there are no winners in war || Faith & Tony

Nem akarom elhinni. Nem csak azt, hogy pont a nagyszájú sárvérű lánnyal kényszerítettek egy csapatba - azt is azért, mert bájitaltan órán is képtelen volt tudni a helyét. Mintha sosem tanulna, ami különös módon pont az elmúlt fél év során vált kifejezetten idegesítővé, amikor mégiscsak összefutunk, amikor ugyanazzal az irritáló mosolyával néz, mintha egy kicsit is felsőbbrendűbb lenne nálam. Amikor alig jobb egy muglik közt felnőtt korcsnál azzal, hogy mágusok fogadták örökbe. Pont olyan kidobható ahogyan ki is dobták, és még évek múltán sem jegyezte meg a helyét. Pontosabban az első évei alatt tudta, de egy váratlan fordulattal mintha meg is feledkezett volna róla. Én viszont újra meg újra emlékeztettem, amikor kezdett olyan irritálóan elégedetté válni a korábbi mosolya… kár, hogy nem használt. Mint a vadon élő gazok, képtelenség kiírtani a fene nagy magabiztosságát. Ráadásul most még van pofája késni is, hogy már tizenöt perce várjak rá.

- Mégis mi tartott ennyi ideig? - Máskor talán még hozzátenném azt is, hogy ennyi idő alatt megkereshette volna a szüleit is, de most nem tartottam jó döntésnek felszítani ezt a tüzet. Téved ha azt hiszi miatta hajlandó vagyok rontani a bájitaltan jegyeimen, bármilyen szánalmas is legyen, jól kell teljesítenünk. Szívesen mondtam volna, hogy váljunk szét, de közel sem bízok annyira a képességeiben. Nála közel bármelyik alávaló sárverű jobb lett volna társnak… ugyanakkor bármelyik másik sárvérű esélyesen lett volna annyira okos, hogy ne az óra közepén kezdjen akkora szópárbajba, aminek végén a professzor jó ötletnek tart minket összekényszeríteni. Mégis milyen eredményre számított ezzel? Ennél lehetett volna jelentősen előrelátóbb.

- Azt hittem az órát legalább ismered, de ezek szerint jelentősen túlbecsültem a képességeidet. - Mélyről sóhajtok fel, nem engedhetem meg neki, hogy irritáljon, akkor sem ha jó úton halad hozzá. Mégiscsak egy mocskos sárvérű aki nem tudja a helyét, én pedig nem szívesen adom meg ezt az örömet neki. Csak essünk túl ezen a feladaton… úgy érzem, nagyon hosszú délutánunk lesz.

Egy egyszerű megjegyzést tettem, és az is igaz volt, mégis futótűzként termett mellettem… ennyire nem bír megférni a bőrében? Mert határozottan különbség van egyszerű tényközlés és kifejezetten sértés közt; ő született olyan családba amilyenbe. Bár a közbelépése után határozottan sértegettem is, de az meg már csak egy reflex volt az övére. Nem mintha nem mertem volna felvállalni előtte a véleményemet, de ennek a csajnak olyan a hallása, mint egy mooncalvnak. Az pedig csak méginkább felháborító, hogy a civakodásunkra a professzor komolyan azt találta megoldásnak, hogy mégtöbb időt töltsünk egymással. Mondjuk, ahhoz képest, hogy tönkretette a bájitalomat… szerintem a dühkezelést is gyakorolnia kellene, mert így ön meg közveszélyes, ha gondolkodás nélkül dobálja mások üstjébe a legelső hozzávalót ami a kezébe kerül. Meg a sajátjába is… többek közt ezért sem kellene itt lenniük a sárvérűeknek, innen nézve eléggé egyértelmű, hogy fogalma sincs mit csinál. Hogyan is bírta idáig?
Láttam a szemem sarkából, hogy hogyan nézett rám a Craven lány, de egy teljesen őszinte most meghalsz pillantást én is tartogattam akkorra, amikor a professzor már elfordult. Kétlem, hogy bárki számára is előnyös lenne ez a közös kényszermunka, arról nem is beszélve, hogy esélyesen nekem kell dolgoznom helyette is. Nem bíznám rá még a standard hozzávalók beszerzését sem, nemhogy a többit. Abban sem vagyok biztos, hogy meg tudná különböztetni őket valami egyszerű fűszernövényektől a konyháról vagy a gazoktól a kastélykert szélén.
