Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt napokban nem gondolkoztam sokat azon, hogy mi is vár ránk ezek után. Egyik sokkot éri a másik, alig sikerült megemészteni a tényt, hogy állapotos vagyok, a közösen kiválasztott gyógyító máris közölte, hogy nem egy, hanem két magzat növekszik bennem. Ha voltak is kételyeim, mostanra mind megszüntek, mert nem lehetek annyira önző, hogy két gyereket ítélek egy apa néküli életre. Az esküvőnk ténye egészen bizonyos, ahogyan az is, hogy minél előbb le kell zavarni, mert a pocakom rohamosan indul növekedésnek és egy idő után képtelen leszek elrejteni a kíváncsi szemek elől. Elkezdtük a szervezgedést, mint az eskövővel, mint a költözésünket illetően, de mielőtt bármilyen nagyobb lépést tennénk meg az ügyben, beszélnünk kell a gyerekeinkkel. Azt hiszem, hogy ez egy igazán kemény nap lesz, fogalmam sincs, hogy a gyermekeim hogyan fognak viszonyulni mindenhez. Az életünknek van egy megszokott dinamikája, amit most sikeresen felborítunk. Ha nem lenne elég a tudat, hogy az anyjuk férjhez megy, még két tesót is kapnak és mindezek tetejében költöznünk kell, hiszen nemsokára a Malfoy birtok lesz mindannyiunk otthona. Ezt a gondolatot még nekem is meg kell szoknom. Úgy döntöttünk, hogy a legjobb megoldás az lesz, hogyha egyszerre beszélünk a gyerekekkel, együtt. Mert ebben közösen vagyunk benne és a jövőben minden döntést ugyanígy együtt fogjuk meghozni. Azért, hogy senkinek ne legyen idegen a helyszín egy semleges helyet választottunk a találkozásra, talán így kicsit kellemesebbé tehetjük a dolgokat. Már amennyire ezt lehet. Mindketten üzentünk az iskolába, hogy a hétvégére szeretnénk a gyerekeket itthon tudni, családi okokra hivatkozva. Lucas és Rosie tegnap este érkeztem meg az otthonunkba, ahol egy gyors esti csevegés után útjukra engedtem őket. Nem volt könnyű lecsillapítani a kíváncsiságukat.
- Indulnunk kellene! kiáltok fel az emeletre, miközben én már utazótalárban várom, hogy végre elindulhassunk London irányába. Nem hiszem el, hogy amikor a legnagyobb szükség lenne arra, hogy kicsit iparkodjanak ők képesek órákig vakarózni a tükör előtt. Mintha nem lenne már stresszes önmagában is ez a helyzet. Megkönnyebbülten felsóhajtok amikor végre megpillantom őket szépen sorban, egymást követve lefele jönni a lépcsőn. - Azt hittem, hogy elraboltak a manók. Nyomás, a kandallóba! irányítom őket az említett hely felé. -Londonba megyünk, az édes mézesbe. mondom el nekik az úticélt, majd ha eltűntek, követem őket én is. Közvetlenül a bejárat előtt telálkozunk újra egy pár másodperces szédelgő utazást követően, amit egyre nehezebben bírok. Magam előtt terelgetve a gyerkeket lépek be a cukrázdába, ahol azonnal megcsapja orromat a frissen sült sütemények illata. - Egy nagyobb asztalhoz üljünk, társaságunk lesz. igazítom útba őket, majd az egyik távolabbi sarok, hat személyes asztala mellé foglalok helyet. Úgy ülök, hogy én legyen a bejárattal szemben, hogyha a két Malfoy felbukkan Draco könnyebben kiszúrhasson. - Fagyit? Sütit? próbálok koncentrálni a gyerekekre, de tekintetem ide-oda cikázik köztük és a bejárat között.
surprise
Draco Malfoy, Lucas Brown-Parkinson and Rosalind Brown-Parkinson varázslatosnak találta
Eddig még soha egyszer sem ebben az életben nem jelentett semmi jót amikor anya hazakért minket az iskolából a hétvégére. Pénteken este hazamentünk Rosie-val. Ő persze engem faggatott, hogy vajon miről lehet szó és csak idő kérdése volt, hogy beváltsam a fenyegetésem miszerint talpas pohárrá fogom őt változtatni és odaadom őt a házimanóknak, hogy legalább háromszor mosogassák el őt, hátha attól majd megnyugszik. Persze csak a nyelvét nyújtogatta és grimaszolt és továbbra is az idegeimre ment, így sokkal előrébb nem jutottam üres fenyegetőzéssel. Ezen az sem segített különösebben, hogy anya minimális információt sem volt hajlandó megosztani velünk, folyamatosan csak terelte a témát a vacsora alatt és még azt sem vette zokon, hogy gyakorlatilag ahogy kiürült a tányérom már el is tűntem a szobámban. Valamire készül... vagy csinált valamit... én nem tudom de az biztos, hogy Pansy Parkinsonból nem lehet így információt kifacsarani még akkor sem, ha Rosie szemei görcsbe állnak annyit rebegteti a kis szempilláit. Szerintem drága kishúgom egy szemhunyásnyit sem aludt az izgatottságtól, mert meg volt róla győződve, hogy anya biztos valami oltári nagy dolgot vett vagy esetleg egy nagy családi hétvégi nyaralás van terveben egy indokolatlanul kék tengerparton. Én már kevésbé voltam optimista a dologgal kapcsolatban, de nem akartam előre sárkányt kiáltani, így inkább csendben maradtam. Másnap egy zuhannyal kezdtem majd nem túl gondosan felöltöztem, legalább egy-két napra megszabadulhattam az iskolai egyenruhától. Anya hangja akkor ért fel hozzám az emeletre amikor már a dzsekimet vettem magamra és a cipő is a lábamon volt, így még vagy 10 percre lefeküdtem az ágyra, hogy még véletlenül se menjek le akkor amikor ő szerette volna. Hallom ahogyan Rosie letrappol a lépcsőn majd azzal a lendülettel vissza is szalad majd két olyat rácsap az ajtómra, amit egy troll megirigyelt volna és egy kicsit sem elegáns "GYERE MÁR" kiabálással még meg is fűszerez. Hirtelen pattanok fel az ágyról és tépem fel az ajtót, hogy rákiabáljak, amitől persze megijed és arcon sikít. Még szerencse hogy jók a reflexeim és pont el tudtam hajolni egy szinte tökéletesen irányzott pofon elől. Duzzogva indul lefelé én meg követem, anya persze már türelmetlenül toporog és amint leérünk már terelget is minket a kandalló felé. Nem is tudom mikor láttam utoljára ilyen idegesnek... mi a manó lehet vele... -Megyünk már megyünk..-forgatom meg a szemem mielőtt a hop-porral kezdetét is veszi egy rövid gyomorforgató utazás. Az úti célnál nem túl körültekintően kicsit lesöpröm magam majd előre engedem Rosie-t, hogy ő választhasson asztalt. Igyekszem uralni a hirtelen emelkedő pulzusomat, amit az a bejelentés vált ki, hogy társaságunk lesz. Merlin kíméljen meg attól, hogy egy udvarlóját akarja nekünk bemutatni. Leülök és összefonom magam előtt a karjaimat. Leplezni sem tudom... sőt meg sem próbálom nem tetszésemet hiszen az orrom egyik oldalán már időről időre megfeszül az a kis izom ami grimaszba rántja a számat is. Rohadtul nincs ehhez kedvem. Ahogy vándorol a szeme köztünk és az ajtó között már tényleg kezdek kifejezetten ideges lenni. A remény ugyan még nem veszett el teljesen lehet, hogy egészen másról szól a dolog, mint amire én most hirtelen gondolok, de majd csak akkor nyugszom meg kiderül, hogy mi is történik éppen. -Én nem kérek semmit egyelőre.-ingatom meg a fejemet Rosie persze kapva kap a lehetőségen, hogy egy fagyikehellyel indítsa a napot. Nekem pillanatnyilag még a gyomrom is ökölbe van szorítva nem csak a kezeim, így evésre nem nagyon tudok gondolni.
