Nagyon szerettem a Roxfortba járni, de most, hogy véget ért a hetedik év is, ugyanolyan izgatottan várom az Akadémiát és az új kihívásokat. Most már szabadon varázsolhatok és hoppanálhatok a Roxforton kívül és végre felnőttként tekintenek rám... vagy legalábbis nagyjából. Mivel Bastientől megkaptam a lakáshoz a kulcsot, ezért jeleztem egy levélben a fivéremnek, hogy nem kell kijönnie elém, majd otthon találkozunk. Szerettem volna még egy kis időt eltölteni a srácokkal, így néhány ital is lecsúszott, de hát ünnepeltünk, de azért részeg nem vagyok. Talán csak egy kicsit spicces, de határozottan jókedvű.
El is fordítom a kulcsot a zárban, majd belebegtetem a bőröndjeimet a nappaliba. Lehet, hogy már alszik... túl későn érkeztem, én ezt mégse érzékelem most, csak bezárom az ajtót, majd a szobámba irányítom a cuccaimat és megszabadulok a kabátomtól és a cipőmtől is. Oké, ez egy kicsit mulatságos, de talán senki se lesz szemtanúja a dolognak, mert sikerül majdnem eldőlnöm oldalra, de szerencsémre a fal megtart, így nem lesz gond.
- Hahó Bastien, megjöttem! - köszöntöm jó hangosan, hát... lehet ez se tökéletes ötlet, de csak nem alszik még, tuti várt. Meg kicsit éhes is vagyok, így a hűtőhöz sétálok, hogy körbenézzek van-e valami kaja, de aztán a vér felé pillantok. Hirtelen mindent is felfalnék, így sóhajtok egy aprót, majd becsukom és megindulok Bastient keresni, ha esetleg nem jött volna ki a hangzavarra. Ha kijött, akkor már fordulok is felé és jó szorosan megölelem. Tényleg jó a kedvem és most egészen laza is vagyok. Ha viszont nem jött ki a szobájából, akkor kopogok és lazán be is nyitok. Na, most már tutira felkelt, ha aludt... Holnap majd jöhet a fejmosás is akár, ma már úgyse józanodok ki, hacsak nincs kéznél józanító főzet.
Bevallom, Desi nélkül elég unalmas volt minden. A lakás megint üresnek és csendesnek tűnt, nem várt senki mikor hazaértem egy hosszadalmas munkanap után, nem kért senki számon amiért csurom vér volt a kezem egy-egy kellemetlen összezörrenés után, és senki nem nyitott be a szobámba az éjszaka közepén, hogy közölje “Éhes vagyok”. Nem ismerném be soha, de hiányzott az öcskös jelenléte, még úgy is, hogy fogalmam sem volt, mire számítsak mikor ismét felbukkan.
Egy valami viszont még annál is keserűbbé tette a távollétét - a vérszomj. Egyszerűen semminek nem volt jó az íze, sem a drága, prémium vérnek amit Vivian de la Moreau olyan ügyesen beszállított nekem, de még frissen, vénából sem ízlett annyira, pedig az még meleg volt. De nem, mintha az íz érzékelőim megbolondultak volna, akármit ittam, az első két hétben mindennek homok és cigaretta szén íze volt. Aztán persze jobb lett, de semmi nem volt képes még csak megközelíteni sem az öcsém édes vérecskéjét.
Mostanra viszont már nem érzem azt a kontrollálatlan éhséget, szerencsére szép lassan visszaállt minden a megszokott rendre, a hiányérzetem pedig inkább már csak a magány miatt maradt fenn. De - természetesen - azon az estén, amikor Desinek haza kellett volna jönnie, kicsit szétcsúszott minden. Ismét előtört az a száraz, kínzó érzés a torkomban, s egész nap csak szenvedtem, már-már azon gondolkodtam, hogy a házban megtalálható összes alkoholt lekényszerítem a torkomon, hogy aztán kidőljek egy évszázadra. Mert ez egyszerűen elviselhetetlen.
Végül elnyomott az álom, pedig az eredeti tervem az volt, hogy megvárom Desit és alkalomhoz illően üdvözlöm őt itthon, de nem. Mint akit agyonütöttek egy péklapáttal. Arra sem ébredek fel, hogy hazaér, arra sem, hogy keresztül kiabálja a lakást, mert az alvás most az egyetlen menedékem a kibírhatatlan vérszomj ellen. Csak akkor térek magamhoz, amikor nyílik a szobám ajtaja. De még akkor se vagyok képes kinyitni a szememet. Csak a tudatom ébred fel, de az teljes mértékben tisztában van vele, hogy az öcsi belépett a szobámba.
Arra számítottam, hogy ébren vár, reméltem, hogy azért valamennyire hiányoztam neki. Bár a temetéskor sokat veszekedtünk és történtek khm… dolgok, az elválás egész normálisan telt, mintha tényleg testvérek lennénk. Igyekszem is inkább arra gondolni, nem pedig a negatív lehetőségekre, amik várhatnak rám, most pedig határozottan jókedvű vagyok. Kicsit viszont bánt, hogy nem látom semerre sem, a lakás sötét, az ajtaja zárva… de tudom, hogy itthon van. Minden jel arra utalt az előszobában, de ha tévednék, akkor majd a szobáját üresen találom. Már ha nincs kulcsra zárva.
Kopogok, kopogok és szerencsém van, a kilincset lenyomva az ajtó enged, odabent pedig sötétség honol, mégis a dampyr szemek élesebben látnak, így kiszúrom az ágyon a fivéremet is. Egy másodpercig hezitálok csak, hogy vajon hagyjam-e aludni és ha nem lenne bennem alkohol bizonyára már rég távoztam volna és nem kiabáltam volna fel az előbb se, de így… így végül elmosolyodom, majd már oda is huppanok mellé, jó intenzíven, még az ágy is beleremeg. Nem fekszem be, csak ülök, a lábaim lelógnak.
- Tudom ám, hogy nem alszol és vártál! Na miaz, történt valami? - végül megkordul a gyomrom is. - Azt hittem, hogy megint valami finom vacsival vársz. - épp csak nem bököm ki ismét azt, hogy éhes vagyok. Mindenre… túl sok mindenre. Tudom-tudom, elkényeztetetten viselkedem, de most nem elvárás ám, amit mondtam, csak ha iszok, megéhezek. Olyan ez, mint úszás után. Persze nem üres a hűtő, de nincs kedvem semmit se összedobni magamnak, bár lehet egy szenyóra rákényszerülök. Nem érek amúgy Bastienhez, hagyom magához térni, már ha vevő lesz rám. Ha nem, akkor meglehet, hogy inkább távozom és majd reggel beszélünk, én pedig igyekszem majd nem túlságosan hangosan felforgatni a konyhát.
Tényleg igyekeztem, fenn akartam maradni ameddig Desi haza nem ér, de tényleg kiütött valami - gyanítom az alkohol… Így akármennyire is szeretném üdvözölni őt, inkább húzom a lóbőrt az ágyam kényelmében, természetesen póló nélkül, természetesen úgy, hogy a takaró épp csak a derekamat és azt a szépen kidolgozott seggemet takarja, mert nem is igazán gondolok bele abba, hogy esetleg az öcsém keresni fog, sőt, akár be is nyit…
Pedig pontosan ez történik, s meg se hallom a közeledését, ami erősen intő jel arra, hogy nem vagyok magamnál. Ebben a helyzetben szerintem le is robbanthatja valaki a tetőt a fejem fölül, még azt se tudnám felfogni. Szóval a kopogás nem is jut el a tudatomig, az ajtónyitás viszont szerencsére igen, így legalább a tudatomnak sikerül felébrednie annyira, hogy felismerjem az öcsém jellegzetes illatát… Meg egy kis pia szagot, de azt betudhatom a saját ivászatom eredményének is.
