az lenne, hogy valaki szarik a fejemre. És mégis hagytam, hogy ide gyere és engem terhelj a nem létező problémáiddal, és egyszer sem kérdezted meg, hogy velem mi van, egyszer nem jutott eszedbe, hogy nekem lenne más dolgom is, hogy talán nem látlak szívesen. De most, hogy én nem vagyok jól, hirtelen eszedbe sem jut keresni és a házadba sem engedsz be. Amúgy többször belőttem magam, amíg mellettem aludtál, úgy nem zavart, mi? Csak ha beletolják az arcodba. Már csak akkor kaptam észbe, hogy egyre közelebb és közelebb léptem hozzá, most már fölé magasodva, amikor beszorult közém és a fal közé. Nem akartam bántani, mégis úgy tűnt. - Nem mintha számítana. Ez az egész nem számított semmit, csak ezt is ki akartam pipálni a bakancslistámon. Most már elmondhatom magamról, hogy megbasztam egy aurort. Siker. Nem kell többet találkoznunk, mindketten megkaptuk, amit akartunk.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szomb. Feb. 29, 2020 4:49 pm
Bertie & Ada
All the ways that I keep losing you
Természetesen ellenkezett, muszáj volt beszólnia valamit. Megértettem a bosszúságát, komolyan, hiszen eddig sosem volt kérdés nálunk a pénz, nem tudhatta, hogy soha nem bíztam volna pénzt rá, azóta pedig főleg nem, hogy milyen állapotban láttam egy-két héttel ezelőtt. Borzasztó volt az időzítés, hogy ennek éppen most kellett kibuknia, bár nem hiszem, hogy más helyzetben más lett volna az eredmény, biztosan akkor is vita és sértődés lett volna a vége. Nem szóltam semmit, úgy tettem, mintha meg sem hallanám a nyers megjegyzését, már azért sem, mert nem volt rá jellemző és határozottan ki akartam ezt zárni a gondolataim közül. Nehezen ment, tudtam, hogy még hónapok múlva is emlékezni fogok rá, milyen hangon beszélt velem és mennyire ellenséges volt. Legalábbis azt hittem, hogy ez az ellenséges, mert fogalmam sem volt róla, mi fog következni. Nagyon felhúzta magát azon, hogy megemlítettem az anyját. Ha ezt tudom, biztosan nem mondok semmit, csak szépen ott hagyom a sok szatyrot, amit neki vittem és gyorsan hazamegyek a picsába, beszélgetek még egy kicsit Lyle-al és nézem, ahogy Brutus játszik a kutyámmal. Sokkal kellemesebb időtöltésnek tűnt, mint ez, és ez csak a kezdet volt. Szóra nyitottam a számat, de nem tudtam folytatni, ahogy egyre hangosabban és hangosabban kiabált velem. Nem volt időm semmit közbeszúrni, de ha lett volna, valószínűleg akkor is a torkomon akad minden egyes szó, amivel most csillapítani akartam volna, vagy amivel éppen a fát raktam volna a tűzre. Felém lépett, én pedig ösztönösen hátráltam, lassan, lépésről lépésre. Csak akkor vettem észre, hogy ezt csinálom, amikor hirtelen nem volt hová mennem tovább és a hátam a falnak ütközött. Végigfutott a gerincemen a jeges félelem, annak a tudata, hogy szinte csapdában vagyok, mégpedig egy olyan ember mellett vagyok csapdában, akiben addig mindennél jobban megbíztam, az életemet a kezébe adtam volna bármikor... és most itt vagyunk. Éreztem már rettegést életemben, amikor apám meghalt és akkor is, amikor a Baziliszkusz bárban vártam a halált. De ahhoz képest, amit most éltem át, az semmi volt, akkor nem éreztem fagyosnak a levegőt magam körül és nem dobogott a szívem a torkomban. Éreztem, ahogy egyre kisebbre és kisebbre összehúzom magam a fal mellett, Bertie pedig egyenesen óriásnak tűnt velem szemben. Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom érezni, de már szinte készítettem fel magam arra, hogy lendül a karja és az ökle az arcomon landol. És a szavai... Szerettem volna azt hinni, hogy direkt csinálja, hogy csak szivat, mert pontosan tudja, mi fáj nekem igazán, hogy csak el akar zavarni, de azt hiszem, ez messze állt az igazságtól. A lelkem mélyén tudtam, hogy minden mondatot komolyan gondol. Neki is csak egy teher voltam, egy senki, egy pipa a füzetben, egy név a listán, semmi több. Mellettem lőtte magát, amikor aludtam, akkor mi másról hazudhatott még? Valószínűleg mindenről. A mérhetetlen fájdalom, amit a szavai okoztak és a félelem egyszerre kavargott bennem, kerülgetett a hányinger, a szememből pedig már minden bizonnyal hosszú percek óta folytak a könnyek. - Nem értem, hogy tudtalak szeretni -krákogtam rekedt hangon, a szám kiszáradt, a lelkem még inkább. Az ujjaim lassan a pálcámra fonódtak, nem akartam használni, de ki tudja, hogy szükséges-e. Ellöktem magamtól Bertie-t, reméltem, hogy sikerült legalább annyira kibillentenem, hogy el tudjak menekülni. Macskamozdulattal kúsztam ki a fal és a teste közül, aztán rohanni kezdtem, mintha egy seregnyi dementor üldözne, úgysem tudtam patrónust idézni. Nem álltam meg, csak akkor, amikor az épület ajtaja becsapódott mögöttem és a tüdőmet megtöltötte a késő februári, hűvös levegő. Le akartam rogyni a fal mellé, és csak sírni naphosszat, bár már most is azt tettem, de nem maradhattam egyedül. Nem bírtam volna ki. Bertie-t akarom. Nem. Lyle-t akarom.
Abban a másodpercben, ahogy először kopogtam az ajtón, el akartam futni. Nem kellett volna idejönnöm. De máshova már nem mehettem.
