The benefits of soothing herbs // Neville & Goldie

Nesztelenül nyitom ki a kedvenc üvegházamnak az ajtaját, miután megbizonyosodtam róla, hogy se apa, se más nem tartózkodik bent. Szeretnék egyedül lenni, csak a növények megnyugtató társaságában, bízva abban, hogy az majd segíteni fog abban, hogy ne jelenjenek meg folyton szörnyű képek a lelki szemeim előtt. Senkinek sem mondtam el, de amióta meghalt az a Briggs nevű fiú, nem igazán van nyugtom a kastély falai között. A tanórákon, vagy amikor a szüleimmel, Frankievel, vagy a barátaimmal találkozom, akkor úgy teszek, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Mosolygok, élem a mindennapi életemet, és habár kicsit szűkszavúbb vagyok még a szokottnál is, de a színjáték egész jól megy. Eddig még nem nagyon gyanakodtak arra, hogy bármi probléma lenne, és szerencsére egyikük sincs ott a hálókörletemben, mikor nem is olyan kevés alkalommal felriadok a rémálmokból. Magamat sem értem, hogy miért rázott meg ez az egész ennyire. Nem is ismertem azt a fiút, csak látásból, de akkor sem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, és amikor csak tehettem inkább kitértem az útjából. Soha még csak egy szót sem váltottunk egymással és ez így volt tökéletes. Aztán meghalt. Egyik pillanatról a másikra, mintha egy élet csak egy kicsi hajszálon függene, ráadásul ahogy hallottam megölték. Ép ésszel nem tudom felfogni, hogy hogyan lehet valaki képes ilyesmire. Még csak azt sem mondhatnám, hogy azért rázott meg ez ennyire, mert így félek attól, hogy én is erre a sorsra juthatok, nem, egyszerűen csak… belegondolni abba, hogy valaki meghalt, az zaklat fel. Ha csak egy kicsit is belekúszik annak a szerencsétlen fiúnak a képe a gondolataimba, egyből elszorul a torkom, és a gyomrom is görcsbe ugrik. Az álmaimban is az jelenik meg, ahogy mozdulatlanul, üveges tekintettel mered a semmibe, mert azokkal a szemekkel már nem láthat többé semmit.

Nagyot nyelek és egy sóhaj után próbálom elengedni a borús gondolataimat, hiszen pont azért jöttem ide, hogy ez sikerüljön. Továbbra is majdhogynem macskaléptekkel megyek oda az éppen aktuális kedvenc növényemhez, ami igazi különlegesség. Nem is tudom, hogy apa hogyan tudja ezeket beszerezni, de egyáltalán nem panaszkodom. Amikor csak időm engedi, akkor is mindig bekukkantok ide, hogy megnézzem minden rendben van-e vele. Amikor odaérek a mood oscillationes plantae-hez, egyből egy pici mosoly jelenik meg az arcomon. Gyengéden végigsimítok a levelein, mire azok egy pillanat múlva kellemes meleg sárga színben kezdenek tündökölni. A különlegessége a növénynek az, hogy bárki aki a közelébe megy, megérzi a hangulatát és annak megfelelően változtatja a színét. A viszontlátás öröme miatt változott sárgára, jelezve ezzel az érzéseimet. Nagyon érdekes növény, ritka alapanyagnak számít, mert bájitalban használva eléggé szeszélyes, nagyon vigyázni kell az adagolásával, és akár hosszú távú következményei is lehetnek, ha rosszul használják. A tartása sem a legegyszerűbb, mert igen csak érzékeny minden változásra, és minden ilyen növénynek más igényei vannak, amit nehéz kideríteni. Olyan, mintha mindegyiknek meglenne a saját kis személyisége, valamelyik barátságosabb és szereti a napfényt és a meleget, de van olyan is, amelyik inkább a sötétben érzi jól magát.

A mostani az előbbi kategóriába tartozik. Kifejezetten szereti a meleget, ezért gyakran szoktuk színes sálakba bebugyolálni, amiket különösképpen előnyben részesít. Most is van rajta egy pár, ami megint mosolygásra késztet. Rutinos mozdulatokkal veszem elő az egyik locsolókannát, amit hamar fel is töltök friss vízzel. Aztán pár rózsaszirmot is beleteszek, mert pontosan tudom, hogy azt nagyon szereti, én pedig ma kényeztetni akarom. Lassan, figyelve arra, hogy a vízsugár vékony és ne legyen sok egyszerre, elkezdem megöntözni és mosolyogva figyelem, ahogy a levelei erre lelkesen megrezdülnek, jelezve, hogy ez most jól esik neki. Hiába nem szeretném, de a gondolataimba megint visszaférkőznek azok a dolgok, amiket el szeretnék felejteni, és ami elől ide, az üvegházba menekültem. A mosoly lassan, de biztosan eltűnik az arcomról, a növény pedig egyből érzékelve a változást sötétkékké válik, a levelei pedig lekonyulnak, hűen tükrözve a hangulatomat.
- Sajnálom… nem akartalak téged is elszomorítani. – Mondom neki halkan, kissé bűntudatosan.  

