A francba… a büdös kurva élet csessze meg. Valahogy így váltakoztak fejemben a káromkodások, egyre cifrábbakra cserélődve, ahogy a Zsebpiszok köz utcáin haladtam végig. Vagyis igazából csupán emberesebb tempóban vonszoltam magam, néhány vércseppett hátrahagyva, bár az a mocskos kövön valószínűleg fel sem tűnt már senkinek. Szemem előtt csak a cél lebegett, mert bár a fájdalmat egészen jól bírtam, a vérveszteség miatt éreztem, hogy csupán azért nem ájultam még el, mert tudom, hogy nem tehetem. Kibaszottul fájt a karom, már ha azt a húskupacot lehet még annak nevezni, de épp erre koncentrálva sétáltam a már egészen jól ismert utcákon. Ha szembe is jött bárki, hosszú kabátom elrejtette, miért lett kissé bizonytalan a járásom, és ezen a kései órán egyébként sem kérdezősködött már senki. Marlowe, meg a hülye emberei, vagy én voltam a nagyobb hülye? Fene se tudta most átlátni a helyzetet, hogy mit kellett volna másként csinálni, de inkább ezen töprengek, mintsem azt számoljam, hány lépés van még hátra. Ismerős sarok, talán már csak harminc, ha ilyen tempóban megyek. Mély levegőt vettem, és elküzdöttem magam a lakásig, amelynek bár hívogató volt az ajtaja, meg a csengő is, mégis tovább haladva inkább a konyha ablakát vettem célba. Amúgy se volt nagy bűbáj mogul, de valószínűleg otthon lehetett, mert még az egyszerűnél is könnyebben nyitottam ki az ablakot kívülről. Aztán már csak azt kellett kitalálnom, miként küzdöm fel magam. Ha használható lenne a bal karom, ez kérdés se lenne, könnyedén másznék fel, majd be az apró kereten, de most ez kicsit nehezebb lesz. Szerencsére sose voltam nagyétkű, így a jobb kezem segítségével is fel tudtam húzódzkodni, majd szinte teljesen hangtalanul megérkeztem a konyhába. Talán egy teát kellene még főznöm, mielőtt nekilátok némi morfiumot keresni? A gondolat kuncogásra késztetett, mintha részeg lennék, szédültem, és a gondolataim, nos, egészen furcsa irányt vettek. Ahogy lábam a padlót érte, megtántorodtam, és nekiestem az egyik szekrénynek, vagy pult volt az? A sötétben nem láttam, csak azt hallottam, hogy egy méretesebb serpenyő robbanást megszégyenítő hanggal zuhant le róla, és a padlón még vagy fél percig körözött. Áruló… Magam is példát vettem róla végül, és a gravitációnak engedelmeskedve leültem a földre, és lassan lehúztam magamról a kabátot, hogy megnézzem, miért fáj annyira a karom. Nos, nem nyújtott szép látványt, eléggé megroncsolódott a bekapott átoktól, és azt hiszem egy helyen, mintha a csont is kilátszott volna. Gondoltam, hogy Bertienek szüksége lesz pár percre, hogy összeszedje a bátorságát, vagy megállapítsa, hogy nem a macskái kezdték tovább bontani a lakást, ezért pár másodpercre engedélyeztem magamnak, hogy pihenjek. Az, hogy végül nem egyedül érkezett, nos, egy kicsit meglepett. De csak egy egészen kicsit… - Miáú? - Próbáltam volna mosolyogni, azonban van, ami nem megy, ha épp azért küzdesz, hogy ne ájulj el. A mosolygás épp ilyen.
Már a kezdetekkor nyilvánvaló volt, hogy az új farkasölőfű-főzet kikísérletezése nem lesz jó buli. Kibaszottul nem is volt az. Az első alkalommal sikerült csillapítanunk az átváltozással járó fájdalmat, de Eddie ezzel együtt elveszítette az emberi tudatát is - őrjöngve kutatott áldozat után, alig bírtam a háza körüli birtokon tartani reggelig, kész csoda, hogy egy tucat karmolással, egy törött bordával és enyhén szólva megtépázott kutyabundával átvészeltem az éjszakát. A második teszt teljesen csődöt mondott, a fájdalomcsillapító főzetünk nem működött, konkrétan semmi változás nem jelentkezett az alap bájitalhoz képest. A harmadik próbálkozásunkkor azt hittük, végre sikert arattunk, Harvey minimális fájdalommal változott át és tudatánál is maradt egész telihold alatt... kár, hogy utána két hétig megállás nélkül hányt, migrénje volt, remegett, az ágyból is alig bírt kikelni. A negyedik teszt újból örömtelien kezdődött, működött a fájdalomcsillapító és Eddie sem lett őrjöngő fenevad... pontosabban utóbbi nagyjából egy óráig tartott, utána mindenféle előzmény nélkül egyszer csak elkattant. Az utolsó pillanatban sikerült kutyává változnom, mielőtt megharapott volna. Ez volt nagyjából három nappal ezelőtt, a karomon még azóta is vörösen rajzolódott ki a vérfarkas-állkapocs nyoma, elmormolhattam egy hálát minden felsőbb hatalomnak, amiért még sikerült időben animágiához folyamodnom és legalább Eddie nem fertőzött meg farkaskórral. Már csak az hiányzott az életemből, így is éppen elégszer veszítettem el önmagamat. Négy közösen eltöltött telihold után egyikünk sem gondolta volna, hogy bármi zavarba ejtő történhet velünk egymás társaságában. Nyilván nem számoltunk