Üvegházak titkai...

A karácsonyi bál utáni felfordulás és a gyilkosság sokaknak nyomta a kedélyállapotára a bélyegét. A diákok a téli szünet után a megszokott zsibongást, önfeledt lelkesedést mellőzve tértek vissza a kastély falai közé. Valahogy az órák is ugyanolyan csigalassúsággal indultak és teltek el egymás után minduntalan, hiába igyekeztem érdekesebbnél érdekesebb növényeket bemutatni. Mintha nem érdekelte volna őket, mintha közömbössé váltak volna, a kíváncsiság fénye kihunyt szemükben, helyette fáradt, olykor nyugtalan tekintetek néztek vissza rám az asztalok körül. Így nem lehet rendesen tanítani, ha nem figyelnek. Semmi veszélyesebb növényt nem mertem hát megmutatni nekik, ami egy kicsit is csípett, mérget csöppentett el vagy harapott önszántából. Biztos ami biztos alapon csupán kezelhetőbb de kevésbé érdekes növényeket vettem napirendre, mellőzve a gyengélkedő látogatását. Így is több diák látogatta szorongás, kialvatlanság miatt, mint kellett volna. Hogy honnét tudom? A feleségem és a hozzá hasonló kismadarak csicseregték.
Már egy ideje szemeztem az apró pislákoló fénnyel az egyik üvegházból, amikor arra sétáltam. Vártam hát egy kicsit, hátha kijönnek onnét a diákok, de ahányszor arra tartott az utam, csak nem akart a fény elaludni. Végül inkább úgy döntöttem, benézek. Nem tudom, kivel futok össze, így csak beljebb sétálok a keskeny földúton az asztalok között, ahol megannyi növény sorakozik hol cserépben, hol jókora tálcákon, hol felfüggesztve. Végül megpillantom a lányt a földön ücsörögve egy növény társaságában. Hallom a kérdést, de már csak mellé érve adom meg a választ.
- Fastuosa. Egy különleges növény, kanyargó csillag szerű lilás, fehéres virágáról ismered meg, amely csak éjszaka virágzik. Hamarosan talán ideje lesz, hogy kinyíljon. - rövid, szűkszavú választ adok neki, miközben leguggolok mellé. Összébb húzom a talárt magamon, hogy ne lógjon a földre, miközben megsimítom érdes leveleit. A lány, akit itt találok nem minden esetben a plusz szorgalmáról ismert. Nem rossz tanuló, sőt! De soha nem tölt több időt tanulással, mint amennyi szükséges. Sajnos nem csak ezt tudom róla, igen csak problémás a kislány. Gyakran keveri el a pálcámat más ágak, szárak közé, hogy aztán ne találjam meg - na igen, néha úgy érzem, mintha csak elhagynám, pedig nem is. De nem tudok rá neheztelni, nem vagyok haragtartó.
- Nem vagy éhes? Mindjárt vacsora.

Kóbor diákjaim mindig is voltak, vannak és lesznek. Hogy épp mi célból tévednek ide a sötét, nyirkos üvegházak valamelyikébe, már személye is válogatja. Akadnak, akik csak úgy kíváncsiságból, vannak, akik engem keresnek, akik fogadásból próbálnak valamit teljesíteni, akik megrongálni szeretnék a növényeket. Érkeznek olyanok is, akik inkább csínytevés helyszínéül szánják a helyet, nem tudom. Számtalan esettel találkoztam már éveim során. Egy biztos, a helyeket úgy ismerem mint a kisujjam és a legapróbb változás is egyből szemet szúr. Igaz, nem nehéz észrevenni egy pislákoló fényt, ha az irodám szobája arra enged kilátást.
Nem mondhatja senki, hogy nem adok elég időt arra, hogy a diákok lelépjenek. De aki már közeledve a takarodóhoz még mindig ott téblábol, már nekem is felkelti az érdeklődésemet.
Mosolygásra késztet a válasza, miközben felelevenedik előttem az, hogy ő is egyike azon diákoknak, akiket nem hagynak békén többen. Legyen szó arról, hogy a folyosón kötnek bele, vagy a könyvtárban, bárhol...
