Becsuktam magam után a fogda ajtaját és megköszöntem az őröknek a kedves munkát. Nyilvánvalóan nem kedves munkáról volt szó, nem puszta jóindulatból tették meg amit kértem, hanem mert a zsebük most púpos volt a sok galleontól, amit beletömtem. Minden vagyonomat hajlandó lettem volna elverni Levinék szabadulásáért, úgyhogy velük is elég bőkezű voltam. Ezzel magamat is bebiztosítottam, mert ha megszólalnának, hogy lefizettem őket, akkor az is kiderülne, hogy elfogadták az ajánlott összegett, bizonyítottan korrupt aurorokat pedig Potter egész biztosan nem tűrt volna meg a csapatában. Körbenéztem az irodában, keresve a Levin által kijelölt arcot is. Adelaide Lachlan közvetlenül előttem melegítette a férjem ágyát, persze ezzel nem volt semmi problémám, hiszen akkor mi még nem ismertük egymást. Mindenesetre némi elismeréssel adóztam neki, hogy Levin figyelmét felkeltette. Az egyetlen gond az volt, hogy nem tudtam túl sokat róla. Egyedül élt, nem volt senkije, a családja Írországban élt egy farmon, a bátyja meg valahol csavargott, nem volt rajta fogás. Egész biztosan nem tudok senkit megszorongatni két díszmadárral és nem azt hallottam róla, hogy túlzottan érdekelné a saját élete. Nehéz eset. Azonban minden sokkal de sokkal egyszerűbbé vált, amikor megláttam, kivel merül mély beszélgetésbe és rádöbbentem, hogy ki is a társa. Lionel Weasley. Tökéletes. Határozott léptekkel, pillanatok alatt ott termettem az asztaluknál. - Weasley, maga velem jön -közöltem vele ellentmondást nem tűrő hangon. -Te maradj csak a fenekeden, csillagom. -Láttam, hogy Lachlan is már állt volna fel, de nem akartam, hogy ő is ott legyen velünk. Milyen aggodalmasan nézett Weasleyre, egyem azt a drága szívét, hát ennyire félti tőlem? Jogos mondjuk. Weasleyvel a nyomomban kisétáltam a folyosóra, egyenesen a végébe, ami most teljesen üres volt. A mosdókat senki nem használta, ha meg igen, valószínűleg jobban el volt foglalva azzal, mint velünk, a takarítószertár pedig senkit nem érdekelt. Még engem sem. - Meg fog tenni ma nekem valamit, estig van rá ideje -közöltem vele, átnyújtva neki a papírt, amire Bertie rendelését írtam fel. -Zsebpiszok köz, a férfi neve Baz. Még ma este legyen bent nála minden, ami ott áll a lapon. Kérdés? -Nem lehetett kérdése. Egyetlen válaszlehetősége volt, a "rendben", vagy ennek valamelyik változata.
Vendég
Vas. Feb. 09, 2020 1:47 am
Mrs. Dolohov & Mr. Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Már hosszú napok óta tartott a nyomozás és a szálak nem kibogozódni látszottak, hanem egyre inkább összekuszálódtak. Hunter Tuttle volt az egyetlen gyanúsított, akit sikerült kizárnunk a listáról, helyette azonban jöttek más gyerekek és felnőttek, akikre valamiért rávetült a gyanú árnyéka. Újabb és újabb részletek derültek ki a bál estéjéről és Kyle múltjáról is. Verekedés, bántalmazás, nemi erőszak, kábítószerek... minden szerepelt a repertoárban, és mégis ő maradt az áldozat, akiket pedig gyötört, azok a vádlottak padján ültek. Azóta is sokat gondolkodtam Caroline Dolohov vallomásán, arra, ahogy egy idegösszeomlás szélén állva mesélte el a kihallgatószobában, hogyan erőszakolta meg Kyle Briggs. A lány mégsem szabadult, sőt, egyre előrébb kerültek az apjával a gyanúsítottak rangsorában, megvolt az indítékuk a gyilkosságra és még mindig nem sikerült olyan alibivel előállniuk, ami bizonyíthatta az ártatlanságukat. Láttam Fiona Dolohovot végigvonulni a parancsnokságon, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Nem tudtam róla ugyan, hogy behívták volna kihallgatásra, de úgy sejtettem, csupán ennyiről lehetett szó vagy csak halálosan meg akarta fenyegetni Pottert. Nem törődtem az érkezésével és azzal sem, amikor újból felbukkant viszonylag hosszú idő múlva. Éppen Lachlannel beszélgettem, még csak nem is a nyomozásról, a hétvégi kviddicsmeccs eredményeit tárgyaltuk meg. Az írek csaptak össze a franciákkal, izgalmas mérkőzés volt. Ekkor rondított bele a képbe Mrs. Dolohov. - Aranyvérűéknél így szokás kérni valamit? Hűha... - Nem tudtam hova tenni a stílust, de azt végképp nem, hogy mi a Merlin heréjét akarhatott tőlem. A bálon beszéltünk először és utoljára, akkor is pusztán azért, mert kényszeredetten összezártak minket a nagyterembe és kellemesebb társaságban ígérkezett a mágiaügyi miniszternél. Különben nem volt az. Ennek ellenére követtem, pusztán kíváncsiságból is, habár felháborítónak találtam a hangot, amit megengedett magának Lachlannel szemben. Nem tettem szóvá, nem akartam felesleges konfliktust és magamban annak tulajdonítottam a lekezelő stílust, hogy nem szívesen bámulta a férje exét. Megesik az ilyen. - Lenne néhány kérdésem. Már ne haragudjon, de ugyan mi a tökömért tenném meg? - vettem el tőle a lapot. Végigfutottam a ráírt sorokat, nem kellett hozzá zseninek lennem, hogy felfogjam, mi is ez a bevásárlólista és ahhoz sem, hogy tudjam, kinek kéne bejuttatnom mindezt. Mégis miből gondolta Fiona Dolohov, hogy én ezt megteszem neki? Szerinte féltem a férjétől, aki jelenleg egy lépést sem tehetett anélkül, hogy az aurorok őt vizslatták volna? És mire kérhette Bertie-t, amiért ez volt a fizetség? Mert nyilván nem puszta kedves gesztusról volt szó, már amennyire két gramm drogot és a hozzá való "felszerelést" lehetett annak nevezni. - Még egy kérdés: mire vette rá azt a nyomorultat és miből gondolja, hogy nem fog visszatáncolni, ha megkapta az adagját? Bertie, baszd meg, mibe keverted magad és engem is? Örültem, hogy Lachlan nem hallotta ezt a beszélgetést, már az is éppen eléggé kikészítette, hogy hallotta a kollégákat Ollivanderről beszélni. Egyrészt úgy emlegették, mintha egy zsák szemétről lett volna szó, másrészt pedig mind arról számoltak be, hogy Bertie napról napra szarabbul volt. Egyszer jártam bent nála, gondoltam, ránézek Lachlan kedvéért. Utólag azt mondtam, hogy aludt és emiatt volt alkalmam semmit sem kérdezni tőle. Valójában csak nem akartam megmondani Lachlannek, hogy milyen állapotban találtam az újdonsült legjobb barátját.