Aztán érzem a matrac rugózását, s testvérem súlyát mellettem, de csak morogni tudok, s az igazság az, hogy most egy pillanatra azt is elfelejtem, hogy már nem az a kicsit Desi van itt, aki olyan édesen kért a véremből éjszakánként. Talán emiatt mozdulok miközben ő magyaráz valamit, s kócos fejemet épp csak felemelve nyúlók felé, majd átkarolom a derekát és lehúzom magam mellé. – Inkább aludj – motyogom, s ha engedi, teljesen hozzá is bújok, mint valami álmos kiscica. De ha nem is engedné, sajnos nincs túl sok választása… Jelen helyzetben nem tudná kivergődni magát a karjaim közül, csak ha én engedném neki. Még félálomban is csak magamhoz akarom láncolni… – Ne hagyj itt, Desi… – arcomat a nyakához fúrom. Érzem az illatát, még jobban, mint az előbb.
Hát nem erre a fogadtatásra vártam. Azt hittem, hogy Bastien majd körbe fog sündörögni és minimum egy több fogásos vacsorával vár majd, de sehol semmi és senki. Ezért is döntök úgy, hogy felkeresem a szobájában és bár józanul nem tennék ilyet, ittasan tök jó ötletnek tűnik benyitni a fivéremhez és besétálni hozzá, sőt, még az ágyára is leülni. De hiába beszélek és beszélek neki, egyáltalán semmit se felel, majd amikor mozdul és átkarol, sőt húz magához, hát dőlök mint valami krumpliszsák.
- Éhes vagyok, előbb enni akarok. - motyogom vissza, és egyébként se gondolnák arra, hogy itt kellene aludnom. De még közelebb jön, teljesen közel bújva, keze pedig úgy tart, mintha nem lenne menekvésem. Érzem az alkoholos lehelletét, akárcsak teste melegét, szinte még az engem kezének csuklójában is a benne áramló vért. Nagyot nyelek… ne hagyjam itt…
- Bastien… - ahogy a nyakamhoz fúrja az arcát, ahogy kérlel, úgy döntöm meg ösztönösen a fejem, miközben lehunyom a szemeimet. Igen, ez így… ez így most egészen kellemes nekem is. De valami hiányzik, valami, ami oly közel van. Nem csak a fivérem érzi most úgy magát, mintha visszaröppentünk volna a múltba, hanem én is, mert akkor voltunk utoljára ilyen szituációban és bár felnőttünk, mégis, továbbra is a kisöccse vagyok. Finoman simítok hát a kezére, majd ha engedi, feljebb húzom magamon, aztán nem gondolkodva és nem kérve engedélyt, egyszerűen a csuklójába mélyesztem éles fogaimat. Finoman, igyekezve ezt minél kevesebb fájdalommal tenni, de nos… egyszerűen csak kiszolgálom magam, mintha ez természetes lenne és nem kellene a testvérem engedélye. Ha pedig mindez sikerült mert nem akadályozott meg benne, akkor csak ismét lehunyom a szemeimet és jóízűen lakmározom a véréből. Hogy ez mennyire hiányzott már!
Egyébként ez volt a terv, körbesündörögni Desit, nagy vacsival várni és meghallgatni a Roxfortos kalandjait, meg gratulálni neki, és a többi… De én hülye elaludtam, s még arra se voltam képes felébredni, hogy hazaért. Kész szerencse, hogy nem hagyja annyiban és egyenesen a szobámba jön, különben sose jönnék rá, hogy itthon van. Persze félálomban még így sem futja tőlem egy rendes köszönésre, helyette inkább magamhoz húzom és úgy kezdem ölelgetni, mint kislányok azokat az anime figurás nagy párnákat, épp csak nem tekeredek rá teljesen mint valami alattomos kígyó, ahogy szorongatom őt.
– Ahham… – ennyit nyögök ki, aztán bújok, még közelebb hozzá, mint valami ártatlan kiscica, pedig semmi ártatlan nincs abban, amit csinálok… Igaz, nem vagyok magamnál teljesen. Így talán el lehet nézni nekem, hogy nem tudok viselkedni. Kérlelem, hogy ne hagyjon itt, mintha tartanék az egyedülléttől, pedig ilyesmiről szó sincs, egyszerűen csak… Szerintem még álmodok. Desi biztos nincs itt. Vagy igen? Kezdek összezavarodni. – Mmm… Desi… – motyogom, s mintha most még több helyem is lenne a nyakához bújni, mintha direkt mozdulna úgy… De hát az nem lehet. Ez tényleg csak egy álom. Azért ennyire nem vagyunk még jóban. Legalább is emlékeim szerint.
Fel se tűnik először, hogy mire készül, csak vissza-visszaalszom, s meg sem érzem, ahogy kezemre simít, majd mozdítja azt, mert szívem szerint én most csak szeretném folytatni a pihenést, de aztán az a szúró, ismerős érzés hasít a csuklómba, s ez némileg ismét visszazökkent a jelenbe. Felszisszenek, de a fejem most csak még zavarosabbá válik, ahogy a harapás okozta kellemes érzés elkezd végigáramlani az érrendszeremen. Ó, igen. Ez jó. Ez nagyon jó… Mélyet sóhajtok, s közben fel sem tűnik, hogy már én is egy harapható felületet keresek öcsémen, amit végül meg is találok a nyaka és a válla közti puha izomnál… A kedvencem. Nem nyitom ki szemeimet egy pillanatra sem, csak nyomok egy aprócska csókot a kiszemelt területre, majd belemélyesztem a fogaimat. Most én is finomkodok, de csak mert nem vagyok elég éber ahhoz, hogy szánt szándékkal durvulni kezdjek. Különben is… Ez így most olyan békés. A vére… Annyira édes. Hiányzott.
Az alkohol mámorító, befolyásolja az elmét, melynek hatására a valóság elmosódik és akár az álom is valóságossá válhat. Én most itt vagyok, éberen a valóságban, mégis mintha a múltba csöppennék. Mintha nem lenne most, nem lenne holnap, csak a múlt egy azon eseménye, mely során oly boldog voltam. Olyan boldog, amilyen már régen nem és ez az emlék elevenedik fel, tör utat az elmémben, veszi át az irányítást. Talán ezért se menekülök, talán ez az oka annak, hogy olyan engedelmesen dőlök bele fivérem karjaiba, majd ahogy magamhoz húzom kezét és vérét veszem... mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Mert ez az, egy természetes folyamat, melyhez mintha minden jogom meglenne és melyhez Bastiennek is megvan.
Érzem az ajkaim között a kellemesen meleg, sűrű folyadékot, a lüktető ér pulzálását kezeim között, majd ajka forró csókját, édes harapását, amelybe egy pillanatra mégis belenyögök, annyi időre engedve ki ajkaim közül. De aztán visszahajolok, átadva magam ismét a kellemes érzésnek és eszembe se jut menekülni, az pedig még kevésbé, hogy eltoljam Őt magamtól. A testem még jobban ellazul, az alkohol, a harapás és egyben a legízletesebb vér fogyasztása... Igazi eufórikus állapot, melyre a testem egyéb része is reagál, így már csak bal karommal tartom magam, jobbom pedig ösztönösen csúszik lefelé, hogy finoman simíthassak végig magamon a nadrágomon át.