Kormival. Eddie-vel éppen a konyhámban dolgoztunk a bájitalunkon, könyvek, papírok és alapanyagok tornyosultak az asztalon. Nem figyeltünk a macskára, ugyan miért is tettük volna, látszólag elfoglalta magát egy plüssegér gyilkolásával. Először el sem akartam hinni, hogy Kormi felpattant az asztalra, felkapta a pálcámat, majd átvetődött vele a konyhapultra. A varázspálca kiesett a macska szájából, koppant a pulton, a hirtelen külső hatástól szikrák pattantak ki belőle, az egyik eltalálta a legközelebbi polcot. Annak minden tartalma egy tizedmásodperc alatt nőtt meg óriásira. A polc leszakadt a gigantikussá vált sószóró, müzlis doboz, teafilterek és méz alatt. A konyha mindössze fél perc leforgása alatt háborús zónává változott. Kormi beleragadt a mézbe, a testéhez hozzátapadt egy párna méretű teafilter, mi Eddie-vel szintén egy mézes pirítósra emlékeztettünk és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy sírni vagy nevetni lenne kedvem. Azt gondoltam, ezt már nem lehet tovább fokozni. Tévedtem. Eddie-vel éppen a fürdőszobában próbáltuk leszedni magunkról a mocskot és közben megszabadítani Kormit is a méztől és a teafiltertől. Ekkor hallottam meg a csörömpölést a konyhából. - Baszd meg, van valaki a konyhában - kaptam a pálcám után. Sok szürreális dolog történt már velem, de ez biztos előkelő helyet foglalt el közöttük. Egyszál alsógatyában, nyakig mézesen, nyomomban az ugyanilyen csinos Eddie-vel és az őrjöngő macskával rontottam ki a konyhába, harcra készen. Sok mindenre számítottam, a tolvajoktól az újabb bérgyilkosig mindenre, de erre biztosan nem. Még mindig nem tudtam a nő nevét, csupán egyszer találkoztunk, de ezer közül is felismertem volna. Szörnyen nézett ki, a karja láttán tripla szaltót ugrott a gyomrom. Borzasztó fájdalmai lehettek, csoda, hogy egyáltalán eszméleténél volt még. - Veled meg mi a picsa történt? - fakadtam ki. - Harvey, csinálj valamit, te vagy a medimágus...
Sokszor eszembe jutott, hogy mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha sosem álltunk volna neki ennek az egésznek Ollivanderrel. Nem mondom, élveztem a munkát, kicsit megint fiatalnak éreztem magam, annak az embernek, aki hatalmas lelkesedéssel próbálta Damocles bájitalremekét megreformálni és... és azért annyira nem tetszett ez az érzés. Rosszul esett visszagondolni rá, hogy mekkora pöcs voltam akkoriban és mennyire el voltam szállva magamtól a kiemelkedő tehetségem miatt bájitalfőzés terén. Megfizettem érte rendesen, szerintem a többszörösét is minden addig elkövetett hibámnak és még azoknak is, amiket a hátralévő életemben elkövetni fogok. Nem szívesen gondoltam vissza a feleségemre és a kisfiamra, mert csak keserűséget éreztem tőle. Most mégis itt voltam és ugyanazon dolgoztam, amin idestova tíz évvel ezelőtt. Ezúttal azonban nem voltam egyedül, az egóm sokat eresztett magából az évek alatt és egyáltalán nem tartottam szánalmasnak azt, hogy Bertie-vel kell együtt dolgoznom, sőt mi több, még élveztem is, nagyon élveztem. Régen nem érzett lelkesedést okozott a közös munka, mert végre nem csak a kölykök mellett éreztem hasznosnak magam, hanem egy olyan dologban is, ami még évtizedek vagy évszázadok múlva is megsegítheti a vérfarkasokat. És azért az sem utolsó szempont, hogy ezúttal nem kellett kísérleti patkányok után kutakodnom, mert én magam voltam az, ráadásul minden utolsó migrénes napot és fájdalmas átalakulást megért. Bertie Ollivanderrel semmi nem volt unalmas. Még a késő estébe nyúló munka sem, hiába folytak össze már a betűk és az ábrák a szemeim előtt a sok kialvatlan éjszaka után. Ennek pedig nem csupán Bertie személye maga volt az oka, hanem hogy mágnesként vonzotta az egyre bizarrabb és bizarrabb jeleneteket. Mindig reménykedtem benne, hogy én meg fogom úszni az összes ilyet, de legalábbis mások nem fogják látni a legkínosabb eseményeket, de elég hiú ábránd volt tőlem mindez. Rühelltem a mézet. Nem az ízét, azzal nem volt bajom, mégsem használtam szinte soha, legfeljebb a kölyköknek raktam a teába, ha csúnyán lebetegedtek. Lehetetlen volt normálisan kanalazni, mindig mellément és minden úgy ragadt tőle, hogy még a legerősebb vegyszereim sem tudták mindenhonnan leszedni és még napokkal később is belenyúltam valami elképzelhetetlen helyen, ha előtte két csepp mellément. Erre mi történik most? Az a nyomorult macska ránk (és magára) borít egy óriásira növelt üvegnyit. Kedvem lett volna egyszerűen hazamenni és négy órára a zuhany alá menekülni, de nem akartam Bertie-t itthagyni egyedül ebben a nagy szarban, hatalmas mocsokban és egy elmebeteg, mézbe ragadt macskával. De persze életem legkínosabb napjának még nem volt