- Igen, pontosan így -mosolyogtam rá minimális őszinteség nélkül. Mocskos mód nem érdekelt a véleménye rólam és a stílusomról, most egész biztosan nem. Ha más helyzetben lettünk volna és nem kaptam volna szoros határidőt Bertie-től, amit be akartam tartani, akkor talán kedvesebb lettem volna és foglalkoztam volna hasonlóan felesleges dolgokkal. Ezúttal viszont csak az volt fontos, hogy Bertie még ma este megkapja az anyagot. - Tudnék mondani rá legalább négy jó okot, hogy megtegye. De legyen inkább öt -pillantottam az aurorparancsnokság irodáinak fő ajtaja felé. Innen még egész jól ráláttunk. -Majd szóljon Lachlannek, hogy a kutyája szétrágott egy guriga papírtörlőt, ami leesett a konyhapultról és elég nagy mocsok fogja várni otthon. Ó, és kapott egy képeslapot a bátyjáról, nagyon kedves szavakat írt rá, hiányolja, alig várja, hogy találkozzanak, de úgysem fog hazajönni még egy darabig. Szomorú, szegény nagyon magányos lehet otthon. Pedig aurorként igazán tudhatná, hogy egyedül élni, nőként, kertvárosban, elég nagy rizikótényező lehet egy esetleges betöréshez, még nagytestű házőrző mellett is. Pláne, ha véletlenül éppen otthon van és a betörésből rablás, netán rablógyilkosság lenne. -Végig Weasley szemébe néztem, figyelve a reakcióit. Nyilvánvalóan nem a társa volt az első és legfontosabb az életében, de ahogy elcsevegtek a kviddicsről az előbb, legalább azt biztosra vehettem, hogy nem gyűlölik egymást. Talán ez éppen elég lesz neki. Vagy mégsem? Sebaj, folytatom szívesen. -Szegény Tristan nagyon készül a vizsgáira, még most, otthon is, pedig az öccse folyton a nyakán lóg. Délután azért elvitte Brutust fagyizni, aki két hatalmas gombóc csokit kért, pedig tudta, hogy nem fogja megenni és a testvére is figyelmeztette rá. A csokis a kedvenc fagyija, ugye? A bébiszitter is mindig azt vesz neki, hogy is hívják azt a kedves lányt? Debbie, ha jól emlékszem. Brutus nagyon kedveli őt. Az egyetlen probléma, hogy elég kiszámítható a napi rutinjuk, nehogy valaki véletlenül kifigyelje és megtanulja. -Rengeteg mindent tudtam volna még mondani, de nem akartam. Egyelőre elég lesz ennyi is, ha pedig pattogna tovább, akkor folytatom. Addig fogom mondani, amíg kellően be nem szarik ahhoz, hogy megtegye, amit akarok. Belenyúltam a táskámba és kivettem belőle egy kis erszényt, tele galleonnal, azt is Weasley kezébe nyomtam. - Ez bőven elég lesz mindenre, ami a listán szerepel. Azzal pedig ne foglalkozzon, hogy én mit beszéltem meg Bertie-vel, ez egyedül kettőnkre tartozik. És ne aggódjon, nem mer nekem ellentmondani, ahhoz nem elég bátor. -Kedvesen rámosolyogtam. - Készen vagyunk mindennel? Nagyon szuper. Estig jusson be Ollivanderhez minden, amit kért.
Vendég
Vas. Feb. 09, 2020 6:07 pm
Mrs. Dolohov & Mr. Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Nagyon hamar lefagyott a gúnyos mosoly az arcomról. Lefagytam a sokktól, talán pislogni is elfelejtettem, miközben elborzadva bámultam Fiona Dolohovra. A férjéről nem sok jót feltételeztem, de őt amolyan kirakatfeleségnek gondoltam, amióta csak betették együtt a lábukat a Minisztériumba. Mindenki tudta persze, hogy megvan a magához való esze és talpraesett nő, de mindenki azt feltételezte, hogy a férje mellett csak díszként funkcionál, aki igazán dekoratív és jó benyomást tesz mindenkire a politikai célú rendezvényeken. Senki sem gondolta, hogy Mrs. Dolohov túl sokat intézkedne önállóan vagy akár csak fele annyi hatalma lenne, mint a férjének. Én is azok közé tartoztam, akik ezt hitték. Tévedtem. Kurva nagyot. - Magába egy csepp gátlás sem szorult? - nyeltem egy nagyot. Ellenkezni akartam, de képtelen voltam rá. Nem akartam senkinek a házimanója lenni, akit utasítgathatnak, zsarolhatnak, aki olyan feladatokat vállal el első füttyszóra, amiért elveszíthette a munkáját, de akár még Azkabanba is kerülhetett. Mert egy ilyen húzással határozottan az állásomat kockáztattam és hiába tálalta egyszerű feladatként, a lebukás veszélye óriási volt. Azonban értettem a célzást. Mi a rosszabb, kockáztatni az Azkabant vagy veszélybe sodorni Lachlant, sőt, a saját gyerekeimet? Felfogtam, mit akart mondani ezzel: tagadjam meg nyugodtan a kérését, de a szeretteim látják kárát. Talán nem ölette volna meg őket. Talán. De elviselném akár azt is, ha Fiona Dolohov áskálódása miatt a fiam sosem jutna be az Akadémiára, holott évek óta ez a legnagyobb álma? Hogyan száradhatna az én lelkemen, ha Brutusra annyira ráijesztenének, hogy az maradandó lelki károkat okoz? És még annyi és annyi lehetőség létezett, amivel árthatott volna nekik. Lachlant is féltettem, bármennyire nem akartam beismerni magamnak. Elvettem a pénzt, hiába undorodtam tőle. - Készen vagyunk mindennel. - Csak ennyit válaszoltam, ugyan mi mást tehettem volna? A falba akartam csapni a saját fejemet, amiért képes voltam idáig süllyedni. De a gyerekeim és Lachlan... őket nem tehettem ki veszélynek a saját büszeségem miatt. Lachlan ki fog készülni, ha ezt megtudja... Így is halálra aggódta magát Ollivander miatt, de eddig meg tudta győzni magát arról, hogy minden rendben lesz körülötte, hiszen nem gyilkossággal gyanúsították. Hát kurvára semmi nem volt rendben. De tudtam, hogy mi fogja leginkább megviselni Lachlant: most már nem hazudhatta magának azt, hogy Bertie más, mint a többi függő. Éppen ugyanolyan volt, eladta magát két grammért. Szó szerint annyiért. És ez engem mi a lófaszért érdekelt? - Menjen haza, inkább foglalkozzon Caroline pátyolgatásával, arra lenne szüksége, nem erre a szarkavarásra. - A zsebembe süllyesztettem a pénzt és a papírcetlit. Essünk túl rajta minél hamarabb és reméljük a legjobbakat...
