Kifejezetten utálom a hopp-port. Egyrészt, mert csupa kosz lesz tőle a ruhám, másrészt pedig mert soha nem oda kerülök vele, ahová pontosan szeretnék. Hiába igyekszem koncentrálni, hiába gondolok egyik dologra... na jó, lehet, hogy az Abszol útról sokszor eszembe jut a rejtélyes Zsebkoszköz, ezért keveredem ide. A szüleimmel együtt érkeztem volna egyébként, de ők biztosan a megfelelő helyre jutottak, most pedig tutira halálra aggódják magukat amiatt, hogy hol vagyok. Annyira nem érdekelnek a dolgok amik ebben az üzletben vannak ahová megérkeztem és amúgy is, a családunk varázstárgy készlete biztosan felülmúlja mindezeket, úgyhogy határozottan leporolom magam és az ajtó felé veszem az irányt. A rideg sikátorok mindig a frászt hozzák rám, a hideg kiráz ilyenkor ettől a látványtól. A bűz és a nedves kövek pedig nem tesznek rá plusz pontot, most pedig hogy ilyen hűvös az idő és havas, esős akármi esik, még csúszik is minden. Összehúzom magamon a taláromat, próbálom kicsit az arcomba is húzni, hogy ne lássák, milyen kis fiatalka vagyok és a szőke hajam amúgy is sokszor elárul... de hallottam már néhány rémtörténetet erről a helyről és annyira nem szeretnék belekeveredni semmibe. Igazából fogalmam sincs merre kellene mennem, hogy az Abszol út barátságosabb részére keveredjek, úgyhogy egyik utcáról a másikra fordulok, reménykedve a sikerben. Hallom a furcsa hangokat, ahogy próbálnak megszólítani, de én csak sebes léptekkel haladok előre és igyekszem nem ránézni senkire. Egy csinos hölgy is elhalad mellettem, a talárjából valami papírféle kiesik amire sikerül rálépnem, és még mielőtt eltaknyolnék rajta, lehajolok érte. - Hölgyem! - Szólok udvariasan és folytatnám is tovább, de ekkor valami furcsa, rekedtes férfi hang, erősen megszorítja karomat, így belém fojtva a szót is. - Add nekem azt a dolgot kisfiú! Aztán pedig te is velem jöhetnél, megmutatom a kiutat innen, nem szerencsés egy ilyen helyen egy ilyen szép gyermeknek egyedül járni... Hangjától a hideg is kiráz, a karomat nem tudom kiszedni a szorításából, pálcám pedig nincs kéznél, hogy bármit is tegyek, így marad a rángatás és a hirtelen, légből kapott ötletek. - Engedjen el, egyedül is kitalálok! Ez pedig nem a magáé! - Hogy lehet valakinek ennyire erős a szorítása? Albusszal sokszor játszottunk, birkóztunk meg ilyenek, és mindig úgy éreztem, elég erős és rafinált vagyok ahhoz, hogy egy szorításból kibújjak, de élesbe még sosem kellett kipróbálnom. Valahogy el kell menekülnöm, nem szeretnék egy undorító, furcsa kinézetű embernek az áldozata lenni, még amúgy is sok sok dolog vár rám az életben, de ilyenkor persze mindig az jut eszembe, hogy milyen jó lenne, ha Albus is itt volna, neki tutira lenne valami frappáns megoldása.
It is better to show "you care" than say "I care"...
Az utóbbi napokban minden kezdett a feje tetejére állni, kész káosz volt a Minisztériumban, és mindenki azon dolgozott, mi történt a Briggs kölyökkel. A holttestről készült képekből válaszolhattam volna minden második kérdésre, mert az egyértelmű volt számomra, hogy a Szindikátusnak köze volt hozzá. A test elhelyezése nem sokat árult el azoknak, akik nem láttak még ilyen véres munkát, én viszont azt is sejtettem, ki kaphatta a feladatot. Kicsit örültem is, hogy nem engem kértek fel, bizonyosan képtelen lettem volna a Roxfortban végrehajtani, főleg úgy, hogy Set ott tanított. Mélyebbre dugtam a hosszú kabát zsebében a kezemet, nem volt éppen a legjobb környék, ahol végig sétáltam, de hát Bertie nem a Gringotts utcájában lakott, ugyebár. A csípősen hűvös idő sem tartotta bent az itt lakókat, olyan arcok jöttek szembe, akikhez képest az Azkabanban díszes társaság nyaralgatott. Szerettem volna azt mondani, hogy már megszoktam, de azt hiszem ezt a környéket igazán sose fogom, és remélem nem is igen kell. Aztán a szemem sarkából észrevettem egy szőke üstököt, ami szinte világított a Zsebpiszok köz mocskos alakjai között, ahogy patyolattiszta talárja is. Mégis mi a fenét kereshet itt egy ilyen gyerek? Ahogy jobban szemügyre vettem, ráadásul egyértelműen megtudtam mondani, ki is az. Mélyet sóhajtottam, sose voltam az a személy, aki a családjáért tűzbe menne, főleg, mivel nem ismertem pergameneken és újságcikkeken kívül mást velük kapcsolatban. Csalódott lennék miatta? Meglehet, azonban ezt nem egy gyereken fogom levezetni, végtére is nem tehet a felnőttek mocskos kis játékairól. Utána kanyarodtam, de néhány percig csupán csendesen követtem, hogy lássam merre tart, talán nem véletlen, hogy itt van, Bertiehez is járt egy kislány. Annyira nem tűnt idevalónak, akárcsak én, csak annyi a különbség, hogy vele ellentétben én képes voltam megvédeni magam. Sőt, lehet veszélyesebb vagyok a legtöbb itt lézengőnél. Igen, egyértelműen nem való ebbe a közegbe, ez egyértelmű abból, ahogy lehajol egy papírért is, túl kedves kölyök. A ráfonodó kar egy igazán visszataszító emberből nőtt ki, és egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy le is választom róla. Aztán persze kénytelen voltam kicsit finomítani a műveleten, nem kellett volna egy életre traumatizálnom a gyereket, azt hiszem. Közelebb léptem, majd egy határozott mozdulattal a férfi fejére fogtam, amit lendületből a mellette lévő falba vertem, ezzel elválasztva őt az öntudatától. Szerencsétlen f@sz, legalább körbenéznél, mielőtt nekiállsz itt kakaskodni. - Dobd el azt a szart, mégis mihez kezdenél egy sztripper bár szórólapjával? - Vetettem oda foghegyről, bizonyosan rá se nézett, hogy mit szedett fel. - Egy gyereknek nem kellene elengednie az anyja kezét. - Pontosan úgy festett, ahogy elképzeltem egy gyereket, aki a szülei féltő szárnyai alatt nevelkedett, mint annyian anno az iskolában. Talán nem tűntem barátságosabbnak a korábbi alaknál, azonban lényegesen tisztább voltam, szerintem ez már egy jó pont. Plusz valamiért az emberekbe bele volt kódolva, hogy ha egy idegen lépett oda hozzájuk, de az nő, kevésbé voltak gyanakvóak. Öreg hiba. Bár nem az ő esetében, neki egész szerencsés pillanat volt a mostani, elvégre később is végezhettem volna Bertienél. Leporoltam a kezem, és gondosan a kabátomba töröltem, amivel hozzáértem a férfihoz, de még így is különösen undorítónak éreztem, viszont nem akartam bűbájt pazarolni rá, annyit nem ért. Aztán határozott léptekkel elindultam az Abszol út irányába. - Ha sokáig ott szobrozol, jön a következő, és kétlem, hogy még egyszer erre sétálnék a nap folyamán! - Szóltam vissza a vállam felett, majd feltettem zsebemből a hatalmas szemüvegem, bár ma nem terveztem nagyon emberek közé menni, úgy tűnik kénytelen leszek. - Kapsz egy kakaót a nagy ijedtségre, az majd rendbeteszi a vércukrod. - Már-már furcsán kedvesnek éreztem magam, meglepően semmilyen érzés, nem is értem, miért tenne valaki folyton folyvást kedves dolgokat, mikor semmivel sem élvezetesebb, mint a kevésbé kedvesek.
Egy pillanatig sem gondolkodom azon, hogy nem kellene felvennem a papírfecnit ami kiesik a nő talárjának zsebéből. Mindig is arra tanítottak, hogy legyek rendes gyerek, segítsek másokon és közben ez járt a fejemben. Arra persze nem számítottam, hogy szinte azonnal túszként fognak el és szorítják meg a karomat... még ha ez a fecni egy papírpénz lenne vagy némi apró megérteném, de így meg miért is lenne fontos valaki másnak, mint a tulajának? Őszintén meg sem nézem még mindig, hogy mi van ráírva, most már amúgy is csak a férfi foglalkoztat, akinek mocskos keze a taláromat fogdossa, gondolom valami után kutat, esetleg pálca, pénz, értékek... - Nincs nálam semmi, hagyjon már! - Ilyenkor eszembe juthatna valami frappánsabb mondanivaló, valami jobb szöveg amivel esetleg letaglózom a szemben állót vagy épp meglepődik rajtam és elenged... de ezek mind csak fikciók, könyvekben olvasott történetek, valós ügyem még igazán sosem volt... nehéz is ha az embert egy kastélyban őrzik a toronyba zárva, vagy épp hímes tojásként bánnak vele. Csoda, hogy egyáltalán egyedül hopponálhattam, de ezek után nyilván ennek is búcsút mondhatok. Nem számítottam rá, hogy bárki is a segítségemre siet idebenn. Így nagy meglepettségemre egy hölgy lépett oda, a férfit azonnal elintézte, ahogy bámulatosan egyetlen mozdulattal kiütötte őt. Én nem habozom egy pillanatig sem, hátrálok, hogyha mégis felkelne valamilyen okból kifolyólag, akkor sem tudjon újra megragadni. Hálás tekintetem a nőre vetem, aki kevésbé kedves szavakkal illet, de amúgy meg is érdemlem... Főleg, hogy rá se néztem a lapra, amit megfogtam. Azonnal eldobom és kezemet reflexszerűen megtörlöm a tiszta taláromba, majd meglepődött fejjel bámulok a másikra. - Azt hittem valami fontos. - Még mindig meglepődötten villantom rá szürke tekintetem. - Rossz helyre hopponáltam. Amúgy eszem ágában sem lenne ide bejönni egyedül. Eltévedtem. - Jegyzem meg egyik pillanatról a másikra és amúgy olyan heves, olyan határozott a megjelenése, hogy szinte nem is tudok neki ellentmondani, pedig legszívesebben visszavágnék a jól bevált "én nem vagyok már gyerek", meg a "tudom mit csinálok" dolgokkal, de nem... jobbnak látom most ez nem tenni. - Amúgy köszönöm. - Legközelebb biztosan előre fogom tenni a pálcámat, nem pedig valami hülye helyre ahol nem érem el. Tekintetem ismét az ájultan fekvő férfira vetem, elgondolkodom azon, hogy milyen rémes életük lehet, milyen sanyarú sorsuk volt biztosan egész életükben, de még ennek ellenére sem tudom megsajnálni, mert aki ilyen erőszakosan viselkedik másokkal, igazából meg sem érdemli a jó esélyeket. A gondolatmenetemből csak a nő hangja ver fel ismét, de egy szó nélkül indulok el utána, kicsit futva, hogy utolérjem és mellé tudjak szegődni. Kicsit tényleg megrémültem, a szívem rendesen kalapál. Erre nem számítottam a mai nap folyamán. - A szüleim mindig azt mondják, ne bízzak az idegenekben. Megkérdezhetem a nevét legalább? - Tizennégy évesen mégis mit tesz az ember? Hát semmit, jobb ötletem amúgy sem volt, de legalább kikerülök innen és amúgy valamiért jó előérzetem van ezzel a hölggyel, aki egyébként igazán karakán személyiségnek tűnik nekem. Le sem veszem róla a szemem, persze azért próbálok az útra is figyelni, nehogy felbukjak valamiben vagy éppen megint elkapjanak oldalról. - Meg kellene keresnem a szüleimet. Biztosan aggódnak. De azért a kakaó tényleg jól esne. Már ha iszik velem egyet. Csak ne itt bent vegyünk, ha kérhetem. - Fintorodom el, de kicsit hogy őszinte legyek ezt szarkazmusnak is szántam. Biztosan soha semmit nem vennék itt, ki tudja egyáltalán miből van és hogyan készítik el. Fúj. Aztán meg csodálkozhatnék, hogy úgy nézek ki, mint azok az emberek ott a sikátorok mélyén.