Neville x Goldie

Gyengéden simogatom Moody leveleit, ahogy magamban elneveztem, de a hangulatomat nem tudom egyik pillanatról a másikra megváltoztatni, ezért ő továbbra is levert marad, hiába minden igyekezetem. Mostanában egyre gyakrabban tapasztalom azt, hogy hajlamos vagyok más embereknek a hangulatát eléggé magamra venni, ami még számomra is érthetetlen. Biztos ez is rátett egy lapáttal arra, hogy úgy érzem most magam, ahogy, de az is tagadhatatlan, hogy akármennyire is próbálok nem tudomást venni róla, az a haláleset igenis eléggé megrázott. Nehéz úgy tenni, mintha mi sem történt volna, még ezután is, hogy mostanra már a nagyja találgatás és sustorgás megtörtént, és kicsit a diákok is megnyugodtak, de én valahogy képtelen voltam rá. Ez is csak azt bizonyítja, hogy mennyire gyenge vagyok. Bezzeg mást nem viselt meg ennyire ez, ami teljesen érthető is lenne, mert nem nagyon kedvelték Kyle-t de… azért mégis csak egy ember volt, akinek erőszakkal elvették az életét. Ezt pedig akárhogy is nézzük, elképesztő bűn.

Annyira elmerülök a sajátos kis gondolataimban, hogy meg sem hallom, hogy valaki szintén belép az üvegházba. Csak akkor eszmélek fel, mikor meghallom apa hangját, mire ugyan kicsit sápadtan, de egyből rámosolygok, és örömmel simulok bele az ölelésébe, hogy aztán pár pillanattal később viszonozzam azt. Apa mindig is megnyugtató figurája volt az életemnek, és habár egyáltalán nem úgy terveztem, hogy ma összefussak vele, de lássuk be, ez eléggé elkerülhetetlen volt. Amikor eljöttem ide, úgy éreztem muszáj egy kicsit egyedül maradnom a gondolataimmal, hátha az segít kibogozni a megmagyarázhatatlan rossz érzéseimet, hogy eltűnjenek és ne kelljen velük többet foglalkoznom, de… azért mégsem annyira rossz, hogy apa itt van és megint átölel. Már csak ettől a puszta gesztustól is egy fokkal jobban érzem magam, akármennyire is nem tesz jót az önbizalmamnak az, hogy még mindig ennyire apára hagyatkozom, mindenben.

- Apa. – Mondom továbbra is mosolyogva, de őt lehetetlen becsapni, főleg akkor nem, ha Moody is a pártján áll, mert továbbra is sötétkék színben pompázik, habár a levelei már nincsenek annyira lekonyulva, hála apa érkezésének.
- Jól vagyok… – Kicsit elpirulok, mert én is tudom, hogy ez azért egyértelmű füllentés volt, és azt sosem tudtam jól alkalmazni, főleg nem előtte. Ezért csak végül sóhajtok, és úgy döntök, hogy tűnjek akkor gyengének, de elmondom, hogy mi a bajom, már hetek óta.
- Nem, igazából nem vagyok jól. – Vallom be végül töredelmesen, a növényre meredve, aki szomorkásan rázza megint a leveleit.
- Bánt, hogy Kyle Briggs meghalt. Nem ismertem, és amiket hallottam róla, jobb is, hogy így volt, de… azóta rémálmaim vannak és szörnyen érzem magam, mert véget ért az élete. Hülyeség? Hogy egy vadidegen embert gyászolok, aki elvileg nem is volt jó? – Kérdezem halkan, kerülve apa tekintetét.
- Az, hogy valaki rossz dolgokat tesz, már mást feljogosít arra, hogy úgy döntsön elvegye az életét? Tudom… hogy a háborúban muszáj volt. De most nincs háború. – Mondom most már szinte suttogva.  