Egyik részem nagyon elégedett volt a döbbent arccal, amit sikerült rávarázsolnom és a sápadtságra is, az azonnali félelemre és megadásra. Ez volt a nagyobbik részem. Jó érzés volt érezni a hatalmat felette, azt, hogy ilyen hamar leszereltem és gond nélkül elintéztem magamnak (és Bertie-nek) ezt az akciót. A kisebbik részem sajnálta őt és bűntudatot érzett. Szegény embernek meghalt a felesége, én pedig még a gyerekeit is megfenyegettem, még akkor is, ha valamelyik része teljesen üres volt. Eszem ágában sem volt megöletni őket, de az életüket tönkretehettem, ha akartam. Szerencsére erre nem volt szükség. - Egy csepp azért csak van, de nem most fogom felhasználni. -Soha nem voltam gátlásos típus, már gyerekként sem. Tizenéves koromban volt a legrosszabb, meg most sem volt kutya, de már teljesen másban nyilvánult meg mint ezelőtt. Azt hiszem, ez másokra sokkal veszélyesebb, mint ezelőtt, akkor inkább csak saját magamat fenyegettem potenciális szifilisszel és chlamydiával. Becsuktam a táskámat és kényelmesen a karomba vettem. Készen álltam rá, hogy hazamenjek a családomhoz, még a bundakabátomért kell bemennem Levin irodájába és meg is vagyok. Reggel pedig meglátjuk, hogy mennyire voltak sikeresek a kis küldetésükkel és milyen állapotban lesz Bertie. - Pontosan azt fogon tenni, ha hazamegyek. Mindent, amit ön szarkavarásnak nevez, csakis a családomért teszem. És engem nem érdekel az sem, ha ezer emberen kell átgázolnom, a férjem és a lányom szabadsága és jóléte mindennél fontosabb. Úgy gondolom, ezt ön is megérti. -Már éppen elindultam volna, de végül megtorpantam és visszafordultam felé. -Ha probléma akadna a ma esti programmal, akár odakint, akár idebent, keressen meg. Elintézem, hogy ne legyen belőle semmi. A holnapi viszontlátásra, Mr. Weasley és sok sikert! -Azzal megfordultam a sarkamon és ott is hagytam.
Vendég
Hétf. Feb. 10, 2020 11:25 am
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
A lelkem mélyén talán megértettem, hogyan lehetett képes erre Fiona Dolohov. Én is bármit megtettem volna a gyerekeimért, ölni tudtam volna Tristanért, Lynért, Celiáért és Brutusért. Mégis, amilyen ridegen közölte velem, hogy képes lenne ártani a családomnak és Lachlannek, tönkretenni az egész életemet, egyszerűen nem tudtam együttérezni vele. Elkeseredett voltam, de méginkább mérhetetlenül dühös. Mrs. Dolohovon nem vezethettem le a haragomat, sőt, senkin sem, pedig szívem szerint besétáltam volna Bertie Ollivanderhez és szétvertem volna azt a hülye narkós fejét. Komolyan képes volt két gramm anyagért kockára tenni Lachlan karrierjét? Mert én nyilván nem érdekeltem, de tudhatta, hogy ezzel akár őt is bajba sodorhatja. Már ha egyáltalán tudott bármiről vagy volt bármibe beleszólása... Valószínűleg nem volt, de muszáj volt gyűlölnöm érte, nem tudtam felmenteni. Még néhány percig némán álltam a folyosón, miután Fiona Dolohov távozott. Mélyeket lélegeztem, próbáltam lehiggadni. Nem lesz baj, Lyle, meg tudod csinálni, végülis ez a hülye picsa megígérte, hogy elsimít minden esetlegesen felmerülő problémát. Nem nyugodtam meg ettől, de mire visszamentem az irodába Lachlanhoz, legalább már nem akartam sürgősen beverni valakinek a képét. Nem akartam elmondani Lachlannek, milyen munkát kaptam. Ha nem lett volna szükségem rá, valószínűleg nem is tettem volna. Meg tudtam vásárolni egyedül, amit kértek, de abban már segítség kellett, hogy észrevétlenül bejuttassam Ollivandernek és addig távol tartsunk tőle mindenkit, amíg kijózanodik. Bármit is ígért az a nő, attól én még el akartam kerülni a lebukást, nem játszhattam az állásommal, nekem nem volt az életemben egy Levin Dolohov, hogy teletömje a zsebemet pénzzel. - Fiona Dolohov rávette valamire a narkós faszidat - nyomtam a kezébe a papírcetlit. - Most elmegyek a Zsebpiszok közbe, megveszem ezt a szart neki. Nem kell velem jönnöd, csak kiborulnál. De utána segítened kell, egyedül nem tudom bevinni neki. Nem állt szándékomban megosztani vele, hogy Fiona mivel fenyegőtözött. Nem kellett tudnia a részleteket, éppen csak annyit, ami feltétlenül szükséges volt a munka elvégzéséhez. - Fogalmam sincsen, miben egyeztek meg, mielőtt megkérdeznéd. Valószínűleg holnap kiderül, mert az a szemét kurva holnap reggelig helyre akarja pofozni Bertie-t. Ő meg persze kapott az alkalmon, hogy is mondhatott volna nemet...
Nagyon nem örültem neki, hogy Fiona Dolohov így megjelent az asztalunk mellett és egyetlen gyors mondattal elhívta Weasleyt mellőlem. Nagyon gyanús volt az egész és az első perctől kezdve aggódtam, hogy vajon mit akarhat tőlünk. Vagyis, ahogy elnézem, csak Lyle-tól, mert engem azonnal visszautasított a helyemre, amint megpróbáltam megmozdulni. Nem mondom, mástól nem tűrtem volna el, hogy így beszéljen velem és azonnal visszapofáztam volna, de annyira meglepett, hogy nem tudtam mást tenni, csak döbbenten visszaültem a helyemre. Egyetlen pillantást vetettem Weasleyre, de ő addigra már elindult kifelé Mrs. Dolohovval, én pedig nem tehettem mást, mint vártam. Pár percnél több aligha telhetett el, ennyi idő volt a beszélgetésük. Nem mondom, én ezidő alatt is alig tudtam megülni nyugton a hátsómon, mert mindenképpen tudni akartam mi történik. Biztos nem lehetett jó, ha Fiona kirángatta egy privát elbeszélgetésre... Szerencsére hamar visszaért, de elég nyilvánvalóvá vált, hogy ez a rövid idő is túl sok volt. Nem volt lehetőségem megszólalni, azonnal beszélni kezdett és a kezembe nyomta a papírfecnit, rajta a rövid írással. - Bertie vibe-ot használ? -szólaltam meg halkan, képtelen voltam észhez térni a döbbenettől. Ismertem a vibe-ot, arról is beszélt nekem sokat, amikor készültünk a Baziliszkusz báros magánakciómra. Nem volt egy kedves drog, nagyon nem, persze a legtöbb egyáltalán nem az, de a vibe... Nem mondom, lehetett volna sokkal rosszabb is, de ez sem az volt, amire én számítottam. -Veled mehetek, minden oké. Nem lesz bajom. -Ez rohadtul nem így volt, már most kiakadtam, de elnyomtam magamban. Nem akartam, hogy lássa és még kevésbé akartam egyedül hagyni egy ilyen rizikós feladat közepén. Felnéztem Weasleyre és amikor ismét rádöbbentem, hogy mennyire sápadt az arca, azonnal sikerült egy kis időre elfelejtenem Bertie-t és a vibe-ot. - Mit mondott Fiona? -kérdeztem rá ellentmondást nem tűrő hangon. -Ugye nem fenyegetett meg? Ha megtette, én kitekerem a nyakát. Mondj el mindent, és ne hazudj!