It is better to show "you care" than say "I care"...
Úgy látszott valóban eltévedt, és csak véletlen keveredett ezekre a kesze-kusza utcákra, nem csoda hát, ha zavarában ugyanúgy cselekedett, ahogy mondjuk otthon is tette volna. Bár ez elég nagy ostobaság, azonban a gyerekek ebből tanulnak, úgy emlékszem. Igazság szerint a felnőttek is, csupán akkor már kicsit drágább a tanulópénz, és sose más fizeti meg helyettünk. Páran előbb nőnek fel, néhányan soha, furcsa dolog ez a sors, vagy Merlin tudja, minek kellene neveznem. Két dolgot tudtam valószínűsíteni, miközben a férfival küzdött, vagy visszatartják a szabályok, miszerint kiskorúként csak a Roxfortban varázsolhat, vagy nincs a keze ügyében a pálcája. Bármelyik is, hatalmas hiba, hogy nem tudja megvédeni magát, perzse ilyesmire nem tanítják a varázslókat, csak a tökéletes pálcatartás, meg a kiejtés, sokat érne most vele. Ezt a fickót ő maga is képes lett volna elintézni, egyáltalán nem volt erős, csak egy hülye drogos, aki minden valószínűség szerint egy kis pénzt szeretett volna némi anyagra. Tekintetem elválasztom a szerencsecsomagról, és a fiúra nézek, aki úgy néz ki, mint egy fehér nyuszi, amikor kiszabadul a róka szájából. Sóhajtottam, ezzel az ábrázattal maximum három percet jósoltam volna még neki ebben az utcában. - Mindjárt gondoltam… és szerintem nem egyedül se kellene ide bejönnöd. - Nyomatékosítottam, mintha számára nem volna egyértelmű. A szülei valószínűleg az Abszol úton kóvályogva keresik, ahogy a plázában szokták a mugli szülők az elveszett gyerekeket. Erre a kölyökre talán kicsit több veszély leselkedett, mint azokra a porontyokra szokott, ha bárki tudná, ki is ő, biztosan küldene róla egy kisujjat az apjának, hogy egy csinos összeget legomboljon róla. Gazdagnak lenni nem életbiztosítás ezeken az utcákon. - Nem szívességből tettem, az élet adsz és kapsz alapokon működik, szóval be fogom rajtad hajtani! - Mennyi is lehet most, talán negyedikes? Türelmes típus vagyok, egy tartozás mindig jól jön a magasabb körökben. Minden bizonnyal ahhoz volt szokva, hogy általában kedvesebbek vele a felnőttek, de nem akartam áltatni azzal, hogy a felebaráti szeretet vezérelt. Nem állt tőlem olyan távol, mint egy teljesen idegen, azonban egyikünk se ismerte a másikat, bár nekem volt egy kis helyzeti előnyöm azért. - A szüleid jó okkal bíztattak erre, és megkérdezheted, de miből gondolod, hogy igazat fogok neked mondani, itt a Zsebpiszok köz mélyén? - Néztem le a mellettem igyekvő fiúra. Nem voltam sokkal magasabb nála, sokat segített a magassarkú, ami egyenletesen kopogott a kissé csúszós kövön. Ha másvalakinek születtem volna a családban, vajon tudná, hogy ki vagyok? Mintha számítana egy tini fiú mit is gondol, elhessegettem a gondolatot. - Legyen mindig elérhető helyen a pálcád, még nem értünk ki a legrosszabb részről! - Mondtam, bár véleményem szerint semmi olyat nem tanítottak nekik, amivel itt megvédhetné magát. - Szólíthatsz Meissanak. - Végtére is nem voltunk vademberek, és azt hiszem senkinek se fog erről a kis kalandjáról dicsekedni, bár ellenkező esetben is csupán az apja unokatestvére vagyok, aki pont jó helyen járt, nemdebár? Hasonlóan kíváncsian pislogott felém, ahogy én tettem korábban, kicsit sajnáltam, hogy nem vettem már fel korábban a szemüveget, de már mindegy. Gyors mozdulatokkal feltűztem a hajam, ami egy gubancos kontynak csúfolható kupacként ült meg így a fejem tetején. Átöltözni nem lett volna időm, így csak felhúztam a hosszú kabát cipzárját, hogy ne látszódjon az alatta viselt merész ruha, és letöröltem számról az erős rúzst. Miután kivettem a fülbevalóimat is, már majdnem emlékeztettem arra a szeleburdi, kissé bizonytalan nőre, akinek a Minisztériumban ismertek. Vállaimat leengedtem, és kissé előre húztam, sokkal tétovábbnak hatott a járásom, mintha elvesztettem volna a magabiztosságom egy kis szeletét. - Itt maximum a meszkalin ízesítésére használnak kakaót, és egyetlen olyan hely sincs, ahová nyugodt szívvel beülhetnél. - Húztam el a számat, tényleg elég rossz környék volt. - Azt meghiszem, ha Draco képes lenne jobban őszülni, most bizonyosan túlesne rajta. - Kuncogtam, de nem volt bennem rosszindulat, a szülők természetesen féltik a gyerekeiket. - Tudod, hogy hová mentek, vagy megbeszéltetek valamit arra az esetre, ha elszakadtok egymástól? Eszem ágában sem volt direkt találkozni az unokatestvéremmel, már nem, mintha megismerne, vagy ilyesmi, de eddig se kerestük egymás társaságát. Csak kap egy kakaót a gyerek, aztán mehet, amerre Merlin vezeti.
Meglepett tekintettel pillogtam rá miközben gondolataim ezerfelé ágaztak. Nagyon tetszett a stílusa, a kinézete és az ahogyan viselkedett velem. Apró örömök az életben vagy nem is tudom... de végre valaki aki nem hímes tojásként tekint rám és kezel. Pedig aztán nem mintha bármit is érnék itt egyedül, de komolyan. Kellene önvédelmet tanulnom vagy legalább párbajszakkörre mennem, mert őszintén egy kicsit elveszettnek éreztem most magamat ebben az úgymond ismeretlen világban. Ki tudja, mi történt volna ha most Meissa nincs itt. Valószínűleg mire a szüleim rájöttek volna, hogy véletlenül ide hopponáltam, már rég elvittek volna vagy megvernek vagy megátkoznak... beleborzongok ezekbe a gondolatokba és inkább zsebre vágom a kezemet, hogy még véletlenül se tűnjön úgy, hogy még mindig nem érzem magam túl komfortosan. - Hát jó. Mondjuk nem tudom mit adhatnék én. - Nyilván nem kellene ebbe ennyire egyszerűen belemennem, de nincs mit tennem, ilyen kis fejjel amúgy is mit mondhatnék? Azt sem tudom mit jelent igazán amit mond, de ezt a dolgot sosem fogom neki elfelejteni és őszintén, ha türelmes típus akkor aztán még lehet ideje jócskán várni arra, hogy esetleg viszonozni tudjam a dolgot neki. Teljesen jogos amiket mond, és ahogy mondja. Bele sem gondoltam eddig, hogy milyen helyzetbe hozhatom magamat, ha mondjuk elmondom a teljes nevemet, így csak egy nagyot nyelek és reménykedem benne, hogy nem rabol el vagy ilyesmi valami nagy pénzt, váltságdíjat remélve a szüleimtől, akik mint tudjuk, elég nagy hírrel vannak itt a varázslóvilágban. - Hát ebbe még nem gondoltam bele, de igazából mindegy is, mert úgysem fogom megtudni soha az igazi nevét, ha most nem mondja el. - Vonok vállat miközben továbbra sem veszem le róla a szememet. Amikor a pálcát említi, azonnal keresni kezdem magamnál és amikor megtalálom, kicsit ügyetlenül a talárom belső zsebébe illesztem, na nem mintha bármit is kezdhetnék vele amikor nem varázsolhatok még három évig idekinn. De nyilván, ha szükség lenne rá, ha meg kellene védenem magamat, akkor ezt elnéznék nekem. Vagy nem? - Scorpius vagyok. - Úgy gondolom, illik viszonozni a bemutatkozást. A neve pedig így elsőre nem mond nekem semmit sem, hiába vagyunk rokonok, sajnos hasonló cipőben járunk, hisz csak a nagyon közelieket ismerem és róluk is vajmi keveset tudok, hiszen a szüleim nem arról híresek, hogy a múltunkról, a felmenőinkről dicsekedjenek. Inkább csak megvédenek ezektől a dolgoktól, de persze én sem most jöttem le a falvédőről, tudok már ezt azt. Elsőben persze elég rémes volt a tényekkel szembesülnöm, de annak már négy éve, kezdem túltenni magam rajta, bár a tényt, hogy a fél családomat nem ismerem valószínűleg sosem fogom elfogadni. Végig figyelem a mozdulatait, de azt sem akarom, hogy valami furcsa kisgyereknek gondoljon így amikor elkezd 'öltözködni' én inkább a lábam elé figyelek és az utat követem. Csupán akkor emelem fel ismét a fejemet, amikor apám nevét hallom meg, és azt hiszem, ha ő is rám figyel egy pillanatig, a tekintetem tökéletesen elárulja meglepettségemet. Mondjuk belegondolhatnék, hogy nem nehéz ránézésre megállapítani ki is vagyok, szinte apám mini hasonmása. - Ismeri apámat? - Így már mindjárt kissé nyugodtabb lelkiismerettel folytattam az utamat, mondjuk ha belegondoltam, hogy mit érezhetnek, mit gondolhatnak most a szüleim, felállt a szőr a hátamon. Nem hiszem, hogy megdicsérnek majd a kis kalandomért. - Hát, most nem beszéltünk meg semmit ilyesmit. De szerintem a főutcán kereshetnek. Megtalálom őket. - Még nem fordult elő ilyen velünk, ezért nem volt biztonsági tervünk, de régebben amikor apám elszakadt tőlünk vásárlás során, akkor mindig a Gringotts előtt találkoztunk és lehet, hogy most is oda fognak menni, mert ez olyan családi dolog, ami szerintem mindannyiunkban megmaradt. Remélem azért nem aggódják halálra magukat. - Jól ismeri a környéket... megkérdezhetem mit dolgozik? - Tudom, hogy nem kellene ilyen badarságokat kérdeznem és amúgy nem is vagyok az a nagyon kérdezősködős típus, na meg aztán lehet, hogy választ sem kapok, de egy próbát azért megér. Így is csodálattal tölt el, hogy ilyen határozott, erős nő, még ha annyira nem is látszik a meglepődöttségemtől, de komolyan nagyon hálás vagyok neki azért, hogy kivisz innen.
It is better to show "you care" than say "I care"...
