All those years feel like nothing || Nereus & Jake

Már sokadjára hajtom végre a Magic is Might különböző kéréseit, természetesen busás árat kérek érte, de megteszem… Meglehet, sokan furcsán néznének rám ha tudnák, hogy pártatlanul bárkinek hajlandó vagyok munkát végezni a megfelelő fizetségért cserébe, s már az is csoda, hogy a MiM elnézi ezt nekem; de kellek nekik, hiába vagyok független, ezek szerint szükségük van a képességeimre. Már abból is tudom, hogy az utóbbi néhány alkalommal egyre értelmetlenebb dolgokat kértem a szolgálataimért cserébe, s mégis örömmel hajtották végre minden feltételemet. A legutóbbi alkalommal például száz darab madártollat kértem, s mindegyiknek más színűnek kellett lennie, és más állattól - galambtól, csirkétől, papagájtól - kellett származnia. Megtették. Hihetetlen, de megtették. Ha nem lettem volna akkor és ott az Árnyember szerepében, még jót is nevettem volna rajta.

Ám a mostani eset más, mert most amennyire szüksége van a MiM szervezetének rám, olyannyira van nekem is szükségem az ő befolyásukra. Nem mint az Árnyember, sokkal inkább Nereus Spade-ként. Az utóbbi néhány hétben túl gyakran éreztem azt, hogy valaki figyel. Hogy követnek. Talán csak paranoiás vagyok, s ezeknek a megérzéseknek nincs sok közük a valósághoz, de jobb biztosra menni. S ha van szervezet, akik fű alatt utána tudnak járni ennek, akkor az a MiM. Vagy ha erre nem is képesek, az eszközeik megvannak hozzá, nekem pedig már ez is bőven elég.

Tehát eljött az ideje annak, hogy ismét megszervezzünk egy találkozót, s ezúttal komolyra fordítsuk a szót; a viccelődésnek nincs itt az ideje, s nem madártollakért meg egyéb felesleges csecsebecsékért dolgozzak. A paranoia azonban megtalálta útját az elmém felé, s emiatt a szokásosnál is türelmetlenebbül várom a MiM képviseletében érkezőt. Folyamatosan az órámat lesem, mely nevetségesnek tűnhet egy csuklyás alaktól, aki a lehető leggyanúsabbnak kinéző sikátorban várakozik, de nem tehetek róla… Ideges vagyok. Túl sok a kíváncsi szempár. Veszélyeztetve érzem magam, ráadásul sosem lehetek benne elég biztos, hogy egyedül vagyok. Egyedül talán Árnyemberként vagyok biztonságban, mert a követőm - bárki is legyen az - eddig csak Nereus Spade-ként talált rám. Egyedül álcázva nem érzem a hátamon az idegen figyelő tekintetét.

A másodperceket számolom egészen addig, míg léptek zaja, s egy azt követő bizonytalan “helló” meg nem üti fülemet. Elég sötét van, talán ezért nem vett észre - vagy talán az lehet a gond, hogy a tűzlétrán ácsorgok, s a korlátjának támaszkodva az orromat lógatom. Nem csak a mugliknak kell megtanulniuk felfelé nézni ezek szerint…

– Tíz percet és huszonkét másodpercet késtél – szólalok meg, a köszönést és a magázódást teljes mértékben mellőzve. Nem élek ilyen szerekkel, amikor az ügyfelem nem képes pontosan érkezni. Felsóhajtok, s egyszerűen elé hoppanálok, gondosan ügyelve rá, hogy egy egyszerű illúziónak hála esélye se legyen meglátni az arcomat. Helyén sötétséget láthat a csuklya alatt, akár egy dementor esetében, a különbség csak a szempár, mely sárgásan világít keresztül a füstös gomolyagon. – Talán vágyod a halált?

Ismerős az arca. Mintha az elmém egy nagyon mélyre elásott szegletéből próbálna feltörni egy emlék… Ki vagy te, mondd?

Az ismerős ismeretlen érkezése késve történik meg, s kezdem sértésnek vélni a MiM részéről, hogy képesek voltak egy ilyen lassú tökkelütöttet küldeni az üzletünk megkötésére. Komolyan, manapság már senki nem képes tisztelni a másikat. Az időmet pazarolni pedig hatalmas tiszteletlenség. Ezer meg egy dolgom van, ezer meg egy üzlet, s ezer meg egy óra a Roxfortban… Nem fér bele a sűrű mindennapjaimba egy tíz perces csúszás. Ezért is üdvözlöm az úriembert úgy, ahogyan. De úgy fest, ő nem tart attól, hogy esetlegesen megölöm a késésért, ezt nem csak szavai, de egész kisugárzása igazolja.