Pansy bejelentése óta úgy érzem magam, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára hasonlót, ám ez az időszak most nagyon nem alkalmas arra, hogy elveszítsem a kontrollt az életem felett. Mindannak fényében, amik körülöttem, körülöttünk történnek, ezt egyszerűen nem engedhetem meg. Éppen ezért igyekszem minden erőmmel visszaszerezni az irányítást, az egyetlen módon, ami jelenleg lehetségesnek tűnik. Hiszen... nem, soha, egyetlen pillanatig sem gondolkodtam el Astoria halála óta azon, hogy még valaha újra megházasodnék, azt meg pláne nem terveztem, hogy negyven felett majd ismét gyereket vállalnék. Nem csak azért, mert megözvegyültem, vagy mert egy újabb háború sötét fellegei gyűlnek ismét felettünk, még csak nem is azért, mert a beépülésem a MiM tagjai közé, és a ranglétrájukon való folyamatos felfelé masírozás állandó veszélynek tesz ki engem, és mindenkit, aki közel áll hozzám, hanem mert a Malfoy hagyomány szerint a felmenőim is szinte mindig, kevés kivétellel, csak egyetlen fiúgyermeket nemzettek, aki tovább viheti a nevet, és biztosítja, hogy a családi vagyon továbbra is egyetlen személy kezében maradjon, egy irányba öröklődjön tovább, ne kelljen felosztani – így hát én sem éreztem soha szükségét annak, hogy több örökösöm legyen. De az élet már többször bebizonyította, hogy Merlin, vagy az istenek nem a szokványos, Malfoyokhoz méltó sorsot, szánták nekem.
Időnyerő nem áll a rendelkezésünkre, az időt már nem tudjuk visszafordítani, történt, ami történt, muszáj előre néznünk, és a lehető legmegfelelőbb módon felkészülni arra, ami vár ránk. És Pansyvel – némi huzavona után – sikerült megállapodásra jutnunk abban, hogy a legjobb, amit tehetünk, mindannyiunk érdekében, ha összeházasodunk. Persze egyikünk sem kételkedik abban, hogy a gyerekeink ezt nem fogják kitörő örömmel fogadni, miért is tennék? Ám minél előbb elkezdhetik hozzászoktatni magukat a gondolathoz, hogy egy család leszünk, annál könnyebb lesz mindenkinek. Már csak emiatt is az tűnt a legmegfelelőbb megoldásnak, hogy egyszerre beszélünk velük, ezzel is éreztetve velük, hogy ezt mennyire komolyan gondoljuk. Az időnk szűkös, nem csak azért, mert az esküvőt mielőbb meg kell tartanunk, hanem azért is, mert a gyerekeinket nem tudjuk hosszabb időre kikérni a Roxfortból, majd megvárni, amíg tudatosulhatnak bennük a tények. Csak az itt és most van, egy rövid hétvége, miközben természetesen máris zajlanak körülöttünk a menyegző előkészületei és a kúria átalakítása. Igen, egyértelműen alaposan a feje tetejére áll mindannyiunk élete nagyon rövid időn belül.
Személyesen várom haza és fogadom Scorpiust, amikor megérkezik a Roxfortból a kandallón át, de éppen a temérdek tennivaló miatt, ami nem csak a szervezést foglalja magába, hanem a több irányú munkámat is – ilyen közel a kviddics világkupa dátumával a minisztériumban és a cégben a seprűeladásokkal is van épp elég teendőm –, sajnos nem tudok sokáig a társaságában maradni. Csak annyit hozok a tudtára figyelmeztetésképpen, hogy a kúria egyes részei átalakítás alatt állnak, és más változások is várhatóak az életünkben, aztán magára kell hagynom az ígérettel, hogy hamarosan mindent megért majd. Valójában csak remélem, hogy így lesz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok ideges, és nem tartok tőle, hogy rosszul fogadja majd a hírek. Már több mint két éve csak ketten vagyunk ebben a hatalmas kastélyban... ami másoknak talán nyomasztóan magányosan csenghet, de mi ezt szoktuk meg. Én is így nőttem fel, a szüleimmel hárman az üres szobák végtelenjében, és nem is igazán vágytam testvérre soha. Neki azonban most hirtelen négy is lesz majd. Még én is szinte beleszédülök a gondolatba.
Áh igen, Pansy két gyermekén kívül nem is egy, hanem két féltestvért is kapni fog majd. Bár miután a gyógyító, akihez magam is elkísértem a leendő feleségemet, közölte, hogy ikreink lesznek, már szinte a szemem sem rebbent. Csupán egy halk, „hát persze” jelentésű horkantás jelezte, hogy tudomásul vettem a dolgot. Már egyszerűen nem tudott meglepni, hogy ez életünk kétszeresen is felborul majd.
Egy órával az indulás előtt kértem meg Larkeyt a céges irodámból, hogy értesítse Scorpiust a ránk váró programról, amely szerint találkozni fogunk néhány személlyel egy londoni cukrászdában. Én csupán fél órával később érkeztem haza, hogy magam is átöltözhessek, és időben találkozhassak a fiammal a kandalló előtt. Ám mielőtt belépnénk a smaragdszín lángok közé, még szembefordulok vele.
- Scorpius... szeretném, ha tudnád, hogy bármi is jön ezután... Nekem mindig te leszel az első és legfontosabb. Ez sosem fog változni. - Talán csak az aggodalmát növelem ezzel a megjegyzéssel, de mielőtt rá zúdítanánk a híreket, és ezáltal felforgatnánk az életét, szeretném ezt tudatosítani benne. Ő az elsőszülött fiam, ennek pedig súlya van, és nem fog elveszíteni csak azért, mert bővül a családunk. Legalábbis remélem, hogy nem, de attól tartok, ez tőle is függ.
Előre megyek, hangosan kiejtve az úti célt, majd a túloldalon megvárom Scorpit is. Csak miután mindketten biztosan állunk a lábunkon, indulok meg Pansyék felé, akik egészen jól észrevehető helyen telepedtek le. - Helló, Parkinsonék! - köszöntöm őket egy egészen halvány mosollyal. - Ugye nem késtünk sokat? Rendeltetek már? - kérdezem, miközben rezzenéstelen arcizmokkal igyekszem leplezni a bennem dúló feszültséget.
Parkinsons && Malfoys
Pansy Malfoy-Parkinson, Lucas Brown-Parkinson and Rosalind Brown-Parkinson varázslatosnak találta
Vendég
Vas. Aug. 06, 2023 10:38 am
Amikor legutóbb a tanítás alatt hazaengedtek, akkor apa megsérült a Roxmortsban történtek alatt, így talán nem meglepő, hogy én is némileg feszülten pakolok össze a hétvégére és bízom benne, hogy nem történt komoly baj. Jól tudom, hogy mindent legutóbb se árulhatott el nekem, de nem szokás csak úgy kikérni az embereket egy-egy hétvégére, a Roxfort nem ilyen bentlakásos intézmény.
Alig várom, hogy elérkezzen az indulásom napja, így amikor a kandallón át megérkezem az első dolgom az, hogy felmérjem apám állapotát, ami... úgy tűnik, hogy rendben van, a kastély viszont mintha nem lenne teljesen. Meg is érdeklődöm, hogy mi történik, a felújítás viszont némileg meglep, de megállom, hogy megjegyezzem, ebbe nekem is kellene, hogy beleszólásom legyen. - Gondolom nem a kúria felújítása miatt hívattál haza, mert azzal kapcsolatban érezhetően nem vagy kíváncsi a véleményemre. Miért vagyok most itt? - szeretném, ha erre minél előbb válaszolna, még azelőtt, hogy távozna, mert Ő hívott ide, mégis máris eltűnne...? Miért? Különös ez az egész vagy már én lettem túl paranoiás, bár ez a velünk történtek fényében nem is annyira meglepő. Feleletet mégsem ad, még nem, csak türelemre írt, így kénytelen vagyok egyedül felmérni a változásokat az otthonunkban.
Larkey felkeresése zökkent ki a rózsakerti sétámból, mely során jelzi, hogy édesapám hamarosan vár, egy óra múlva indulni fogunk egy találkozóra. Mióta visz el engem ilyesmire? Mióta fontosabb ez, mint a Roxfort? És miért pont egy cukrászda a helyszín? Megannyi kérdés van bennem, de megyek, ahogy kérik, így időben érkezem én is a kandalló elé, elegánsan, de mégse öltönyben, hiszen nem üzleti tárgyalásra megyünk. Ez a helyszín miatt egészen biztos. Tehát marad a fekete nadrág és fehér felső kombó.
