Amikor letették értem az óvadékot, azt gondoltam, vége ennek a tortúrának. Szép lassan elül majd a Kyle Briggs-ügy, de felőlem akár évekig is húzódhatott, ha a nyomozás rám eső részét végre lezárták. És úgy tűnt, abban a pár percben, hogy ez így is lesz, hiszen semmi közöm nem volt a kölyök halálához. Ez egészen addig tartott, amíg vissza nem kaptam az auroroktól a holmijaimat - mindössze a varázspálcámat és egy doboz olcsó cigarettát kellett őrizgetniük nekem, amíg bent tartottak, semmi más nem volt nálam, amikor behoztak. Ekkor közölte velem a kihallgatásomat végző auror, Dawlish, hogy személyesen fog gondoskodni a napi ellenőrzésemről és ha a közeljövőben dílerkedésen kapnak, akkor rohadt gyorsan egy azkabani cellában fogom találni magam, neki elhihetem. Úgy tűnik, jobban megsértettem a viccesnek szánt megjegyzéseimmel, mint gondoltam. Vagy az nem tetszett neki, hogy Carol Dolohov miattam úszta meg a gyilkossági vádakat. Tulajdonképpen kicseszettül mindegy volt, csak az számított, hogy nem tudtam mivel fogok pénzt keresni. Egy ideig kitartott az a kevés félrerakott galleon, amit otthon őriztem, de nem sokáig. Dawlish tényleg minden áldott nap személyesen ellenőrizte, hogy talál-e drogot a lakásomon, átkutatott mindent, még a saját adagomat is alig tudtam elrejteni előle. Esélyem sem volt árulni. Újra és újra rá kellett döbbennem, hogy a Zsebpiszok közben pénzt kölcsönkérni legalább olyan remek ötlet, mint besétálni az Azkabanba és felüvölteni, hogy "légyszi, smároljon le valaki". Ha ilyet teszel, ne lepődj meg rajta, ha a lelket is kicsókolja belőled egy dementor. Ahogyan a Zsebpiszok közben sem kell meglepődni, hogy a visszafizetetlen tartozásod miatt éppen laposra vernek egy kocsma mögötti sikátorban. Néha azt kívántam, anyám bárcsak abortuszra ment volna, mikor terhes volt velem. Hát ez is egy olyan pillanat volt. - Visszafizetem, esküszöm visszafizetem, csak kell még egy kis idő - bizonygattam elkeseredetten. Nyilvánvalóan fogalmam sem volt róla, hogyan fogok visszafizetni annyi pénzt. Elkölteni remek érzékkel tudtam, fél perc alatt sikerült elszórnom bármennyi galleont, de hogy visszaadni... Igazából mire számítottam? Semmire, szokás szerint nem gondolkodtam, csak jó nagy szarba kevertem magam, mert le voltam égve. - Két napod van, Ollivander. Ha nem szeded össze a pénzt, felzabáltatlak az akromantulámmal. - Más helyzetben biztosan eltűnődtem volna azon, honnan a tökömből szerzett egy uzsorás akromantula házikedvencet, de jelenleg jobban aggasztott a tény, hogy egy ilyen bájos állatka csáprágói között végezhetem. Márpedig nagy esély volt rá, tekintve, hogy legfeljebb akkor tudtam ennyi pénzt összevakarni, ha eladtam a fél vesémet egy kétes alaknak itt, a Zsebpiszok közben, de ezt a lehetőséget inkább szerettem volna elkerülni. Otthagytak a sikátorban, néhány kuka és egy konzerves dobozt nyalogató utcamacska társaságában. Két nap. Merlinkém, miért pont egy akromantula? Ekkor tárult ki a kocsma hátsóajtója. A földön elgurult pálcám után nyúltam, újabb verőemberekre számítottam, nem mintha jelen állapotomban akár egy ötévest is le tudtam volna teríteni. Szép az élet. Talán tényleg jobb lesz, ha megzabál egy gigantikus pók.