Nem tűnik szégyenletesnek, Bastien nem is érzékeli valószínűleg, hogy mit teszek, bár a mellkasom sűrűbben emelkedik, a szívem gyorsabban dobban, a vérem is máshogy áramlik, miközben a gomb és a cipzár is enged, a kezem pedig eltűnik a nadrágomban. Még kell belőle, csak még egy kicsi, aztán befejezem. Mantrázom magamnak, de vajon tényleg képes leszek megálljt parancsolni a testemnek vagy fel kellene adnom a küzdelmet még azelőtt, hogy az egyáltalán elkezdődött volna?
A tudatalattim egy hülyesége volt Desit magamhoz ölelni, de ennyi idő után, hiába vagyok félálomban, igenis hiányzott a kisöcsém, hiányzott a közelsége, az illata, a jelenléte, így nem is csoda, hogy most el sem eresztem - ő pedig nem is ellenkezik, s mivel úgy fest mindketten örülünk ennek a kis összebújásnak, egyfajta béke érzet lebben fel a levegőbe. Jól esik, akarok még belőle.
Persze Desi többet is akar, nem csak kiskifli-nagykifli pozícióban melengetni egymást, s meg is érzem harapását a csuklómon, ennyi pedig elég is ahhoz, hogy egy teljesen más elmeállapotba kerüljek; jó, sima, gyengéd, szinte lebegek a csillámporos, rózsaszín ködbe, ehhez már tényleg csak az hiányzik, hogy én is vérhez jussak. Nem is habozok sokáig, megkeresem kedvenc pontomat a nyaka környékén és fogaimat óvatosan belemélyesztem, hangja édesen cseng, legalább olyan édesen mint vérének íze. Szinte beleremegek a tudatba.
Eleinte nem tűnik fel, hogy öcsém mit is művel, mivel teljesen elveszek a vérében és ebben a csodás pillanatban, ám a vöröslő folyadék íze mintha kezdene megváltozni, s illatába is bekerül az a kellemes, hmm, chilis, csokoládés hatás, ismerem… Ezt az ízt csak egy, s kizárólag egy alkalommal szoktam érezni vérivás közben, méghozzá akkor, ha szexre is sor kerül, ugyanis az oxitocinnak van - számomra - ilyen hatása. Ó, Desi, csak nem? Szabad kezem automatikusan kúszik előre, majd végigsimít a karján, s követi annak vonalát egészen a nadrágjában elvesző kezéig, mire most ráfogok s finoman megszorítom, hogy rásegítsek a kis ügyeskedésére, majd ha engedi, el is kezdem együtt mozgatni a kezeinket fel és le. Bevallom, ez elég izgalmas… Főleg így, hogy ettől még különlegesebb íze lett a vérének; komolyan mondom, nem lennék képes most leállni. Remélem ő sem fog hirtelen észbe kapni és kihátrálni… Sőt, ha lenne hozzá bátorsága és ő kezdeményezne… Desim, vedd már észre, hogy csak jót akarok neked.
Vajon, ha nem lennék alkohol befolyása alatt, akkor is ugyanígy viselkednék? Valahogy kétlem, mert akkor be se nyitottam volna ebbe a szobába és végképp nem bújtam volna testvérem karjaiba. A vére viszont… a vére és az alkohol összhatása minden kétséget tova söpör, én pedig elengedem magam, immáron cseppet se feszengve a szituációtól.
A harapása… a harapása jóleső, túlságosan is, így muszáj kiengednem a hangomat, hogy tudassam fivéremmel, hogy jól esik, hogy akarom, hogy vegye csak a vérem, elvégre az övé, ahogy az Ő vére is az enyém. Csodálatos körforgás ez, mely sokakat undorral töltene el, de ami itt zajlik, kettőnk között, arról senkinek se kell tudnia, ahhoz senkinek sincs semmi köze.
Kezem lefelé halad, le egészen a nadrágomhoz, hogy megszabadítsam férfiasságomat kellemetlen börtönéből. Nem fogom fel, hogy mit teszek, ilyen az, amikor nem gondolkodom, amikor hagyom, hogy a testem irányítson az elmém felett. Finoman mozdul a kezem, újra és újra, válik szaporábbá a légzésem, majd amikor megérzem Bastien kezét is, hogy besegít, akkor lassan kihúzom fogaimat kezéből, majd lehunyt szemmel élvezem kettőnk munkáját, miközben halkan szuszogok, olykor nyögdécselek is kezei között. De nem vagyok képes teljesen nyugton maradni, így fenekem öléhez simul újra és újra, kissé jobban, talán akaratlanul… talán akarattal, de ha még mindig táplálkozik belőlem, akkor nem mozdulok, ellenben, ha az Ő fogai is távoznak a húsomból, akkor lassan a hátamra fordulok, majd fejem felé fordul, hogy ajkát támadhassam be édes csókjaimmal, miközben tovább mozdul a kezem, aztán… aztán ha engedi, eleresztem magam, ráhagyom a további kényeztetést, én pedig csak csókolom hosszan és egyre vadabbul, miközben olykor meg-megmoccan a csípőm, a leheletem forróvá válik, ujjaim pedig puhán futnak Bastien hajtincsei közé.
Igen, most minden annyira normálisnak tűnik, mintha ez természetes lenne, mintha ezzel semmi gond se lenne. A hajából aztán lefelé simítok arcára, majd nyakára, utána mezítelen mellkasára… Érzem, hogy tetszik, hogy még izgatóbb ez az egész, de tovább mégse megyek, maradok a hasa környékén, mert egyre intenzívebb a kéj érzete és ha így folytatja, elég valószínű, hogy hamarosan elmegyek, de ha nem, akkor meglátjuk, miként alakul még ez az este. A reggel pedig még messze van, a ma este történtek következményeivel nem most kell foglalkoznunk.
Annyira természetesnek érződik ez az egész, az első apró érintéstől a teljes eufóriáig, mintha mindig is így kellett volna lennie, s így lett volna rendjén ez az egész. A vére mámorító, s a harapása kellemes bizsergéssel telíti ereimet. Érzem az izgalmát, a tipikus édes íz megbolondítja minden egyes vérsejtjét, nyelvemen szinte pezseg, akár egy drága pezsgő. S még ekkor fel sem tűnik, hogy ügyes kezecskéje merrefelé vándorol, hogy miféle titkos rosszaságot művel, mit háta tökéletesen kitakar látószögemből, mégis, érzem a változást ízében, észreveszem az izgatott légzését. Ösztöneimre hallgatva szinte rögtön a segítségére sietek, hiszen ha valaki tudja, hogyan kell ezt igazán jól csinálni, az én volnék. Édes hangja csak igazolja ezt.
Viszont a kettőnk kis játéka egész testére hatással van, érzem, s hamarosan mozdítani is kezdi fenekét, akarva-akaratlanul hozzám dörgölőzik, izgat, így pedig képtelen vagyok a vérére koncentrálni - tudom, hatalmas szó -, s el is engedem őt fogaimmal szinte azonnal. Egy halk nyögés távozik ajkaim közül, ám Desi mozdul, a hátára fordul, s mielőtt a következő kéjes hang is az éterbe szállhatna, ő útját állja egy csókkal. Kell néhány pillanat, mire felfogom, mi is történik, ám hezitálás nélkül viszonzom. Mikor mancsát kihúzza az enyém alól, tovább dolgozom rajta, buzgón mozgatom kezemet a teljes hosszán, s amikor csípőjét megmozdítja intenzívebben folytatom. Szinte ég a bőre, s az enyém is egyre csak forrósodik, amikor pedig hajamat kezdi birizgálni, gerincem mentén újabb bizsergés hullámzik végig. Megőrültünk. Végre elvesztettük az eszünket. Ebben most már teljesen biztos vagyok, de nem bánom egy kicsit sem.
