I want to learn something new // Ms. Wilkinson & Goldie
Vendég
Szer. Feb. 12, 2020 10:09 pm
Ms. Wilkinson & Goldie
Már egy ideje gondolkozom azon, hogy beszéljek Wilkinson professzorral egy bizonyos ügy kapcsán, de még sosem szedtem össze a bátorságomat eléggé ahhoz, hogy az elgondolásból tett legyen. Sokáig, nagyon sokáig emésztettem magamban a dolgot, átnéztem a pro és kontrákat, mérlegeltem, hogy valóban érdemes-e, de végül győzött a gondolat, ami olyan régóta motoszkál már bennem. Ami igazából csak az egyik háztársaim között lezajlott beszélgetés miatt került a fejembe. Akkor került említésre az, hogy Ms. Wilkinson képes a legilimenciára és az okklumenciára. Azóta nem hagy nyugodni a gondolat, mert már elég régóta foglalkoztat ez a tudományág. Emlékszem, hogy még másodévben került a kezembe egy olyan könyv, amiben említésre került, azután pedig már céltudatosan kerestem az ezzel kapcsolatos köteteket, olyan lelkesedéssel, ami még engem is meglepett. A lelkesedés pedig még az idő múlásával sem hagyott alább. Ez az egyetlen dolog, ami mégis meggyőzött arról, hogy megér egy próbát tenni a tanárnőnél, hiszen… mi bajom származhatna belőle? Elutasít? Azt még tudom kezelni. Nem leszek jó benne? Előfordul, de örökre bánnám, ha még csak meg sem próbálnám.
Úgy éreztem, hogy egy pénteki délután lesz a legalkalmasabb időpont arra, hogy felkeressem Wilkinson professzort. Úgy kalkuláltam, hogy az még mindig egy tanítási nap, de már mindenki lazább ilyenkor, a tanárok és a diákok is egyaránt, és így talán kevésbé hamar fog elküldeni engem azt mondván az egész egy nevetséges kérés. Tény, hogy eddig még nem úgy ismertem meg, hogy ilyesmit tegyen meg bárkivel is, de jobb felkészülni a legrosszabbra. Kissé idegesen halogatom az időt a kórus próba után, a lehető leglassabban pakolom el a kottákat a táskámba, és mindenkivel váltok egy-két kedves szót, ezzel is halogatva az elkerülhetetlent. Viszont tudom, hogy ezt már nem húzhatom sokáig. Nagyot sóhajtva, és összeszedve magam az utolsó kottát is beteszem a táskámba, és végre ráveszem magam, hogy elinduljak a tanárnő szobája felé. Egy kis részem reménykedik abban, hogy nem lesz ott, és akkor tovább tudom halogatni a dolgot, de közben az a részem, amelyik alig várja, hogy új dolgot tanuljon az sokkal erősebben van jelen.
Megállok az ajtó előtt, ami jelen állapotában elég fenyegetőnek tűnik a számomra, pedig csak egy egyszerű ajtó és már az én szememben is kezd nevetségessé válni, hogy ennyire tartok egy egyszerű kéréstől. Valószínűleg semmilyen baj nem lesz, ha nemet is mondd, akkor is egy kis idővel később csak nevetni fogok az egészen, hogy ennyire ráparáztam egy ilyen kis egyszerű dologra. Felvértezve magamat végül bekopogtatok az ajtón és próbálok ellenállni a késztetésnek hogy elszaladjak a lehető legmesszebbre. Muszáj lesz határozottabbnak lennem, mert ez nagyon nem állapot így. Bár az is egy kicsit rátesz erre az idegességre, hogy nem nagyon szeretném azt, hogy apa megtudja mire készülök. Nem azért, mert hogy ellenezné, vagy ilyesmi, de… ez egy olyan dolog, amit egyedül szeretnék végigvinni. Nyilván, a tanárnő segítségével, ha egyáltalán belemegy, de apa eddig mindig mindenben segítette az utamat. Nem érezhetem úgy, hogy igazán tehetséges vagyok például a növényekkel, hiszen ezzel együtt nőttem fel, persze hogy jobban értek hozzájuk, mint az átlag. Tanulni pedig mindenki tud. Viszont ehhez a tudományhoz kevesen értenek igazán jól, és én egy akarok lenni közülük, mindenféle családi segítség nélkül.
A félév vége számomra nem csupán azt jelenti, hogy hosszabbodnak a nappalok és hamarosan érkezik a tavasz. Azt is magával hordozza ez az időszak, hogy bizony - így vagy úgy, de - jelentést kell tennem. Összegeznem mindazt, amit eddig sikerült megtudnom. Az pedig nem sok, és főleg nem kellő mennyiségű információ ahhoz, hogy elégedetté tegyem vele a feljebbvalóimat. Nehéz egyszerre két szerepben teljesítenem, de a tőlem megszokott maximalizmus kíséri minden mozdulatomat. A kora reggel kézhez kapott levélből nyíltan kiderül, mennyire elégedetlen a minisztérium a munkámmal, ennek pedig őszintén nem örülök. Persze ez is csak egy átlagos pénteki nap lenne, ha nem jönne még egy tucat levél a diákjaim szüleitől. Szinte már napi lebontásban tudom, hogy mi zajlik náluk otthon és a fejükben, mert nem restek mindent papírra vetni annak érdekében, hogy otthon tudják az utódaikat. Hiába minden nyugtatás, hiába az igazgatónő sorai, melyekkel minden viharfelhőt igyekezett elmosni az útból. A cserediákprogram bizonytalan lábakon áll, míg meg nem találják a gyilkost, és minél később kerül erre sor, annál biztosabb, hogy a tanév közben rendkívüli helyzetre hivatkozva hazaküldenek minket. Erre pedig sem a tanárok, sem a diákok nincsenek felkészülve. A néhány éves tapasztalatommal különösképpen én nem jártam még ilyen cipőben.. Nem is vagyok megelégedve az eddigi teljesítményemmel, és ezt a MACUSA is pontosan tudja. - Ugye te sem akarsz még hazamenni, Phoenix? - vakargatom meg a rókám fejét, amire azonnal száját tátva reagál. Játszani akar, az utóbbi időben őt is kifejezetten sokat hagytam magára, míg én bagolyról bagolyra szenvedtem magam éjszakába nyúlóan, olykor napokig minden alvást mellőzve. Na nem azért, mert nem volt kedvem hozzá vagy időm rá, egyszerűen ilyen hatással volt rám a vállamra nehezedő stressz. Hamarosan pedig... Gondolataim menetét egy halk, bizonytalan koppanás zavarja meg, erre sem én leszek figyelmes, hisz olyannyira alig hallhatóan verődik vissza a hang a fáról, hogy a rókám izgatott motoszkálása kelti bennem a gyanút, hogy valaki vár rám odakint. Ő sosem téved, remek érzéke van a jövevények megjósolásához. Leengedem az ölemből, az ajtóig merészkedik, jóval korábban ott van és várja, hogy őt utolérve megpillanthassa a látogatónkat. Kíváncsibb, mint én. Remélem nem az igazgatónő keres fel újra az aggódó szülők miatt, mert a végén még én küldök nekik rivallót, amiért képtelenek megérteni a mi helyzetünket. A vendégünk pedig először a résnyire nyitott ajtó fényébe szökő állatkámat pillanthatja meg, majd közvetlenül utána engem is. - Ne féljen tőle, nem bánt.. - szögezem le azonnal, mikor a vonásaiból egyértelműen diáknak ítélem. Nem kellene ismernem őt, mégis tudom, hogy ki áll velem szemben. Furcsa egy pillanat. Először Longbottom a tanári karban, majd kiderül, hogy van egy fia. És egy lánya is. A feleségén már nem lepődtem meg. - Segíthetek valamiben? - tárom ki az ajtóm előtte, hátha be szeretne fáradni. Az ajtóban beszélgetni mégsem kényelmes, és ha annak ellenére megkeresett, hogy nem áll közelebbi kapcsolatban velem, bizonyára okkal tette. - Ms. Longbottom, igaz? - pontosítok a nevét illetően. Nem szükséges tudnia, hogy pontosan tudom ki ő.