Óvatos vagyok, a történtek fényében még inkább rákényszerülök arra, hogy újra és újra átvegyem a tervet. A tervemet. Nem érkeztem ugyanis üres kézzel és forgatókönyv nélkül, de mint mindenkinek, nekem is időre volt szükségem. Az álcám persze még mindig megállja a helyét, bár sokkal több adminisztrációval jár, mint azt gondoltam. Azt pedig nem engedhetem meg, hogy lelepleződjek. Túl sok időt és energiát öltem bele a heteken át tartó győzködésbe, hogy itt az alkalmam. Az én esélyem. Képtelenség, hogy csődöt mondjak ezek után. Ezt a lehetőséget el sem tudom fogadni. A váratlan nehézségeknek köszönhetően persze lassan haladok a valódi célom irányába, s míg mások ilyenkor kezdenek el hibát hibára halmozni, én most is csak kivárok. A célom a szemem előtt lebeg, én pedig nem hagyom, hogy eltereljék a figyelmemet. Pedig ó, de mennyi minden el tudná, a fele népséget bevihetném valamiért és sokkal több derülne ki róluk a végén, ebben biztos vagyok. De ez nem Amerika, nem avatkozhatok az aurorok dolgába. Hivatalosan nem. De képes vagyok nagyon sok mindenre, hogy végül megkapjam, amit akarok. Példának okáért szemtanúja vagyok az egész jelenetnek, ami Ollivanderrel történik. Rezzenéstelen arccal figyelem a cimboráival együtt, nem túl látványosan. Akkor sem mutatok különösebb érdeklődést, mikor kipenderítik őt a hátsó ajtón. Néhány pillanat erejéig megfordul ugyan a fejemben, hogy a következő három percben alig öt méterre tőlem fogják megölni azt az embert, aki miatt egyáltalán hajlandó voltam bemocskolni a csizmámat azzal, hogy ennek a kócerájnak a padlózatát érinti. Miatta szívom már két órája ezt a penetráns bűz, alkohol és szájszag keverékét. És meg sem moccanok. Túlságosan gyanús lenne, ha ebben a pillanatban bontanék asztalt én is. Kisvártatva indulok el a mellékhelyiség felé (van pofájuk még ezért is pénzt kérni), onnan azonban már könnyebb dolgom van. Közönség nélkül hallgathatom ki őket és megjegyzek mindent, ami belekerül majd a jelentésembe. Meg azt is, ami nem. Visszafelé viszont már a sikátor irányába indulok el, fel sem tűnik a hiányom odabent, bár a magányosan álló italos poharam némi gyanúra adhat okot. Az álcám még mindig tökéletes, de jól tudom, hogy a bájital hatása már nem sokáig marad mellettem. Nincs is rá szükség, gyorsan cselekszem. A hidegbe lépve talárom alatt nyúlok a pálcámért, hogy minden lehetőségre felkészülve érjen a találkozás. A férfi azonban a földön hever, csúszik a koszban a pálcájáért, míg meg nem állítom a mozdulat közben. Nemes egyszerűséggel emelem meg a lábam, hogy a talpam és a macskakő közé szorítsam a pálcáját, s ha időközben rámarkolt, akkor ezzel együtt a kezét is. Nincs olyan állapotban, hogy pálcát szegezzen rám, minden bizonnyal rosszul járna. Viselkedésem viszont még ezzel együtt sem tekinthető támadónak, csupán jól felkészültnek. Én sem fenyegetem őt, hacsak a puszta jelenlétemet nem veszi annak. Azt viszont zokon venném, a barátságos arcomat vettem fel. A százfűlé-főzet csodái segítenek abban, hogy ne ismerhessen fel, hiszen a bálon már láthatott engem, és az sem titok, hogy amerikából érkezett taggal bővül a roxforti tanári kar. Még a Próféta is cikkezett róla, így esélyem se lenne fenntartani az inkognitót, ha nem változtatnék a megjelenésemen. - Hogy áll a pókokkal, Mr. Ollivander? - ejtem ki a szavakat lassan, egymás után. - Én személy szerint nem kedvelem őket, egy akromantulával pedig mind tudjuk, hogy jó vigyázni.. - pillantok le rá szenvtelen arccal. Voltaképpen tényleg gyűlölöm őket, gyerekkorom óta, de erre az információra nem lesz szüksége. - Tudom, mi jár a fejében.. Nem állítom, hogy ismerem magát, de tudom kicsoda.. Hogy miféle. Ebben az egyenletben az mellékes, hogy én ki vagyok, elégedjen meg annyival, hogy nem vagyok az ellensége. Még. Viszont lehetek a barátja... - veszem el a lábam apránként a pálcáról. A megtévesztés mestere vagyok, ráadásul jártas a párbajozás művészetében is, de nem kívánom bemutatni. - Az idő drága kincs, szerencsére nekem van belőle bőven. - teszem hozzá, hátha nem érti, hogy mindent hallottam. Hogy időből vagy kincsből van bőven, azt már megtartom magamnak, de az ő szemszögéből nézve ez voltaképp mellékes is. Csupán rám kell néznie, hogy lássa, mindkettővel jobban el vagyok eresztve, mint ő. Gyerünk, kérdezd csak meg mit akarok...
