- De ne már Naomi, mi a franc van veled? A múltkor az a flúgos Hollóhátas gyerek, most meg ez... - mulattató. Főleg az, hogy öt percbe telt, mire valamelyikük vette a bátorságot, hogy szót emeljen. És még akkor is bizonytalan a hangja. Ilyenkor sokszor megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy mit ért az a hét év, amit a közelemben tölthettek, ha egyszerűen nem ragadt rájuk semmi. - Persze én megértem, ha bejön a professzor elvégre... - azt az ábrándos tekintetet látva, egyszerűen magasba szökik a szemöldököm, úgy nézve a lányt, mintha azt se tudnám, kicsoda. - Mármint... ő legalább tűrhetően néz ki, meg a ruhái se olyan lestrapáltak, mint mondjuk... - nem szólalok meg, hagyom, hogy szinte vért izzadjon azért, hogy ki tudja javítani magát, egészen addig még bele nem unok. - Végzősök vagyunk - bár tudom, hogy nem fog leesni nekik - mert annyira egyszerűek -, mégse toldom meg a mondatot, kivárok inkább. - Igen, és? Végre itt hagyhatjuk ezt a putrit - forgatja meg a szemét, várva tőlem egy reakciót, amit nem kap meg. Én szeretem a kastélyt, nem fogom ledegradálni, még akkor sem, ha most is láthatóan ezt várják tőlem, viszont hatalmasat sóhajtva, döntök úgy, hogy megkegyelmezek. - Feltéve, ha letudjátok a RAVASZt - mint egy végszóként, kapom a vállamra a táskám, és egy megsemmisítő mosolyt küldve nekik, hagyom ott őket a szobámban, amit érezhetően kezd ellepni a pánik.
Sokszor gondolkodok el azon, miért viselem el őket, miért kell nekem a hülye látszat, meg a nyamvadt klikk, amitől olyan baromira fontosnak tűnök. Unom. Őket is unom, és sokszor inkább lógok a "flúgos hollóhátassal", akivel vannak közös témáink, minthogy azt hallgassam, a Longbottom lány már megint hogy néz ki. Pedig szebb, mint ők, az arca például, meg a haja is sokkal ápoltabb, és kit érdekelnek a hülye göncök? Ha tehetném, egész nap melegítőben flangálnék, mert annyira marha kényelmes, de ugye nekem nem lehet. Nem köthetem össze a hajam, hiába kapok már-már görcsöt attól, ahogy a szemembe lóg, és még válogassam meg a szavaim is. Pedig hányszor fordul elő, hogy elküldeném őket a bús fenébe. És nincs itt Eric, a bátyám, akinek köszönhetem, hogy a szavak, amiket csak gondolatban ejthetek ki, nem fojtanak meg. De... most megfojtanak, most nincs kinek elmondanom őket. Hiányzik Eric.
- Elnézést - azt már rég megtanultam, hogy parányi késésem okát sem osztom meg. Mert ha azt mondanám, mennyire rossz már, hogy képtelen vagyok végigmenni a folyosókon anélkül, hogy valaki be ne találna a baromságával, tuti valami szemrehányást kapnék, hogy jajj de rossz nekem. És olyankor szívesen az illető fejéhez vágnám, hogy csak egy napra cseréljünk. - Este gyűlés - igen, van akik, még ide is képesek bekiabálni, nem nézni, hogy ki van itt, hogy mi folyik itt, semmi illem. Mint a vadállatok. - Kész a múltkori - adom a profnak a hat oldalas köteget, aminek már a külsején is látszik, mennyit volt foglalkozva vele, de tény. Én kértem, hogy foglalkozzon velem, nem fogom megalázni azzal, hogy az idejét pocsékolva csupán, tojok az egészre, elvégre az én érdekem, és még hálás is lehetek neki azért, mert hajlandó rám áldozni a szabadidejéből.