Vendég
Szomb. Feb. 15, 2020 3:46 am
Ms. Wilkinson & Goldie
Először abban sem vagyok biztos, hogy a kopogásom hallatszik egyáltalán, de kezd az idegesség szépen lassan felülkerekedni rajtam. Már éppen döntenék úgy, hogy rendben, biztos nincs itt a tanárnő, majd máskor megpróbálom, és ezzel gyáván meg is futamodnék, amikor hirtelen mégis kinyílik az ajtó. Az első akit meglátok az viszont nem Wilkinson professzor, hanem egy… gyönyörű róka. Hatalmasra kerekednek a szemeim, és habár fél füllel hallom a fiatal nő mondatát, de eszemben sincs megijedni egy ilyen szépségtől. Helyette egyből csillogni kezdenek a szemeim és az előbbi idegességem is, mintha egy csapásra megszűnt volna. - Megsimogathatom? – Kérdezem nagy mosollyal és izgatottan, ezzel alaposan leleplezve magam, hogy egyáltalán nem félek a rókától. Sőt. Már guggolok is le, hogy közelebb kerülhessek hozzá, hogy jobban megcsodálhassam. Egyből nyúlok is az állat felé, de végül csak akkor érintem meg, ha engedélyt is kapok rá, még akkor is, ha minden porcikám azért remeg, hogy megsimogathassam azt a vörös bundát. Ha az engedély megérkezik végtelenül gyengéden és szeretetteljesen simítok bele a róka szőrébe. - Milyen szép vagy… – Dicsérem mosolyogva, teljesen megfeledkezve arról, hogy eredetileg miért is jöttem. A róka tökéletes figyelemelterelő, ezt be kell vallanom. - Hogy hívják? – Kérdezem kíváncsian, nem igazán akaródzva elszakadni tőle.
Végül a pillanat tovaszáll, és az idegességem is visszatér, amikor a tanárnő megkérdezi, hogy miért is kerestem fel őt. Újra nagyot nyelek és habár elképesztően nehezen, de ráveszem magam, hogy újra felálljak a guggolásból, és hogy a rókától is elszakadjak. - Igen, én lennék. – Bólintok egyik pillanatról a másikra teljesen elkomolyodva és talán egy kicsit sápadtabban is a kelleténél. - Az első kérdésére pedig szintén igen a válaszom. Szeretném megkérni valamire, azért bátorkodtam felkeresni. – Vallom be töredelmesen, és az idegesség megint kezd felülkerekedni rajtam. Újra lepillantok a rókára, mire egy picit meg is nyugszik a lelkem, még ha nem is teljesen. Ha valaki egy ilyen csodálatos állatot tudhat a közelében az rossz ember nem lehet, ez pedig ad egy kis bátorságot. - Zavarhatom most, vagy máskor jobb lenne az időpont? – Kapaszkodok még egy utolsó mentőövbe, hátha azt mondja hogy beszéljünk esetleg máskor, de egy belső hang azt súgja, hogy nem lesz nekem olyan szerencsém.
Ha ez a belső hang igazat szól, csak akkor folytatom azt, amiért idejöttem. Mert túl kell esni rajta, akármennyire is nehéznek tűnik. - Azt hallottam Wilkinson professzorról, hogy igen csak jártas az oklumencia és a legilimencia művészetében. Ezzel kapcsolatban szeretnék kérni valamit. – Szedem össze magam. A hangom néhol megremeg és szinte süt rólam, hogy legszívesebben sarkon fordulnék és elmenekülnék, de az elhatározásom győz és makacsul ott maradok a helyemen. Most már nem fordulhatok vissza. - Ha lehetséges lenne… nagyon szeretnék öntől tanulni. Tudom, hogy ezek nagyon nehéz tudományok, de már régóta foglalkoztat a gondolat. Elméletben rengeteg mindent megtanultam a könyvekből, amit engedéllyel meg tudtam szerezni, de ez nekem nem elég. Mindent szeretnék ezzel kapcsolatban megtanulni, és nem tudtam jobb emberhez fordulni, mint önhöz, tanárnő. – Mondom halkan, de hiába voltam teljesen bizonytalan az elején, most határozottan Wilkinson professzor szemeibe néznek, és egy pillanatra sem sütöm le a tekintetem, akármennyire is tartok a válaszától. - Ön mit gondol erről? Lehetséges lenne? – Kérdezem a vágyakozást a hangomban pedig képtelen vagyok leplezni.