Egy nő lépett ki a hűvös éjszakai levegőre. Bizonyára sokakat megnyugtatna ez a tény, hiszen egy kétméteres, kigyúrt, kopasz állat egyértelműen fenyegetőbb látvány nyújtott egy fiatal csajnál, de én nem áltattam magam a biztonság reményével. Az a hülye, aki nem fél egy nőtől pusztán a neme miatt, az meg is érdemli, hogy tűsarkúval rúgják szét a seggét. Rohadt mindegy, hogy mekkora mellei vannak a veled szemben állónak, ha például páratlan érzékkel osztogatja a Cruciatus-átkokat. - Mindig is azt vallottam, hogy aminek négy lába van, az kedves. Viszont négytől felfele a lábak számával egyenesen arányosan nő az ellenszenvem is. - Nem féltem a pókoktól, legalábbis nem azoktól, amik a lakás sarkában hálót szőttek. Aminek viszont nagyobb volt a csáprágója a fejemnél, azzal köszönöm, nem akartam megismerkedni. Nem voltam benne maradéktalanul biztos, hogy igazat mond. A pálcámon taposott, fölém magasodott - bár ezt csak azért, mert én megadóan a földön feküdtem, magam elé tartva a kezem, ezzel jelezve, hogy nem kell cafatokra átkoznia és jófiú leszek - és a nevét sem akarta elárulni, ami nem ébresztett bennem bizalmat. Annyit fel tudtam mérni, hogy még egyszer sem láttam errefelé, nem lehetett a Zsebpiszok köz állandó látogatója, bár erről a túl rendezett külseje is árulkodott. Jól szituált, csinos fiatal nő, nem éppen úgy nézett ki, mint aki valamelyik sarki bordélyból ugrott ki vagy aki venni akart tőlem néhány vicces kis tablettát. - Nagyszerű. Szeretek barátkozni, magával különösen szívesen barátkoznék - válaszoltam egy pimasz mosollyal. Talán ha nem feszítettem volna mindig túl a húrt, akkor most sem vertek volna meg ilyen alaposan. Most is csak reménykedhettem benne, hogy nem fog képen törölni, bár az előző fél óra után végül is már teljesen mindegy volt. A keze fele akkora volt, mint annak a gorillának, aki az előbb még az orrom módszeres eltörésén dolgozott. Felültem a koszos földön és letöröltem az arcomról egy adag friss vért. Nem nyúltam a pálcám után, egyelőre feleslegesnek ítéltem meg. - Időm az nekem is van, édesem, másban viszont határozottan hiányt szenvedek. De szerintem meg tudunk beszélni egy kölcsönösen előnyös cserét, elvégre barátok között ez nem lehet probléma. - Nem voltam hülye, még ha az emberek annak is tartottak. De ezt a helyzetet még egy troll is képes lett volna értelmezni. Neki minden bizonnyal volt pénze, nekem pedig volt valamim, és gyanítottam, hogy ezúttal nem drogokról van szó, ami kellett neki. Árultam már infót auroroknak, politikusoknak, néha újságíróknak is, nem volt ebben semmi újdonság. Ugyan mi másért keresett volna ez a nő? Kételkedtem benne, hogy teázgatni szeretne velem, bár megjegyzem, egészen jól esett volna egy bögre túlcukrozott gyümölcstea. Átmelengeti az ember fáradt lelkét. - Keressünk egy nyugodtabb helyet, ahol lehetőleg kevesebb a patkányszar. Lassan felálltam a földről - a bordáim, bassza meg, és az egész oldalam, hogy rohadnának meg azok a jetik -, majd lehajoltam a pálcámért is, továbbra is egy feltartott kézzel jelezve, hogy nincsenek ártó szándékaim. Nem terveztem megöletni magam vele, legyen ő bárki is, és egyelőre okot sem adott rá, hogy a természetes gyanakvásnál jobban féltsem tőle az életemet.