Neville x Goldie

Apa ölelése számomra mindig is olyan volt, mint egy burok, ami megvéd a kinti világ szörnyűségeitől. Legyen az egy egyszerű rémálom, vagy csak az emberi gonoszság, vagy egy sötétben félelmetes alaknak tűnő tárgy. Elég volt, ha hozzá bújhattam és minden félelmem messzire szállt, és habár most ez nem annyira egyszerű, mint amennyire régen volt, azért az ölelése így is megnyugtatólag hat rám, és segít egy kicsit abban is, hogy újra megnyíljak neki, ahogy már olyan sokszor tettem.
-Néha szeretném, ha kicsit jobban tudnék hazudni. – Mondom egy nagyon halványka mosollyal, de legalább megint mosolygok, és még egész őszintének is tűnik. Ahhoz képest biztos, amit egészen eddig produkálni tudtam.
- Tudom, hogy neked bármit elmondhatok, csak… nem szeretnék… gondot okozni. – Erőltetem ki magamból a szavakat. Pontosan tudom, hogy van elég baja nélkülem is és az én hülyeségeim nélkül. Nem akarok neki még több bajt okozni, arról nem is beszélve, hogy nagyon nem akarok gyengének látszani előtte sem, főleg előtte, aki a példaképem és a hősöm.

A szavai megint csak megnyugtatólag hatnak rám, és pont ezért is szeretem apát annyira, mintha mindig tudná, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy ne legyek zaklatott, és ne érezzem magam nyomorultul annyira. Mintha csak egy hullámhosszon lenne velem, mintha értené minden engem foglalkoztató gondolatot, még akkor is, ha legújabban nem igazán avatom be ezekbe a gondokba.
- Igazad van. – Bólintok rá csendesen, aztán csak kényelmesen elhelyezkedek az ölében, mint régen, mikor még egészen kislány voltam. Már nem is emlékszem, mikor csináltunk ilyet utoljára. Ilyenkor utálom, hogy ennyire gyorsan telik az idő, hogy fel kell nőni, hogy nem lehetek örökké gyerek, aki minden problémájával az apukájához rohanhat. Akármennyire is vágynék mindig erre, tudom, hogy nem tehetem meg, ha meg akarok erősödni annyira, hogy ki tudjak állni a saját magam igazáért.

- Tényleg nem akartalak ilyen butasággal zaklatni. – Motyogom egészen hozzábújva és nem nézek a szemeibe.
- Tudom, hogy nem haragszotok meg ilyenekért, egész egyszerűen csak nem akartam, hogy miattam is aggódnotok kelljen. – Mondom halkan, pontosan tudva, hogy nekik bizony problémáik vannak és ahogy észrevettem, nem is kicsik, hiába próbálom teljesen figyelmen kívül hagyni a helyzetet, mert az úgy egyszerűbb. Egészen addig, amíg próbálják előttem azt mutatni, hogy minden rendben van, megadom nekik a lehetőséget és én is próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
- Nem tudom, mi segítene. – Vallom be.
- Nem a haláltól félek. Attól sem tartok, hogy megjelenik szerencsétlen fiúnak a gyilkosa és engem is megöl. Nem tudnám megmondani, hogy miért vannak egyáltalán ezek az álmok, és hogy miért zaklatott fel ez az egész ennyire. Van bármi értelme is annak, amit mondok? – Kérdezem zavartan nevetve, a mellkasába fúrva az arcomat.  

Neville x Goldie

A hazugság olyan dolog az életemben, ami szinte nem is létezik. Legalábbis az apám előtt biztosan nem, de nem is vagyok túlságosan nagy művész benne, még ha lennének is olyan dolgok, amiket minél jobban szeretnék elrejteni magamban. Nem tudom, hogy ő mennyire van tisztában azzal, hogy azok a lányok zaklatnak, ahogy azzal sem, hogy mennyire komoly az elhatározásom, hogy megerősödök, mert sosem mondtam neki. Ezekkel magamnak kell megküzdenem, akármennyire is szeretnék minden egyes alkalommal hozzá rohanni, várva azt, hogy oldja meg helyettem a kialakult problémáimat.
-Tudom, apa. – Értek vele egyet halkan, de nem érzek továbbra sem ellenállhatatlan késztetést, hogy beavassam az előbbi gondolataimba.
-De biztos már te is voltál úgy vele, hogy… egyszerűbb, ha az ember nem mond igazat, mert azzal megelőzi azokat a következményeket, amiket az hozna magával. Néha még az is jobb, ha a hazugság derül ki később, mint az igazság. – Halkul el megint kicsit a hangom. Bár ő biztosan elfogadná azt, hogy ha azt mondanám nem szeretnék bizonyos dolgokról beszélni, apa mindig is megértő volt.

