pain in the ass

Édesapja elmondása alapján:

Cserfes volt, de a mai napig az. Szeret beszélgetni, szívesen lát új embereket társaságában, s könnyedén épít ki kapcsolatokat. Mai napig meglepő számomra, hogy a Karkaroff kölyökkel is olyan szoros a viszonya, még a mai napig is. Nem mintha bánnám, kifejezetten jó is, mindig volt szeme az ilyesmihe, könnyen fel tudta mérni, mi az, ami érték, s mi az, mire időt fordítani felesleges, értelmetlen, ő pedig utálja az értelmetlen dolgokat. Egyenes ember, őszintén megmondja a véleményét, bár - s hozzáteszem szerencsére - az idő múlásával képes volt cukormázba forgatni legbántóbb szavait is, ezzel elkerülve az esetleges haragot, melyet mások szívében tudna gyújtani.
Feleségem mostanában azt mondja rá, hogy olyan, mint Damianos, mely kissé félrevezető számomra, hiszen emlékeim szerint lovát nevezte el így Konsti. S bár valóban látom a párhuzamot, a kitartást, az erőt, s a vadságot, amivel belelovalja magát egy-egy helyzetbe... Katya nem az állatra gondolt.
Nem királyi sarj, de mégis gyerekkorától kezdve úgy viselkedett,  mint egy kiskirályfi, ki bármit megtehetett, amit csak akart, kérnie sem kellett, elég volt csak akarnia. Nem volt udvarias, s mai napig áldom tanítóját, hogy ezt kinevelte belőle. Felnőtt ember bár, mostanra pedig végre úgy viselkedik, mint egy bölcs király. Illetve szeretném ezt hinni. Kér az emberektől, nem csak utasítgat, határozott, tudja mire vágyik, s megvannak a maga eszközei, amivel eléri célját. Magabiztos, saját magába vetett bizalmát semmi és senki nem rendítheti meg. Büszke vagyok rá, bár makacsságának nincs párja, s talán ha egyszer kérem valamire, akkor még megcsinálja, amit mondok neki, de ha túl sokáig csak ígérget, s nem tesz semmit, akkor keményebben szólok rá... Mostanra rájöttem, teljesen feleslegesen. Minél inkább hajtom, ő annál kevésbé lesz hajlandó nekem szót fogadni. Bolondos, próbálok szép szóval élni, bár leginkább csak pimasz velem szembe. Egy 19 éves fiútól, ha átlagos volna, talán elfogadnám, de azt hittem megnevelték. S ha komolyra fordul a helyzet, úgy változik ő is, nem tréfálkozik, cselekszik, de tudnám díjazni, ha a mindennapokban is képes lenne egy kicsivel több komolyságot erőltetnie magára.
Sokáig aggódtam miatta, gyermekként sokat hisztizett, pánikolt, s mostanra úgy tűnik, ő maga a nyugalom szigete. Melegszívű, odaadó ember, csak senki meg ne sértse, vagy ne bántsa szeretetteit, olyankor eldurvulhat a helyzet, s nem fél a vérontástól sem. Bár Merlin legyen rá a tanúm, szerencsére még nem volt ilyesmire példa. Nem értek egyet azon állítással, hogy ne gondolkodna. Megeshet, hogy cselekedetei elhamarkodottnak bizonyulnak, de minden mögött volt egy terv, ha csak vázlatosan is, de akadt, s ő azt viszi véghez. Hidegvérrel, nyugodtan, pontosan kiszámítva. Szinte már ijesztő, hogy mennyire nem rendíti meg egy-egy baleset, vagy közeli ismerősének halálhíre. Néha elgondolkodom, hogy mi változott meg benne, ami miatt ennyire elhidegült az emberektől.