- Szóval nem szeretnél egy levegőt szívni velük, igaz? - ez az apróság emlékeztet magamra, bár ritkán adódott, hogy kihagytam volna a vacsorákat is. Ha mást nem, elszipogtam magamban, de az étel boldoggá tett. Te jó ég, még jó, hogy nem kimondottan boldogságevő vagyok. Akkor az egész konyhai alapanyag nem lett volna elég nekem.
- Nos, rendben. Nagyon szép, mert lilásan fénylik a sötétben. A dupla egymásba simuló virága ettől is ilyen különleges, nem csak a kettős színezetétől. Ami azt illeti, még nem igazán tanulmányozták ezt a növényt. Egy túrám során találtam, miután beszakadt alattam a talaj és egy barlangban ráleltem a magjára. Igyekszem minden mozzanatát dokumentálni, egy füzetnyi jegyzetem van róla. És eddig még csak négyszer nyílt. Nem túl feltűnő a diákok körében, hogy itt tarthassam. De csak ebben az üvegházban érzi jól magát. - persze még fecseghetnék erről a növényről, de nem teszem.
- Nem zavar egyáltalán kisasszony, nyugodtan maradhat. - nem szeretném elüldözni, inkább az asztalom fiókjához lépek és egy még bontatlan rágcsálnivalót veszek ki belőle. Legalább egyen valamit alapon odaadom neki, cserébe a pergamenért.
- Köszönöm, ms Accipiter, lekötelez. - szemügyre veszem egy pillanatra a tartalmát, aztán elteszem. Mindig túlszárnyalta a legtöbb diákomat a beadandóival, szóval meg sem lepődök én már a tartalmán.
- Azért remélem az iskola falai közül nem szeretne kiköltözni a társai közül.

Valamilyen szinten meg tudom érteni a lányt, hisz tisztában vagyok milyenek a mindennapjai annak, akit folyamatosan csak piszkálnak, levegőnek néznek - bár ez utóbbi még mindig jobb, mint az első - vagy ne adj isten bántanak. Ez utóbbit már a tanári kar sem tűrheti. De én csak azért is odaültem, hogy zavarjam a szemüket és megmutattam, hogy engem nem lehet csak úgy kitúrni. Másfelől pedig pont emiatt nem értek egyet vele, mert én a helyében megmutatnám másoknak, hogy de kell, hogy számoljanak velem. Lehet csak megfáradt kicsit, elvégre nagyjából a lányom korabeli és hasonlóak lehetnek a képességeik. Természetesen leszámítva azt a tényt, hogy Goldie nem végzi már most a vizsgáit, hisz minek is tenném ki őt ekkora stressznek? Nem kell, hogy idejekorán felnőjön és hamar kiégett felnőtt váljék belőle a későbbiekben. Szegény lány, egy kicsit sajnálom, hogy ezt tartja követendő példának. Csak tudnám, ki, mi motiválja?
- Na és ha a barátaival ülne csak egy asztalhoz? Ne hagyja magát kirekeszteni és legyen maga a szabotálásával a kedvükre. - csupán a véleményem osztom meg vele, aztán hogy megfogadja-e, csak rajta múlik. Ha nem vevő rá, akkor a téma túl van tárgyalva és lépünk tovább.
Meglep a hirtelen jött kíváncsisága, mert az előbb még csak azt akarta megfejteni, hogy micsodával szemez ennyire. Na de mégis csak Gináról beszélünk, aki sohasem elég tudálékos ahhoz, hogy csillapítsa a szomját. Mindig csak újat akar és újat, teszi mindezt türelmetlenül. Ha így halad, akkor részben persze rettentő okos lesz, de mindeközben elmar maga mellől mindenkit. Látom sokszor rajta, hogy bántják a piszkálódások, de azt vajon észreveszi, hogy ösztönösen olyanokat is megszúr, akiket nem kellene? Persze itt most nem magamra gondolok, egyszerűen csak túlságosan elhatárolódik tényleg mindenkitől. Egy ilyen fiatal fejlődő léleknek pedig nem a talaj pH értékéről és a páratartalom általi befolyásoltságról kellene beszélgetnie, hanem egyszerű lányos, tinis dolgokról, mint hogy kibeszélje valakivel a fiúkat akár jó akár rossz értelemben. Nem tudom azt sem, mennyire van túl a "fúj fiúk" korszakán. De lányos apa is vagyok és tudom mi a dörgés.