Weasley & Lachlan
Vendég
Kedd Feb. 11, 2020 12:11 am
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Nem akartam beszélgetésre fecserélni az időt. Nem érdekelt Lachlan aggodalma, leszartam mivel mérgezte magát Ollivander és kurvára hidegen hagyott a saját lelki állapotom is. Csak túl akartam esni ezen a melón, sikerként elkönyvelni és ezzel távol tartani Fiona Dolohovot a családomtól. Ha képes lettem volna mindezt egyedül megoldani, Lachlan soha, semmit nem tudott volna meg ebből az egészből, éppen ezért, nem akartam vele cseverészni a feladat részleteiről. - Az van odaírva. Eddig azt hittem, heroint tol, ezek szerint tévedtem. Remélem, nem fog megdögleni a felügyeletem alatt. - Éppen ennyire érdekelt, hogy Ollivander milyen kábszert tolt magába. Adagolja túl magát, úgy hal meg, ahogyan szeretne, de ezt a munkát ne merje tönkretenni. - Jó, gyere, te tudod, én aztán leszarom. Az elmúlt napokban és hetekben valószínűleg nem hagytam volna neki, hogy velem tartson, mert a vak is látta, hogy megviselte ez a helyzet. Kötődött ahhoz a narkós nyomorulthoz, aggódott érte és most valószínűleg fájt neki szembesülni vele, milyen egy függő. Vagy hogy egyáltalán mire függött rá Bertie, mert ezek szerint teljes meglepetésként érte. Annyira naiv volt... Most azonban nem tudtam az ő lelki békéjével foglalkozni. Képtelen voltam győzködni róla, hogy inkább maradjon itt és ne kínozza magát, hiszen a munkának ezt a részét egyedül is el tudtam végezni. Jelenleg csak az érdekelt, hogy megtegyem, amit "kértek" tőlem. Kizárólag a gyerekeim jóléte érdekelt. És Lachlané is, azt hiszem, már ami a fizikai épségét illeti. A lelkével foglalkozzon ő maga, én különben is megmondtam neki, hogy ez lesz a vége, ha ilyen alakokkal tölti a szabadidejét. - Mit számít ez? Kurvára mindegy, hogy mit mondott, most csak az számít, hogy megcsináljam, amit akar. Ha jönni akarsz, szedd össze a cuccaidat és induljunk, ma estig el kell intézni mindent és reggelre még ki kell tisztulnia annak a narkós köcsögnek. - Felkaptam a szék támlájáról a kabátomat és sietősen elindultam kifelé az irodából. Nem voltam hajlandó egy perccel tovább sem álldogálni az irodában azt elemezgetve, hogyan zsarolt meg Fiona Dolohov és hogy ez milyen rémületet keltett bennem és hogyan idézte fel Elaine halálát. Ne is álmodjon róla, hogy erre fogjuk pazarolni az értékes időt.
Örvényként kavarogtak bennem a gondolatok. Fogalmam sem volt, mivel tehetném jobbá a helyzetet, mivel tudnám semlegessé vagy csak egy kicsit könnyebbé tenni a tényt, hogy Bertie mivel mérgezi magát már ki tudja mióta. Jobb, mintha heroint tolna? Még ebben sem voltam biztos, hogy ez igaz egyáltalán, így nem tudott megnyugtatni. És mégis hogyan titkolta ezt ilyen jól előlem? Vajon mennyi akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy józanon legyen mellettem? És ezt most mennyire nézzem pozitívumnak vagy sem? Picsába. Nagyon, nagyon furcsa volt Weasley viselkedése, de az egyetlen dolog volt, ami segített nem gondolni arra, hogy mi lehet most Bertie-vel és mi volt vele mindig, amikor nem nálam töltötte az éjszakát. Erre még gondolni sem akartam, mert annál rosszabbul éreztem volna magam, és az az eddigi stresszel összetéve borzasztóan elviselhetetlennek tűnt. Weasley egyébként is fontosabb volt, mert ki tudja, Fiona Dolohov miket mert mondani neki. És most csak úgy engedné, hogy vele menjek? Azt nem hiszem, ezzel csak még jobban megerősített abban, hogy valami nagyon rossz van készülőben. Kissé kezdtem félni. - Weasley, állj meg! -szóltam utána, ahogy elindult kifelé. Olyan gyors volt, hogy időm is alig volt reagálni rá. Felpattantam a székből és futva követtem kifelé, hátrahagyva kabátot, jelvényt, de még pálcát is. Úgysem fogok vele menni. A folyosó közepén értem utol és akkor megragadtam a karját, hogy megállítsam és magam felé fordítsam. - Nem fogok veled menni, mert tudom, hogy nem akarod és én is tudom, hogy jobb, ha itt maradok, csakis magam miatt. De most mondom el először és utoljára, hogy a társad vagyok, baszd meg, a társad. És akármennyire döbbenetes, szeretnék normálisan, együttműködve dolgozni veled, amit kurvára megnehezítesz a kis macsóskodásoddal és azzal, hogy ha kérdezek valamit, nem válaszolsz, mert "majd te úgyis jobban tudod és amúgy is mit számít". Nekem igenis számít, mert kibaszottul aggódom most érted és félek attól, amit Fiona mondott neked, legyen bármi is az. -Elengedtem a karját és elléptem tőle. -Menj, intézd el azt a szart, aztán majd ha lenyugodtál és hajlandó leszel rá, megbeszéljük. Nem vártam meg, amíg magától elindul kifelé, csak hátat fordítottam neki, hogy visszamehessek az irodába.