Az óra többi részére viszont igyekeztem a haragomat a feladatok mögé szorítani, pont elég volt a korábbi robbantásos hiba, hála neki, kezdhettem elölről az addig tökéletes bájitalomat… szerencséje, hogy nem küldtem rá még egy átkot, de a fenének kellene ez mellé még egy büntetés, a mostani is elég nagy. De kettesben még határozottan visszatérünk erre, téved, ha azt hiszi, hogy elfelejtem neki mennyi felesleges munkát okoz, miközben ő csak bezsebeli majd a jegyet amiért megdolgozok.
Újabb csepp olaj a még mindig nagyon is élő tűzre, ahogyan közli, mikor meg hol találkozzunk. Kinek képzeli magát? Mégis a szemeimet forgatom miközben összepakolok, csak elmorogva, hogy rohadt sárvérű, hiszen már el is viharzott - pontosabban megvártam, hogy megtegye, mielőtt még muszáj lett volna visszavágnom. Könnyű lenne megfenyegetni, a szavak viszont kevesek a lánynak, de a bántalmazástól Roxmorts óta még mindig összeszorul a gyomrom, még mindig a kövezett úton heverő testek jutnak eszembe. Össze kell szednem magam, de nagyon gyorsan, különben a hozzá hasonló porzsákok fognak ugráltatni. Az elmúlt fél év során mintha határozottan nőtt volna a magabiztossága és a szája is… ha viszont a többiek előtt szólalok fel ennél is jobban, biztos, hogy pálcahúzásig feszülne a dolog. Utálom ezt a helyzetet, már ettől forr a vérem igazán, ahogyan a könyvemet elvéve elindulok, elengedve a fülem mellett pár megjegyzést a többiektől arról, hogy nem csináltam semmit. Gonoszkás mosollyal pillantok a társamra. - Péntek délután meg fogja bánni. - Úgysem lesznek ott akkor, addig háromszor elfelejti, annyira nem… értelmiségi. Az aranyvér sajnos nem minden esetben társul elegendő intelligenciával is.

Késik. Tizenöt percet, sőt, majdnem tizenhat amire hozzám ér. - Nem mindenki érdemli meg a türelmet. - A lenéző pillantásomból pedig kiérezni, hogy ő határozottan nem, bár szerintem enélkül is tudja már. - Igazad van. Te mikor szándékszol elkezdeni? - Rezzenéstelen az arcom, nem akarom, hogy lássa, mennyire irritáló. Már az is sok, hogy tudja. A szempilla rebesgetésére pedig egyenesen undorodva nézek rá. Mit képzel? Szép lány, persze, de nem több egy mocskos sárvérűnél, akit szolgálónak sem vennék fel.

- Sehogy, szerintem menny csak vissza a szobádba, bár kétlem, hogy a megjelenéseden bármi is segíthetne. - Kedvesnek azért határozottan nem kell vele lennem. Azt eddig is erősen gyanítottam, hogy én fogok dolgozni, de csak azért nem bánom, mert nem bíznám rá. Nem bízom annyira a képességeiben, és ami mégfontosabb, benne sem. Elhinném, hogy szándékosan rontana el valamit, nem csupán a hozzá nem értése miatt.
- Feladhatnád. - Tudom, hogy nem fogja, de álmodozni mégiscsak lehet… ha ráküldenék most egy bénító átkot… elkezdhetném nélküle. Még hozzátenném, hogy nagyon ne erőltesse meg a gondolkodást mert még megárt neki, de legfeljebb a sóhajomból sejtheti, hogy maradt még megjegyzésem… csak egyszerűen nem tartom okosnak hergelni, attól csak idegesítőbb lesz. Szóval nem azért indulok utána, mert követném az utasításait, egyszerűen minél gyorsabban túl akarok esni a feladaton és megszabadulni tőle. Neki sem lehet kellemes ez az egész, hiába próbálja kiélvezni az idegesítésemmel. Én is előveszek egy jegyzetet, aminek az egyik felét egyszerűen a kezébe nyomom. - Ezeket keresd, a másik felét majd én. - A könnyebbeket hagyom rá, azokat talán még felismerheti, majd úgyis leellenőrzöm. Talán egy kis haszna mégis akad? Vagy túl sokat remélek?