Melor elmondás alapján:

Idegesítő volt már kölyök korától kezdve. Pimasz, beképzelt, akaratos, s azt hitte, ha megrebegteti a szép kis pilláit, bármit megkaphat. Igen, az arca megnyerő volt. Gyönyörű, elegáns, s tudta, hogy ezt ki tudja használni. Ravasz volt már az elejétől kezdve. Alattomos mód mászik az ember bőre alá, míg be nem fészkelődik oda, hogy aztán belülről marcangolja szét a másikat.
Az én gyerekem nem lett volna ennyire elkényeztetve. Illemet tanult volna, jó modort, nem pedig csak azt kiabálni, hogy mit akar. Hiányzik belőle a tisztelet mások felé. Nem képes mást előrébb venni, mint saját igényeit. Türelmetlen, kapkodós, s nem gondolja át, hogy mit csinált, vagy mit kéne tennie egy-egy helyzetben. Csak az ösztöneire hagyatkozik, pedig lenne esze, látom én azt a kis parányi szikrát a fejében, csak lusta gondolkodni, s ez még bizony hátrány lesz a számára. Erőre épít, nincs begyakorolt stratégiája, csak ami jön. Amíg működik, az addig pont jó is neki.
Az embereket bezzeg ki tudja játszani, ott képes megerőltetni magát, s végre terveit kieszelni, hogyan tudja megnyerni magának a másikat. De ebben is csak a farka fogja irányítani, tudom én, micsoda fékezhetetlen és elpazarolt tehetség lesz ez a fiú. Ha talán hallgatna a szép szóra, s nem csak megfélemlíteni lehetne, talán akkor többet érne el. De így, csak a benne rejlő lehetőségek felét fogja tudni hasznosítani.
S akkor azt már ne is említsem, hogy mennyire ostoba. A családot még elnézem, hogy előre helyezi, maga elé, ez a minimum, amit el lehet várni tőle. De egy barátot? Azt hittem, hogy nem lehet ennyire naiv, csupán gyermeki elméje miatt hiszi azt, hogy egy másik fiú, kit testvérének fogadott, ő vele majd örökké jóba lesz. "Ne halj meg." Nem egyszer hallottam, ahogyan beszélgetnek, nem egyszer láttam már, ahogyan betegen levelet írt neki. Írása olvashatatlan, de csak azért is elküldte, s várta a választ. Túl sokat gondolt rá, elvonta a figyelmét. Nem volt képes koncentrálni. Elgyengítette őt, ha rá gondolt. Ki akartam belőle ölni az iránta való szeretetét. Mindent ki akartam belőle ölni. Feleslegesek, hátráltatóak. Jobb lenne, hacsak hüvely lenne, olyan igazi élő-holt katona.

Forróság. Belülről emészt fel, érzem, vérem forr, fejem nem tiszta, enyhén szédülök, s mégsem hat idegennek. Szinte barátként fogadom a már ismerős kábulatot, a tűzt, mi éget, érzem testem minden pontján, mint sav az alumíniumon, színtelen, szagtalan, csak a fulladó érzés marad. Tüdődből az oxigén elfogy, agyad érzi, gyengül, s végül feladja, mert nincs más kiút. Hogy végül élsz-e, nem tudod, csak mikor újra kinyitod szemed… Ha kinyitod szemed lehetsz benne biztos, nem haltál meg.
Mégsem hagyom most magam, s küzdök, figyelek, lassan veszem a levegőt. Mellkasom emelkedik, izmaim megfeszülnek, ellenem dolgoznak, feladni kívánják, s én erőltetem, mert csak azért sem hagyom, hogy eluralkodjon felettem a gyengeség. Nem, amíg tudom, van még miért lélegeznem, van értelme nekem, a világnak, s feladatom, amit el kell végeznem. Lassan szívok be, lassan fújom ki, égeti légcsövem a durva levegő, a világ elmosódott már, de nem eléggé, hogy ne tudjam kivenni az előttem álló ismerős alakot. Megöregedett, már látszanak rajta az évek, mely kegyetlen volt vele, s mégsem tudom szánni, csupán féloldalasan elmosolyodom, ahogyan megállapítom: megérdemelte.