Elmosolyodtam, persze, nem lett volna sok értelme tiltakoznia, még gyerek. De azt hiszem éppen ezért jó, ha gyorsan megtanulja, a világon mindennek van ára, még ha kimondatlanul is. A szülők gondoskodnak a gyermekükről, azonban idős korukban ezt visszafelé is elvárják, ha adsz valamit, talán nem mondod, és nem látszik, de számítasz a viszonzásra. Ez a “jó dolgoknál” kicsit burkoltabb, a rosszaknál már annál egyértelműbb, a harag, a bosszúvágy, hogy az élet majd megtorolja a sérelmeinket… nos, valaki vagy cselekszik, vagy annyiban hagyja, nem fogja egy nagyobb hatalom a kezébe venni a saját kis sérelmeit. - Hm… talán egyszer szükségem lesz a fél karodra, és akkor elkérem! - Kuncogtam, talán feketébb a humorom, mint ahogy azt a gyermeki lélek megkövetelné. Úgy tűnt, mint aki az első rémület, majd megkönnyebbülés után ismét kicsit megriadt, talán nem is baj, úgy éberebb lesz. Kevesen ijedtek meg tőlem az első találkozások alkalmával, különösen, ha a hírem sem előzött meg, és egészen tetszett ez a reakció. Aztán kénytelen voltam figyelmeztetni magam, hogy egyáltalán nem célom megrémiszteni, minden valószínűség szerint az első és utolsó alkalom volt, hogy erre a környékre tévedt. - Úgy tűnik elég kevés dolgot terveztél meg előre, pedig ilyesmin múlhat akár az életed is. Vagy készülj fel mindenre, vagy tudj másodpercek alatt reagálni, különben az élet megrág, és kiköp. - Miért mondok ilyeneket, mintha tanítanom kellene bármit a számára? Lehet a gyermek-mibenléte váltja ki belőlem, fordított esetben biztosan csak egy gúnyos tekintettel viszonoznám. Szerencsére eddig úgy vettem észre, hogy bármit is mondtam, szinte azonnal megfogadta, biztos nagyon jó gyerek. Máskülönben gyorsabban feltalálta volna magát, az ő korában már egészen jól verekedtem, de persze a fiúk sose mertek bepanaszolni, nehogy kiderüljön, hogy egy lány látta el a bajukat. - Scorpnak szoktak hívni? Mert én szerintem így foglak. - Az aranyvérű családokban mindig volt valami furcsa hagyomány a neveket illetően. Engem például az Orion csillagkép egyik csillagáról neveztek el, ahogy anyám is onnan kapta a nevét. Érdekelt volna, hogy ő választotta-e, vagy a nagyszüleim lettek volna? Alkalmam bizonyosan nemigen lesz megkérdezni, de azért ezek olyan dolgok, amiken néha elgondolkodtam. Náluk úgy tűnt, hogy inkább az állatok nyertek. Nem jöttem zavarba attól, hogy az utcán kellett kicsit változtatnom a megjelenésemen, előfordult, hogy improvizálni kellett. Jobb ez így, mintha úgy maradtam volna, ahogy a Zsebpiszok közben jártam, itt még sose mertek leszólítani, az Abszol úton viszont jól kivilágított utcák, és számtalan ember volt. Többek között Scorp aggódó szülei, bár reményeim szerint velük nem futunk össze. - Az ismerem erős túlzás, még nem találkoztunk személyesen. - És talán sose fogunk. Úgy tűnt, hogy ez a tény megnyugtatja, tényleg gyerek még. Ha az előző alak erő helyett az eszére hallgatott volna, és meggyőzi róla, hogy az apjához viszi, talán célba is ér. Az életnél nincs jobb tanítómester, de valamiért mégis úgy véltem, az se véletlen, hogy éppen arra jártam. Valami furcsa fricska csak, egy kis tréfa, amin vagy tudunk nevetni, vagy nem. - Rendben, ott talán már nem fogják ellopni a vesédet… - Hümmögtem, mintha ez veszély valóban fennállna, de szerintem ilyesmivel még nemigen foglalkoztak itt. Néhányszor elfordultunk a kanyargós utcákon, és már-már látszott a vásárló utcából beszűrődő fény. Ahogy kifelé haladtunk, úgy változtak meg az arcok, és szelídültek a vonások. Meglepően más helyen lakik Bertie, mint ahol mondjuk Scorp, vagy éppen én. Nem, mintha emiatt lenézném, hiszen remekül helytállt, amikor szükségem volt rá, az ilyesmit mindig megbecsültem, és egészen otthonos volt a kis kuckója. - Milyen kíváncsi kisfiú vagy, Scorp! - Pillantottam le rá fél szemmel, de végülis annak sincs értelme, hogy néma csendben sétálgassunk a kihalt sikátorban. - A Minisztériumban dolgozom, mint bűbáj-szakértő, az aurorok munkáját segítem legtöbbször. Amerikában sokkal több munkám volt, itt nem történt annyi bűntény, vagy inkább nem tudtak annyi mindenről. Bizonyos szempontból ez nem is baj, könnyebb titokban tevékenykedni, mint folyton a háta mögé tekintgetni az embernek. - Te tudod már, hogy milyen irányba akarsz menni az RBF után? - Ennyi idősen nem is tudom, mi szerettem volna lenni, talán egyszerűen csak átlagos...
Kicsit meglepetten tekintek felé, de amikor meglátom a mosolyt az arcán, azt gondolom, hogy biztosan csak viccnek szánta amit mondott. Remélem. A hatásszünet amit tartok, valószínűleg egyértelművé teszi, hogy a kijelentése meghozta a vélt hatást, de aztán úgy éreztem, hogy szükség van némi megerősítésre is. - Hát, nem biztos, hogy ezekkel a vézna karokkal tudna valamit kezdeni. De ha ez kell, hát, akkor ez kell! - A végére egészen sikerül viccesre fognom a dolgot, egy apró mosolyszerűt is erőltetek az arcomra, de igazán akkor fogok csak tudni felengedni, ha végre kiérünk ebből a rémesen orrfacsaró, bűzös helyről és meglátom a fényt, az ismerős Abszol úti üzleteket és most már mondanom sem kell, egyre inkább vágyom arra a forrócsokira is, mintha a Zsebkoszköz egy pillanat alatt kiszipolyozta volna belőlem a lelket, a jó kedvet és minden mást is. Egyáltalán nem veszem rossz néven az okítását, a tanácsait, sőt, kifejezetten örülök neki, hogy ilyen dolgokat mond. Sokszor éhezem a kioktatásra, az ilyenfajta tanácsokra, mert ezt a szüleimtől nem kapom meg... mondjuk mellettük nem is tudok olyan dolgokba keveredni, amibe nem kellene, mert mindig elkapják a karom, mindig előrelátják, hogy mi történik majd, és úgy őriznek, mint egy törékeny kiscsibét. Pedig már nem is vagyok olyan kicsi, jövőre már az RBF vizsgáimon is túl leszek, aztán pedig fellépek egy felsőbb évfolyamba, egy felsőbb korba, amivel már nagyon közelítek a 17-hez, amikor végre lekerül rólam a jel. - Nem akarom, hogy megrágjon és kiköpjön. Majd legközelebb előre gondolkodom. Ezek jó tanácsok, köszönöm. - Olyan kis elesettnek, kis semmit tudónak tűnök most, de ha őszintén be akarnám ezt vallani magamnak, valóban az vagyok. Nincs tapasztalatom, csak az Albusszal töltött idő, a szárnypróbálgatásainkkal, de azok mind olyan apró, csekély dolgok voltak és egy mesevilágban... ez pedig a való élet egy része, a rémes valóság. - Néhányan hívnak így igen, ha ez tetszik, engem nem zavar! Mondjuk sokan inkább a teljes nevemen szólítanak vagy a családnevemen. A szüleim mindig azt mondják, hogy a becézgetés olyan kicsinyessé tesz minket. - Nem biztos, hogy kellene mesélnem ezekről a dolgokról, de a naiv fejemmel igazából nem is fordul meg ilyesmi bennem. Majd biztosan mint minden alkalommal, most is utólag gondolkodom el ezeken, aztán pedig már éppen mindegy lesz. A meglepettség szerintem teljesen jól látszik az arcomon amikor azt mondja, ismeri az apámat. Aztán kicsit kijavítja magát, de nekem azért továbbra sem hagyja nyugodni ez a fantáziámat. - Hát, akkor honnan ismeri? Mármint... - Megint csak egy hirtelen kérdés, egy átgondolatlan kijelentés, amit ő már igazából megcáfolt azzal, hogy még sosem találkoztak személyesen, de nem tudom, hogyan tudnám ezt másként megkérdezni, így sikerül magamba is folytatni a szót rendesen. Persze a tekintetem mindent elárul azt hiszem, abból remélem megérti, mit szerettem volna és ugyan annyiban hagyhatnám, mert ha belegondolok, hogy milyen neves családunk van és hogy régen mindenki ismerte a Malfoy nevet... akkor nem kellene bárgyú kérdésekkel bombáznom őt. Inkább már nem mondok vagy kérdezek semmit, főleg nem a vese ellopás említése után, azt hiszem ez a téma mégsem érdekel annyira, mint ahogy első körben azt hittem, hogy majd fog. Még a tekintetemet is elkapom Meissaról, és az előttem lévő utat figyelem tovább. Valami apró megnyugvás költözik a lelkembe, amikor meglátom a fényt az alagút végén, és egy kicsit most már jobban bízom benne is, mert hát valljuk be, kinek ne lettek volna kósza gondolatai azzal kapcsolatban, hogy vajon komolyak-e a nő szándékai velem? Mégiscsak a Zsebpiszok közről beszélgetünk, ahová nem járnak csak úgy be ilyen kedves alakok, de ez már tényleg nem az én hatásköröm és nem is lenne pofám megkérdezni, hogy mégis mi dolga volt odabenn. Így rögtönözök és már irányba terelem a témát. - Húha, ez elég menőn hangzik! - Olvastam már ezt azt ilyen szakmákról, de még élőben sosem találkoztam olyan emberrel, aki ezt űzte volna. Szerintem még az is látszik rajtam, ahogy felcsillan a szemem ezzel kapcsolatban, de mielőtt bármi mást kérdeznék, ő megelőz a 'tudod-e mi leszel ha nagy leszel?' kérdéssel, amire egyből elhúzom a számat és megrázom a fejemet. - Még... fogalmam sincs. Sok mindent szeretek és sok minden érdekel, de még egyikben sem gondolkodtam úgy, hogy most ezt vagy azt szeretném. Nem tudom. Kellene amúgy? Mert sokan tudják, hogy mit akarnak, és ilyenkor olyan elbizonytalanító érzés... - Nem tudom mi ütött belém, egyszerűen csak kitört belőlem ez a dolog, mintha egy nyomás lett volna a vállamon, amit egy ismeretlennek bátran kiönthetek a lelkemből, de amúgy nem azért csináltam, mert bármi tanácsot vagy ilyesmit kérnék... - Bocsánat. - Amiért elszaladt velem a ló, amiért sokat fecsegek lényegtelen dolgokról. - Nem akarom rabolni az idejét ilyen dolgokkal. Amúgy is feltartottam már. - Inkább le is hajtom a fejemet, ezek a hangulatingadozások, egyszerűen csodálatosak!
It is better to show "you care" than say "I care"...
