trouble for two || Karin & Rosie

Mikor megtudtam, hogy ezúttal mint cserediák én is a Roxfortban tanulhatok egyenlőre csak idén, akkor biztos voltam abban, hogy nem fog gondot okozni a beilleszkedés, de arra azért nem számítottam, hogy ilyen rövid idő alatt ennyien fognak örülni nekem. Nem tudom, hogy az újakat mindig ilyen szívélyesen fogadják-e, mint ahogyan engem, de elképesztően örülök ennek. Igyekszem mindenkinek bemutatkozni, már annyiszor mondtam el a nevem is, ahányszor egész életemben még sosem. A legelszántabbnak talán mindegyikük közül az a Parkinson lány tűnt - azt hiszem, hogy azért jegyeztem meg csak a családnevét, mert azt valahogy úgy mondta, hogy muszáj észben tartanom, bár számomra ez így nem sokat mond, de olyan, mintha fontos lenne az ő számára. A lelkesedéséért cserében pedig elfogadtam, hogy Ő legyen az, aki  körbe vezethet, mert még olyan túl sokat nem volt lehetőségem látni ebből az iskolából, meg egyébként is jó mókának tűnik felfedezni a számomra még idegen telepet. Amint eloszlik körülöttem a tömeg és mindenkivel megfelelően barátságosan letudtam a kötelező, illedelmes bemutatkozást, elkönyvelem magamban, hogy minden bizonnyal mozgalmas évem lesz, bár abban is biztos vagyok, hogy sok mindenki talán nem olyan kedves, mint amilyennek elsőre tűnik, sokakat inkább csak a kíváncsiság vezette el hozzám, de szerencsémre én meg pont olyan vagyok, aki nem lát bele előre semmi rosszat a helyzetekbe. Mindig szeretem megélni a pillanatokat és jelenleg boldog vagyok amiatt, hogy ilyen sokan tiszteltek meg a társaságukkal. Váltok még pár szót a szobatársaimmal, megigazítom magamon az egyenruhámat, ami sokkal jobban tetszik, mint az otthoni - valószínűleg azért mert az már megszoktam, ez meg valami új -, és indulok meg a megbeszélt helyre, ahol a Parkinson lány már vár rám. Senkit nem szeretek csak a családnevén hívni, de annyian mutatkoztak ma be, hogy egyszerűen képtelen vagyok mindenkiét észben tartani.
- Szia. - próbálok én is hozzá hasonlóan lelkesnek tűnni, mert amúgy valóban örülök, hogy barátkozni akar velem, csak valahogy olyan erőltetettnek tűnik az egész. Meg egy kicsit szégyellem is magam amiatt, hogy elfelejtettem a nevét.
- Már most imádom itt. Még túl sokat nem láttam belőle, de amit igen, az nagyon király. Ha engem kérdezel, akkor az unalmas helyek egyáltalán nem érdekelnek. Úgyhogy, naná, hogy az izgalmas részekkel kezdjük. - Tenyeremet össze csapva ugrok egyet, mert ez igazából nem is kérdéses. Mindig is jobban vonzottak az olyan dolgok, amikben van izgalom, mint az olyanok, amiket majd úgyis fogok látni mindennap. - Bocsi, de... elfelejtettem a nevedet. Nem mondanád el újból? - nem akarom, hogy azt gondolja, hogy számomra nem fontos, hogy ennyire barátkozni akar, de mit tehetnék, ha össze zavarodtam azzal a sok információval, ami egyszerre betalált. Azért annyira nincs jó memóriám, hogy mindent észben tartsak. De tényleg igyekszem. Ha meg még egyszer bemutatkozik, akkor egészen biztos, hogy következőkor már tudni fogom.