– És a halálod gondolata ennyire nevetséges volna? – mordulok rá. – Ha humorérzékednek ilyen jellegű stimulálásra van szüksége, akár meg is ölhetlek itt és most – ajánlom fel, ám egyelőre nem demonstrálom annak módját. Elvégre annyi lehetőség van… Megőrjíthetem azzal, hogy a legnagyobb traumáit kell újra átélnie. Vagy azt láttathatom vele, hogy kötelek fojtogatják, s így belefulladna az illúzióba. De akár halálra is rémíthetem. Hmm… Ez a tekintet… Ismerős. De nem tudom, honnan.

Felsóhajtok. Már most frusztrál, mintha lehetetlenség volna őt a helyére tenni, pedig igazán örülnék neki, ha felfogná a helyzet súlyosságát, s annak megfelelően beszélne velem is, de nem, őt lehetséges, hogy egyáltalán nem lehet megfogni semmivel. Se fenyegetéssel, se kínok kínjával, se a szerettei bántalmazásával. Érdekelne… Vajon ez az általános intelligenciaszintjének gyengesége miatt van, vagy az évek rutinja s fájdalma tették őt ilyenné?

– Hogyne – forgatom szemeimet, habár ő ezt nem láthatja. Persze, térjünk rá a lényegre, essünk túl rajta, hogy végre távozhassak s azon dolgozhassak, hogy valahogy be tudjam hozni azt a tíz perces csúszást. Azonban néhány pillanat elég ahhoz, hogy teljesen kizökkentsen a szerepből, ugyanis elhangzik egy név, amire már nekem is fel kell kapnom a fejemet. Többnyire azért, mert…

Elmémet sorra öntik el az emlékek, Jackson Blackwood öklének nyoma még most is bizsereg, s lüktet az arcomon, érzem a fájdalmat minden egyes porcikámban, cipőjének orrát, ahogy oldalamba fúrja magát újra és újra, s megállás nélkül csak üt, vág, rúg, fejem a padlón koppan, érzem saját vérem szagát, nem látok, nem hallok, szédülök, a világ elhomályosodik… Kiabálások és a fényviszonyok váltakozása indikálja, hogy nem a külvilág szűnik meg létezni, hanem az én tudatom süllyed egyre mélyebbre a feketeségben.

Nem tudom, hány pillanatig tart ez, vagy éppen hány percig, csak azt tudom, hogy nem vagyok képes szavakat formálni, s ha hozzám is szól az úriember, hát nem reagálok rá, mert a rengeteg rémséges emlék teljesen lefoglal. Ám ha valahogy mégis sikerül kizökkentenie, hát igyekszem elrejteni kezeim remegését, miközben ráförmedek. – Mi dolgod van vele? – S mit ért az alatt, hogy “volt” tag?

Felnevetek. Persze az illúzió miatt ezt sem az én hangomon hallhatja, hanem az eltorzított, sötéten csengő hangon, amit hallatok vele. – Ugyan, kérlek. Ha annyira fontos lennél, hogy a halálodat ki kellene magyaráznom, nem téged küldtek volna – jegyzem meg. – A MiM tisztában van vele, hogy nem tolerálom a késést. Ha tudták, hogy szokásod elkésni, garantálom, hogy a kivégzésedre küldtek, nem üzletet kötni.

Ismerem őket. Sejtem, képesek rá, hogy kimondva kimondatlanul így kérnek meg egy tagjuk eltávolítására. S én örömmel megteszem, habár egy nagyon sötét részem szeret előbb eljátszadozni az áldozattal. Beszéltetni, megismerni, meggyötörni a lelkét, mielőtt elméjét kiolvasztom a helyéről. Talán ez az úriember is erre a sorsra fog jutni. Talán nem. Attól függ… A kedvem megvan hozzá, márcsak a motivációm hiányzik.

Ám mintha őt tényleg nem hatná meg a gondolat, hogy életét veszítheti itt; meglehet annyi mindenen ment keresztül a múltban, hogy már megtanult tárt karokkal fogadni a halált. Vagy ahogy sejtettem, túl buta, hogy érzékelje a helyzet mögött rejlő veszélyt. De sebaj, sebaj, talán ez egy jó próbatétel arra, hogy végtelen türelmemet teszteljem.