A visszadobott beszólásra elhúzom a számat némi undorral, hiszen nekem kellett várni rá, és úgy gondolom az egész este folyamán nekem fog kelleni türelmesebbnek lenni. A legtöbb helyzetben az is tudok lenni, ez a lány viszonyt szándékosan idegesítő. - Azt hittem, egy lánynak adnia kell magára. - A saját szavait vágom vissza hozzá, én tudom, hogy az én külsőm rendben van az övé pedig pont nem számít amúgy.
- Vagy csak azért, hogy ne kelljen órákon át a nyakamban lihegned. - Már most kezd fárasztó és irritáló lenni, pedig el sem kezdtük. Valahol derogál a gondolat, hogy helyette dolgoznék, de az, hogy el kell viselnem őt legalább annyira rossz. Arról nem is beszélve, hogy nem bízom a képességeiben, és egyáltalán nem fogom hagyni, hogy miatta romoljon az átlagom.
- Mindent. - Ennél bővebben nem fejtem ki, mert egy egész lista lenne. Feladhatná, hogy ennyire idegesítő, feladhatná, hogy egész este az idegeimen akar táncolni, meg úgy általánosan feladhatná az egész feladatot is, mert még mindig inkább hátráltató tényezőként gondolok rá mint bármiféle csapattársként. Olyan, mint egy parazita, minden tekintetben.
A szemem sarkából elkapom a mosolyát, nem tudom mi van a fejében, de van egy olyan sejtésem, hogy nem tetszene amire gondol. Inkább odatolom elé az én listámat - mert igen, készültem én is - és úgy tűnik át is látott rajta. Nem mintha titkolni akartam volna. - Fogalmam sincs miből gondoltad. - A gúnyt talán még érti, bár ebből a mondatból amúgy is nehéz lenne nem kiérezni. Nincs okom bízni benne, és indokoltan feltételezném, hogy egy adandó alkalommal kiszúrna velem. Inkább választom a célravezetőbb utat, ha neki adom a könnyebbeket akkor kérdés nélkül elő tudja kaparni őket; én pedig majd megoldom a többit, már utánaolvastam aminek kellett és tudom, hogy hol szerezzük be. Tényleg csak túl akarok esni az egészen, és bár korábban azt mondtam a többieknek, hogy majd megbánja, igazából blöfföltem, ahogyan mostanában elég gyakran teszem. Még mindig nehéz erőszakhoz fordulnom, még a hozzá hasonló mocskokkal szemben is. Ők is ugyanz véreznek és… és úgy tűnik, még mindig nem vagyok túl Roxmortson. Pedig lassan már egy éve történt, mégis élesek az emlékek, kísértenek a képek és a sikolyok. Az álmaimban összevegyültek a saját tetteimmel, az egyikben magamat láttam ahogyan az átkokat szórom. Még mindig nem gondolom, hogy megérdemelnék a hozzá hasonlóak, hogy itt legyenek, de a többit? Szóval nem tudom. Amikor lehet, a lelkiismeretem éledő darabkájára hallgatok, máskor szembemegyek vele többé vagy kevésbé - ahogyan Teoval is tettem azzal a félvérrel szemben. De az sem segített kitisztítani a gondolataimat, lemosni róla az emlékeket és visszaállítani az életemet a korábbi medrébe. Még mindig kaotikusak a gondolataim, még mindig felülkerekednek rajtam azok az érzések, amiket Roxmorts után éltem át. Azt reméltem gyorsan elmúlnak, de azóta hónapok teltek el…
Az én listám valamivel hosszabb, mint a sárvérűé, ezért nem is végzek hamarabb, mint ő. Már látom, hogy kezdi abbahagyni a kutakodást, amikor én még az utolsót keresem ami az üvegházban lehet. - Megtalál mindent? - A hangomon még hallatszik, hogy a gondolataim közt van a figyelmem egy jelentős része, igazából az egész keresés alatt máshol voltam egy kicsit.
