Ideje megismernünk egymást

Számítottam rá, hogy egyszer meg fog történni - de arra nem, hogy most. Hogy minden után még ez is… bár talán pont emiatt lehetett volna kiszámítható az időzítés. Végülis, már sokkal korábban is megtörténhetett volna, de reméltem, még volt bennem egy kevés remény arra, hogy később fog. Nem mintha beleszólásom lehetett volna, nem mintha nemet mondtam volna bárki is legyen. Nem érdekelt különösebben soha, hogy ki lesz az, kész voltam elfogadni. De Maeve Byrne… Yaxley… tökéletes, ahogyan a szüleim fogalmaztak. Mindenkiben túlcsordult az öröm, minden boldog volt, csak én éreztem üresnek magam közben. Csak én hallottam a többi részét? A jegyese meghalt Roxmortsban. A helyére választottak engem. Nem a halála ráz meg, folyton meghal valaki, néha fiatal, néha idős… de a történet rémesen hasonlít egy korábbira. Mintha lenne bennük egy minta, amitől az érzékeim csendben jelezni kezdenek. Ettől persze úgy teszek, mint aki boldog, mert pontosan ez az amit elvárnak. Amúgy is mindegy volt, hogy ki lesz az, amúgy sem érdekelt senki más, amúgy sem volt időm ilyesmikkel foglalkozni soha… de irritál, a bőröm alá kúszik az érzés, hogy folyamatosan második vagyok. Mindig, mindenki mellett én leszek a pótlék, a B terv, akit előrántanak ha az A elbukik. Nem lehetek az első, nem lehetek jobb? Egyszer lehetnék az első választás, nem valami elcseszett pótlék? A büszkeségem sajdul bele abba a hamis mosolyba amivel a szüleimre nézek. Nem is szoktam mosolyogni - azt hiszem, pontosan ez ijesztette meg az anyámat. Az apámnak fel sem tűnt. Szerintem amúgy is kevés dolog bizarrabb ezen a világon, mint boldognak látni őt, és ez már a második ilyen fél éven belül.
Játszom a szerepem a játszmában, már elfogadtam, hogy egy bábu vagyok és eszköz, tökéletesre csiszolandó figura. Néha mégis nyelnem kell egyet még ennyi év után is. Elnézést kérve a szüleimtől kérdeztem, hogy visszatérhetek-e az edzésemhez. Le kellett vezetnem a haragomat, mielőtt még tovább nőne.

Szándékosan halasztgattam a találkozást, akkor is ha tudtam, hogy karnyújtásnyira van szinte, sőt, a szőke hajkoronája bármikor megjelenhet egy zöldes talárban a folyosón. Szívesebben gondoltam bármi másra, amíg még halasztani lehetett - pedig nem szeretek halogatni. Szeretek azonnal szembenézni a dolgokkal, túlesni rajtuk, mint a terheken, egyszerűen levágni őket és nem gondolni rá többé. Ezzel viszont nem volt ennyire magától értetődő, ha rágondoltam, máris nőni kezdett a haragom. Győzelemként kellene megélnem, mégis kudarcnak érzem. Nyertem, de vesztesként emelkedtem a pódiumra. Milyen nyereség ez? Inkább megalázó, mint bármi más. Emiatt nem akartam még egy pár napig megkeresni. Viszont ehelyett megkeresett ő maga.
Amikor megpillantottam reggel az idegen baglyot az asztalamon, már sejtettem, hogy miről lehet szó. Lassan nyitom ki a levelet, emésztve minden szépen görbített betüjét. Látszik, mennyit ad a benyomásokra, hogy gonddal vés papírra minden szót. Bár egy Yaxhleytől talán ez a minimum amit elvárnak… A bagolyra pillantok ismét, miközben leeresztem a kezemben tartott levelet, ő közelebb ugrál. Tudom mit akar, de előtte még egy rövid választ írok. Az első benyomások nem az erősségeim, ráadásul a lányok fogadtatása után a legrosszabbra készülnék most is.


Rövid és tömör, de igazából az is lehet nem várt választ - így viszont legalább tudja, hogy megkaptam és számítok a találkozásunkra. A betűim kevésbé díszesek, mint az övéi, az írás viszont könnyen olvasható. Határozott vonások, alig dőlnek el, és szabályosan követik egymást. A gondosan összetekert levelet a bagolynak adom, majd megkapja a falatokat amikért annyira szemezett velem. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak a tónál - csak erre gondolok, ahogyan kirepül az ablakon.