Általában elég néhány nap, jobb esetben néhány óra ahhoz, hogy átértékeljem a helyzetet és kijavítsam a hibát, amit ejtettem ügymenet közben. Akkor van bökkenő, ha a hibát nem én követtem el, ezt már jóval nehezebben tudom kezelni, hiszen a probléma aligha nekem köszönhető, így a megoldás is nehezen származhat tőlem. Minden esetre igyekszem a legjobb formámat nyújtani, még akkor is, ha kevésnek tűnik mindez. Kevésnek tűnik a szülők szemében a jelenlétem és a tudásom, kevésnek tűnik a minisztérium szemében a tapasztalatom és a lojalitásom, épp csak én nem kételkedem magamban. Ha pedig mégis előfordulna ilyesmi, inkább elsepregetem ezt a gondlatot a fejemből. - Azt hiszem, az nem árt.. - adok engedélyt rá, hogy megsimogassa. Phoenix pedig látványosan kiélvezi, hogy a keze alá bújhat. Nagyon jól nevelt róka, már ami azt illeti nem sok egyéb választása van, mint jól viselkedni, mert a felfordulást nehezen tűröm. Csupán egyszer kellett megreguláznom, azóta egyetlen panasz sem érkezett rá. Nem kimondottan tartják háziállatnak, én viszont családtagnak tekintem. - Phoenixnek hívják, közönséges róka és örül a vendégeknek.. - pillantok le rájuk és nem állom meg, hogy ne üljön ki egy apró mosoly is az arcomra, ahogy elnézem őket. Hirtelen bűntudatom támad, látva, hogy mennyire játékos ez a kis állat, én pedig mennyire elhanyagolom a megbokrosodott teendőim mellett. - Fáradj csak be, gyere, gyere! Ne ácsorogj kint a folyosón.. - tárom ki előtte az ajtót és amint belép, be is csukom mögötte, hiszen egyikünk sem szeretne rókavadászatot tartani. Bár azt hiszem diákként még jó bulinak gondolná, ha az udvaron kergetnénk egy kicsit az állatot. Az én vérnyomásomról azonban gondoskodnak az aggodalmaskodó szülők, ha nem muszáj nem kergetném még a rókámat is a gyerekek szeme láttára. Így talán marad némi tekintélyem, még ha ebben nem is lehetek teljesen bizonyos. - Rendben, halljuk.. - adom meg magam a tekintetének. Úgy látom, hogy eléggé izgul, nem teszek rá még egy lapáttal. Igyekszem magam teljesen fesztelennek mutatni, bár van némi kétségem afelől, hogy én vagyok a legmegfelelőbb személy, bármi is forog abban a csinos kis szőke fejében. Ha az anyja vagy az apja tudna róla, hogy most itt van, biztosan egyikük sem örülne neki túlzottan. De legalábbis nem őszintén. Az "Azt hallottam Wilkinson professzorról.." kezdetű mondat hallatán egy pillanatra lefagy a mosoly az arcomról. Akaratlanul is eszembe jut néhány variáció, hogy mégis milyen pletykákat hallhatott rólam, bár ezek egyike sem a Roxfort falai között esett meg. Nem is aggasztott a múlt egészen addig, míg ki nem derültek olyan apróságok, minthogy Longbottom professzor családostól az intézményben él. Ezek tudatában talán kissé feszülten várom a mondat további részét és még akkor sem nyugszom meg teljesen, mikor kiderül, miért is látogatott meg. - Óh, vagy úgy.. Nagyon megtisztelő, hogy rám gondoltál. Bár azt hiszem, ezt nem mondtam el a bemutatkozás során, úgyhogy igazán kíváncsi lennék, kitől hallottad.. - próbálom halogatni a választ, de látom a szemén, hogy szilárd az elhatározása. Nem tűnik kislányosnak, inkább egy makacs kamasznak. Azt hiszem Neville-nek meggyűlik még vele a baja. - Ami a tanulást illeti. Nem fogok hazudni, egyik tanár sem ajánlaná ilyen idős korban az okklumencia és legilimencia elsajátítását. Mindazonáltal... - sóhajtok egy aprót, és közben mindvégig a szemébe nézek. - Láttam már ezt a tekintetet és nem szeretném, ha butaságot csinálnál. Nem állítom, hogy nem lehetséges, de igazán bonyolult, az elmét megérteni nem könnyű dolog, ezt bizonyára tudod, ha valóban sokat olvastál róla.. - magyarázom, miközben hellyel kínálom és elpakolok az asztalomról néhány papírt, hogy legyen helyem, majd leveszem a porcelánt a süteményes tányérról, hogy kiszolgálgassa magát, ha szeretné. - Hadd kérdezzem meg. Van bármi okod arra, hogy ezt kérd tőlem? - aligha gondolnám, hogy egy tinédzser fejében turkálni annyira jó mulatság lenne, főleg ha épp Neville lányáról van szó, de mégis muszáj egyenes választ kapnom rá. Ez a protokoll.
Vendég
Csüt. Márc. 12, 2020 8:48 pm
Ms. Wilkinson & Goldie
Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy egy tündéri róka fog fogadni az ajtóban, és talán épp ez segít csak igazán abban, hogy ne forduljak sarkon és meneküljek el szégyenszemre. - Köszönöm. – Mosolygok rá a tanárnőre, mikor engedélyt kapok a simogatásra, és azután már semmi sem állíthat meg, hogy jó alaposan megszeretgessem az állatot, aki láthatóan élvezi is a kényeztetést. Mindig is nagyon szerettem az állatokat, ha rajtam múlt volna akkor az összes sérült gyíkot, vagy kóbor macskát hazahurcolásztam volna, de apáék mindig elég hamar letörték az ez irányú lelkesedéseimet, mondván, hogy nem lenne túl jó, ha menedékházat csinálnánk az otthonunkból, később pedig a Roxfortból, úgyhogy az ez irányú törekvéseim mindig hamar hamvába fúltak. - Szóval, Phoenix. – Mosolygok még inkább, alig akarva kiengedni a kezeim közül a rókát, ha pedig tehetném és nem lenne most egy betonbiztos elhatározásom, akkor azt határozottan állíthatom, hogy biztos hogy fordítanék arra időt, hogy játsszak vele. Talán, ha minden úgy alakul, ahogy szeretném még lehetséges is lesz ez a jövőben.
Az invitálásra egyből beljebb is megyek, mert habár egy pillanatig sem bánnám, ha esetleg rókavadászatra kellene indulnom a Roxfort területén, azért a célomat továbbra sem tudtam elfelejteni, hiába volt ez a találkozás igen csak kellemes meglepetés. Amúgy sem nagyon szeretném húzni Wilkinson professzor idejét, biztos vagyok benne, hogy ezernyi dolga van nélkülem is, én pedig tisztelem annyira a felnőtteket, hogy ezt figyelembe vegyem. Ezért minden idegességem ellenére is belevetem magam a téma közepébe, és csak remélni merem, hogy sikerrel járok. Tudom, hogy egy egyszerű elhatározás nem fogja megoldani az összes problémámat, ahogy azt is, hogy egyedül erre pláne nem lesz esélyem, és hogy sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy nemet fog mondani, de ismerem magam, tudom, hogy örök életemre bánnám, ha meg sem próbáltam volna. - Öhm… hát… innen-onnan. – Mondom kicsit zavartan, mikor arra terelődik a téma, hogy pontosan honnan is tudom róla ezt az információt. - Tudja, ez a Roxfort. Itt semmi sem marad teljes titokban, akármennyire is szeretné az ember. – Tapasztalat… a bátyám is pillanatokon belül kiderítette, hogy terrorizál pár lány, pedig nagyon nem szerettem volna, ha erre fény derül.