Apám szavai a lángok előtt viszont különös érzéseket ébresztenek bennem, nem is hagyom, hogy ilyen szavak után azonnal belépjen a kandallóba, így ha menekülne előlem, elkapom finoman az alkarját, jelezve, hogy várjon még, de ha nem teszi és megvárja a reakciómat, akkor úgy teszem fel a kérdéseimet. - Miért mondod ezt? Apa, mi történik? - tudnom kell, egyszerűen tudni akarom. Joga van még itthon felvilágosítani. Miért egy cukrászda? Nem áll össze a kép, bármire is gondolok, egyszerűen nem tudom kitalálni, hogy mi fog most történni és ez kezd megőríteni. Én leszek mindig az első és a legfontosabb? Miért érzem azt, hogy ez ingoványos talajjá vált jelenleg? Miért kell ezt bizonyítania, hogy nem fog változni?
- Mit tettél? - kérdezem halkan, mégis még hallhatja, mielőtt átlépne a túloldalra, én pedig követném. Feszült vagyok és ez akkor se csökken, amikor meglátom a kis családot, akikhez odasétálunk. Felpillantok apámra, majd Parkinsonékra is. Természetesen találkoztam már velük, Lucast a suliból is ismerem, fogjuk rá, túl sokat még nem beszélgettünk, de gondom sincs vele. - Üdv. - felelek csak ennyit, majd ismét apára nézek jelentőségteljesen, hogy ideje elmondania az okát a jöttünknek. Nem leszek udvariatlan társaságban, így ha leül, akkor én is így teszek, de legilimentor, olvasson az elmémben, beszéljen végre!
Oké, szóval meglepett, hogy anya csak úgy kikért minket az iskolából hétvégére, de azért nyilván nem fogok ellenkezni ha ennyire kíváncsi vagyok, hogy mégis miért, mert valljuk be azért szokatlan. Rendszerint rosszat szokott jelenteni, most mégis abban reménykedek, hogy nem az, hiszen nem csináltam semmi olyat ami miatt haza akarna hívni - legalábbis nem tudhat semmi olyanról, ami miatt haza akarna hívni nem? Nem?? Egy ideig Lucas oldalát is bökdöstem az esti beszélgetés során meg után, hogy BIZTOSAN nem tud semmit. És hiába fenyegetett azzal, hogy talpaspohárrá változtat, mert valljuk be, úgysem merné… Igazából az alvás az után is nehezen ment, hogy elviharzottam a szobámba Lucas bosszantása után - másra haszontalan volt, mert nem tudott többet, milyen meglepő - és persze, hogy anyából sem sikerült kiszedni semmit, bármit mondtam vagy bármilyen szépen próbáltam nézni rá. De komolyan azt gondolta, hogy így szépen és kipihentek ébredek majd? Na, persze…
Indulásra készen, kényelmesen öltözve, nagyon kevés alvással, elsőre komótos léptekkel és vöröslő szemekkel totyogok - mármint a szó szoros értelmében totyogok, mert annyira álmos vagyok, de a hangerőből ítélve nevezhetjük inkább trappolásnak, mert garantáltan mindenki tudhatja már, hogy elindultam végre - le a lépcső első pár fokán. Azt hittem utolsó leszek, de amikor észreveszem, hogy Lucas még sehol, máris megébredek annyira, hogy visszarohanjak lekergetni. Mert az oké, hogy én lassan trappolok le mert fáradt vagyok, de neki mi a kifogása? Mert ő még tegnap sem volt izgatott, szóval gondolom ma sem az, ezért is akarom hátsón rúgni, de előbb szimplán addig ütni az ajtaját ököllel amíg fel nem emeli a hátsóját. Az, hogy utána milyen káosz lesz belőle már más kérdés, de legalább utána indul amikor sikítva lerohanok a lépcsőn. - Ha a manók elmondták volna, hogy hova megyünk, nem kellett volna elrabolni. - Vagy valami ilyesmi, de én igazából még a szemeimet törölgetem majd készségesen a szám elé helyezem a kezemet ásítás előtt, mert ennyire modortalan még nem vagyok. Még. Fáradtan határozottan rosszabb vagyok... Az édes mézes hallatán viszont hirtelen máris egy újabb fokkal éberebb leszek. - Uuuuh, szupeeeer!! És miért?? - Persze, hogy csillogó szemekkel pislogok rá már ismét, de reggel ez az első, hogy faggatni próbálom miközben megállok a kandalló mellett. Még mindig fáradt vagyok, de legalább már duplán izgatott is, ahogyan végre indulunk, odaérve talán többet is megtudunk mielőtt mégis szétrobbannék…
- Társaságunk? Kik? Miért? - Ezeknek a körökek a felét leszaladtuk tegnap este sikertelenül, de ma meg ma van, szóval próbálkozhatok újra, akkor is ha ugyanannyira kevés eséllyel. Egyszer úgyis el kell árulnia, addig is legalább faggathatom. - Fagyit! - Nem tudom mi az alkalom, vagy mi ez az egész úgy általánosan, de abban teljesen biztos vagyok, hogy fagyival minden jobb, és egy reggeli fagyizásra meg nem mondok nemet. Látom, hogy anya nagyon bámulja a bejáratot, de egyelőre jobban lefoglal az, hogy milyen fagyot kérek és mennyi idő amíg kihozzák, meg mondja már meg valaki, hogy mi történik mert így nehéz egy helyben ülni is, a lábaimat már most sebesen lóbálom a széken. Én jó híreket remélek, szóval remélem azt is kapok, egyelőre anya nem tűnik dühösnek, csak kicsit feszültebbnek, mint máskor - de ez lehet egy utazás előtt feszültség is? Na? Naaa? Nagyokat pislogok rá már megint, nem tehetek róla, lassan megszokás, de már igazán elmondhatná mi történik… már rég elfogyott a türelmem amire mellénk érkeznek még ketten. Csak akkor veszem észre őket, mikor már az asztal mellett állnak és megszólalnak, korábban lekötött minden más.
- …ők mit keresnek itt? - Mármint oké, mondta anya, hogy társaságunk lesz, de azt nem, hogy a Malfoyok. És persze, tudom, hogy kik ők, szinte világított a hajuk amikor beléptek, azért elég nehéz lenne ezt az árnyalatot összekeverni. A fiút meg még láttam is a klubhelyiségben, de igazából ennyi. Remélem nem visszük őket is magunkkal, főleg mivel még Lucasnal és savanyúbb képet vágnak. Mi van ma mindenkivel?
