kit semmi sem zabolázott meg

Még soha nem késtem el óráról, szakkörről, megbeszélésről, büntetőmunkáról, korrepetálásról, sem semmi másról. Soha. Nem az én műfajom, mert modortalanság, és a másik ember személye iránti tiszteletlenség. Bárki sértésnek veheti, ha megvárakoztatják, többek közt én is zokon veszem, ha valaki a megszokott öt-tíz perc késésnél is többet várat.
A sors fintora, hogy most mégiscsak késésben vagyok. Elgondolkodok, hogy milyen órám lesz, ahogy az alagsor kihalt folyosóinak csendjét trappoló lépteimmel felverem, aztán megállok a lépcsőn. Gyógynövénytan, hát persze! Semmi kedvem nincs pont apámtól megkapnom azt, hogy mennyire felelőtlen vagyok, jobban is beoszthatnám az időmet, és egyébként is, mire van a születésnapomra kapott óra, ha nem arra, hogy mutassa az időt? Nem vágyom arra, hogy a nefeleddgömbös Neville Longbottom oktasson ki pontosságról és odafigyelésről.
Belépek a terembe, ahol már tíz perce is elkezdődhetett az óra. Síri csend, mindenkinek rám szegeződik a tekintete, de én egy szó nélkül ülök le a megszokott helyemre, és nem kezdek semmiféle magyarázkodásba. Látszik, hogy nincs kedvem megszólalni, csak lendületes mozdulatokkal rendezem magam körül a táskámat, a padon a jegyzeteimet és a fejem tetején a hajamat. Már csak fél óra van az óra végéig. Addig nem szeretnék még egy kósza tekintetet sem apámtól. Úgyis hamar bepótolom az anyagot. Csak ne szóljon hozzám, ne kérdezzen, ne is nézzen rám! Nem igénylem.

Amikor felkészülök egy órámra, akkor azt a legnagyobb körültekintéssel teszem. Hogy miért? Mert a diákjaim különböző képességűek, ennek tekintetében pedig nem adhatok át csupa olyan ismeretet, aminek a fele sem marad meg a fejükben. Tudom, hogy a gyógynövénytan nem szerepel a húzó tantárgyak között, annak ellenére sem, hogy mióta itt tanítok, jócskán megnőtt az érdeklődők száma. Én speciel alaposan utánajárok azoknak az infóknak, amik okvetlenül kellenek, majd még hozzácsapok néhány érdekességet, hisz az mindenki fejében megmarad. Végül aki még egy kis önszorgalomból és növényszeretetből szeretné a fejtágítást, azoknak is tudok még tananyaggal szolgálni. Egy órán így áll fel a ranglétra, ennek fényében pedig nem is olyan teljesíthetetlen ez a tantárgy, nem igaz?
Lelkiismeretes felkészülésemért és a jobb jegyekért cserébe viszont elvárom, hogy a tanulóim rendre időben érkezzenek meg és legalább ezt a néhány percet bírják ki beszélgetés nélkül, amit velem töltenek el. Utána már azt csinálnak, amit csak akarnak, az engem már nem különösebben érdekel. Nem vagyok házvezető, így a továbbiakban nem érdekelt a helyzetük - ami nincs így, mert hozzám bármikor fordulhatnak bizalommal. Tényleg bármiben.
Épp a csodás boszorkányfű jótékony hatásait sorolom, amikor nyílik az ajtó. Olyannyira képesek akár csak egyetlen váratlan mozdulatsorral megzavarni, hogy hirtelen elhallgatok. Már tudom mit hiányoltam, az ismerős tekintetet az évfolyamból. A fiam, aki soha sehonnét nem késik, aki mindenből a legjobbat nyújtja és akit csodálok az erejéért és a kitartásáért, akire mindemellett roppant büszke is vagyok most késik. Az csak egyet jelenthet, valami nincs teljesen rendben. Vagy kamaszodik, már a jó ég tudja. De csak megvárom, hogy helyet foglaljon, csak utána folytatom a mondatom ott, ahol abbahagytam. Nem vagyok a nyilvános megalázás híve, nem kenyerem azt átéreztetni egyik diákkal sem, milyen valaki céltáblájává válni. Azt hiszem így is megnehezítem a helyzetét azzal, hogy itt tanítok. De mindez csak pusztán feltevés, amikből fakadó problémát sohasem tudom miként kezeljem.