Ujjacskái tovább vándorolnak rajtam, maguk után melegséget és apró hangyácskák lépéseihez hasonló, zizgő érzést hagyva, mellkasom keze alatt hevesebben emelkedik és süllyed, szinte meg is feledkezem róla, hogy megint nem kapok szinte semmit a jó munkámért cserébe, ám nem vagyok adakozó kedvemben most sem. Ez igencsak hamar eszembe is jut, így még egy darabig izgatom, hadd élvezze ki azt a mámorító érzést, majd mielőtt még elszállna szépen megállítom kezemet, s finoman rászorítok tagjára, hüvelykemet a hegyére fektetem és kissé hozzá is nyomom. Csókunkat megszakítom, ám nem húzódok el, s hogy biztosítsam a közelségünket, szabad kezemmel megragadom az állát és gonoszan elvigyorodok. – Még nem mehetsz el, nélkülem nem – suttogom ajkai közé. – Segítesz a bátyádnak, ugye Desi?
Most egyikünk se gondolkodik, ösztön lényekké válunk, kiket csak a vér éltet, majd a véren túl némi idő elteltével a kéj is. Én leszek az, ki először fordul a gyönyör felé, majd amikor Bastien keze is segítségemre siet, jólesően sóhajtok és nyögök bele a mozdulatba, testem pedig moccan, hogy öléhez simulhasson. Milyen érdekes fordulat, nem tennék ilyet más esetben, ha túlgondolnám a dolgokat, de így, ittas állapotban, amikor minden a test javát szolgálja csak…
Kihúzom húsából fogaimat, majd fordulok, hogy háttal legyek immáron neki, miközben keze átveszi odalent a szerepet. Oh igen, tökéletesen ért hozzá, hogyan nyúljon hozzám, miként simítson és kényeztessen, így ajkam ajkára talál, hogy elvegyem, ami engem illet: a csókját. Harapva csókolom, vadul, talán még némi vére is kiserken, hogy ajkaim közé kerülve érezhessem mint véres ambróziát, mely az éjszaka teremtményeinek sajátja. Nem érzem Tőle a hezitálás, nem érzem a meglepettséget, mert hamar viszonzásra lel tettem, ahogy pedig egyre őrjítőbb a tette, úgy futnak ujjaim hajába. Kicsit talán sikerül is meghúznom, nem óvatoskodok, vele nem kell, elég masszív fivérem van és tudom, hogy nem kell hímestojásként bánnom vele, de azért durva se vagyok, körmeim se sebesítik meg, amikor ujjaim már mellkasánál járnak, az orgazmus pedig már szinte itt van. Már nem kellene sok, már csak néhány mozdulat, néhány további sóhaj és csók, és ekkor marad abba a mozdulat, szorít rám, majd ahogy makkomat is érinti arra már hangosabban nyögök bele. Mozdítanám csípőm, de a keze nem mozdul, de még mielőtt kérdezhetnék bármit, Ő lesz az, aki megszólal. A szemeim szinte szikrákat szórnak a vágytól, ajkaim nedvesek a csóktól, kissé meg is csillannak az ablakon beszűrődő fényeknek hála, tekintetem pedig elmerül Bastienében. Halkan szuszgok, de tetszik, ahogy most hozzám ér, nem érzek jelenleg félelmet, nem érzek semmit, mi negatív lenne. Most tetszik a játéka, az elvárása… a jogos elvárása. - Persze… - mondok csak ennyit, szinte súgom, mintha megbabonázott volna, majd kezem lejjebb csúszik, hogy a boxeren át kitapinthassam. Még sosem értem más férfiasságához, még sose csináltam ilyet, mégis egészen magabiztosan mozdul a kezem, majd a másikkal is rásegítek, hogy lejjebb húzzam fivéremről az alsót. Le ebben a pozícióban nem tudom venni, de talán nem is kell, a kézimukához nem, ha pedig számára kényelmetlen lesz, majd cselekszik, nem féltem. Nem lesek le lopva hímtagjára, csak a kezem mozdul rajta, húzom hátra a bőrt, csavaros lesz a mozdulat. Tapasztalgatom, hogy mi tetszik neki, hogy mi jó vagy mi nem. Most nem vagyok oly önző, mint legutóbb, de az eszem is máshol jár, így némi idő múlva nyakához hajolok, hogy rácsókolhassak, majd a fülébe súgjak. - Jó így? Mutasd meg, ha máshogy szeretnéd… - kérem, mert taníthat, mert rávezethet arra, hogy mi a jó neki. Kicsit megharapom eztán a nyakát, csak némi vérért, de aztán nyelvemmel itatom fel a kibuggyanó cseppeket. Most teljesen rá vagyok izgulva, most nem fújok visszavonulót, most nem rettegek, most tetszik a viselkedése… most minden tetszik. Nem is jelzem, hogy kényeztessen tovább, azt se bánom, ha kivár még addig, amíg neki is jobb lesz, bár tudom, szárazak vagyunk, lehetne jobb. - Hol a sikosítód? - igen, az kelleni fog, azzal még finomabb lenne neki és nekem is. Tudom, és Ő is tudja, kétlem túl messzire kellene mennünk azért a bizonyos tubusért.
Sötét vágyak kerítenek hatalmukba, s ezúttal nem csak engem, de Desit is megfertőzik, nincs mit tenni, bekebelezett minket egy bizonyos vámpírösztön - ha lehetne így nevezni -, innen már nincs visszaút. Meglehet, őt az alkoholmennyiség hajtja mi vérében kering, és ami engem is lassacskán megrészegít, de mindez nem is számít igazán, most nem. Örömöt érzek, mindenek felett megkönnyebbülést, hogy ezt tényleg akarja, kívánja a véremet, s nem sokkal később úgy fest, az érintésemre is épp annyira vágyik - ki volnék én, hogy megtagadjam tőle?
A csók meglep, nem számítottam rá, hogy kezdeményezni fog ilyesmit, hiszen legutóbb is úgy kellett kényszerítenem, hogy a véremből igyon, nemhogy még élvezkedjen is… Nem mintha bánnám, sőt..! Az évek alatt már megtanultam, hogy a dhampírlét minden apró cseppjét ki kell élvezni, minden pillanatnak, íznek, illatnak és érintésnek át kell adnunk magunkat, mert számunkra ez a teljes élet, ez jelenti az igazi, felhőtlen boldogságot. Ösztönlények vagyunk, a testiségnek élünk és a vérnek, a bűnbánás és szégyenérzet nem szerepel a szótárunkban. Ezt talán most Desi is megtanulja.