De… nem küld el. Sőt, még meg is fontolja, hogy tanítson! Ez minden képzeletemet felülmúlja és éppen hogy csak megállom, hogy ne tátsam el a számat meglepetésemben. Igaz, hogy még nem ment bele, de a hangsúly ott van hogy még. - Minél bonyolultabb, annál jobb. – Mondom egészen halkan, de teljesen komolyan gondolom. Bizonyítani akarok, nem is másoknak, sokkal inkább magamnak, hogy erre legalább képes lennék. Segítene abban, hogy fejlesszem a béka feneke alatt lévő önbizalmamat, mert ez bizonyítaná, hogy olyanra is lehetek képes, amire nem sokan. Tisztában vagyok, hogy nehéz lesz, de az elhatározásom és lelkesedésem töretlen. Amikor hellyel kínál le is huppanok a székre, majd némi töprengés után egy süteményt is elveszek, mert érzem, hogy most erre a kis cukorbombára szükségem lesz, főleg ha meg akarom valósítani a tervemet. - Több is. – Válaszolom a kérdésére halkan. Kis időt nyerek azzal, hogy újabbat harapok a süteményből, de az alatt az idő alatt is elhatározom magam, hogy teljesen őszinte leszek vele. Amúgy sem árt, mert előbb-utóbb, ha belemegy úgyis minden gondolatomat ismerni fogja. - Az elsődleges okom az, hogy bizonyítani akarok magamnak, hogy képes vagyok rá. Hogy én is lehetek valamiben különleges. Tudom, hogy ez önzőn hangzik… de szeretnék valamit elérni az életben, amit nem sokan. Amihez nem kellenek a szüleim, vagy a bátyám, hogy elérjem... – Vallom be kicsit zavartan. A másik ok pedig, hogy… azt vettem észre, hogy elég érzékeny vagyok a többi emberre. Ez mindig is így volt, kiskoromtól kezdve. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert bennem van a képesség, vagy csak annyira szeretném ezt hinni. De az tagadhatatlan, hogy nagyon hamar megérzem a körülöttem lévők hangulatát, és sajnos hajlamos vagyok valahogy magamra is venni. Azt nem mondom, hogy legilimenciát használok… mert az ennél sokkal bonyolultabb. De néha csak elég, ha ránézek valakire és érzem, hogy mit érezhet. Nem tudom, hogy jól magyaráztam-e el, még nekem is nagyon zavarosnak tűnik, amit mondtam. – Jövök még jobban zavarba, kezdve úgy érezni, hogy az egész csak egy hülyeség és én képzelem be magamnak, mert annyira szeretnék valamiben kiemelkedő lenni.
Szegény Phoenix-em mostanában elég ritkán dugja ki az orrát a szobámból a felsokasodott teendőim miatt. Valóságos ünnepnek érezheti, hogy rajtam kívül más is kitünteti őt a figyelmével. Úgy bújik a szőke fürtös ölelésébe, mintha nem is róka, hanem egy macska lelke lakozna benne. Nem tudok meg mosolyogni rajta, de meghagyom nekik ezt a pillanatot. Talán keresnem kellene a diákok között valakit, aki többet is foglalkozhatna vele a jövőben. Persze csak addig, míg a dolgok ilyen bosszantóan bizonytalanok körülöttünk. Attól ugyanis, hogy a jelen helyzet mellett nem mehetünk el szó nélkül, még nem szakadhatunk ki a mindennapi életünk ritmusából sem. Én legalábbis ezt vallom és igyekszem is úgy tenni, hogy mindenre legyen időm a sok szülői levél és tanári megbeszélés mellett. Eddig sikerrel is jártam, bár nem mondom, hogy nem aludnék már egy jót, mondjuk úgy nyolc órát egyhuzamban. Erre mostanában elég kevés alkalmam volt. Ellenben a kollégákkal felváltva járőrözés közben éjszakánként egyiket-másikat jobban is megismertem. Nem feltétlenül tartom hátránynak tehát a következményeket. De egyelőre nem egy sereg szülő környékezett meg, csak egy kislány. Én pedig kérdő tekintettel fürkészem az arcát, míg meg nem találja a hangját vagy épp a bátorságát ahhoz, hogy beszélni kezdjen. Talán a biztatónak szánt mosoly segíti szóra bírni, ugye nem rémítettem meg? A megjelenésemmel mindig igyekeztem inkább bizalmat sugározni, mióta csak az iskolába léptem, de kétségtelenül nem sikerül mindig tökéletesen. - ... és a falnak is füle van.. - bólintok egyetértve vele. Nos, voltaképp nem kellene csodálkoznom azon, hogy vannak a diákok között pletykásak vagy épp olyanok, akik szeretnek utánanézni az új tanáraiknak. A családomnak ugyanis elég nagy hírneve van az államokban, engem pedig nem nehéz hozzájuk kötni. Ugyebár a név kötelez. Cseppet sem nyugtat meg ugyanakkor a tény, amire sikerül rávilágítania. Elülteti a fülemben a bogarat. Ez egy nagy iskola, nekem pedig titkaim vannak, nem is kevés. Annál jóval nagyobbak is, mint hogy mi történt a múltban az apja és köztem. Bár kétségkívül annak sem örülnék, ha azok az információk napvilágot látnának. Az érkezésemmel nem Neville karrierjére szeretnék árnyékot vetni, sem foltot ejteni a feddhetetlenségén. De az is messze állt tőlem, hogy a diákok körében a legilimentori képességem miatt legyek népszerű vagy egyáltalán beszédtéma. Noha tudom jól, hogy nem mindenki képes rá, szégyennek éreztem volna, ha a családban egyedül rólam derül ki, hogy semmi jelét nem mutatom, hogy ez a tudomány is a birtokomban van. A lelkesedése őszintén szólva a fiatalkori önmagamra emlékeztet, pedig meg merek esküdni rá, hogy nem abban a neveltetésben részesült, mint én az óceán túloldalán. De lehetnek hasonlóak az ambícióink, melyeket figyelemmel hallgatok végig. Nem sürgetem, az időközben az ölembe fészkelő Phoenix-et kezdem simogatni, a füle tövét vakargatni, mielőtt hiperaktív üzemmódba kapcsol és újra kiköveteli a figyelmet a párosunktól. - Semmi kétségem afelől, hogy különleges vagy.. - nyugtatom meg azonnal, hiszen csak a bolond nem látja meg, hogy önértékelési problémái vannak és bizony láttam már nála jóval magabiztosabb kis boszorkányt is. - Szóval innen fúj a szél? Az apád miatt van? - kérdezem finoman. Nem először látnék valakit, aki a szülei nyomdokába akar lépni valamilyen formában. Csak rám kell nézni. Bár azt hiszem én nagyobb csalódást okoztam nekik azzal, hogy végül tanári katedrára léptem, mint amennyire az egész addigi teljesítményem miatt büszkék lehetnének. - Azt hiszem értem mire akarsz kilyukadni.. Nos, ez valóban érdekes. Ritkán, nagyon ritkán, előfordul, hogy születésünktől fogva megvan bennünk a képesség, és fontos, hogy ezt meg is tanuljuk használni. Tudod, mint a jövőbe látás képessége, csak te nem leszel ettől olyan különc.. - mosolyodom el biztatóan. Az én érdeklődésemet ugyanis tényleg felkeltette. Vajon a szülei nem vették észre, vagy nem tulajdonítottak ennek különösebben nagy jelentőséget? Érdemes lett volna nekik is odafigyelni rá, persze Merlinre!, nem feltételezem én azt senkiről, hogy nem ismeri a saját gyerekét. - Mivel abban a sajátos helyzetben vagy, hogy mindkét szülőd a kastélyban van, talán előbb velük kellene megbeszélned. Ha valóban így van. Tehetünk egy próbát, ha szeretnéd, csak hogy biztos légy benne, hogy valóban készen állsz rá. De a bonyolultsága mindenképpen szükségem van a szüleid beleegyezésére ahhoz, hogy taníthassalak - úgy gondolom, hogy jobb ezt előre tisztázni. A legtöbben ettől talán megrettennének, de nem célszerű eltitkolni a család elől. Na meg persze nem hiányzik egy botrány..