Draco Malfoy, Pansy Malfoy-Parkinson and Lucas Brown-Parkinson varázslatosnak találta
Sejtettem, hogy nem lesz könnyű eltütni a gyerekek kíváncsiságát egészen addig amíg a megbeszéltek szerint nem találkozunk Dracoval és Scorpiussal, azonban Rosie sokkal kitartóbbnak bizonyult, mint azt hittem volna. Szeretem, imádom, de néha az őrületbe tud kergetni. Tisztában vagyok azzal, hogy ami ezek után következik a családunkban az mindeki életét teljesen felborítja, ezért nem akadok ki azokon a dolgokon, amiket máskor biztosan szóvá tennék. Nem vagyok teljesen biztos abban még most sem, hogy a legjobb döntést hoztuk meg mindenki számára, de mostmár kiállok a döntésünk mellett bármi is legyen. A gyerekeim hozzászoktak ahhoz, hogy hatalmas változások, fordulatok vannak az életükben, Lucasnak ott volt a költözés, majd jött a válás, és mindezt szó nélkül tűrték, alkalmazkodtak ahogyan csak tudtak. A mostani bejelentésünk azonban kicsit még számomra is feldolgozhatatlan, nem várok hát tőlük csodát. Éppen ezért, türelmet erőltetek magamra, amíg az én „csodás” gyerekeim kitombolják magukat és elkészülnek, csak remélni tudom, hogy nem fognak ilyen veszett vérfarkaskölyökként viselkedni a Malfoyok előtt. Amikor már azt hittem, hogy az anyaság legnehezebb részén túl vagyok, akkor beléptek a kamaszkorba, és az addigi elképzeléseim teljesen felborultak. Ez a két megvadult farkaskölyköt most pedig nem is egy, hanem két új hírrel készülök sokkolni. Merlin irgalmazzon nekünk. A saját gyerekeimen kívül azonban azt hiszem, hogy Scorpius reakciója sokkal-sokkal jobban aggaszt. - Rosie, csak sétálj be a kandallóba, és nemsokára megtudod. mutatok az említett utazásra alkalmas eszköz felé, mosolyt erőltetve az arcomra. Ha ezt a napot túlélem, akkor mindent túlélek. Hálásan követem Lucast a tekintetemmel, legalább ő nem kérdezősködik, habár nem kétlem, hogy kíváncsi akárcsak a húga. Miután mindketten eltűnnek a kandallóban én is követem őket, hogy pillaantokkal később már ott álljak melelttük a bejárat előtt. - Mindjárt meglátod – próbálom újfent csillapítani a lányom kíváncsiságát, de a türelmem mostmár kifejezetten kezd fogytán lenni. Magunkhoz intem a felszolgálót, hogy Rosie kérhesse amit szeretne, én magam maradok a kávé mellett, egyelőre. Tekintetem ide-oda cikázik a jelenlévők között, amikor ismerős arcokat látok megjelenni az asztalunk mellett. Az igazság pillanata elérkezett. - Draco! Scorpius! intek a két férfi felé, majd megpaskolom a mellettemm álló üres széket, hogy az idősebb Malfoy helyet foglalhasson. Véginézve a gyerekeinken, egészen biztos, hogy nem lesz könnyű dolgunk. - Egyáltalán nem késtetek. ha egy órát kellett volna várni rájuk sem tenném szóvá. - Rosienak egy fagyit, nekem meg egy kávét. Ti kértek valamit? a rendelésünket ugyan felvették, de még nem kaptuk meg őket. A gyerekeim felé fordulok. - Gondolom nem kell bemutatni senkit senkinek az asztaltársaságból, Nyilvánvalóan ismerik már egymást a suliból, ahogyan mi is találkoztunk már egymás gyerekeivel. A szívem a torkomban dobog, nem is tudom, hogy hogyan kellene hozzáfogni ehhez a beszámolóhoz. Mit mondjak? Hogyan tálaljuk a dolgokat? Nem kisgyerekek már, de azért mégiscsak meg kell válogatni a szavainkat. - Gondolom sejtettétek eddig is, hogy nem egy kis fagyizás miatt kértünk ki egy hétvégére a Roxfortból. az asztal alatt igyekszem megfogni Draco kezét, mert igencsak szükségem van a támogatására. - A következő időszak mindenki számára izgalmas és váratlan fordulatokkal teli lesz. mély levegőt veszek - Draco és én összeházasodunk! Egyszerre csak egy problémával foglalkozzunk, nem?
surprise
Draco Malfoy, Pansy Malfoy-Parkinson, Lucas Brown-Parkinson and Rosalind Brown-Parkinson varázslatosnak találta
Nem volt elég, hogy Rosie az idegeimre megy még anya sem volt hajlandó se megkegyelmezni, hogy eláruljon valamit, de még csak nem is rakta őt helyre annak érdekében hogy viselkedjen, ez pedig már önmagában gyanús nekem, hiszen ritkán szokta ekkora türelemmel viselni bármelyikünk csapongását. Én csak morgolódok, Rosie legalább az úti cél hallatán lelkes lesz, amit én már nem tudok annyira átérezni. Sőt. Egyre inkább azt érzem, hogy ma még minden létező önuralmamra szükségem lesz. A cukrászdában részemről inkább csak a kivárásra játszok, nem akarok egyből elkezdeni akadékoskodni nem mellesleg pedig anya úgysem hagyná, hogy most hátráljak ki ebből az egészből. Sajnos még mindig megmondhatja, hogy tegyem le a seggem és maradjak nyugton. Én inkább nem rendelek semmit, hiszen a feszültségtől nem igazán jött meg az étvágyam, majd esetleg elgondolkozom valamin, ha már tudom, hogy miről is szól igazából ez a mai nap. Csak reménykedni tudok abban, hogy anya rosszul mérte fel a helyzetet és túlkomolykodok egy semmilyen kis ügyet. Rosie kérdésére hirtelen kapom fel a fejemet amikor a két Malfoy megérkezik és gyakorlatilag le sem tudnám tagadni, hogy rohadtul lever a víz, hiszen ezer féle ötlet szalad át a fejemen, de egyiknek sincs olyan végkifejlete amiben én nem leszek kimondhatatlanul ideges. -Hello....-köszönök nekik és végigmérem Scorpiust, de ő legalább annyira nincs képben, mint mi szóval ez még annyi jót sem sejtett, mint ez az egész kiindulóhelyzet. A szemöldökeimet összevonva pillantok anyámra, miközben összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. -Nem kell őket bemutatni.-ingatom meg a fejemet. Közben látom, hogy Rosie új pislog körbe, hogy még mindig ötlete sincs róla, hogy mégis mi történik körülötte. Még soha nem irigyeltem ennyire a tudatlanságát a világgal kapcsolatban. Mindenki szépen helyet foglal és anya kezd el beszélni. Az első tény megállapítására nem is reagálok. Persze, hogy mind tudtuk, hogy valami rohadt nagy dolog lóg a levegőben a fejünk felett csak azt nem tudtuk még csak megtippelni sem, hogy mi is lehet az pontosan, nekem azonban lassan össze is áll a kép a fejemben.... és nem örülök annak amit látok. Amikor izgalmasnak és váratlan fordulatokkal telinek írja le a jövőt néhány másodpercre lehunyom a szemeimet és az orrnyergemre szorítom a mutató és hüvelykujjamat. Ezek összejöttek.... biztos vagyok benne. Egy bimbózó párkapcsolat helyett azonban egyből egy esküvő kerül bejelentésre. Jóformán anya még csak be sem tudja fejezni a mondatot és a kezem az arcom elől hirtelen szorul ökölbe és koppan az asztal tetején. Hirtelen összekanalazva az önuralmam emelem fel bocsánatkérően és tizenkétszer átgondolom, hogy mi legyen az ami most kijöhet a számon válaszként. -Hogy mi van?-igen. Ez volt a legkevésbé bántó verzió. A szemöldökeimet megemelve pillantok rá, most inkább nem is nézek senki másra, közben mégis az asztal alatt a húgom felé nyújtom a kezemet, hogy megfogjam az övét ha esetleg szüksége van rám ebben a pillanatban. Én kiakadtam az biztos, azt nem tudom, hogy ő erre miként fog reagálni, de azt tudnia kell, hogy én itt vagyok neki.
Viaskodik bennem az érzés és a gondolat, hogy le kellett volna ülnöm kettesben is Scorpiusszal, és úgy közölni vele a híreket, illetve az elhatározás, hogy igenis így lesz a legjobb, mert akár tetszik, akár nem az érintetteknek, igenis egy családdá kell válnunk, és ez ma ezzel a közös programmal veszi kezdetét. Ám ahogy a kandalló előtt állva felteszi nekem a kérdéseit, nehezemre esik nem a vállára helyezni a kezemet, visszavezetni a szalonba, hogy leüljek vele pár szóra, és felkészítsem arra, ami várja. Tudom, hogy ez az egész nem lesz egyszerű neki, egyikünknek sem az persze, de valószínűleg sajnos neki lesz a legnehezebb. Hiszen még mindig az édesanyját gyászolja, akinek az elvesztésén továbbra sem tette teljesen túl magát, talán soha nem is fogja, és most mégis el kell majd fogadnia, hogy valaki más akar az anyja helyébe lépni az oldalamon, a kúria asszonyaként, a testvérei anyjaként... Ugyanakkor ő a legidősebb a három gyerek közül, szinte már kész férfi, és őszintén remélem, hogy képes lesz idővel megérteni a helyzetet, és alkalmazkodni hozzá. Addig pedig azon leszek majd, hogy minél könnyebbé tegyem neki ezt az új helyzetet.
