Asszem jól vagyok. A testem virul, a lelkem kicsit halott.

- Ja, igen, Caroline Dolohov. Mondom, hogy ő volt az. Venni akart négy-öt füves cigit, hányszor mondjam még el? Valami kiboríthatta, mert bőgött, mint egy csecsemő. Fasz tudja mi, nem kérdeztem, meg aztán jött az apja is, az a ruszki meg nem az a típus, akivel leállsz bájcsevegni. Nem hiszi el? Kérdezzék meg Carolt is felőlem. Úgyis lóg nekem egy spangli árával. Igen, igen, együtt gandzsáztunk. Olyan fél óra lehetett, utána rohantam bele Dominic Linwoodba, de ezt már elmondtam. Hogy mi? Nyilván nem dicsekedtem el eddig, ne legyen már ekkora barom, Dawlish. Dolohov kicsinált volna, ha elhíresztelem a lányáról, hogy füvezik. De most már muszáj, én kurvára nem fogok tovább itt rohadni Dolohovék miatt. - Dawlish összenézett a társával, majd szó nélkül felálltak az asztaltól és kisétáltak a kihallgatószobából.
Egyelőre minden úgy ment, ahogy Fiona Dolohov ígérte nekem és ahogyan én ígértem neki. Estére megkaptam az anyagot - próbáltam nem gondolni Ada arcára, arra, ahogyan rám nézett, mert nem engedhettem meg magamnak jelenleg az elkeseredés luxusát -, belőttem magam, senki nem tudott róla Weasley-n és Adán kívül, volt két álomszerűen békés órám, eufóriában úsztam, további kettőt csillapíthatatlan szorongással (bár közel sem olyan pánikkal, mint amikor behoztak) töltöttem, majd végre sikerült négy teljes órát átaludnom. Rohadt kimerült voltam, haza akartam menni, de már láttam a fényt az alagút végén. Talán Fiona megtesz annyit, ha elég jól szerepelek ma, hogy leteszi értem az óvadékot. Talán. De ha nem, akkor is lassan el kell engedniük, nem tarthattak itt az örökkévalóságig.

Nagyjából egy órán át várakoztam a kihallgatóban, mire visszatért Dawlish a társával és ezúttal magukkal rángatták Caroline Dolohovot is. Láttam már a folyosókon, újabb kihallgatásra várva, fájdalmas tekintettel, el sem mozdulva az apja mellől. Nem szóltunk egymáshoz, én többnyire csak ültem a Minisztérium hideg padlóján és próbáltam a legkevésbé látványosan szenvedni az elvonási tünetektől.
Levin Dolohov most nem volt itt, a lány csak magában bízhatott. És bennem. Bár utóbbi biztosan nem ment neki könnyen.
- Hello, Carol - köszöntem olyan természetességgel, mintha ezer éve ismernénk egymást.

Mint akit kicseréltek. Ahogy belépett az ajtón, nem azt a félelemtől felhúzott vállú, zavarodott kislányt láttam, akit az elmúlt pár napban többször megpillantottam a folyosón. Határozottnak tűnt, vagyis próbált annak tűnni, pedig a történtek után úgy sejtettem, legszívesebben csak egy sarokban feküdne magzatpózban, sírva. Én ezt akartam volna tenni a helyében.
Ahogy azonban leültették mellém és fél méternél alig többre csökkent közöttünk a távolság, már láttam, hogy mindez csak színjáték. A szemei már nem voltak égővörösek a könnyektől, de látszott, hogy nem is olyan rég még sírt. A tekintetén sem változtathatott, mérgetetlen szomorúság és elkeseredés áradt belőle, hiába mosolygott rám. Szegény lány... Hogy képes valaki ilyet tenni egy másik emberrel? Bármilyen gusztustalan, hihetetlen dolgot láttam a világban, még mindig jeges zuhanyként ért az erőszak, mikor váratlan helyeken ütötte fel a fejét. Carol tizenhét éves volt, a vizsgái miatt kéne izgulnia, nem egy gyilkossági nyomozás és végképp nem nemi erőszak miatt.
