Night shift // W x L

Szeretem az éjszakai felügyeleteket. Magamra maradni a gondolataimmal, indokok nélkül kószálni, gondozni a növényeket szemrehányás nélkül, na meg persze belopózni a konyhára néhány szem sütiért. A manók már ismernek, a kedvencem kikészítve vár ilyenkor éjszakánként. Tudom, hogy nem lenne szabad főleg éjjel bűnöznöm, de amiről csak én tudok, az titokban is marad. n pedig jó hallgatóság vagyok, ha a helyzet megköveteli.
Épp az irodámban fejezem be az egyik újonnan megfigyelt növényről a feljegyzéseimet, amikor megkordul a gyomrom. Az utolsó tollvonás után sóhajtva teszem le a pennát és csak megmasszírozom az orrnyergem. Azt hiszem ennyi felfedezést elég mára lekörmölnöm, ideje lesz tehát megjutalmazni magamat. Még feltekerem a pergament, gondosan a fiókomba csúsztatom, aztán magamra kanyarítom a köpenyt és elindulok a tiltott utamra. Nem kell a fény, nincs szükségem a képekben lakók zsörtölődésére. Amennyit morgolódni tudnak, „aludni akarok, oltsa el”, „menjen már innét maga pojáca”, inkább a csönd és a sötét jótékony takarásába burkolózva szedem a lábaimat. Le a megmozduló lépcsőn, amely pontosan oda igazodik be, ahová én szeretném, majd végig egy másik sötét folyosón, amikor is belebotlok egy diákba. Nem tudom, melyikünk szeppen meg jobban, amikor összeütközünk. Fiatal, legalább harmadéves lehet, pont mint a lányom. Az sem kizárt hogy pont vele jár az órákra. De most nem ezen kellene, hogy járjon az eszem. Megköszörülöm a torkom és határozottságot erőltetek magamra. Nem felejthetem el azt, hogy most felügyelek is, nem csak úgy lébecelek mindenfelé. A süti gondolatát most félre teszem és inkább a fiatal felé fordulok, miközben fényt gyújtok a pálcám végében.
- Nem hallott arról, hogy éjszaka tilos kószálni? Miért nem a hálókörletében tartózkodik és alszik édesdeden, mint a társai? – persze, én és a határozottság. De azért még tartom magam ahhoz, hogy igen is egyszerűen letudom az ügyet és mehetek tovább az utamra. Már nagyon sütizhetnékem van.
- Professzor… akkor most levon tőlem egy házpontot? Kérem, ne tegye…- hallom a kétségbeesett cincogó hangot. Határozottságomnak falában egy tégla meglazul. Majd még egy.
- De hát szabályt szegett, nem tehetek úgy, mintha nem láttam volna magát. Vagy talán büntetőmunkát szeretne? – kétségbeesetten kapaszkodok a falamba, ami már lassan omladozni kezd. Pálcám fényében sikerül alaposan megfigyelnem a diák arcát.
- De tanár úr, a legutóbb épp maga adott pontot nekem, most akkor azt elveszi tőlem? – úgy érzem, hogy ebben a pillanatban omlik össze a falam, amibe annyira kapaszkodtam. Beáll a hirtelen csend, mert erre nem tudom mit válaszolhatnék. Végül csak hosszas hezitálás után ismét hangomra találok.
- Oké, akkor… csak ígérje meg nekem, hogy visszamegy a hálókörletébe. És ha még egyszer összefutok itt magával, akkor kétszer annyi pontot vonok le magától és kénytelen lesz elmosni az összes sáros, koszos virágcserepet az üvegházakban. És most jó éjszakát! – határozottságot erőltetek magamra és megvárom, hogy a fiatal eliszkoljon. Csak utána indulok el lassan tovább a folyosón, le az alagsorba, majd fordulok el a konyha felé. Már látom a célt magam előtt, hol emlékszek én arra, hogy épp az imént sántikált valaki nagyon rosszban?

Sokáig nem éreztem magam teljes rangú tanárnak az iskola régiúj falai között sétálva. Egy ideig szenzációként hatott a megjelenésem, mint új kísérőtanár, és egészen sokáig hajlamos voltam eltévedni a folyosókon. A karácsonyi bálon történtek óta viszont kifejezetten fontosnak tartom, hogy minden tanár - beleértve magamat is - vegye ki a részét a felügyelők munkájából. Óhatatlanul vádolnak minket azzal, hogy nem vigyázunk eléggé a diákjainkra, nem egy aggódó szülőnek kellett elmagyaráznom, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy mindenki a lehető legnagyobb biztonságban legyen és a történtekre nem a legjobb reakció, ha hazarendelik a diákokat. Persze nem tudhatom, hogy mikor következik be mindez igazgatói döntésre, de addig is kitartok. És immár esténként a taláromat felöltve csatlakozom a kollégákhoz, akik mind azon dolgoznak, hogy a diákok takarodó után ne kószáljanak kényük-kedvük szerint.
Olykor találkozik a pálcám fénye egy hozzám hasonló járőröző professzoréval, megállunk, váltunk néhány szót, de sosem alakul ki komolyabb beszélgetés, annak nem itt van a helye és ideje. A mostanira is így gondolok, egészen addig míg nem leszek inkább fültanúja az eseményeknek. Az esetet ugyanis nem látom, megállok a fal mellett, épp kanyarodnék, de inkább kivárom mi történik. A hallottak viszont sok mindent megkérdőjeleznek bennem, leginkább Longbottom professzor felelősségtudatát. A céltudat, ami a hangjából csendül, néhány pillanat alatt válik légneművé és száll el a szavakkal együtt, amik a száját elhagyják. Talán egy kicsit csalódott vagyok, talán csak én gondoltam, hogy tartja magát a szabályokhoz. Annyi minden változott, a hangját viszont még mindig megismerem. Mégsem akarom őt tetten érni, legalábbis nem most, míg a diáklány is erre kószál. Tanárként ugyanis az elvem az, hogy a leginkább az válik hasznunkra, ha a tanítványok abban a hiszemben élnek, hogy a döntéseink egyöntetűek, és mindenben pontosan egyetértünk. A nézetkülönbségeket megtárgyalni akkor is ráérünk, mikor nincs a közelben néhány pletykára éhes szempár.
A fény távolodni kezd, én pedig várok még egy keveset mielőtt folytatom az utamat. Meg akarok győződni arról, hogy a diák valóban a hálókörlete felé vette az irányt, nem kisebb szerencse ér, minthogy követhetem őt és a professzort, akik valamiért épp ugyanarra tartanak. Néhány folyosóval odébb azonban már képtelen vagyok leplezni a jelenlétemet. Nem mintha nehezemre esne, sokkal inkább az az oka, hogy eltüsszentem magam. Oda az inkognitóm, így inkább mentve, amit még lehet halkan szitkozódva lépek előre néhányat.
- Jó estét, professzor - köszönök, nem titkolva ezzel, hogy már rég felismertem a személyét. Magyarázatot adni ugyan alig tudnék arra, hogy miért settenkedtem utána az éj leple alatt, így csak abban bízhatok, hogy nem gondol rólam semmi rosszat. Oka legalábbis nincs rá. De vajon ezt ő is így érzi?
- Ami az előbbit illeti... Nos, nem akartam hallgatózni, csak éppen arra jártam és... Biztos benne, hogy elegendő egy elbocsátó szép szó a szabályszegőknek? - vonom kérdőre finoman firtatva a hozzáállását. Ha a tanárok ilyen nemtörődöm módon állnak hozzá és néhány szempillarebegtetés elég ahhoz, hogy ne küldje büntetőmunkára, akkor csoda, ha kihasználják a jóindulatát?!

Talány, hogy az utóbbi években mennyire sikerült feltornázni vagy leredukálni a tekintélyemet. Egy a biztos, az óráimat nagyobb létszámmal szeretik, mint az én diákéveim alatt. Ami pedig a szigort illeti, az teljesen más lapon említhető. Nehéz úgy szigorúnak lenni, hogy közben teljesen kenyérre kenhető vagyok. A gyereknevelésben is én voltam mindig a kevésbé szigorú, aki mindig csak tanítani akart valamit a gyerkőceinek. Talán emiatt is szeretem a nyugodtabb éjszakákat, amikor senkivel nem találkozok össze a folyosókon. De nem róhatom fel igazán a kamaszoknak, hogy titokban itt lófrálnak, amikor... nem, egyszerűen csak nem engedhetném meg magamnak. Néha úgy érzem, hogy tényleg határozottnak kell lenni, de hát most amiről nem tudnak, az nem fáj.
Amikor elindulok, olyan érzésem támad, mintha követnének. Az a bizonyos hatodik érzék, persze lehet valaki szerint annál nagyobb baromság nem is létezik, de én akkor is hiszek benne. Némelyik képben is megmozdul az élet, ahogy elhaladok előtte és nem csillapodik a pusmus akkor sem, amikor már rég nem ott járok. De Merlinre, nem értem mi változik. Mindenesetre megrántom a vállam és csak megyek tovább a konyhába. Biztosan már az a hőn vágyott süti teszi, ami tíz perce a hasamban landolhatott volna.
A tüsszentésre összerezzenek. Nem számítok a hirtelen hangos neszre és meg is fordulok.
- Ki van ott? - meg sem várom, hogy meglássam az arcot, teszem fel automatikusan a kérdést. Ha most az a kisdiák, akkor nem jár jól, ha ismét belém botlik. De az is megfordul a fejemben, hogy egyik-másik diák próbál megtréfálni.
- Nem vicces az éjszakai tréfálkozás. - teszem hozzá a biztonság esetén, mire megpillantom Ms. Wilkinsont. Egy pillanatra megszeppenek, biztosan most egy jó nagy pojácának tart engem az előbb hallottak alapján.
- Önnek is jó estét. - motyogom el halkabban, mint az imént. De nem az foglal le, hogy mennyire megszeppenek, ugyanis szembesíti velem az iménti tetteimet. Áh, szóval látott mindent és... ez nem túl hízelgő így rám nézve.
- Úgy gondolom, hogy néha véletlenül is kószálhatnak el diákok. - válaszolok a szemeimet lesütve. Igazából tudom, hogy ebben igaza van és csak magamnak ls hazudok. De azért kezd érdekelni a tény, hogy ő miért követett engem.
- Ami az előbbit illeti... csak nem követett? - persze el lehet ezt viccelni is, igazából nem gondolom azt, hogy ez így komolyan is megállná a helyét. Vagy mégis? Vagy csak el szerette volna mindezt mondani nekem?
- Vagy megint fáj a feje? - lágyulnak a vonásaim, ahogy belegondolok, hogy legutóbb is álmatlanságban szenvedett, amiért annyi gond gyötörhette. Elvégre nem egyszerű egy idegen országban egyetlen felügyelőtanárként. Főleg nem az olyan időkben, mint amilyet most mind megélünk. Most, hogy a Minisztérium is árgus szemekkel figyel minket, én sem engedhetném meg magamnak, hogy elengedjem a fülem mellett a szabályokat.
- Ami azt illeti... igaza van. Meghívhatom egy sütire?