Vendég
Hétf. Ápr. 20, 2020 11:03 pm
Ms. Wilkinson & Goldie
Igazából nem lepődik annyira meg azon, hogy rájöttem jó ezekben a tudományokban. A diákok pletykásak, a Roxfort pedig tökéletes táptalajt ad ezeknek a terjedésének, ahogy annak is, hogy az égvilágon semmi se maradhasson titokban, akármennyire is szeretné az ember. Előbb-utóbb minden kiderül. -De még mennyire. – Bólintok rá teljes egyetértésben. Kezdem magam kevésbé feszélyezve érezni a közelében és ez már abban is látszik, hogy kezdek sokkal közlékenyebb lenni az irányában. -Köszönöm. – Motyogom kicsit zavartan elpirulva, mikor azt mondja, hogy különleges vagyok, habár azért én annyira ezt nem érzem magamon. Inkább úgy fogalmaznék, hogy érzékenyebb vagyok, mint a legtöbb ember, és ez is inkább rossz tulajdonság, mint jó. Nem hiába zárkózom be annyira a saját kis csigaházamba, amikor csak tehetem, mert így sokkal egyszerűbb nekem is, meg mindenki másnak is.
Az újabb kérdésére hosszabb csend következik. Az apám miatt lenne? Valahol igen, de igazán mégsem. De ezt mégis hogyan fogalmazhatnám meg a tanárnő előtt? - Azt hiszem… ez ennél egy kicsit bonyolultabb. – Vallom be. -Igen, szeretném, ha büszke lehetne rám, nem pusztán azért, mert a lánya vagyok, vagy mert ugyanúgy oda vagyok a gyógynövényekért, mint ő, hanem valami olyasmiért is, amit tényleg saját magam értem el. A gyógynövényekkel lényegében felnőttem, mindig ott volt, hogy meg tudjam szeretni és tanulni a növényeket annyira, hogy kapásból fel tudjam sorolni a Roxfortban lévő gyógynövényeket és hogy hogyan kell velük bánni. Azt pedig nem választhatta meg, hogy milyen lánya szülessen, ezt dobta a gép. Mármint… ő olyan típusú ember, aki akkor is szeretne, ha nem lenne bennem varázserő, vagy ha velejéig gonosz lennék. – Motyogom el a végét egy kicsit. - Szóval igen… részben miatta is szeretnék bizonyítani. De továbbra is inkább saját magam miatt, mert érzem, hogy ha nem teszek meg mindent azért, hogy… hogy jobb legyek, akkor sosem leszek elégedett önmagammal. – Mondom halkan, a maradék sütit méregetve a kezemben.
- Nem tudom, hogy én ilyen vagyok-e, vagy csak tényleg azt akarom hinni, hogy ez lehetséges. – Vallom be zavartan felpillantva rá, de gyorsan visszatérek a sütemény tanulmányozásához. - Ezért is kérném az ön segítségét. Máshogy nem tudnám kideríteni, nem igaz? – Kérdezem. Amikor viszont jön a szüleim beleegyezésével, elhúzom a számat. - Nem fognak belemenni. – Mondom elveszítve minden reményemet és egészen összehúzom magam a széken. Az eddigi hirtelen lelkesedés teljesen eltűnt, és megint kezdek elzárkózni a külvilág, és főleg a professzor elől. - Nem mennének bele azért, mert nem hiszik, hogy képes lennék kezelni egy ilyen bonyolult dolgot, azért, mert még túl fiatal és tapasztalatlan vagyok. – Suttogom szinte, felhúzva magamhoz a térdeimet a széken és elrejtem az arcomat a hajzuhatagom mögé. Már épp kezdtem volna beleélni magam, és a szavai úgy hatottak rám, mint egy jeges vödör víz.