- Ezek a köcsögök itt azt hiszik, hogy kicsesztek velem. Fel sem tűnik nekik, hogy igazából mennyire jól jártam. Az adófizetők pénzéből tengődhetek itt, ingyen etetnek, hát kell ennél több? Kár, hogy Dawlish rusnya pofáját is minden nap látnom kell. - Kinyílt az ajtó, szó nélkül belépett rajta Weasley, majd Ada is. Csak pár másodpercig meredtem Ada arcára, végül elkaptam róla a tekintetem. Most nem foglalkozhattam vele. Valahol a hátunk mögött leültek két székre.
Dawlish rám förmedt, hogy fogjam be a pofámat, Carolnak pedig tartott egy kisebb monológot arról, hogy vegye komolyabban ezt a kihallgatást, mert különben egy azkabani cellában fog megrohadni az apjával együtt.
- Tudja, Dawlish, eddig azt gondoltam, hogy magának az anyja veri ki minden reggel. De ma rájöttem, hogy tévedtem. Maga igazából arra izgul, ha kislányokat ijesztgethet. Mondja csak, van erre valami szakszó? Nem is tudom... mondjuk "kicsi a farkam, ezért frusztrált vagyok" szindróma vagy... - Nem fejezhettem be a mondatot, mert Dawlish az asztalra csapott. Elégedetten hátradőltem a székben és küldtem egy derűs, cinkos vigyort Carol felé.
Vicces, hogy biológiailag semmi köze nem volt Fionahoz, mégis rá emlékeztetett. Talán csak a kiállása, minden szörnyűség ellenére több méltóság szorult Carolba, mint bármelyikünkbe ebben a szobában. Persze én nem is voltam konkurencia.
Dawlish társa most Carolra nézett és feltette az első, legfontosabb kérdést:
- Ismered ezt a férfit?
Oké, most ugrik a golymók a vízbe. Lássuk, képes lesz-e hihetően hazudni. Gyerünk Carol, kérlek, legyél az apád lánya...

Sok mindent megadtam volna érte, hogy az aurorokat kicsit is érdekelje az emberi méltóságom. Nemhogy egy órát, de egy percet sem adtak azelőtt, ha berángattak kihallgatásra, az sem érdekelte őket különösebben, ha éppen megmozdulni sem tudtam a fájdalomtól. Azt hiszem, a nagy részüket még szórakoztatta is a szenvedésem. Kellemetlen, mert most már remekül voltam. Elmúlt a drog közvetlen hatása, túlvoltam azon a fázison is, amikor ürült ki belőlem az anyag és legyűrt a szorongás, most töltöttem azt a kellemes tíz-tizenkét órát, amit teljesen tisztán és tünetmentesen élhettem át. Fáradt voltam persze a kialvatlanságtól, napok óta a mai reggelim volt az első étkezés, ami végül megmaradt bennem, de már nem kínlódtam úgy, hogy az örömöt okozzon auror barátaimnak. Csupán a szemem alatti sötét karikák, a fáradt tekintet és a borotváért sikító borosta árulkodott róla, hogy napok óta itt tartottak.
- Nekem nincsenek nagy igényeim. Különben sem tudnék enni, ha aznap már láttam az aurorok baszott ronda fejét, szóval...
Igyekeztem ignorálni Ada és Weasley érkezését. Azóta, hogy Ada feltette azt a kínos kérdést és én annál is kínosabb választ adtam rá, nem volt alkalmunk beszélni. Pontosabban alkalom biztosan lett volna rá, ha látni akar engem, de ahogy a nyomozás kezdete óta egyszer sem, úgy most sem nézett felém. Nem tudtam, hogyan kéne értelmeznem a távolságtartását és az előző esti rövid beszélgetésünk után még kevesebb ingert éreztem rá, hogy ezen törjem a fejemet. A lelkem mélyén tudtam, hogy valami végérvényesen eltört kettőnk között abban a percben, amikor feltételezhetően végignézte, ahogyan két pánikroham között végigrángatnak az aurorok a parancsnokságon. És az utána következő napok... Biztosan undorodott tőlem. Csak idő kérdése volt, hogy ez megtörténjen.
