egy mérgezett harapásnyit kérek

Amióta a cserediákok begördültek az iskolát körülölelő kapuk biztonságos szárnyai alá, egészen felpezsdült bennem a vér. Új emberek, akik közül vannak korombeliek is, így kevésbé egyhangúak a mindennapok. Támogatom a multikulturalitást, bár a Beauxbatons-osokkal olykor nehezen értetem meg magamat a nyelvi különbségekből adódóan - év eleje óta tanulok franciául, és azért makogni már tudok alapszinten.
Az ilvermorny-s diákokkal egyszerűbb dolgom van, habár szlengben és szókincsben merőben eltér a két nép angolja. Mégis hasonló a nyelvtan, a ragozás, az alapszavak és a gondolkodásmód, de olykor akadhatnak nézeteltérések stilisztikai különbözőségek miatt. Igyekszem az ilyesmire nem harapni, de alkalomadtán nehezen tudom csak megállni, hogy ne jelezzem a hibákat, amik csakis az én szememben hibák.
Ilvermorny... Nem is az új diákok szaporázták meg bennem a vérmolekulák áramlását, sokkal inkább egy ízig-vérig nő. Ráadásul maga a nagybetűs, személyesen. Amikor először megláttam, ki mellé osztottak időm egy részében idegenvezetni, talán a halálosnál csak eggyel kevesebb dobbanást hagyott ki a szívem. Elállt a lélegzetem, nem jöttek a számra szavak, de sikerült értelmesen és érthetően bemutatkozni.
Sok prefektus így fél év elteltével már nem törődik a mentoráltjával, de az ő kapcsolatuk sokkal másabb, mert nem tanárt osztottak melléjük. Bennem ellenben tombol a tettvágy, hogy megmutassam, mennyire méltó is lennék hozzá, még ha tudom is, hogy soha nem lehet, és nem is lesz közöttünk semmi. A gondolattal azért szeretek eljátszani, és kedvelem a társaságát is. Merem állítani, hogy ms. Wilkinson az egyik lelki társam, akivel bármikor tudok beszélgetni mindenféle témában. Ezért is tartjuk a heti egy alkalmat találkozásra szombat esténként.
Az óratorony pontban a tíz órát üti el, amikor bekopogok a tanárnő szobájának ajtaján, és kisvártatva a pozitív válaszra be is térek a hangulatos, számomra oly kedves helyre. Bármennyi időt képes lennék itt eltölteni a társaságában.
- Jó estét, tanárnő! - elmosolyodok, és a táskámat leteszem az asztal mellett álló székek egyikére. Készültem egy kis meglepetéssel, remélem nem veszi zokon, és tetszeni fog majd neki... Jaj, úgy izgulok!

Nehezen veszem rá magam a lazításra, általában addig hajtom magam, míg meg nem érzem, hogy elég lenne. Meg még egy kicsit tovább. Mostanában igyekeznem sem kell, hogy ezt a szintet tartani tudjam, az iskola és a minisztérium kettőse épp elég feladattal lát el ahhoz, hogy késő estig intézzem az ügyeimet. Csak még ezt a levelet befejezem, a briteknek meg kellene érteniük, hogy a diákoknak szükségük van önvédelmi oktatásra és az nem merül ki az órán tanultakban. De még mennyire, hogy nem. Teljesen elképedtem, mikor kiderült, hogy a felügyelőtiszt nem engedélyezi az iskola számára, hogy párbajszakkört kezdeményezzen a tehetséges kis boszorkák és varázslók képességeinek csiszolására. Már többször értekeztünk erről Lestrange professzorral, mindeddig a próbálkozásaink és erőfeszítéseink hiábavalónak bizonyultak. De ha valamit akarok, azért hajlandó vagyok beáldozni a hétvégémet is, ez már csak így megy, mióta az eszemet tudom. Sőt, az egész családunkra jellemző. Nem csoda, ha egy ilyen mentalitásban felnövő gyerekből felnőtt korára hasonló jellem lesz. Az életben is nehezebben boldogultam volna, ha másképp látom a dolgokat.
De szombat van, és ha szombat, akkor esti vendégem érkezik. Ez már csak így megy hónapok óta. S bár a találkozásaink megritkultak, és már nem szorulok mindenben az ifjú segítségére, ami a kastélybeli boldogulásomat illeti, szívesen fogadom, ő pedig a lelkesedéséből ítélve minden bizonnyal szívesen is jön hozzám. Senki nem jelentette be nekem előre, hogy Longbottom a kollégám lesz, azt pedig egyenesen viccnek gondoltam, hogy szárnysegédnek is egy Longbottomot állítanak mellém. Bár gyanítom, hogy utóbbiban az igazgatónőnek nagyobb befolyása volt, mint a munkaadóimnak. Az már csak a hab a tortán, hogy minden várakozásomat felülmúlva egészen különleges kapcsolat alakult ki kettőnk között.