Elnevettem magam, volt azért a kölyökben spiritusz, meg kell hagyni. A magam részéről mindig is gúnnyal és némi fekete humorral ütöttem tovább a dolgokat, sokkal egyszerűbb, és jobban esett, mintha lelkizni kezdtem volna bárkivel. Különben sincs annak helye munka közben, ellenben egy-egy élesebb megjegyzéssel könnyebb levezetni a feszültséget. - Talán addigra kikupálódsz, mire rászorulok. De ne gyúrd ki nagyon, hülyén néznék ki, ha a fél karom úgy festene, mintha egy óriástól kaptam volna kölcsön! - Forgattam meg a szemem, mintha csak elképzeltem volna. Először azt hittem, hogy életem leghosszabb tíz perce lesz majd, míg kiérünk a Zsebpiszok köz mélyéről, azonban engem lepett meg a legjobban, hogy egyáltalán nem volt idegesítő. Mármint engem már akkor zavartak, és irritáltak a tinédzserek, mikor még egykorú voltam velük, hát még most! Nyafogás, az élet nehézségei… aztán ha tényleg találkoznak majd egy bonyolultabb dologgal annál, minthogy a szüleik mennyire idegesítően nem engednek meg ezt, vagy azt, akkor csak pislognak a nagyvilágba. Brrr… Jobb erre nem gondolni, majd az élet megtanítja nekik, hogy nem jár keksz azért, mert képesek voltak túlélni a gyerekkort, azt is szülői segítséggel. - Ezeket is hozzácsapom majd a tartozásodhoz! - Jegyeztem meg, majd a kabátom zsebébe sűllyesztettem a kezem, mielőtt még meglapogatom a feje tetejét, mint valami kisállatnak. - Készülj mindig a legrosszabb eshetőségekre, a hétköznapokban sokkal többen akarnak ártani neked, mint segíteni, ezt jó szem előtt tartani. Cinikus lettem volna? Inkább csak megéltem olyasmiket, amik megtanítottak egy életre, hogy mire érdemes odafigyelni, és hogyan kezeljek másokat. Magamban és a képességeimben bízom, így olyan helyzeteket kell teremtenem, amikor ezekre kell számítsak, nem valaki másra. Szó sincs róla, hogy utálnék tartozni valakinek, egyszerűen el se tudom képzelni, hogy önzetlenül bárki segítene, és épp ezért, ha érdeke úgy kívánja, ártani fog. Nincs szükségem arra, hogy valakit szem előtt tartsak folyamatos változóként, inkább egyedül megoldom, az az egyszerűbb. - Szerintem furcsább a becézésnél, ha a családneved szajkózzák, mintha a vérségen kívül annyit jelentene, hogy kinek az almába tett le a gólya. - Húztam el a számat, megvolt a véleményem ezekről a dolgokról. Eredendő bűn, amivel a Biblia szerint együtt születsz csupán azért, mert ember vagy. Gyerekként ezt senki sem érti, és általában a súlyát sem cipeli, én viszont jól ismertem, mit jelent, amikor a szüleid vétkei árnyékot vetnek rád. Scorp bizonyos szempontból szerencsésebb, de az apja talán épp a saját tapasztalatai miatt kezeli hímestojásként. - Mármint? - Vontam fel a szemöldököm. - Ha bizonyos információkat meg szeretnél tudni, két dolgot tehetsz: úgy csavarod a beszélgetést, hogy a partnered magától áruljon el dolgokat, vagy addig kínzod, amíg mindent el nem mond. - Az utóbbi sem állt távol tőlem, de inkább az előbbivel dolgoztam, sokkal tisztább. - Vagy van egy kiskapu, ami legalább olyan erős, mint a jól elkészített veritaserum: az alkohol! - Kuncogtam. Van, aki jól bírja, de legtöbbször a mélybe löki a gátlásokat, és az olyan figyelmeztetéseit az agynak, minthogy erről hallgatnod kellene. Csodálatos találmány, a veritaserum nem túl megbízható, és nehéz adagolni, ha az ember nem ért hozzá. Mondjuk az alkohol is hozzáértést igényel, nehogy túl részeg legyen a vallatni kívánt alany. - Jó, ez utóbbiról egyelőre maximum álmodoznod szabad, azt hiszem. - Nem úgy nézett ki, mint aki vajsörözni jár a barátaival. - Ez esetben a kínzásnál maradjunk? - Kacsintottam rá, majd kuncogva sétáltam tovább, mintha ez nem volna egyáltalán komoly téma. Úgy tűnt, kicsit megnyugodott, ahogy az ismerős lámpák tompa fénye már kivehetővé vált. Meg tudtam érteni, számára az ilyen helyek sokkal félelmetesebbek lehetnek, bár főként, mert nem ismerte őket. Ha az ember tudja, hová mehet, és mit jobb kerülni, a Zsebpiszok köz is csak néhány utcává válik. Néhány mocskos utcává. - Menő is! - Húztam ki magam, majd elővettem a pálcám. Egy apró ellipszist rajzoltam a levegőbe, majd hátrafelé húzva a kezem, spirálosan folytattam a mozdulatot néhány másodpercig, egy ezüstösen ragyogó spirált létrehozva. Aztán elengedtem a bűbájt, és az apró szitakötőkre hullott szét, amik körbe repültek Scorp körül, majd zizegve kis szikrákká estek, és elvesztek a sötétben. - Tudod, hogy miként hoztam létre ezt a varázslatot? - Tettem el közben a pálcámat. Nem volt bonyolult, igazság szerint látványosabb lett, mint először terveztem, de ha nem a munkához kellett, ennyi kis szeszély belefért. Egyébként is azt rejtette el a különleges csomagolás, hogy a bűbáj épp lekövette, milyen mágikus eszközök lehetnek annál, akire használják. Mivel a legtöbben csak az alakjára figyeltek, fel se merült bennük, hogy a “hűha” élménynél többről lenne szó. - Senki másnak nem szükséges megfelelned, önmagadon kívül. - Megálltam, majd szembefordultam vele, mielőtt a kis mellékutcából kiértünk volna az Abszol útra. - Miért érdekel, hogy a többi kölyök milyen álmokat kerget? Lehet, hogy két nap múlva már szóba se álltok egymással, ilyesmi miatt aggódni elég nagy marhaság. - Vontam meg a vállam. - Majd ha eljön az ideje, választasz valamit, vagy nem, és leszarod az egész rendszert, ahogy van. A saját életed neked kell elcseszned, vagy éppen nem elcseszned, ahogy tetszik. - Sóhajtottam, majd a vásárló utca felé pillantottam. - Gyere, keressük meg azt a kakaót, mielőtt még éhgyomorra kapod az életvezetési tanácsokat! - Mormogtam, majd elindultam valami cukrászdát keresve. Egyáltalán hol lehet kakaót kapni manapság?
Sokkal felszabadultabbnak érzem magam, ahogy érzem az apró viccek súlyát, és még magamat is meglepem azzal, hogy ilyen helyzetben sikerül kicsit mosolyognom is. - Oké. - Bólintok egy nagyot, nem hinném, hogy valaha is ki fogom gyúrni magam, de azért még mindig csak reménykedni tudok benne, hogy viccelt és tényleg nem akarja a karomat, mert egyáltalán nem ismerem a nőt és nem tudom eldönteni, hogy mikor viccel mikor nem. Mondjuk már mindegy is igazából. Rövid ideig még rajta pihentetem a tekintetem, de aztán, mielőtt még megjegyezné, hogy esetleg túl sokat bámulom, inkább előre nézek. Még jó is, hiszen kicsit sikerül megforgatnom a szemem, amikor már megint egy köszönöm után tartozásba verem magam. Ezek nem túl jó kilátások az előttem álló jövőre, főleg nem, hogy egy ismeretlennél szereztem, mert hát bármi megtörténhet. Komolyan bármi, ismerjük már a világunkat. Kicsit sérelmezem, hogy a fejemhez ér, de még mielőtt a szokásos csúnya pillantásomat bevetném felé, emlékeztetem magamat, hogy nem kellene, mert még itt hagynak. - Azért jó hallani ilyen dolgokat is, nem csak a pozitív biztatást, amit 90%-ban tolnak mindenfelé. - Jegyzem meg zavartan, kellenek ezek a dolgok is valóban, mert ha nem, akkor egy mesevilágban éljük le a fél életünket, és utána pedig belecsöppenünk a való világba, ahol már nem fognak senkivel sem puhán bánni. Ugyan igen csak gyorsan eltelt ez a rövid idő, de olyan érzés mellette sétálni, mintha már régebb óta haladnánk és óvatosan, de kezdenék benne megbízni. Még ha cinikus és szarkasztikus is néha, akkor is megértem a mondandóját, nem akar egyáltalán rosszat, én pedig mindig megfogadom, ha valaki jó szándékúan megosztja a tapasztalatát. - Furcsább, de olyan megszokott. Sokakat becéznek úgy, szerintem. - Vonok vállat, igazából annyira nem is fontos ez a tényező. Nekem teljesen mindegy, hogy hogyan hívnak, csak a kicsinyítőjelzőket nem szeretem, mert azok olyan rombolóak, de a Scorp teljesen megfelel, tökéletesen kiegyezem vele. - Téged nem szoktak a vezetékneveden hívni, Meissa? - Reflexszerűen jött a tegeződés, remélem nem fog érte megharagudni, de másként nem tudtam jól megfogalmazni amit szerettem volna még ehhez kapcsolódóan kérdezni. Aztán persze arról érdeklődőm, honnan ismeri az apámat, de nem tudom belőle kihúzni a választ, főként, mert olyan bután tettem fel a kérdést, hogy egyértelműen nem is lehetne erre felelni és ő úgy tűnik, sokkal de sokkal jobb ezekben a kommunikációs dolgokban mint én, így csuklóból kiforgat, és olyan helyzetbe hoz megint, amivel nem nagyon tudom mit kezdhetnék, így csak tátott szájjal bámulok - első körben. - Öhm, izé... - Felfogni felfogtam amit mondott, de nem tudtam most mit gondoljak ezért nem is jött ki a számon egyetlen normális szó sem. Mire Meissa végzett, igyekeztem összeszedni a gondolataimat. - Valahogy azt hiszem egyik se az én világom egyelőre. - Ahogy ezeken agyalok és próbálom feldolgozni amit Meissa végigmondott itt nekem, szinte már el is felejtem, hogy mi volt a kérdésem igazi lényege, így könnyedén siklok át rajta, csupán egy összehúzott szemöldök, egy összeráncolt homlok marad az egészből, miközben ezeken a dolgokon töröm a fejemet. Persze, hiszen se nem vagyok a beszédes szószátyár, se nem értek az alkoholhoz és a kínzáshoz, de nem is találom ezt célszerű megoldásnak, akárhogy is nézem, de persze ezt nem fogom most így percekkel később kinyögni amikor már egészen másfelé terelődik a dolog. Egyébként is sikerül teljesen elámítania és elvonnia a figyelmem a varázslással amit végez. Csillogó, gyermeki szemekkel figyelem minden mozdulatát, majd szinte mesébe illően a szitakötőket amik körülröpködtek. - Húúú. - Mielőtt eltűnnek, kezemmel meg is próbálom érinteni az egyiket és bár nem gondolnám, hogy ennek az egésznek a látványon kívül más jelentősége is van, nekem sikerült mosolyt csalnia az arcomra, és jó emléket hagynia Meissáról. - Miként? - Azért persze érdekel, hogy mit fog elmondani erről, így naná, hogy visszakérdezek. Szerettem volna még kérni tőle ilyeneket, mert annyira jó érzés volt, hogy teljesen elfeledtette velem az imént történteket, de nem vagyok udvariatlan, inkább nem teszem, és már tényleg épp eléggé feltartottam a butaságaimmal, azzal, hogy ki kellett hoznia az Abszol útra, de azt is megfogadtam magamban, hogy ilyen többet nem fordul elő, többet be nem teszem a lábamat ide. Hirtelen torpanok meg amikor megáll előttem, és nagy szürke szemeimmel tekintek fel rá, de ebben a tekintetben oly tökéletesen látszik a tapasztalatlanság, a bizonytalanság. De mintha Meissa egyszerűnek tűnő tanácsa után már kicsit boldogabbak lennének ezek a szemek, mintha valami olyat hallottak volna, amit még soha. Mert igen, még soha senkitől nem hallottam ilyen egyszerű szavakat, mindig csak a súlyozás és a választás sürgetése, de ha valóban csak magamnak szeretnék megfelelni és igaza van Meissának, akkor tényleg ráérek még, tényleg sok lehetőség áll előttem és sok idő... hiszen tizennégy évesen miért is kellene tudnom, hogy mi a frász akarok lenni? - Ez tényleg ilyen egyszerű? Mint amilyennek most tűnik? - Próbálok nem túl idegesítő lenni, de amúgy is mindegy már, hiszen hamarosan vége ennek a találkozónak és talán lehet, hogy soha többet nem fogunk találkozni Meissával. Ennek a gondolata kicsit elszomorít azért, mert kedvesnek tűnik és olyan jó dolgokat mondott meg csinált, hogy komolyan elgondolkodtam az életem hátralevő részén... még ha nem is ez volt neki a célja, nem tudom. Ahogy viszont kilépünk a sötét utcákból a világos, tiszta levegőjű Abszol útra, egyből másként érzem magam. A kakaó most már igazán jól fog esni, ennyit beszélgetni, ennyi mindenről ilyen rövid idő alatt, már rég nem tettem... maximum csak Albusszal. Szinte el is felejtettem, hogy mit fognak szólni majd a szüleim, hogy aggódnak értem és keresnek. - Florean Fortescue Fagylaltszalonjában ittam eddig a legfinomabb kakaót életemben. Elmegyünk oda? - Mondjuk annak már négy éve, de biztos semmit nem változott a recept, maximum az ízlésem, de ez hamarosan ki is fog derülni azt hiszem. - Egyébként, tetszik, ahogy gondolkodsz, még nem találkoztam senkivel, aki így gondolkodik. -Végre sikerült kicsit összeszednem magam és úgy éreztem, ennek most ki kell jönnie, mert ha soha többet nem látom, akkor valószínűleg bánni fogom, hogy nem tettem meg.