- Lassabban, egyszerre csak egy kérdést kisasszony, mi marad a végére, ha most ide ömleszti az összeset? - intem nyugalomra a kezemmel, miközben azon tűnődök mit is mondhatnék neki. A jegyzetemet természetesen nem mutatom meg, nincs kész, én pedig olyat ki nem adok a kezemből.
- Kezdjük azzal, hogy igen, csak négyszer virágzott. És csodálatos fénylését még a mai napig nem fejtettem meg, mi okozza. Talán az epidermiszében található olyan sejtalkotó, ami kibocsájtja ezt. - tűnődök el egy kissé, miközben én is a növényt figyelem.
- Nem azt mondanám, hogy a savas talaj, de persze az enyhén savasat szereti. Inkább több jelentősége van a köré ültetett tőzegmohának és magának a tőzeges talajnak. - mutatok rá a cserépben lapuló titkokra. Bár lehet ez még neki sem annyira titok, hisz ha az én óráimon nem is tanulnak a diákok túlságosan sokat, ő attól még utána olvashatott.
- A jegyzet még nincs kész, addig nem adnám oda, ha nem gond. - az első nemleges válaszom felé. Azért remélhetőleg nem veszi magára, mert nem ellene irányul.
- De semmi gond, tényleg. - szóval de, magára vette. Egy pillanatra elhallgatok és figyelem őt. Nem tudom miképpen kellene bánni vele, hogy megértse, miképp kell mértékletesen megnyilvánulni anélkül, hogy magára venné. Ezzel nem születünk, ezt nevelni kell. Ha pedig nem kapott megfelelő szülői példát az utóbbi időben, akkor érthető, hogy így viselkedik.
- És ha nem általánosítana? Nem hiszem, hogy az összes diák gonosz lenne. A lányom például egy végtelenül önzetlen és kedves lélek, soha nem tudna másokat bántani. - mondom a kézenfekvő példát. Az édességet végül csak leteszem a cserép mellé. Ha szeretné később, elveheti, ha nem, akkor pedig elteszem, mikor elmegy. Biztosan olyan fajta, aki nem fogad el soha semmit.
- Ami azt illeti Erdélyben találtam egy lápos vidéken, ahol azért volt egyfajta páratartalom, amitől aztán a fény sem jutott be kellően. Ezt remekül látja. Az a vidék gyönyörű, volt már ott?

Oké, éreztem, hogy félre fogja érteni a mondandómat, de amit mond, az is egyfajta megközelítés. Ámbár nem hiszem, hogy akár én, akár a kollégáim együtt szeretnének étkezni a nap bármelyik részében a thesztrálokkal. Azt pedig nem szeretném, hogy mindezt az ötletet hozzám kössék, mert Gina még képes lesz megvalósítani az őrült ötletet. Oké, tudjuk be annak, hogy az utóbbi évek nem igazán tettek hozzá semmit az ő neveltetéséhez. Emlékszem, amikor McGalagony mondta, hogy egy olyan diákunk lesz, akire bár elég bonyolult előéletű, de ne tekintsünk előítéletesen. Én soha nem tenném azt egy diákommal sem, amíg meg nem ismerem közelebbről. Biztosan mindennek megvan az oka, mert egy gyerek nem születik eleve rossz embernek. A körülmények teszik azzá. Bár ebben vitatkozhatnék magammal, hogy akkor Frankie miért is kezdett el igazán olyan irányba elindulni, amilyen soha nem is mutattunk neki. Oké, kamaszkor és személyiségbeli jellemvonások, de akkor sem tudom elfogadni ezeket az indokokat. Mindenesetre ez teljesen más lapra tartozik.
- Gina, úgy értem, hogy egyél olyanokkal, akiket kedvelsz. Tudom, hogy nagyjából minden ház tagjai a saját asztaluknál ülve reggeliznek, ebédelnek és vacsoráznak. De ha esetleg valakivel szimpatizálsz más házakból is, akkor nyugodtan beszéld meg vele, hogy együtt reggeliztek. Szóval így értem ezt, nem másképp. Az állatokat tartsuk továbbra is a helyükön. Ha velük szeretnél foglalkozni a jövőben, hidd el lesz elég magányos órád felfedezni és megfigyelni őket. - tapasztalat? Meglehet, de én szeretem a csöndes magányos túrákat. Kikapcsol és igazán el tudok merengeni a gyönyörű tájban is.