Kevesebb mocsokra számítok, ezt be kell valljam. Anglia és a szennyei még mindig képesek meglepni. Odahaza kevés ilyen kétes helyen fordultam meg, de úgy éreztem felkészült vagyok. Nos, tévedni emberi dolog. A gyomrom bevett már hasonlókat, nem most fog cserben hagyni. Négy lábú? Úgy látom nem volt alkalma elsajátítani a kellő tudást az iskolapadban, ha feltételezése szerint a négy lábon járó teremtményeket könnyű túlélni. - Van egy ismerősöm, aki jártas a témában. Esetleg beszélhetnék a Barátjával, hogy jobban kedvelne egy mantikórt.. - ajánlom, hangom és arcom mindeközben rezzenéstelen marad. Nyilvánvalóan leckének, de sokkal inkább figyelmeztetésnek szánom. - Azt pletykálják, hogy annak tükrében változik a dala, mennyire ízlik neki az áldozata.. - Na ez persze lehetséges, hogy csak vaklárma. Én magam sem találkoztam még testközelből a teremtménnyel, de nem venném félvállról, de tapasztalatgyűjtésnek mindenképp érdekes látvány lenne, ahogy elropogtatja az oldalbordáját. Ennek fejében pedig akár azzal is tisztában lehet, hogy ha ő nem barátkozik velem, akkor bizony mással fogok. Mondjuk az iménti fickóval, akinél még ő is bizalomgerjesztőbb. Ez nagy szó, tekintve, hogy tiszta mocsok... Ugyan barátságként a szó szoros értelmében nem kifejezetten jellemezném azt a viszonyt, amit a jövőben szeretnék vele fenntartani, mégis ez fedi le leginkább. Sokkal szebben hangzik, mint ha azt mondanám, hogy a besúgóm. Vállalhatóbb. Ideje? Mennyi is? Két nap? Mintha ezt említette volna az emberünk. Voltaképp két nap tényleg sok mindenre elég, de sok pénz előteremtésére a semmiből egy élet is kevés. Főleg, ha nem hagyok rá neki alkalmat. - Örülök, hogy egy nyelvet beszélünk, Mr. Ollivander.. - terül szét mosoly az arcomon. Talán még jutunk is valamire. Nem venném a lelkemre, ha félrecsúszna ez az egész és ő inná meg a levét. Benn van a pakliban. De ha jól sejtem - már pedig a megérzéseim általában nem csapnak be - ez a fickó nem akar a saját ellenségévé válni. Rám pedig többek között az is jellemző, hogy megtartom a szavamat. Például visszafizetem az adósságát, ha cserébe együttműködik velem. Nem bonyolult feladat. Lehetne vele egyszerű dolgom is, de úgy tűnik szeret sokat beszélni, csak nem arról, ami hasznomra is lehet. Vagy a fene tudja.. Van egy olyan megérzésem is vele kapcsolatban, hogy nem ez az első alkalom, hogy hívatlan vendéggel találja szemben magát. A mozdulatai legalábbis arról tanúskodnak, hogy volt már része ebben. Úgy működik együtt, mintha csak egy auror állna vele szemben. Nem téved nagyot, még ha a külsőm most nem is bizonyítaná ezt. Több dolgot tudhat, mint először gondoltam. - Csak semmi hirtelen mozdulat.. Törékeny a bizalmam.. - figyelmeztetem előre, bár talán ezzel nem lepem meg. Végignézem, ahogy két lábra tornázza magát. Elárulja a gyenge pontjait, habár elég csak ránézni, alaposan helyben hagyták az imént. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a sérülése miatt alábecsülném. - A pálcádat, ha kérhetem.. Semmi személyes, csak a biztonság kedvéért. - nyújtom ki felé a kezem. Kétségeim vannak afelől, hogy mennyiben fog ellenkezni, de ha véletlenül mégis nehezményezné a jelenlétemet vagy a feltételeimet, nem akarok benne több kárt tenni még mielőtt megtudnám, hogy valóban hasznomra lehet-e. Ha és amennyiben nem történne meg a számításaim szerinti pálcaátadás, némi fenntartásaim lennének vele kapcsolatban.
Ideges mosoly húzódott az arcomra, talán inkább pontosabb lett volna arcrándulásnak nevezni. Majdnem kiszaladt a számon egy köszbaszdmeg, de az utolsó pillanatban visszafogtam magam. Ettől persze nem lettem hirtelen bölcs és megfontolt, gyanítottam, hogy abban nyolcvan évesen sem fogok jeleskedni - bár kételkedtem benne, hogy akár az ötvenet megérném. - Ó, ebben az esetben egy igazi Freddie Mercury lenne abból a mantikórból, miközben rajtam rágódik. De teljesen felesleges beszélgetnie a barátunkkal, igazán durva alak, én a maga helyében nem vegyülnék vele. Valami azt súgta, hogy valószínűleg a nőkkel sem túl előzékeny. Ez csak amolyan kósza megérzés, tudja. - A Szent Mungóban kényszernyugdíját töltő, zöldséggé amneziált Gilderoy Lockhart is meg tudta volna mondani, hogy az előbbi verőemberek pont annyira tisztelték a nőket, mint amennyire én a felső tízezerbe tartoztam. - Maradjunk csak a Bertie-nél, barátok vagyunk vagy mi a fene. - Nyilvánvalóan tökéletesen lényegtelen volt, hogyan szólított, Weasley például egyszerűen "drogosgecinek" nevezett és arra is hallgattam, még ha nem is szívesen. De kifejezetten gyűlöltem, ha a családnevemet emlegették, mintha éppen az orrom alá dörgölték volna, hogy "szép a neved, kár, hogy elbasztad az életedet". És hát nem is voltam én Mr. Ollivander, az a nagyapám volt, én biztosan nem... Inkább nem közöltem vele, hogy hirtelen mozdulatot akkor sem tudnék tenni, ha akarnék. Nem is állt szándékomban, egy