Persze, már szereztem róla információkat, ha már eljegyeztetnek minket, azon túl is akarok látni, hogy kinek a lánya. És a helyszínből ítélve arra gyanakszom, hogy ő is ezt tette. Szeretek a tóparton tölteni időt, megnyugtat a természet közelsége, talán az elemem tehet róla.
Az itteni egyenruha van rajtam, vörös és arany, de legalább nagyrészt fekete. A lépteim halkak, ahogyan felé indulok, könnyen megtalálom, ő az egyetlen a közelben, a szőke haja pedig elüt minden környező színtől. Lehet, hogy ráijeszt a közeledésem, de ha nagyon bele van merülve a munkájába, akkor lehet, hogy amúgy sem venné észre, hogy már csak pár lépés választ el tőle.
- Üdv. - Mégis megállok pár lépésre, majd indulok újra, ahelyett, hogy mögé osonnék. Ebből a távolságból viszont már láttam min dolgozik. A sötét színek és durva vonások nem sok jót sejtetnek előre. A bemutatkozás részét átugornám, mert gondolom pontosan tudja, hogy ki vagyok, ahogyan én is pontosan tudom, hogy ki ő. Csak minden mást nem ami mögöttünk van.
A tekintetem róla mégis a tóra téved, és a partja mellén húzódó erdős részre. Tehetnék egy megjegyzést a rajzára amin dolgozik - de rossz ómen a sötétség a papíron. A dementort is láttam. Nem tudom, mire várok? Talán arra, hogy ő is kifakadjon, ha úgy tartja kedve, miközben a zsebembe csúsztatom a kezem. Az egyenruha rajtam már közel se olyan rendezett, mint reggel volt, a nyakkendőm félig kilazult, az ingem enyhén gyűrött, az ujjai félig feltűrve, a taláromat pedig elhagytam valahol. Kezd egy kicsit túl meleg lenni nekem az időjárás, jobban szeretem a telet. Még a zord brit tavasz sem hozza ugyanazt az érzést.

Az agyam tudja, hogy keresnem kellett volna, túlesni gyorsan az elkerülhetetlen első perceken, ha valóban csak pár percre is, mert még mindig jobb ezt szervezetten megtenni, mint véletlenszerűen botlani bele. Azért is örülök, hogy ő is erre gondolt, még ha meg is előzött vele. Legalább kevésbé lesz véletlenszerű, de kiszámíthatónak aligha nevezném. A legutóbbi hasonló találkozóm is közel sem úgy alakult, ahogyan terveztem volna, ezért most valamivel több fenntartással indulok el a tóhoz az óráim után. Percre pontosan érkezek, már az első héten kiszámoltam, hogy mennyi idő kell eljutni a kastély leggyakoribb pontjaihoz.

Nem próbálok hazudni arról, hogy örülök az egésznek. Igazából ha nem érezném magam egy cserealkatrésznek, akkor nem zavarna az egész egyezség, akkor valóban semleges lennék hozzá. Így viszont van némi harag bennem. Magamra haragszom, amiért nem vagyok elég jó, ő erről az egészről nem tehet, hiszen még csak nem is tud róla. Legfeljebb annyit, hogy a vérszövetség képébe is egy roxmortsi áldozat, az unokatestvérem halála miatt kerültem. Mellé pedig egy másik neves aranyvérű leszármazott elvesztése után. Nálunk mindig így működtek a dolgok, ha kiütnek egy bábut, gyorsan kell a helyére egy másik. De nem akarok második lenni, mindig az voltam, mindig több akartam lenni, de eddig bármit is tettem, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kitörjek ebből a körből.
Lehet ő is azt gondolja, hogy szerencsém van, hogy szerencsés vagyok - mint az a srác, akinek pár napja betörtem az orrát emiatt… majd egy pár másik csontját is. Túl hosszasan ecsetelte és túl beleélte magát, a haragom pedig lobbant és égetett. Nem félek az öklömet használni, azokra a helyzetekre is neveltek, ha valamiért nem lenne nálam a pálcám - ráadásul sokkal jobb látni az arcukon a sokkot, amikor mágikus módszerek helyett egyszerű mugli praktikákhoz nyúlok. Sokan nem is tudják annyira kezelni, mert egyszerűen lealacsonyítónak tartják - pedig ha a túlélsről van szó, a szabályok megváltoznak.
A jobb kezem még mindig viseli a találkozás nyomait, szándékosan nem akartam begyógyítani őket - akartam, hogy mindenki lássa, akartam, hogy lássa a srác is, ha mégegyszer eszébe jutna bármi hasonló. Nem keresem a verekedéseket, de ha kikönyörgik maguknak, határozottan nem fogok elszaladni előle. Legtöbbször pedig a másik fél bánja meg, amiért képtelen volt befogni a száját - és nem csak azért, mert többek közt a bűnbánás is meglehetősen kifogyott belőlem az évek alatt.