Az óra viszonylag hamar véget ér, miközben egyszer sem tüntetem ki Frankiet a figyelmemmel, csak ha látom, hogy itt van. A kérdéseimre általában szokott válaszolni is, most egyre sem jelentkezik, de még csak közbe sem böki türelmetlenül a választ.
- Köszönöm a figyelmet, akkor a következő órámon várom a beadandóikat. - ezennel pedig elköszönök a csoporttól. Várok még egy picit, pakolászok, rendezgetem a papírjaimat az asztalon, csak mikor a fiam tápászkodik fel, szólok oda neki. A diákok zöme már kifelé özönlik.
- Frankie, idejönnél egy pillanatra?

Nem próbálok láthatatlan maradni, mert tudom, hogy ezzel semmit nem érek el. Felesleges idő és energia, amit belefektetnék, de tölthetném azzal, hogy figyelek a tananyagra, és még órán megtanulom legalább a lecke kétharmadát, órák utánra pedig csak a házi feladat marad. Apám óráján egyébként is nehéz nem feltűnősködni. Már csak amiatt is, mert a tanár fia vagyok, és a legtöbben kiváltságosnak gondolnak, holott nem tudnám elviselni a kivételezést. Saját erőmből vagyok kitűnő, nem a szüleim miatt, sem pedig az ingyenes magánkorrepetálások miatt.
Az óra végeztével pakolni kezdek, ahogy mindenki más, de nem sietem el. A többségnek legendás lények gondozása órája lesz, ezért nekem van egy kis szabad időm, amit fordíthatok egyéni célokra. Sokkal értelmesebb célokra, minthogy megsimogathassak egy egyszarvút. Nem igénylem, és ez is egy olyan tantárgy, amit meg lehet tanulni könyvekből, ha nincs hozzá érzéke az embernek, úgysem ér egy fabatkát sem. De ezt csak ritkán vallják be a diákok. A felnőttek is.
- Máris, mr. Longbottom. - ez sem hiányzik, de ha együttműködő vagyok, hamarabb szabadulok. Ezt börtön-effektusnak hívom. Tökéletesen hasonlatos a két helyzet, azonban szerencsére egyikbe sem kerülök túl sokszor. Egy kezemen meg tudnám számolni az ilyen pillanatokat - na nem a börtönösöket.
- Igen, mr. Longbottom? - kifejezetten élvezem így hívni, pedig nem szoktam. A pillanat hév nélküli lelkülete keltette bennem a hatást, hogy így szólítsam. Fő a teljes egyenlőség a diákok között, és ezt egy képviselőnek reprezentálnia kell, hogy hitelesek legyenek az elvek, amiket hangoztat és vall. - Ha a késésre gondol, nem fog előfordulni többé. - vállamra veszem a táskámat, amint mindent elsüllyesztettem benne, és még mindig kicsit idegesen pillantok apám arcára. Próbálok lenyugodni, de a szabadidőmből vesz el, azt pedig csak Goldie-nak engedem meg.

Amikor oktatni kezdtem a Roxfortban, számot vetettem azzal a ténnyel, hogy a jelenlétem milyen hatással lesz a gyerekeimre. Vagyis akkor még csak Franklinre, mert Goldie gondolatban sem volt. Úgy álltunk mindketten hozzá a helyzethez, hogy majd jöjjön bármi is, megbirkózunk vele. Frankie egészen addig, amíg harmadéves nem lett, teljesen rendesen viszonyult hozzám, nem volt rest a fiamként viselkedni.