- Ez így... nem igaz, Scorpius. Természetesen számít a te véleményed is a felújítást illetően – felelem, majd egy pillanatra két ujjammal összecsippentem az orrnyergemet, és nagyon igyekszem összeszedni a gondolataimat, hogy megfontolt választ adhassak a kérdéseire. - Később, ha szeretnéd, beszélhetünk is róla, ha volna konkrét elképzelésed vagy kívánságod ezzel kapcsolatban. Sőt, mivel szinte már kész felnőtt vagy, akár egy egész szárnyat is berendezhetünk számodra, amit a kedved szerint alakíttathatsz át. - Hiszen néhány hónapon belül végez a Roxfortban, ősszel pedig kezdi majd az akadémiai tanulmányait, és sokkal több időt tölt majd itthon, mint a többiek. Szeretném, ha zavartalanul tanulhatna, ha lenne egy lakrész, amit valóban csak a sajátjának érezhetne mindazok ellenére, amik itt hamarosan történni fognak. - Ugyanakkor valóban nem ez a fő oka annak, hogy most itthon vagy. Tudom, bizonyos szempontból egyszerűbb volna, ha most így szemtől szemben közölném a híreket, ám ez ezúttal nem ilyen egyszerű. Már várnak bennünket a túloldalon, de ígérem, hamarosan tudni fogsz mindent. - Sóhajtok mélyet, majd átlépek a fellobbanó smaragdszín lángokon.
Parkinsonék már valóban csak az érkezésünkre vártak, úgyhogy egy gyors üdvözlés után már helyet is foglalok a köreikben. A tekintetem csupán a pillanat egy töredékére villan feszülten a fiam felé, miközben a vádló „Mit tettél?” kérdése még a fülemben cseng. Ő is érzi, hogy valóban komoly a helyzet, ebben biztos vagyok. És számítok rá, hogy rövid időn belül lesznek még ennél is követelőzőbb kérdései. - Te kérsz valamit? - fordulok felé, hogy mi is leadhassuk a rendelésünket, mielőtt a tárgyra térnénk. Ami engem illet, legszívesebben most valami erőset innék, de ilyesmivel itt aligha szolgálnának ki, és egyébként sem volna helyénvaló, úgyhogy csak egy teánál maradok, hátha segít majd nyugalmat erőltetni magamra a ránk váró társalgás közben.
A kötelező köröket lefutva azonban már muszáj a tárgyra térnünk. Ahogy Pansy beszélni kezd, biztatóan biccentek felé egyet, miközben összefűzöm az ujjainkat az asztal alatt. Mikor kimondja, hogy összeházasodunk, mély levegőt veszek, hogy aztán kiegészíthessem a bejelentését, ezzel is megerősítve a gyerekekben, hogy igen jól hallották, mert az eddigi reakciók alapján most még a hitetlenkedés és tagadás fázisában vannak.
- Az esküvő nem egész két hónap múlva lesz, április elején. - Azt hiszem, ennyi hír egyelőre elég, hagynunk kell ezt egy kicsit ülepedni, mielőtt a másik bombát is ledobnánk. Bár elképzelhető, hogy a közeli dátum miatt már így is lesznek sejtéseik.
Parkinsons && Malfoys
Pansy Malfoy-Parkinson, Lucas Brown-Parkinson and Rosalind Brown-Parkinson varázslatosnak találta
Vendég
Szer. Nov. 01, 2023 1:50 pm
Megannyi kérdés kavarog bennem hazajövetelem okán, amelyekre választ akarok kapni, de bízom apámban, hogy nem őriz titkokat előttem és jól tudom, hogy okkal vagyok ma itt. Bár ez az ok egészen biztos, hogy nem a kúria átalakítása, amely különös érzéseket kelt bennem. Mire fel alakíttatja át az otthonunkat? - Rendben van. A szárnyat viszont szeretném majd én intézni, ha nem bánod. - természetesen elfogadom a felajánlást, bár némileg meglep vele, hiszen ketten élünk ebben a kastélyban - a manókat leszámítva -, nem igazán értem, hogy miért van erre szükség, kényelmesen elférünk, de legyen akkor így. Egy saját szárny végülis sok új lehetőséget rejt, főleg a jövőt illetően. Az akadémia alatt haza fogok majd költözni, hiszen ez az otthonom, nem áll szándékomban másik házat venni vagy valakivel összeköltözni. Bár Albuson elgondolkodtam, mégis... egyelőre nem tenném meg azt a lépést, főleg, mert tudom, hogy számára az anyagiak miatt kellemetlen lenne, ugyanis én nem érem be bármilyen lakhellyel.
- Nem csak egyszerűbb volna, hanem egyenesebb is. Nem értem, hogy most mire fel ez a nagy titkolózás. - hogy miért nem árulja el legalább azt, hogy kik lesznek azok, akik várnak minket. De Ő átlép a lángokon, így rövid idő múlva én is követem. A cukrászda nem hoz különösebben lázba, de az ismerős család felvett megannyik kérdést bennem, ettől függetlenül udvariasan köszöntöm Őket, amikor odaérünk hozzájuk, majd apára sandítok, kérdő tekintettel és helyet foglalok mellette. A kérdésre először majdnem azonnal rávágom, hogy igen, a válaszokat, de az illetlen lenne és most nem ketten vagyunk. - Egy teát, köszönöm! - az nekem is tökéletes lesz. A kislányra sandítok, Ő is tanulhatna némi udvariasságot, de természetesen nem jegyzem meg, inkább Lucasra nézek, majd pedig Pansyra és finoman nemet intek a fejemmel, jelezve, hogy szükségtelen a bemutatás, tisztában vagyunk vele, hogy kik ülnek az asztalnál. Ezután pedig feszült figyelem és várakozás következik, amikor pedig Pansy további terelés helyett egyenesen kimondja az itt létünk okát, hirtelen úgy érzem magam, mint akit leforráztak. Az arcom rezzenéstelen marad, miközben Lucasban elpattan valami, felteszi a nagy kérdést, cseppet se udvariasan, én pedig lassan nézek apám felé. - Két hónap múlva? Hová siettek ennyire? - a hangom nem agresszív, inkább rideg-hideg, a háború előtti csendre emlékeztethet. Megannyi érzelem túl bennem hirtelen... - Mióta tart? - a kapcsolatuk, természetesen. Azt megérteném, hogy apámnak szüksége van valakire édesanyám után, de az esküvőt - főleg az ilyen korait - képtelen vagyok. Ha kihozzák a rendeléseket, akkor magam elé veszem a teát, teszek bele némi cukrot és tejet is, majd óvatosan kevergetni kezdem, de a tekintetem csakis az italt figyeli. Úgy érzem magam, mint akit elárultak, Pansyra pedig rá se tudok nézni. - Gondolom ebbe nincs beleszólásunk. - elvégre tényként közölték és hidegen hagyja Őket, hogy miként fogadjuk, hogy esetleg ellenezzük a frigyet. Én ezt nem nevezném izgalmas eseménynek, helyette megannyi negatív jelzővel tudnám illetni. Még nem robbanok, még csak lassan emelem ajkamhoz a teát, hogy kortyoljak belőle, majd ekkor villan csak Pansyra a jégkék szempár, vádlón, számonkérően, dühösen... Sok mindent kiolvashat most belőle, de válaszokat várok, magyarázatot a tetteikre. Jelenetet nem áll módomban rendezni, Malfoy vagyok, tudom, hogy kell viselkedni.