Merem hinni, hogy sikerül a zavarát némiképp enyhítenem és a szavaim - vagy épp a kis kedvencem - miatt kezdi elengedni magát a társaságomban. Régebben tartottam a gyerekektől, a kamaszoktól főleg. Egészen sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy tanár legyen belőlem, aztán jött a váltás. Bár a gyerekek gondolata így sem áll hozzám olyan közel, azt például el sem tudom képzelni, hogy belőlem valaha anya legyen. Nem is foglalkoztatott ez a gondolat egészen addig, míg meg nem pillantottam az iskolában... Nos, mindegy. Tudom kezelni és csak ez számít. Ettől függetlenül a kapcsolatom a diákjaimmal kimondottan jó, én annak tekintem. Talán épp azért, mert nem akarok mindenáron anyáskodni felettük, mégis törődök velük. Ez kiváltképp egy bentlakásos iskolában fontos, csak sajnos ennek lényegi értékét sokszor alábecsülik. Most pedig, hogy itt ül az irodámban Neville lánya, azé a Nevillé, akit egyszer régen nagyon közelről ismertem, nem tudok egyszerűen úgy tenni, mintha átlagos lenne. Mégis muszáj a háttérbe szorítanom minden tényezőt, ami bármilyen irányba befolyásolhatná a beszélgetésünket. Nem akarok elhamarkodott választ adni, épp ezért óvatosabb és megfontoltabb vagyok, mint egyébként. A forrófejűség már rég nem jellemző rám. - Semmi kétségem afelől, hogy édesapád büszke rád... - biztatom őt, bár alighanem nem azért jött hozzám, hogy ebben a tudatban megerősítsem. A vak is láthatja, hogy így van, Neville egyébként sem volt soha jó a titkolózásban, pláne ha olyan dologról van szó, amit nem is kell titkolni. Igen gyorsan kiül az arcára a büszkeség, ha a lánya kerül szóba és az aggodalom, ha a fiára terelődik a szó. Remélem, hogy csak nekem ennyire világos minden és a kollégák, hovatovább a diákok nem tudnak így olvasni a professzorban. - Ebben igazad van! - értek egyet vele végül. Nem tudok belekötni, nagyon is jól látja a helyzetet, nem fogok hazudni sem neki. Neville akkor is szeretné, ha ő lenne a legproblémásabb gyerek az iskola történelmében. Ehhez pedig nem kell sem tanári végzettség, sem aurori fokozat, hogy tudjam. Egyszerűen csak így van. Ez a szülők dolga. - Ez részben örökölhető, azt hiszem. Természetes, hogy valamelyest hasonlít az érkelődési köröd a szüleidére, hiszen így nőttél fel. Körülvesznek a növények, édesanyád pedig gyógyító.. Viszont az igenis a te érdemed, hogy mennyi mindent tanultál eddig. Semmi nem volt kötelező ebből. Apádék akkor is büszkék lennének rád, ha nem lennél jobb bármelyik növényhatározónál.. - nyugtatom meg. Annak szánom, remélem ő is így értelmezi. Talán mégis csak hallania kell ezt mástól is, ha én vagyok itt, akkor tőlem. - Persze megértem a törekvéseidet.. - bólintok végül. Mindenki csak ezt akarja. Elégedettséget, és felmutatni valamit, amit saját maga ért el. Én is pont így kezdtem, de ezt azért nem mondhatom neki. - Ha nem állsz elő nekik a terveiddel, egészen biztosan nem fognak belemenni.. - csak remélem, hogy nem vagyok túl kíméletlen. Pillanatok alatt nyilvánvalóvá válik, hogy egy érzékeny lelkű lányról van szó, akinek elég keveset engedtek meg az eddigi élete folyamán. - A szüleid bizonyára nagyon jól ismernek téged, de nem hinném, hogy édesapád ne kérné ki a véleményemet ezzel kapcsolatban. Nem ígérhetem, hogy mindenáron beleavatkozom, de ha szeretnéd beszélhetünk erről együtt a szüleiddel.. - ajánlom neki, mielőtt még teljesen letaglózna a látvány, ahogy magához öleli a térdeit és szinte teljes letargia lesz úrrá rajta. Erre kétségtelenül nem számítottam. - Nézd Marigold, nem tehetem meg, hogy a hátuk mögött olyasmire tanítalak, amibe egyikük sem egyezett bele. Te is tudod, hogy ez jelen körülmények között, mikor egyébként is sok esetben meg van kötve a kezünk, mit eredményezne. - sóhajtok fel kissé tanácstalanul. Mindig a diákjaim érdekét helyezem előtérbe, bár arra még nem volt példa a pályafutásom alatt, hogy bele kellett volna folynom bármilyen megbeszélésbe a szülőkkel. Most sem örülnék neki túlzottan, érthető okokból. De talán épp azért mernék erre vállalkozni, mert ismerem Neville-t. Legalábbis szeretném hinni, hogy nem változott annyit a házassága és a szülőség alatt, hogy ha meggyőző érvekkel állok elé, akkor is elutasítaná a lánya tervét. - Egyébként apád sem volt mindig tapasztalt varázsló, ha valaki megértheti a helyzetedet, az pont ő.. - próbálom oldani a feszültséget, de csak utólag jövök rá arra, hogy mit mondtam. Te jó ég Willow...
Vendég
Vas. Jún. 28, 2020 3:02 pm
Ms. Wilkinson & Goldie
Ha végiggondolom az eddigi éveimet a Roxfortban, arra kell rájönnöm, hogy nem igazán kerültem közel senkihez a tanárok közül, apámon kívül. Minden egyes alkalommal, amikor valamit nem tudtam, vagy szenvedtem valamelyik tantárggyal, akkor apához fordultam, mert benne bíztam egyedül igazán. A mostani helyzet viszont más. Nem véletlenül döntöttem úgy, hogy ideje más segítségét kérni, és az sem levegőből kapott dolog volt, hogy mindezt titokban szerettem volna tartani mindenki elől, főleg a szüleim elől. Megvannak erre a saját okaim, még akkor is, ha ez külső szemlélő számára kicsit érthetetlen is lehet. - Igen… - Görbülnek gyengéd mosolyra az ajkaim, mint ahogy szinte minden egyes alkalommal, amikor apám kerül szóba egy beszélgetés során. Le sem tagadhatnám, hogy mennyire rajongok érte, olyan szinten már, ami szerintem sem feltétlenül egészséges, de nem tudok mit tenni az érzéseim ellen. Apa a példaképem, a hősöm és képtelen vagyok nem piedesztálra emelni őt a szívemben. - Néha olyan érzésem van, hogy alaptalanul büszke. - Vallom be halkan, és a mosoly is hamar eltűnik az arcomról. Sőt, igazából elég sokszor van ez az érzésem, hogy ő is csak ugyanúgy elfogult velem szemben, mint én vele, és akármit csinálhatok, ő akkor is büszke lesz rám. Olyankor is, amikor ahelyett, hogy magam oldanám meg a fennálló problémáimat, megint hozzá rohannék helyette. Ez már annyira megszokottá vált, hogy tényleg az lenne a szokatlan, ha nem így tennék egyből, és már saját magamon is meglepődtem, hogy például amikor megkezdődtek a zaklatások a lányok részéről, nem mondtam el neki egyből, várva azt, hogy mint máskor is, rohanjon a megmentésemre, Frankievel karöltve.
- Igen, valószínűleg így van. - Bólintok, amikor a szó az érdeklődési kör öröklődésére terelődik. - Bár az kicsit furcsa, hogy Frankie például halálra unja magát az összes olyan beszámolóm közben, amit a gyógynövényekről tartok nagy lelkesen. - Mondom egy újabb szeretetteljes mosoly kíséretében. - Oké, az is tagadhatatlan, hogy Frankie egészen más személyiség, mint amilyen én vagyok. Más az érdeklődési köre, és ez rendben is van így. Ezek ellenére is képes minden egyes alkalommal meghallgatni, még akkor is, ha süt róla, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint hogy a több százszor hallott magyarázatokat hallgatni. - Kicsit megrázom a fejem, hogy kiragadjam magam az emlékeimből, nem azért jöttem ide, hogy beszámoljak az erős családi kötelékeimről. Ennél sokkal nagyobb terveim vannak. Az viszont már egyáltalán nem tetszik, hogy falakba ütközöm, habár annyira nem is lep meg. Nem is tudom, hogy miért engedtem azt, hogy beleéljem magam olyasmibe, amiről szinte biztos voltam benne, hogy nem fog a tanárnő beleegyezni.