vége, ó, dehogy. Éppen a fürdőszobában álltunk, mint két nagy szerencsétlenség, egy szál alsónadrágban, Bertie a macskát próbálta lefogni, én pedig leborotválni nyomorult állat szőrét. Olyan szinten beleragadt a mézbe, hogy lehetetlennek bizonyult másképpen leszedni róla, így eljutottunk oda, hogy más lehetőség nincsen. Természetesen ekkor kellett valakinek megjelennie a lakásban, én pedig hiába reménykedtem benne, hogy csak a másik macska randalírozik, nem volt ilyen szerencsém. Gyomorforgató látvány volt a nő karja, rögtön megakadt rajta a szemem, ahogy felkapcsolódott a lámpa a helyiségben. Nem lettem azért rosszul tőle, vérfarkasként sokkal rosszabbat is láttam már, milliószor rosszabbat, néha a saját kölykeimen. Azt azonban könnyen meg tudtam állapítani, hogy hatalmas a gond vele. - Nem vagyok medimágus, csak bájitalkeverő, nem éppen ugyanaz. -Ennek ellenére elindultam a nő felé, hogy megnézzem közelebbről a sérülését. Reméltem, hogy még menthető a karja, nem szerettem amputálni. Nekem legalább olyan kellemetlen lenne mint neki, hogy levágjam. -Bertie, gyere segíteni. Valahogy be kéne vinnünk a szobádba. Talpra tud állni? -néztem Ollivander után a nőre.
Hogy fog-e sírni utána valaki? Hülyeség ilyesmire pazarolni a gondolatokat vészhelyzetben, nem igaz? Mégis az jutott először az eszembe, hogy ha itt most feladom, minden bizonnyal csak elkaparnak valahol, mintha sose léteztem volna. A következő gondolatom pedig az volt, talán még Bertiet vinnék be ezért az aurorok, pedig azon kívül, hogy pocsékul őrizte az otthonát, nem tett semmit. Mély levegőt vettem, a felkapcsolódó hirtelen fény egy pillanat alatt égette szenesre a retinám, de mivel ez volt a legkisebb gondom, még egy szisszenésre se futotta. Ellenben másodpercekig nem tudtam eldönteni, a fájdalomtól, a vérveszteségtől, vagy a villany felkapcsolásától látok csillagokat. Milyen felemelő gondok ezek, ahhoz képest, hogy majd meghalok egy koszos konyha padlóján. Ahogy lassan tisztult a látásom, észrevettem, hogy nem én csináltam a legnagyobb káoszt, már eleve a közepére pottyantam be. Mégis mi a csudát művelhetett a konyha közepén, éjszaka? Kicsit reménykedtem benne, hogy nem valami nagy drog főzés kellős közepébe estem bele, minden bizonnyal nem tenne jót a sérülésemnek, ha még valami szarba is beletenyerelnék. Aztán tovább hordoztam tekintetem a két férfi, és a macskának lehet nevezni még azt a szerencsétlen lényt? A szemén látszott, hogy bosszút fog állni, bármit is követtek el ellene. Nevetséges látvány nyújtottak, két félmeztelen, talpig ragacsos férfi, Bertie kezében meg pálca… bár legalább már idáig eljutott, haladásnak, és kicsit saját érdememnek is tekintettem. - Megharapott Marlowe egyik hülye kutyája. - Válaszoltam, még a szituáción se tudtam nevetni, pedig tényleg kurva röhejesen néztek ki. - Gondoltam te biztos tartasz morfiumot, vagy ilyesmit. Kicsit bizsereg a karom. - Egy ilyen szituációban nem illik viccelődni? De őszintén, melyikük baszhat le érte? Az idegen férfi közelebb lépett, és igazán szerettem volna valami nagyon frappánsat mondani arra, hogy ezzel a kinézettel maximum sztripper medimágus lehetne, azonban a levegőmet arra használtam el, hogy kifújva azt elfojtsak egy nyögést. Mégiscsak illetlen lett volna két félpucér csávóval egy szobában, vagy mi a szösz. - Bájital keverő? Azt hittem valami sztripper formációra készültök, és azt zavartam meg. - Visszafogottság, melyik univerzumban lennék rá képes? Úgy nézett ki, mint aki nem először lát ilyesmit, ellentétben Bertievel, aki meg úgy, mintha Hulk kicsi retard mása lenne. Jó, ez gonosz volt tőlem, miközben épp próbálják összekaparni, ami maradt belőlem, szóval kijavítva magam, legyen inkább sudár Shrek? Határozottan előrelépés, azt hiszem. Talán a fejem is bevertem, ezért gondolkodom ennyi baromságon. - Ne sértődjetek meg, de inkább a lábamon megyek, minthogy összekenjetek azzal, ami rajtatok csillog. - Bármi IS lehetett az a fura anyag, bár furcsán cukros illata volt. Hogy nagyzolás lett volna? Nem. Idáig is eljöttem, nem haltam meg, ezt a néhány métert meg fogom tudni tenni. Talán nem olyan kecsesen, mint szoktam, talán nem olyan gyorsan, de igenis képes vagyok rá. Ép karommal lehúztam a cipőimet, majd feltápászkodtam a kabátomat hátrahagyva, és elbotorkáltam a másik szobába, a kanapéig. - Elég aggódó arcot vágtok, de ilyenkor mondják, hogy látnod kéne a másik hogy járt? - Lerogytam a kanapéra, azt hiszem éppen ennyi erőm maradt, miután végig másztam az Zsebpiszok köz mocskos utcáin. - Ha elájulnék, nincs huncutkodás! - Nem, mintha ilyesmire sor kerülne, akkor már elfeküdhettem volna az utcán is ennyi erővel.