It is better to show "you care" than say "I care"...
A gyerekek gyorsan alkalmazkodnak, sokkal gyorsabban, mint egy felnőtt, ami bizonyos szempontból elég félelmetes, másrészt a saját dolguk eléggé megkönnyítik. Sajnálatos, hogy az öregedéssel nem csupán a test változik meg, de lassan kikopik ez a képesség, mintha szégyellnivaló volna. Manapság a személyiséget tartják értéknek, minél egyedibbnek lenni, az már valami, pedig a csordából kikapják gyorsan, aki túlságosan kitűnik. Kifejezetten üdítő volt, hogy Scorp gondolatai reagáltak szavaimra, nem csupán merő elutasítás dobogott benne, mint sokaknál, akik egyszerű cinizmusnak bélyegezték. Cinizmus volt talán, de semmiképp sem egyszerű. Szerettem inkább kinevetni a problémákat, hisz vagy meg tudom oldani, vagy nem, azonban egyik eshetőségen sem segít az aggodalom. Felüdítő, amikor az embernek nem kell folyamatosan megjátszania magát, mert bármennyire a munkám része sokszor, sose szerettem túlságosan. - Ritkán mondanak ilyet az olyan kölykök, mint te. - Nem degradáló megjegyzés volt, egyszerűen vannak olyan fiatalok, akik korkból, neveltetésükből, családi helyzetükből adódóan ugyanolyanok, mint ő. - Viszont igen, azzal, hogy a felnőttek cukormázba csomagolják a valóságot, sajnos nem lesz jobb. Egy ideig megelégedhet vele bárki, azonban előbb, vagy utóbb rájön, hogy átverték. Megvan az a pillanat, amikor rájönnek, hogy a Mikulás nem létezik, a barátjuk mással is játszik, és ha valaki haszonért átverheti őket, hát meg is teszi. A nevelésük hibája, hogy sokan az ilyesféle gondokat hatalmas drámaként, és megoldhatatlan problémaként éli meg. Ha a kezdettől fogva látnák azt, amikkel a felnőttek nap, mint nap szembenéznek, valószínűleg nem sétálnának naivan szembe a pofonokkal. - Persze, mert előre vetíti az elvárásokat velük szemben. - Sóhajtottam. - Te Malfoy vagy, majd büszke tagja leszel a Mardekárnak, te Weasley, akkor biztosan vörös vagy és cserfes, te meg Black, ezek szerint jól értesz majd a bűbájokhoz, de valami baj van a fejedben... Mindenkiben élt valami berögződés, és szinte lehetetlen volt megcáfolni, ha egyszer notorikusan ragaszkodtak hozzá. Hogy egy család tagja vagy, az nem jelenti feltétlen azt, hogy minden nézetükkel, elvükkel és szándékukkal egyetértesz. Saját személyiséggel rendelkezik mindenki, s bár van egyfajta nyomás a vérség miatt, ez elég sokszor háttérbe szorul. - Amíg diák voltam, sokan hívtak úgy, a tanárok is, de manapság nemigen használja senki. Amikor úgy döntöttem, hogy mind a két vezetéknevem használni fogom, azt dacból tettem, hogy megmutassam, semmit se jelent, hogy magamra hagytak, hogy nem egy rejtegetni való titok vagyok. Bántásnak szánták, és annyi megvetés volt a többi gyerek hangjában, mikor egymás után kimondták a neveket, mintha szitok lenne. De fogalmuk se volt róla, hogy ezzel nem tudnak ártani, a legnagyobb fegyverem a közöny volt. Elnevetem magam, ahogy zavarba jön, szinte bizonyos voltam benne, hogy valami ilyesmi fog történni. Ő egy nagyon jó gyerek, az a tipikusan a szabályok szerint élő, a lázadáson nemigen gondolkodó fajta. Nincs ezzel baj, csupán félő, mit tesz majd vele az élet, amikor nem lehet már azzal érvényesülni, hogy ő csak jó. Senkinek sincs választása, aki nem vesz magától sarat a kezébe, azt majd bemocskolják a többiek, ez már csak így működik. - Egyelőre? Később tervezed a teljesállású kínzó kurzust felvenni? - Kuncogtam, mintha szavai valóban valami ilyesmit rejtettek volna. Ha valamit el tudtam volna képzelni számára, valószínűleg olyan nyugalmas élet lehetne, mint az apjáé. Jó, nem teljesen az amerikai álom, főleg a mostani feszült politikai helyzetben, azonban aggódnia se kell nagyon. Dolgozik, majd hazamegy a családjához, amolyan normális, azt hiszem az átlagos a legjobb szó rá. A bűbáj ugyanazt a hatást váltotta ki nála, amit mindenki másnál is szokott. Ámult és bámult, tekintete a repkedő fény-lényeket követte, és észre se vette közben a bűbáj hatását. Talán ezért szerettem szakértőként dolgozni, így sok olyan mechanizmust ismerhettem meg, amit semmilyen más körülmény között nem szedhettem volna darabjaira. A megértés lényege, hogy minden kis részletet tisztán lásson az ember, ne csak le tudja másolni, értse és érezze is azt, amit a használó a bűbáj idézésekor. - A lényege nem a formázás, hanem a szándék, igazságszerint az alakja véletlenszerű, bár nem olyan magas szinten, mint egy patrónus bűbáj. - Magyaráztam nagy beleéléssel, a bűbájok annyira sokszínűek, és érdekesek voltak, és ha az ember egy kicsit beleásta magát, a rendszerezésük és megértésük sem volt bonyolult. - Amíg te azzal voltál elfoglalva, hogy milyen alakok köröztek körülötted, a varázslat feltérképezte, hogy milyen varázstárgyakat tartasz most magadnál. Nem ez volt az első bűbáj, amit kitaláltam, és minden bizonnyal nem is az utolsó, de büszke voltam rá, mert nem csak mutatós, de hasznos is volt. A munkám során sose ártott, ha előre tudtam, mivel várnak majd rám. Nem csupán a varázspálcákat, bármilyen mágikus tárgyat érzékelt, és jelzett. - Természetesen ez csak egyszerűnek hangzik, az emberekben ott bujkál, hogy meg kell felelnem a szüleimnek, a barátaimnak, a felnőtteknek, a szomszéd Mrs. Fletchernek… a felsorolás a végtelenségig mehetne. Szóval a késztetés ott lesz mindig, de egyébként igen, neked kell lenned az egyetlennek, akin ez múlik. - Egyedül a világ ellen, valahogy így kellett lennie. Ugyan ki másra támaszkodjon az ember önmagán kívül? - Nekem megfelel. - Bólintottam, majd a fagylaltozó irányába indultam. Azt hiszem hosszú évek óta nem jártam ezen a helyen, pedig gyerekként párszor megfordultam itt. Nem emlékeztem szívesen arra az időszakra, pedig őszintén megvallva nem volt tragikus. Jó sem, de nemigen szenvedtem hiányt se ételben, se pénzben, csak az amolyan ténylegesen családi dolgok maradtak ki. Mindenhová egyedül jártam, de minden bizonnyal ez sokat segített abban is, hogy önálló legyek. - Szerintem sokan gondolkodnak így, csak mélyen kussolnak, és beállnak a mosolyvonat sorába, hátha az segít az igazságon. Hát, ha engem kérdezel, rohadtul nem segít, csak creepy lesz az egész. - Az emberek inkább idomulnak, és úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, de ez elég elfuserált megoldási stratégia. A fagylaltozó alig változott az elmúlt években, mintha még a bútorok is a régiek lennének, de nem azért, mert elhasználtnak tűntek volna. Talán a hangulat lenne? Nem számít, a pulthoz léptem, hogy rendeljek. - Egy nagy kakaót szeretnék, sok tejszínhabbal, és duplán megszórva színes cukorral. Te mit kérsz? - Néztem le Scorpra. Édesszájú voltam, előfordult, hogy ennél több cukrot fogyasztottam, de már egy ideje nem volt időm ilyen helyekre menni, így ez elég jó ürügynek bizonyult. - Majd a többihez írom! - Kacsintottam, nem kellett visszafognia magát, azt hiszem a legextrább innivalót is bőven megengedhettem magamnak.