- Nekem mindenki a barátom, akivel már füveztem, a barátsághoz pedig ismernünk kell egymást. Bár a tartozás kimondottan árt a kapcsolatunknak, ezt azért hozzá kell tennem. - Dawlish szemmel láthatóan egyre idegesebb lett tőlünk, de próbált higgadtnak és profinak tűnni. Egyikről sem tudott meggyőzni.
Újabb kérdés következett, ezúttal arra vonatkozóan, hogyan találkoztunk a karácsonyi bál estéjén.
- Az udvarról jöttem vissza, keresni akartam egy helyet, ahol az ember nyugodtan felszívhat egy csík kokót, mert egy ilyen szar bulit máshogy nehéz elviselni. Aztán belefutottam a folyosón Carolba, már találkoztunk korábban, talán három-négy alkalommal vett tőlem füvet. Sírt valamiért és mondta, hogy venni akar néhány spanglit. - Carolra pillantottam, finoman jelezve, hogy vegye át a szót.
Így, hogy néhány másodpercre nem kellett lázasan pörögnie az agyamnak valamilyen hazugságon, csak egy valamire tudtam gondolni. Merlinre, de jól esett volna egy cigi, de leginkább egy bögre kávé... Bármit megadtam volna most egy tejeskávéért.

Élveztem az aurorok idegesítését. Számát sem tudtam már, hányszor berángattak ide piti ügyek miatt és mindegyik alkalommal úgy bántak velem, mint a kutyával. Weasley és Lestrange voltak a legnormálisabbak, de ők is úgy kezeltek, mintha egy darab kutyaszart vakartak volna le a cipőjük talpáról és nem egy ember ült volna velük szemben. Bezzeg ha Kyle Briggs élt volna, neki még a seggét is kinyalták volna, hiába erőszakolt lányokat... Nem tehettem mást a maradék méltóságom megőrzése érdekében, csak ennyit, hogy teljesen kiidegeltem az aurorokat.
- Igen, így történt. Mondta, hogy füvet szeretne, kifizette, aztán beszélgettünk egy keveset. A bálról és a családról főleg, mert én is felhúztam magam előtte a rokonaimon - magyaráztam. - Közben együtt elszívtunk egy spanglit, amit ugye Carol még mindig nem fizetett ki nekem. Aztán felbukkant az apja, jól lebaszta Carolt, hogy hogyan mer ilyet csinálni és fizetett nekem zsebből úgy száz galleont, hogy kussoljak erről. Gondolom, kínosnak találta, hogy a lánya füvezik és velem lóg a bálon.
Meglepett a következő kérdésre adott válasza, a szó jó értelmében. Nem gondoltam volna, hogy ilyen remek hazugsággal áll elő, mondhatni tökéletes volt. Talán Fiona mondta neki, hogy hazudja ezt, talán gyakorolta tegnap óta a tükör előtt, talán tényleg spontán jött. Nem számított, csupán az, hogy sikerült egy nagyon hihető sztorival előállnia. Nekem nem voltak előzetes terveim, képtelen voltam gondolkodni néhány órával ezelőttig, először az elviselhetetlen elvonási tünetek, majd a belőtt anyag miatt. Semmit nem tudtam előre eltervezni, csak improvizáltam.
- Igen, Bonnie a húgom, néha megvárom a művészbejárónál az előadások után. Így találkoztunk Carollal is, éppen a húgomat vártam, hogy átöltözzön, kint cigiztem a lépcsőn, amikor felbukkant Carol. Mikor megtudta, hogy mi a munkám, akkor megbeszéltük, hogy majd később találkozunk és vesz tőlem füvet, mert akkor pont nem volt nálam. Ez úgy négy-öt hónapja lehetett talán, esetleg fél éve. Valami Moliére darab után volt, tököm tudja melyik, teljesen be voltam állva az egész előadás alatt.

A megerőszakolt lánya... A hideg kirázott tőle, pedig csak szavak voltak és nem volt az égvilágon semmi közöm Caroline Dolohovhoz. Ismertem az apja új feleségét és ennyi. De éppen annyi idős volt, mint Alina és az történt vele, ami majdnem Ginával is, és Merlin faszára, hány fiatal lánnyal... És persze nem csak lánnyal. Nem tudtam, pontosan mit éreznék az apja helyében, de biztosan mindent megtettem volna annak érdekében, hogy a lányom megússza a nyomozást és senki ne merészelje hazugnak nevezni. Carol szerencsés volt, mert az apjának hatalmában is állt mindez. Engem Briggsék eltapostak volna, neki volt esélye.