Nem akarok hazudni Maevenek, felesleges lenne, idővel úgyis kiderülne, akkor is, ha csak lassacskán szivárogna a felszínre. Meg akarom kímélni magam a fejfájástól, amúgy is hallhatott már rólam és a természetemről ezt meg azt, némely egyszerű pletyka, másokban több igazság rejlik. Durmastrangos cserediákként már eleve volt egy megítélésem az érkezésem pillanatában, amire adott pillanatokban határozottan nem cáfoltam rá, annak ellenére, hogy az első napjaim megtévesztőek lehettek. Az árnyékokból működni inkább csak egy taktika, mint bármi más.
Erre az egészre közte meg köztem egy újabb szövetségként akarok gondolni, akár tetszik akár nem, hogy ismét egy csapatmunkába kényszerítenek, ez egy újabb rész amivel együtt kell élnem, amiben mindenkinek könnyebb lenne, ha nem harapnánk le minden szabad percben a másik fejét. Remélem, hogy erről neki is hasonló a véleménye.
A rajz amin dolgozott csak ismét rossz előjel, de legyen, két kezdetben nagyon is irritáló nőhöz már hozzá kellett szoknom az elmúlt hónapok során. Mennyivel lehet most rosszabb?
Nem figyelem meg különösebben, egyrészt már láttam távolról meg képekről, másrészről pedig, rengeteg alkalmam lesz még erre. Rengeteg alkalmunk lesz még mindenre, ha összeházasítanak minket… ezért sem próbáltam olyan képpel állni elő, ami hosszútávon hazudna. Mert két percbe sem került volna hozzá igazítanom a megjelenésemet, hogy kifogásolhatatlan legyen, de az igazság az, hogy gyakran fog így látni. Ha csak egy ennyi szabadságom lehet, hogy nem kell mindig megfojtanom magamat a nyakkendőmmel, az ingemnek pedig nem kell mindig élére vasaltnak lennie, a fülem lehet lyukasztva és hordhatom a gyűrűimet, akkor megteszem. Igazából a kényelmes és praktikus ruhákat kedvelem, ez az egyenruha pedig egyig sem. Az anyag amiből készült túl merev, mégis könnyen szakad. Sokkal könnyebben mint amihez szokva vagyok. Talán némán üzenni akartam felé, nem azt, hogy ennyire nem érdekel, csak azt, hogy a teljes kép is ilyen. Egy falatnyi őszinteség a csendben, ha már ennél jobban úgysem tudnék megnyílni neki. Ma biztosan nem, de holnap vagy holnapután sem. Egy év múlva? Kettő? Vagy csak hónapok, hetek? Ki tudja.
Ha látna a családom, megszólnák ezt a döntésemet, de most nincsenek itt, hogy beleszóljanak, csak akkor tudnák meg, ha Maeve panaszt tesz miatta. De amúgy is tudják a lázadásom apró jeleit, de amíg kimerülnek ilyen szinte semmiségekben - mert a hivatalos eseményeken képes vagyok valóban kifogásolhatatlan külsővel résztvenni - addig hajlandóak szemet hunyni felette.
Bármely esemény, ami öltönyt követel, amúgy is túlesik a komfortzónámon. Megteszem, persze, de csak szükség. Jobban szeretem, ha egyéb feladatom vagy célom van, amiket kevésbé korlátozó ruhákban tehetek meg. Amikben nem szükségesek a felesleges udvariássági körök, formasági kitérők és kerülgetések. Egyenes vagyok és lényegretörő, ami miatt gyakran túl nyers, de nem szeretem a felesleges köröket futni.