Mostanában már távolságot tart és legyen bármi, amiben segíteni szeretnék neki, csak elvonul, mondván ezt ő is el tudja intézni egyedül. Lassan kezdek beletörődni, hogy ez a jelen és abba is, hogy nem igazán kér belőlem. Úgy érzem, hogy haragszik rám, bár még nem volt komolyabb összetűzésünk. Szerencsére a türelemből sokat osztottak, de aggaszt a viselkedése. Most egy késés, legközelebb már nem lesznek fontosak neki azok a dolgok, amiket eddig ölre tudott volna menni? Tudom, hogy forrófejűbb gyerek nálam, de a végtelenségig nem kerülgethetjük egymást.
Csak megrezzen az arcom, ahogy meghallom, hogy mr Longbottomnak hív, így csak lehunyom a szemem ahogy tekerem össze a pergament és veszek egy mély levegőt. Szóval elkezdődött az, amitől eddig annyira tartottam.
Azt hiszem, félreértette a szándékomat, amikor dörmögve megjegyzi, hogy nem fog előfordulni többé a késés. Nem az zavar engem, hogy késett, sőt, igazából az sem, hogy pont az én órámon tette ezt. Tény, ha más órájáról késik el is visszajutott volna hozzám, de így első kézből láthattam. Olyan, mintha kicsit össze lenne zuhanva, ez pedig több, mint aggasztó a számomra.
- Nem, félreértesz, nem leszidni akartalak. - megrázom a fejem, kezeimet lazán ejtem az asztalra és csak rá figyelek.
- Franklin mondd, minden rendben van mostanában? Nekem elmondhatod, ha valami zavar.   - bököm ki végül csak kis hezitálás után, hogy mit is akartam vele megosztani. De rögtön megbánom a dolgot, mert az utóbbi néhány alkalommal is csak elvonult valamin duzzogva. Ezt a gyereket néha nem értem.

Már a mozdulataiban is látszik, hogy nem tud semmit. Fogalma sincs arról, hogy mit érzek, és azt sem tudja, hogy ki vagyok én igazán. A fejében él ugyan egy rólam alkotott kép, de ez szavai, tettei szerint nem azonos azzal az emberi lénnyel, aki én volnék. Mindenesetre meg sem próbálom elmagyarázni neki, hogy mi a helyzet bennem, a fejemben, a szívemben, mert már próbáltam párszor, de nem tudnám vele megértetni. Sokszor a megfelelő szavak sem jönnek, ami azért tőlem eléggé a mélypont legalja - igen, egy pont kiterjedéstelenségének a legalja.
- Miért ne lenne? - felvont szemöldökkel nézek rá, aztán elhessegetem annak a gondolatát, hogy az arcába öntsem a zsebemben lévő tintatartó üvegemnek a tartalmát. Pedig ez a kérdés megérdemelte volna, és még csak meg sem bántam volna sem a távoli, sem pedig a közeli jövőben. Ebben teljesen biztos vagyok, mert ilyen kérdést nem teszünk fel. Nincs hatása ennek a kérdésnek senkire és semmire. Még nem volt ember, aki erre őszintén elmondta volna, hogy mi is bántja.
- Igazából, van valami, ami zavar. - nem szabadna ilyen gonosznak lennem, de a helyzet túlságosan a kezemre játszik ahhoz, hogy kihagyjam ezt a hatalmas ziccert, még ha annyira nem is üt. - Lemaradtam a beadandó témájáról, ha esetleg részesülhetnék abban a megtiszteltetésben, hogy ismétlésre kerül a cím, rögtön én lennék a világ legboldogabb, és nagy valószínűséggel a legproblémamentesebb férfiúja. - merlinre, ezt komolyan kimondtam? Csodálatos vagyok, én mindig is mondtam. A mai napig ezt is gondolom, de ez a csoda sajnos nem kell mindenkinek...