Elég nehezen veszem rá magam arra, hogy újra rápillantsak, továbbra is teljesen összekuporodott testtartásban, újra elzárkózva kicsit a külvilágtól, és szidom magamat, amiért ennyire fellelkesedtem, mikor tudhattam volna, hogy nem lesz jó vége. - Tudom, hogy igaza van. - Mondom csak egy apró sóhajjal, teljesen letörve. - De… ez bonyolult. Ismerem a szüleimet, pontosan tudom már, hogy mi fér bele azokba a határokba, amiket nagy ritkán feszegetni szoktam, ez pedig biztosan nem fér bele. - Szinte úgy hallom a hangjukat, mintha itt lennének velünk a szobában. Apa talán még belemenne, de anya semmiképpen, erősködve azzal, hogy még túl fiatal vagyok ilyesmihez, apa pedig egy idő után úgyis egyetértene vele, mert mindig ez szokott történni, ha olyan van, amiben esetleg nem értenek egyet. Sikerül teljesen elmerülni a reménytelenség mocsarában, egészen addig, amíg meg nem hallok egy újabb mondatot, ami úgy előhozza bennem a kíváncsiságot, mintha valaki megátkozott volna. Érdeklődve kerülök elő a hajam mögül, és újult érdeklődéssel nézek Willows professzor felé. - Ismeri az apámat? Ez úgy hangzott, mintha már egy jó ideje ismerné. - A kérdésem ártatlan, és őszintén érdeklődő, mindig is érdekelt milyen volt apa fiatalabb korában, állandóan kérdezgetem Harry bácsit is, vagy bárkit, aki hajlandó nekem válaszolni, ebben a szituációban sem tudom meghazudtolni önmagam és az apám iránti rajongásomat, és tűkön ülve várom azt, hogy újabb és újabb információkat szerezhessek róla.
Nagyon szeretném elűzni a kétségeit, mert igenis foglalkoztat, hogy mit gondol magáról. Pocsék tanár lennék, ha hagynám abban a hitben tovább gördülni a problémák felett, hogy azt képzeli, nem érdemli ki a dicséretet. Ugyan elég távol állok tőle, és nem is az az elsődleges feladatom, hogy megerősítsem a önbizalmát, de más esetben, mikor valaki nincs abban a kivételes helyzetben, hogy a szülei olyan közel legyenek hozzá, mint Marigoldhoz Hannah és Neville, csakugyan ez a hálátlan szerep is ránk hárul. - Nos, az én álláspontom az, hogy édesapád tud különbséget tenni a diák Marigold és a lánya között, még akkor is, ha a kettő egy és ugyanaz. Ahogy te sem hívod apának őt óra közben, mert az valljuk be, elég kínos volna mindkettőtöknek. Az elmondásai alapján pedig elég tehetséges kis boszorkány vagy, ha szabad megjegyeznem.. - küldök felé egy bátorító mosolyt. Ilyenkor nem szabad elfeledkeznie arról, hogy nem csak ő van ilyen helyzetben, fordított esetben a szüleitől is elvárható, hogy iskolaidőben pont ugyanúgy kezeljék őt, mint bármelyik másik diákot. Még akkor, ha látványosan nincs vele kivételezve, ismerem Neville-t annyira, hogy tudjam, ez csak valamelyik másik univerzumban tudna megvalósulni, ahol egészen más személyisége lenne. - Emiatt ne fájjon a fejed. Senkit nem érdekelhet a világon minden, nem igaz? Biztos vagyok benne, hogy nem ellened szól Franklin véleménye. Na látod! Te is pontosan tudod, hogy emiatt kár aggódnod, még testvérek között sincs két teljesen egyforma. Sőt, ez igazából jó. Sejtem, hogy mindenki ezt mondhatja neked... - nevetem el magam. Bizonyára nem én vagyok az első, aki a színfalak mögött mozogva igyekszik némi lelket és kellő bátorságot önteni belé, hogy szépen tovább tudjon haladni azon az úton, amit a szíve választott neki. Nekem is időbe telt, mire megengedtem magamnak ezt a luxusnak számító dolgot. A szívemet követni. Az viszont egészen idáig vezetett. Van ennek egyébként bármilyen jelentősége? Azon kívül persze, hogy jócskán megbonyolítottam a dolgokat több szempontból is... - Kedvesem! - szólítom meg szeretetteljes hangon, hátha újra a bizalmába tudok férkőzni. Egy kicsit úgy érzem, hogy elvesztettem a kapcsolatot akkor, mikor megpróbáltam más irányba terelni, de nem tehetek a kedvére, ha nincs hozzá szülői engedélyem. Ez még engem is köt, pedig sokszor szoktam a saját szakállamra dolgozni, de a roxforti jelenlétemet és ezzel a nyomozásom sikerességét nem tehetem kockára egy ifjonc boszorkány szeszélyei miatt. - Én nem állítom, hogy jobban ismerem a szüleidet Nálad.. Viszont magamat ismerem, egészen jól, ami azt illeti... - eresztek el újra egy mosolyt, ezúttal egy kicsit talán bensőségesebb fajtából, amit tudom, hogy nem szabadna. Mégis ahogy rá pillantok, akár egy kalitkába zárt kismadarat látnék, aki szárnyalhatna, ha meglenne rá a lehetősége. - Remélem tudod mire szeretnék célozni.. - teszem hozzá várakozva. Ha hajlandó arra, hogy vegye a bátorságot és a szülei elé álljon az ötletével, én hajlandó vagyok arra, hogy támogassam őt, míg véghez nem viszi. Nem szoktam ígérgetni, épp ezért most sem teszem. De ha komolyan gondolja mindazt, amit elmondott, ő is tudja, hogy ez az egyetlen lehetősége, hogy végül révbe is érjen. - Oh, édesapád nem mesélte volna? - legyintek egyet, mintha apróságról lenne szó, de legalább a figyelme újra itt van. Vagy inkább a témán, ha pontos szeretnék lenni. - Korábban volt szerencsém édesapádhoz. Réges-régen, mikor még nem volt professzor. - utalok homályosan vissza a múltba. De csak óvatosan, felkészülve arra is, hogy ez talán nem olyan új információ neki, mint amennyire annak tűnik. Ami Amerikában történt, az ugyanis ott is maradt. Egy életre.