verés bőven elég volt mára és noha biztosan szebb látvány lett volna, ha ez a nő átkoz apró cafatokra, azért szerettem volna elkerülni ezt a lehetőséget. Mert ahhoz jó nagy baromnak kellett volna lennem, hogy ne mérjem fel, jobb óvatosnak lenni vele. - Azt inkább magamnál tartanám. Semmi személyes, csak a biztonság kedvéért - mosolyogtam rá. - Maga keresett meg engem, be kell látnia, hogy nekem több okom van gyanakvásra. Szóval... hol szeretne beszélgetni és miről? Szívesen felhívnám magamhoz, de a világért sem szeretnék pofátlannak tűnni, távol áll tőlem. Nem állt távol. - Gondolom, a nevét nem szeretné elárulni. Sebaj, majd kitalálok magának egyet. Lassú mozdulattal kivettem a zsebemből egy doboz cigarettát, közben fél szemmel végig a nőt figyelve, nehogy el találja vágni a torkomat, mert fenyegetést vél felfedezni egy szál olcsó cigiben. - Ezt most meggyújtanám, ha lehet, ne átkozza le érte a fejemet, nem fogok az életére törni - figyelmeztettem a biztonság kedvéért.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Majdnem kibukik belőlem a nevetés, olyan abszurd a látvány és az ő szájából érkező intelem, de még időben köszörülöm meg a torkomat, hogy ezt leplezzem. Fájdalmas a felismerés, hogy egy bohócot kaptam el... Nem könnyítem meg a saját dolgomat, de remélem, legalább hasznos információk tudója. - Kedves, hogy aggódik értem, de erre semmi oka.. - válaszolok neki kimérten, még mielőtt eszébe jutna azt feltételezni rólam, hogy esetleg nem tudnék megbirkózni hozzá hasonló szennyes alakokkal. Tény, hogy az iskolában betöltött szerepem miatt ritkábban kerülök éles helyzetekbe manapság, ennyi év után azonban ez nem jelenti, hogy megkopott volna a tudásom. - Vagy esetleg más miatt nyugtalankodik? - tudakolom sejtelmes hangon. Igazából eszemben sincs az ürge nyomába szegődni, hiszen minden amit akarok, itt van velem szemben.. Nos, nem pont olyan állapotban, amiben a hasznomra is lehet, de kettőnk közül nekem valóban annyi időm van, amennyi csak szükséges. - Bertie... Felettébb megtisztelő.. - húzódik mosolyra a szám széle, de kezet azért nem nyújtok neki. Indulhatott volna sokkal rosszabbul is a kettőnk kapcsolata. Mondjuk teszem azt, ha ellenkezne és meg kellene mutatnom neki, hogy nem a levegőbe beszélek, azt eléggé nehezményezném. Már csak azért is, mert kétlem, hogy ennyivel megúszná, nem szokásom kesztyűs kézzel bánni az ellenségeimmel. De mivel barátok vagyunk, immár hivatalosan is, szerencsére nincs szükség erőszakra. És nagyon remélem, hogy ez az este további részében is így marad. Imádom a kulturált és színvonalas tárgyalásokat. Még akkor is, ha ezek általában egyoldalúak és az én érdekeimet szolgálják. - Bertie, az együttműködés kulcsfontosságú dolog a Barátságunkban. Kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetedet. - hangomból még nem érződik a fenyegető él, amivel kardélre tudok hányni bárkit, aki rászolgál. Mindössze annyi történik, hogy nemtetszésem fejezem ki neki. Nem szeretem, ha felülírják a szabályaimat, ez pedig könnyen lehet, hogy a testbeszédemben is megnyilvánul. - Gondolom a barátok közt megengedett a tegeződés, szólj, ha másképp gondolod. Azonban, ha nincs ellenvetése, és a továbbiakban is így marad, én nem bajlódnék tovább a felesleges formalitásokkal. Egyébként sem úriember. - Tökéletes lesz Nálad. - vágom rá, sietve megelőzni bármilyen egyéb ajánlatát. Nem vagyok ostoba, és alighanem nem készült arra, hogy társasággal tér haza. Egy elhanyagolt legénylakást még talán el tudok viselni. - Kivéve, ha a kedves nejed vár otthon. A világért sem szeretnék bonyodalmat okozni.. - a mosolyom itt már nem teljesen őszinte. Hol érdekel engem, hogy milyen bonyodalmat hagyok magam után, míg megkapom tőle, amire szükségem van?! - Jól sejted, hogy a nevemet inkább megtartom magamnak. De Te hívhatsz mondjuk Ericának.. Nem mintha bárkinek hivatkoznod kellene rám. Ugye értesz? - villantom rá a szempáromat. Erről az egészről senkinek nem kellene beszélnie egy szót sem, remélem erről nem kell külön felvilágosítanom és megérti az apró célzásomat. Máskülönben feleslegesen kellene takarítanom, aminek sem én, sem a megbízóm nem örülne. - Két nap van hátra az életedből.. Megértem, hogy ideges vagy.. - persze együttérzés aligha szorul a hangomba, de ha erre van ideje, én valóban ráérek, de jelzésértékűen megbillentem felé a pálcám hegyét, hogy akár indulhat is. Nem szándékozom úgy végigsétálni vele az utcán, hogy pálcát szegezek rá, de nem is teszem messzire. Tekintettel arra, hogy a sajátját nem adta át, nem lehetek feltétlenül biztos a dolgomban. - Ugye nem kell emlékeztetnem, hogy mivel járna a trükközésed? - halkítom le a hangomat, hogy immár csak ő hallja és a fejemre húzom hosszú köpenyem csuklyáját, hogy a legtöbb szemlélőnek csak egy sötét alak legyek, aki Ollivanderrel sétálgat. Bár talán így is szokatlan összképet nyújtunk.