Több ponton fura ez az egész, és már távolról ki lehet szagolni, hogy valami fontosról vagy izgalmasról - vagy talán mindkettőről - lehet szó; ezért is adom fel most különösen nehezen. Meg azért is mert most mintha anya is türelmesebb próbálna lenni velünk ami… tényleg nagyon fura. Valami nincs rendben, nekem meg tudnom kell mi az, mert ha nem tudom meg nem tudok aludni. De nem tudtam meg, szóval nem tudtam aludni, szóval annyira morcosan meg hangosan ébredtem amennyire csak lehetett. Az egyetlen dolog ami lelkesen és pörögve tartott, hogy ma végre megtudjuk miről van szó, és remélem, hogy jó hír az, hogy egy egész hétvégére kivett minket anya! Talán meg akar lepni valamivel, igen, csak ez lehet, szóval szélesedik a mosolyom miközben szaladok, ordítok, dörömbölök és visítok, egy szóval: élek és nem állok meg, csak az édes mézesben leszek hajlandó leülni, akkor is csak a cukor édes gondolatának hatására. Persze, még próbálkozok a faggatózással, de a mindjárt meglátod annyira nem kielégítő válasz, hogy látványosan lebiggyesztem az ajkaimat anyára. De legalább fagyit kapok, dupla csokisat, extra öntettel, habbal meg cseresznyével a tetején! Ami még jó, hogy nincs a számban amikor a Malfoyok megérkeznek, mert amennyire eltátom még kifordulna belőle. Nem mintha zavarna, csak az zavar, hogy mit keresnek itt, mert örömhírt vártam de elrontották. Nem kell bemutatni, persze, hogy nem, de összevont szemöldökkel, követelőző szigorral nézek most anyára; lejárt amikor szépen kértem, most már tényleg tudni akarom, hogy ezek ketten miért rontják el a pillanatot! Nem akarom, hogy ha megyünk valahova, ők is jöjjenek… Lucasra pillantok, de lehet hiba volt, mert akkor már aggódni kezdek. Mégis mi történik éppen?? Már szinte félek, amikor anya beszélni kezd, mindere számítok csak arra nem ami történni fog. Összeszorul a gyomrom ahogyan várom a folytatást, de nincs az az előkészület ami segítene feloldani ami következik. Rossz érzésem van és nagyon gyorsan elillant a jókedvem. - Hogy… - Nagyon halkan kezdem, hozzám képest szinte suttogva, de csak egy pillanat kell, hogy megtaláljam a hangomat. - HOGY MI??!! - Tessék, itt van, most kiabáltam, miközben hitetlenkedve pillantok nagyon gyorsan hol Lucasra hol anyára. Mondjon valamit ő is! A másik kettő most nem érdekel, de ők igen. Mi ez? Mégis miért? Minek? Ez nem egy jó meglepetés! Ugye csak viccel?? Nem kell kimondanom, mert a szörnyület az arcomon mindent elmond. Olyan hirtelen jött ez, a semmiből, egyszercsak közlik, hogy összeházasodnak?? Miért csak most szólnak?? - Mi az izgalom ellentéte? Mert most azt hiszem, ezt érzem… - És fel fog fordulni a gyomrom, el is fehéredek közben. Mintha gyomorszájon ütöttek volna, mert jó hírt akartam, de ez most sokkolt… - Miért?? - Most nézek először az idősebb Malfoyra is anya után. Mintha elárultak volna… miért nem szóltak? Miért csak most? Mióta akarják? Sírni fogok, de nem akarok sírni! Inkább küzdök ellene, egy Parkinson amúgy is erős, menni fog csak… nem anyától számítottam erre… miért nem szólt nekünk, hogy mire készül…? Hatalmas szemekkel fordulok felé, ha valaki, akkor ő biztosan látja, hogy a könnyeimmel küzdök és úgy figyelem, mint aki elárult. Tényleg így érzem, azért, mert most ilyen helyzetbe tett. Nem érzem fernek. Soha nem örültem ennyire, hogy Lucas megfogja a kezem, mert ha nem teszi, lehet tényleg már most elbőgtem volna magam. Mert… mert mégis mi a csoda ez?? Legalább ő is annyira ki van borulva mint én, azért is csaphatott az asztalra korábban... meg azért is mert annyira abszurd ez az egész! Megszorítom a kezét az asztal alatt, mintha csak belé kapaszkodnék éppen, és talán ezt is teszem, mert ennél az asztalnál most ő az egyetlen akiről nem érzem azt, hogy elárult. Arról meg ne is beszéljünk, hogy Mr. Malfoy is folytatta anya mondatát… nem, ez most családi dolog! Annyira ideges vagyok, hogy elsőre fel sem fogom, hogy két hónap mennyire rövid idő tud lenni egy esküvőre, de talán jobb is, ha nem azonnal ülepedik bennem, hogy mennyire későn szólt anya valójában… csak Scorpius kérdéseire térek magamhoz erről a részletről. De csak.. az cseng a fülemben, hogy nem szólt. Anya nem szólt nekünk, csak az utolsó pillanatban… Lopva a fiatalabb Malfoyra pillantok amikor befogja végre, de… hiba volt. Hiba volt, mert elkapom hogyan néz anyára, én meg minden fájdalmam lendületével lábszáron rúgom még abban a pillanatban ahogyan a teáját kortyolja olyan idegesítően higgadtan. Ne, ne nézzen így anyára! Én viszont tudatosan nem őt figyelem, hanem anyát, nem árulom el mit tettem az asztal alatt, panaszolkodjon ő ha azt akarja mondani, mennyire fájt ahogyan megrúgta egy kislány, csak hajrá. Inkább fogja be amíg nem ütök is mellé! Egyelőre nem teszek, inkább Lucasba kapaszkodom, szerintem sejti mit tettem, mert érezhette, hogy moccanok ha nem engedte el a kezem - mert én most biztosan nem engedem el az övét!
Tiszában voltam azzal, hogy a gyerekeinket beavatni a hirtelen jött terveinkbe nem lesz könnyű, sőt, egyenesen felér egy öngyilkos merénylettel, de azt hiszem, hogy még így is alábecsültem őket. Nehéz felnőttként viselkedni egy olyan helyzetben, amiben én magam is rettegek, és ahol nehéz felelősségteljesnek tűnni, amikor az egész helyzet a felelőtlenség miatt jöhetett létre. Persze nem akarom, hogy a gyerekek a gyengeség legapróbb szikráját is megláthassák rajtam, mert ha megérzik a félelem szagát szétszednek és esélyünk sem lesz a menekülésre. Szerintem Draco is pontosan érzi és látja, hogy mekkora bajban vagyunk, ezek a kölykök nem fognak visszavonulót fújni, már most látom. Olyan bombát dobtunk most le, amire egyikük sem lehetett felkészülve – őszintén, mi sem – ezért megpróbálok nem kiakadni a reakciójukat látva és hallva. Lucas tagadhatatlanul hasonlít az apjára, minél idősebb lesz, annál többet fedezek fel benne Jamie vonásiaból. A tekintete, a mimikái, ahogy megcsillan a düh a szemében és igen...az indulatos reakciója is. Lehunyom a szemem egy pillantra, ezzel is nyugtatva saját magam, nem segít senkin, ha mi is elveszítjük a fejünket. Mindegyik gyerek másképp reagál, de egy valami közös bennük, a harag és értetlenség egyvelegének mérgező ereje, ami attól félek, hogy csak rosszabb lesz, ha a teljes történetet megtudják. Vagy legalábbis azt, ami hatással lesz rájuk. Scorpius fagyos tekintete egyáltalán nem nyugtat meg, sőt, van valami ijesztő és félelemetes abban ahogy a szavakat kiejti, ahogy kerüli a tekintetem, mintha nem is léteznék számára. Hűvös és távolságtartó, igazi Malfoy. Kérdéseire direkt nem válaszolok, azt hiszem, hogy jobb mindannyiunknak, hogyha az apjától kapja meg rá a válaszokat, akkor talán esélyem van arra is, hogy túléljem ezt a találkozót. - Az esküvő ténye eldöntött, nem engedélyt kérni vagyunk itt. azért jobb ha ezt tisztázzuk, mielőtt belelendülnek az összeesküvésbe és mielőtt elhinnék, hogy tehetnek ellene bármit is. Rosie reakciója engem kevésbé lep meg, hiszen már nagyon jól ismerem a lányomat, de lopva azért Dracora pillantok, sejtem, hogy Ő egyáltalán nincs szokva az ilyen vehemens és nagyon hangos vélemény nyilvánításhoz. Félő, hogy ha Rosie így folytatja, akkor a vőlegényem meggondolja magát. Szúrós tekintettel nézek rá egyetlen lányomra, nem tudom mit képzel, de még tőle sem fogom eltűrni ezt a viselkedést. Nehezebb higgadtnak maradni, mint azt gondoltam. - Megértem, hogy mindenkit váratlanul és sokként ért a bejelentés, de szeretnénk ha tudnátok, hogy mindketten elkötelezettek vagyunk az új, bővülő családunkkal szemben. Nem, nem véletlenül ejtettem el egy kis információ morzsát előre arról, amiről még nem beszéltünk. Nehezebb nyíltan és őszintén beszélni a gyerekeinkről egy ilyen dologról, nem is tudom, hogy mit is mondhatnék és hogyan fogalmazhatnám meg normálisan a mondandómat. Tekintetem végigjáratom a jelenlévőkön, Rosien, Lucason, Scorpiuson míg végül megállapodnak íriszeim Dracon. - Gyerekünk lesz... mert igen, ez is olyan tény, amit egyszerűen meg kell emészteniük, változtatni rajta nem lehet.