Weasley & Lachlan
Vendég
Szer. Feb. 12, 2020 7:59 am
Ha Fiona Dolohov nem fenyeget meg, bizonyára éreztem volna némi szánalmat Lachlan iránt. Nem tudtam hogyan és milyen minőségben, de szerette Bertie Ollivandert, hiába mondtam neki, hogy tartsa meg tőle a távolságot, nem tette és a szívéhez nőtt az az idióta. Nem értettem az okokat, de a nyilvánvalót kár lett volna tagadni. Nem bírtam felfogni, hogyan érhette Lachlant meglepetésként, ami a papírra volt írva, de sokkolta, szenvedett az információtól, amit Mrs. Dolohov volt olyan kedves és ránk zúdított. Aggódott Ollivanderért, valószínűleg a friss és törékeny kapcsolatukért még inkább. De nem értem rá sajnálni. Nem tudtam sajnálni, amikor most csak egy valamire koncentrálhattam. A nyakamat tettem volna rá, hogy ellenkezni fog, erőszakoskodni, hogy most azonnal beszéljem meg vele a történteket, mintha legjobb barátok lettünk volna. Nem voltunk azok, de jelenleg még Rodyval sem akartam volna csevegni. - Jó, ha ennyire aggódsz és ennyire segíteni akarsz, akkor takaríts el mindenkit Bertie közeléből, mire visszaérek. Hazudj valamit, mit tudom én, képtelen vagyok kitalálni most valamit, oldd meg. És ne menj be Ollivanderhez, mert nem hiányzik nekem, hogy kikészülj. - Mi a faszért foglalkoztam a lelki békéjével? - Fiona Ddolohovtól pedig egyikünknek sem kell tartania, ha ezt sikeresen végigcsináljuk. Úgyhogy menj és küldj el onnan mindenkit, mindegy hogyan, csak legyen meg. Nem vártam meg a válaszát, csak elindultam a lift irányába, hogy aztán az Átrium kandallóiból a Zsebpiszok közbe mehessek. Nem volt nehéz megtalálni a Baz nevű pasast. A második ember, akinél érdeklődtem, készségesen megosztotta velem, hogy hol dílerkedik, majd hozzátette, hogy inkább Bertie Ollivandernél keresgéljek, mert "jobb az áru, már ha képes vagy elviselni azt a faszkalapot". Legalább más is osztotta a véleményem róla. Baz egy pincelakásban dílerkedett, harminc körüli pasi volt, nem éppen bizalomgerjesztő külsővel, hozzá képest Bertie úgy nézett ki, mint a Wizengamot főmágusa. Nem kérdezett semmit, csak a kezembe nyomott mindent, amit kértem, miután letettem elé a pénzt. Természetesen bőségesen elég volt rá az összeg, amit Mrs. Dolohov adott. Visszajutottam a Minisztériumba. Ha azt hittem, hogy mostanra nyugodt leszek, akkor tévedtem. Most jött a neheze. Kurva ideges voltam. Lachlan ott várt az ajtónál, ami mögött Bertie-t kényszernyaralásra kárhoztatták. Senki mást nem láttam a folyosón. - Megszereztem. Akkor nem fog ránk rontani senki? Mennyi időnk van és mennyi kéne? Nem ismerem ezt a szart túl jól - mutattam a zsebemre, ahol mágikusan összezsugorítva ott pihent Ollivander megkésett karácsonyi ajándéka. - Gondolom most pár óráig vállalhatatlan állapotban lesz és nem kéne látnia a kollégáknak.
Vendég
Szer. Feb. 12, 2020 6:14 pm
Nagyon szerettem Bertie-t, talán még jobban is a kelleténél. Nem voltam szerelmes (nem belé), nem képzeltem el magunknak tündérmesébe illő jövőt, ahol lesz majd tizenhat gyerekünk és kurva boldogok leszünk, az auror és a drogdíler. Szürreális volt még belegondolni is ebbe, mint lehetőségbe. De nagyon fontos volt számomra az a drogos kis pöcs és nem akartam elképzelni nélküle az életemet. Éppen ezért tagadtam eddig olyan hevesen a nyilvánvalót... Rettegtem attól, hogy ez véglegesen széthúzna minket és úgy kéne kitörölnöm Bertie-t a mindennapjaimból, mintha a kutyaszart zacskóznám be és dobnám ki a kukába. Képtelen lettem volna megtenni. Hosszú ideje Bertie volt az egyetlen, akit közel éreztem magamhoz és elviselhetetlen volt a gondolata, hogy magamra maradjak megint. - Rendben, megcsinálom -bólintottam, továbbra is elég mogorván. Legalább nem akart nekiállni vitatkozni, akkor egész biztosan megtéptem volna, mint egy rossz kurva a másikat. Azt hiszem, egyikünk sem volt a legjobb lelkiállapotban mostanában, úgyhogy határozottan jó ötletnek tartottam, hogy ne maradjunk egymás mellett. Kellett az a friss levegő és egy kis magány, hogy lenyugtassam magam, azt hiszem, ő is így lehetett vele. Visszaérve a parancsnokságra megtorpantam egy percre. A fogda előtt két őr beszélgetett, nem igazán foglalkoztatta őket az, hogy valaki van odabent mögöttük, ránézésre mindenük tele volt már ezzel a munkával. Szuper, hátha az elég lesz, de azért kéne valami jobb. Az agyam nem akart dolgozni, azt hiszem, túl ideges voltam hozzá, hogy valami használhatót kitaláljak. Maradt az egyetlen megoldás: hagyatkozzunk arra, hogy a két Dolohov nagyon ijesztő. Működött. Nem tudom, hogy miért és hogyan, de a Dolohov név említésére mindkettő elsápadt és úgy iszkolt el, mintha avadával fenyegetnék őket. Volt egy olyan érzésem, hogy már találkoztak Fiona Dolohov elragadó személyével. - Azt mondtam nekik, hogy egy fél órára húzzanak el, meggyőződésük, hogy Fiona visszajön, kissé beszarathatta őket. Annyi csak elég lesz, nem? Úgysem fognak bemenni hozzá, megnéztem a táblázatot az ellenőrzésekről, csak nagyjából két-három óra múlva mennek megint. A drog nem tudom, meddig hat, max két óra, utána meg az, amikor lejön róla, de ezek úgyis hülyék mint a segg, nem fogják tudni a különbséget az elvonási tünetek és eközött. -Egy fél percig hezitáltam, mielőtt megint megszólaltam volna. -Beszélni akarok vele. Csak egy mondatot, van egy kérdés, amit fel kell tennem neki.