Nem volt fiatal már akkor sem, mikor megismertem. Én viszont igen. Gyermek voltam, ki amint igénye támadt, egyből ki akarta elégíteni, s a nehezebb úton tanultam meg, hogy vissza kell fognom magam.
Egy gyermeknek kínzás az üvegházban, a napon állni. Órákig. Egyedül, étlen, szomjan, társaság nélkül, mikor piciny, kontrollálatlan agya másra sem tud gondolni ilyenkor, csak hogy jeges teát akar inni, le akar ülni, hidegben akar lenni.
Ordibáltam a férfival. Parancsolgattam neki, hiszen megszoktam, hogyha valamit mondok, akkor annak engedelmeskednek. Én volt a Federov család egyetlen gyermeke évekig. S utána is én maradtam az egyetlen fiú. Azt csináltam, amit akartam, akkor, amikor akartam, s nem bírtam elviselni, hogy egy férfi, egy olyan ember, kinek családjáról még sose hallottam ott álljon előttem, ne beszéljen hozzám, néma csendbe figyelje, ahogyan izzadságcseppek csorognak végig arcomon, mely eddigre már vörös volt – hogy a méregtől, vagy melegtől, már magam sem emlékszem. Teli torokból üvöltöttem, talán az ablakok is összetörtek volna tőle, ha végre nem nyújtott volna oda egy poharat.
Nem tea volt, s felszínén nem úszkáltak jégdarabok, csak egy pohár, egyszerű víz. De ahogyan szokás mondani, sivatagba négy nap után bármi jó, s nekem elég volt az üvegházban pár óra, hogy kikapva a kezéből egyből ledöntsem az italt. Színtelen, szagtalan, de íze kesernyés volt, fintorogtam tőle. Enyhén éreztem csak, tudom, ha mással keverik össze, talán meg se lehet állapítani, hogy valami volt benne, de így kiütközött.
Nem foglalkoztam vele, csak nyeltem, míg ki nem ürült. 2 perc. Ennyi idő kellett, hogy testem lángra gyulladjon, hogy szívem hevesebben kezdjen verni, ki akadjon szakadni mellkasomból, a földre kerüljek, ordítsak a fájdalomtól, izmaim megbénuljanak, s könnyáztatott szemeimmel nézzek fel a férfira.

Emlékeim halványak az első estéről. Lázam volt, nem tudtam enni, se inni, minden mozdulat fájt, forgott velem a világ, anyám az ágyam mellett térdelt, éjszaka sem hagyott magamra, pedig bár így tett volna. Bár egyedül maradtam volna, bár ne lett volna senki körülöttem, úgy könnyebb lett volna tovább lendülni. Minél többet gondolkodtam, minél jobban figyeltem, annál jobban fájt fejem, nem bírtam koncentrálni, gondolataim cikáztak, nem volt értelmük, mint egy rossz álom, melynek sosem akart vége lenni.
Napokra kidőltem, de mintha soha beteg sem lettem volna… Úgy álltam ki újra az üvegház közepére, s vártam. Vártam, hogy a férfi végre megjelenjen. Követeltem a jeges teámat. Vizet kaptam. Ittam. Most csak addig míg meg nem éreztem a keserű ízt. Ismét beteg lettem.
Többé nem fogadtam el a vizet. Csak és kizárólag teát akartam inni. Jegeset. Citromosat. Édeset, semmi keserűt. Megkaptam. Beteg lettem. Már nem akartam inni. S ha nem az órákig való állás után, hát az edzések végén kaptam frissítőt. De minden alkalommal ugyanaz lett. Pár percig bírtam csupán, apró foszlányok arról, hogy próbálok talpon maradni, kezeimet és torkomat szorongatják, emberek fognak le… Nem… Indák. Könyörögtem nekik, hogy eresszenek. Nem tudtam mit tenni, s a világ gyorsan elsötétült, mindegy hányszor próbálkoztam.