Nem lehetne azt állítani rólam, hogy kifigyelem az embereket, nem tekintem ugyanis hobbinak a leskelődést. Most sem ezért kötöttem ki a folyosón Longbottom professzor nyomában, bár tény, hogy nehezen mentem volna el szó nélkül az események mellett, miután fültanúja lettem neki. Az már egészen más kérdés, hogy az iskolába konkrét céllal érkeztem és ezért mindig nyitva tartom a szememet és a fülemet is. Nem lehetek biztos benne, hogy a kollégák közül senki nem köthető ilyen vagy olyan módon a Szindikátushoz, ahogy az sem, hogy a diákok között nincsenek szimpatizánsaik. Hónapok vannak már a hátam mögött. Kutakodással és fáradtságos munkával telt hónapok, mégis a sötétben tapogatózom. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem véletlenül választottak engem erre a feladatra, hogy csak félre akartak állítani az útból. Indokot persze aligha tudnék társítani ehhez, lehet hogy csak az utóbbi napok kialvatlansága miatt gondolok abszurd dolgokat és inog meg a bizalmam a MACUSA-ban is. Mégis ez jár a fejemben, míg a folyosón kószáló lelkeket próbálom rajtakapni a tilosban. Meglepő fordulat, hogy ez a lélek éppen Longbottom professzorban ölt testet.
- Rossz a lelkiismerete, professzor? - vonom fel a szemöldökömet, majd előrébb lépek. Ismeri a vonásaimat, talán még nem vagyok olyan ijesztő, hogy a frászt hozzam rá az éjszaka kellős közepén. Ha mégis, úgy azt hiszem szólnom kell Mrs. Longbottomnak, hogy viselje gondját jobban a férje szívének.
- A hiszékenységet is tanítják a tanárin? - mosolyodom el, s bár veheti akár sértésnek is, remélem nem így tesz. Épp csak nemrég tudtunk két mondatnál többet váltani és meglepően jól sikerült annak ellenére, hogy mennyire kínosan indult a szituáció. Ugyanakkor a legrosszabb opció is megfordul a fejemben egy röpke pillanat erejéig. A tudatalattim viszont azonnal kizökkent a tévképzetből, hiszen ismerem Neville-t. Vagy legalábbis egyszer ismertem. Nem mondhatom azt, hogy nem változott, mert bizony ránézésre meg tudom állapítani, hogy nem az a férfi, akit 18 éve megismertem. Aljasságra viszont akkor sem volt képes és szeretnék bízni a megérzésemben, ami azt súgja, hogy csak egy jóhiszemű tanár.
- Ha titokban követném, nem venne észre.. - jegyzem meg. Tüsszentés ide vagy oda, amerika legjobbjaitól tanultam, vészesebb helyzetből is kivágtam már magam. Persze mint mindig, most is furdal a kíváncsiság, hogy vajon hová indult, mikor éppen a folyosókat kellene átfésülnie és legalább büntetőmunkára küldenie az éjszakai kóválygókat.
- Merlin óvjon mindenkit a mandragórájától! - csattanok fel a tea emlékére. Még a fejfájásom is elmúlna abban a pillanatban, hogy újfent megközelít az ismerős bögrével. Nem ezért népszerű a diákok körében, az már biztos. Vagy talán a meglepetés ereje mégis hatással lenne rájuk? Csakúgy mint rám, hisz ha valamire, nos arra biztosan nem számítottam, hogy elismeri az igazamat és meginvitál egy süteményre. Egy pillanatra el is kerekednek a szemeim, végül ráncba szedem a vonásaimat és bólintok.
- De csak ha megígéri, hogy jobb lesz, mint a teája éééés... hogy legközelebb nem lesz ilyen vajszívű - ajánlok alkut neki. Bár nem kötelező elfogadnia, hacsak nem vágyik társaságra. Mondjuk az enyémre.

Ha valakire, akkor rám halmozottan igaz a tény, hogy ha valamibe belefogok, akkor ritkán jövök ki belőle jól. Míg kamaszkoromat ez végigkísérte, addig az elmúlt években viszonylag mérséklődött a jelenség. Azonban ha rosszban sántikálok, mindig utolér. Tipikus Murphy törvénye, hogy akkor valami vagy valaki valahogy beüt. Legutóbb egy csúnya duzzanat a karomon az egyik növénytől, ami már szerencsére lejjebb ment, most pedig a diák a folyosón. Vagy inkább nem is a diáktól kellene tartanom, hanem a tanárnőtől, aki ki tudja mennyit látott és hallott és mióta jön utánam? Egyáltalán minek jött utánam? Most szemrebbenés nélkül is szemügyre vehetem anélkül, hogy magyarázkodhatnék miért is teszem. Igazából nincs is mit magyarázni itt csak magamnak keresem az indokokat, hogy miért nem jó ha kettesben maradunk. De tényleg, miért is nem?
- Az enyém mikor nem? Vagyis nem, rosszul fogalmazok, mikor igen? - oké, ez egy idióta kérdés volt, igazából mindkettő. Neville, szedd már össze magad, nem elloptad az évszázad kincsét, hanem csak elengedtél egy gyereket mindenféle büntetés nélkül.
- Nem. - inkább csak elhallgatok, mert érzem a dorgálást a hangjában. Ha nem ő lenne, azt gondolnám, még gúnyolódik is. Bár nem tudom mennyit változott ő az elmúlt években, ezt talán nem gondolnám róla akkor sem, ha tudom, mások szánt szándékkal tennék ezt szóvá. Hírnév ide, hősködés oda, van ami nem változik. Pedig ettől szívesebben megszabadulnék.
- Jóindulatúságnak nevezném. Egy ilyen időszakban, amikor amúgy is feszültek a diákok nem kell tetéznünk a fennálló helyzetet. - még akkor sem, ha tényleg a szigorítás a legkövetkezetesebb reakció a gyilkossági esetre.
Ismertem egykor a képességeit, ott voltam, amikor tanulta ki a szakmát és láttam mit tud. Tehetségesnek tartottam a gyakorlati időszakom alatt és ezt a tudást minden bizonnyal elmélyítette rendesen.
- Elfeledkezik a tényről, hogy egykor én is voltam auror, ha nem is a legélesebbek a reflexeim, azt megéreztem, hogy valami nem stimmel. - teszem hozzá, mentségemre szóljon nem füllentek. Nem, azt sokkal látványosabban elhazudnám.
Elnevetem magam. Oké, nekem sem a szívem csücske az a tea, de felettébb hatásos és nem igazán tudunk komoly mellékhatásokról.
- Na de tanárnő, azt ne mondja, hogy nem használt, legyen bármennyire is vacak. - ingatom meg a fejem mosolyogva. De megfontolandó, hogy instant gyógyulást okoz, ha az íze felrémlik. Hívjuk mostantól placebónak?
Meginvitálom egy sütire, ami egyet jelent azzal, hogy lebuktatom saját magam. De ez legyen a mai este után a legkevesebb. Nem szeretnék ilyen kínos helyzetben elköszönni tőle, amikor tudom, hogy ő is szereti azt a sütit, amire én szemet vetettem. Láttam ám a vacsoránál, hogy hármat is lopott magának. Elindulok hát tovább a konyha irányába. A festményt a már jól bevált helyen megcsiklandozom, mire feltárul az elnéptelenedett konyha látványa. Tényleg sehol egy árva lélek, ellenben egy jól megpakolt tányér ott vár az egyik asztalon. Csak oda lépek, hogy felemeljem és már jövök is vissza vele.
- Ez itt a záloga a manókkal való együttműködésemről. Ők kapnak tőlem alapanyagokat, engem pedig elhalmoznak süteményekkel. Azt hiszem ez volt a mai kiszemeltje. - bökök oda a szélén lévő darabra.