Sosem késik, bár egyik reggel összefutottam vele a folyosón, miközben épp nagy sietségben volt. Le merem fogadni, hogy nem sokszor fordul elő vele, hogy valahol nem jelenik meg időben. De ha nálam van jelenése, pontosabb mint az óra. Szinte látom magam előtt a képet, ahogy buzgó lelkesedéssel áll az ajtómban és az utolsó percet azzal tölti, hogy siettetni próbálja az időt, az első zúgásra pedig már koppint is. Én pedig nem váratom őt a válaszommal.
- Mr. Longbottom.. - intek felé, hogy nyugodtan fáradjon beljebb. - Jó estét! Pontos, mint mindig.. - jegyzem meg egy apró mosollyal a szám szegletében. Róla kivételesen tudom, hogy nem kerül bajba, amiért késői órában a folyosón mászkál, bár még egy prefektusnak sem szabad megszegnie a szabályokat. - Máris befejezem ezt a levelet. Addig egyen egy kis süteményt, áfonyás.. - intek a tányér felé, amin gondosan elrendezgetett finomságok sorakoznak. Nem viszem túlzásba, de élek-halok az áfonyáért, és talán ez a legjobb dolog, ami az utóbbi időben történt velem.

Mielőtt eljöttem volna a klubhelyiségből, ahol eddig olvasgattam mindenfélét, eszembe jutott, hogy a szobámban lévő bűvölt cserépben már virágzanak a növényeim. Nem kedvencem a gyógynövénytan, de azért nem is utasítom el a növényeket. Vágtam pár szál levendulát, és csokrot fűztem belőle. Semmiség, de szerintem illik a tanárnő szobájába, és még az illata is fenséges.
- L`exactitude est la politesse des rois. - mosolygok, és veszek egy süteményt, amíg dolgozik. Szeretem az áfonyásat, és kifejezetten örülök, hogy ezzel kínált. Vagy csak annak örülök, hogy törődik velem, és egyáltalán megkínált. És nem hajt el sehova. A franciával mindenesetre nem tudom, tud-e valamit kezdeni, esetleg rákérdez, ha akarja érteni is, de talán tanulta a nyelvet.
Előveszem a levendulaköteget a táskámból, és az asztalon álló vázába teszem miután töltök bele egy kevés vizet. Elrendezgetem, hogy elérjem vele a kellő hatást, és leülök vele szembe, amíg befejezi a levelet. Máskor is hoztam már virágot az asztalra, de akkor másfélét. A levendulám most érett meg először a metszésre év eleje óta.
Miközben ír, az arcát nézem. Ahogy koncentrál, fogalmazza a gondolatokat… minden látszik az arcán, és lenyűgöző, ahogyan az intellektualitás és a precizitás testet ölt egy személyben. Néha magamra ismerek benne, mint most is. De az ő mozdulatai kecsesebbek, lágyabbak, holott az én betűim sem olyan agresszívak, mint általában a fiúké.

Nem, nem feledkeztem meg szombat esti vendégről, aki immár hetek óra pontban tíz órakor koppint az ajtómra. Még szerencse, hogy prefektus, így nem kell attól tartania, hogy a professzorok arra gondolnak, valami rosszban sántikál. A teendőim sorát viszont nem mértem fel eléggé és annyira belelendültem, hogy akaratlanul ugyan, de nem sikerült a sor végére jutnom. Néhányszor már beleütköztem ebbe a hibába, Franklin akkor is türelemmel várta ki, hogy csak rá tudjak figyelni végre, csak ebből tudom, hogy ismét meg fogja várni míg végzek.
- Hogy mondja? - pillantok fel a levélírásból, amint pontot teszek egy mondanom végére. Régen tökéletesen beszéltem a nyelvet, persze apám el is várta, azonban a tudás - ha nem használják - olyan gyorsan tud köddé válni, mintha ott se lett volna soha. Nem véletlenül voltam kénytelen a minap Longbottom professzorhoz menni tanácsért az álmatlanságom okán, a gyógynövény-ismeretem is megfakult az idők során s a praktikák, amiket eddig beváltnak hittem, mit sem javítottak a helyzetemen.
Apró mosollyal az arcomon figyelem, ahogy rendezgeti a virágokat az asztalon. A vázát már el sem pakolom, minden héten kapok valamit, mindig meglepetés, hogy mit. Igazán figyelmes gesztus ez, tekintettel arra, hogy kimondatlanul is mennyire szeretem a virágokat. Nem kell pálcát emelnem ahhoz, hogy a sötét váza színét pillanatok alatt fehérré változtassam, hogy jobban kiemelje a virágok kellemesen lila árnyalatát. Az illat pedig pillanatok alatt körbeleng mindkettőnket. Persze a figyelmemet is eltereli kissé, a gondolatok összekuszálódnak a fejemben, mígnem feladva a koncentrációt lassan, de jelentőségteljesen leteszem a pennát még mielőtt befejezném a levelet. Nem az ő hibája, késő van már.