- Még valami?

Soha nem gondoltam azt, hogy minden úgy marad az idők végezetéig, ami a kapcsolataimat illeti. Számíthattam volna rá, hogy amint kamaszodik, furcsábban kezd el viselkedni. De valahol lélekben abban bíztam, még nem érkezik el ez az idő.
Nem tudom miként álljak hozzá, ugyanis az én kamaszkorom nem így nézett ki. Nem volt kivel összevitatkoznom, nem kerültem senkivel szemben, nem csaptam rá senkire az ajtót és nem igazán emeltem fel a hangom. A fiam és én mintha ég és föld lennénk, egyre jobban azt veszem észre, hogy merőben más érdekli, más a vérmérséklete. De igazából erre büszke vagyok, nem ragaszkodom ahhoz, hogy utánozzon engem. Most mégsem könnyíti meg a helyzetemet, hogy bármi jelet adjon.
Csak megrezdül a szám sarka a válaszra, miközben felpillantok rá. Miért lenne? Mert az én atyai szemem ezt látja. Nem tudom ezt másképp magyarázni, mégis mintha a kép csalóka lenne. Nem nyaggathatom az évfolyamtársai előtt.
- Hát... rendben. - picit elmosolyodok, de az a mosoly nem egészen őszinte. Talán ő is látja, talán magára veszi, pedig én tényleg csak aggódok miatta.
Már-már felcsillanna a szemem, amikor mégis tovább beszél. Miért ne akarnám elhinni, hogy valamit talán mégis megoszt? Mert a hallgatólagos viselkedésére nem tudom miképp reagáljak, ha nem tudom mi zavarja, bántja. Tudom, hogy nem kisfiú már, meg tudja, sőt meg kell védenie magát, ha arról van szó. Aztán csak elszáll a reményem és lehunyom a szemem. Zavartan kezdem el keresni a pergamenek között, mert amilyen hirtelen lepi el az elmém a zavarodottság köde, úgy nem jut eszembe a válasz sem. Végül megtalálom az egyik pergamen felső sarkában.
- A tőzeglápok titokzatos birodalma, avagy időutazás a növényi reliktumok világában. - olvasom fel neki a címet, aztán csak ismét rá pillantok. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolta-e e a kérdést, ugyanis arra már rég megérkezett. Soha nem az óra elején adom fel a házidolgozatot.
- Nem, nincs. Ha nincs más mondanivalód...

Annyira unom már, hogy itt van az egész családom. Komolyan, olyan érzés, mintha otthon lennék, és ez nem rossz alapvetően, mert érezzem magam otthon, de nem így szokták ezt érteni legjobb tudomásom szerint. Mint abban a béna magyar rajzfilmben: Papa, mama, gyerekek, csupa szar helyzetek... Már nem bírom sokáig, ha ez így folytatódik még évekig.
Figyelem, ahogy pakolászik a papírjai között, és egy kicsit gonosznak érzem magam, mert örülök, hogy ilyen esetlennek és bizonytalannak látom. Pedig alapvetően szeretem őt, nincs vele bajom, csak ez az egész rohadt helyzet, hogy össze vagyunk zárva a hét minden napján, még ha nem is közvetlen egy légtérben. Bármikor összefuthatunk, bármikor értesülnek a legapróbb hibáimról, bármikor megtalálnak a saját problémáikkal, és ez borzalmas! Mindenki azt gondolja, hogy mennyire jó már a szüleimmel lenni egy iskolában egész évben, holott nem az! El sem tudják képzelni, hogy ez nekem mekkora kín, de persze nem is érdekel senki, mert miért is lenne bárki empatikus, és miért hallgatnának meg? Akikkel jóban vagyok, azok sem teszik meg, szóval maradt az elfojtás, aminek... Aminek ez a fantasztikus apa-fia kapcsolat az eredménye.