Megmosolyogtat, hogy rajtakapom, bár egyáltalán nem kellene mulatságosnak találnom, hiszen nem követendő példát látok tőle. Ez őszintén szólva egy kicsit meg is lep, de nem ül ki az arcomra. A habogása tovább szélesítené a mosolyomat, ha hagynám, hogy az arcomra üljön, de mégis egy kolléga áll velem szemben én pedig nagyon igyekszem ehhez mérten is viselkedni.
- Elnézést, tapintatlan voltam.. - hátrálok ki aztán a saját kérdésem alól. A jómodor még mindig nem áll tőlem messze, mindig is megkövetelték, most pedig egyszerűen csak visszanyúlok hozzá. Tartom magam ahhoz, hogy nem akarok kellemetlen találkozásokat, márpedig nem tudjuk egymást a végtelenségig elkerülni, így jobb lenne minél hamarabb túllendülni a jelenlegi helyzeten. Már ami a saját részemet illeti. De azért elég nehéz eltekintenem attól, hogy Neville az életben egyszer megfogadta a tanácsomat és keresett magának egy másik feleséget. Ez viszont egészen addig nem foglalkoztatott, míg újra egy folyosóra nem sodort minket az élet.
- Ez nem jóindulat, hanem kivételezés. Vallja csak be, professzor, hogy meglágyította a szívét. Nincs ebben szégyellnivaló. De a kószálás semmiképp nem nézhető el ilyen esetben.. - kötöm az ebet a karóhoz. Nem ez az első eset, hogy valamiben nem értünk egyet, de az első alkalom, hogy nyíltan szembemegyek vele, mióta a tanári karban helyet kaptam. Nem akarok messzemenő vitákba bocsátkozni, be fogja látni, hogy rosszul mérlegelte a helyzetet.
- Nagyon is emlékszem rá, professzor.. - jegyzem meg talán egy cseppnyi gúnnyal a hangomban, bár igyekszem visszatartani a kikívánkozó megjegyzést. Nem tudom azonban palástolni, hogy egészen egyre gondolok vele. Emlékszem, természetesen emlékszem nagyon sok mindenre, úgy mintha csak tegnap történt volna. Pedig annak már 18 hosszú éve. Ne higgye, hogy bármit is elfelejtettem, csupán méltósággal viselem a kialakult helyzetet. Persze azért a keserűség néha lyukat út a pajzsomon.
- Használt, de kísérletezhetne valami finomabbon is. Vagy már nem szeretne új felfedezéseket tenni? - teszem fel automatikusan a kérdést, és csak ezután jövök rá, hogy ezzel is jókora utalást tettem a múltra vonatkozóan. Nem sértődöm meg hát, ha nem válaszol majd. A mosolya nem arra enged következtetni, hogy nagyon magára venné, így engem sem ostoroz a bűntudat soká. Talán tényleg tudunk úgy tenni, mintha csak régi ismerősök lennénk. Amiről persze Senkinek nem kell tudnia.
Csak néhány lépéssel követem a konyhába, eddig nem tudtam, hogy milyen trükkel tudok bejutni, sem azt hogy egyáltalán hol keressem, de jó lesz megjegyezni. Nem mintha elégedetlenkednék a koszttal és új hobbinak tekinteném az éjszakai hűtőrablást. Arra azonban nem számítok, hogy amilyen lendülettel bemegy előttem Neville, olyannal készül távozásra is, így épp csak nem botlunk egymásba, miközben utána igyekszem. Kínosan is érzem magam, leginkább mert megrohamoznak az emlékek, ennek pedig semmi jó vége nem lehet. A mosolyom talán kissé kényszeredett, de ezt aligha láthatja, mivel a süteményes tányér jobban leköti a figyelmét. Megértem.
- Még a végén kiderül, hogy megfigyeli a szokásaimat... - méregetem gyanakvó tekintettel, de nem hagy hidegen cseppet sem. Persze a sütemény, amit már a vacsoránál kinéztem magamnak, nem más. Nem Más.
Kitérek az útjából, majd lassan elindulok a folyosón. Ha nem lenne mellettem azt sem tudnám megmondani, hogy a pince melyik részén járok, a sötétben a helyismeretem ugyanis sokkal rosszabb, de ezt nem kötöm az orrára. Ugyanakkor letérek jobbra, hogy egy üres terem felé vegyem az irányt. Mégsem ehetünk süteményt a folyosón ácsorogva. Persze erre a bájitaltan terem is épp csak egy fokkal jobb megoldás.

Már válaszoltam, mindegy. Talán azzal, hogy beismeri magának, nem biztos, hogy fel kellett volna hánytorgatnia a lelkiismereti dolgot, igen csak enyhe kínos csend áll be kettőnk között. Hirtelen nem is tudnám mivel oldani, hisz én magam voltam a barom, hogy válaszoltam rá, mint egy jól nevelt kisgyerek. Tényleg kezdenem kellene azzal valamit, hogy a helyzeteket a lehető leglazábban kezeljem, ha mi találkozunk, esetleg beszédbe elegyedünk. De talán még nincs minden veszve.
Kellett ez a finom, közelről sem dorgálás szagú pirítás, mert kicsit mindkettőnket is felold. Ha mást nem is, egy mosolyra már mindenképp futja tőlem és innét már nem olyan nehéz az út. Az estének nem hiszem, hogy a számon kérésről kellene szólnia, bár addig jó, amíg ezt kéri számon, mint azt, hogy miért látja most azt, amit. Vagyis ami engem illet ugyebár.
Természetesen magyarázkodhatnék neki itt jóindulatról és társairól, amikor egy olyan emberrel állok szemben, aki egykor jól ismert. Hogy ez miért csak most válik világossá a számomra, fogalmam sincs. De őszintén belém fojtja a szót és csak egy néma hápogásra futja, miközben márpedig én megmagyarázom elven tettre készen koncentrálva összeszűkítem a szemeimet hozzá. A szó néma marad, elnyílt ajkaim pedig mosolyra húzódnak. Áh, vagy úgy...
- Igaza van. Az a diák biztosan nem sejtette, hogy szerencséje lesz, vagy direkt így viselkedett, ezt nem tudjuk meg. - félelmetes kimondani, de én kész vagyok általában igazat adni másoknak, ha úgy adódik. Egy valamit nem szeretek, ha utána ezzel élcelődnek jó sokáig.
Ismét elhallgatok, amikor szóba hozza a puszta tényeket. A tisztán emlékszem most jelenthetne egyfajta vallomást is, amely kinyilatkoztatja, hogy mi ketten jobban ismerjük egymást, mintha ősszel találkoztunk volna először. Bár igazából aki felé tartoznék is bármivel, felé nincsenek titkaim. Azt nem tudom csupán, hogy őket hogy érintené, ha bárki bármit megneszelne. Nem én leszek ebben a hunyó, ebben egészen biztos vagyok. Fátylat is rá, a csöndnek itt nincs többé helye.
- Rég nem kísérletezek én már teákkal, nincs annyi időm ezekre, mint szeretném. Más egyéb kötelezettségeim jobban kötnek, mint hinné. - hogy mi is? Fogalmam sincs, igazából csak jól hangzik így és reménykedek benne, hogy elsiklik amellett, mennyire zavartan mondom el mindezt. Látom rajta, hogy ő maga is zavarba jön és csak remélem nem firtatja tovább.
Ideje a tettek mezejére lépni és elegánsan elemelni azt a tányér sütit az asztalról, különben hiába is várna rám, ha kiszárad mindeközben. Nem rejtem véka alá a véleményem, hogy láttam, melyik sütivel szemezett az asztalnál, de hogy túlságosan megfigyeltem volna? Csalfa pillantás volt csupán a jelenet.
- Én mindenkiről tudok egy kicsit,ha tudná, mi mindent. Na meg ha másképp nem, akkor ilyenkor abban reménykedek, elcsípek egy-egy szófoszlányt a fiam asztalától. Mostanság nem igazán közlékeny. - lépést tartok vele a legközelebbi osztályterembe, ahol leülök az egyik pad tetejére. Teljesen mindegy, hol esszük meg azt a sütit. Csak körbepillantva állapítom meg, hogy a bájitaltan termében állapodtunk meg.
- A sors furcsa fintora ez, sosem szerettem itt lenni.