- Köszönöm a virágot. Ezúttal is.. - érintem meg az egyik apró szirmot, de nem akarom elrontani a kompozíciót, nem igazítok rajta. Helyette csak hátradőlök a székemben, kicsit kinyújtóztatom magam, bármennyire belém lett nevelve, hogy ezt nem ildomos társaságban tenni.
- Ezt a levelet a minisztériumnak írom, de azt hiszem ráér holnapig. Úgysem foglalkoznak vele hétfőnél korábban.. - avatom be végül mi volt az a fontos és immár halaszthatónak ítélt dolog, ami miatt nem tudtam rá figyelni. Nem azért, mert elszámolással tartoznék felé, hanem mert már említettem neki, hogy szeretném kezdeményezni a felügyelőnél a párbaj szakkör szüneteltetésének feloldását. Nem vitás, hogy szeretném beavatni őt a dolog részleteibe, nehogy azt gondolja, hogy csak a levegőbe beszélek.
- Comment allez-vous, Monsieur Longbottom? - kérdezek rá aztán és őszinte kíváncsisággal várom a választ, megcsillogtatva ezzel a maradék kis francia nyelvtudásomat is előtte. Kviddics edzése volt természetesen, mint minden szombaton. Na de azon kívül?

Szeretem ezt a szobát. Egyrészt a kellemes kilátás miatt, másrészt azért, mert olyan hangulatot áraszt a kellemes színeivel, illataival, ami engem képes a legrosszabb hangulatomban is felvidítani, és elragadni. Ilyen helyen bármikor képes lennék élni, tanulni, várakozni. Most sem esik nehezemre kivárni azt a pár percet, amíg a levéllel szöszmötöl. Miatta bármeddig képes lennék várni, az ő jelenléte is hozzátesz a szoba szépségéhez. És igen, tisztában vagyok azzal, hogy helytelen ilyesfajta érzéseket táplálnom egy felnőtt nő iránt, aki a tanárom, de nem tudok vele mit kezdeni. Ez nem olyan, hogy elzárom, mint egy csapot, és onnantól kezdve már nem ontja magából a forróságot, mely átjárja testem minden porcikáját, és felhevít, mint egy jól elkészített bögre kakaó. Gyermekkorom egyik kedvenc itala, és úgy tűnik már sosem növök ki belőle. Nem baj, kellemes és aranyos emlék, manapság ha lejutok néha a konyhába, akkor saját magamnak is szoktam kísérletezni különféle ízekkel.
Csak nemet intek fejemmel, hogy jelezzem, nem olyan fontos a francia mondatom, ami talán még hibás is. Nem fontos, tudomást sem érdemes róla venni. Nekem az is elég, hogy itt ülhetek, és figyelhetem Őt, a rezdüléseit, vonásait, minden egyes reakcióját, és levonhatok belőle olyan következtetéseket, amit a mindennapi találkozások során talán nem sikerülne. Vagy talán mégis, de nap közben csak ritkán találkozunk.
Elmosolyodok, ahogy hátradől, és talán még hallani is vélem, hogy néhány csont megroppan, összekoccan, de nem szólok semmit. Hadd csinálja, én nem vagyok semmi jónak az elrontója, és egyébként is az a célja annak, hogy saját szobája van, hogy otthon érezze magát, mint cseretanár. Van egyáltalán ilyen szó, hogy cseretanár? Mindegy, nem is olyan fontos...
- Nincs mit megköszönni. - minden egyes virág kiemeli a szoba lakójának szépségét, ahogy megérinti, megszagolja a kecses ívben dőlő, tünékeny florákat. Igen apa, megjegyeztem, hogy a növényvilág a flora, de nem te tanítottál erre, hanem egy gyerekmese, amit még James társaságában néztem. Nem kell itt rögtön elájulni.
- Mi miatt ír nekik? - ugye nem érzi magát rosszul a Roxfortban? Ugye nem szeretne hazamenni idő előtt? Kérem, mondja, hogy csak valami apróság, egy bagatell ötlet, mulasztás, kérvény. Kérem, ne hagyjon itt, még nem tudom elengedni ilyen gyorsan. Még nem hagyhat itt, de... - Én... sajnálom, nem tartozik rám. - zavarba jövök, és inkább a vázára nézek. Fehér lett, és én észre sem vettem eddig. Jobban is figyelhetnék a környezetemre.