Azonban elhangzik egy név, egy távoli emlékem kísértetének neve, s meg is jelenik előttem annak arca, az arc mit utoljára láttam mielőtt halál közeli állapotba kerülve eszméletemet vesztettem volna abban a házban, abban a szobában… Sorra követik egymást a rosszabbnál rosszabb képek és érzések, ügyfelem hangja pedig már csak tompán ér el fülemig, mintha víz alól hallgatnám. Meglehet, víz alá is kerülök. Az is csoda, hogy képes vagyok fenntartani az illúziómat, s nem leplezem le magam azonnal… Fel se fogom, mi történik. Szinte szó szerint kővé dermedek.

Csak az a szerencsém, hogy a férfi hozzám ér, s ez elég ahhoz, hogy kizökkentsen a gondolati spirálomból, de csak jobban feszélyez a kérdés, hogy mégis mit akar ő attól a szörnyetegtől? Attól az elvadult, állatias, érzelmi intelligencia hiányában szenvedő ősembertől? Hihetetlen… Hogy ennyi idő elteltével is ugyanúgy kísért, mintha csak tegnap történt volna. – A báty-… – Képtelen vagyok szavakat formálni, ahogy a kirakós darabjai lassan egymáshoz illeszkednek, s jobban megnézve ezt a jóképű arcot, a markáns állát, a dús, mélyen fekvő szemöldökét és a sötét fürtöket, már látom is… Igen, határozottan ismerem ezeket a vonásokat, annak idején különös vonzalmat éreztem irántuk. Hátrálok néhány lépést, arcomra kiül a múlt emlékeinek fájdalma, s akárhol is tart éppen mondandójában, én közbevágok: – Jake Blackwood?!

Hát persze. Persze, hogy ő az. Hogy nem ismertem fel eddig? De mi ez? A mellkasom szúr, a légvétel nehéz, szédülök, s legszívesebben kiabálnék, mert máshogy lehetetlenségnek tűnik elviselni ezt a nyomasztó érzetet. Csak nem? Pánik? Az volna? Elfordulok, legörnyedek és térdeimen támaszkodva próbálom kontroll alatt tartani lélegzetemet, ám mintha tüdőm szomjazná az oxigént, nagyokat és rövideket szívok be és fújok ki. Őt is akkor láttam utoljára… Aztán semmi. Csak a kóma szuroksötét örvénye. Zavaros a fejem. Nem tudok koncentrálni. Ugye nem… Ugye nem most fedtem fel magam?! Mert ha igen…

Ha megtudja ki vagyok, végeznem kell vele…

– Akkor pláne feláldozható vagy – állapítom meg. – Az újoncok egy része hamar… “Kiesik” – fűzöm még hozzá, s habár nem láthatja, el is mosolyodok kissé. Nem mintha a MiM-hez tartoznék, de feltűnt már külső szemmel is, hogy a kevésbé életbevágó üzletekhez új tagokat küldenek, feltételezem azért, mert ha nekik netán bajuk esne, az nem lenne olyan nagy veszteség a szervezet számára. Egyébként nem szokásom a Magic is Might követőit tizedelni, de kivétel nélkül bármelyikükkel szívesen végzek, ha úgy kívánja a helyzet.

S talán vele is ezt tenném türelmetlenségemben, ám elhangzik a név, amiről sosem gondoltam volna, hogy egyszer újra hallani fogom; most mégis ott visszhangzik a levegőben, minden fal, minden apró szemétdarab visszaveri az utcán, mintha ezerszer s még ezerszer hallanám, Jackson Blackwood, Jackson Blackwood, Jackson Blackwood… S legalább ezerszer villannak fel az emlékek, és mintha minden izmom ismét érezné azt a fájdalmat, szinte teljesen újraélem azt a néhány percnyi borzalmat, melyet a kóma követett. Le is fagyok miatta, mintha ott se lennék, mintha elhagytam volna a testemet, üzleti partnerem pedig igyekszik visszatéríteni a valóságba, de nehéz kiszakadni a spirálból, amin most lefelé csúszok. Erős a sodrás, és még erősebb a lassan épülő, zsibbasztó érzés a testemben.