Tartanom kellene talán attól, hogy kettesben maradunk? Kétlem. Felnőttünk, azt hiszem mindketten tanultunk a múlt eseményeiből. Kezdem megszokni a tényt, hogy napi szinten összefuthatunk a folyosókon, hogy egy légtérben vagyunk és hogy látom a családját. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy múlton rágódjak, miközben az élet nem áll meg körülöttünk. Sőt. 
Most komolyan igazat adott nekem? Hirtelen annyira meglep ez a gesztus, hogy csak egy biccentésre futja tőlem. Felébreszti a régi emlékeket, melyeket továbbra is jobb lenne szunnyadni hagyni. De túl gyenge vagyok ehhez. 
- Régen mindig szeretett kísérletezni.. - emlékszem vissza lelki szemeimmel a régi időkre, de meg is bánom. Nem kellene folyton visszagondolnom arra, hogy mi volt akkor, de ehhez is kell egy idő, hogy ezt is megszokjam. - Áh, a kevés szabadidő nekem is ismerős fogalom mostanában.. - enyhítem a téma súlyát, még mielőtt teljesen kínossá válik a szituáció. Fogalmam sincs, miért pont most csúsznak ki belőlem ezek a mondatok. Talán fájdalmat akarok neki okozni? Miért tenném? Én mit tudok felmutatni ennyi év után? Persze a karrierem csúcsát élem, még mindig egy Wilkinson vagyok. De senki nincs mellettem, nem büszkélkedhetek sem párral, sem gyerekkel. Bár nem is tartom magam anya típusnak. Így volt jó nekünk. Legalábbis egyszerűbb azzal nyugtatni magam, mint azon emészteni magam, hogy lehetett volna ez másképp is.. 
- Maga bizonyára teljesen meg tudja érteni, mi zajlik az aggódó szülőkben.. - kezdek el evezni egy másik irányba, bár jelen pillanatban nem vagyok biztos benne, hogy a gyerek témánál akarok kilyukadni pont az ő jelenlétében. Nem javít a helyzeten, hogy ő is éppen a gyerek témát kezdi boncolgatni.
- Franklin nagyszerű gyerek, ha baj lenne vele, azt már tudná.. A kamaszok egyébként is nehéz természetűek. Én mostanában egészen sok időt töltök a társaságában, ami azt illeti, egészen jó munkát végzett az előző félévben, hiszen köztudott, hogy mennyire borzalmasan tudok tájékozódni a kastélyban.. - próbálom megnyugtatni, még mielőtt egy különös családi drámában találnám magam. Bár nem tudom mennyire volt jó ötlet elhinteni azt az információt, hogy velem sokkalta közlékenyebb a fia. Ha anya lennék, én nem kimondottan örülnék neki és nem is nyugtatna meg a tény, hogy a gyerekem mással könnyebben oszt meg bármit. De nem vagyok anya, így ez a lehetőség nem fenyeget.
- A bájitaltan teremben? Rossz emlékek? - nyúlok egy újabb süteményért a tányérhoz, de nem kelek fel, tanárnőhöz nem illő módon egyszerűen csak addig nyújtózom előre, hogy elérjem. Ha előzékenységét megőrizte, a segítségemre lesz abban, hogy elém nyújtja, mielőtt a súlypontom végzetesen előre kerülne és a földön végezném.

Nem félünk a farkastól. Tartja a mondás is, ami abban a pillanatban fordul meg a fejemben, hogy kettesben maradunk a bájitaltan teremben. A helyszín, ahol annyi megaláztatás ért, a helyszín, ahol vért izzadtam azért, hogy Piton ne buktasson meg, a hely, ahová valaha rettegve tettem be a lábam egy újabb felsülés miatt, mára már csak egy tanteremmé szelídült. De ezek a falak mesélni tudnának. Nem fáj betenni a lábam ide, mert tudom, hogy ami akkor történt, az ott is maradt. A diákok közül senki nem tudja, a tanárok közül pedig kevesen vannak közöttünk, akiket tényleg érintene.
- Régen sok minden más volt. - direkt nem térek ki ránk, amikor megannyi más is változott. A felfogásom, a gyerekeim által tanított dolgok sokkal bölcsebbé tettek. Sokkal megfontoltabb lettem és ritkábban hagyják el az alkalomhoz nem illő szavak a számat. Meg persze tanított az élet is.
- Aurornak lenni sem azt jelenti, mint azt én képzeltem. - célzok arra egy leheletnyit, mit keresek itt tulajdonképpen. Ha tippelnem kellene, azt mondaná, hogy nem számított rám. Én pedig rá főleg nem. De nem tehetünk úgy mint két dilettáns kamasz.
Azért megengedek magamnak egy kis kuncogást.
- Azt gondoltam huszonéves koromban, hogy ahogy egyre idősödök, úgy szabadul fel a szabadidőm. De valahogy épp az ellenkezője történik, amennyi inger ér minket manapság. Semmi sem olyan rugalmas, mint régen. Pedig mi pont ezt szerettük volna elkerülni. - mert az én generációm a vízválasztó, az új jövő elhozója. Meg a francokat, most már úgy látom, hogy bábok voltunk egy olyan rendszernek, amely csak a káoszban látta meg a lehetőséget megerősödni. A gyomrom forog tőle.
- Meg. Aggódom én is értük. De nem a biztonságukért elsősorban, hanem a lelki békéjükért. - ebben az iskolában nem fog még egy gyilkosság megtörténni, arról mindannyian kezeskedünk. Fogalmam sincs, mi történt karácsonykor, de sokkal rosszabb dolgokat is megélt már az épület. McGalagony pedig biztosan szemhunyásnyit sem alszik azóta, ahogy ismerem.
Sóhaj csúszik ki a számon, ahogy hallgatom őt. Szóval másban jobban megbízik, mint bennem, bennünk. Nem sokat mond el nekem és ezt már Hannah is szóvá tette. Nem tudok mit csinálni vele, ha egyszerűen sündisznót játszik.
- Persze, tudom. - dehogy tudom, hisz most fordult csak igazán borúlátóvá.
- De örülök, hogy remek munkát végzett. Kicsit... maximalista és úgy érzem, hogy néha sok neki ez a minden felé való megfelelési kényszer. - igazából átérzem, én is ilyen voltam. Csak kevésbé talpraesett és nem ennyire jó eszű kölyök. De a szorgalmát tőlem örökölte.
Elhallgatok egy pillanatra, ahogy körbenézek. Sok emléket tudnék megosztani vele, bár tudom, hogy megannyit már így is tud.
- A tanárom volt a mumusom egy időben. - közelebb emelem hozzá a sütis tányért, ahogy nyújtózkodni kezd.
- Igazából ma már vicces visszagondolni, de akkor rettegtem mindenfajta atrocitástól.

Régen mindig más volt. Úgy is mondhatnám, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi, de nem mondanák igazat. Az emlékek ugyanis megmaradtak, és mióta útjaink sűrűn keresztezik egymást, azóta élénken fel-felrémlenek magányos óráimon. Eddig sosem éreztem magam egyedül, pedig nem volt mellettem senki. Kitanultam a mesterségem fortélyait és jobb szerettem mindig is egyedül dolgozni. Nem vagyok annyira társasági lény, mint amennyire a szüleim azt szerettek volna nevelni belőlem.
- Te is.. - teszem hozzá, mintha az ő mondata végén ott lebegne kimondatlanul, mégis az én számon csúszik ki. Rövid ideig elidőzöm rajta, a vonásain, a szeme köré gyűlt apró ráncokon, amik közel 20 év alatt felsokasodtak és amelyek ellenére mégis messziről felismerném. Utálom ezeket az emlékeket, elszomorítanak. - Úgy értem, sokat változtál.. - teszem hozzá apró mosollyal az arcomon, mielőtt még más mederbe terelődne a beszélgetés. A hangszínem már más, kinek akarok hazudni a sok magázódással?! Voltunk mi már ennél jóval meghittebb viszonyban is és ha bármi problémája lenne ezzel, biztosan szóvá fogja tenni.
- Én mindig szerettem, mármint most is szeretem a munkámat. De szeretek tanítani is. Meglepő, ugye? - tárom szét a karijaimat magam előtt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd érdekelni fog a tanítás. Mindig tettre kész voltam, ambícióval és akarással teli, és imádtam úgy álomra hajtani a fejemet, hogy tevékeny napot tudhatok a hátam mögött. Ez utóbbi most sem változott, bár mostanában annak is örülök, ha aludnom sikerül.
- Szabadidő? Ugyan kérlek, nincs olyan nap, mikor valaki ne zavarná meg a szabad félórámat, amit Phoenix-nek ígérek. Szégyen szemre a héten kétszer tudtam igazán foglalkozni vele. Ha a lányod legújabb hóbortja az lesz, hogy rókát szeretne, kérlek ne légy dühös rá.. - kuncogom el magam a felrémlő látványon, ahogy megilletődve szembesül a szőke fürtös a kíváncsi jószágommal. Könnyebb egy kicsit elengedni magam, kollégák vagyunk. Talán egyszer még barátok is lehetünk.
- Azt hallottam, hogy a legutóbbi ilyen esetben, mikor gyilkosság történt az iskolában, elgondolkodtak rajta, hogy bezárják az intézményt. Nem ismerem olyan jól McGalagonyt, mint te... - váltok komolyra az iménti könnyed beszélgetésből. Tudnom kell, hogy mire számíthatok, és bizony nem én vagyok az igazgatónő legfőbb bizalmasa. Neville viszont túlélt vele egy háborút, azt hiszem jogosan gondolhatom, hogy ha valaki, ő bizonyára az elsők között értesül mindenről. Nem mellesleg ő is félti a gyerekeit és a diákjait.
- Nem tudod véletlenül, kitől örökölte? - mosolyodom el, a hangom azonban kicsit ellágyul. Mármint régen az volt, gondolom ez azóta sem változott. Ez nem egy olyan szokás, amit csak úgy levetkőzik az ember. - Kedvelem őt és azt hiszem ő is eléggé kedvel engem, ami azt illeti.. - persze abba már nem avatom be, hogy szombat esténkénti program gyanánt a fiával társalgok. Ez jobb, ha köztünk marad. Nem mintha bármi rosszat csinálnánk, de nem hiszem, hogy a jelen helyzetben Neville tudtára kellene hoznom. A világért sem szeretném elmérgesíteni a helyzetet kettejük között.
- Van egy sejtésem, hogy nem ide szoktál járni sütit enni az éjszaka közepén.. Sőt, azóta sem sokat voltál itt, ugye? - veszek egy sütit a tányérról. Nem kellene már ilyen későn édességgel tömnöm magam, de nagyjából ez a bűnözés megengedett mértéke a közelében.
- Piton? - szólalok meg hosszas merengés után. Mintha rémlene a név, de már nem olyan tisztán. Mesélt róla, olvastam is róla, ami azt illeti. Azután is sokat olvastam mindenféléről, miután ő visszatért Angliába, érdekelt a helyzet alakulása. Nem utolsó sorban a háborúról sok minden csak később derült ki. Évekkel később. Még mindig találok olyan olvasmányt, amit nem olvastam el, pedig kiokosítottam belőle magam annak idején...