Pontosan ezért nem teszek fel kérdéseket, nem szakítom félbe ezt a kialakulóban lévő vad éjszakát, nem rángatom őt vissza a valóság kopár talajára, mert nem volna értelme, mert igenis meg kell tanulnia… Ha tehetem, hangommal s érintéseimmel jelzem, ha valami éppen tetszik, s ezért is hagyom, hogy fojtott nyögések sorozata kövesse egymást, egészen a hajhúzástól körmének finom karcolásán át mindenre reagálva, ami jó, ami örömet okoz nekem. Igaz, néha vágynék arra, hogy kicsit erősebben érintsen, ne féljen attól, hogy fájhat, hiszen a fájdalom talán az egyik legcsodásabb örömforrás… De egyelőre hagyom, hadd járja be ezt az utat a saját tempójában. Ám az én kezemben van, hogy mégis milyen hosszú lesz ez az út, hiszen szó szerint az ujjaim közt tartom őt, s be akarom biztosítani, hogy ez nem itt és most fog véget érni - így szemét leszek és kissé rászorítok, lefogom, nehogy véletlenül eldurranjon idő előtt. Most nem hagyhatom, hogy önző legyen, mert nekem is kijár az élvezet.
Ám ahogy rám pillant, a félhomályban felcsillanó szemei, csóktól kipirult ajkai, halk szuszogása mintha éppen azt bizonyítaná, hogy most nem akar önző lenni. Most többre vágyik. Mifene? Ha nem lennék a vér, az izgalom és az alkohol alattomos hatása alatt, megkérdőjelezném ezt az egészet. De így nem teszem. S amikor hezitálás nélkül belemegy a játékba, beleegyezik, hogy viszonozza a szívességet, nos nem tagadom, az én íriszeim is csillogásba kezdenek, hiszen - heh, el se hiszem - most épp olyan édes és önzetlen, mint gyerekként. Beteg dolog lenne, hogy pont erre a Desire vágytam mindig is?
Várok, s közben érzem ahogy keze lejjebb siklik felsőtestemen, egészen addig, míg ágyékomhoz nem ér, s most gondolkodás nélkül érinti meg, mely sóhajtásra kényszerít, majd ahogy tovább ügyeskedik, már kifejezőbb hangoknak is utat engedek. Szárazon van benne némi kellemetlenség, mintha elkopott dörzspapírral fogdosnának, de így is tetszik, mert valljuk be, a mazochizmus sem áll túlzottan messze tőlem. Így hát elégedetten hajolok öcsémhez, hogy kezének munkáját néhány nedves csókkal háláljam meg, miket nyakára és vállára célzok, ujjaim közben még mindig nem mozdulnak a tagja körül, mert szemét vagyok és önző, és élvezni akarom ezt még egy kicsit, mielőtt adnék neki is belőle.
Ő viszont újabb meglepetéssel szolgál; egy csókkal, mit nyakamra céloz, édes, akár a méz… Szavai ártatlanul csengnek, legszívesebben letámadnám érte és kikényszerítenék belőle még néhány hasonlót, de nem teszem, inkább elmosolyodom. Mégis ki vagy te? Nem Desi, az is biztos. – Egy kicsit szoríts rá – válaszolom, s felszisszenek a harapása végett, közben megragadom kezét, mivel tagomat markolja, s finoman megszorítom, hogy érezze, mennyire kellene. – Így jó… – sóhajtom reszketegen, mert most tényleg jó, még jobb. Szeretem, ha szorít, szeretem, ha szűk, talán ez is beteg dolog, de óh, ki nem szarja le? Közben homlokomat a vállának nyomom, nyögök, de még mindig nem mozdul kezem a farkán, ki akarok várni, hogy nélkülem még csak eszébe se jusson elmenni. – Mögötted, a felső fiókban – felelek a kérdésre, közben finoman elkezdek körözni hüvelykujjammal a makkján, lassan járom be, de a lassúságot egy kis nyomással kompenzálom. Hallani akarom a hangját, kétségtelen, mert egyszerűen imádom.
Talán jobb is, hogy Bastien nem próbál meg észhez téríteni, hogy nem beszél, nem kérdez, csak cselekszik és teszi azt, amihez kedve tartja. Így megmaradok én is ebben az alkoholmámoros állapotban és mindenféle felesleges gondolat nélkül tudom élvezni a pillanatot és a tetteit. Tetszik, ahogy játszik velem, ahogy mozdul a keze. Ért hozzá, ez egyértelmű, én pedig hálásan csókolom Őt érte, simítok mellkasára, kapok bele a hajába. Tetszenek a visszajelzések, a mozdulatai és nyögései, el is mosolyodom rajta, miközben kissé mozdul a csípőm, mert túl jó… egyre jobb! És ekkora állítja le kezét, fékezi meg a kielégülés pillanatát, elnyújtva azt későbbre. Mégse haragszom érte, teszem, amire kér, mert igaza van, most tudom jól, most eszembe se jut kérdőre vonni.
Tekintetünk egy hosszú pillanatra találkozik, miközben megérintem Őt, ismerkedem vele, majd igyekszem az alsóját is lejjebb tolni, hogy végül a bőrhöz is hozzáérhessek. Ismeretlen, új érzés ez a számomra, de most nem taszít és undorral se tölt el, inkább izgalmassá válik, valamivé, ami még felfedezésre vár. Vajon milyen édes hangokat leszek képes kicsikarni még a bátyámból? Fejem oldalra hajtom, hogy jobban hozzámférhessen, hogy csókolhasson, és csak kis idővel később jut eszembe, hogy némi nedvességgel kellemesebb lenne. De nem csak neki, hanem nekem is, ahogy azt se tudom, hogy biztosan jól csinálok-e mindent. Esetleg mást szeretne? Mondja el… utasítson! Én pedig most engedelmesen mozdítom úgy a kezem, ahogy kéri, majd szorítok is rá tagjára, miközben megharapom nyakát is, aztán gonosz módon mosolyodom el a szisszenésre. Igen, ez engem is beindít, lüktetni is kezdek a kezében.
Amikor kezemre fog, akkor csak aprót bólintok, rendben, akkor erősebben szorítom majd, némi idő után pedig rákérdezek a sikosítóra. Eleresztem, de csak annyi időre, hogy hátradőlhessek és hozzáférhessek a mögöttem lévő éjjeliszekrény felső fiókjához, de éppen ekkor mozdul rajtam ujja, melybe beleremegnek a lábaim, nyögök én is, de szaporábban teszem a dolgom, így előkerül a tubus, miközben hangosan szuszogok és teszek a kezemre, majd Bastien keze felé tartom, jelezve, hogy használja Ő is, hogy nekem is kellemesebb lenne úgy, mert így okoz némi fájdalmat is a gyönyör mellett, bár valahol mégse olyan rossz ez. Nem is értem magam.
Mindenesetre bekenem férfiasságát, párszor végighúzom rajta a kezem, majd ezután szorítok rá ismét és mozdítom kezem úgy, ahogy kérte, miközben ajkam ismét nyakára talál, hogy több kisebb harapással jutalmazzam, miközben véréből is nyelek. Mégse elég ez most így, ennél többet akarok, így mozdulok egész testemmel, hogy fölé mászhassak és szabad kezem derekát tolja lefelé, hogy feküdjön csak el alattam, feküdjön a hátára. Nem eresztem el péniszét, mozdul a kezem rajta újra és újra, miközben feje mellett támaszkodom meg és hajolok ajkára, hogy csókot lopjak, csípőm pedig mozdul a kezében, de úgy, hogy némileg combjánál-fenekénél is érezhessen engem, mintha bizony készülnék valamire…
Gondolkodásnak itt nincsen helye, erre már kezdek rájönni, s talán jobb is, hogy nem adok lehetőséget Desinek az agyalásra - félő, hogy ha észhez térne, nemhogy magamra hagyna álló farokkal, de még el is költözne valami lakatlan szigetre, ahol senki sem találhat rá. Igen, kinézem belőle, hogy így tenne… De csak mert tudom milyen szar érzés amikor végre rájössz, hogy bizony csont buzi vagy és ebből nincs kiút. Nincs átok vagy bűbáj, esetleg bájital vagy méreg ami kimenthetne ez alól… A felismerés pedig fájdalmas, félelmetes, és mindenek felett: szégyenletes. S amíg be nem ismered, hogy az élet nem lett sötétebb és gázosabb ettől, addig másra sem vágysz csak arra, hogy mindenki, de mindenki elől elmenekülhess.