- Én aztán nem nyugtalankodom, nem szokásom. Tudja, nem tesz jót az egészségnek. - Az egészségem aggasztott a legkevésbé, ennyi erővel akár vegán narkós is lehettem volna. De valószínűleg a humusz és szójazabálás pont lófaszt sem ért volna a káros szenvedélyeim egészen hosszú listáját figyelembe véve, a stressz már csak igazán aprócska faktor lesz majd a feltételezhetően korai halálomban. Nyilván nem díjazta, hogy inkább magamnál tartottam a pálcámat, de ezt az apró nézeteltérést képtelen volt feldolgozni a bimbózó barátságunkban. Előbb kasztráltam volna saját magam, mint hogy pálca nélkül sétálgassak a Zsebpiszok közben, egy havernak sem adtam volna át a varázspálcámat ezen a lepra helyen, végképp nem neki, akinek a szándékai egyelőre bizonytalanok voltak számomra. Eddig sem azért éltem túl... nos, az életemet, mert szót fogadtam mindenkinek, aki kicsit is erőszakosabban lépett fel. - Az a baj, hogy van egy ilyen rossz szokásom, tudja, szeretem megnehezíteni a dolgokat. Állítólag ezért nincsenek barátaim, szerintem csak túl csodálatos vagyok és irigyek rám - vicceltem el a dolgot, reménykedve benne, hogy nem töri be kedvesen a koponyámat az ellenállásért. - Ha neked megfelel a tegeződés, akkor nekem is. Nem igazán hiszek a formaságokban, nekem aztán baszott mindegy. Nem érdekelt különösebben, hogy tegez vagy magáz, már hozzászoktam, hogy sokan úgy beszéltek velem, ahogy egy bolhás utcamacskával sem szokás - bár én a cicáknak is gügyögtem, de ez már egy más kérdés. Onnantól kezdve, hogy nem különféle degradáló, nyomdafestéket nem tűrő neveket aggatott rám, már több tiszteletet kaptam tőle, mint a legtöbb embertől, a tegeződés vagy a magázódás semmit nem változtatott ezen. - Kedves tőled. De emiatt nem kell aggódnod, csak a tiéd vagyok ma este. - Próbáltam nem is gondolni arra a siralmas tényre, hogy majdnem negyven évesen csak két ivartalanított nőstény macska várt haza, nő az egy sem. Jelenleg volt nagyobb problémám is a párkapcsolataim kudarcánál, habár még a mantikór állkapcsa is hívogatóbbnak tűnt, mint például még egy csúnya szakítás Adával. Sosem viseltem túl jól, ha elhagytak. Arra meg sajnos nem sok esélyt láttam, hogy ez a kedves nő - Erica, hát hogyne, nekem előbb Erica a nevem, mint neki - közelebbi kapcsolatba kerülne velem annál, hogy esetleg betöri a képemet vagy cafatokra átkoz, ha még sokáig feszítem a húrt. - Diszkrét vagyok, ne izgulj, kedves Erica. Mindig ilyen sejtelmesen fenyegetőzöl vagy ezt csak külön nekem tartogattad? Jól áll amúgy, nem azért mondom... Az, hogy ideges voltam, nem tűnt teljesen helytálló kifejezésnek. Az ember akkor ideges, ha tanulás nélkül megy vizsgázni vagy másnaposan állásinterjúra, de ha két napon belül darabokra akarnak tépetni egy mantikórral, azért az ennél egy kicsit kellemetlenebb helyzet. És micsoda meglepetés, hiába gyújtottam rá egy cigire, túl sokat nem ért. Megvolt a magam módszere a lazulásra, de az még váratott magára, hála ennek a nőnek. - Úgy nézek ki, mint aki trükközni szeretne? - vontam fel a szemöldököm, a rám szegezett pálcára pillantva. Eszemben sem volt keménykedni vagy kreatív kibúvókat keresni a helyzetből, már csak azért sem, mert akár jól is kijöhettem ebből a baráti üzletből. Vagy ha eldurvulnának a dolgok, akkor ráérek majd ott helyben "trükközni". Fő a lazaság és a spontaneitás... A sötét utcákon, néhány perc séta után elértünk az egyik három emeletes épülethez. Belöktem a lépcsőház ajtót, átléptem a lépcső tövében békésen szundikáló, részeg szomszédot - még csak meg sem rezzent, teljesen kiütötte magát a csávó, szokás szerint -, majd felvezettem a nőt az első emeletre. - Óvatosan a macskákkal - figyelmeztettem, mielőtt kitártam volna előtte a bejárati ajtót. Fényt gyújtottam, Kormi és Cirmi természetesen azonnal megjelentek a látóteremben. Magamban reménykedtem, hogy Kormi nem próbálja meg a maga néhány kilójával meggyilkolni a vendégünket, akkor biztosan nem mostam volna le magamról, hogy márpedig én mégis trükköztem. - Szóval? - Nem kínáltam hellyel, nem olyan fajtának tűnt, aki zavartatná magát egy idegen lakásában. A konyhában letöröltem némi vért az arcomról, megmosakodtam a mosogatónál, majd kivettem a fagyasztóból egy zacskó mirelit zöldséget, amit a képemre nyomhattam, közben szeretetteljesen megigazítottam a hűtőmágnessel az ajtóra erősített babafotót Alináról. Néha egy zacskó fagyasztott répa és zöldborsó csodákra képes, nem?
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Egy egész hordónyi bodzaborban mertem volna fogadni, hogy ez az ember nem teljesen normális. Persze az én szempontomból ez aligha számít, a józan ítélőképességét már egyébként is vagy egy tucatszor kétségbe vontam. Másrészt pedig szemlátomást nem sok van hátra az életéből, miért épp tőlem rettegne? - Az sem tesz jót az egészségnek, ha az ember fia hasonló fickókkal randevúzik esténként.. Ugye ebben azért egyetérthetünk? - teszem fel nemes egyszerűséggel a kérdést, de a válaszát már nem méltatom megvárni. Van egy afféle szinte biztos megérzésem, hogy Ollivander életében nem ez az első és nem is az utolsó eset, hogy elkenték a száját és halálosan megfenyegették. Még ő sem tűnik túl meglepettnek, de azt azért kétlem, hogy az én felbukkanásom és a sejtelmes - eddig még ki nem mondott - üzleti ajánlatom táplálná benne a remény utolsó szikráit, hogy talán van mód a megmenekülésre. Egyszóval, biztos vagyok benne, hogy már most forgat valamit a fejében, különben rég nem élne ilyen viszonyok között. - Én szeretem megkönnyíteni a saját dolgomat, épp ezért... Ha volnál kedves elindulni, igazán leköteleznél.. - intek végül, és roppant mód örömmel tölt el, hogy a felesleges formaságokat ezennel el is engedhetjük. Bár kétség sem férhet ahhoz, hogy annak még inkább örülnék, ha nem próbálna feleslegesen fecsegni. Nem venné ki jól magát, ha én is a padlóra küldeném őt, hiszen épp csak most bimbózik a barátságunk. Nagy reményeket fűzök hozzá. Talán túl nagyokat is. Meglátjuk, mennyire lehet még hasznomra. Végül elindulunk, a fene sem tudja merre. Londont még nem ismertem ki annyira, hogy ezt sötétben meg tudjam állapítani, de jelen pillanatban még arra is fel vagyok készülve, hogy egy esetleges csapdába sétálok be. A következmények persze egyikünket sem tennék túl boldoggá. - Mondd csak Bertie, te mindig ilyen idegesítően sokat fecsegsz? - vonom fel a szemöldököm, és higgadtságot erőltetek magamra. A vonásaimon talán látszódhat valami abból, amit igyekszek magamba fojtani, de nem tehetek róla, hogy az egész este kitartó türelmem kezdi a végét járni. Legnagyobb sajnálatomra azonban még nem vagyok annyira közel, hogy elengedhessem magam, sőt. A bizalmatlanságom csak akkor hagy alább valamelyest, mikor - Őszintén kezdem azt hinni, hogy nem a tartozás miatt kaptál halálos fenyegetést.. - jegyzem meg mintegy mellékesen. Merje bárki azt állítani, hogy nincs igazam. A környék nem túl bizalomgerjesztő, de ezen már nem lepődöm meg. A Zsebpiszok közben nem azok mászkálnak, akiket otthon villásreggelivel kelt a házimanójuk. A lépcső tövében heverő férfiról - ha nem horkolna - azt sem tudnám megállapítani, hogy él-e még. Nagyjából úgy bűzlik, mintha már több napja oszlásnak indult volna. Szerencsére ezt a képet könnyedén kiverem a fejemből mire az első emeletre vezető utolsó lépcsőfokot is magam mögött