- Köszönöm az ismétlést. - előveszem a füzetemet, leteszek a tanári asztalon a papírok tetejére, és az előzőleg levésett cím mellé leírom ugyanazt. Aztán elpakolok, de nem veszem vissza a táskámat. Talán ideje lenne elmondanom neki, hogy mi is a bajom.
- Tudod, nagyon nem tetszik, hogy anya és te is itt vagytok az iskolában. - bököm ki végül nagy nehezen. Nem akartam, hogy tudja, de esetleg változik a helyzet azzal, hogy elmondtam. Mármint nem arra gondolok, hogy rögtön fölmondanak, hanem hogy a hozzáállásom változik egy kicsit. Ha kimondom a problémáimat, az segít a feldolgozásukban. - Mindenki azt várja el, hogy egy hős fia legyek! Vagy a gyógynövénytan tanár fia. De én egyik se vagyok! Érted?! - azzal idegesen leülök inkább egy székre, mielőtt hozzávágok valamit.

Mostanság nem a legjobb a viszonyunk. Egyre kevesebbet beszélünk, találkozunk. Már láttam őt külön futni is, pedig az eddig közös program volt. De hát mindig is tudtam, hogy egyszer ez is eljön, el kell engednem a kezét és hagyni, menjen a saját útján. Azt azonban mégsem értem, hogy némelyik megnyilvánulásában miért olyan ellenséges, legyen az valami válasz, szófordulat, gesztus, grimasz. Tényleg bármi és ez a paletta egyre szélesebb. Pedig soha nem kényszerítettem őt semmibe és nem mondtam meg neki, mit kellene tennie.
Igazából sok minden megfordult már a fejemben, hogy mivel és mikor szándékszik velem majd összeveszni, de azt hiszem erre soha a büdös életben nem lehet felkészülni. Az csak jön, a helyzet adja, elég egy picit feszültebbnek lenni valamelyikünknek és tessék, megvan a baj máris.
Csak biccentek a válaszra, igyekszem a gúnyát nem kihallani a szavaiból, de kell egy nagy levegőt vennem hozzá, hogy sikerüljön. Mint mondottam, én is lázadtam, csak merőben másképp.
Azért arra nem számítok, hogy majd pont azt vágja a fejemhez, hogy zavarja az ittlétünk. Mármint de, baromira megértem, hogy miért zavarja, engem is zavar, hogy Hannah itt van a nap 24 órájában. Pedig ha csak egy kis munkanapnyit távol lennénk egymástól, nem állna ilyen kritikusan a kapcsolatunk. De ez most egy teljesen más lapra tartozik.
Leteszem a pennát, amivel az imént kezdtem el megint jegyzetelni valamit és csak nagy sóhajjal pillantok fel rá.
- És mi zavar tulajdonképpen, fiam? Hogy reggelente várlak az erdő szélénél? Mert a nap nagy részében máshol vagyunk, te órán, én is. Legfeljebb a gyógynövénytanon látsz. Az étkezéseknél is máskor érkezünk meg, máshová ülünk és tudtommal nem egy hálókörletben tartózkodunk. - kénytelen vagyok végigzongorázni az összes opciót, amit kifogásolhatna, hogy sokak vagyunk neki, de nem találom. Nehezemre esik leplezni a csalódottságot azért, amit most érzek ezzel kapcsolatban. Soha nem is szálltam rá, az utóbbi időben ha szükségük volt egy kis támogatásra, akkor tudták, hol találjanak. És hogy őszinte legyek a hétvégi együtt programozásokat sem tettem kötelezővé. Egy pillanatra el is hallgatok hosszan, ahogy tovább fejtegeti a problémáját.