Sosem vágytam hírnévre, azonban amióta a bájitalon dolgoztunk, gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy a nevem ott fog szerepelni a Reggeli Prófétában, ilyen-olyan szaklapban, hogy a boltok polcain ott fog állni a közös alkotásunk Eddie-vel. Nem vonzott a felesleges figyelem és csillogás, csupán sikerre vágytam, arra, hogy életemben először úgy érezhessem, valamit jól csináltam. Azt már most tudtam, hogy ha egyszer tényleg sikert aratunk Eddie-vel, ezt az estét kifelejtjük majd a bájital történetéből. Bizonyára nem sok tudományos előrelépést eredményezett Kormi magánakciója, legfeljebb a pornóipart reformálhattuk volna meg - már ha ott egyáltalán újdonságnak számított volna ez a jelenet, nem tudtam, mert mindig inkább a "csináld, ne bámuld" elvet vallottam. Ahogy ott álltam a konyhám közepén csupa mézesen, néztem a nő szétroncsolódott karját, a fejem zöld volt a hányingertől - pedig láttam én már csúnya dolgokat, de ehhez képest egy elbaszott véna vagy egy macskakövön szétcsapott fej könnyed estimese volt Bogar bárdtól -, kezdtem úgy érezni, hogy talán ideje lenne elgondolkodnom az életemen és normális társaságot keresni. Egy bérgyilkos morfiumot akart tőlem, miközben egy vérfarkassal éppen a mézet mostuk le magunkról és a macskámról eperillatú tusfürdővel. Ez már tőlem is szürreális volt, asszem. - Van itthon mindenféle ópiát, igen. - Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi fáziskéséssel válaszoltam. Megeshet, hogy előtte éveknek tűnő percekig csak pislogtam és tátogtam, mint egy buta aranyhal. Úgy is éreztem magam, mint akinek az agyában pici aranyhalak úszkálnak, mert értelmes gondolatom az egy sem született, a karja látványa már-már jobban blokkolta a szellemi képességeimet, mint egy túladagolás. Csoda, hogy nem ájultam el. - Ja, gondoltam felhagyok a dílerkedéssel és a testemből fogok megélni. - Biztosan azért kaptam meg elég sokszor, hogy egyszer a szar humorom fog megölni, mert minden helyzetből, még ebből is képes voltam viccet csinálni. Már amennyiben az vicces, hogy felcsapok sztrippernek. Valószínűleg előtte nem ártott volna valami izmot pakolni magamra, mert jelenleg a bordáimon kívül mást nem igazán számolgathattak volna a kiéhezett nők a felsőtestemen, legfeljebb a macskakarmolásokat, de a kockákat biztos nem. A tánctudásomról pedig inkább ne nyilatkozzunk, volt az a cucc, ami után megrendíthetetlenül hittem, hogy egy táncos veszett el bennem, de ez nyilván távol állt a valóságtól. - Ez csak méz... - Hát ettől aztán tényleg jobb színben tűnt fel a helyzet, tényleg. Haboztam Eddie felszólítására, nem azért, mert nem akartam segíteni, egyszerűen csak féltem volna megmozdítani a nőt, nehogy azzal is kárt tegyünk benne. Végül megoldódott a dilemma, mert a saját lábán odavonszolta magát a macskaszőrös kanapémra. Tanácstalanul pislogtam Eddie-re, mert nekem halvány fogalmam sem volt róla, mihez kéne mos kezdenünk. Láttam már el sérüléseket, a sajátjaimat és másokét is, de azok közel sem voltak ennyire szörnyűek. - Most hozzak valami fájdalomcsillapítót vagy mi? - címeztem a kérdést Harvey-nak. - Morfin is van itthon egy kevés. Aki nincs benne a drogbizniszben, nem is sejtené, hogy az alapvetően legálisan, de orvosi engedéllyel megszerezhető szerek milyen jól mentek.