A mosolyát nem tudom viszonozni, fogalmam sincs mikor mosolyogtam utoljára, ha a legutóbbi örömhír napját nem számoljuk; de az sem volt őszinte. Helyet foglalok mellette, de így sem lazítanak az izmaim, látszólag legalábbis nem, mert a testtartásom szinte tökéletes, és nagyon is éber. Az évek során viszont ez vált megszokottá. A mozdulataimban érződik a precizitás, valami gondos számítás, aminek pontossága szembemegy a megjelenésem káoszával. De szükségem van egy falatnyi káoszra, legalább a látszatára annak, hogy van egyetlen pontja az életemnek ami az én irányításom alatt áll. Akkor is, ha az látszólag ilyen jelentéktelen.
Ahogy helyetfoglalok, ki kell vennem a kezeimet a zsebemből - így viszont láthatja, hogy a jöbb kézfejem még alig pár napos zúzódásoktól piros.
Meglep a kérdésével, de rápillantok, egyetlen pillanat a tekintetében, majd a rajzra nézek. Nem kell megfigyelnem, hogy tudjam, mennyire szép a lány. De nem ez érdekel a legjobban vele kapcsolatban, hogy mennyire kellemes a szemnek a látványa.
Egy pillanatig csendben figyelem a művét, de inkább a munka részleteiben vagyok elveszve, minthogy azon gondolkozzak, mi lenne a legmegfelelőbb válasz. Nem a kedvére akarok tenni, egyszerűen őszintén kimondom amire gondolok. Sejtem miért kérdezi, de még mindig jobb, mintha arra kérne, hogy meséljek magamról. Tetszik, hogy inkább így közelítené meg elsőre, akárcsak az, hogy higgadt marad és összeszedett, nem akad ki, nem zúdít rám felesleges, rajtam és rajta kívülálló tényezőket már az első alkalommal. Végre valaki.
-  Szabad? - A ceruza és a jegyzettömb felé pillantok, majd rá ismét. Ha hajlandó átadni, akkor munkába kezdek. Nem vagyok annyira tehetséges, mint ő, hiszen ez sosem volt olyan készség amire határozottan hangsúly lett volna fektetve a tanításom során… különféle terveket viszont nagyon is sokat kellett vázolnom, az agyam könnyen vizualizál és memorizál dolgokat, mert ez határozottan a része volt a nevelésemnek. A kézügyességem is esélyesen nem annyira kifinomult, mint az övé, látom a papírra húzott vonalakból, de ebben sem voltam teljesen elhanyagolva. Ha a kezembe kerül egy kés például, nagyon sok mindenre képes vagyok vele, többek közt.
Egy thestral képe kezd lassan megjelenni a papíron. Félreértett állatok, sokan félnek tőlük, rossz ómennek tartják, aki látja őket, attól tartózkodnak. Pedig valójában erősek és kitartóak, bár kissé megfélemlítő megjelenésűek, ezek a húsevő lovak egy másik dimenzióba vezető utazás jelképei, és hűséggel és engedelmességgel jutalmazzák meg mindazokat, akik megbíznak bennük. Én pedig valami hasonlót akarok közölni vele. Ha sikerül együttműködnünk, pont ilyen hűséggel fogok mellette lenni, mert amikor kimondom neki azt az igent, erre akarok gondolni, egy ilyen közös jövőre, ahol egyikünknek sem kell attól tartania, hogy a másik hátbaszúrja majd. Persze elsőre azt sem tudom, hogy felismerné-e az állatot képről. A rajzom nem annyira kifinomult, mint az ő munkája, de az arányok rendben vannak, a vonalak gonddal húzottak, és ha tudja mi van rajta, könnyedén felismerheti belőle. Az árnyalatokban pedig igazodtam ahhoz amit megkezdett.
Adok neki egy pillanatot a látvány feldolgozására, miközben visszaadom neki a jegyzettömböt. Ha nem ismeri fel, vagy nem akarta, hogy beleszóljak a rajzába, akkor egyszerűen kimondom. - Egy thestral. - Nem tudom, hogy érti-e, miért. Az is lehet baljós jelnek veszi, de igazából ez lehet a legtökéletesebb szimbólum arra amit mondanék vele, mert a halál ómeneként is tökéletesen illik a képbe amit megkezdett, nem üt el, legalább annyira sötét, ugyanakkor ott hordozza benne a reményt is. Nem akarok szálka lenni az életében, ahogyan remélem ő sem az enyémben. Jó lenne, ha pont olyan harmóniában lennénk a teljes képpel, mint a thestral amivel kiegészítettem. Talán mégis ki kell fejtenem neki, de előbb hagyok időt, hogy átgondolja és megfejthesse magától is, nem akarom azonnal az arcába tolni a választ. - Mit gondolsz? - Érdekel, hogy mire jutott. Azt hiszem, ezzel a képpel elég sok részletet elárultam, kicsit esélyesen személyesebbet is, mint elsőre szoktam.