S hogy tetőzzük ezt a borzasztó felismerést, arra is rájövök, hogy az előttem álló férfit ismerem. Együtt jártunk az akadémiára, emlékszem az érzésekre, amiket ébresztett bennem, s arra is, hogy az ő szobájában történt meg minden. De ő, hát persze, ő honnan is tudhatná, hogy én állok előtte? Hiszen nem lát, s ennek így is kéne maradnia, de a bemutatkozását követően kezd eluralkodni rajtam az a bizonyos zsibbadás, még a látásom is zavaros, szomjazom a levegőt, tudom, ez pánik… Igyekszem fenntartani az illúziómat még ebben a gyenge pillanatomban is, de úgy fest mégsem sikerül, mert hirtelen meghallom a nevemet, igaz, hogy halkan, de hallom… Nem azt, amin most mindenki ismer, hanem a régit, az eredetit, a titkosat, amit csak egy embernek árultam el egész életemben. – Fogd be… – szólalok meg erőtlenül, de ő letérdel elém, hozzám ér, és ismét azon a néven szólít, pedig oly’ rég hallottam már, szinte el is felejtettem… Gyűlölöm. – Fogd már be, nem érted?! – csattanok fel, nos, legalább a pánikból kizökkentett ezzel, de nem segít a helyzeten, hogy Feiyu-nak szólítgat. Még lökök is rajta egyet, hátha a földre esik, hátha eltávolodik tőlem, s hogy biztosra menjek, még hátra is lépek kettőt. – Ha még egyszer ki mondod ezt a nevet, tényleg végezni fogok veled – közlöm, s igyekszem rendezni a légzésemet. Egyelőre jól vagyok, de ha megint elkezdi, vissza fog jönni a pánik. Érzem, még mindig jelen van, a helyzeten már Jake puszta látványa is csak nehezít. – És többet ne említsd azt a szörnyeteget. Nem akarok hallani róla, megértetted?

Évek óta nem éreztem ezt… A késztetést, hogy sírjak. De nem most fogok, nem előtte.

Csak szemeimet forgatom, habár az illúzió miatt ő ezt nem láthatja, de hallgatásom és enyhe sóhajom talán éppen elég válasz lesz számára; ostobaságnak tartom, hogy ennyire nem érdekli a saját élete, szinte már olyan, mint egy céltalanul lebegő szösz az univerzum végtelen kozmoszában, sem értelme, sem haszna, sem jelentése. Csak foglalja a helyet, igen, ennyire éppen jó, s az oxigénünk felesleges fogyasztására, de talán éppen ez a létezésének egyetlen oka. Ám mégis képes fogást találni rajtam, elég poszt-traumás stresszem kiváltójának nevét emlegetnie s máris gyengének érzem lábaimat, elsápadok, s testemben csak annyi erő marad, hogy éppen ne essek össze, mert hirtelen megérzem ütéseinek s rúgásainak fájdalmas emlékét, hallom a kiáltásokat s érzem saját vérem fémes ízét a számban, gyűlöletes, borzalmas élmény, mégsem vagyok képes kiszakadni belőle. Felismerem őt is, már tudom, hogy Jake Blackwood áll előttem, s az ő jelenléte csak ront a helyzeten, mert már légvételemet sem tudom kordában tartani. Reszketnek végtagjaim, s már álcámat sem vagyok képes fenntartani, felfedem magam előtte, ő pedig rég elfeledett nevemen szólít.

Nem túl kedves, ahogyan csendre intem, ám most nem is volnék képes gyengédséget mutatni felé, hiszen szívem zakatol, mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, s egész testem ellenem játszik… Hogy is lehetnék most kedves vele? – Idegesítő vagy… – mordulok rá, de csak légzésemre próbálok koncentrálni, szemeimet is lehunyom, csak múljon el ez a nyomasztó érzés végre. De ő nem segít, megint a halálvágyával jön, amiért legszívesebben lekevernék neki egyet, mert mégis hogy mondhat ilyet? Hogy lehet ilyen ostoba és felelőtlen? Egyáltalán a MiM hogy volt képes felvenni őt ezzel a hozzáállással? – Ez… Egyáltalán nem vicces – nézek rá haragosan, s ahogy sikerül lassan összeszednem magam fel is egyenesedek, de érzem, hogy pengeélen táncol a mentális egészségem jelenleg. – Ki-… Tessék? – Értetlenül fordulok most már egész testemmel felé, mert a hírt elmém nem képes felemészteni. – Ezt… Ezt most nem egészen értem – fejemet csóválom, mintha így próbálnám rendbe tenni zavaros gondolataimat, de mindhiába, a kép nem áll össze. Nem vagyok képes elhinni, hogy Jackson Blackwood már nem él. Hiszen… Annyi éven át tartott rettegésben már az emléke is. Az nem lehet, hogy már nincs többé.

Végül valami mégis átkapcsol bennem, mintha egy kellő erősségű pofont kapnék, hirtelen térek magamhoz. Pillantásom ismét szúróssá válik, az illúzióm visszatér, újra önmagam vagyok. – Nincs üzlet – közlöm vele hidegen. – Ha a Magic is Might üzletelni kíván velem, küldjön mást. Neked pedig melegen ajánlom, hogy kezdj el rendes állást keresni. – S hacsak nincs ellenvetése, úgy már meg is fordulok, hogy hoppanálhassak végre.