- Azt hiszem jól vagyok. Bár megfájdul a fejem ettől a nyelvtől. - kicsit felnevetek, még mindig zavarban, nem túl hangosan, de azért érződik, hogy nem csak a nyelvvel vannak problémáim, hanem ezzel az egész helyzettel is. Miért van az, hogy mindig az elérhetetlen nők tudják csak elcsavarni a fejemet? Kiskoromban anya, most pedig Ő. Számomra nincs a földön igazság.
- Milyen volt a hete? Hogy viseli a Roxfort népét? - el tudom képzelni, hogy már rég kiábrándult az egész iskolából, csak kísérőként kötelessége a diákok mellett maradni. Nem tudom, nem vagyok legilimentor, de én már számtalanszor vágytam másik iskolába részben a sok idióta évfolyamtársam, részben a családom miatt.

Kétségkívül sokszor hagyom mostanában figyelmen kívül az órát, de ha már itt tartunk, a jelenléte időben emlékeztet arra, hogy nekem is kell néha szünetet tartanom. Ha máskor nem, szombat esténként, mikor mindenki egy kicsit lazábbra engedi a gyeplőt. Megtehetem olykor én is, hogy csak hátradőlök és beszélgetek egy órácskát. Bár nekem ilyentájt már igazán nem kellene semmiféle édességet ennem.
Már-már hozzászoktam, hogy Franklin valamivel mindig meglep. Általában virággal, minden alkalommal más fajtával. Nem igénylem ugyan, hogy ilyesmivel nyűgözzön le, de jól esik az apró figyelmesség. Sőt, a férfiak többsége tanulhatna tőle, sajnos ez a szörnyű igazság.
Nem veszem zokon, hogy a kíváncsiságának nem tud határt szabni. Mikor annyi idős voltam, mint most ő, én is kinyíltam a világ felé és szívtam magamba a tudást. Talán még egy kicsit tudálékos is voltam, szerencsére ezt mára sikerült kinőnöm. Vagy ha nem is teljesen, nos az óráikon immár én vagyok a tanár..
- Semmi baj.. Nem titok.. - nyugtatom meg. Ha titkos lenne, nem akkor foglalkoznék ezzel, mikor egy túlbuzgó diák is a szobában tartózkodik és bármelyik pillanatban megláthat valamit, ami nem az ő szemének való. Még a szülői leveleket is igyekszem diszkréten kezelni és Mcgalagonyt is csak annyira bevonni, amennyiben valóban erre van szükség. - Szeretnék közbenjárni a minisztériumban az önvédelmi szakkör érdekében. Azt hiszem a történtek fényében mérlegelniük kell a kérelmem jogosságát. Ez persze csak az első lépés.. - avatom be. Talán ezzel azt is megkockáztatom, hogy a kelleténél hamarabb indul el pletyka a szakkörről, de ezt el tudom viselni. Nem hagyhatjuk, hogy féljenek a diákok. Tudniuk kell megvédeni magukat, hogy egy hasonló eset többé ne fordulhasson elő.
- Hogy ment az edzés? - érdeklődöm bizakodva a pozitív válaszban. Én magam sosem játszottam, de kifejezetten szerettem nézni a meccseket. A roxforti csapatokban rengetek ígéretes tehetség játszik.
- Sűrű. Azt hiszem röviden összefoglalva elég hosszúra sikeredtek a napjaim. Még mindig sok levelet kapok az aggódó szülőktől, a diákjaimmal is sokat beszélgettem. Mindenki nyugtalan egy kicsit. Eddig úgy gondoltam, hogy elegendő ha két terepen is megállom a helyem, de talán egy pszichomágia képzést is el kellett volna végeznem, hogy megfelelően tudjam kezelni a helyzetet.. - viccelődöm el a panaszkodásomat, amit persze nem annak szánok. Nem érzem tehernek, hogy foglalkoznom kell a diákokkal, annak ellenére sem, hogy az ittlétemnek elsődlegesen nem ez a célja. Én tényleg törődöm a fiatalabb generációval.
- Phoenix, viselkedj.. - teszem szóvá a rókám nevetségesen egyértelmű próbálkozását, hogy a felhívja magára Franklin figyelmét. Azt hiszem eléggé kedveli a diákjaimat. Vagy a Longbottomokat.

Attól még, hogy valami nem titok, nem olyan biztos, hogy helyes rákérdezni. Nem szeretnék vájkálni sem a magánéletében, sem a hivatalos ügyeiben, mégis amit akarok és amit a szívem akar, az két külön dolog, és nem tudom közös nevezőre hozni őket. Továbbra is törtalakban díszelegnek bennem, egyik sem képes egyre vagy nullára redukálódni, és maga alá gyűrni a másikat egysorúságával. Észérvek és érzelmek csatáznak, és úgy tűnik, hogy lassan mínuszba billen a mérleg.