Weasley & Lachlan
Vendég
Csüt. Feb. 13, 2020 5:18 pm
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Nagyra értékeltem, hogy nem ellenkezett, jelenleg nem volt sem idegzetem, sem erőm, sem időm őt győzködni arról, hogy mivel tudná hasznossá tenni magát a lelki békém helyetti aggodalom és pattogás helyett. Mert attól semmi sem lett jobb, semmi sem oldódott meg, hogy mély lelkizést folytattunk a minisztériumi folyosókon, kurvára nem voltak tőle biztonságban a gyerekeim. Bármennyire is szürreális, Tristan és a testvérei épségének jelenleg az volt a záloga, hogy Bertie Ollivander nyugodt körülmények között betéphessen a fogdában. Mi a tökömért lettem én auror? Lachlannek sikerült eltakarítani a fogdát felügyelő két aurort a képből, nem kellett volna meglepődnöm, hogy ilyen sikert aratott Fiona Dolohov megemlítése. Ha az imént nem fenyegetett volna meg, nevetségesnek találtam volna, hogy bárki is így fél attól a kicsi, szőke nőtől, aki tűsarkúban is éppen csak a vállamig ért. - Nem, valószínűleg nem tudnak majd különbséget tenni, az pedig már nem a mi gondunk, hogy holnapra jól lesz. - Homlokráncolva meredtem Lachlanra. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán be akarja tenni a lábát Ollivanderhez, az elmúlt napokban eszébe sem jutott beszélni vele. Pontosabban eszébe jutott, minden bizonnyal, éppen csak nem törte magát érte, hogy be is jusson hozzá. Bizonyára félt, hogy mit talál majd az ajtó mögött. Nyilván nem azt a pasit, akivel olyan jól érezte magát mostanság. - Minek? Azt mondták, hogy napok óta csak fekszik és rókázik meg nyöszörög a fájdalomtól. De nekem mindegy, te tudod... Nem voltam Lachlan bébiszittere, hogy eldöntsem helyette, mi lenne jó neki és mi nem. Ha ki akar készülni, akkor felőlem tegye... Nem voltam most abban a lelki állapotban, hogy helyette is gondolkodjak és én szinkronizáljam a nem létező józan eszét. A varázspálcámmal a kilincsre koppintottam, kattant a zár, majd kinyílt előttünk az ajtó. Bertie a priccsen feküdt, épp csak néhány hajtincs lógott ki a takaró alól, így is látszott, hogy magzatpózban kuporog. Nyögve lehúzta a fejéről a pokrócot. Szarul nézett ki, üvöltött róla, hogy semmit nem alszik már egy ideje, a szeme alatt hatalmas fekete karikák húzódtak, rémisztően sápadt volt, látszott, hogy a kiszáradás szélén áll és megállíthatatlanul remegett. Most láttam csak igazán, mi a különbség a pia és a drogok között. Nekem ezen sosem kellett keresztül mennem. Viszont Bertie olyan régóta mérgezte már magát és ahogy Mrs. Dolohov kis cetlije is mutatta, olyan kemény cuccokkal, hogy valószínűleg tényleg képtelen volt anyag nélkül létezni. - Itt van, amit az a szemét ribanc ígért neked, remélem, boldog vagy. - Nem tűnt boldognak.
Sejtettem, hogy nem fogja jó szemmel nézni a kis ötletemet, hogy beszéljek Bertie-vel. Valószínűleg be sem akart engedni eredetileg, hogy ne lássam így őt, amiért valahol nagyon hálás is voltam neki, de most nem erre volt szükségem. Azaz de, éppen ez lett volna most a legjobb, ha továbbra is elfordítom a fejem, de ezt nem tehettem meg. Muszáj volt feltennem neki ezt a kérdést, amit akartam, mert tudtam, hogy ha nem teszem, akkor utána nagyon bánni fogom. - Tudom. Tényleg csak egy kérdésről van szó. -Nem akartam többet, mert így is tudtam, hogy nehezemre fog esni, hogy így lássam. Az én Bertie-m, aki mindig csontropogtató öleléssel fogadott, bármikor meg tudott mosolyogtatni és aki a legjobban melegített át a hideg éjszakákon... most pedig olyan állapotban van, hogy nem fogok ráismerni. Sok erőt kellett gyűjtenem ahhoz, hogy rá merjek így nézni. Nagyot nyeltem a zár kattanására. Minden erőmre szükség volt, hogy hajlandó legyek betenni a lábamat a fogdába, mert nem akartam látni, milyen állapotban van most. Soha az életben nem akartam így látni. Merlin faszára, mégis hogyan kerülhettem én a Griffendélbe, ha ennyitől összeszarom magam? Most őszintén, tudom még ennél is jobban gyűlölni az egész lényemet és létezésemet? Azt hiszem, igen. Nem tudom, mire számítottam. Rosszabbra, jobbra, pontosan erre... igazából nem voltak elvárásaim. Biztos voltam benne, hogy bármilyen állapotban fogom látni, az nagyon meg fog viselni. És mennyire igazam volt. Katasztrofálisan nézett ki, mintha már nem is akarná azt a drogot, inkább egy avadát küldjön rá valaki, hogy véget vessen a szenvedéseinek. Őszintén nem lepett volna meg, ha most tényleg ennyi járt volna a fejében és talán meg is értettem volna. Ha én így néznék ki és valószínűleg még a látottnál is rosszabbul éreztem magam, elmentem volna az állatorvoshoz, hogy eutanáziát akarok. Könnybe lábadt a szemem a látványra, de gyorsan elpislogtam és minden erőmmel azon voltam, hogy legalább erre a pár percre tartsam magam. Weasleyvel is ment, most is mennie kell. Odaléptem Bertie-hez és segítettem felülni neki, aztán leguggoltam elé, hogy ne kelljen fölé tornyosulnom. - Meghoztuk, amit kértél, van hozzá minden. De szeretnék kérdezni valamit, mielőtt odaadjuk. Bármit válaszolsz, megkapod, csak szeretném, ha őszintén felelnél a kérdésre, jó? -A szemeibe néztem, bármilyen nehéz is volt. A gyomrom görcsbe ugrott a szomorúságtól, amit attól éreztem, hogy így kellett látnom. -Egyszer mondtál nekem valamit, biztos vagyok, hogy emlékezni fogsz rá, úgyhogy most erre fogok rákérdezni. Ha választanod kéne ebben a pillanatban, akkor engem választanál, vagy a drogot? Megkapod, bármit mondasz, csak szeretném tudni.