-Mindig ezt mondod, és tudom, hogy komolyan is gondolod, de néha te is hajlamos vagy megfeledkezni a saját gondjairól, ha bárki máséval is foglalkozhatsz. – Mondom neki egy kis mosollyal.
-Egyelőre, pedig nem érzem úgy, hogy nem tudnék vele egyedül megbirkózni. Ezek csak… rémálmok… holttestekről. – Sápadok el megint kicsit és remeg meg a hangom, de igyekszem erősnek mutatni magam. Szörnyű, hogy mennyire érzékenyen érint ez az egész, és így akarok gyógyító lenni, hogy ennyire megvisel a halál. Még egy viszonylag ismeretlen embernek  a halála is.
-Pont ez a bajom, hogy mindig rohannotok kell, ha valami nyűgöm van. Ez nem folytatódhat örökké. – Mondom csendesen, de eszem ágában sincs elhúzódni tőle, és nagyon jól esik az, hogy ölel és itt van a közelemben. Régen is mindig sikerült megnyugtatnia, mikor rémálmokból ébredtem fel, ami azért kisebb koromban elég gyakran előfordult.

-Tudom, hogy vigyáztok rám. – Bólogatok és azt inkább bölcsen elhallgatom, hogy azt szeretném, ha én vigyázhatnék saját magamra, mert így végre úgy érezhetném nem vagyok annyira… gyenge.
-Nem tudok az álmokról nagyon részleteket elmondani. – Sóhajtok még mindig kicsit sápadtan.
- Nincsen nagyon benne cselekmény… egyszerűen csak be vagyok zárva, egy élettelen testtel, ami mindig… mindig más arcokat mutat. Főleg titeket. Albust. Rokonokat, barátokat, ismerősöket. – Mesélem neki mégis el néha meg-megremegő hangon.
- A tea az most jól esne. – Ismerem be.
- De étvágyam nem igazán van a napokban, úgyhogy a sütit most kihagyom. – Ebből is látszik, hogy igazából tényleg nem vagyok valami jól lelkileg, a sütire eddig nem igazán mondtam nemet.
- Viszont örömmel segítek. Jó érzés a növényekkel foglalkozni. – Egyezek bele a segédkezésbe habozás nélkül.  

Neville x Goldie

Nem akarok csalódást okozni apának, azt pedig végképp nem akarom, hogy mi valaha is eltávolodjunk egymástól, mint ahogy történt közte és Frankie között. Azt sem szeretném, hogy félre értse azt, hogy milyen szándékkal titkolok el előle dolgokat, nem, csak tudom hogy ha elmondom  például az Albus iránt egyre jobban feléledő furcsa érzéseimet, vagy azt, hogy mindenáron legilimenciát és oklumenciát akarok tanulni, vagy hogy van egy csapat lány akik nem hagynak élni, akkor csak aggódna. Meg különben is vannak olyan témák, amiket az ember lánya nem az apjával akar megbeszélni, még akkor sem, ha olyan különleges kapcsolata van vele, mint nekem az enyémmel.
- Olyan messzire sose mennék, hogy teljesen kizárjalak az életemből. - Biztosítom halkan. Nem kell hangosan kimondanom azt, hogy főleg úgy nem tervezek tenni, mint ahogy Frankie teszi vele mostanában. Őt sem teljesen értem, bár biztos megvannak a maga indokai, amiket én nem látok, hála a végtelen rajongásnak, ami úgy láttatja velem apát, mintha ő lenne a tökéletesség megtestesítője.
- Tudom, hogy megértesz. - Tűnik fel egy halvány mosoly az ajkaimon.
- Pont ezért szeretlek annyira, mert tudom, hogy igazából bármit mondhatnék neked, azt te ugyanúgy megértenéd. Elmondhatnám neked igazából az összes apró titkomat, amiket eddig esetleg még nem tettem meg, te akkor sem haragudnál meg érte, vagy ha mégis, akkor félretennéd a haragodat, és próbálnád megnézni az én szemszögemből. Nem azért nem mondok el neked mindent, mert nem bízok benned, hanem azért, mert nekem kellemetlen a téma, és nem szeretek beszélni róla, nem csak veled, hanem mással sem. - Ez valóban így van, néhány nagyon ritka kivétellel.
-Köszönöm. - Mondom végül halkan, nem is feltétlenül azt megköszönve, amit mondott arról, hogy megért, hanem csak úgy általánosságban, hogy van nekem, és adja az ég, hogy tényleg mindig itt legyen nekem, mint egy erős bástya, akihez akkor fordulhatok, amikor csak szükségem van rá. Mint most.