- Önvédelmi szakkörre én biztosan vevő lennék, és a gyilkosság miatt gondolom nagyon sokan éreznek hasonlóan, mint én. Az SVK órák... nem a leghatékonyabbak, maradjunk ennyiben. - nem bírom Lestrange óráit, ami azt illeti, de ha akarom valamire vinni a varázslótársadalomban, márpedig akarom, akkor bejárok az órára, és igyekszek teljesíteni. - Gondolkodtam már azon, hogy korrepetálást kérek Öntől, de nem szeretnék még több felelősséget a vállára tenni. - apát meg biztos nem fogom megkérni, hogy segítsen, de valószínűleg ezt fel fogja hozni. Ezt mindig mindenki felhozza, elvégre auror volt, vagy mi a tököm, hát oda ne rohanjak! Jah, azt már mindenki ki is felejti rendre, hogy nem az ő szakmája, és ezt még ő is bevallotta. Szóval annyira azért nem lehetett jó.
- Szokásosan. Unalmas már kergetni egy labdát. - vállat vonok, és egy pillanat múlva folytatom. - Remélem, hogy kilátogat a legközelebbi meccsre. - mosolyogva nézek rá. Szeretném lenyűgözni, és a pályán erre nagy esély van, elvégre nem vagyok olyan béna, és ha valami látványos mozdulattal kapom el a cikeszt... Mondjuk nem biztos, hogy egy nő miatt cirkuszi bohócot kellene csinálnom magamból, de Ő más. Ő sokkal több, mint egy egyszerű nő, hisz elvarázsol minden egyes pillantásával, szavaival, mozdulataival. Csak azért fogom vissza magam, mert a tanár-diák viszony gátat szab a kapcsolatunknak.
- Nem ismerem Önt túlzottan, de a találkozásaink és a megnyilatkozásai alapján olyan Ön a gyerekeknek, mint az édesanyjuk. Nem kell ehhez még egy pszichomágia szak is. Biztosra veszem, hogy minden diák nagyon hálás a törődéséért. - én is az vagyok, bár nem cserediákként jövök hozzá, és amikor mesél a nehézségekről, elfog a bűntudat. Annyi dolga van, én mégis a nyakára járok minden héten, és tovább fárasztom. Nem akarom, hogy még több gondja legyen, nem akarom leterhelni. - Ha a sok elintéznivaló mellett inkább pihenne, akkor a jövőben inkább nem jövök szombatonként. A szívemre venném, ha emiatt nem pihenné ki magát rendesen. - közben a már ismerős állat megnyalja a kezemet, én pedig mosolyogva hajolok le hozzá hogy megölelhessem. Persze ennek az is az eredménye végső soron, hogy az arcomra is kapok egy rókanyalintást, de nem zavar. Aranyos róka, majdnem annyira szeretem, mint a gazdáját.

Látom a lelkesedést a szemében, hallom a hangjában a bizakodást és nincs kedvem lelombozni azzal, hogy egy levél még minden bizonnyal nem fogja megoldani a helyzetünket. De elindíthat bennünket egy úton, aminek a vége - ha minden jól megy - az lehet, hogy a minisztérium enged a szakértői nyomásnak. Nem véletlenül mi tanítunk itt és nem ők. Persze kár lenne most ezt hangoztatni, mikor ez a sajnálatos eset pecsételi meg a tanári hozzáállás eredményét. Nehezen tagadhatnánk le ugyanis, hogy jónéhányan személyesen a tanárokat vádolják a történtekért.
- Ebben nem is kételkedtem, Mr. Longbottom.. - mosolyodom el bátorítóan, elismerő pillantást vetek rá. Valahogy mindig az első sorban van, ha történik valami. Más, mint az apja. Bár Neville-t nem ismertem diák korában, az elmondások alapján ő inkább kimaradt volna mindenből, ami nem kötelező. Franklin pedig mindenbe páros lábbal toppan bele. Azt hiszem ez a felfedezés csak tovább fokozza a jókedvemet.
- Sajnos ezt nem tehetem meg. Míg a minisztérium nem engedélyezi az én kezem is meg van kötve. Nem állítom, hogy egyetértek az igazgatónő ezen döntésével, hiszen nagyon indokolt esetben saját határkörében engedélyezhetné a szakkört, de valamiért ezt látja jónak. Én pedig bízom a döntésében... - nyugtázom a véleményemet remélve, hogy megérti majd ezt az álláspontot. Tulajdonképpen nem ismerem annyira a professzort, hogy ezt meg tudjam állapítani, de volt egy kis segítségem, aki váltig állította, hogy McGalagony tudja mit és miért csinál, bízzak benne. - De azt hiszem egyre többen vannak ezen a véleményen.. - ejtek el egy apró megjegyzést, hogy ne keseredjen el teljesen, még egy kis mosoly is megbújik az ajkaim szegletében, ha figyelmes, észreveheti. - Persze, ha úgy érzi, hogy az RBF múlik rajta, mindenképp orvosolnunk kell a helyzetet.. - váltok aztán komoly ábrázatra. Tulajdonképpen nem pont én kellenék ehhez, hiszen az apja elég jó volt, hogy engem is segítsen annak idején. De ezzel mégsem állhatok elé, sok kérdést vetne fel és kár bolygatni a múltat.