Valójában nem jártam sokat a színház környékén. Néha valóban beugrottam Bonnie-hoz, becsempészett a backstage-be és a színpad széléről néztem az előadást, de sosem tudtam igazán élvezni. Nem azért, mert akkora kultúrbarbár lettem volna, gyerekként kimondottan szerettem olvasni, hiszen mi mással tölthettem volna az időmet egy tanyán? Anyám varrónőként dolgozott korábban Madam Malkinnál, olykor kapott tiszteletjegyet a Heliosba, hiszen szerették ott, valószínűleg a húgom is ezeknek az ingyen családi jegyeknek köszönhetően szerelmesedett bele a színház világába. Nem voltam teljesen hülye, annyira nem, mint amilyennek mások be akartak állítani, képes voltam felfogni és élvezni egy színdarabot. A probléma az volt, hogy kényelmetlenül éreztem magam Bonnie miatt, folyton azon kattogtam, hogy kínos helyzetbe fogom őt hozni. Csak nagyon ritkán hagytam, hogy elrángasson magával a Heliosba, hiába esett neki nagyon rosszul az elutasításom. Évek óta nem jártam ott és Alina felbukkanása után kezdett a korábbiaknál is rosszabb ötletnek tűnni a látogatás. Bonnie-val ezer másik helyen is találkozhattunk, majd szépen elmeséli a munkáját, úgyis imádott beszélni, nálam is jobban.
- Igen, általában levélben egyeztetjük az időpontot. De nem találkozunk túl gyakran, nem mondanám, hogy belőle fogok meggazdagodni. Kyle Briggs hasznosabb vásárló volt. Én Carol ártalmatlan füvezése helyett inkább azon gondolkodnék el, hogy miért akart Kyle Briggs ginát és hasonló randidrogokat venni tőlem a bál előtt. De ez gondolom nem érdekli magukat. - Dawlish morgott valami olyasmit, hogy nem "egy ilyen narkós fasztól fogunk tanácsokat kérni a nyomozáshoz", de nem igazán érdekelt.
A következő fél órában feltettek még rövidebb kérdéseket, inkább a történetük valóságtartalmát próbálták ellenőrizni, csőbe húzni minket, természetesen sikertelenül. A hazugságunk minden részlete összecsengett, és a kérdéseikre olyan részletességgel tudtam válaszolni, hogy nehéz volt kamuzással vádolni. Nem kavarodtam bele a kitalált történetünkbe, fel tudtam idézni nekik a bálon történt találkozásunk olyan apró elemeit is, mint hogy mit viselt Carol és az apja - mivel nem is találkoztunk, így ezt egyedül Fiona információáradatának köszönhettük.
Végül befejződött a kihallgatás. Dawlish és a társa kikísértek minket a folyosóra, majd leültettek mindkettőnket a folyosón, hogy várjuk meg őket ott, amíg elintézik a papírmunkát. Én szokás szerint kaptam egy sor fenyegetést, hogy ha meg merek moccanni, akkor ennyi és ennyi ideig itt tartanak, így meg úgy fogom megbánni és ez meg ez fog velem történni az Azkabanban. Csak a szokásos. Rettentően megrémültem, tényleg.
- Nincs véletlenül egy cigid? Fiona küldött azt is, de persze elvették - fordultam Carolhoz, amint Dawlishék eltűntek a közelünkből. - A lelkemet eladnám egy szálért.
Mondhatni azt már megtettem, csak nem a cigarettáért, hanem két gramm anyagért, de ez igazán mellékes.

Hálásan vettem el tőle a meggyújtott cigarettát. Hihetetlenül leszartam, hogy szabad-e itt dohányozni, mégis mivel büntetnek meg? Így is a fogdában rohadtam napok óta, úgy bántak velem, mint a házimanókkal néhány régimódi aranyvérű családban, ennél többet már nem igazán tehettek. Megérte azért a cigiért, elképesztően jólesett letüdőzni a füstöt. Nem voltam nagy dohányos, aki naponta több dobozzal elszívott, de szerettem a cigit, tizennégy-tizenöt éves korom óta rendszeresen szívtam.
