Elfáradtam, de basszus, nem is kicsit. Szakadt rólam a víz, de maximálisan megérte az edzést. Tegnap kaptam a legjobb havertól egy baglyot, ami szerencsétlen az Ilvermorny-Roxfort távot már sokadszorra teszi meg, ez már állatkínzás? Szóval kaptam egy levelet, hogy a Thunderbird fogója lesérült, két nap múlva meccs és ha ez elmegy, akkor a szezonnak is annyi. Ha jobban belegondolsz, tök rossz ilyen dolgokat hallani, másfél éve ez főleg kellemetlenül érintett volna, most csak szurkolok nekik. Jelenleg a Mardekár ház csapata az elsődleges és tudod mit? Élvezek ezekkel a srácokkal együtt játszani, egész megszerettem ezt a sulit, bár azért a jó öreg Ilvermorny hiányzik. Nem is kicsit. Még mindig azon jojózok, hogy visszamegyek jövő évre Amerikába és ott járom ki a sulit, lejátszom a Thunderbirdnél egy évet, hátha az amerikai liga egyik csapata felszed, bár az itteni liga sem lenne rossz. Vagy ráfekszem a RAVASZra, de ahhoz meg tanulni kell. Neeee, nem akarok tanulniiiii, nem akarok kocka lenni! Nem mintha olyan rossz lenne, de… tényleg ilyen jól nézek ki zöldben? Ejha, nem is rossz. Meg kell mondanom, kedves Dax, igencsak fess úriember… undorító, amikor valaki magának nyal, nem? Mert ez most gáz volt, hál égnek, hogy ezt rajtam kívül nem hallja senki. A fejembe azért igen kevesen látnak bele, hál égnek, mert öcsém, ami ezen a csatatéren folyik. Őrültek háza ehhez képest kész szanatórium. Hát ilyen gyönyörű gondolatokkal mászom ki a zuhany alól, mert azért mégsem büdösen kellene találkozni Wilkinson proffal, ugyebár nem kellene mindenáron parasztnak lenni. Meg úgy egyébként is, hogy nézne már ki, ha bűzfelhőt magam után húzva jelennék meg a tanároknál. Csak azért is a Thunderbirdös pulcsimban csámpázok végig a folyosókon, mert egyrészt fun, másrészt megnéznek benne, harmadrészt a mardekáros mosásban van, mert konkrétan önálló életet kezdett el élni. Lenindzsázott három elsőst és azóta elvadultan él a Tiltott Rengetegben. Barokkos túlzás természetesen, mert a gyógygazok között lelt otthonra. Tudom, mert hallottam egy hugrabugostól, aki látott egy griffendélest, aki kiszagolta, majd kiderült, hogy csak egy hollóhátas. Anyám, hol a bánatban vagyok már megint?! Másfél éve vagyok ebben a kastélyban, de sikerült eltévedni, gratulálok, Cortez. Igazán szép munka volt. Fene nagy dühömben lábbal teszek odébb egy ajtót, majd belekötök egy festménybe és egy páncélba. Ez utóbbi egy nőies mozdulattal felmutatja a középső ujját, mire én viszonzom a gesztust. Bemutatott egy lovagi páncél, bakker! Hát ezt tutira nem tudom megszokni, továbbra sem, ilyen az Ilvermornyban nincs. Apropó Ilvermorny, most akkor maradjak? Itt valakit kinyírtak nemrég, szóval ez akár a távozás mellett is lehetne indok, de mivel a dude egy köcsög volt, így nem igazán érdekel. Kábé akkora, mint az a tanfelügyelő, vagy ki a bánat. Nem bírja a pofám, mert amerikai vagyok, meg amúgy egy jó srác, de ő sem indok a távozásra. Na, ebből ajtó előtt toporgás lesz, szóval ideje kopogni. Nahát, már ennyi az idő? Csak nem zavarnám ilyenkor a profot ilyen piszlicsáré baromságokkal, szóval… Embereld már meg magad, Dax! Kopogj be, jó fiú, majd most toporgás, amíg meg nem hallom a beinvitálást. - Szép napot, Wilkinson professzor! - trappolok be a szobába és közben megpróbálok nem kárt tenni semmiben. Elefánt a porcelánboltban hozzám képes lopakodó.