surprise
Draco Malfoy, Lucas Brown-Parkinson and Rosalind Brown-Parkinson varázslatosnak találta
Az érzelmeim hamar elragadnak, hiszen bármire és mindenre fel voltam készülve, de erre nem. Ha akarnám sem bírnám teljesen visszafogni az indulataimat, így is egy kisebb mértékű csoda, hogy nem rúgom fel egyből az asztalt és talán az egyet személy, aki ettől visszatart az a húgom, hiszen rá nem akarom a frászt hozni. Nem kell, hogy a kelletnél jobban ráijesszek vagy meginduljon ő is az én reakciómon felbuzdulva. Úgy fogom a kezét az asztal alatt, mintha az életem múlna rajta, de ha az nem is akkor a józan elmém mindenképpen. Ahogy Rosie szorítása erősebbé válik, úgy tartom meg határozottabban a tenyerét az enyémben. Fel tudnék robbanni. Ennyit arról a baromi sok szentbeszédről, hogy mi a családban mindent meg kell vitassunk és milyen fontos az őszinteség. Hát bravó. Kedvem lenne felállni és megtapsolni az álszentséget, de inkább nem mozdulok csak fogom a húgomat. Én visszatartom őt a sírástól, ő meg engem attól, hogy teljesen elveszítsem a fejemet. -Meg sem lepődök.-jegyzem meg anyának teljesen hideg hangon arra a kijelentésére, hogy nem engedélykérés ez az egész, hanem pusztán közlés. Ahogy Rosie keze hirtelen rándul egyet rákapom a tekintetem, hogy vajon mégis kit rúghatott telibe az asztal takarásában, erre viszont hamar választ kapok, hiszen a tekintete szikrákat szór Scorpius irányába. Lehet rá kellene szólnom vagy tudja a bánat, hiszen ebben a helyzetben most ő is sorstársunk, szóval nem rajta kellene levernie, de végül elengedem a dolgot csináljon amit akar, ha ettől jobban érzi magát felőlem végigverhet mindenkit. 2 hónap. Horkantva nevetek egyet indulatosan miközben hitetlenkedve megingatom a fejemet. -Ezzel az erővel aznap is szólhattatok volna, hogy öltözzünk ki.-ez az egész nevetséges. Két ilyen kaliberű felnőtt ember mégis hogy a francba művelhet ilyesmit ilyen hirtelen felindulásból. Hirtelen kapom a tekintetem anyámra és az átmeneti elmebajomat jelző nevetésem és mosolyom azonnal lefagy az arcomról, hiszen jól megválogatva helyezte el azokat a szavakat. Úgy érzem most kellene felállni és kirángatni a húgomat innen, mert ha beigazolódik a gyanúm, akkor itt kő kövön nem fog maradni. Tényleg azt gondolták, hogy ez a legmegfelelőbb hely? Okosabb lett volna ezt otthon eljátszani, mert kevesebb szem- és fültanú lenne, de nem ők ezt ennyi ember előtt akarták végigcsinálni... gondolom remélték, hogy ez majd bárkit visszatart a hevesebb vélemény nyilvánítástól. Az ifjabbik Malfoyról nem nyilatkozhatok, de az biztos, hogy mi ketten Rosie-val ennyi miatt még az életben nem fogtuk vissza magunkat. Anya szavaira lesápadok és úgy érzem, hogy a hányinger megszorítja a gyomromat, így máris jó döntésnek bizonyul, hogy nem fogyasztottam semmit az ég világon. -Mi?-kerekednek el a szemeim le sem véve anyáról a tekintetemet. Borzasztóan ideges vagyok és már érzem, hogy kidagad az ér a halántékomon. -Nekem magyarázol örökké a felelősségteljes döntésekről, mert gondoljam meg kétszer mit teszek, mert a jövőm múlik rajta erre... MOST KOMOLYAN? Mégis mi a frász ütött beléd? Nem ismerek rád, magasságos Merlin.-igyekszem nem kiabálni, de itt-ott akaratlanul megszalad a hangerőm. -Két felnőtt ember...-sóhajtok fel hátravetve a fejemet mielőtt felváltva mérem végig anyát és Draco-t is. Most már leginkább magam miatt kapaszkodok Rosie-ba és nem feltétlen miatta.
Tudtuk, hogy ez nem lesz egy egyszerű beszélgetés, ám a gyerekeink reakcióira így is lehetetlen volt felkészülni. A döbbenet, a felháborodás, a harag... Mindezt nem lehetett elkerülni, nem lehet enyhíteni, legalábbis itt helyben nem, ezt legfeljebb az idő teszi majd meg helyettünk. Egyszerűen csak annyit tehetünk, hogy türelemmel válaszolunk a többnyire igencsak jogos kérdéseikre, és innentől igyekszünk megkönnyíteni mindenki helyzetét, amennyire csak lehet. Az biztos, hogy érdekes nyár elé nézünk, de az év nagy részében a srácok úgyis továbbra is a Roxfortban lesznek, és így kisebb az esély a konfrontálódásra is. Egyedül Scorpius tartózkodhat majd otthon többet, akinek természetesen szabad kezek adok majd a lakrésze felújításához, ha ez a vágya. Bár egyelőre talán csak vészeljük át valahogy ezt a találkozót.
Mély levegőt veszek a fiam kérdését hallva, hogy egy pillanatnyi időt nyerjek, amíg a összeszedem a gondolataimat a válaszhoz. - Ez a... - Minek is nevezhetném? - Ez a kapcsolat még igencsak friss, és tudom, hogy mindez a számotokra meglehetősen váratlan és gyors lehet. Mi sem éppen így terveztük, de ez nem jelenti azt, hogy nem állnánk rá készen, vagy ne gondolnánk komolyan. Pansy és én valamikor régen egy pár voltunk, és most úgy alakult, hogy újra egymásra találtunk. - Nem gondolom, hogy minden részletet tudniuk kellene, mert tartok tőle, azzal csak azt erősítenénk bennük, hogy ez egy hirtelen döntés egy hirtelen jelentkező problémára, és azon kívül, hogy ezzel csak még inkább elbizonytalanítanánk őket ennek a házasságnak a helyességében, nem is teljesen fedné a valóságot. Én valóban hiszem, hogy ami köztem és Pansy között van, az mélyebb ennél, és ez a frigy nem csak egy tüneti kezelés. Igenis működhet, ezért szeretném, ha a gyerekeink is így látnák ezt a helyzetet. Persze ennek ellenére is borítékolható volt, hogy a születendő kistestvér híre mindenkit kicsit felzaklat majd. - Ikrek valójában... - egészítem ki higgadtan, már-már színtelen hangon Pansy szavait, számítva a heves reakciókra, és persze ezzel a bejelentésünkkel mintha bomba robbanna az asztalnál. Rose mocorgásából le merném fogadni, hogy valakit lábon rúgott az asztal alatt, Lucas megnyilvánulása egyenesen tiszteletlen az anyja felé, de nem az én tisztem erre felhívni a figyelmét, akármennyire is szeretném, ezért csupán hallgatom őt megfeszülő állkapoccsal, az asztal alatt finoman megszorítva Pansy kezét, azt közvetítve felé, hogy mellette vagyok. Ám miközben önmagam megnyugtatására mély levegőt vennék, a fiam váratlanul felpattan, és elviharzik a kandallók felé.