Viszont most menekülésre semmi esély, sőt, mintha Desinek egyáltalán nem állna szándékában megfutamodni… Most mintha annyira vágyna rám - merem azt hinni, hogy rám és nem csak a csodás képességeimre szex terén -, hogy alig tudja magában tartani; hogy bármit megtenne, csak maradjak a közelében. Nem kell könyörögnie, sőt, szinte már én könyörgök, hogy ne merészeljen cserbenhagyni mindennek a közepén. S hogy minél tovább maradjon velem, direkt nem engedem végezni, megállítom a kezem és váratom, mert ha egyszer befejezi, talán nem akar majd többet…
Pillantásunk találkozik, s próbálok az övében olvasni, de egy pillanatra mintha rá sem ismernék, hiszen ez a tekintet… Ez nem olyan, mint amivel az öcsém rám szokott nézni, nem, mintha ez most egy teljesen más Desi lenne. Nem mintha zavarna, csak… Ez most még jobban beindít. Érezheti is, ahogy lejjebb tolja az alsómat s végre rendesen megérint, most már tudhatja, hogy a lenti reakciót ő váltotta ki belőlem. Büszke lehet magára, mert elég kevés dolog van, ami igazán meg tudja mozgatni a fantáziámat. S hogy biztosan a tudtára adjam mennyire élvezek mindent amit tesz, nyögések, sóhajok, néha pedig szisszenések sorozatával jelzem tetszésemet - így pedig fel is tűnik, hogy ujjaim közt tagja lüktetni kezd, épp úgy, mintha a hangomra válaszolna… Bárcsak józanon is így reagálna rá.
Mivel kedvesen megkérdezte, hogy mit is élveznék még jobban, megmutattam neki, hogyan fogjon rám, mennyire szorítson, s ő most úgy is tesz, ezzel pedig csak édesebb hangokat sikerül kiváltania belőlem, és még a mellkasom is meg-megremeg ahányszor levegőért kapok. Amikor pedig a síkosítóért nyúl, gonosz módon elkezdem finoman masszírozni hüvelykujjammal, épp csak annyira, hogy ne tudjon csendben maradni - a reakciója pedig pont annyira izgató, amennyire vártam. Viszont elengedem, amikor a síkosítót nyújtja, s tenyeremet alá tartom, hogy nyomjon bele amennyit szeretne, mert kivételesen rendes leszek és megadom neki az örömöt. Amint megkapom, ujjaim közt szétoszlatom majd ismét ráfogok szerszámára, szinte éppen akkor, amikor ő is ugyanezt teszi. Így tényleg nincs az a kellemetlen, száraz érzés, így egy fokkal tényleg jobb, s remélem neki is kellemesebb lesz most, hogy ujjaim közt a síkosítóval már simán csúszik.
Harapásai ismét abba az extatikus állapotba taszítanak, s emiatt szinte észre sem veszem, hogy mozdul, s vele együtt én is; csak mozgatom rajta a kezem, néha a teljes hosszán, néha csak a tetején körözve, így nem tűnik fel elsőre, hogy pozíciót váltottunk, hogy ő fölém mászik, s a hátamra kényszerít. Helyezkedem, hogy kényelmes legyen, de nem gondolok bele a helyzetbe teljesen, most még nem. Csak élvezem azokat az édes mozdulatokat, amiket kezével produkál, s a csókokat, amikkel ajkaimat cirógatja. Szemét dolog, szinte már olyan, mintha szándékosan terelné el a figyelmemet, de érzem, ahogyan mozdul, kóstolgat, finoman adja le a jelet - talán ez az, ami kicsit felébreszt a mámoros elmeállapotból, mert bizony nem kell egy zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, hogy az ő fejében valamiért máshogy van a szereposztás, mint ahogy annak lennie kellene… De nem szólok rá és nem is szakítom meg a csókocskát, egyszerűen csak ráfogok csípőjére a szabad kezemmel, s még mielőtt megpróbálna a lábaim közé helyezkedni, elkezdem magam felé húzni, hogy a húzásra ösztönösen az ölemre akarjon csüccsenni. Ha mégsem tenné meg, majd más eszközökhöz folyamodok…
Az alkohol ellazítja a testet és kivonja az elmét a forgalomból némi időre, így jelenleg most nem gondolkodom, ösztönösen cselekszem, azt teszem, ami jól esik, amit akarok. A fivérem jól teszi, hogy nem önti szavakba meglepettségét, hogy idomul hozzám, mert félő, hogyha másképp cselekedne, véget érnének a kellemes pillanatok, ahogy azt is jól teszi, hogy leállítja a kezét, mert ha túl jó lenne, ha elérném a csúcsot... meglehet, hogy utána elég lenne, hogy kidőlnék és elaludnék. Önző tudok lenni, akárcsak Ő, ezt mára már jól tudja, ennyire már megismert.
Megérintem Őt, vetkőztetni kezdem, rövid idő múlva pedig már ajkát csókolom, vérét veszem, édes szisszenéseire reagálok, melyek beindítanak. Tetszik, hogy okozok némi fájdalmat és főleg az, hogy minden tettemre így reagál. Mintha a felállás megváltozott volna közöttünk, egyre magabiztosabb leszek és a félelemnek most nyoma sincs. Erősnek és határozottnak érzem magam, tettre késznek és dominánsnak, aki nem óhajtja átadni a gyeplőt. Nem, ez ma az én napom, ma én parancsolok és elveszem azt, amit akarok, elveszek mindent, mi jár nekem. De figyelek rá, ezért is mozdul kezem úgy, ahogy kéri, majd fordulok a hátamra, hogy a sikosítót is magamhoz vehessem, azzal kellemesebb lesz, mindkettőnknek. Mégis, ahogy mozdítja az ujját, ahogy némi nyomást fejt ki, abba beleremegek és fel is nyögök, majd igyekszem, hogy minél előbb végre a kezemben tudhassam a kis tubust és használhassuk, együtt. Nem teszek sokat a kezemre, ahogy Bastienére sem, csak egy kicsit, hogy ne legyen száraz, hogy egy kicsit csússzon, de ne túlságosan, mert az elvenné az élvezetet. Az olyan lenne, mint egy tág punci, hiába szorítanánk a markunkkal erősebben, így viszont... kellemes!