Sosem voltam az a fajta, aki feladja, sőt a jellemem azt diktálja, hogy minden apró hibámból tanuljak. A sikertől nem kényelmesedem el, de a kudarcaimat sem vereségnek élem meg, sokkal inkább motiválnak, hogy múljam felül önmagam és legyek valami több. Így lett belőlem évfolyamelső, majd auror és választottam végül egy olyan tanári pályát is, melyre azt hiszem nem sokan vállalkoznának. Akik pedig mégis, nos alighanem inkább becsvágyból tennék, ezáltal nem is lennének a varázstársadalom hasznára. Most viszont én sem érzem magam túl hasznosnak, a történtek után inkább tehetetlennek. Azt gondolná az ember, hogy a hírek nem terjednek olyan gyorsan, mégis alig derült fény a bekövetkezett tragédiára, még az aurorok is épp csak úton voltak, máris levelek záporoztak hozzám. Az irodámba, a szobámba, az igazgatónőhöz. Nem csak a roxfortos diákok jóllétével kapcsolatosan természetesen, az én hatásköröm ugyanis a cserediákokkal kapcsolatos ügyek kezelésével ki is merül. Vagy legalábbis eddig így gondoltam. Azóta eltelt néhány nap, és bár a nyomozás nincs előrébb, a szülők pedig egyre nyugtalanabbak az utódaik biztonsága miatt, erőmön felül állom a sarat. Persze jóval több dolgom lesz, mint előtte volt, de ezzel minden tanártársam így van. A szabadidőtől elköszönhetünk egy időre, legalább addig, míg fény nem derül az igazságra. Addig is igyekszem úrrá lenni a kibontakozó káoszon még úgy is, hogy az eset részletei nincsenek túl jó hatással rám és az alvási szokásaimra. Mondhatjuk úgy is, hogy volt időm az éjszaka folyamán megválaszolni még néhány levelet, így egy tucat baglyot indíthattam útnak hajnalban az Egyesült Államokba. Persze annyiban nem merülnek ki a feladataim, hogy a szülőkkel tartom a kapcsolatot, az iskola is helyzetjelentést vár tőlem. Az Ilvermorny igazgatója teljesen elképedt a történteken, és elvárja, hogy minden nap tájékoztassam és a legfrissebb információkkal lássam el a nyomozás aktuális állásával kapcsolatban. Az viszont cseppet sem tetszik neki, hogy napok óta semmi újat nem tudok mondani. Nagyon sok erőfeszítésembe került, hogy ne rendelje haza január elején az összes cserediákot az iskolából azonnali hatállyal. Nem szoktam megvalósíthatatlan ígéreteket tenni, mégis személyesen kezeskedtem a diákok biztonságáért. Meg vagyok győződve arról, hogy az igazgatónő megteszi a szükséges lépéseket mindannyiunk biztonsága érdekében, ugyanakkor az a véleményem, hogy nem érdemli meg a professzori címet az a tanár, aki nem képes megóvni a diákjait. Épp egy újabb levelet veszek a kezembe nagyon sóhajjal, amely bagolyfordultával érkezett, mikor az ajtó zörrenését hallom. Az irodám - ez az apró helyiség, amit egészen eddig nem is kellett használnom - rémesen zsúfoltnak tűnik jelen pillanatban. Egy kicsit sem otthonos, de a szobámban csak az ágyamat bámulnám éjszakába nyúlóan. Az pedig felesleges időpocsékolás. - Szabad! - hagyom jóvá az érkező belépését, az asztalom sarkán pihenő rókám, Phoenix fürkész tekintettel kémleli ki zavarja meg a pihenőjét. Azt már megszokhatták az engem felkereső diákok, hogy javarészt körülöttem bóklászik az állat, bevallom néha velem is alszik.. Egészen a szívemhez nőtt. - Áh, Mr. Cortez.. Miben segíthetek? - fordulok felé, leengedem a kezemben tartott levelet és megvárom, míg becsukja maga mögött az ajtót. Nem lep meg, hogy felkeres, mostanában többen is megtették, akik aggódnak az évük vagy a biztonságuk miatt. De abban nem vagyok biztos, hogy megfelelő válaszokkal tudok szolgálni neki.