Elmém mérgezett lett. Többé az alvás nem volt pihentető, inkább kényszer lett. Nem volt különbség képzelet és valóság között, az idejét se tudtam már, mikor álmodtam utoljára. Mikor tudtam is, hogy nem kaptam mérget, akkor sem volt nyugalmam. Ágyam egyszerű díszítésnek bizonyult, s míg mindenki pihent, én edzettem. Kitisztította a fejem, segített koncentrálni, s tudtam, eredményesebb lesz, mint az ágyban forgolódni. S csak miután teljesen kimerültem, utána voltam hajlandó inni. Általam engedett víz. Csakis víz. Mert abból lehet csak kiérezni a mérget. Minden más elnyomja, s ha egyszer lenyelem, nincs ellenszer. Vagy legyőzőm, vagy ő győz le engem, s elegem lett a szenvedésből.
Testem hozzászokott, elmém képes koncentrálni, legalább annyira, hogy életben tartson. Testem így is lángol, bordáim között szívem úgy érzi már túl szűkös neki, fel kíván robbanni, minden pocikám remeg, állni még bírok, de futni már nehéz, légzésem lassú, félő egyszer meg fog állni egy túladagolás során, mert nem képes leállni. Többet és többet akar adni nekem. Nem vagyok képes nyugodtan enni, vagy inni. Mindenben ott lehet, s hacsak nem magam készítek az ételt, már nem vagyok hajlandó enni. Semmi sem biztonságos, mert az ízek elnyomják a keserűt, csak a vízben bízhatok, csak az elég tiszta hozzá, s néha az is átver, ha nem figyelek.

Kezem remeg, enyhén hányingerem van, miközben iszom a kitöltött vizet. Nincs keserű íze. A korty után fellélegzek, s csak ezek után veszem be a difenhidramint. Az egyetlen, mely elmulasztja hányigerem, s segít aludni, ha csupán pár órára is sikerült.
Sosem igazán pihentető. Sosem igazán elég, s sosem igazán szeretem, hogy tehetetlenül fekszem. Mindegy, hogy otthon, vagy a kollégiumban voltam. De ha a zord hidegben, valahol az erdőben próbáltam volna meg lehunyni a szemeimet, akkor sem volt különbség. Társsal, vagy anélkül. Baráttal, vagy egyedül. Ugyanolyan volt minden éjszakám.
De egyetlen reggel volt más. Csak egy, mikor szüleim ne voltak otthon, s én az asztalnál ültem, reggeliztem. Palacsintát sütöttem magamnak. Édeset, selymeset, mi szem-szájnak ingere volt. Gazdagon locsoltam meg juharsziruppal, prémium minőség, mit úgy hozatott nekünk édesapám. Apró falatot ettem. Éppen csak egy darabot. Lassan rágtam, ízlelgettem, kerestem a már jól ismert ízt, a nyelést követő fanyarúságot, de csak nem érkezett. S most eldönthettem, hogy megnyugodok, vagy rettegek attól, az évekig tartó képzés, mely során ki kellett volna már tudnom érezni bármelyik mérget vagy szert az ételben és italban felesleges volt.
Mély levegőt szívtam be, egy pillanatra lehunytam szemeim, ajkaimat enyhén beszívtam, lenyaltam róluk az utolsó pár morzsát, ízlelgettem, de semmi. Biztonságosnak volt mondhatom. Magam készítettem, de sose lehetett tudni, mibe kerül a szer.
Pillanatnyi megkönnyebbülésemet egy magas alak megjelenése hessegeti el. Közelít felém, én rá se nézek, csupán köszöntöm, poharamért nyúlok, benne a szokásos víz, de ő megállítja kezemet, meleg teát kínál nekem, idegnyugtatót. Fejet csóválok, egyértelműen jelzem, nem kérek teát. S ő erőlteti, de én elutasítom. Kérdezi mit akarok, de csak annyit kap válasznak, hogy semmit sem kérek. Csupán vizet.
Arcán halvány mosoly jelenik meg, csupán egy pillanatra, távozik, s még utána szólva kínálom meg a konyhában maradt pár szem palacsintával, melyet már egészen biztosan nem fogok kérni. Így is sok energiát emészt fel, hogy saját reggelimből többet egyek. Remegek, ideges leszek, fejem lüktet, s ha nem tudnám biztosra, hogy nem mérgezett meg, talán elhinném, hogy ismét csak tesztelni akar, párbajra hívni, melyet maximum is csak egy hajszál híján nyerek meg, hogy elkerüljem a fájó sérüléseket, a felhasadt bőr érzetét, a kínzó nyomást a mellkasomban, s a sajgó izmokat.