- Kösz, ez életmentő - fújtam ki a füstöt.
A következő néhány mondatára megvontam a vállam, nem éreztem úgy, hogy lenne mit megköszönnie. Nem jótékonykodtam, csak teljesítettem, amiben Fionával kölcsönösen megegyeztünk. Mindketten megkaptuk, amit akartunk, jól sikerült alku volt.
- Ugyan... Nem ingyen tettem, nincs mit megköszönnöd. Fiona már különben is megtette helyetted.
Most szakadt rám az elmúlt napok minden fáradtsága, elnehezítette a fejemet és a gondolataimat. Végre leereszthettem. Bármit megadtam volna néhány óra gondtalan alvásért otthon, a saját ágyamban, de egyelőre erre nem volt lehetőségem.
Carolra pillantottam, olyan ügyetlenül tartotta a kezében a cigarettát, olyan sután gyújtotta meg mindkét szálat, látszott, hogy nincs még ebben rutinja. Biztosan most szokott rá, a történtek után. Nem csoda, nyilván nem is ítéltem el érte, én lettem volna az utolsó ember, aki ilyet tesz. Szüksége volt most valamire, ami elterelte a gondolatait, ami csökkentette a stresszt és adott valami rendszert a napjainak. Könnyű ilyenkor függővé válni, mennyivel egyszerűbb sóvárogni valami után, arra összpontosítani a fájdalmad helyett. Mert nyilván szenvedett, attól még, hogy tíz perccel ezelőtt bájosan mosolygott a kihallgatás alatt, attól még belülről felemésztette, ami vele történt. Az ilyesmit nem lehet elfelejteni, megmérgezi az ember gondolatait és minden kapcsolatát, beleértve a saját magadról alkotott képet is. Kyle Briggs nem azért erőszakolta meg Carol Dolohovot, mert szép lánynak tartotta és akart egy újabb strigulát. Kyle Briggs meg akarta alázni Carolt, fölé akart kerekedni, tönkretenni, úgy érezni, hogy most ő a fasza csávó, nála van az irányítás. Mindig ezt akarták. Én sem azért emlékeztem a lepukkant kocsmák mosdójának klór-és húgyszagára, ahogy ott térdeltem a mocskos padlón vagy az arcom nekinyomódott az egykor fehér csempe hűvös felületének, mert valami unatkozó negyvenes pasasnak annyira megtetszett egy hajléktalan, drogos húszéves srác. Azért emlékeztem erre, mert akkor az a negyvenes pasas levezethette rajtam nyomorult élete minden apró frusztrációját. Az én életem már nem érdekelte. Ahogy Kyle Briggst sem érdekelte Carol, csak az az érzés, amit a tönkretétele adhatott neki. Megérdemelte a halált.
Lassan letüdőztem a füstöt.
- Tudom milyen. Ne álltasd magad, még egy ideig nagyon szar lesz. Aztán egy idő után a napok rutinja kiszorítja majd és napról napra kevesebbszer fog eszedbe jutni. És végül már nem is fogsz rá gondolni, csak akkor, amikor egyébként is szarul érzed magad. Biztos egy közhelynek tűnik, de idővel jobb lesz. - Nem ismertük egymást. Az egyetlen számottevő közös ismerősünk Fiona volt. Soha többet nem fogjuk látni egymást. Nekem nem volt kínos ezt mondani neki, mert valószínűleg az életben nem kellett többet találkoznom vele. De ha ő akár csak egy fikarcnyit is jobban érezte magát tőle és elhitte nekem, hogy jobb lesz, akkor megérte kimondani. Mert bennem ez tényleg nem keltett rossz érzéseket, már rég nem, egyedül amiatt éreztem haragot, hogy Briggs bántotta ezt a szegény lányt. - Tudtad, hogy akár évekig is tarthat, amíg egy heroinfüggő tisztának mondhatja magát? Hogy tényleg egyáltalán nem is gondolsz rá... Hát szerintem Kyle Briggs egy gyenge kis szar volt, és ha a heroint örökre el lehet felejteni, akkor hozzá feleannyi idő sem kell. Különben is erős kiscsajnak tűnsz. A családod is nagyon szeret, Fiona úgy vigyáz rád, mint egy anyatigris. Jól leszel, hamarabb, mint gondolnád.