Mikor megismertem őt, sohasem gondoltam volna, hogy így fontolóra fogom venni azt, hogy hátra hagyjam az életemet. Igazából csak az tartott vissza attól, hogy kiköltözzek hozzá, hogy túl önző voltam. Vagy talán nem csak az. Rajta sem láttam, hogy annyira szívesen felvállalna engem a családja előtt, ahogy marasztalni is csak egyszer marasztalt. A mai napig feldereng bennem, ahogy azt mondja, menjek haza és nősüljek meg ott. Én istenemre mondom nem tettem másképp.
Most pedig nem tudom miként fogadja kellemetlen szembesülésként azt, hogy igazából szót fogadtam neki. Na jó, nem egészen, volt bennem egy maró dac, harag, sértettség, szomorúság, minden, aminek nem kellett volna ott lennie. De nem mondhatom azt, hogy nem szerettem Hannaht. Őt is. Máshogy, mással, másképp. Mint ahogy minden nőt másképp szerettem az életem során, akikkel csak komolyabban összehozott az élet.
- Igen, én is. - válaszolok csöndesen. Egy pillanatra némaságba burkolózok a helyzet megváltozását konstatálva. Azt hittem, hogy még játsszuk ezt egymással egy darabig, a távolságtartó tanár szerepét, de be kell látnom azt is, hogy sokáig kínlódva vele csak rosszabb lesz. Sóhajtok egyet, egyúttal elfogadom, hogy ismét tegeződünk. Egy részem még kimondottan rajong is érte, ott valahol legbelül.
És te is sokat változtál. - bólintok végül csak egy aprót, mintegy rányugtázva, hogy rendben, tegeződjünk, szevasz!
- Egy kicsit. - nem gondoltam volna soha róla, hogy a zsíros aurori karriert majd félig egy tanári pályára adja. Ha azt mondom, hogy arra hivatkozok, ismerem őt, akkor azt is kell mondjam, hogy azt sohasem tenné meg csak úgy magától. Jó volt neki ott abban a helyzetben, a családjában mindenki auror, ő is, öregbíti a hírnevüket... Szóval minden olyan, ami az ellen szólna, hogy tanárnak adja a fejét. De hiszek neki, amikor arról beszél, hogy a tanári pályát szereti. Nincs valóban annál felemelőbb, mikor egy egész generáció az én kezem alatt nevelődik felelősségteljes felnőtté.
- Azért nem gondoltam volna, hogy a katedráért odaadod a szabadságod. - nem, ezt valóban nem gondolnám. Épp ezért olyan hihetetlen számomra az egész, ő, aki sosem szerette a korlátokat, aki a nagy tettek híve volt. Tanítani nem nagy dolog, igaz érteni azért kell hozzá. Ami pedig a korlátokat illeti, itt mostanában csak az van. Nagy erőfeszítések árán sikerült lenyomnom a Minisztérium torkán a kirándulásaimat is.
Megnevettet, ahogy a rókája sétáltatásáról beszél. Tündéri egy dög, főleg amikor lelkesen végigvihogja a folyosót, mert épp kiviszik. Megértem, hogy nincs igazán szabadideje.
- Ismerős. Engem a növényes kérdéseikkel mindig megtalálnak, ezért indítottam a szakkört. Talán ha egyszerre teszik fel egy helyen, akkor kevésbé időromboló, mint amúgy. Mióta van meg a kis kedvenc? - egy pillanatig sem gondolom úgy, hogy a diákok elvennék mindentől az időmet vagy hogy nem szeretném ezt csinálni, de jobb a békesség, hogy magamra vagy a családomra is jut egy kis idő. Mostanában megvallom kevés, mert inkább kerülöm a kontaktot, mint foglalkoznék a kamasz fiammal. Tudom, hogy nem kellene hagynom elkanászodni.
- Goldie minden héten mást akar. A rókát már ellőtte a minap. - sajnos elkésett ezzel a megjegyzésével. Ami azt illeti, a lányom minden hét minden egyes napján szeretne valamit, amiről elég két mondatban lebeszélnem. Szerencsés embernek érzem magam, hogy legalább ő ért a szép szóból.
A múltban járkálni bűn és csak sebeket szakít fel. De vannak olyan részei, amikkel meg kell tanulnunk együtt élni, bármilyen nehéz is. Nem tudok úgy tenni, mintha akkor nem történt volna meg az a sok rossz, amikor a történelemkönyvben is tanítják és a kastély csak ontja a falaiból mindazt a sok emléket. Még így is, hogy újraépítették.
- Többször megpróbálták már bezáratni, de kérdem én, akkor a sok gyereket hova viszik? Mi lesz a mugli szülők gyerekeivel? - annál nagyobb veszélye nincs annak, hogy valaki obskurussá változzon, mert nem tudja mit kezdjen a mágiával, ami átitatja a legapróbb porcikáját is minden egyes varázserővel bírónak.
- Szerencsére mindig megoldódott a rejtély, kiderült, hogy ki a vétkes és elkapták. Voltak olyanok, akiket kicsaptak tettek miatt. - a nagyon régi múltról még nem meséltem neki. Arról az időszakról, ami visszanyúlik bőven elém, mi több, a szüleim diákévei elé. Amikor mi tápláltuk a gonoszt és tettük olyanná, amilyen. Vagyis nem egészen mi, de végülis már lényegtelen.
- De, sajnos rám. És nem bírok vele. - sóhajtok fel egy újabb lenyelt falat után. Esküszöm jól esik a süti közben, mintha csak minden egyes morzsájával vigasztalna a történtekért. De nem szeretném pont őt belerángatni a családi bonyodalmaimba. Úgy érzem, hogy nem lenne fair.
- De örülök neki, ha így vélekedsz róla. Rendes gyerek, helyén az esze és a szíve. - én pedig nem tudok nem szeretettel beszélni a fiamról. Igazából egyikükről sem, elfogult vagyok mi tagadás. Talán majd a sok nyűgöt is kinövi és lekerül róla a szemellenző.
Ha már itt vagyunk a bájitaltan teremben, amitől egykor kirázott a hideg, akkor nem áll messze tőlem ismét szemrevételezni. Néhány ködös emlékem feldereng lassan előttem, ahogy ebben a helyiségben szerencsétlenkedtem. Majd csak felfigyelek Willow kérdésére. Bólintok egy aprót.
- Az ember, akinél jobban tanárt nem gyűlöltem és az ember, akire azóta úgy tekintek, mint a háborúnk legnagyobb hősére.

Szeretném azt hinni, hogy nem rondítok bele a beszélgetés folyamába vagy csak úgy összességében a kapcsolatunkba azzal, hogy közvetlenebb hangnemre váltok vele szemben. Felesleges mímeléstől, minden cicomától mentesen akarok vele beszélgetni. Talán az emlékek sokasága játszik velem, mikor azt hiszem, hogy ez teljesen rendben van. A reakciója viszont egyértelmű, csak egy szomorú mosolyra futja. Korai volt vagy egyáltalán nem kellett volna? Ki tudja.. Egy biztos, elhamarkodtam. De nem visszakozok, ha ő sem teszi. Márpedig nem teszi. Az első lépések megtételében sosem remekelt, talán kellett ez a lökés mindkettőnknek.
- Nem változtam meg teljesen.. - jegyzem meg. Hogy ezzel mégis mire akarok utalni? Sok mindent belemagyarázhatnék, de nem teszem. Megteszi majd helyettem ő magának, ha úgy látja jónak, hogy továbbgondolja. Én még mindig én vagyok, a fiatal énem egy határozottabb, jóval acélosabb kiadása. - És tudok még meglepetéseket okozni.. - teszem hozzá, de belegondolva milyen kétértelműnek hangozhatnak a szavaim, jobbnak látom, ha inkább elhallgatok egy időre. Közben őt pásztázom, csakúgy mint legutóbb. Jót tettek neki az évek és a tanítás is. Nem a harcászat az ő terepe, habár korábban számtalanszor kerekedett felém párbajozás közben, azt hiszem mára megfordulna az állás, ha sort kerítenénk egy nosztalgiázásra. Természetesen nem fogunk, ezt még én sem tartom jó ötletnek.
- Senkinek nem adtam oda a szabadságomat, csak a saját utamat járom! - teszem helyre, még mielőtt azt hinné, hogy eladtam a lelkem, ahogy anyámék korábban számtalanszor próbáltak erre rávenni. Vannak felettem a ranglétrán, de azzal, hogy idejöttem, vállalták, hogy sok mindenben szabad kezet adnak. Hogy belátásom szerint cselekedhetek. Én pedig élvezem a hirtelen jött szabadságomat, mi tagadás.. Most éppen azzal, hogy éjszaka süteményt majszolok vele az alagsorban. S habár szívesen megkérdezném tőle, vajon nem hiányolja-e ilyenkor a kedves felesége, nem tartom ildomosnak hangosan is kimondani.
- Talán épp itt az ideje, hogy újra lehessen párbajszakkört indítani. Több az érdeklődő rá, mint gondolnák és mindenki nálam próbálkozik. Azt hiszem, túl rugalmasan kezelem a kéréseiket.. - elmélkedem hangosan egy pillanat erejéig. Erre még nem gondoltam. Talán én is hozzá hasonlóan vajszívű lennék a diákjaimmal? Nem gondolnám.. Egyszerűen csak egyetértek a tanulókkal, szükség van az önvédelmi szakkörre ahhoz, hogy elkerüljük a hasonló eseteket. Nem szeretnék ugyanakkor feltételezésekbe bocsátkozni, míg a nyomozás véget nem ér.. Ez csak a személyes véleményem.
- Lassan két éve van velem.. - mosolyodom el. Nekem tényleg családtag a kis szőrgombóc. Néha kifejezetten azt érzem, hogy jobban jártam vele, mint egy gyerekkel.. - Szóval nem kap rókát.. - értelmezem a válaszát. Némiképp megnyugtat, hogy következetes, de mulattat is az elképzelés, az elém táruló kép, ahogy Marigold az apját győzködi. Nem tudom nem észrevenni, milyen szép családja van.
- És mi lenne a cserediákokkal? Több szempontból sem egyszerű a kérdés, és ha engem kérdezel nincs rá jó megoldás.. - tény, hogy mióta beindult a program és rengeteg tanuló széledt szét az iskolák közötti együttműködéssel sok pozitív hozadékkal számolhatunk, de probléma esetén nem olyan könnyű olyan megoldásra találni, ami minden félnek megfelel.
- Nem szeretnék beleszólni, a világért se tenném, de nem vagyok vak, Neville. És abból, amit eddig láttam, szerintem semmit sem csinálsz rosszul. Persze lehet, hogy a négy fal között kijön belőled az állat, de kétlem, hogy valóban ennyire megváltoztál volna. Egyszerűen csak kamasz. Nincs vele gond. Szólnék, ha lenne.. - próbálom megnyugtatni. Mostanában sok időt töltünk együtt, észrevenném a fián, ha valamit eltitkolna. S bár nem várom el, hogy elmondjon nekem mindent, azt hiszem a bizalmába fogadott annyira, hogy ha úgy esik, tanácsokat is merjen kérni tőlem.
- Ugye tudod, hogy erről még mindig megoszlanak a vélemények? - vonom fel a szemöldökömet. Tudja csak, hogy nem volt hiába a sok fejtágítás annak idején. Bizony szert tettem azóta némi háttérinformációra. Igen, nélküle is.