Úgy éreztem magam, mintha éppen a kivégzésemre várnék. Nem dementorcsókra, hanem arra az igazi középkori kivégzésre, boszorkányégetésre, előtte pedig a házasságtörés vagy prostitúció miatt végigsétáltatnak a városon meztelenül, és még meg is dobálnak paradicsommal, esetleg egy-két korbácsütés és belefér. Jelenleg úgy éreztem magam, mint aki már készül a vonulásra, külső szemlélő minden bizonnyal a prostitúciót tudta volna be oknak és nem hibáztattam volna érte, még akkor sem, ha nagyon messze állt tőlem, hogy pénzért eladjam a testem. Legfeljebb a tudomány kaphatta meg, az is csak akkor, ha én kísérleteztem magamon - mint azt mostanában meg is tettük Ollivanderrel. - Ezen a morfium nem fog segíteni, legfeljebb a túlvilágra segít át békésen és fájdalommentesen. -Nem akartam erre választ hallani, valószínűleg még azt is jobbnak tartotta ennél a helyzetnél. Meg tudtam érteni. Éltem már át borzasztó teliholdat, még sok évvel ezelőtt, amikor nem tudtam minden hónapra elegendő mennyiségű főzetet gyártani. Néztem ki én is hasonlóan, ha nem is ennyire életveszélyes állapotban, de talált volna rajtam sok csúnya heget. Jut eszembe, elég alulöltözött vagyok, sajnos láthatja is azokat a vastag réteg méz alatt. Jól van, nemsokára odaérünk a kivégzésre is, mert ez a walk of shame már nagyon a végét járja. Nem tettem megjegyzést rá, hogy mennyire nem kéne most mozognia és talpra állnia, valószínűleg hiábavaló lett volna minden ellenvetésem. És őszintén szólva érthető volt, hogy nem akarta összekenni magát. Nem festett volna jól a méz a szétroncsolt karjában. - Nem tudom, hogy a méz mennyivel jobb, mintha fenyőgyanta lenne, Bertie... -Semennyivel. Sőt, még rosszabbnak éreztem, egyre nevetségesebben festettünk így és egyre kevésbé volt kimagyarázható a helyzet. Ha én ezt elmesélem Hunternek... Merlinre, dehogy mesélem el neki, Hunter ezt soha nem tudhatja meg. - Igen, hozz valamit -bólintottam, miközben elkísértem a nőt a kanapéig. Nem nyúltam hozzá, nem tudtam, hogy mennyire sértődne meg azon, hogy segíteni merek, de ott voltam mellette, ha esetleg összeesne. -Meg valami fertőtlenítőszert is, ha tudsz, ha nincs, akkor jó bármi alkoholos is, a semminél az is több. És próbálj meg nem hányni. Megpróbáltam nagyjából úgy állítani a nő karját, hogy természetesnek tűnjön. Kicsit úgy éreztem, mintha origami kacsát hajtogatnék, ami egyszerre volt morbid módon vicces, de még inkább gyomorforgató. - Próbáljon meg nem elájulni. Beszéljen hozzám, bármiről. -Legfeljebb kitörlöm a saját emlékeimet, ha tovább folytatja a helyzet még rosszabbá tételét. Már így is megfordult a fejemben, hogy az egész estét elfelejtettem magammal valamilyen módon.
Csak ültem a padlón, és azon morfondíroztam, ha most elájulok, vagy meghalok, vajon csak elásnának valahol a felettem magasodó férfiak? Minden bizonnyal egyiküknek sem hiányozna egy kupac auror, Bertienek bizonyosan nem, szóval ez lenne a logikus. Bár akkor szellemként tuti visszajárnék kísérteni, és halálra idegesíteném. - Esküszöm nem feltételeztem, hogy csont növesztésre alkalmas itóka lenne, doktorbácsi… - Húztam el a számat, már egészen megszoktam a fájdalmat. Kerültem már párszor hasonló helyzetbe, talán ennek köszönhető, hogy ilyen jól tartottam magam. Az én szakmámban nem megengedhető a gyengeség, mert aki gyenge, az meghal, vagy egy feladat közben, vagy mert elkapják. Egyik sem éppen szép, bár a választhatnék, inkább halnék meg valaki keze által, mintsem hogy az Azkabanba zárjanak, és végül a saját elmém fogja legyek, akárcsak az anyám. Vajon előbb őrült meg, vagy ott zuhant végleg a józanság nélküli feketeség mélyére? Mindegy is, mert jelen állás szerint nem éppen az auror parancsnokság felé tartottam. Sokkal inkább úgy három méterrel a föld alá, vagy öttel, ha Bertieék belelendülnek az ásásba. - Majd mutass valami figurát, lepontozom egy tizes skálán! - Egy fanyar mosolyra futotta. - De a rend kedvéért mondom, minimum csillogó, vagy flitteres bugyeszban kell tolni, nem ilyen órmótlan susogósban. - Nos, tagadhatnám, de sok helyen megfordultam már, láttam egyet és mást. A Szindikátus keze messzire elért, és a bárok és klubbok igazán jó helyek voltak üzletek, vagy épp tárgyalások lebonyolítására, na és persze befektetésnek sem utolsók. Bár azt is hozzá kell tenni, sokkal több helyen vetkőznek nők, mint ahány helyen férfiak… pazarlás. Méz. Nevetnem kell, de elég furcsán nézhet ki, és hallatszódhat, ahogy szinte hisztérikusan képes vagyok ilyesmin nevetni. Mégis mi lehet az a helyzet, ami miatt két felnőtt ember bekeni magát és egy macskát mézzel? Egyáltalán honnan van ennyi méz Bertienél, mikor legutóbb a sajtot is majdnem kispórolta a tésztámból? Kérdések, amik nem lényegesek, mégis rengeteget foglalkozom most ilyen felesleges dolgokkal. Azt hiszem menthetetlenül gondolkodás képtelen lettem. Hogy kétszer