Nem tudtam mennyi idő telt el a Fionával megejtett beszélgetésünk óta, már régóta nem figyeltem az órát, fájt a számok bámulása is. Hallgattam a másodpercmutató kattogását, szétrobbant tőle a fejem, mint a kint beszélgető őrök hangjától. Reggel is rosszul voltam, de az semmi volt ahhoz viszonyítva, amit most éreztem. Nem bírtam kikelni abból a kényelmetlen ágyból, amit a fogdában biztosítottak. Fájtak a csontjaim, az izmaim, mintha valaki újabb és újabb Cruciatust küldött volna rám. Rázott a hideg, reszkettem, mint a nyárfalevél, miközben hideg verejték csorgott rólam, amitől csak még jobban fáztam. Teljesen kiszáradtam, a vízen kívül mindent kihánytam és az is elfogyott már, azok a köcsögök pedig nem hoztak újabb palackkal egy ideje. Magzatpózbam kuporogtam a takaró alatt, vergődve, egyik oldalamról a másikra fordulva, a fejemet hol a párna, hol a pokróc alá rejtve. Zavartak a fények, de zavart a sötétség is. Minden zavart, a létezés egy kín volt. Csak arra bírtam gondolni, hogy estére megkapom az adagomat, Fiona megígérte, hogy megkapom, de a percek nem teltek elég gyorsan. Egy Avada Kedavrát is elfogadtam volna, nem ellenkeztem volna. Ennél bármi jobb volt. Hallottam a zár kattanását, de már ahhoz is kimerültnek éreztem magam, hogy örüljek. Nyögve húztam le a fejemről a takarót és fordultam az ajtó irányába. Először csak Weasley-t láttam meg, a mogorva vörös fejét, aztán Adát is, a borzalmat az arcán, amivel rám meredt. Nyomorultul kellett volna éreznem magam, korábban azt gondoltam, elönt majd a szégyen, amikor Ada először ilyen állapotban fog látni. De nem szégyelltem magam. Kurvára nem éreztem semmit a fizikai fájdalmon és a sóvárgáson kívül. Nem érdekelt semmi, kibaszottul semmi, csak az a két nyomorult gramm. Megpróbáltam felülni, de Ada segítsége nélkül alig bírtam volna megtartani a testsúlyomat. Tompán jutottak el hozzám a szavai, képtelen voltam koncentrálni, csak ide-oda kapdostam a tekintetem kettejük között, hátha legalább egy pillantást vethetek végre a drogra, amit nekem hoztak. Nem láttam egyiküknél sem és ez megrémített. Miért nem adják már ide? Nem értik, hogy beleőrülök, ha nem kapom meg? Miért kell húzni az időt? - Jó, persze. - Bármire igent mondtam, csak essünk már túl ezen. Miért akart beszélgetni? Én nem akartam, miért kell ilyen felesleges köröket futni, hát nem látja mennyire remegek? Tudtam, hogy Adát ez most nagyon megviseli. Hallottam a hangján, láttam az arcán, éreztem a kéretlen kérdésben, ami talán felháborított volna, ha máskor teszi fel. Most azonban képtelen voltam érezni ezzel kapcsolatban bármit is. A kérdése és a személyes szenvedése csak egy masszív fal volt köztem és a megváltást jelentő két gramm por között. - Ugyan miért választanálak téged? Nem engem szeretsz. - A tekintetem a kelleténél hosszú másodpercekkel tovább elidőzött Weasley-n. Őt szerette, őt választotta, akkor tőlem miért várta el, hogy dobjam félre az egyetlen boldogságomat? Hogy volt képes, még ha csak burkoltan is, de erre kérni? - Azt mondtad legutóbb, hogy semmi nem változna, ha így látnál. Akkor hol a faszomban voltál napokig? Adjátok már ide azt a szart, miért kell ezt csinálnotok? Remegő kézzel szorongattam a pokrócot, kezdtem elveszíteni a türelmemet és minden önuralmamat. - Adjátok már ide. - Nem bírtam tovább tartani magam, szabályosan zokogtam, könnyeket nyelve kaptam levegő után, legyűrt a fájdalom és a szűnni nem akaró szorongás. - Kérlek... Weasley az ágyra dobott egy papírzacskót, úgy kaptam utána, mint fuldokló a segítséget nyújtó kézért. Már nem vettem tudomást Adáról, hiába volt az arca alig fél méterre az enyémtől.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szomb. Feb. 15, 2020 11:30 am
Fogalmam sincs, mit vártam tőle. Borzasztóan éreztem magam, amiért így kell látnom őt, erős hányingerem volt és nagyon nem az undortól. Egyáltalán nem éreztem semmiféle visszataszítót abban, ahogy kinézett, egyszerűen csak mérhetetlen szomorúságot, olyat, ami már fáj. Annyira szerettem őt és olyan nehéz volt ilyen rossz állapotban ránézni. Őszintén, mélyen elszomorított. Békén kellett volna hagynom, tudom, hogy ez lett volna a helyes. De önző voltam és mindenképpen tudnom kellett, hogy hazudott-e nekem akkor, amikor azt állította, hogy ő előbb letenné a drogot mint Weasley a piát, és amikor kijelentette, hogy neki úgysem a drogok a legfontosabbak. Vagy valami hasonlót mondott, persze az ő világában az lehetett igazság is. Elvégre amikor ezt mondta nekem, én még abban a hitben éltem, hogy a kokainra van ráállva, ha pedig ezt Bertie-módra kiforgatjuk, akkor gyakorlatilag igazat mondott nekem. De nem, hazudott. Láttam, ahogy a tekintete elidőz Weasleyn és egy pillanat alatt kifutott minden vér az arcomból. Nem, nem, nem, Merlinre, csak le ne essen neki, hogy Bertie éppen mire utal... De most még ez is kevésbé érdekelt annál, mint amit válaszolt. Tudtam, hogy jogos amit mond, hiszen miért dobna el magától valami biztosat valamiért, ami nem csak reménytelen, de teljesességgel esélytelen is? - Megértem -feleltem neki halkan, nagyot nyelve, mert hirtelen mintha az én szám is kiszáradt volna. A kérdésére azonban nem voltam felkészülve és nem is tudtam, mit kéne mondanom rá, fogalmam sem volt, mi erre a jó válasz. Nem magyarázhattam be neki, hogy csak őt akartam óvni azzal, hogy nem záratom ki magam teljesen a nyomozásból, pedig ebben is volt igazság. De azt sem mondhattam, hogy képtelen voltam így ránézni, mert tudtam, hogy megviselne és kurvára meg is viselt. Aztán sírni kezdett, úgy, ahogy én azt még sosem láttam tőle, eleve sosem láttam sírni. Annyira szenvedett, Merlinre de még mennyire és ettől az én szemem is szúrni kezdett. De mégis mit tehettem volna? Semmi erőm nem volt, nem voltam egy természetfeletti hatalom, aki megfoszthatta volna őt ettől és a függőségétől is. Semmit nem tudtam csinálni, csak néztem rá, annak a tökéletes tudatában, hogy hosszú heteken keresztül minden este ez lesz az utolsó kép, ami megjelenik a szemeim előtt, mielőtt elalszom. Weasley odadobta neki a csomagot, én pedig ezt a pillanatot választottam arra, hogy angolosan távozzak. Azaz nem is akartam menni, de Weasley elég egyértelműen az ajtó felé utasított, én pedig nem ellenkeztem. Már akkor éreztem, hogy folynak az arcomon a könnyek, amikor kinyitottam az ajtót, úgyhogy nem is mentem messzire. Megálltam a fal mellett, amúgy is őrködnöm kellett, de a kurva életbe, nem láttam semmit sem, annyira elhomályosult a tekintetem. Pedig nagyon küzdöttem vele, minden energiámat abba fektettem, hogy elfojtsam magamban a sírást, de a könnyek nem akartak megállni. Bassza meg, legalább addigra szedjem össze magam, mire Lyle kijön onnan...