Harapok újra, majd mozdulok, hogy fizikálisan is fölé kerekedhessek, de a kezem nem áll le, csavaros mozdulatokkal ingerlem, de olykor csak a hegyével játszom, a makkal, hogy még érzékibb legyen, ajkam pedig az övét csókolja, nyelvem utat tör, és bizony, elvonom a figyelmét arról, amit teszek, ahogy helyezkedem, ahogy igyekszem a fenekéhez simulni, mert most én akarok az lenni, aki megkapja. Aki mindent megkap. Próbálok lábai közé is beférkőzni, mégse nyitja szét az övéit, így kissé morranok ajkai közé, miközben térdem combjainál fészkelődik, de ekkor húz magához. Mivel eléggé ittas állapotban vagyok, így sikeresen öléhez is ültet, de nem ülök úgy rá, csak éppen fenekem rácsusszan pénisze hosszára, majd csúszok hátrébb és szorítok rá jobban és végül fejem is hátrébb húzom némileg, hogy szemeibe nézhessek. Eleresztem odalent, megtámaszkodom kétoldalt a fejénél és ismét emelem a lábam, mozdítom térdem, utalva ismét arra, amit akarok. - Most én jövök! - hallhatja is határozottan a hangom, majd hirtelen csapok le rá, erősen harapva nyakára, hogy fájjon, hogy vére töményebb mennyiségben jusson át az én testembe. Kezeit is igyekszem megfogni, hogy elkaphassam őket, hogy csuklóit feje fölött foghassam le. Nem, most nem engedek, most megküzdök vele, megküzdök azért, amit akarok, ami engem illet. Nem fogom hagyni elnyomni magam.
Olyan ez, mint valami “érettségi ajándék” amit tőlem kap, hiszen az élvezetnél talán szebbet nem is tudnék felajánlani, mert igenis az élet erről szól, nem a pénzről, nem a hatalomról - az élvezetről. Ezt öcsémnek is meg kell tanulnia. Nem is kérdőjelezem meg tetteit, sem a szándékát, csak sodródom az árral és igazodom a kimondatlan kéréseihez, mert most megtehetem, hogy teljesítem egy-egy kívánságát; hiszen jól viselkedett. Nem árult el, nem ellenkezett velem, nem hisztizett amiért nem tudtam őt ébren megvárni. Ezek után természetes, hogy megérdemel valami igazán édeset.
Viszont nem győz meglepni a magabiztosságával. Olyan könnyedén szabadít meg ruháimtól, csókol, érint, izgat, mintha mindig is férfiak körében töltötte volna a forró éjszakákat; szinte már olyan ez, mint valami “coming out”, egy hatalmas pofon, s az öklére van írva, hogy “buzi vagyok, szeress!”… S elég alkohol van a szervezetemben most - plusz a vére, meg a meglepetés ereje - ahhoz, hogy megadjam neki az irányítás lehetőségét, néha bele-beleszólok, hogy tudja mit szeretek és mit nem, de egyébként övé a staféta bot. Hangosan sosem vallanám be, de nem bánom, hogy most az egyszer nem nekem kell mindent csinálnom.
Viszont így is teszek róla, hogy egy kicsit nehezebb dolga legyen. Ujjaimmal finoman játszom tagján miközben ő a síkosítót keresi, látom és érzem is, ahogyan teste reszketni kezd az apró stimulálástól, édes hangja megtölti a levegőt - s nem is leplezem ezek után az elégedett mosolyt az arcomon, miközben kezemet nyújtom. Én személy szerint nem szoktam élvezni, ha így szórakoznak velem, viszont másokat piszkálni…
Csakhogy nem sokáig játszhatok vele, ugyanis fogai ismét átszúrják a bőrömet, s ő ismét elfeledteti velem, hogy hol vagyok, ki vagyok, mit is csinálok, épp elég időre ahhoz, hogy fölém mászhasson, s elsőre le sem esik az egyértelmű jelzés, hogy minden értelemben ő akar irányítani, így egyelőre engedek neki. Kézmozdulatai most már hangosabb, édesebb hangokat kényszerítenek ki belőlem, csókját éhesen viszonzom, közben vállára simítok, majd karján csúsznak lefelé ujjaim, feltűnik, hogy már nem az a vékonyka kisfiú aki volt… Viszont nem tudok sokáig belefeledkezni a játékba, némileg felébredek a mámoros állapotból, s nem engedem őt a lábaim közé nyomulni, sőt, inkább próbálnám az ölembe húzni, hiába jelzi nemtetszését. Felőlem moroghat egész éjszaka… Szerencsére enged, s az ölembe mászik, de érzem, hogy nem ereszkedik rám. Viszont érzem, ahogy hátsójával rám csusszan, bele is nyögök, majd hiába szorít, kihívóan nézek szemeibe, tartom magam, mert nem lehet engem csak úgy legyűrni… Mit gondol? Megint mozdul, fölöttem támaszkodik, lábát is érzem sajátjaim közt engedélyt kérni, úgy fest nem akar kihátrálni a hülye ötletéből…
– Persze már – forgatom szemeimet némi szarkazmussal a hangomban, de ő ismét támadásba lendül, ezúttal a nyakamba harap, erősebben mint szokott - ám talán nem erre a reakcióra számított, ugyanis ezzel csak egy kéjesebb nyögést sikerül kikényszerítenie belőlem… Ugyanis szadizmusom mellett erősen mazochista tendenciát is mutatok. Agyamat pedig olyan mennyiségben árasztja el ismét az az iszonyúan édes érzés, hogy akaratlanul engedek neki, hagyom, hogy kezeimet leszorítsa. Talán jobban teszem, ha megadom neki ezt a lehetőséget… Ha egyszer rájön, hogy férfiakkal egyébként is milliószor jobb csinálni mint nőkkel, talán végre elfogadja a saját ferde hajlamait. Egye fene, legyen egy jó élménye. – Holnap reggel ezért… – sóhajtom – rohadtul el foglak seggelni. – A fenyegetés kissé gyengére sikeredik, úgy hagyja el a számat mintha valami nagyon szexuálisat suttogtam volna a fülébe, de szerintem még így is el fog jutni hozzá az üzenet - bár kötve hiszem, hogy jelen pillanatban érdekelni fogja.
Ez az éjszaka egészen mámorító. Elveszek benne, a tudatom pedig távoli helyeken jár, mert most csak az ösztönök parancsolnak, a test gyönyöre, hogy kielégülést kapjon, hogy megkapjon mindent, amit akar, Bastien pedig képes megadni nekem, ezt tudom jól. Én is érintem Őt, most nem csak önző módon én élvezkedek és hogy minden még kellemesebbé váljon, előveszem a sikosítót is. Adok fivérem tenyerébe is, hogy engem is sikossá tegyen - készítsen csak elő, számára is kellemesebb lesz úgy -, majd én is tovább játszom vele, mászom fölé, csókolom hosszan, szinte dorombolok, miközben megérzem erős kezei simítását. Tetszik, ahogy megérint, ahogy ismerkedik velem, mert bár ismer, teljesen mégse, az viszont kevésbé, ahogy az ölébe húz, utalva rá, hogy mire vágyik igazán.
Bár fölé simulok, nem úgy, ahogy azt Ő szeretné, csak a száron csúszok végig, mely bár kissé síkossá teszi a fenekem, ez most nem számít. Ideje viszont tudatnom vele, hogy ma koránt sem az lesz, amit Ő szeretne, oh nem, mert ez az én napom, a megjegyzése pedig mosolyra késztet, majd harapásra, hogy elvegyem azt, ami az enyém, hogy mindent elvegyek Tőle és megmutassam, hogy nem Ő az egyetlen, aki domináns tud lenni.