- Unalmas? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Számomra egyáltalán nem unalmas a lelátón ülve izgulni a diákokért. Sőt, mi több, kedvenc csapatom is van, de ez maradjon az én titkom. - Úgy tudom az a labda a legfontosabb mind közül.. - utalok az apró aranyszínűre, ami arra szolgál, hogy a fogók életét megkeserítse. Nem, nem vagyok szakértő, sőt távol álljon tőlem mindenféle butaság kinyilatkoztatása, de nem értem miért gondolja unalmasnak a posztját. - Ott leszek! - ígérem azonban nagyot bólintva. Nem mondok ezzel újat, igyekszem nem kihúzni magam az iskolai programok alól és egy kviddics meccs tulajdonképpen annak számít, a diákok zöme ott rikoltozik a lelátón. Üdítő látvány. Egy kicsit olyan, mintha én is újra kamasz lennék. De az a húsz év mégis eltelt, nem marad nyomtalanul.
- Nos, köszönöm szépen! - húzom ki magam a széken ülve, talán egy kicsit rá is játszom a bók fogadására, aztán csak elnevetem magam. Jóízűen. Igazán. Nem azért, mert azt mondja, amiről minden bizonyára tudja, hogy hallani szeretném, hanem mert én is ezt szeretném hinni magamról. Nem mindig voltam ilyen, nem mindig foglalkoztam másokkal is magamon kívül. Az emberek változnak, én is változtam. - Egy bentlakásos intézményben másképp nem is lehet tanítani. Úgy gondolom, hogy a diákoknak egy kicsit mi is a családjuk leszünk. Legalábbis szeretném ezt hinni. De inkább egy gondoskodó nővér, mint egy házsártos anyuka szintjén.. - dőlök el szórakozottan. Na jó, meg kell állapítanom azt is, hogy ez csak a tanári kar bizonyos tagjaira vonatkozik.
- Ugyan Franklin, a legfigyelmesebb diákomra mindig van időm.. - sietek megnyugtatni, hisz a világért sem szeretném, ha azt érezné, hogy teher a jelenléte. Néha előhoz ugyan a jelenléte régi emlékeket és mi lett volna, ha... gondolatokat belőlem, de meg tudok ezzel birkózni.
- Phoenix! - szólok rá egy kicsit határozottabban, mint az imént. Nem szeretem, ha önkényesen mászik bárki ölébe, vagy lépi át az illem határait, most mégis megteszi. Én pedig tudom mit akar, méghozzá nagyon is jól. Nagy sóhajjal nyúlok a kekszek felé és az egyikből letörök egy darabot, hogy felé nyújthassam. - Mr. Longbottom, remélem ez a kettőnk titka marad.. - mosolyodom el, ahogy a kedvencem az én ölemben telepedik le és vígan rágcsálni kezdi az apró darabot. Meggyőződésem, hogy a Mizuno kolléga nem lenne elragadtatva, ha kiderülne, hogy áfonyás édességgel etetem a rókámat.

Nem nevezném ezt szerelemnek. Talán csak vágyom egy kis anyai törődésre is, nem csak arra, amit apától kapok általában. Az túl sok. Anyától meg inkább túl kevés. Egyfolytában dolgozik, és ezt meg is tudom érteni, elvégre egy javasasszonynak negy iskolában elég sok dolga van. Nem is hibáztatom, meg zavarni sem akarom, ezért hetente csak egyszer-kétszer látogatom meg, akkor is csak futtában tudunk beszélni a sok sérült és beteg miatt. Túl sok gyereket átkoznak meg nap mint nap, ezt már rég megállapítottam, és az ilyen eseteket vissza kellene szorítani. Ez az egyik kérdés, amire kiéleztem a jövő év eleji kampányomat is. Remélem, hogy akkor is itt lesz a tanárnő, mert szeretnék tőle ajánlást és véleményt is kérni. Mondjuk... azt talán most is megtehetném, de az olyan, mintha csalás lenne. Még nem kezdődött el a kampány, még nem akarok buzgón ajánlásokat gyűjteni. Arra van az a két hónap, amit kijelöltek.