Vendég
Hétf. Okt. 19, 2020 5:06 pm
Ms. Wilkinson & Goldie
A tanárnő szavai, ha csak egy cseppet is, de képesek megnyugtatni. Még akkor is, ha tudom, hogy ez nem feltétlenül igaz, ismerve apát. - Most ugyanarról az emberről beszélünk? - Kérdezem egy apró kis mosollyal. - Ha magamból indulok ki, akkor sem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ő az apám, amikor az óráján vagyok. Ez engem motivál, még jobban szeretnék teljesíteni és ez természetesen jön is, amikor ő van a közelemben. Igazából mindig is valamilyen szinten a tanárom volt, hiszen tőle tanultam mindazt, amit a gyógynövényekről tudok, és tisztában vagyok azzal, hogy többet is tudok róluk az évfolyamtársaimnál. Azt pedig, hogy tehetséges vagyok, szerintem mindenkinek elmondja, akivel csak szembefut, mert eléggé elfogult. Ezt pedig úgy mondom, hogy nagyon szeretem, de azért ezzel még én is tisztában vagyok. - Csóválom meg kicsit a fejem, még mindig mosolyogva. Apát ismerve rólam is és Frankieről is mindig mindenkinek ódákat zeng, még akkor is, ha például bennem aztán jó pár hiba megtalálható.
- Persze, Frankie egy egészen másik világ, de azért tudom, hogy ő is tűzbe tenné értem a kezét, ha úgy alakulna, ahogy ez így van fordítva is. - Mosolygok szeretetteljesen. - Amúgy meg igen, elég sokan szokták mondani. De néha azért én még így is aggódom. - Nevetek én is halkan. De hiába beszélgetünk el ilyen kellemesen az engem foglalkoztató problémákról, a célomat így sem nagyon sikerült elérni, pedig… nagyon reménykedtem benne. A terveim nagy része mind bugyutának hangzik ehhez képest, pedig tényleg sok célt tűztem ki magam elé annak érdekében, hogy változtassak magamon, és ezt vártam a leginkább. A kedves szavaira újra fel pillantok rá, kissé bizonytalanul, de ahogy szépen lassan elérnek hozzám a szavai, úgy kezdenek a reményeim újra feléledni. Szinte láthatja, ahogy világosság gyúl a gondolataim között, mikor végre megértem mire is akar célozni, és ennek hatására egyből visszatér a lelkes mosolyom, ami olyan hirtelen tűnt el az előbb. - Igen. Köszönöm. Beszélni fogok velük. - Mondom végül, habár az is egy szép menet lesz, de tudom, hogy most már legalább egy támogatóm biztos akad a szüleim meggyőzésében. - Szokott mesélni Amerikáról, de magáról soha meg hogy milyen volt. Azt nem említette, hogy ismeri a tanárnőt. - Mondom kicsit elgondolkozva, de hamar túl is lépek ezen a furcsaságon, mert a kíváncsiságom teljesen felülkerekedik rajtam. - Mesélne nekem róla, kérem? - CSúszok előrébb a széken, és szinte tűkön ülve várom azt, hogy jobban beavasson apa fiatalabb éveibe. Mindig is érdekelt vele kapcsolatban minden, így egyáltalán nem meglepő, hogy ilyen izgatottá válok, ha arra van lehetőségem, hogy több információt tudjak meg a múltjáról.
Talán valamelyest sikerül a helyzetet kordában tartanom, és Marigold sem rémül meg teljesen, elvégre épp az ellenkezője volna a célom. Tudom, hogy sok bátorság kellett neki ahhoz, hogy megkörnyékezzen ezzel a kéréssel, és őszintén becsülöm benne, hogy végül meg is merte tenni. Látom benne, hogy tényleg szeretné, így nehéz lenne elutasítanom őt. Nem is teszem. - Csak egy Neville Longbottomot ismerek.. - tárom szét a kezem, de közben mosoly kúszik az ajkaimra. Biztató mosoly. Szeretném, ha nem csak előttem vállalná fel a vágyait, hanem a szülei előtt is. Nekem is könnyebb lenne a dolgom, ha ismerném az álláspontjukat ebben a kérdésben. - A szülői elfogultság teljesen természetes. Persze én nem vagyok szülő, mármint technikailag nincs gyerekem, de van egy keresztlányom és ez sok szempontból hasonlít. Igyekszem mértékletes lenni, csak nem mindig sikerül. Sokkal nehezebb lehet édesapádnak, hiszen te itt vagy az orra előtt. Természetes, hogy büszke rád és az is, hogy hangoztatja. Emiatt nem kell rosszul érezned magad.. - próbálok a lelkére beszélni. Az, hogy már nincs összegömbölyödve, mint aki a végítéletet várja, már jó jelnek számít. És mosolyog. Én is igyekszem könnyed maradni, pedig nem állítom, hogy nem esik nehezemre ilyen lelkesedéssel beszélnem az apjáról. Zefinae említése azért valamelyest kárpótol, a vonásaim is ellágyulnak egy pillanatra. Hiányzik az én kicsikém. Ebben a pillanatban meg is fogadom, hogy este írok neki. Valami különös oknál fogva mindig kitörő lelkesedéssel fogadja a leveleimet. - Szép dolog a testvéri kötelék... - bólintok továbbra is mosollyal az arcomon. Franklinnel is szorosabb kapcsolat alakult ki közöttünk, mint ami megszokott volna tanár és diák között, de természetesen a szó lehető legjobb értelmében. Talán a Neville-től örökölt gének miatt sikerült ilyen gyorsan közel kerülnie hozzám. De az is meglehet, hogy csak bebeszélem magamnak az egészet, mert elfogult vagyok. - Szívesen elkísérlek. Leülhetünk beszélgetni négyesben erről a dologról. Természetesen megértem, ha inkább te beszélnél a szüleiddel, de ha egy pillanatig is úgy érzed, hogy szükséged lenne rám, tudod hol találsz... - biztatom továbbra is, hogy ne hagyja annyiban. Ha tényleg erre vágyik, úgysem tud majd nyugton maradni, ha pedig magától próbálja meg tanulgatni, annak nem minden esetben van jó vége. Én nem kételkedem a képességeiben, sem abban, hogy meg tudja győzni a szüleit az álláspontjáról. Az egyiküket legalábbis biztosan. - Amerika klassz hely.. Bár Anglia is tartogat meglepetéseket.. Neville talán azért nem beszélt arról az időszakról, mert nem szeret a háborúról beszélni. Mit is mondhatnék?! Vicces volt az első találkozásunk, szó szerint egymásba botlottunk a nagyanyám portréja előtt Salemben. Akkor kezdtem az akadémiát... - réved el a tekintetem nosztalgiázás közben. - Találkoztunk néhányszor édesapáddal, mindig borzasztóan előzékeny volt. Kedves fiú. Igazán megnyerő személyiség.. Bár igen furcsa volt, hogy mugliknak hívja a varázstalan embereket és mindig vajsört akart inni.. - nevetek fel aztán a szép emlékek gondolatára. De sajnos nem mind szép. Meg is rázom a fejem, hogy elhessegessem őket, még mielőtt Marigold megneszelhetné, hogy egyáltalán csak eszembe jutottak. - Bocsánat, egy kicsit elkalandoztam.. Mit szeretnél tudni?