- Értem, Frankie, hogy ne érteném. És... sajnálom, hogy így érzel. - igen, bocsánatot kérek tőle, mert ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem kértem, csak kaptam azért, amiről úgy éreztem, hogy a leghelyesebb cselekedni. Most pedig itt állunk egy problémával, ahelyett hogy fakult volna a szóbeszéd, csak kihatott rá. Legalábbis csak remélem, hogy nem mindkettejükre.
- Van esetleg javaslatod ennek orvoslására? - igyekszem diplomatikusan megközelíteni a témát. Kinek érdeke, hogy marakodjunk?

Nem érti, hogy mire gondolok, és soha nem is értett engem. Mondhatnám, hogy ez már megszokott felállás, de nem lehet megszokni. És félreértés ne essék, nem vagyok egy meg nem értett zseni, de akkor is fáj, hogy néha úgy tűnik, kettőnk közül én vagyok az érettebb és tapasztaltabb, holott ez nincs így. Legalábbis nem szabad, hogy így legyen. Nem tudom... Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hol foglalunk helyet egymás életében. Én szerettem, és még mindig szeretem, de sok. Túl sok, hogy kiszámítható. Túl sok, hogy számomra unalmas. Túl sok a tudat, hogy mekkora hős az apám. Túl sok olykor az a tömény gyógynövényszag amit magából áraszt. Néha jó lenne egy kis pihenő.
- Tisztában vagyok vele, hogy ez furán hangzik, de ne ilyesmire gondolj. Néha elég csak a tudat is, hogy a kastélyban vagytok. Nem kell konkrétan találkozni, de az aurátok, az emléketek, az, hogy bármikor megvan annak a lehetősége, hogy felbukkantok, sokkal rosszabb, mint amiket felsoroltál. - remeg a lábam, ahogy beszélek. Fura, eddig még nem tapasztaltam magamon fizikai jelét is annak, hogy itt vannak. De azért bízom benne, hogy ez sem az. Nem utálom őket ennyire... Sőt, semennyire.
- Dehogy érted! Te sosem voltál együtt a szüleiddel, nem tudod milyen érzés az, ha túl sokáig vagytok összezárva! - vetem oda végső elkeseredésemben. Igen, ez csúnya volt, és nem kellett volna, de megtettem. Nem tudatosan, hanem állati ösztönök által vezérelve kicsúszott a számon, és sajnálom is... De már nem szívhatom vissza. Ami történt, megtörtént. - A megoldáson meg törd csak a fejed, elvégre te vagy kettőnk közül a felnőtt. - felkelek, a vállamra veszem a táskámat, és az ajtó felé indulok, hogy ne sértsem meg ennél is jobban, mert szeretem és tisztelem. Nem akarom bántani, de a lavina már megindult lefelé a lejtőn. Nekitámaszkodok az ajtókeretnek, és egy fintorral nézek vissza rá.
- Légy felnőtt, mr. Longbottom!

Az életben soha senki nem készített fel arra, hogy a legjobban a szavak azoktól fognak fájni, akik a legfontosabbak a számunkra. Legyen szó egy családi veszekedésről, amiben mind a négyen benne vagyunk és Goldie az egyetlen, aki fejvesztve menekül be a szobájába, legyen szó Hannah élces csipkelődéséről, amit tudom, hogy nem szánt szándékkal tesz, mégis ugyanolyan fájó, mintha tudnám, hogy igen. Vagy épp a fiam elégedetlenkedő papolásáról, amikor sokadjára is kifejti, hogy miért nem szereti, hogy én az apja vagyok. De nem tudok ellene tenni, nem tudom ezt megváltoztatni, még akkor sem, ha az év nagy részében ezért ignorál.
Igazán megszokhattam volna, tudom, hallom a fejemben a halk hangot, amikor Frankievel szemezek. Igazi Longbottom, makacs, mint az öszvér. A szüleim is azok voltak, amíg ép tudatuknál voltak. Most pedig látom, ahogy ez kezd gyökeret ereszteni a gyerekeimben is. Nem akartam, hogy ilyenek legyenek, hogy majd azt lássam, a nevelésünk egy része teljesen hasztalan volt. Talán magamat látom egyedül rugalmasnak, békélő félnek, aki megteszi a kezdő lépést. De érzem, hogy néha én is zárok. Csak zárok és elhatárolódok.