akkorának tűnt az apró lakás, hogy egyik végéből a másikba kellett vonszolnom magam, az nem kifejezés. Néhány ingatlanosnak eladhatnám ezt a trükköt, bizonyosan sok hasznot nyernének vele, hogy a félig leamortizált vevők másik három szobásnak éreznek egy szobakonyhát. Egy kibaszott zseni vagyok, csak senki se ért meg, ez a probléma. - Ugyan, tőlem hányhat, csak ne a cipőmre. - Pihegtem a kanapén heverészve, kényelmesebb volt, mint emlékeztem, vagy csak a föld után? Fene se tudja. - Alkoholt? Úgy szeretem, ha magamnál vagyok, és a társaságom bódít el… - Nem mertem forgatni hozzá a szemem, féltem, hogy fennakad. Igazából mondhattam volna, hogy rosszabbul nézett ki, mint amilyennek éreztem, de ordas nagy hazugság lett volna. Legalább annyira durvának éreztem, amilyennek kinézett, és hát ne szépítsünk, nem volt éppen üdítő a látvány. Bár járhattam volna rosszabbul, ha példának okáért nem a karomat találja el, hanem valami létfontosságú szervet, vagy hasonló. Akkor bizonyosan ott maradtam volna. - Tudom, hogy vasággyal kinézek vagy negyven kilónak, és az öltözetem alapján előbb tűnnék luxusprostinak, és pont ezen a kanapén tituláltak is már annak… - Muszáj volt kuncognom, ahogy felrémlett az emlék, no és Bertie ábrázata, amikor először találkoztunk, ez örök emlék marad, úgy hiszem. - Viszont magunk között szólva, az átlagosnál jobban bírom a fájdalmat, szóval nyugodtan hajtogasson használható végtagot abból a kupac húsból. - Feleltem, mit sem törődve vele, hogy elég hülyén nézett ki, ahogy bohócokat megszégyenítve igyekezett lufi állatkákhoz hasonlatosan meghajtogatni egy kezet. - Beszéljek bármiről? Nos, legutóbb mikor itt jártam, hasonlóan kissé hűvös fogadtatásban volt részem, pedig teát is főztem, meg kiöltöztem. El se tudod hinni, milyen rosszul esik egy lánynak, ha hosszasan készülődik, aztán csak leluxusprostizzák. - Igyekeztem elég hangosan beszélni, hogy azért az érintett is hallja, még mindig fáj a szívem, amiért ilyen rútul bánt velem. - Egyébként zene nélkül hogy tudtátok gyakorolni a sztripper számotok? Dúdoltatok, vagy mi? - Lehet már csak a vérhiány beszélt belőlem. Határozottan.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az az idő, amikor flitteres tangában táncolni bárminél is kellemesebb ötletnek tűnik. Nem tudtam táncolni, a tanga meg kibaszott kényelmetlennek tűnt, bár még nem volt szerencsém ilyet hordani és köszönöm, de nem is terveztem kipróbálni. Félreértés ne essék, nem volt különösebb bajom a tangás pasikkal, hordják, ha nekik az tetszik és én véletlenül sem akartam megkérdőjelezni senki férfiasságát - én, aki többet bőgött egy hercegnőkorszakát élő, hisztis négyévesnél -, de én maradtam volna a kényelmesebb megoldásoknál. Legalábbis eddig ezt mondtam, most szívesebben borzasztottam volna el a közönséget a mozgáskultúrámmal csillogó férfitangában, mint hogy azt a szétroncsolt végtagot nézzem. - Abban terveztük, ne aggódj. Már vettünk fellépőruhát. Farkaskutya Formáció a nevünk. - Valaki üssön meg, hogy befogjam a pofámat. Eddie-nek igaza volt, a méz nem tette kevésbé kínossá a helyzetet. Tulajdonképpen mindegy volt, hiába magyaráztuk volna, hogy a macska tehetett mindenről, nyilván túl szürreális volt ahhoz, hogy bárki is elhiggye nekünk. Különben is, feltételeztek már rólam rosszabb dolgokat is, mint hogy mézfétisem van és azt más férfiak társaságában élem ki. Harvey tulajdonképpen jóképű és rendes pasas volt - ellentétben velem -, jobb, mintha például Dolores Umbridge-al hoznának hírbe. Néha még mindig kísértett a békaképével álmomban. Eddie utasítására elsiettem feltúrni a fürdőszoba rumlis fiókját, ahol találtam egy nagyobb adag fertőtlenítőszert. A macskáim mellett jóformán napi szinten szükségem volt rá, előszeretettel karmoltak szét olyan erővel, hogy akár a Mungóba is bemehettem volna sebet kezeltetni. Kivittem Eddie-nek a fertőtlenítőt, majd az egyik szekrényből előpakoltam az indokolatlan mennyiségben fellelhető morfint. Rohadtul nem legálisan tartottam itthon, de szerencsére ezt a szobában mindenki magasról leszarta. Egy vérfarkas és egy bérgyilkos igazán nem akadtak fenn olyan apróságokon. - Mentségemre szóljon, nem sértésnek szántam. Mármint... az is egy szakma, nem? És legalább luxus, nem sima prosti. Akár vehetnéd bóknak is. - Feltűnően bámultam a sarokban dühösen fújtató Kormit, mert egyszerűen képtelen voltam a nő sérüléseire nézni. Én ehhez túl hugrabugos voltam, valószínűleg. - Énekeltünk. A Macarenára toltuk amúgy, mert az a tánctudásunk csúcsa. A színpadon majd úgy csináljuk, hogy Harvey-t a vállamra kapom és ő ott nyomja a macarenát. Valószínűleg belehaltam volna, ha fel kell emelnem Eddie-t, aki jó egy fejjel magasabb volt nálam. - Még mindig nem árulod el a neved? Most sem, hogy összevérezted a lakásomat? Kibaszottul utálom mások vérét pucolni, csak úgy mondom...