Megmosolyogtat a sok kérdés utáni magyarázata. Szóval az egész család ennyire tudományos volt, mielőtt darabjaira hullott? Tudom a háttérsztorit a lányról, hisz az igazgató említette, hogy néha lehet majd különleges bánásmódot igényelne. De azt hiszem, hogy nem minden tanárnak van türelme hozzá, őket pedig nem tudom ezért hibáztatni. Mindannyian mások vagyunk.
- Apukád jól látta a dolgokat. Talán csak azt felejtette el, hogy tegyél fel magadnak is kérdéseket. Nem ilyeneket, nem tényszerű, logikus, de mégis egyben csodás kérdéseket. Hanem ami téged illet. Gyanítom, ismered magad, tudod milyen vagy, mik a gyengéid, erősségeid... de vajon arra is felkészített, hogy foglalkozz az önfejlesztéssel? Ez a világ legösszetettebb tudománya. Igazából nem is kézzel fogható, épp ezért nehéz. Még én is tanulom, mind tanuljuk és minden nap meg tudjuk lepni magunkat. De érdemes rá szentelni rengeteg időt, mert meghozza a gyümölcsét. - nem papolok én a levegőbe. Én, akit állandóan bántottak, mégis megtanultam optimista szemmel szemlélni a világot, ez pedig rengeteget segített abban, hogy ne csavarodjak be. Azt hiszem sikerült egy normális családot is a magaménak tudni, a gyerekeim pedig fantasztikusak. Én bizakodok, hogy Gina sem teljesen elveszett, csak nehéz eset.
Kezembe veszem a bőrkötésű füzetet. Először csal szemlélem az egyedi kinézetét, lassan végighúzom az ujjam göröngyös felületén. Majd csak belelapozok. Nm mohón, de mégsem elég aprólékosan. Egyből feltűnik, hogy az írás nem Gináé. Hisz számtalanszor javítottam már ki házidolgozatát, hogy ez egyértelművé váljon. De mégis elég ismerős a betűtípus, hogy arra következtessek, a rokona. Nem is akármilyen rokona lehet, talán az apja. Annyira nem figyeltem soha a mugli kiadásokat, hisz ha elvétve találnak egy újabb növényt, az már csodaszámba megy. Állatok még bőségesen várnak felfedezésre, de a növények nagy részét már feltérképeztük.
- Ez édesapádé? - teszem végül fel a kérdést. Lehet, de csak azt hiszem lehet kezd körvonalazódni bennem az, hogy ő miért ilyen, amilyen. Ha az apja a saját szemléletmódjával nevelte őt, akkor még jó, hogy hiányoznak a szociális készségei. Itt pedig nem fogja megkapni azt, amit annyira szeretne. Te jó ég, de hát én sem kaptam meg, de legalább voltak barátaim, akik felnyitották a szemem.
- Ez nagyon szép. Mármint a könyv. De amit mondasz, csak fél igazság. Ha te teszed azzá, az lesz. Ha törekszel ellene, boldogabb világod lesz, mint bárki másnak. Nem mindenkinek kell megfelelned, hanem megtalálnod azokat, akikre számíthatsz, akik elfogadnak a furcsaságaiddal. De azért tenned kell, hogy te se legyél mindig elutasító és zárkózott. - felvonom a szemöldököm. Hajaj, de sokat kell még ennek a lánynak tanulnia. És ha jól tudom, már nem is a saját évfolyamát járja, szóval nem könnyít a helyzeten, hogy szinte máris végezne.
Mesélni kezd valamit, amit félbeszakít. Tudom, hogy elég késő van már a meséléshez, de igazából teljesen mindegy, hogy öt perccel vagy fél órával maradunk tovább. Majd kezeskedek arról, hogy visszamenjen a hálókörletébe aludni.
- Ne hagyd abba, mesélj csak. - bátorítom.