Az a jó abban, hogy új vagyok még itt, hogy nincs rajtam semmiféle nyomás amiatt, hogy kit kéne választanom arra a feladatra, hogy körbe vezessen egy picit. Mert mivel nem tudom, hogy ki kiaz, és ki mennyire népszerű vagy sem, bárkit választhatok és még csak túl hülyének sem fognak gondolni ha valami furcsát mondok vagy kérdezek. Mert ez így természetes az újaknál, nem? Amúgy meg ez a lány sokkal lelkesebbnek tűnt mindenki másnál, szóval ezért is esett rá a választásom, de egyáltalán nem célom megbántani senki mást sem. Ez az iskola amúgy is elég nagy, szerintem ha egy egész napot szánunk rá arra, hogy minden zeg zúgát felfedezzük sem lesz majd elég. Nekem biztosan nem, mert ha valami izgalmas helyre keveredünk hajlamos vagyok órákat is eltölteni azzal, hogy bámészkodjak. Szóval az ilyen részek mint egy osztályterem vagy ebédlő teljesen hideg hagy, mert ezekben lesz majd bőven időm tartozkodni. Szóval igazán örülök, hogy látszólag neki sem áll szándékában az ilyen unalmas helyekkel kezdeni, azt hiszem, hogy igazán jóban leszünk majd. Csak vigyorgok az újabb lelkesedésén és annak is örülök, hogy nem sértődött meg különösebben azon, hogy elfelejtettem a nevét. Ilyen rövid idő alatt képtelenség mindenkit megjegyezni, főleg úgy, hogy szinte mindenki egyszerre támadt le, mintha valami különleges, új játék lennék vagy valami. Miközben követem azért kíváncsian nyújtogatom a nyakam, hogy véletlenül se tévesszek semmi olyant szem elől, ami talán érdekes lehet a számomra, bár egyenlőre ez a folyósó nem tűnik túl szórakoztatónak.
- Rosie. Most már egészen biztos, hogy megjegyzem. - mutató ujjam a halántékomra vezetem egy rövid ideig ezzel biztosítva, hogy be került a memóriámba a neve, és következőkor nem történik ilyesmi. Vagyis remélem. Mert az már oltári ciki lenne. Fogalmam sincs, hogy én el kéne-e mondanom neki a nevem, de végül úgy döntök, hogy nem fárasztom ezzel, hiszen azt hiszem, hogy mindenki tudja már. Az is, akinek nem volt alkalmam bemutatkoznom. Ha meg mégsem tudja, akkor gondolom majd rá kérdez.
- Az szuper. De valahogy a szünetek általában jobban lekötnek, mint az órák. - vonom meg a vállam, és egyáltalán nem szégyellem ezt beismerni. Mert oké, hogy nagyon is fontos, hogy tanuljunk, de én igazából sokkal inkább a kalandvágy miatt jöttem ide, mint a tanulásért. Attól persze még szeretnék rendes diák lenni, meg jól teljesíteni majd, hogy az igazi iskolámra se hozzak szégyent, viszont nem fogom kihagyni egészen biztos az izgalmas helyzeteket sem. Mert egyáltalán nem olyan fából faragtak engem, aki bármiből is kihátrálna. - Igen, biztosan, Remélem. - lelkesen bólogatok és egyre kíváncsibb vagyok arra, hogy vajon mindenkivel ilyen kedves-e, vagy csak az újakkal szokott ilyen lenni. Bár a kedvességet szerintem nem lehet megjátszani. Valaki vagy az, vagy nem. - Biztosan sok barátod van. - jegyzem meg miközben még mindig ide oda mozgatom a fejem mellette lépkedve, és remélem, hogy majd nekem is lesznek barátaim. Bár igazából így rá nézve nekem úgy tűnik, mint aki elég népszerű ebben az iskolában. Ez pedig nem biztos, hogy jó. Legalábbis otthon, a Durmstrangban, aki népszerű az általában nem túl barátságos, bár velem az, de remélem, hogy másokkal is. Mert nem szeretem az olyanokat, akik esetleg lenőzőek a gyengébekkel. Bólintok a kérdésére, mert valahogyan ezt is mindenki tudta anélkül, hogy mondanom kellett volna, úgy tűnik, hogy itt a Roxfortban is elég gyorsan terjedenek a hírek.
- Igen. - azért ki is mondom hangosan a választ, ha esetleg nem nézne rám, hogy lássa a büszke bólogatásomat, mert egyébként az, hogy most itt vagyok egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne szeretném az igazi iskolámat is. - Mint egy iskola. - vonom meg a vállam ismét, bár lehet, hogy kicsit részletesebb választ várna, de én meg nem szeretek pont erről beszélni. Mert unalmas. - Nem olyan nagy, mint ez persze. Meg hát az egyenruhámnak is más volt ott a színe. Szebb. De azért most itt jobban tetszik. Talán csak azért, mert szeretem az új helyzeteket. - igen. Minden bizonnyal csak ez lehet az oka. - Itt egyébként nem kötelező az egyenruhát hordani? - nézek végig rajta, hiszen ő nincs abban. Ez persze nem most tűnt fel, csak valamiért most jutottam el odáig, hogy erre rá is kérdezzek. Nagyon remélem, hogy azt mondja, hogy nem, mert szívesebben járkálnék én is a saját normális ruháimban egyébként.