Weasley & Lachlan
Vendég
Szomb. Feb. 15, 2020 6:00 pm
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Én Lachlannel ellentétben visszataszítónak találtam a látványt. Ismertem a függőséget, de amin Ollivander ment most keresztül, az számomra is elképzelhetetlen volt. Ahogy kereste nálunk az anyagot, ha lábra tudott volna állni, talán már a zsebeimet is átkutatta volna, nem érdekelte semmi, végképp nem a saját méltósága, már ha egyáltalán volt még olyan neki. Talán soha életemben nem láttam még semmit, ami ennyire szánalomra méltó lett volna. Aztán végül megszólalt. Lachlannek válaszolt, de közben engem bámult, mintha közölni akarna velem valamit. A tekintete eddig üres volt, most mégis mintha vádlón meredt volna rám. Rohadtul nem értettem semmit. Vagyis értettem, a kurva életbe, nyilván értettem mit akart ezzel közölni, valószínűleg azért, hogy Adát gyötörje, de hogy lehetett volna ez igaz? Nem lehetett az. Azt sem tudta mit beszél, talán csak azért bámult a képembe, mert még mindig a drogot kereste. A lelkem mélyén tudtam, hogy szó sincs erről. De hát ennek semmi értelme... Bertie bőgni kezdett, nem bírta tovább, a fájdalmat vagy a sóvárgást, fene sem tudja. De a zokogás hangja zökkentett ki a gondolataim közül, elvégre nem gyakran hall az ember felnőtt férfiakat sírni, különösen nem így, mint egy anyátlan kisgyerek. Tényleg szánalmas látvány volt. Előhúztam a zsebemből a csomagot és odahajítottam mellé az ágyra, úgy csapott le rá, mint éhező a kenyércsücsökre. Reszketett a keze, amikor mindent egy mozdulattal kiszórt a papírzacskóból, a tasak a halvány sárgás színű porral, a tű, a kanál, a mugli öngyújtó egyszerre érkeztek a takaró megszürkült anyagára. Ez volt az a pillanat, amikor Lachlan vállára tettem a kezem és erélyesen az ajtó felé tessékeltem. Ollivandert már nem érdekelte az sem, ha végignézi, márpedig ezt nem kellett látnia. Becsapódott utána az ajtó, én még maradtam. Megvetően szemléltem, ahogy Bertie a kanálra szórta a port, reszketve melegítette az öngyújtóval, amíg kész nem lett. Soha az életben nem lettem volna képes belenyomni azt a szart a vénáimba, ő viszont olyan rutinnal tette, mintha csak egy C-vitamint dobott volna be a reggelije mellé. Talán egy perc sem kellett, mire abbamaradt a végtagremegés, Ollivander úgy ernyedt el, mint egy rongybaba. Az arcáról eltűnt a fájdalom és a rettegés minden jele, úgy dőlt hátra a hideg falnak, mint egy jóllakott csecsemő. Vártam még néhány percet, de úgy tűnt, hogy nem lesz baja. Nem volt rosszul, nem lőtte túl magát, látszólag nem sokat érzékelt a külvilágból, de rendben volt, már amennyire ezt lehetett annak nevezni. Komolyan azért kellett megfenyegetni a családomat, hogy ez megtörténhessen? Követtem Lachlan a folyosóra. Számítottam rá, hogy megviselte a látvány, de arra nem, hogy ott fog zokogni a folyosón. Zavarba ejtett, néha úgy éreztem, hogy még a gyerekeimet is csak sután tudtam megvigasztalni, nemhogy egy kollégát. És Ollivandernek azután a bizonyos mondata után különösen kínosan éreztem magam... - Most már rendben lesz. Teljesen kiütötte magát, de már nincsenek fájdalmai szerintem.
Biztos voltam benne, hogy más esetben, valószínűleg mással igenis szántam volna azt, aki így érzi magát. Megvetést talán nem annyira, de szánalmat egész biztosan éreztem bárki felé, aki elsüllyedt a függőség mocsarában, és ilyen szintre jutott. Csak ez most más volt, hiszen itt Bertie-ről van szó, az én Bertie-mről, aki mindig úgy vigyázott rá, hogy ne lássam soha így. Persze, várható volt, hogy előbb-utóbb megtörténik valami hasonló, ahol rájövök, hogy mégsem annyira tiszta a kép róla és az anyagokról, amiket tol, de mégsem így képzeltem el. Így, ebben az állapotban és ebben a helyzetben. Haza akartam menni. Nem tudtam semmi másra sem gondolni, csak Bertie-re és arra, mennyire rosszul volt az előbb odabent, ez pedig kezdett csúnyán felemészteni már most, ilyen korán. Csak arra vágytam, hogy hazamehessek és telesírhassam Toast bundáját, aki mindig olyan jól tűrte ezt tőlem. Ezt kellett volna tennem, még most lelépni, mielőtt bárki észreveszi. Hiszen Merlinre, milyen szánalmasan is nézhettem ki most... Itt álltam a fogda mellett aurorként és egy narkós drogdíler miatt sírtam ki a szemem. Talán nem véletlen volt az, hogy nem jutottam be ide első körben, meg kellett volna elégednem azzal a kurva kávézóval és akkor most nem lennék ilyen kínos helyzetben. Nem vettem észre, hogy Weasley már kijött Bertie-től. Annyira arra koncentráltam, hogy lenyugtassam magam és félrerakjam az érzelmeimet legalább még egy kis időre, hogy nem is figyeltem, mennyire telnek a percek. Az arcom a két tenyeremben volt végig, így látni sem láttam, ahogy kijött, csak a hangjára rezzentem össze. - Jól van. Menjünk, fejezzük be még a munkát, ami mára van. -Meglepett, milyen tiszta volt a hangom, bár nagyon nem volt az igazi. De hihetetlenül szánalmasnak éreztem magam, ráadásul pont Weasley előtt, akinek Bertie gyakorlatilag most árulta el az eddig olyan ügyesen őrzött titkomat. El akartam süllyedni nagyon mélyre. Ellöktem magam a faltól, amit eddig támasztottam, hogy vissza tudjunk menni az asztalainkhoz. Igyekeztem az egyenruhám ujjával felitatni a könnyeimet, de szélmalomharcnak bizonyult, hiszen apadni csak nem apadtak. Lehetne még ennél is szörnyebb ez a mai nap? Vagy ez az elcseszett élet?
Nem tudtam mennyi idő telt el a Fionával megejtett beszélgetésünk óta, már régóta nem figyeltem az órát, fájt a számok bámulása is. Hallgattam a másodpercmutató kattogását, szétrobbant tőle a fejem, mint a kint beszélgető őrök hangjától. Reggel is rosszul voltam, de az semmi volt ahhoz viszonyítva, amit most éreztem. 