- Ugye tudod, hogy ezek csak kifogások? – teszem fel a kérdést. Én általában az üvegházakban vagyok fellelhető és már többször is megkaptam, hogy igazán kimozdulhatnék onnét. Csodás, nem? Most pedig megkapom az ellenkezőjét. Jézusom, mintha csak követni akarnám őt.
- Merlinre Franklin, egy ideje futni sem mentem veled. – csattanok fel végül, de még mindig halkan. a többi diák már rég kiment, az pedig bőven elég, hogy ő hallja még ezt idebent.
Mégis akármennyire is igyekszem normálisan viszonyulni hozzá, azt nem tudom figyelmen kívül hagyni, amit mond. Ahányszor a szüleimről van szó, mindig gombócba szorul a torkom. Tudom, néha el tudok csevegni róluk úgy, hogy közben nem magamon szorongok, de amikor szembe vágnak vele, azt nem tudom soha megfelelően kezelni. Már erősen nyitnám a szám valami rosszalló megjegyzésre, de csak a hátát figyelem, ahogy sarkon fordul. Nem szabad, nem szabad, hogy a felszínre juttassam a haragom egy ilyen feszült állapotban. Megbeszéltük, hogy nem veszekedünk. Erre tessék, óra végén máris. Mikor változott meg ennyire ez a gyerek?
- Te is Frankie. – dühösen, de mégis magam elé suttogva mondom ezt, miközben vádló pillantással nézek rá. Idegesen túrok a hajamba.
- Tőled is kérem legközelebb a beadandót. Csak semmi pluszmunka! Most pedig inkább menj.

Esküszöm, hogy én semmi rosszat nem akartam tenni vagy mondani. Nem az volt a célom, hogy megbántsam, és ez abszolút nem volt tudatos, csak kicsúszott... Minden csak kicsúszott, és most már érzem, hogy ezt nem szabadott volna, de nem tudom visszaszívni. Ez nem így megy, nem ilyen gyorsan, nem nyugodtam még le eléggé ahhoz, hogy bocsánatot kérjek. Merlinre, miért ilyen nehéz, ha az embernek van családja?
- Tudom. Mert hamarabb megyek, amikor te még alszol... - nem újkeletű, hogy szeretek korán kelni, és ha nem a hajnali órák legvégén sikerül nyugovóra térnem, akkor semmi problémám nincs a korai keléssel. Igazán későn - jobban mondva korán - pedig csak akkor fekszek le, amikor másnap nem tervezek kimenni futni, mert tudom, hogy helyette megyek edzésre. Vagyis, ezek általában a szombati napok, de van, hogy máskor is beiktat a csapatkapitány egy edzést.
Az a visszafordulás túlzás volt, így is megbántottam, így is túl csúnya ez az egész szituáció. Már nem ez fogja ugyan megbélyegezni a kapcsolatunkat, de azt a bélyeget talán jobban ráégeti, aminek igazából nem örülök. Én jóban akarok lenni vele, de idegesít, ahogy megszólal és az is, amit mond. Nem mindig mondjuk, de általában...
- Mindig leadom a dolgozatokat... - szomorúan nézek rá, és még odaszúrnék egy szeretleket, de nem teszem. Igazán ambivalens ez már így is, ne adjunk még több ilyesmire példát. De muszáj. Előveszek egy doboz csokit a táskámból, és visszasétálok a terem elejébe, hogy a tanári asztalra tegyem, de előtte még megállok egy padnál, egy cetlire pedig ennyit írok: Bocsánat! Aztán leteszem az asztalára, és egy halk viszláttal távozok a teremből.