Megvonom aprón a vállamat. Szerintem én amúgy is kicsit koravénebb vagyok és a személyiségem nagyon kifejletlen ugyan, de mégis kicsit mindenre kapható, amiből biztos vagyok, hogy előbb vagy utóbb valami szuper, valami összetett és érdekes fog kialakulni. Mindez persze csak a jövő zenéje és az én elképzelésem, aminek még bármi keresztbe tehet. - Hát mindegy, azt hiszem... ilyen az élet amúgy. - Valóban, hiszen nagyrészt minden gyermeket ezekkel a dolgokkal ringatnak álomba, majd idővel mindannyian rájövünk, hogy mi az igazság és mi a hazugság. Amikor otthon töltöm az időmet, a Malfoy kúria könyvtára jó barátom minden nap, sok könyvet olvastam mindenféle dolgokról, de mégsem érzem úgy, hogy tapasztaltabb lennék. Nyilván, mondhatjuk, ez már csak az én hibám, mert inkább a saját fejemből szeretném megtapasztalni mindezt, de aztán nem szabad siránkoznom, ha fejre esek. - Mintha csak a nagyapámat hallanám amúgy. Mármint ő is mindig ezekkel a dolgokkal érvelt nekem. Persze nem olyan szempontból mint te. De mindegy is, nem ez a lényeg. - Ezek az elvárások tényleg a nevünkhöz köznek minket. Most felmerül bennem egy kérdés, hogyha valaki a vezetéknevemen szólít, vajon ezeket gondolhatja, hogy ilyen dolgokat akarna elvárni tőlem? Nem tudom. Mindenesetre úgy érzem, nincs már értelme tovább feszegetni a témát, ezek után pedig bunkóság lenne megkérdezni, hogy mi az ő vezetékneve. A szavai nem segítenek abban, hogy kevésbé legyek elpirulva és megrökönyödve, ez pedig látszik a mondandómon is, mert szinte olyan dolgokat ejtek ki a számon, amik valahogy egészen máshogy hangzottak a fejemben. - Mármint én... nem úgy gondoltam! - Kicsit kénytelen vagyok én is elnevetni magam, mégha zavarodottan is a kínzó kurzus hallatán. Mondjuk valószínűleg már ebből sehogyan nem tudok jól kijönni, így csak elvörösödve kullogok tovább mellette, egészen addig, még a bűbáj teljesen el nem vonja a figyelmemet az egész dologról. Persze láttam már sok szép dolgot, mágiában nőttem fel, csináltam én is ezt azt kiskoromban, de ez valami egészen más volt most. Értékeltem a szépet minden pillanatban, úgy gondolom, ezeket amúgy is ki kell használni, mert az élet ki tudja, mikor veheti el tőlünk a kis szépet... Persze ámulattal hallgatom tovább Meissa mondandóját a kérdéseimhez, és szerintem jól leírja az arcom, hogy erre aztán egyáltalán nem gondoltam volna! - Azta! Hát ezt aztán nem gondoltam volna, de komolyan! - Azért még mindig mosolyt csal az arcomra, főleg, hogy közben megismerhetem Meissa munkásságát kicsit, és ez eddig egyre jobban tetszik. - Milyen sokszínű ez a mágia! - Szerintem, ha még egyszer megcsinálná, én ugyan úgy ámulnék rajta, mint egy perccel ezelőtt. Sőt, talán a századik alkalom után is. Arra aztán végképp nem számítottam, hogy olyan dolgokról fogunk beszélgetni Meissával amik az élet nagy dolgait ölelik fel. A tanácsok, a tapasztalatok amiket megoszt velem, kicsit elgondolkodtatnak és azt hiszem, sok mindenben meg fogják majd változtatni az elképzeléseimet a gondolatmenetemet a világról, a világunkról. Csak bólogatok, mert tudom igaza van, de olyan jól és olyan részletesen megfogalmazza azt, aminek erről valóban szólnia kell, hogy nem is tudok a bólogatásnál többet hozzáfűzni, mert amúgy nincs is értelme már tovább fűznőm ezt a témát, hisz épp eléggé leterheltem vele, biztosan fájni fog a feje mire végzünk itt. Örülök annak, hogy a fagylaltszalonba indulunk, és most, hogy kiértünk a sötét, bűzölgő utcákból, magamba szívom az Abszol út mindig csodás friss illatát, a csokoládé édességének zamatát, a cukrászdákból, pékségekből kiszűrődő piskótaillatot. Ez volt az, ami elsőre is emlékként megmaradt az Abszol útról, szerintem ezek az illatok engem mindig erre a helyre fognak emlékeztetni. - De az őszinteség sokkal több jót szülhet, még ha sokszor más kimenetelei is lesznek a döntéseinknek mint azt képzeljük... - Valószínűleg nem fogunk ebben egyetérteni, de ha jobban belegondolok, akkor egy politikai helyzetben, egy aranyvérűnek, egy vérfarkasnak egy bárkinek igen nehéz most őszinteséggel az oldalán harcolni a jogaiért vagy akármiért, úgyhogy igazság szerint akár vissza is vonhatnám ezt az egész mondandót. De nem teszem meg, legalább addig is diskurálunk még egy kicsit, mielőtt talán örökre elválnak útjaink. A fagylaltozó szinte teljesen elfelejteti velem a gondokat, a beszélgetés témákat és azt is, hogy a szüleim valószínűleg már toporogva, aggódva keresnek mindenfelé, végigkérdezgetve az embereket, hogy nem e láttak egy elveszett kisfiút. Ahogy körülnézek, melegség tölt el, jobb is idebenn mint a hűvös szél árnyékában. A sálamat kicsit meglazítom a nyakamon, és még a nyál is összefolyik a számban amikor Meissa elmondja a forrócsoki rendelését. Csak nyammogok magamban pár másodpercig, majd azt veszem észre, hogy ő is és a kiszolgáló is engem néz. - Öhm, oké, hát én ugyan azt kérem akkor. - A végére azért sikerül egy kicsit nagyobb vigyor szerűséget az arcomra varázsolnom. Ameddig készül a kakaó, én az ablak felé sandítok. Nem mondok semmit, de jól látható az arcomon, hogy aggódom kicsit a szüleim miatt. Ha most meglátnának itt, biztosan azt mondanák, hogy önző vagyok, mert nem kerestem meg őket először, hogy megnyugodjanak, jól vagyok. Hát mindegy, ez a néhány perc, vagy tíz vagy húsz ameddig megiszom ezt, még belefér szerintem. - Majd azért még megkereshetlek máskor is? Mondjuk, küldhetnék baglyot vagy ilyesmi, már ha megmondod, pontosan a nevedet, mert a fránya madár biztosan elvinné a legközelebb élő Meissának.- Forgatom meg a szememet, az biztosan vicces lenne, és váratlan, mindenki számára. Nem tudom, vajon bele megy e ebbe, mit fog mondani, de azért jó érzés lenne, ha nem csak eddig tartott volna a találkozásunk.
It is better to show "you care" than say "I care"...
Megforgattam szemeimet, ez a válasz a lehető legrosszabb a világon. Mégis mit jelent az, hogy ilyen az élet? Milyen? A dolgok megtörténnek, persze, azonban a mi dolgunk, hogy a lehetőségeinkhez mérten úgy alakítsuk, hogy nekünk megfelelő legyen. Fiatal volt még, valószínűleg számtalan helyen hallotta már ezt, így kallódnak el a tehetséges kölykök… - Egy fenét ilyen. - Mondtam aztán, magát nem kell becsapnia. - Sose törődj bele semmibe, nincs olyan dolog, amit feltétel nélkül el kellene fogadnod! Ha beletörődünk valamibe, az annyit tesz, hogy nem harcolunk, ha nem harcolunk, akkor már meg is haltunk. Minden bizonnyal neki nem ezt jelentik még ezek a dolgok, iskolás éveim alatt én is sodródtam az árral, amíg meg nem történt a bíj. Utána pedig már mindegy volt, csapkodhattam bárhogy, senki sem akart igazán segíteni, senkit nem érdekelt az igazság, senkinek sem számítottam. Hát megtanultam, mit jelent, ha egyedül kell helytállni, és egészen jó voltam benne, mit ne mondjak. - Gondolom annak örülne a legjobban, ha hozzá hasonló lennél, a felmenők szeretik a maguk kis elképzelései szerint formálni a gyerekeket. Nem saját tapasztalat, bár minden bizonnyal, ha lett volna esélyük rá, az én szüleim is a saját kis elképzeléseik szerint irányítgattak volna. Hatalom, a saját kis porontyokon a legkönnyebb gyakorolni. Azt eszed, amit adok, azt viseled, amibe öltöztetlek, azt teszed, amit mondok. Mennyi év telik el, mire végre saját lábára állhat valaki, és néha ez sohasem történik meg. Zavart volt, nem csoda, minden bizonnyal nem szoktak vele ilyesmiről, se így beszélni. Talán nekem is meg kellett volna válogatni a szavaimat, tényleg nem cél, hogy a frászt hozzam rá, bár eddig úgy tűnt, egészen összeszedte már magát. Legalább gyorsan alkalmazkodik, az is előny, ha életben maradásról van szó. A bűbájról beszélnem még könnyebb, tényleg nagyon szerettem őket, valószínűleg azért, mert az emberekkel ellentétben ezek kiismerhetőek. Mindennek megvan a maga rendszere, a szabályai, és azt senki kedvéért sem szegik meg. Sose lesz egy lebegtető bűbájból gyilkos átok, egyszerűen más a természetük, másképpen hozzuk létre. Azt hiszem órákat is tudtam volna erről magyarázni neki, de nem ez volt a megfelelő időpont, se a megfelelő hely. - Valóban az! Majd ha részletesebben tanultok róla meglátod, hogy tényleg bármire lehet használni, ha van hozzá egy kis érzéked! - Az se baj, ha nincs, az alapok mindenki számára adottak. Sose gondoltam arra, hogy egyszer gyerekem legyen, nem olyan életet éltem, és mivel túl sok példas nem volt előttem, azt se tudnám, mit kellene tenni. Egyébként is idegesített a legtöbb taknyos, és magamra vigyázni nehéz, hát még egy kupac szuicid kölyökre. Különben is, kivel gondolkodnék ilyesmin? De ez ellen már nem volt kifogásom, hogy olyasmit osszak meg például Scorppal, amin keresztül mentem az elmúlt éveken. A nagynéni szerep, talán ez a legjobb szó… kár, hogy egyáltalán nem voltak testvéreim, így azt hiszem a nagynéniséget sutba is lehet dobni. - Jajj, olyan kis cuki módon vagy naiv! - De tényleg, ha nem tudnám hány éves, bármikor meg tudnám tippelni. - A felnőttek világában senkit sem érdekel, hogy jót tesz-e másnak, neki legyen jó. Ha hazudni kell érte, hazudni fog, sőt, szerintem akkor is hazudnak, amikor nem kell. - Megvontam a vállam, én se voltam az őszinteség mintaszobra, talán épp ezért gondolkodtam így. Amikor az emberek felnőnek, valami megváltozik bennük, úgy érzik mindent el kell rejteni, amit valaha bátran megmutattak az egész világnak. Rendjén van ez így? Talán igen, a csendes egymás mellett élésben nincs szükség arra, hogy mások megmondják, mit gondolnak rólunk. A konfliktusok kerülendők, mindenki semmilyenné válik, és belesimul a szürke hétköznapokba. A kiszolgálás egészen gyors volt, még a pultnál megkaptuk a forrócsokikat, amiket hosszas keresgélés után csak kifizettem. Nem lett volna szerencsés, ha a Zsebpiszok közben nagyon elől van a pénzem, kisebb dolgokért is öltek már ott. Bár különösebben nem kellett félnem, még ha zűrősebb környékeken is jártam. Végül az egyik nagyobb ablaknál ültünk le, úgy tűnt tekintete már a szüleit pásztázza, innen legalább láthatja őket, ha a környéken vannak. A kérdése meglepett, de tartottam is tőle. Igazság szerint egészen megkedveltem már a kölyköt, azonban jól megtanultam, hogy az ilyesféle kapcsolódások valakinek fájni fognak. Viszont hogy ez mennyire vonatkozik gyerekekre, az kérdéses. Nem úgy tűnt, mint akinek nagy szüksége lenne tőlem bármire is. - Figyelj, szerintem tényleg belevaló kölyök vagy, de azt tudnod kell, nem minden olyan egyszerű. - Belekortyoltam a kakaóba. - Majd küldök én neked baglyot, ha rábízod a válaszlevelet, biztosan visszatalál hozzám. - Ezt amolyan köztes megoldásnak éreztem legalább. - A vezetéknevem Lestrange-Black, apád és én unokatestvérek vagyunk. Éppen ezért megkérlek, hogy ne mesélj neki inkább rólam, maradjon a mai séta a kettőnk titka. - Nem vágytam családegyesítésre, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ő sem.