Ha azt mondja végzett, akkor habozás nélkül lépek mellé, hogy átnézzem miket gyűjtött össze. Ha minden passzol, csak rápillantok, és mindenféle megjegyzés nélkül folytatom a keresést az utolsó levelek után. Ha fél évvel korábban lennénk, esélyesen nem telne ilyen látszólagos békében ez a beszerzés, de nem ott vagyunk, én pedig pontosan tudom, hogy vele egyetlen szikrából is erdőtűz lesz, mert szinte könyörög egy képletes verésért. Minden sokkal egyszerűbb volt amikor még tudta magáról, hogy hol a helye, de valamikor egyszerűen elfelejtette, és azóta sem akarja kiverni a fejéből az álmot, hogy bármivel is több lehet annál, mint aminek született.
Ha képes csendben maradni, akkor csak az után szólalok meg, hogy az utolsó növényem is megvan az üvegházból. - A többit nem fogjuk itt megtalálni. - És már indulok is ki, gondolom követ, de igazából azt sem bánnám, ha nem tenné. De legalább csak ne legyen útban. Bár tőle azt hiszem gyakran ez is túl nagy kérés.

Tudok türelmes lenni ha arról van szó, ugyanakkor vannak dolgok amiket határozottan nehezen tolerálok. A Craven lány ugatása pedig pontosan ilyen. Valahol szánalmas, ugyanakkor nagyon is bosszantó, hogy még mindig nem képes megtanulni a helyét. És az az idegesítő mosolya…
Az arcom kifejezéstelenné vál, legfeljebb az undor az ami rátapad ahogyan folytatom. - Nem, Craven, ez még mindig a saját elvárásaidról szólt. - Ő volt az aki megfogalmazta még az elején, nem én. - Azokat talán még lehet esélyed elérni. - Csak nem bírom tartani a számat, de ezt váltja ki belőlem, ha ennyire irritáló marad, élve megesszük majd egymást még mielőtt a feladat feléig érnénk… tudtam, hogy jobb lenne egyedül elkezdeni és kihagyni őt az egészből. - Elég nehéz elfelejteni, amikor egy pattanó egoolra emlékeztetsz. - A termetbeli hasonlóságok mellett egyformán sikertelenek a megfélemlítésben.
- Gondoltam olyannál maradok amit megértesz. - Hosszú napunk lesz, ezt már az első pillanatban tudtam, de most érzem csak igazán, mennyire. De legalább képes elvenni a listát és keresni a hozzávalókat, ennyi remény még szorult bele. Plusz pont neki amiért érti a gúnyt, de annyira alacsony az a mérce, hogy kellemetlen lett volna nem átkaparásznia magát rajta.
- Innen igen. - Sóhajtok, mert ez még mindig a könnyebb része volt a listának, és ez után jönne az amihez majd nem ártana egy kis csapatmunka is. De azt honnan szerzünk? Látom a listámat lesi, ezért felé tartom fapofával, de hiába nézi, mert semmi sincs bejelölve rajta. - Memória, Craven. - Kipróbálhatja, ha szeretné, bár nem tudom működhet-e nála.
- Nem sok okom van hinni neked. - Nem érdekel a felháborodása, ez most nem csak róla szól, és komolyan nem hiheti, hogy egy közös büntetésnek szánt munka miatt majd jobb szemmel nézek rá. Ha valami, méginkább őt okolom, hiszen miatta vagyunk kénytelenek együtt dolgozni. - Csak ne csinálj felesleges munkát nekünk, nem akarom a szükségesnél tovább húzni az egészet, gondolom te sem… - Elhúzom a számat, most megverekedni nem fogok azokért a hozzávalókért, de remélem, hogy tényleg van legalább egy alapvető sejtése arról, hogy mit csinál. Végülis, olyan dolgokat adtam neki amiket feltehetőleg nem keverhet össze. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem nézem ki belőle…
A többi hozzávalót viszont nem fogjuk megtalálni itt, ezért indulok, és követ ő is. Nagyon is követ, már túl szorosan, hogy felvont szemöldökkel pillantsak le rá. - Szeretnél valamit, Craven? - Gyanúsan közel van, és sejtem miért, de kétlem, hogy neki kellemesebb lenne, mint nekem.
Nem teljesen értem, hogy miről beszél, ezért kicsit értetlenül nézek rá, de inkább lezárom magamról minthogy rákérdezzek, hogy ki az a Sherlock. Biztosan csak egy mugli mondás, de ettől csak még visszataszítóbbnak hat az egész.