Hallom az ellenkezését, már hogyne hallanám, egyszerűen mégis tova söpröm, mintha csak odakint a fák levelei suhognának, pont annyira törődök vele jelen pillanatban. Éles fogaim harapnak, kezeim mozdulnak, hogy leszorítsák, Ő pedig olyan édesen nyög nekem. Sosem gondoltam volna, hogy ez tetszeni fog, de ha lehetséges, akkor még keményebbé válok, miközben a csuklóira szorulnak kezeim, megjegyzésére pedig csak végignyalok a nyakán, majd véres nyelvemmel csókolom, érezze csak Ő is a saját ízét. - Hogyne... - duruzsolom utána a fülébe, harapok rá játékosan, de nem túl erősen, majd bal kezemmel fogom össze mindkét csuklóját, hogy jobbommal magamhoz nyúlhassak, hogy a bejárathoz igazíthassam magam. Fel kellene készítenem, de a nőket nem mindig kell, némi fájdalom pedig igazán kellemes tud lenni. Viszont Ő se kímélt, ez pedig most valahonnan előtör belőlem, így némi düh, némi harag kezd munkálkodni, miközben behatolok. Nem azonnal tövib, csak szépen lassan, majd hangosabban nyögök fel, mert... mert ez rohadt jó! És mennyire szűk!
Forróság önt el, miközben fejem vállához hajtom, nyakára csókolok, mozdul a csípőm, kezem pedig a hajába túr. Kissé lábaimmal nagyobb terpeszbe kényszerítem, engedjen jobban magához férni, mert ez még kevés. Mozdulok újra és újra, hogy kijjebb jussak, majd vissza, de néhány kellemes, bevezető mozdulat után határozottabb és durvább lesz minden, hogy az ágy is megnyikordul alattunk. Fejét félrehúzom a hajánál, hogy a nyaka felkínálkozzon, hogy haraphassak újra, miközben a csípőm egyre vadabb ütemet vesz fel, cseppet se kímélve fivéremet. De nem kell aggódnia attól, hogy máris elmegyek, oh nem, ki akarom ezt élvezni.
Nem szokásom engedni mások irányításának, sőt, kifejezetten rühellem amikor valaki maga alá akar gyűrni, mert sokakkal ellentétben nekem nincs szükségem arra, hogy “legalább az ágyban elengedhessem magam”, mert “annyira nehéz, hogy a munkahelyemen mindig én vagyok a döntéshozó”, menjen a faszba az aki így áll hozzá… Az ilyen nem igazi vezető! Egy vezető mindig vezető, és én mindig az vagyok, de most… Most a hülye kisöcsém pontosan tudja hol keresse a gyengepontjaimat, s végül nekem is be kell látnom, hogy ez lesz a legjobb most mindkettőnknek - de főleg neki. Ha egyszer rájön, hogy egy férfival mennyivel izgalmasabb a szex, talán elfogadja végre azt is, hogy velem sokkal jobb, mint bárki mással. És akkor nem kellene azon veszekednem vele józanon, hogy ez mennyire rossz, mennyire nem helyénvaló, meg a szüleink okkal tiltottak el minket egymástól.
Okkal, persze… Mert túl jók vagyunk egymásnak. Annyira jók, hogy függőséget okoz. Nem is csoda, hogy most annyira hagyom magam, hiszen annyi ideig volt távol a kurva iskola miatt, hogy már azt hittem, megőrülök a hiányától. És most nem csak a vérére gondolok, a jelenléte is hiányzott itthonról. Pedig idegesítő egy teremtés, az egyszer biztos. Bezzeg most… Most egy kicsit sem idegesít. Még annak ellenére sem, hogy nem egészen abba az irányba tereli a dolgokat, mint amibe eredetileg én szerettem volna, de nem bánom, élje csak ki magát. Ez egyszer még ezt is hajlandó vagyok megtenni neki. Most biztos nagyon elégedett magával, csak nehogy megártson az egójának!
A harapása lesz a végszó, ez az a pont ahol már nem tudok több ellenállást mutatni, pedig nagyon is szeretnék, de az eddig nagyon ügyesen félretett mazochista Bastien most teljesen eluralkodik rajtam és nagyon is élvezi, hogy az öccse így bánik vele. A fenébe is… Úgy volt, hogy én leszek a köcsög ma is, mégis mi történik? S elég hallania azt az ártatlan, vággyal fűtött nyögést kicsúszni az ajkaim közül, máris jobban a csuklóimra szorít, szinte már olyan, mintha direkt csinálná, hogy még egyszer hallhassa a hangomat. Pedig csak egy szisszenést kap, majd csókját viszonzom éhesen… Érzem saját véremnek ízét, mely számomra nem olyan édes mint számára, mégis élvezem, beteg dolog, de nagyon is tetszik ez a kis pillanat köztünk.
– Mhh… Szemét vagy – állapítom meg egy halk sóhajjal, majd kuncognom kell, mert szinte már nevetséges, hogy mennyire élvezi az új szerepét. Ám nem sokáig van lehetőségem szórakozni rajta… Mert a jelzés egyértelmű, ahogy egy kézre vált és úgy fog le már tudom, hogy mire készül. Fájni fog, kétség sem fér hozzá, mert baszik egy kicsit előkészíteni a terepet, gondolom türelmetlen és fogalma sincs, hogy férfiaknál ez nem egészen úgy megy, mint a nőknél… De mindegy, elfogadom. Van még abból a csodás krémből, max egy darabig viccesen fogok járni utána.
A légzésemre kezdek figyelni, egyenletesen és lassan szívok be és fújok ki, s próbálom úgy időzíteni, hogy amennyire lehet el tudjak lazulni mire ő behatolna, de így sem tudok teljes mértékben felkészülni az érzésre, hiszen nem sűrűn vagyok én alul… Sőt, nem is igazán emlékszem, hogy voltam-e én valaha alul. De nem tudok rajta gondolkodni sokáig, sőt semeddig, mert alig néhány pillanaton belül már be is nyomul. Összeszorítom a szemeimet, s a fogaimat is, közben élesen beszívom a levegőt. Igen, ez egy kimondottan szar érzés így előkészület nélkül, de mint mondtam mazochista vagyok, így nem bánom annyira… De azért kiszalad a számon valami fájdalmas hang, nyögésnek is lehetne hívni, de nem tudom meghatározni pontosan.
Viszont hiába fáj, s hiába dühítene hogy szinte biztosan direkt csinálta így, nem tudok rá megharagudni, mert ahogy bújik, ahogy csókol és érint, az egyszerűen túl aranyos. Engedek neki, lábaimat jobban szétterpesztem - rohadtul sebezhetőnek érzem magam ebben a pozícióban, de csak ketten vagyunk így nem érdekel… Értékelem, hogy nem kezd rögtön durvulni, s így egy kicsit én is tudok még tágulni, hozzászokni a helyzethez, de ez sem tart sokáig. Az ágy nyikorog, én sóhajtok, nyögök, néha ha épp olyan szögben lök még egy nyüszítés is kicsusszan, mert azért csak-csak súrolja azt a bizonyos pontot, s ha eddig nem is lettem volna esetleg kőkemény, hát most már úgy érzem a saját bőröm is feszül rajtam… Jaj, a végén még túlságosan élvezni fogom ezt. Nem is kell túlságosan húzgálnia a hajamat, önként döntöm félre a fejem, hogy nyakamhoz hozzáférhessen, s ha megharap, márpedig tudom, hogy meg fog, akkor még meg is remegnek izmaim, s mellkasom reszketve kezd fel-le emelkedni, miközben egyre több édes hangocskával jutalmazom öcsémet. Nem is olyan rossz ez! Sőt! De nem csinálnám újra. Viszont ha már csinálnom kell, ki fogom élvezni rendesen. Csak engedné el a kezeimet végre… Akkor megmutatnám neki milyen ügyesen tudom érinteni - s nem én lennék az egyetlen, aki szánalmasan nyüszítene az élvezettől.