Percről percr egyre biztosabb voltam benne, hogy a mai nap eseményeit a halálomig titkolni fogom a falkám, de főleg Hunter elől. Ez egy olyan emlék, amit a sírba viszek magammal, bár valószínűleg a halálos ágyamon is, mielőtt kilehelem a lelkem, ez lesz az utolsó, amit magam előtt látni fogok. Egy félig megborotvált, rusnya fekete macska, aki még mindig ragadt a méztől, Bertie tele karmolásnyomokkal, elzöldülő fejjel, és egy csinos, fiatal nő, akinek az egyik karja úgy nézett ki, mintha bedugta volna egy khiméra szájába, pusztán azért, mert jó ötletnek tűnt. És itt voltam én is, meglehetősen alulöltözötten, nyakig mézesen, azon morfondírozva, hogy ha hazaérek, baglyot küldök egy amneziátornak, hogy fosszon meg ezektől az emlékektől. - Én azért kihagynám a hányást az életemből, ha nem probléma. -Pláne, hogy amennyi szert látott már Bertie teste, lehet, hogy még amit visszaöklendezik is előbb hasonlítana egy kupac kátrányra mint a vacsorájára. Nem igazán szerettem ilyesmit látni és bőven elég volt, amikor a kölykök után kellett feltakarítanom, nem kell még egy negyvenhez közeli férfiével is megküzdenem. Nem szóltam bele, hogy miről beszél, egyrész mert nem volt fontos, csak az számított, hogy még tud koherens mondatokat kiejteni a száján és nem ájul el hirtelen, hogy a temetését szervezhessük. Másrészről pedig nem akartam megjegyezni, hogy egyetértek Ollivanderrel és valószínűleg én is hasonló gondolatokkal néztem volna a kanapémon ücsörgő, ismeretlen nőt, aki meglehetősen alul van öltözve. Jobb, ha nem érzi magát tényleg egy luxusprostinak, bármennyire nem légbőlkapott megnevezés. - Bertie, szerintem mindenki jobban jár, ha csendben maradsz. -Nem akartam elképzelni magunkat macarenázni, sőt semmi hasonló helyzetben, de rettentően zavaró és intruzív képek voltak, amik határozottan elvonták a figyelmemet arról, hogy kart varázsoljak az előttem lévő bolognai spagettire emlékeztető húskupacból. -Most lefertőtlenítem... hát az egészet, ami elviselhetetlenül fog fájni, de muszáj megtenni. Utána megpróbálom beforrasztani a sebeket, már amennyire képes vagyok rá, nem ismerem ezt az átkot, de egy próbát megér. Vért nem hinném, hogy tudunk pótolni, mert belőlem lehetetlen, Bertie pedig... hát azt inkább hagyjuk. Anélkül viszont bármit csinálok, nem fog sokat érni, ezzel csak a Szent Mungo medimágusai tudnának valamit kezdeni. Többet nem tehetek. -Nem volt mit felajánlanom, nem voltam egy istenség, aki bármit csettintésre megold. Volt tudásom, mert kellett a falka mellett és ha közvetetten is, de én is ezzel foglalkoztam régebben, amikor még kutató voltam.