- Ne aggódj, nem számítottam arra, hogy felkészült leszel. - Anélkül mondom, hogy ránéznék, csak a listámat futom át mielőtt eltenném. Ezt veheti egy igennek. - Térjünk rá az állatokra, mielőtt még sötétedni kezdene. - Nem akarok még egy délutánt vele tölteni, a növények nem szaladnak el vagy alszanak, szóval azokat megkapjuk szürkületben is, ellenben a többivel. - A furkász megteszi elsőnek. - És már arra is tartok, miközben leveszek a nyakamról egy arany nyakláncot, a végén egy szépen kidolgozott medállal, amiben egy fényes drágakő van. Biztosan fel fogja kelteni a furkász figyelmét is, és lefoglalhatjuk vele amíg szerzünk a szőréből.

- Úgy nézek ki, mint akit aggaszt? - Elhúzom kicsit a számat, mert komolyan? Ennél azért egy kicsivel magasabb intelligenciára számítottam tőle, legalábbis egy jobb visszavágásra. A mosolyát viszont legalább sikeresen letöröltem az arcáról.
- Nem meglepő, rokon lelkek vagytok… - Egyforma kis szerencsétlenek, azt hiszem. Részemről viszont hajlandó vagyok abbahagyni, csak az enyém legyen az utolsó szó, így a befejezés csak rajta múlik igazából. Túl büszke egy sárvérűhöz képest, korábban ezt tudta is, most viszont úgy tesz, mintha nem kellene ennek számítania. Pedig a Roxmortsi események után rájöhetett volna, hogy még én voltam a kissebbik rossz az életében, és igazából van ennél számtalanszor kegyetlenebb dolog is, az, ami elől lényegében én is menekülni kezdtem. Nem akarok olyanná válni… nem akarok az lenni amit ott láttam. De ha a sárvérűnek ekkora arca van, akkor pont az ilyenek áldozata lesz. Egy céltáblát tesz az arca közepére, hogy oda üssenek.
- Nem magadat kell alapul venned, amikor mások szellemi kapacitását méred. - Olyan édesen mosolygok rá ahogyan ritkán lát, de talán még képes felismerni a gúnyt egy mosolyból is. A zsákjához viszont ostoba makacssággal ragaszkodik… hát legyen, őt ismerve ki kellene tépnem erőszakkal a kezei közül, ahhoz viszont most végképp nincs kedvem. Ez az egyetlen ok amiért mégis hagyom, hogy tovább haladjunk, még arra sem téve megjegyzést, hogy végre egyetértünk valamiben.
- A palotapincsik legalább engedelmesek. - Lassan megcsóválom a fejem. Valóban ilyen alacsonyra süllyed? Bár róla van szó, miért is kérdezném… de ha neki jólesik a közelebe mászni, hát legyen. Nem hiszem, hogy túl sokáig nyújtaná, és a furkászok sincsenek annyira távol igazából. Legfeljebb annyit ér el, hogy mind a ketten irritáltak leszünk egész úton - ezt nevezné nyereségnek?
- A szókincsed még mindig képes ámulatba ejteni, Craven. - A szemeimet forgatom eléggé látványosan.