Édesanyám aznap este közölte mesterem halálát. Magányt kértem. Nem mutattam fájdalmat, nem pazaroltam könnyeket rá, de hangszínemből azt érezhette, mélyen érintett. Az ember, ki gyerek korom óta tanított elemi mágiám használatára, ki megtanított lándzsát hajítani, kardot forgatni, s harcolni, végül szívrohamban elment.
Mindenki hálás volt neki, amiért oktatott, amiért megtanított viselkedni, s nem is sejtették a szüleim, hogy betegségeim nem egyszerű hisztik voltak, vagy gyenge testem reakciója a durva kiképzésre. Nem tudták, hogy alváshiányom egyetlen férfinak volt köszönhető, kit annyira tiszteltek, s szerettek, hogy elvakultak. Csak én láttam tisztán, s én is néma maradtam. Nem mertem volna megszólalni. Nem tudtam volna mit mondani. Hiszen én sem tudtam gyerekként mi történt, mikor nem voltam magamnál. Az apró bevillanások messze nem voltak elegek, s sokszor nem tudtam mi az, mi valóban megtörtént, s mi az, mi csak gyermeki fantáziám adaléka volt.
Nem állítom, hogy szeretet. Én biztosan nem éreztem így, s nem a tisztelet miatt fogadtam szót egy idő után. Inkább volt rettegés, amit kiváltott belőlem. De hogy ő hogyan érzet pontosan... Nem akartam megtudni mit gondolt rólam. Büszke volt-e, vagy élvezte, hogy kínozhat. Azt viszont biztosra veheti, hogy sokat tanultam tőle, s tudását tovább is fejlesztettem, míg nem önmaga ellen tudtam hasznosítani. Ha kurva sok cukrot adsz a méreghez, akkor nem veszed észre. Mire feltűnne, már meghaltál… Te Geci!

Édesanyja elmondása alapján:

Gyerekkorában mindig is volt benne valami plusz. Valami, ami vonzotta az embert, meg akarták érinteni, barátkozni akartak vele, s mindenkire mosolygott, melegséget árasztott magából. Mogyoróbarna szemeiben el lehetett veszni, selymes göndör haját simogatni olyan megnyugtató volt, hogy sokszor az olvasás, vagy egy csésze tea helyett inkább őt hívtam magamhoz, öleltem, játszottam barna tincseivel, ő bújt hozzám, mesélt, mindent elmondott, s én hallgattam csak, ahogyan lelkesen beszélt a legapróbb dologról is.
A tanulmányai megkezdése után változott meg. Szemei egészen elhidegültek, többé mindegy volt a nap milyen szögben esik rá, inkább láttam zöldnek, mintsem barnának, mosolya el-eltűnt arcáról, helyette fáradság tükröződött rajta, a megviseltség. Gyermeki vonásai megmaradtak, de így sem tudta letagadni korát, sőt olyan meggyötörtnek tűnt, hogy inkább öregíteni lehetett volna. Élő-halott volt időnként, s ez aggasztó volt. Nem beszélt már túl sokat, többé nem bújt a hívásomra, csak állt előttem, s ha kérdeztem, pár szóval letudta a napját. S így történt. Befejezte, már ment is. A betegség, gondoltam én, s a düh, hogy kényszerítjük az edzésre, ezért tartja így a távolságot.
Hosszú idő volt, túl hosszú is, mígnem egyszer újra mosolyogni látta. Ragyogott, mások elhitték, hogy rendben van, de... A melegség... Nem láttam már viszont a szemében. Újra jött hozzám, újra beszélt, hagyta, hogy egy-egy tincset ujjaim köré csavarjak, s közben hosszú pillái alól nézett fel rám. Fáradt és megviselt volt a tekintete. Nem tudott becsapni. Éjjel-nappal edzett, testén meglátszott, a felsője nem tudta eltakarni az izmait, de azt sem, hogy mennyire lefogyott. Vagy talán csak magassága zavarna meg? Magam sem tudom már. Már nem ismerem úgy, hiába szeretném. Nem látom a testét borító sebeket, melyeket vagy a háziorvos, vagy ő maga próbált begyógyítani. Így is voltak rajta hegek, nem tudom honnan, azt hittem minden edzése után elláttuk őt. Iszonyú így látni. Mintha kihalt volna belőle valami.