Próbáltam egymás mögé rendezni az információkat, aztán értelmezni. Egyre nehezebben ment, bármennyire tudtam, hogy nagy része csupán annak szól, hogyha szorult helyzetbe kerül, Bertienek egyszerűen muszáj beszélnie. Érthető volt, bármennyire ismerte ezt a környéket, és vált a részévé, valahogy mindig kilógott belőle, talán a hozzáállása miatt? Ki tudja. Annyira nem foglalkoztatott, nem életviteli tanácsok miatt volt szükségem rá, hanem mert elég jól értett a bájitalokhoz, és tartozott nekem. Az élete legalább tíz éves tartozás, és róla legalább biztos lehetek abban, hogy rohadtul nem kérdez semmit, egyszerűen teszi, amit kérek. - Miért pont Farkaskutya? - Számomra semmi értelme nem volt, viszont legalább lefoglalt a gondolkodás. Vállat vontam volna, ha erre alkalmas lenne a karom, de így inkább csak gondolatban jeleztem, hogy nekem aztán mindegy, de tényleg. Mégiscsak a férfi lakása volt, tőlem aztán ott hányta össze, ahol csak kedve szottyant, amíg nem kerültem bele a szórásba. - Egyáltalán nem sértődtem meg, sokkal rosszabbnak is neveztek már, ez tény. - Bólogattam, végtére is a számtalan átok között ez egy békés tévedés volt csupán. - Csak az igyekezetem miatt esett rosszul, melyik lány várt még olyan kedvesen, mint én tettem?! - Ha nem lettem volna az ájulás határán bizonyosan több felháborodás vegyül a hangomba, de így inkább olyan volt, mint a szappanoperák olcsó szinkronjai. Nevetnem kellett, ami nem volt túl jó ötlet, tényleg rohadtul fájt, bármilyen mozdulatot is tenni. Kibaszott Rowle, meg a hülye paranoiája. Az egész aprólékos tervem csupán azért sült el így, mert az utolsó pillanatban megduplázta az embereit. Fel voltam készülve néhány újra, de hogy ennyien lesznek… mondjuk az én hibám, vissza kellett volna fordulni, amíg lehetett, felelőtlen voltam, pedig nem voltam már kölyök. - Az egy jó szám, énekelhetnéd, amíg kisírom a szemem. - Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán képes lennék rá, a fájdalom erős, de ez jól ismert kín, és a könnyek még sose tették könnyebbé elviselni. - Hívhatsz Meinek, ha attól szimpatikusabb lesz a véremmel kikent lakás. Majd tanítok egy jó tisztító varázslatot, kifejezetten gyakorlott vagyok benne, hogyan ne hagyjak sehol nyomot. - Nem vicceltem, és azt hiszem ezt már ő is jól tudta. Bólintottam, bár azt nem hittem, hogy ennél jobban bármi tudna fájni, ami segít. A zsebembe nyúltam, hogy elővegyem a pálcám. Talán nem ez volt a legjobb dolog, amire ráharaphatok, azonban bizonyosan a legtisztább valaminek minősült ebben a lakásban, amit a számba mernék venni. Semmi kritika, egyszerű elővigyázatosság. - Roncsoló bűbáj, nem engedi a sebek szélét összehúzódni mágia nélkül. - Nem, mintha ezt kérdezte volna, azt hiszem megszokás volt, hogy elemeztem a varázslatokat, mert szerettem őket. - Elég, ha némileg használhatóbb állapotba hoz, aztán intézek mindent. - Azzal a számba vettem a pálcám, és felkészültem az égető érzésre. A Szindikátusnak voltak medimágusai, elég magas körökben is, egyszerűen csak el kellene jutnom odáig, hogy bemehessek akár a Szent Mungoba, akár máshová. Ilyen állapotban ez volt az egyetlen hely, ahol nem néztek rám olyan furán. Vagyis de, viszont kidobni még sem dobtak ki...
Már a kezdetekkor nyilvánvaló volt, hogy az új farkasölőfű-főzet kikísérletezése nem lesz jó buli. Kibaszottul nem is volt az. Az első alkalommal sikerült csillapítanunk az átváltozással járó fájdalmat, de Eddie ezzel együtt elveszítette az emberi tudatát is - őrjöngve kutatott áldozat után, alig bírtam a háza körüli birtokon tartani reggelig, kész csoda, hogy egy tucat karmolással, egy törött bordával és enyhén szólva megtépázott kutyabundával átvészeltem az éjszakát. A második teszt teljesen csődöt mondott, a fájdalomcsillapító főzetünk nem működött, konkrétan semmi változás nem jelentkezett az alap bájitalhoz képest. A harmadik próbálkozásunkkor azt hittük, végre sikert arattunk, Harvey minimális fájdalommal változott át és tudatánál is maradt egész telihold alatt... kár, hogy utána két hétig megállás nélkül hányt, migrénje volt, remegett, az ágyból is alig bírt kikelni. A negyedik teszt újból örömtelien kezdődött, működött a fájdalomcsillapító és Eddie sem lett őrjöngő fenevad... pontosabban utóbbi nagyjából egy óráig tartott, utána mindenféle előzmény nélkül egyszer csak elkattant. Az utolsó pillanatban sikerült kutyává változnom, mielőtt megharapott volna. Ez volt nagyjából három nappal ezelőtt, a karomon még azóta is vörösen rajzolódott ki a vérfarkas-állkapocs nyoma, elmormolhattam egy hálát minden felsőbb hatalomnak, amiért még sikerült időben animágiához folyamodnom és legalább Eddie nem fertőzött meg farkaskórral. Már csak az hiányzott az életemből, így is éppen elégszer veszítettem el önmagamat.
LÁWCSI 