- A furkászoknak tetszeni fog és ez a lényeg. - Nem pedig az hogy mi ez vagy honnan van. Persze az nem lep meg, hogy ennyire hálátlan, főleg úgy, hogy ő nem is hozott semmit. - Tudod egy köszönöm is csodákra képes. - Persze modora sincs, mit várnék el? Bár van oka utálni, az is igaz, több évnyi okot adtam arra, hogy ne nekem tartogassa a kedves szavait. Ennek ellenére bocsánatot kérni sem szándékszom tőle, mert amiket mondtam neki azok jelentős része igaz is volt. Az egyetlen amit változtatnék az az, ahogyan bántam vele. Vele meg igazából sok más hozzá hasonlóval…
- Csak arra, hogy orra ess. - De közben azért előveszem a pálcámat, hogy belebegtessem a furkászok közé a fénylő láncot. Gondolom elég lesz ha eljátszadozok velük amíg ő megszerzi azt a kevés szőrt. Igazából egész aranyosak, attól eltekintve, hogy mennyire bosszantóan bajkeverőek tudnak lenni. Nem igazán figyelem mit csinál a lány, jobban leköt a társaságunk többi része, annyira, hogy még egy mosolyt is elengedek miközben elszórakoztatom a lánccal a csapatot. Meg akarják szerezni nyilván, de sosem mondtam, hogy könnyen adnám - vagy adnám úgy egyáltalán - inkább csak lebegtetem előttük, pont elemelve mielőtt még megkaparintanák. Az egyiknek végül hagyom, hogy rámarkoljon egy keveset, így a sárvérűnek még lehet esélye szerezni a szőréből. Ha nem sikerül és csak pofára esik, B tervnek még mindig ott van a varázslat. Egyelőre viszont szórakoztatóbb lehet nézni ahogy szerencsétlenkedik - bár amíg a furkászokkal játszottam, elfelejtettem figyelni őt. Mindegy, annyira úgysem volt érdekes, ellenben az állatkákkal. Ha végzett a lány, a furkász esélyesen még mindig a nyakláncot markolássza - így vele együtt emelem ki magamhoz. - Ezt viszont visszakérném. - Nyilván nem tetszik neki, ahogyan elvenni próbálom. - Naaa, gyerünk kicsi, tudom, hogy tetszik, de még szükségünk lehet rá. - Hagyom, hogy a ruhámba kapaszkodjon egy kicsit a kezem helyett, közben pedig elkezdek a növények közt kotorászni. - Mit gondolsz erről? - Előveszek valamit, ami szerintem tetszene neki - nem azért, mert fényes, hanem mert ehető. - Csere? - Kedvesebben mosolygok rá, mint a Craven lány valaha láthatott, de leginkább azért mert ez most nem neki szól. A furkász viszont szerencsénkre az étel látványára elengedi a láncot, így azt elrejtem a másik tenyeremben. Amíg eszik, visszacsúsztatom a többiek mellé, majd a lányra pillantok. Ekkor jövök rá, hogy még mindig mosolygok, de ahogy a tekintetünk találkozik, gyorsan abba is hagyom. - Eltetted? - Már a hangom is egészen más, mint pár pillanattal korábban volt, bár egy kicsit meg kell köszörülnöm hozzá. Nem igazán láthatott még így, mint korábban, de igazából nem is nagyon fog, szóval el is felejtheti akár.

- Hippogriff. - Nem is kell gondolkoznom a válaszon, csak tudom. Büszke vagyok, de hűséges azokkal akiket erre méltónak találok; azt pedig már egészen jól ismeri a lány, hogy mennyire tudok veszélyes is lenne úgy általánosan. Úgy általánosan, mert az elmúlt hónapokban azért magamhoz képest nagyon is visszafogott voltam. Persze, szerencsére ez szinte senkinek sem tűnt fel, nagyrészt azért is, mert a Roxmortsi tragédia a legtöbb embert mélyen lesújtott; mindenki elveszített valakit aznap.
- Helyes, a különbség elkeserítő lenne számodra. - Persze, tudom, hogy nem így értette, mert hiába nézne hülyének, nem vagyok az. A lenéző pillantás sem maradhat el a szánalmas próbálkozására. Tulajdonképpen még ha eltekintenénk attól a nem is olyan kis részlettől, hogy sárvérű, akkor is egy idegesítő kis hárpia lenne; bár a maga nemében szinte már szórakoztató ahogyan próbálkozik… vagy minek nevezzük amit művel.
Most megverekedni nem fogok a batyujáért, de ha nem lesznek rendben a hozzávalók, akkor biztos lehet abban, hogy lesznek következmények - a tekintetem is ezzel fenyegeti csendben. Nem egészen ostoba lány, csak illúziókkal áltatja magát. A hozzá hasonlóak bármit is tesznek, közel képtelenek túllépni egy bizonyos szintet.
Mi sem mutatja, hogy mennyire kicsinyes, mint a tény ahogyan közeledni próbál csak, hogy idegesítsen… közben pedig biztosra veszem, hogy neki sem kellemesebb az egész, mint nekem. Komolyan nem értem ezt a lányt. - Az első jó ötleted Craven, biztosra veszem, hogy hasznosabb társ lenne nálad. - Ezt még muszáj kiemelnem.