Én egy percig sem kételkedtem benne, hogy Fiona Dolohovval jobb vigyázni. A szőke haj, a bájos arc és a csinos ruhák mögött nem egy kirakatfeleség rejlett, hanem egy olyan nő, aki a férjénél is veszélyesebb volt, ha valaki kihúzta nála a gyufát. Én nem akartam magamra haragítani, bár szerencsére még nem kerültem abba a helyzetbe, hogy ennek akár csak a gondolata is felmerüljön. Szerettem volna fenntartani ezt a békés munkakapcsolatot.
- Hát én biztosan nem baszakodnék vele - helyeseltem. Felrémlett az este, amikor abban a lepukkant kocsmában ránk támadt az összenőtt szemöldökű csávó és Fiona egyetlen pálcaintéssel kiterítette az egyik asztalra, mint egy leölt disznót. Nem, határozottan nem jó ötlet szórakozni vele.
Nem akartam felzaklatni Carolt, bár úgy sejtettem, hogy az elfojtott könnyek nem is a feltörő szomorúság számlájára írhatók. Igaz, azt sem akartam, hogy meghatódjon. Csak annyit szerettem volna, hogy hallja valakitől: egyszer tényleg minden rendben lesz. Nem most, nem holnap, nem is jövőhéten, de idővel minden emlék elhalványul és ő is lehet még felhőtlenül boldog. Közünk sem volt egymáshoz, nem tudtam sokat a családjáról, ő sem az én életemről. Azt azért sejtettem, hogy a rokonainak elképzelése sem lehet arról, min megy most keresztül. Bizonyára próbálnak segíteni neki, tartani benne a lelket, de halvány fogalmuk sincs róla, mit érez. Megpróbálhatják elképzelni az önutálatnak és az undornak ezt a semmihez sem fogható elegyét, de úgysem fog sikerülni nekik. Hiába mondják el ötvenszer Carolnak, hogy nem az ő hibája volt, nem változott meg ettől, nem lesz tőle gusztustalan és értéktelen, attól még nem fogja elhinni. Én sejtettem mit érez most. Ezen nem változtatott a tény, hogy annak idején hozzám vágtak néhány galleont azért, hogy utána hányjak saját magamtól. A lényeget ez nem igazán befolyásolta.
A válaszára egyszerre kaptam fel a fejemet rémülten és éreztem szívmelengető hálát. Megijedtem, mert nem akartam, hogy Alina fülébe jusson ez a beszélgetés, még ha nem is esett szó semmi konkrétról. De a hála erősebb volt. Nem tudtam, honnan szerzett tudomást arról, hogy én voltam Alina apja, de nem is igazán számított, csak az, hogy ezt ennyire őszinte mosollyal közölte velem. Nem hittem el neki, de attól még jól esett.
Ritkán tapasztaltam ilyen kedvességet és ez zavarba is ejtett. Nem találtam a megfelelő szavakat, így csak ösztönösen reagáltam. Grizzly medvéket megszégyenítő, csontropogtató ölelésbe vontam Carolt, a pillanat hevében bele sem gondoltam, hogy ez mennyire kínos vagy kellemetlen is lehet számára. Gyorsan elhúzódtam tőle, különben is nyílt mögöttünk az ajtó, már láttam is Dawlish paprikavörös fejét felém fordulni, amikor megpillantotta a kezemben az égő cigarettát.
- Vigyázz magadra és verd be mindenki pofáját, aki hazugnak nevez - intettem még oda Carolnak búcsúzóul, miközben Dawlish felrángatott a székről és kisebb monológot tartott róla, hogy mennyire gyűlöl engem és milyen jövőt kíván nekem. Egyetlen szavára sem figyeltem. - Remélem, nemsokára megint elszívunk egy jointot a Heliosban.
Hagytam, hogy Dawlishék elvezessenek, a folyosó végén elhaladtunk Fiona és Levin Dolohov mellett, akik éppen Carolért jöttek. Csak biccentettem Fiona felé egy elégedett mosollyal. Most már biztonságban tudhatta Carolt.