Nem tudtam mit mondhatnék. Vannak egyáltalán jó vagy rossz válaszok ezekre a dolgokra? Az élet mindenkinek mást tartogat, mindenki máshogy éli meg a bizonyos dolgokat, én pedig még annyira keveset láttam mindenből, hogy még semmire nem tudok jó választ adni. Próbálok reálisan gondolni a helyzetekre, pozitívan megélni mindent, még a kudarcokat is, hiszen ebből tanulunk... de aztán jön egy ilyen beszélgetés egy tapasztaltabb emberrel aki már ki tudja, milyen dolgokat nem látott és minden megborul. Most nagyjából ezt történt velem is. Igaz, már inkább nem válaszolok semmit a 'megdorgálásra' csak bólintok egyet bizonytalanul. Szerintem ezt a beszélgetést még nagyon sokáig fogom majd emészteni, de úgy érzem, nagy hatással volt rám minden szava. - Igen, legalábbis azt akarta, hogy úgy neveljenek a szüleim mint ő apámat. - Nem tudok erről sokat, nem tudom, hogy ez pontosan mit jelentene, de mivel a szüleim ennyire ódzkodtak a dologtól, ezért gondolom nem igazán lehetett kispályás ez az egész. Néha jobb lenne többet tudni. Aztán mindig belegondolok, hogy nem véletlenül nem akarnak beszélni ezekről a helyzetekről, a múltjukról... és én pedig azt látom csak amiben benne voltam, nekem pedig ez teljesen megfelelt. Sosem mondanám, hogy rosszul neveltek. Anyám mindig gondoskodó volt velem, kedves és segítőkész, apám pedig támogatta őt ebben, és ugyan vannak neki fenntartásai a mai napig, de tudom, csak meg akar védeni. Persze tapasztaltuk, hogy ennek nem lett jó vége akkor sem, amikor elkezdtem az iskolát... - Már alig várom, hogy tanuljunk ilyesmiket. Kíváncsi vagyok, hogy milyen érzékem lenne hozzá. - A bűbájtan mindig is érdekelt. Mondjuk még nem nagyon tudtam kipróbálni magam benne, de hamarosan biztosan több lehetőségem lesz rá. Nagyon pozitívan állok hozzá ezekhez a dolgokhoz, főleg, hogy hajtok arra, hogy az évfolyamomban kiemelkedő teljesítményt érjek el. Valamiért muszáj küzdeni, még ha nem is tudja az ember, hogy mihez kezdjen az életével később. Meglepetten tekintek Meissára amikor azt mondja, kis naiv vagyok. Lehet, ezt nem is tagadom, csak nem számítottam rá, hogy ez most így a szemembe közli. Nincs mit tenni, ilyen idős korban miért is ne lenne az ember naiv? Még sok esetben nem estem fejre, ezeknek a dolgoknak is meg kell történnie ahhoz, hogy egy kicsit eltűnjön a naivitás az életemből. - Biztosan ezt is meg fogom tapasztalni majd egyszer... de lehet, hogy jobb rá így előre felkészülni, vagy nem, nem tudom. - Tényleg látszik, hogy mennyire bizonytalan és tudatlan vagyok ebben a témában, de hát továbbra sincs mit tennem, majd lesz, ahogy lesz. Ahogy beérünk a kakaókért már el is terelődik a figyelmem a témáról. Kicsit az első alkalmamra emlékeztet most minden, amikor a szüleimmel a Roxfortos bevásárlást intéztük és betértünk utána ide megpihenni. Olyan boldogok voltunk, olyan jól éreztük magunkat. Én pedig alig vártam, hogy végre elkezdődjön az igazi életem. Most pedig itt vagyok újra, évekkel később, egészen más emberként... Még egyszer megköszönöm neki a forrócsokit, aztán pedig vele szemben foglalok helyet, és mohón el is kezdem lekanalazni a habot a pohár tetejéről. Mindig édesszájú voltam, szerintem Albus és én vagyunk az egyetlenek, akik hetente több csomag cukorkát, csokit és mindenféle édességet elpusztítanak, utána pedig kuncsoroghatunk a konyhán, ameddig nem megyünk ismét Roxmortsba. - Rendben, nekem úgy is jó. - Két falat között egyeztem bele a levelezős dologba, szerettem volna többet tudni Meissáról, olyan kedves és igazán figyelmes hölgy, a kapcsolatokat pedig már kiskorom óta szerettem fenntartani. Valahogy ehhez megvolt az érzékem. Ebbe nem függ bele az, hogy az iskolában például elég kevés barátom lett. Aztán szinte még a kanál is majdnem kiesik a kezemből, amikor meghallom, hogy mit mesél nekem a rokoni szálunkról és a családunkról. Szerintem tátott szájjal lefagytam egy pillanatig, utána éreztem, hogy ez nagyon ciki, össze kellett szednem magam. Belül persze majd kicsattantam, és el sem akartam hinni, hogy egy rokonunkkal ismerkedtem meg. Miután sikerült kicsit összeszednem magam, akarva - akaratlanul egy mosolyszerűség terült el az arcomon, ezer meg ezer kérdésem lett volna, de tudtam, vissza kell fognom magam, mert ez igen kritikus pont most. - Hát én... uhm, erre aztán nem számítottam! Bakker, rokonok vagyunk? Milyen szerencsés véletlen! - Na nem mintha az aranyvérűek köreiben nem lenne mindenki mindenkinek valamilyen szinten a rokona, de ez most egészen mellékes. - ... de miért? Nem kedveled a családunkat? Vagy nem tartod a kapcsolatot velük? Oké, nyilván mert akkor biztos ismernélek... - Ilyen izgatottságban biztosan nehéz lesz visszafognom magam, de nem szeretném, hogy Meissa megharagudjon rám, úgyhogy megtartom ezt a titkot. Persze már ha a szüleink nem jelennek meg az ablakban és ájulnak el, hogy én itt hesszelek miközben ők aggódva keresnek. Próbálok kicsit a forrócsokimra koncentrálni, de azért a meglepettség, az izgatottság, a gyermeki öröm még mindig túl nagy és ez túlságosan kiül az arcomra. Azt hiszem, ezek után Meissa tuti elmenekül mellőlem.
It is better to show "you care" than say "I care"...
Nem válaszolt, talán nem is baj. Olyasvalakinek tűnt, aki átgondolja és megemészti a hallottakat, és mindazt, ami vele történik. Aztán persze abban nem lehetek teljesen bizonyos, hogy majd megfelelő következtetéseket von le, azonban már ezt is pozitív hatásnak könyveltem el. Legközelebb biztosan kétszer is átgondolja, merre miként indul neki, és nem érik ekkora meglepetések. Remélhetőleg. - Valahogy éreztem, hogy képtelen kilépni a múlt árnyaiból, makacs egy vénember... - Csóváltam meg a fejem. Hogy személyesen ismertem-e? Inkább csak a hírét, és hogy mindig arra hajlott, amerre fújt a szél. A nagynéném egykor erős asszony volt, mellette mégis inkább viselkedett csöndes megfigyelőként, aztán kijavította a hibáit. Nincs miért haragudnom rájuk, igazság szerint nem ismertük egymást, kevesebb közöm volt hozzájuk, mint a most mellettem sétáló fiúhoz. Vicces, egykor milyen összetartó volt ez a család, mostanra pedig szétszéledtek a nagyvilágban, és inkább egymásra se néznek, ha nem muszáj. Sóhajtottam, ha a családomra gondoltam, mindig idegennek éreztem magam, valami kívülállónak, aki csak a tejüveges ablakon keresztül nyerhet betekintést. Persze, ennek főleg az az oka, hogy pontosan így is kezeltek. Szégyenfolt, egy hiba, ami becsúszott a rendszerbe. Ha Pollux Black politikája még mindig az arany vért dicsőítené, akkor persze a kirakatba ültettek volna, mint a szegény árvát, akit fáradtságos munkával neveltek csodálatos családként. Nevetséges, milyen nüansznyi dolgokon múlik, milyen életet élhetsz. - Ha nagyanyádra hasonlítasz, nem hiszem, hogy gondod lesz vele… - Vontam meg a vállam, a Black család mindig is tehetséges volt bűbájok tekintetében. Azt hiszem ebben is jobban hasonlítottam rájuk, mint amennyire szerették volna, vagy éppen én szerettem volna? Hosszú idő telt el, és minden alkalommal azt mondogattam magamnak, már nem érdekel, nem kellene, hogy érdekeljen, azonban ez nem egészen így működik. Akkor is beférkőznek a kis kérdések az emberek gondolatában, ha minden erejével küzd ellene, ez alól én sem voltam kivétel. Csodálkozva pillantott rám, mintha meglepték volna a hallottak, bár szerintem nem először szembesült ezekkel a szavakkal. Minden bizonnyal kevés volt még neki az elmúlt tizenpár perc, hogy rájöjjön, kedvességből egyáltalán nem fogom vissza magam. Sőt, tulajdonképpen nagyon kevés oka van annak, hogy ezzel egyáltalán megpróbálkozzak, és persze aztán el is bukjak benne... - Biztosan. Bár ha jobban belegondolsz, már számtalanszor megtapasztaltad. Nyugtass meg, már nem hiszel a Mikulásban, ugye? - Ez is egyike volt a felnőttek hazugságának, bár ez legalább nem önző indokból alakult ki. Tényleg egy nagy gyerek volt még, olyan lelkessé vált egy kis kakaótól, mintha ez valami hatalmas dolog lett volna. Milyen régen éreztem hasonlót… vagy talán sosem. Elgondolkodva kavartam meg a kakaót, majd módszeresen leettem róla a habot a cukorkákkal, tekintetem néha az utcát pásztázta. Nem szabadna sokáig itt lennünk, a szülei a végén tényleg infarktusban haláloznak el valahol. Elég könnyen elfogadta a levelezés ilyesfajta folytatását, ami megkönnyítette kicsit a dolgom. Igazság szerint csak sokszor változott, hogy éppen hol is vagyok megtalálható, és nem egy tizenéves kölyöknek lenne szerencsés elmondani az összes címem. Belőle játszi könnyedtséggel szednék ki olyanok az információt, akik nem éppen kedvesen kérdezősködnek. Le kellett volna fényképeznem, mennyire megdöbbentik ezek a tények. Persze, minden valószínűség szerint sose kerültem fel a családfára, és biztosan nem egy kisgyerekkel beszélik meg, hogyan hagytak a sorsomra még csecsemőként. Szóval érthető, de azért kicsit mókás is. - Ha megnézed a Black család méretét, annyira azért nem meglepő. - Mosolyodtam el, igazság szerint mindenhol is voltak rokonaink, csak az változott, hogy közelebbiek, vagy távolabbiak. - Ennek semmi köze a kedveléshez, vagy ilyen szentimentális dologhoz, ne érts félre. Komolyan mondtam, mikor elmeséltem, hogy sose találkoztam még személyesen az apáddal. - Belekortyoltam a kakaóba, édes volt, egészen jól esett egy ilyen napra, mint a mai. - A kapcsolatom egészen távoli a családdal, senkivel se érintkezem igazán egy-két kivételtől eltekintve. Mondjuk úgy, hogy a nagy álszenteskedés közepette nehéz elfogadniuk, ki is vagyok. - Megvontam a vállam, meg volt erről a véleményem, de nem igazán Scorppal kellene megbeszélnem. - Jobb lenne sietni, biztos vagyok benne, hogy a szüleid halálra aggódják magukat. - Ittam meg aztán szinte egy húzásra a kakaót. Szerencsés gyerek volt, úgy tűnt, mint akit érdekel a nagyvilág, de közben egy elfogadó és szerető családban nőhet fel. Talán ez nem tanítja meg arra, milyenek a cudar hétköznapok, azonban egy kis időre még gyerek maradhat legalább.