Nem értem, miért is tartok ennyire ettől az egésztől. Szóval tételezzük fel, hogy tegeződünk. Igazából nem történik semmi, nem? Beszélgetünk, jóban vagyunk, hisz voltunk már jobban is, nem? Ez csak egy mezei éjszakai járőrözés, ahol igazából én vagyok a felelős tanár és nagyjából mégis csak annyi időre megyek ki a folyosóra, amennyire muszáj. Gyanítom, ha én vagyok a kijelölt tanerő, akkor a diákok is bátrabban indulnak kósza tévútjaikra. Ebben meg kellene emberelnem magam, mert tényleg kihágást követnek el. De jogosan vagyok kint és most jogosan majszolom a sütit a társaságában. Az önnyugtatás pedig csak egy természetes reakció, mintha csak az önigazolásomat gyakorolnám, nem?
Téves a feltételezésem róla, mint anno annak idején is az volt. De igazából én magam sem mondtam azt, hogy teljesen megváltozott volna. Csak azt, hogy sokat változott. A kettő nem ugyanaz! De inkább csak hallgatagon biccentek. Az újabb megjegyzése már inkább csal mosolyt az arcomra. Az első őszinte mosolyt.
- Te mindig tudsz meglepetéseket okozni. Szeptemberben kezdted az elsővel. - ami a viszontlátást és az az óta eltelt időszakot illeti. Nem kicsit lepődtem meg, amikor megláttam őt a tanári asztalnál ücsörögni. Egyből a feleségemre néztem és úgy éreztem, hogy akkor én most legszívesebben megszűnnék létezni. Ki vágyik ugyan arra, hogy az exe és a neje találkozzanak egymással? Na ugye. Aztán csak nem történt semmi. Mindenki tartotta a hat lépés távolságot, de könyörgöm, örökké nem szaladhatunk el egymás elől. Erre ez a mostani remek példa.
- Meglep, hogy ezt mondod. Bizonyára vérprofi vagy és aurornak lenni igazi dicsőség a te családodban... más szelek fújnak? - azokról a más szelekről tudnék mesélni és őszintén szólva meg is érteném, ha emiatt döntött volna amellett, hogy tanárnak áll. De vajon a büszkeségét ez nem sérti? Vagy már rég elengedte mindazt, ami igazán motiválta egykoron? Nem tudom, ahogy azt sem, hogy ha változott, miben változott és merre indult el. Szívesen kérdezném meg, vélnék ismét a meséinek a részesévé, de nem vagyunk abban a bizalmi viszonyban, azt hiszem.
- Támogatnám! Most már biztosan legyőznél benne, csont nélkül. - Nem az egekig magasztalom, csak tudom, hogy míg ő bizonyára tovább volt állományban, addig én már évek óta nem élek a gyakorlásával. Pedig lehet néha nem ártana, amilyen idők vannak.
- Komolyan téged keres meg mindenki vele? És Rodney? - nem tudom, nekik milyen a viszonyuk, de ugyebár egy azonos tárgyhoz kapcsolódnak. Gondolom beszélnek.
Oké, evezzünk más vizekre. A rókákról végtére könnyebb beszélni, mint bármi másról, amiről könnyedén rákanyarodnánk magunkra. Róka nem volt a múltunkban egy darab sem, valóban. Büszkeséggel tölt el az, hogy Goldie ennyire látványosan nagy állatszerető. De tényleg minden nap valami mást talál ki és én csakis akkor adnék neki bármit, ha tudnám, hogy tényleg felelősségteljesen odafigyelne rá. Mondjuk kezdhetnénk egy golymókkal.
- Nem bizony. És ez így van rendben, nem kell még egy családtag, elég a sok növény, amiknek gondozásában segít nekem. - nem mindig, de lelkesen csinálja és tetszik, hogy ennyire elhivatott valamiért, amiért én magam rajongok.
- Akkoriban nem igazán voltak cserediákok, szóval nem tudom. McGalagony biztosan tudja a megfelelő választ és gondol rájuk is. - vállat vonok, erre tényleg nem én vagyok a konzekvens. Persze vannak nekem is elképzeléseim, de komolyabban még sosem mentem bele ennyire a dologba. Bizonyára nincs könnyű helyzetben, ezt pedig csak most veszem először észre.
- Nem fogjuk bezárni az iskolát és nem megy senki sehová. - mondom végül bizakodóan naivan. Szeretném hinni, hogy egy ilyen megoldás fog születni. Gyűlölöm a bürokráciát.
Vágok egy furcsálló grimaszt. Ha azt hiszi, hogy kijön belőlem még bármilyen állat is, akkor nagyon téved. De ez nem igazán volt jellemző rám régebben is és... azt hiszem egy kicsit kínos ez így rám nézve. De lehet csak én értem félre és amúgy teljesen mást gondol.
- Én nem... - kezdek el magyarázkodni, de voltaképpen mit is? Csak nem azt feltételezi, hogy a fiamat majd bántani fogom valamilyen módon.
- Igen, tudom. Borzalmas kamasz és nem tudom összehasonlítani az én kamaszkorommal, hogy tudjam helyén kezelni. - egyszer csak kifakadok. Majd abban a pillanatban el is hallgatok. Biztos, hogy ezt vele kellene megosztanom?
- Ne haragudj, nem szeretnélek traktálni vele. - szabadkozom azonnal.
Inkább váltsunk témát, beszéljünk mondjuk a bájitaltanról... vagy Pitonról, miért is ne?
- Tudom, nem sokan látnak bele a történtekbe igazán. Azok írták a történelemkönyvet, akik a legkevésbé voltak jelen az eseményekben. - ez már csak mindig is így volt. A híres mondás is ezt igazolja, győztesek írják a történelmet. Na de minek a győztesei?
- Látom alaposan kiművelted magad az itteni történelemből nélkülem is. - nem hiszem, hogy pont Pitonról meséltem volna el mindent, ez a tény pedig egy kissé zavarba hoz. Ennyire felkeltettem volna annak idején az érdeklődését?
- Így képzelted el az életedet? Boldog vagy most?