Szinte már szórakoztató, ahogyan szinte felduzzad az arca a haragtól, ha várnék még egy keveset, talán bele is vörösödne, de helyette egy fölényes mosollyal pillantok le rá, kicsit sem riadva el a dühös tekintetétől. Olyan kicsi az egész lány, hogy nehéz valóban fenyegetőnek hatnia; még a mellkasomig is alig ér fel. Ha nem lenne ennyire szánalmas, még aranyos is lehetne; de nem az. - Csak óvatosan Craven, ha ennél jobban koncentrálsz egy visszavágásra, félő, hogy felrobban a fejed. A helyedben nem erőltetném meg ennyire magamat a gondolkodással, az esetedben ez végzetes lehet. - Nem tudok nem nevetni az egészen.
A furkászokhoz érve legalább kevesebbet kell beszélnünk egymással - én legalábbis ebben reménykedem, de neki más tervei vannak… komolyan mikor veszi a lapot, hogy ha befogná mindkettőnknek jobb lenne? - Nem hiányzik belőlem a modor, csupán nem mindenki érdemli ki. - Most pedig igencsak bájosan mosolygok rá. Távol áll tőlem az illetlenség igazából, valakivel ellentétben neveltek is a szüleim, ugyanakkor tudom, hogy ki az aki megérdemli és ki az aki nem. Eldöntheti, hogy melyik kategóriába tartozik, ennyire talán még az ő kis agyának is futja. - Nahát Craven, kifejező és elegáns, mint mindig. - Látványosan megforgatom a szemeimet amikor bemutat. Ezzel nem győzött meg arról, hogy szorult bele egy cseppnyi jómodor is akár.
Legalább amíg az ékszerrel megkörnyékezem a kis szörnyetegeket odabent - nem, Cravent nem - addig képes lesz befogni a száját, és csodával határos módon még meg is tudja szerezni amiért jöttünk. Nahát, még haszna is lehet…
Az egyik furkász makacsul belekapaszkodott a nyakláncba, ezért egy potyautast is kiszállítok a kerítés mögül. Az a baj ezekkel a kis dögökkel, hogy nehéz haragudni rájuk, mert most is olyan aranyosan néz, hogy akaratlanul is mosolygok neki. Persze ez csak addig tart, amíg újra a  lányra nem kell néznem, a pillantásom és az egész arckifejezésem a pillanat egyetlen töredéke alatt teljesen megváltozik. Szerencséjére nem tett megjegyzést a korábbi jelenetre és szinte gond nélkül mehetünk tovább - és azért szinte, mert még mindig velem kell tartania. Miért is? Mazohista. Hiszen felajánlottam, hogy inkább megcsinálom egyedül jelesre, csak hagyjon.
- Rendben Craven, látogassuk meg a családodat, egy élmény lesz. - Nem tudok nem beszólni neki, ha ennyire gyűlölöm, bár meg sem próbálom megerőltetni magam, hogy kedvesebb legyek vele. Átkokat nem fogok rászórni, de a szavaim azért még pontosan tükrözik a véleményemet róla.
- Milyen nagylelkű. - Megforgatom a szemeimet, amikor megérkezve munkára utasít. Hogy meri? De szerencséjére nem akarom az egész estémet édeskettesben tölteni vele, ezért mozdulok, hogy haladjunk végre a feladattal - de nem az előtt, hogy ne küldenék felé egy igencsak gyilkos pillantást. Pedig megnéztem volna, ahogyan ott dagonyázik, mert őt ismerve lehet ezt választotta volna. Én viszont csak előveszek a zsebemből egy üres tárolót - tényleg készültem - és a pálcámat. - Accio futóféreg. - Könnyeden lendítem meg, hogy az egyik említett féreg amire rákoncentráltam, a közelembe repüljön és felfogjam a dobozban. Remélem nem gondolta, hogy be fogok mászni közéjük… Ez így igazából egy egészen könnyű feladat volt, így egy elégedett mosollyal csavarom rá a doboz tetejét az undorító lényre, elteszem, és anélkül, hogy ránéznék indulok tovább. - Akkor irány az erdő, a holdborjúhoz még mindig korán van. - Komolyan azt hitte, hogy ennél több időt eltöntünk ezzel? Szánalmas. Bár bármit is tenne, nem lenne jobb véleményem róla. - Felismered a növényeket? - Azért mégiscsak rálesek oldalról, mert még mindig nem bízok abban, hogy valós segítség lenne. FIgyel egyáltalán órákon?