Csak bólogatok egyetértően amikor a nagyapámat említjük néhány szóban. Valóban nem tud kilépni a múltból, és szerintem az ő életében már nem is fog soha. Vajmi keveset tudok az egész családi helyzetről, de azért kicsit megértem, hogyha az ember valamit hisz, valamit lát, valamiben nevelkedik, akkor azt nehezen tudja elengedni már ennyi sok év után. Sokszor legszívesebben odaállnék elé és hagynám, hogy tisztázzuk a dolgokat közöttünk, a múlttal, a jelennel kapcsolatban, de apám úgysem hagyná, megint megvédene a 'rossz' dolgoktól és óriási vita kerekedne, mint minden egyes alkalommal amikor megpróbálkozott ezzel. Meglepetten tekintek Meissára amikor a nagyanyámat emlegeti. Először nem is tudom, melyikre gondoljak hirtelen, de ez a részletkérdés most kicsit el is lebeg a fejem felett, mert a bizalom, ami szerint a bűbájokban biztosan jó lennék, sokkal inkább megmosolyogtat, és büszkévé tesz kicsit. Azért persze megvárom, ameddig valóban ki tudom próbálni magam a dologban, de kinek nem esik jól ezt hallani? - Dehogy hiszek! De a fogtündér ugye létezik? - Kérdezem komolyan, nagy, bájos szemekkel, aztán pedig olyan hirtelen kuncogom el magam, hogy talán még én is kicsit megijedek magamtól. Természetesen már úgy hat éves korom óta(?) nem hiszek ezekben a dolgokban, és valahol azért komolyan elgondolkodtat, hogy az élet rejtett dolgaiban, amire nem is gondolnánk, ott vannak ezek a helyzetek és erre Meissa ismét nagyon jól rá tudott világítani engem. A meglepődöttség még később sem lappad, azért igyekszem valahogy kicsit elhessegetni a dolgot, mondjuk úgy, hogy a fél fejemet beledugom a kakaóba zavaromban, egészen annyira, hogy szinte az egészet ki is sikerül innom. - Hát ez igazán kár. Pedig milyen jó lenne, ha többször is találkozhatnánk! Nem is értem, miért nem állsz közelebb a családunkhoz. - Elvégre mit is tudhatnék én a gyermeki fejemmel Meissa múltjáról, családjáról, akik egyébként az én családom is, és milyen szomorú, hogy néhány közelebbi rokont még így sem ismerek... mert milyen könnyen eltitkolják. Sajnos ezek ellen semmit nem tudok tenni, maximum ha így belekeveredek vagy éppen belesétálok valahol, valamilyen módon egy-egy családfa részletbe... mondjuk akkor sem biztos, hogy túl sokat mondana nekem ez az egész. - Azt hiszem, itt lenne az ideje családfakutatást végeznem. - Jegyzem meg halkan, szinte csak magamnak, de azért az arcomon látszik most már, hogy amúgy örülök annak, hogy ez kiderült és nem is voltam olyan idegen kezekben eddig. Aztán ismét az üvegen keresztül az Abszol út főutcájára lesek. Mindketten elfogyasztottuk a kakaót, biztosan Meissának is dolga van én pedig nem szeretném feltartani a bugyuta, meggondolatlan kérdéseimmel. Talán jobb is, ha ezek most mind letisztulnak, és később, ha valóban ír majd levelet nekem, akkor még tudunk beszélni többet ezekről. Elmosolyodom és engedelmesen felkelek, lassan öltözni kezdek. - Nagyon örülök, hogy megismertelek Meissa. Remélem, komolyan tudunk majd levelezni még. - Búcsúzom kicsit diplomatikusan, de azért a gyermeki mosoly még mindig felülmúlja mindezt. - És köszönöm a kakaót meg az előttieket is... - Már vagy ezerszer megtettem és pont ugyan annyiszor sodortam magam adósságba, de már nem érdekel. Komolyan, el sem hiszem, hogy Meissa a családom tagja. Olyan boldog lettem ettől, hogy kicsattanok, de még mindig nem mutatom, inkább arra gondolok, hogy a szüleim mit érezhetnek most, bár igaz, nem telt el olyan túl sok idő, de mégis... Begombolom a kabátomat, aztán pedig az ajtó felé nézek. Olyan nehéz elbúcsúzni, nem is tudom, hogy hogyan tegyem. - Hát akkor... szép napot. - Béna, béna, béna. Lassan elindulok az ajtó felé, de még visszanézek onnan, intek egyet és utána kicsit bátrabban lépek már ki, és indulok el a Gringottshoz, megkeresni a szüleimet. Itt már nem fogok eltévedni, a kedves arcok melegséggel töltenek el, de végig amúgy Meissa jár majd a fejemben.
It is better to show "you care" than say "I care"...
Láttam kissé furcsáló tekintetét, és hogy nemigen érti, kire gondolok pontosan, de ez nemigen számított, nem szándékoztam jobban megmagyarázni. Igazából úgyis kiderül hamarosan, mihez és mennyi tehetsége van. Vagy nem, és rájön magától, az sem rossz dolog. Tulajdonképpen nekem nem kellene, hogy számítson, elvégre talán ez az utolsó alkalom, amikor találkozunk. - Naná! Csak se nem kedves, se nem hoz galleonokat egy-egy fogért… Ellenben neki igazán nagy fogai vannak! - Forgattam nevetve szemeimet. Egész jól átvette a humorom, vagy hasonlítanánk ebben? Bele se akartam igazán gondolni, hogy talán családi vonások ezek, amik különbözőségeink ellenére egészen hasonlóvá tesznek. Ha két pólusra oszlana a világ, mi ketten bizonyosan ellentétes helyen állnánk. Ezt nehéz lett volna másképpen látni, túl sok lényeges dologban különböztünk, azonban még se voltunk olyan messze, de nem akartam megint hiú álmokat kergetni. Már nem vagyok gyerek. Túl régóta nem. Értetlensége nem csoda, azt hiszem én is csak negyedév környékén értettem meg igazán, mit is jelent ezzel a névvel és múlttal élni. Nem tehetett róla senki, ez azonban senkit sem érdekelt, a szülők még hordozták a régmúlt sebeit, a gyerekek pedig olyan könnyen formálhatóak. Minden bizonnyal a szavak felének igazi jelentésével sem voltak tisztában, csupán elismételték az otthon hallottakat. Nevetséges, hogy mire képes a félelem, és ugyanakkor ámulatba ejtő is. - Nem? Pedig erre a válasz igazán egyszerű. - Megvontam a vállam, végtére is nincs nagyon mit titkolnom, amennyire mindenki úgy tesz, mintha nem léteznék, legalább annyira tisztában van vele az angol varázsvilág nagy része. - Bellatrix és Rodolfus voltak a szüleim, akik hírhedt halálfalók, ezért a családod nagy része úgy tesz, mintha én sose születtem volna meg. Így egyszerűbb reggelente felkelni, és mosolygósan köszönteni a szomszédokat, mintha tudomást vennének egy bűnöző pár törvényes utódjáról. Ezért elég valószínűtlen, hogy valaha is családi összejövetelen összefutunk. - Ittam ki a mondandóm végén a kakaóm, nem is volt rossz. Már sokkal kevésbé kavartak fel ezek a tények, mint gyerekként, már tudom, miként működik a felnőttek világa. Főként Pollux Black kiváló exminiszter világa, ami csak a külsőségekre épül, és pont úgy intézi minden dolgát, ahogy éppen a politikai érdekei kívánják. Nem róhatom fel neki, ilyen ember, rólam se mondható el, hogy teljes mértékben őszinte vagyok, sőt… Bár azért az álszenteskedést azért igyekszem elkerülni, nem állna jól a szerep. - Biztos vagyok benne, hogy rengeteg érdekes dologra akadnál, nem csupán a Black részről. - Mondjuk arról az oldalról mindenképpen, maximum kiegészíthető még pár érdekességgel. A nagy család nagy botrányokat, kitagadásokat, érdekes történeteket rejt magában, egyszerűen sose lehet unatkozni ilyesmi részeseként. Vagyis gondolom… a nagy részét én is csak olvastam, vagy hallottam innen-onnan. Még Amerikában is éltek rokonok, ami bár nem olyan meglepő, azért mégiscsak egy másik kontinensről beszélünk. - Ne aggódj, én olyasfajta felnőtt vagyok, aki tartja a szavát. - Feleltem komolyan, végtére is baj nem lehet ilyesmiből, Settel is élveztem a levelezést. - Ne köszönd, majd behajtom! Tudod, a jobb karod már az enyém! - Kacsintottam rá nevetve, és magam is öltözni kezdtem. Boldognak látszik, de meglehet, hogy csak a kakaó és tejszínhab cukra dobta fel ennyire, az mindig boldogabbá teszi az embert. Nem annyira értem, bár hazugság lenne azt állítanom, hogy teljes mértékben idegesített, vagy éppen irritált a társasága, meglepően jót beszélgettünk. Már ahhoz képest, hogy milyen körülmények között találkoztunk, és hogy csak egy kis kölyök volt. Furcsa érzés volt, szóval jobb nem beleélni magam. - Vigyázz magadra az úton, nem biztos, hogy még egyszer tudom reprodukálni az időzített érkezésem. - Intettem vissza, majd lassú léptekkel követtem, de természetesen az ellentétes irányba indultam. Aztán megfordultam, hogy legalább lássam, jó irányba megy-e, igen csupán emiatt, semmi aggodalom, vagy efféle feles érzelgősség.
Kifejezetten utálom a hopp-port. Egyrészt, mert csupa kosz lesz tőle a ruhám, másrészt pedig mert soha nem oda kerülök vele, ahová pontosan szeretnék. Hiába igyekszem koncentrálni, hiába gondolok egyik dologra... na jó, lehet, hogy az Abszol útról sokszor eszembe jut a rejtélyes Zsebkoszköz, ezért keveredem ide. A szüleimmel együtt érkeztem volna egyébként, de ők biztosan a megfelelő helyre jutottak, most pedig tutira halálra aggódják magukat amiatt, hogy hol vagyok. Annyira nem érdekelnek a dolgok amik ebben az üzletben vannak ahová megérkeztem és amúgy is, a családunk varázstárgy készlete biztosan felülmúlja mindezeket, úgyhogy határozottan leporolom magam és az ajtó felé veszem az irányt. A rideg sikátorok mindig a frászt hozzák rám, a hideg kiráz ilyenkor ettől a látványtól. A bűz és a nedves kövek pedig nem tesznek rá plusz pontot, most pedig hogy ilyen hűvös az idő és havas, esős akármi esik, még csúszik is minden. Összehúzom magamon a taláromat, próbálom kicsit az arcomba is húzni, hogy ne lássák, milyen kis fiatalka vagyok és a szőke hajam amúgy is sokszor elárul... de hallottam már néhány rémtörténetet erről a helyről és annyira nem szeretnék belekeveredni semmibe. 