- Tényleg nem? - Kérdezem egy újabb mosoly kezdeménnyel, miközben egy kicsit jobban bújok hozzá.
- Akkor miért teszed? - Kérdezem. Tudom, hogy csak jót akar nekem, de az tagadhatatlan, hogy rá ütöttem és ilyen szempontból pontosan olyan, mint én. Szívesebben foglalkozik más problémáival, mint a sajátjával, ez pedig nálam különösen kitűnik, figyelembe véve, hogy mennyire megromlott anyával a kapcsolata. Nyilván ez is egyike azon témáknak, amiket nem szívesen hozok fel, ezt már mindkettőnk érdekében, mert tudom, hogy ez aztán igazán kényelmetlen és kínos lenne, hiába tudom, hogy a halogatás nem használ, és előbb, vagy utóbb kénytelenek leszünk erről is beszélni. Főleg akkor, ha a legrosszabb rémálmaim valóra válnak, és úgy döntenek, hogy nem együtt akarják folytatni az életüket.
- Már segítettél, apa. - Adok az arcára egy puszit. Nem hazudok, valóban sokkal nyugodtabb vagyok, mint ahogy idejöttem, habár az álmok maradékai még mindig ott kísértenek a lelkemben, de elhatároztam, hogy most kell összeszednem magam, és túllépnem ezen az egészen. Ennek az elhatározásnak az örömére, már kelek is fel az öléből, hogy aztán csendben figyeljem ahogy előkészíti nekünk a teát. Az újabb ölelésre megint elmosolyodok, most már talán kicsit őszintébben is, mint korábban.
- Igen. Tudod, hogy a dalok csak úgy ragadnak rám. - Mondom továbbra is azzal a kis mosollyal, majd már lépek is közelebb a növényhez és megint megsimogatom a leveleit. Csak egy egészen rövid pillanatig kell kutatni az emlékezetemben, hogy megtaláljam a megfelelő dalt, és aztán habozás nélkül el is kezdem énekelni.
 

Neville x Goldie

Örökké tisztelni fogom apát azért, hogy olyan férfi lett belőle, amilyen most, mindannak ellenére, hogy mennyi minden történt vele a múltjában. Mint ahogy már sokszor mesélte nekem, senki sem hitte volna azt, hogy mikor még a félénk, kicsit duci Neville volt, majd egyszer ilyen jó ember lesz belőle, aki már egyáltalán nem ijed meg a saját árnyékától. Sőt. Igazi hősként viselkedik, szinte mindig minden helyzetben. Az egyetlen kivétel ez alól az anyával való kapcsolata, mert ott mindig meghunyászkodik, és engedi, hogy anya átvegye a vezetést. Ennek ellenére sem vagyok képes máshogy nézni rá, csak csodálattal és mérhetetlenül mély szeretettel.
- Nem… én nem foglak ellökni magamtól. Úgy semmiképp sem, mint ahogy most Frankie teszi. - Ami előtt teljesen értetlenül állok, de nem is láthatok bele mindenki fejébe.
-Gondolod én is ilyen leszek, ha beüt az a bizonyos kamaszkor? - Kérdezem csak úgy a levegőbe, nem is igazán várva rá választ, mert én személy szerint egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy annyira megváltoznék, hogy ne imádjam ennyire az apámat, mint ahogy most.

Csendben hallgatom apát egy darabig, aztán megnyugtatóan rámosolygok.
- Tudom, apa. Tudom azt is, hogy mind a ketten csak jót akartok anyával, még ha néha kicsit túl is aggódjátok a dolgot. - Mondom neki gyengéden, mintha hirtelen fordultak volna a szerepek, és nem nekem lenne szükségem támogatásra, hanem neki. Ez jobb is így nekem… jobban szeretek más problémáival foglalkozni, mint a sajátjaimmal, főleg úgy, hogy mindazt, amit elmesélt kísértetiesen hasonlít rám, hiszen nekem sincs olyan hű de sok barátom, és most van pár ember, aki eléggé szereti megkeseríteni az életemet. Szerencsére, vagyok olyan optimista és elszánt. hogy tudjam, ez nem sokáig lesz így, különösképp akkor, ha képes leszek végigvinni a terveimet, amiket elhatároztam magamban.
- Köszönöm. - Veszem át tőle végül a teát és belekortyolva az italba, újra rámosolygok, mikor megjegyzi, hogy szép hangom van.
- Ezt is tőled örököltem. - Jegyzem meg halkan kuncogva, de aztán egy újabb korty után, apával együtt belevetem magam a keményebb munkába. Pontosan ez kell nekem ahhoz, hogy eltereljem a figyelmemet a zavaró gondolataimról, egy hosszú, kemény munkával eltöltött idő az üvegházban, apa társaságában.  

Neville x Goldie