Nem akarok többet, nem is gondolok többre, mert félő, hogy olyan érzelmi lavinát indítana el benne, ami elől menekülni képtelenség. Kettőnk viselt dolgai messzire nyúlnak vissza, de véget értek azon az ominózus napon és ezt mindig is tiszteletben tartottam. De nem létezhetünk egymás mellett úgy, mint két idegen - habár minden bizonnyal sokkal jobban örülne neki. De felnőttek vagyunk, helyén kell kezelnünk a múltat, akkor is fáj belegondolni.
- Ha ez megnyugtat, a kellemetlen meglepetésektől megkíméllek.. - adom tudtára, hogy nem, nem szeretnék nyilvánosságra hozni semmit a közös múltunkból. Éppen elég nekünk ezzel a tudattal kollégákként dolgozni, egyikünknek sincs szüksége még pár figyelő tekintetre. Na meg, nem mehetek el szó nélkül a tény mellett, hogy házas.
- Nos, ez igazán hízelgő.. A családomra nézve is, de igyekszem kitörni a nyomás alól. Mondhatjuk így is. Olyan nagy szelek, hogy átfújtak egy óceánon.. - teszem hozzá halovány mosollyal, aztán eszembe jut, hogy mennyire hadakoztam, mikor életemben először felvázolta azt az opciót, hogy ha ő nem maradhat velem Amerikában, térjek vissza én vele a britek földjére. Nem szép emlék, legszívesebben mindent kitörölnék, ami ezután következett.
- Az, hogy egy képzett auror lefegyverez egy diákot, inkább elvárás, mint dicsőség.. - emlékeztetem, de tudomásom szerint sosem adtam könnyedén magam. Elsős voltam az akadémián mikor találkoztunk és habár az egyik legfortélyosabb kis boszorkánynak tartottak, egy háborút járt férfihoz képest ez nem nagy teljesítmény. Mindazonáltal kedves emlék. Nélküle talán nem tartanék itt, ez pedig tagadhatatlan érdem.
- Bizonyára őt is sokan megkeresik.. - nyugtázom bólintva. Habár Lestrange professzor valószínűleg kevésbé lelkesedik a dolog iránt. Pedig bennem aztán kifejezetten segítőkész partnerére akadna. - Bennem talán azért látnak több lehetőséget, mert mindenki tudja, hogy auror vagyok.. - húzom el a szám kicsit kínosan. Nem azért, mert titok volna, sőt.. Inkább azért, mert ebben az iskolában tényleg semmi nem marad sokáig titokban. Mégis igyekszem diszkréten kezelni mindent.
- Az ember azt feltételezné, hogy a növényekkel egy fokkal könnyebb dolga is van, de valami azt súgja, hogy ez nincs így... - Neville minden bizonnyal az az ember, aki szereti a különleges növényeket, amik különösen alapos gondoskodást igényelnek. A lánya minden bizonnyal tőle örökölhette ezt a vonását. Vagy hozzászokott, hogy az apja több időt tölt a növényeivel, mint emberek társaságában. Olykor meg tudom érteni.
- Legyen igazad.. - hagyom annyiban az aggodalmas megjegyzéseimet, bár nem tudom mennyivel jobb, ha a családjáról kezdünk beszélni. Vagy éppen mennyire tartja kínosnak előttem ezt. Nem leszünk legjobb barátok, a történtek után nem lehetünk, de az biztos, hogy őszintébb lehetek vele, mint másokkal. Persze egy bizonyos határt nem átlépve. Az persze határozottan jó dolog, hogy még engem sem küldene haza. Remélem ez rám is vonatkozott.
- Semmi gond, igazából én is akartam veled beszélni róla. Csak nem tudom mennyire jó ötlet. Néha úgy érzem, mintha neheztelne rád.. Történt valami? - kérdezem finoman, de eszem ágában sincs beleszólni a családjuk életébe, így még mindig nem tudom mennyire fogja a lelkére venni a kíváncsiskodásomat. Kedvelem a fiát, nagyon jó társaságom, sőt néha azt hiszem, hogy ő az egyetlen, aki valóban figyel rám és minden tőle telhetőt megtesz, hogy egy-egy mosolyt az arcomra varázsoljon. Ennyit én is megtehetek érte.
- Sosem tettettem, hogy érdekel a háború és a mágiatörténet. A történelem része, veled együtt. Akár tetszik, akár nem.. - rántom meg a vállamat. Nem hiába faggatóztam annyit, nem hiába ástam bele magam. Még a távozása után is sokat foglalkoztam vele. Olyankor egy kicsit közelebb éreztem őt magamhoz.
- Nem pont így, de elégedett vagyok vele.. - próbálom úgy fogalmazni a szavakat, hogy azok a lehető legőszintébbek legyenek. Minden esetre számomra a karrier volt az első, vele ellentétben én nem alapítottam családot és kétséges, hogy a jövőben ez változna. A boldogságomat érintő kérdésre szándékosan nem válaszolok. A boldogság relatív. Mindenkinek mást jelent. Én pedig kettősséget érzek ezzel kapcsolatban. Boldog vagyok, mert végre azt csinálom, amit akarok és mégis üresség van bennem látva, hogy mi mindenem lehetett volna.

A kettőnk története szó szerint már történelem. A történelmet pedig általában jobb, ha nem háborgatják. Ugyan megesik, hogy ismétli önmagát, mi több, általában ismétli önmagát. Ahogy nem tudom letagadni, hogy jól esik visszagondolni a közös múltunkra, a sok kedves emlékre, tapasztalatra, kalandra, megélt pillanatra. Mert mind hozzájárultak ahhoz a személyhez, aki ma is vagyok. Egyszerűen kínozna a bűntudat, ha megtagadnám a saját valómat. Mindazonáltal tudni kell a tudattal élni, hogy ezen továbbléptünk. A magunk idegtépő harca után mindketten másfelé mentünk. Én többnyire sodródtam, hagytam magam csak, hogy vigyen az ár, az indulatok, az érzelmek és az önsajnálat. Akkoriban annyira nem voltam önmagam hetekig, mintha a brit társadalom vetett volna ki magából, pedig csak én voltam képtelen beilleszkedni rendesen. De erről soha nem beszéltem neki és azt hiszem, hogy nem lenne igazán helyén való. Ő döntött, én pedig szó nélkül elfogadtam.
A többi már történelem.
- Nem hittem volna, hogy kellemetlen helyzetbe szeretnél hozni. Ismerlek, te is félted a magánéleted. - hiába volt mindig harsány a társaságban, hiába szeretett eljárni szórakozni, attól még egy valamihez ragaszkodott, az pedig a magánélete. Ami az övé, az az enyém is. Ha ő félti, akkor az enyémet is fogja. Azt hiszem akkoriban csak én ismertem meg ennyire közelről. És nem tudom, hogy valaha is engedett közel bárkit magához. Hülyeségeket gondolok, miért ne tette volna?
Elmosolyodok én magam is a megjegyzésére. Erősen kezd munkálkodni bennem egy késztetés, egy gondolat, ami talán egy picit bántja az önérzetem. Mert velem nem jött el, most mégis itt van.
- Kicsit korábban fújhatott volna ide. - úr isten, te szentséges... Merlinre, ezt most komolyan kimondtam hangosan? Úgy elvörösödök egy pillanat alatt, mint annak a rendje. Még a fülem hegyén is érzem, hogy lángra kap. Ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz!
- Öhmm... igen, igen. De azért néha sikerült komoly meglepetéseket okoznod. - próbálom menteni a menthetőt. Témaváltás, a legjobbkor. De még mindig a torkomban dobog a szívem az iménti bénázásom miatt. Jézusom, hogy mondhatok ilyet neki?
De igen, ezen az auror témán talán elindulhatnánk. Úgy előre. Oké, menni fog ez, csak csínján.
- Meglepne, ha tudnád, mennyien rendelkezünk auror múlttal a tanári karból. Vagy ha nem kimondottan azzal, hasonlóval. Leszámítva azt a csodabogár Fawleyt. Ő inkább csak világot látott. Lehet nekem is ezt kellett volna tennem. - de már vén szar vagyok ahhoz, hogy kimozduljak a komfortzónámból. Még a túráimra is kínkeservesen indulok csak el.
A növények voltaképpen biztonságos terep, bármi történt az életben, oda menekültem. Jó volt, jó taktika.
- Azt csak hiszed. Bár a lányommal könnyen megtalálom a hangot. Amilyen jóindulatú, olyan kis gyámoltalan. Féltem mindentől, szeretném, ha megerősödne lélekben, tudásban. De nem tudom, hogy mikor jön el ennek az ideje. Olyan fiatal... - egy pillanatra elmerengek. - Ó, bocsánat, csak nekem ők még mindig annyira... kicsik. Fel kellene nőnöm a tudathoz, hogy felnőttként kezeljem őket. - erről talán nem tehetek és nem is kövezhet meg senki érte.
Csak bólintok. Tudom egy s mást az öregasszonyról, tudom, hogy az iskola irányításában is helyén a szíve. Nem hiába volt a házvezetőnk és Dumbledore nem véletlenül bízott benne annyira.
- A fiam... azt hiszem csak utál. Vagy kamaszodik. Vagy mindkettő. Nem szívleli, hogy a tanára vagyok, hogy itt lakom, hogy mindenhol az én emlékemmel jön szembe. Azt hiszem, amíg az ami nekem nem adatott meg, az neki sok. Lehet könnyebb lenne, ha nem lennék ismert, de sajnos nincs meg a képességem rá, hogy visszaforgassam az idő kerekét. - szomorúan húzom el a szám. Frankievel mostanság minden annyira... nehéz. Mintha örökös szélmalom harcot vívnánk a semmiért.
- Le sem tagadhattad volna. - lágyan mosolyodok el a szavaira. Vannak emlékek, amikre tényleg boldogan gondolok vissza. A tudásszomja ilyen, ami rengeteg vicces, interkatív pillanatot varázsolt számunkra. De elkomorodok egy picit, ahogy azt hallom, csak elégedett.
- Mit nem teljesítettél még a bakancslistádról? - próbálom viccesen megközelíteni a helyzetet. De félő, hogy nem igazán válik be. Ismerem ezt a nézését. Túlságosan is.