- Scorpius! - szólok utána, de közel sem szigorúan, ahogy máskor tenném, ha illetlenül viselkedik. A hangom inkább egyszerre kérdő és kérlelő, és már utána is lépek, de ő vissza sem pillant, és sajnos nem is tudom utolérni, mielőtt eltűnne a zöld lángok között. Néhány pillanatig tépelődöm csupán, hogy utána menjek-e, de hamar rájövök, ha most beszélni akarna, azt valamilyen módon a tudtomra hozta volna. Időre van szüksége, és jobb, ha ezt megadom neki. Egyébként sem rohanhatok el én is, hátra hagyva mindenki mást. Már ők is a családom. Pansy a születendő gyermekeim anyja és szüksége van rám. Feszülten szántok végig ujjaimmal a tejfelszínű hajamon, majd visszasétálok az asztalhoz. - Elnézést - szólalok meg komoran, míg a zakómat megigazítva újra helyet foglalok közöttük.
Parkinsons && Malfoys
Pansy Malfoy-Parkinson and Rosalind Brown-Parkinson varázslatosnak találta
Egyre kevésbé tetszik ez az egész, csak még nem tudom miért… de amikor megtudom meg csak ezerszer rosszabb lesz! Legszívesebben csak visítanék, de a sokktól most ez sem megy. Olyan váratlan az egész, nem is értem miért, és most nem is tudok arra gondolni, hogy miért. Csak itt van előttem, és… fogalmam sincs mihez kezdjek vele. Eldöntötték. Egy tény, egy kész helyzet, van dátum az esküvőre. Ki az a férfi egyáltalán? Azon túl, hogy megjelent néha anya történeteiben… semmit sem tudok róla. Egyet viszont mégis: ő nem apa. És ő sosem lesz apa. Anya is ezt mondja ki, igaz Scorpiusnak, de hogy ez már tény és ez lesz… én pedig későn veszem észre, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. A manóba, igyekszem gyorsan letörölni, de lehet így is meglátták. Megszorítom Lucas kezét, egyenesen kapaszkodok belé, mert ebben a pillanatban ő az egyetlen az asztalnál akinek nem érzem úgy, hogy elárult. Anyára pillantok, nagyokat pislogok, biztosan látja, hogy nagyon próbálok nem sírni közben, amint egy kicsit csillapulni látszik a haragom a kitörésem után. Tudom, látom rajta, hogy leszid éppen, de már felcsattantam nem igaz? Elnézést kérni pedig most még biztosan nem fogok miatta! A Malfoy fiú viszont tesz róla, hogy mégse könnyezzek tovább, mert nem teszik ahogyan néz anyára. Senki, de tényleg senki nem nézhet úgy rá, szóval gondolkodás nélkül rúgom lábszáron az asztal alatt. Érzem magamon Lucas tekintetét is, de ha még mindig figyel amikor felé pillantok sem fog megbánást látni a tekintetemben. Ha látta volna amit én, szerintem ő is tett volna valamit! - Nem fogok kiöltözni. - Makacsul ingatom a fejem, mert ezt tisztázzuk most! A kiöltözés az kényelmetlen ruhákat jelent, a-a-a. Mr. Malfoy beszédét igyekeznék kizárni, de képtelen vagyok, annyira szúrja egy-egy szó újra meg újra a fülem. A fejem rázom hitetlenkedésemben. - Régen egy pár… most úgy alakult?? - Ne mondjon nekem ilyen szavakat! Jó, kezdetben nem is nekem mondta, de én is hallom ám! - Ez nem csak úgy alakul!! - Lucasra nézek, hogy erősítsen meg, mert igazam van! Úgy beszél, mintha ez csak egy pillanat alatt történt volna, legalább olyan váratlanul, mint ahogyan most közölték. - Tudnotok kellett régebb! - Most meg egyenesen anyára nézek, mert tőle fáj jobban, hogy csak így és most tudjuk meg és… nem is ismerem Mr Malfoyt! Merlinre, ugye nem fognak összeköltözni?? Lucas nevetésétől a hideg ráz, kicsit megszorítom a kezét ahogyan rálesek. Nagyon nehéz szépen ülni, mert a kirohanásom ellenére is ez még a szolidabb verziója annak a hisztinek ami bennem tombol éppen. És nem, kicsit sem azért fogom vissza magamat mert látnak, ez a Roxfortban sem szokott zavarni. Azt hiszem, anya tekintete hatott rám, meg a hangsúly amivel párosult. Mintha együttérzést kérne csak hát… ez most nagyon de nagyon nehéz anyu. Ami pedig utána jön… na arar végképp nem készít fel semmi. Az esküvő, meg az új… jobb szó nélkül családtagok gondolatát sem szoktam még meg, na de… gyerekek…? Elkerülnek a szemeim, erre tényleg nem tudom, hogy most hogyan reagáljak, úgyhogy elhallgatok és pislogás nélkül figyelem anyát. Ezt még emésztenem kell. - Testvérünk…? - Erőtlenül nyögöm ki a kérdést, nem tudom, hogy ez most… nem én leszek a legkissebb végre, Lucas nem csak engem próbálhat szekálni, de… még mindig szinte szédül a fejem, annyi az új dolog és részlet. Lucas is hasonlóan érezhet, csak mégtöbb rosszal mint jóval, mert hiába nem ordibál végig, hallom, érzem, hogy belül nagyon is azt teszi. Ha csak kicsivel kisebb meglepettségben lennék, én is ezt tenném. Nagyon szorosan fogom a kezét az asztal alatt, nem szeretem, hogy ennyire feszült most, ez kicsit sem olyan, mint amikor felhúzom vagy veszekszünk, ez most annál sokkal de sokkal rosszabb. Fogalmam sincs, hogy mi lenne, ha nem lennénk most egymás mellett, én azt hiszem, már rég elszaladtam volna ordítozva, ha nem fognám a kezét és nem fogná a kezem. Erre pedig Mr Malfoy dobja csak az igazi bombát. - …KETTŐ? - Hátrább dőlök a székben, mert komolyan nehéz ezt most felfogni. Egy még… hát egy, de kettő az már kettő! - UGYE, csak kettő?? - Összeszűkül a szemem, mert ha több lesz, tényleg fogom Lucast és kihurcolom innen, mert ez egyre rosszabb lesz. Scorpius viszont megelőzi ezt, és szó nélkül elmegy. Én meg ezért az egyért őszintén nem hibáztatom. Valahol remélem, hogy az apja utána megy, de persze, hogy ma ennyi szerencsénk sincsen. Kicsit úgy nézek rá, amikor visszaül, mintha nem lenne itt helye… mert most tényleg úgy érzem. De ha már csatlakozott hozzánk… újra… hát előtte szegezem a kérdést anyának, mintha itt sem lenne a férfi. - Ha csak a gyerekek miatt… nincs más megoldás? - Őszintén kérdem, tényleg most így… nem akarom az egészet. Az eredeti kérdésem az lett volna, hogy tényleg őt akarja-e, de, még időben váltottam, hogy azt majd kettesben tegyem fel neki. Most össze vagyok zavarodva, akkor erről szól az egész? Azért lesz az esküvő mert ikreik lesznek? Az ne tévesszen meg senkit, hogy most nem kiabálok amúgy, mert legszívesebben még mindig azt tenném, de egyszerűen most annyira dühös vagyok meg csalódott és félek, hogy már az sem megy. - Nem is ismerjük a pasit! - Mutatok az említett férfire. Mert oké, hogy ő olyan rég óta, de nekünk meg… ez csak most… - Ugye nem fog hozzánk költözni?? - Súgom, de biztosan hallja mellette Mr. Malfoy is, hiszen pontosan mellette ül. Engem meg pontosan nem érdekel..
Oké, szóval meglepett, hogy anya csak úgy kikért minket az iskolából hétvégére, de azért nyilván nem fogok ellenkezni ha ennyire kíváncsi vagyok, hogy mégis miért, mert valljuk be azért szokatlan. Rendszerint rosszat szokott jelenteni, most mégis abban reménykedek, hogy nem az, hiszen nem csináltam semmi olyat ami miatt haza akarna hívni - legalábbis nem tudhat semmi olyanról, ami miatt haza akarna hívni nem? Nem??