- Végülis érthető, hogy nem engedi a tanárnő, elvégre nincs semmiféle veszélyben a varázsvilág meg az iskola, de azért nem hinném, hogy ettől függetlenül ne lenne szükség arra, hogy életképes diákok kerüljenek ki a munkaerőpiacra és be az akadémiára. - khm... lehet, hogy sikerült kicsit sokat beszélnem, de ezt muszáj volt elmondanom, és úgy érzem, neki megtehetem. Valamiért bízok benne annyira, hogy elhiggyem, nem adja tovább az itt elhangzottakat harmadik félnek. Esetleg ha aggasztó lenne a helyzetem, vagy ilyenek, de nem vagyok benne ebben a kategóriában, szóval ezt úgy át is lapozhatjuk. - Bocsánat, kicsit elragadtattam magam. - azért annyira nem, de sosem árt, ha inkább bocsánatot kérek. Lehet, hogy ő soknak gondolja, meg akár engem is.
- Ehhez a tantervhez bőven elég az órai semmittevés is, meglesz az RBF is, csak én nem vagyok elégedett a tudásommal. - elfintorodok, ahogy eszembe jutnak az SVK órák. Egy baromi érdekes tantárgyról van szó, mégsem vagyok képes arra, hogy egy kicsit is élvezzem. Talán Lestrange pofája a hibás vagy a béna tanmenet, esetleg együtt a kettő. Nem tudom és nem is érdekel.
- Igen, kezdem megunni. Mármint... mindig ugyanazt csinálom, és teljesen egyedül vagyok, ahogy kémlelem az eget. Sokszor órákig semmi akció nincs, és azt hiszem ez jobban és kellemetlenebbül fáraszt le, mint a reggeli futások. Ami nem túl szerencsés, mert akkor feleslegesen vagyok ugye csapattag, holott igazából nem, csak hát néha attól még úgy érzem, és nem tesz ez így jót az önbecsülésemnek sem... És már megint kezdem elragadtatni magam. - inkább befogom azt a lepcses pofámat, és zavartan a hajamba túrok. Addig is hátha a tanárnőnek értelmesebb arcot mutathatok magamról, de már késő. Elhangzott minden, amit az imént kimondtam, akármennyire zavaros is a fejemben, ahogy visszatekerem a képzeletbeli lejátszómat. Kell egy diavetítő is...
- Nincs mit ezen megköszönni igazából. Az ilyesmit tanítani kellene, elvégre ha körülnézünk a Roxfortban, itt is találhatunk látszólag elég lelketlen tanárokat, akiknek legnagyobb örömük a diákok vérének szívásával telik. És ezt én mondom, aki alapvetően egy viszonylag jó tanuló. - baromi jó  is lehetnék, csak még idén létezik az a tantárgy, hogy gyógynövénytan, és ez egy kicsit megnehezíti a helyzetemet. Persze ez nem jelenti azt, hogy jövőre nem veszem fel ugyanígy. Sőt, nagyon is fel fogom, meg járok arra a béna szakkörre is. Ki tudja, hogy mire lesz majd jó a továbbiakban.
- Na de kérem! Ki a legfigyelmesebb diákja, és mondjon egy okot, hogy miért ne legyek féltékeny rá? - igen, tudom, hogy rám gondolt, és nagyon jól is esik, de ezt muszáj volt megjegyeznek. Persze csak olyan hangsúllyal, hogy értse, vettem a lapot, és csak viccelek.
Mosolyogva nézem, ahogy Phoenix a gazdája ölébe ugrik, és kicsit el is bambulok, miközben eszegeti a süteményt. Elég érdekes látványt nyújthatok ezzel az idétlen, szinte már meghatott mosollyal, és a rókára meredő tekintettel, de ez nem nagyon tudatosul bennem, elvégre a nőt és az állatot nézni sokkal kellemesebb, mint gondolkodni. És ez nagy szó, mert imádok mindenfélén agyalni, és ennek megfelelően a számat sem bírom szinte soha befogni, amikor már nagyon pengeélen táncolok.
- Ami ebben a szobában történik, az itt is marad. - rákacsintok kedvenc tanáromra, aki mégcsak nem is tanít, de ez abszolút lényegtelen. A kedvenc címet nem a tanítással lehet elérni, hanem az oktatással. - Tudja, örülnék, ha még sokáig itt maradna. Vagy jövőre is jönne... - vagy csak lennének nálunk is normális tanárok. De ez túl nagy kérdés, elvégre Angliában vagyunk. Inkább nem is állítok ennek az országnak semmilyen elvárást. Főleg nem a varázsvilágbeli oktatásnak. Úgy szar az egész, ahogy van.