A magánéletemet.. Igen, így is mondhatjuk, féltem. És persze az sem mellékes, hogy az én magánéletem egykor nagyon is sok közös pontot mutatott az övével. Ez már így is kínosabb, mint azt hittem, úgyhogy jobb ha ezt csak mi ketten tudjuk. Esetleg a neje. Te jó ég, igazából fogalmam sincs, hogy a neje tud-e a közös múltunkról bármit, de ezt inkább nem is firtatom. Egyelőre még nem talált meg magányos óráimon egy kiskanállal, amiért a fejembe vettem, hogy itt fogok tanítani az iskolában. Ez mindenképp jót jelent.
- Nem gondoltam, hogy látni akarsz... Azok után, ahogy elváltunk.. - a hangom halk, alig több suttogásnál. A meglepettség még mindig dolgozik bennem és talán nem kellett volna továbbfűznöm ezt a témát. Nem, ezer százalék, hogy nem kellett volna, de annyi titok és kimondatlan dolog lebeg körülöttünk, hogy nem csoda, ha kicsúszik egy-egy kéretlen mondat. Nem nézek rá, nem szeretnék bármit észrevenni rajta. Azt sem szeretném, ha ő bármilyen érzést megneszelne, így lesütöm a pillantásom néhány másodpercre. De az azért nehezen kerülné el a tekintetem, hogy fülig vörösödött. Egy nagy paradicsom is megirigyelné a színét. Oké, csak maradjunk természetesek.
- Meglepetésekben mindig jó voltam... - próbálok halvány mosolyt erőltetni magamra, de hallhatja, hogy mekkorát nyelek. Mi több, a folyosón is hallhatják. Ebbe én is belepirulok egy kicsit. Tessék, saját magamat hozom zavarba. Lépjünk inkább egy jó nagyot előre. Hagyjuk magunk mögött a kínos megjegyzéseket és tegyünk továbbra is úgy, mintha csak kollégák lennénk. Elvégre azok is vagyunk.
- Ennek inkább örülök. Jelen körülmények között a tanári kar és az auror múltjuk lehet a szülők legnagyobb támasza... - sóhajtok fel. Én minden bizonnyal sokkal nagyobb biztonságban érezném a gyerekeimet, ha tudnám, hogy a felügyelők értenek ahhoz, hogyan bánhatnak el a fenyegetésekkel. Persze az már más kérdés, hogy a tanárok közül vajon ki rendelkezik elegendő gyakorlattal, aki egy esetleges ilyen irányú megmérettetést sérülés nélkül megúszna. Nyilván ez a legrosszabb forgatókönyvben fordulhatna csak elő, mi pedig nem erre készülünk.
- Ugye tudod, hogy ha a széltől is óvod őt, azzal inkább ártasz neki? - teszem fel a kérdést. Azt hiszem megengedhetem magamnak, bár könnyen lehet, hogy ezt ő inkább beleszólásnak veszi és nem úgy, ahogy azt én szánom. Tanácsként. Elgondolkodtató intelemként. Nem mehetünk el a tény mellett, hogy a lánya abban a helyzetben van, hogy a szülei, de még a bátyja is minden rezdülését alaposan megfigyeli. Én már attól kiborultam, hogy a nagyanyám bármikor megjelenhetett a falikárpiton az akadémián. Pedig akkor már jóval idősebb voltam, mint Neville lánya most. - Igen, valóban elég gyorsan felnőnek.. - csal mosolyt az arcomra. Azt mégsem mondhatom, hogy igen gyorsan elszaladt az a tizennyolc év, amíg nem találkoztunk, de azért burkoltam ez is benne van a mondandómban.
- Ugyan már, miért utálna? - rázom meg a fejemet az abszurd kijelentésén. Én személyes tapasztalatból tudom milyen két nehéz természetű szülővel felnőni, akiknek semmi nem elég jó. Akik mindenben találnak valami kivetni valót, ha pedig végre azt hinnéd, hogy sikerült a kedvükre tenni, hát abban találnak hibát, amire nem is számítanál. - Beszéltél már vele erről? Mármint leültél vele rendesen beszélgetni? Nem állok az ő pártján, félre ne értsd, de én is beleőrültem, mikor mindig a szüleim példájával állítottak szembe.. - próbálkozom óvatosan fogalmazni, mert kétségkívül jó helyen tapogatózik. Persze ennél jobban igazán nem szeretnék belefolyni a családja életébe, csak... Szemet szúrt ez az egész. És ha nekem szemet szúr, akkor valószínűleg mindenki másnak is feltűnő lesz. - Ne haragudj, ez már nem az én hatásköröm.. - visszakozom aztán, talán túl messzire mentem. Mégis ki vagyok én, hogy életvezetési tanácsokat osztogassak? Neki legalább van olyanja, kár lenne azt mondani, hogy én sikeresen abszolváltam a családalapítás feladatát. Hazugság volna.
- Nos, meglepődnél mennyi minden van még azon a listán... - szállok le a padról, a lopott perceknek is vége szakad egyszer. Nem venném a lelkemre, ha a céltalan sütizgetésünk végül azt eredményezné, hogy a diákok büntetlenül randalírozhatnak a folyosón. Így is tovább tartott a szünetünk, mint kellett volna, ideje visszatérni.
- Van kedved velem tartani? - intek fejemmel az ajtó felé. A folyosón is tudunk beszélgetni, s bár nem páros ügyeletről volt szó, kettesben mégis csak gyorsabban telik az idő. És ha minden jól megy, egészen eseménytelen éjszakánk lesz hajnalig. Ha pedig mégsem, legalább Neville-t, meg a vajszívét nem tudják kijátszani. Én szigorúbban veszem a kihágásokat, efelől semmi kétségem.

Amikor a nagy amerikai álom lufija szó szerint kipukkadt, már nem akartam visszafordulni. Hosszú, hónapokig tartó ott töltött idő után olyan szerelmes lettem, hogy képes lettem volna ezt a borongós, ködös Angliát is magam mögött hagyva, beleértve az összes barátomat, a rokonaimat, a múltamat és az életemet is. És tényleg képes lettem volna csak egy nő miatt meglépni, aki nem vett végül elég komolyan.
Ez fájt.
De nem tudok róla úgy vélekedni, mintha a sok jó nem történt meg, akkor sem, ha ennyire csúfos véget ért a kiküldetésem. Tudom, hogy így is, úgy is haza kellett akkor jönnöm, de szorgalmazhattam volna az akkori főnökömnél, hogy szeretnék visszatérni, oda csatlakozni, megtettem volna. Nem volt rá szükség, nem kellettem eléggé neki. Miért is gondoltam azt, hogy majd én, Neville Longbottom ennyire fontos lehet valakinek. Itthon az voltam, itthon végül megleltem a békét a káoszban.
- Nem neheztelek, szép időszak volt. - mondom ki őszintén. Mert hazudni úgysem tudok, hallgatni pedig minek. Az akkor ott volt, ott éltük meg, ott is maradt. Kétlem, hogy a hátrahagyott érzések feltámadnának és az árnyékunkul szegődnének. Ő hozott egy döntést, én pedig csak némán elfogadtam.
Már-már legyőz minket a közénk beálló feszült csönd. Mintha akadozna bármi olyanról beszélni, ami minket és a múltunk szerves részét képezné. Én nem félek attól, amit oda egyszer bezártunk, de félreérthető helyzetbe mégsem kerülhetünk. Csak néha felsandítok, figyelem az arcát, még ha a félhomályban nem is igazán tudok mindent kivenni, ismerem ezt a tekintetet. Sikerült zavarba hoznom.
- Jelen körülmények között az iskola a gyilkosság ellenére is a legbiztonságosabb. Én szinte biztosra veszem, hogy nem itt, közöttünk kell keresni azt, aki elkövette. Ha volt egy csepp esze, már rég elszelelt. - rég voltam már a szakmában, cs a szimatom és a józan eszem mindig mellettem állt. És most mindkettő azt súgja, hogy valami olyan dolog előterében állunk, ami túlmutat egy diák halálán. Ha kevésbé nagy név lett volna, mint Briggs, elhinném. Így nem. De nekem marad a fantáziálás, a pályát meghagyom a szakiknak. Tudom, hogy Harry mostanság rosszul alszik emiatt.
- Igen, tudom. Igyekszem távol tartani magam tőlük. - nehéz, hisz Frankie esetében pont a totális ellenkezője történt, ellökte magát mindkettőnktől. Az anyjára sem igazán hallgat, de lehet csak előttem játssza a nagyfiús agyát. Egy darabig csak hallgatok, tudom, hogy nyomós oka lehet utálni, hisz mindig igyekeztem terelni. Néha én magam is úgy éreztem, hogy benne látom a saját gondolataimat, pedig ő a fiam és nem én. Lehet, itt rontottam el.
- Próbáltam, de kerül. Vagy közli, hogy úgysem értem meg. Nem tudom, lehet egyszer határozottabban kellene elkapnom. - úgy tényleg elkapnom, a karját, hogy ne menekülhessen el a saját problémái elől, hanem akkor mondja a szemembe azokat. Jó lenne. Úgy érzem most, hogy egy kicsit jobban kinyílik a szemem, és ha eddig azt hittem, majd elég leszek hozzá, hogy megoldjam, akkor tévedek. Óriásit. És nem az anyja kell ide, hanem valaki olyan, aki másképp lát minket. Kívülről.
- Köszönöm, ezzel most sokat segítettél. - vágom rá a szabadkozására. Lehet, hogy meglepem vele, lehet, nem is erre számít és igazából nem is akarta még ennyire sem beleártani magát. De úgy lehetetlen, ha mindkét oldalt valamennyire ismeri. A fiamat is, engem is.
Tekintetemmel követem, ahogy felkel. Szóval nem sokat valósított meg. Bólintok a kérdésére és a sütis tállal a kezemben indulok el utána. A fények kihunynak a helyiségben, ahogy elhagyjuk azt, a képeken lakók pedig még sokáig átkozódnak, hogy miért most kell azt a bakancslistát megtárgyalni a folyosón, éjnek évadján.