hagyom. - Ne aggódj, a bundás barátaid észre sem fognak venni.. - lépem, át a küszöbét óvatosan, de nem zavartatom magam. Még a köpenyemet is lekanyarítom a vállamról, hogy immár ne fedje homály a valómat. Elvégre úgysem az én arcomat látja. - Megvárom, amíg rendbe hozod magad.. - ajánlom neki, de úgy tűnik nem kell a noszogatásom, megteszi ő magától is a kellő lépéseket, hogy egy fokkal bizalomgerjesztőbben nézzen ki. Bár nem tudom, sosem tartottam vonzónak a vörös duzzanatokat, a lila véraláfutásokat, és az sem, ha valaki bébirépát nyom a képébe. De ízlések és pofonok. - ... Vagy nem.. Ahogy kényelmes. Nem nézek körbe a lakásban.. Legalábbis nem úgy, mint akit az érdekel, hogy milyen féltve őrzött családi ereklyék porosodnak a polcain és hány foga van a gyerekkori képein. Csak az ösztönök vezérelnek, mint végigmérem a nappaliját a lehetséges veszélyforrások után kutatva. Két macska talán nem jelent túl nagy fenyegetést. - Nem rabolnám sokáig az idődet, amiből egyébként sincs már túl sok hátra.. Tudod, nem vagyok szívtelen, nem venném el lehetőséget, hogy az utolsó óráidat a macskáiddal töltsd.. Persze abban az esetben, hogyha nem szeretnél egy kretén akromantulájának a vacsorája lenni, van egy üzleti ajánlatom... - vezetem elő neki. Ha eddig nem volt kellőképpen elragadtatva az ötlettől, hogy tényleg barátkozzon velem, majd most meggyőzöm. Nem azért, mert a rongy kis élete egy pillanatig is érdekelne, hanem mert szükségem van arra, hogy biztosítsam a főnökeimet arról, hogy a terveink a rendes mederben haladnak. - Úgy hallottam, te egy igazán jól értesült férfi vagy, Bertie. Igaz ez?! Azt persze már tudom, hogy szeretsz sokat fecsegni, de mit szólnál ahhoz, ha egyszer nem kinyírni akarnának ezért, hanem mondjuk fizetni érte... Jól hangzik, nem? Mennyivel is tartozol a cimboráidnak? - fordulok vissza az irányába. Félreértés ne essék, a pálcám még mindig a kezemben van, de jelen pillanatban nem érzem szükségét annak, hogy rá is szegezzem. Merlin szerelmére, barátok vagyunk, akik épp cseverésznek.
Amikor letették értem az óvadékot, azt gondoltam, vége ennek a tortúrának. Szép lassan elül majd a Kyle Briggs-ügy, de felőlem akár évekig is húzódhatott, ha a nyomozás rám eső részét végre lezárták. És úgy tűnt, abban a pár percben, hogy ez így is lesz, hiszen semmi közöm nem volt a kölyök halálához. Ez egészen addig tartott, amíg vissza nem kaptam az auroroktól a holmijaimat - mindössze a varázspálcámat és egy doboz olcsó cigarettát kellett őrizgetniük nekem, amíg bent tartottak, semmi más nem volt nálam, amikor behoztak. Ekkor közölte velem a kihallgatásomat végző auror, Dawlish, hogy személyesen fog gondoskodni a napi ellenőrzésemről és ha a közeljövőben dílerkedésen kapnak, akkor rohadt gyorsan egy azkabani cellában fogom találni magam, neki elhihetem. Úgy tűnik, jobban megsértettem a viccesnek szánt megjegyzéseimmel, mint gondoltam. Vagy az nem tetszett neki, hogy Carol Dolohov miattam úszta meg a gyilkossági vádakat. Tulajdonképpen kicseszettül mindegy volt, csak az számított, hogy nem tudtam mivel fogok pénzt keresni.
Óvatos vagyok, a történtek fényében még inkább rákényszerülök arra, hogy újra és újra átvegyem a tervet. A tervemet. Nem érkeztem ugyanis üres kézzel és forgatókönyv nélkül, de mint mindenkinek, nekem is időre volt szükségem. Az álcám persze még mindig megállja a helyét, bár sokkal több adminisztrációval jár, mint azt gondoltam. Azt pedig nem engedhetem meg, hogy lelepleződjek. Túl sok időt és energiát öltem bele a heteken át tartó győzködésbe, hogy itt az alkalmam. Az én esélyem. Képtelenség, hogy csődöt mondjak ezek után. Ezt a lehetőséget el sem tudom fogadni.