Néha elgondolkozom azon, mégis kire ütött ez a gyerek, hiszen sok esetben látom a hasonlóságot közte és Neville között, most mégis inkább magamat látom benne. A fiatalkori énemet, aki tizenévesen nem ismert lehetetlent és akinek bizony úgy kellett befogni a száját, hogy ne mondja el a véleményét. Akkor is, ha egyébként senki sem volt rá kíváncsi az égadta világon. Néha túlzásba is vittem, ami azt illeti. Franklin esetében viszont ez nincs így, az értelmet és a makacsságot is az apjától örökölte, de a szabadszájúsága... Valószínűleg az anyja van a dologban, őt viszont alig ismerem, csak futólag, és ez így is van rendjén.
- Sok esetben nekem is vannak fenntartásaim a tananyaggal szemben, de azért összességében nem mondhatjuk azt, hogy ne tudnátok megállni a helyeteket a Roxfort után.. - mondom ezt úgy, hogy néhány hónapja még egy másik iskolában tanítottam, és egyáltalán nincsenek információim a végzett diákokról. Csak arra hagyatkozhatok, hogy ha olyannyira mások lennének a kimeneti követelmények az iskolák között, nem lennének itt cserediákok. Nem lennék itt én sem.
- Semmi baj.. - rázom meg a fejem elnéző mosollyal az arcomon. Inkább csak örülök neki, habár a meggondolatlan megjegyzései sok esetben jelenthetnek kellemetlen következményeket még az élete folyamán. Én nem szándékozom ezt a sort erősíteni. Talán engedékeny vagyok, de nem sértett meg ezzel sem engem, sem mást.
- Nem maximalista egy kicsit, Mr. Longbottom? - sugallom felé apró bólintással, hogy én magam erre igenlő választ adnék, ha tőlem kérdeznék. Én sem elégedtem meg az iskolai tananyaggal, csak részemről volt ott egy nálam tapasztaltabb varázsló, aki frissen végzett aurorként egyengette az utamat a Salemben. Meglepődne, ha tudná, hogy nem voltam én mindig ennyire jó abban, amit csinálok.
- Van valahol egy listám. Nem sok, csak néhány könyv és tudom, hogy ez nem pótolja a gyakorlati oktatás... Nos... hiányosságait.. De talán hasznos volna... - jut eszembe egy köztes megoldás és amennyiben szeretné, szívesen elő is keresem neki jövő hétre, vagy megküldetem bagollyal az Ilvermornyból. Bár azt hiszem magammal hoztam. A könyvek pedig - kis szerencsével - megtalálhatóak a könyvtárban. Vagy a zárolt részben, de abban az esetben szívesen engedélyezem neki az olvasásukat.
- Ebben a korban ez egyáltalán nem meglepő. Mármint az, hogy ráunsz dolgokra. 16 évesen én naponta váltogattam a hobbijaimat és rendszert űztem a szüleim  bosszantásából. Az egyik nap még festő akartam lenni, a másikon már sárkánykutató... - emlékszem vissza egy pillanat erejéig. Gretel Graves-Wilkinson arcát nehéz elfelejteni, ha egyszer az emlékezetedbe vésődik. Utólag már csak nevetni tudnék azon, de mégsem törthetek ki egy diákom előtt spontán nevetésben, csak mert bevillant egy jelenet a múltból. Moderálom magam, de a szám szegletében a mosoly arra hivatott, hogy jelezze, milyen jól szórakozom a nosztalgiázáson.
-  A helyzet az, hogy az akadémiai oktatók próbálják tanítani, de nem mindenki fogékony rá... - próbálom hárítani a témát, mielőtt még belemerülnénk egy sokkal kötöttebb hangvételű témába a rendszer furcsaságai és nehézségei kapcsán. Ide nem csak a pályatévesztő tanárokat sorolnám és nem csak az iskola portájáról tudnék példákat felsorakoztatni. De egy fiatal elme még olyan képlékeny, nem szeretném befolyásolni a véleményét azzal, hogy elmondom a saját álláspontomat.
- Lássuk csak.. Ki is? - teszem fel a teátrális kérdést, persze választ nem adok rá. Ugyanakkor itt meg is húzom a határt, mielőtt jócskán áthaladnánk a tanár-diák kapcsolat határán. A legkevésbé sem szeretnék kompromittáló helyzetbe kerülni egy félreérthető beszélgetés miatt. Be kell látnom, hogy fogékony vagyok a szépen csavart mondataira.
- Egyelőre ebben nem vagyok biztos. A télen történtek odahaza is nagy port kavartak, de nem szeretném, ha ezért az iskolák közötti szoros együttműködés látná kárát... - bizakodó vagyok, legalábbis annak szánom. Más megvilágításba helyezve pedig azt mondhatom, hogy az én munkám aligha ér véget azzal, hogy fényt derítünk a történtekre. Nekem más fontos küldetésem is van ebben az országban, amivel egyelőre elég nehezen haladok.