- Nem, tényleg esedékes volt. - Nem őt hibáztatom, inkább magamra értem. Bár abból, hogy csak most történt meg, érződik, hogy ő sem sietett vele. Most, hogy hosszabban beszélek egy-két szónál, könnyebb elkapni az orosz akcentusomat, ami enyhén sajátos egy kis svéd beütéstől.

Amikor hosszabban érzem a pillantását magamon, én is felé fordulok, állom a tekintetét. A szemeim gyakran nem túl kifejezőek, nincs bennük meleg tűz, inkább határozott szikrák, ha pattannak benne. Legtöbbször egyszerűen hidegek és élesek, nehezen kiismerhetőek, elzárkoznak mások elől. Most viszont mégis itt vagyok vele. Amikor viszont előkerül az a kérdés, amit talán elkerülni sem lehetett volna, lassan felvonom a szemöldökömet. Biztosan sokat tud már, de határozottan nem mindent, hiszen azt lehetetlen lett volna. De lehet a többit is hallaná tőlem. - Nem vagyok jó a csevejekben. - Erre biztosan ráérzett, de hallotta is. A terveimet és céljaimat határozottan nem itt osztanám meg vele hangosan. Valamit viszont muszáj, ebben igaza van, mert ha nem indulunk el akkor sosem érkezünk meg. Ezért is dőlök hátra a padon, láthatja, hogy azon gondolkodom mivel kezdjem, nem csak a választ kerülöm. - Igazából nem sok szabadidőm van. - A napjaim órái pontosan beosztottak szoktak lenni, amik mellett csak a szükséges pihenésnek van hely, néha többnek, főleg ha indokolt. - De a hobbijaim szerencsére egybevágnak a tanításom egy jelentős részével. Szeretem a legtöbb fizikai tevékenységet, de sakkban is jó vagyok. A Durmstrangos éveim merőben mások voltak, mint az itt töltött hónapok. De gondolom hallottál már onnan érkező diákokat panaszkodni az eltérésekre. - Nagyon hangos véleményük van minderről, és igazából ennél sokkal többet én sem tudnék ehhez hozzátenni.

Talán könnyebb lenne egy hibátlan képpel érkezni, hazudni valami hamisat és betanultat - sokáig viszont úgysem tehetném. Nem hiszem, hogy köztünk értelme lenne annak a tökéletességnek amit megvetek. Nem mindegyik fajtát ítélem el, de van amelyiket határozottan. Értem a benyomások fontosságát, de a precizitásom más területen nem azon fog múlni, hogy hogyan áll az ingem, és visszakötöttem-e nyakkendőmet. Egyáltalán ki gondolta, hogy jó ötlet nyakkendőt adni az egyenruhához?
Ő viszont tökéletesnek hat, az egész megjelenése, még a mosolya is az. Pedig kétlem, hogy valóban nekem örülne ennyire, már azért sem, mert nekem nem szoktak örülni az emberek. Inkább csak udvarias, talán csak megszokás, talán csak azért mert ez most egy olyan kezdet amivel együtt kell élnünk a jövőben.
Nem takarom el a verekedés jeleit előle sem - igazából nem érdekel mit gondol, amit tettem már amúgy is megtörtént, és nem másítanám meg, tökéletes utalás erre az is, hogy azt akarom, maguktól gyógyuljanak be a zúzódások. Csak egy kis emlékeztető, ha valakinek mégis ismét eszébe jutna szóvátenni bármit is rólunk. Bár ez éppúgy egy emlékeztető nekem is, azokra a ködfoltos pillanatokra, amikben elborult az agyam. Rosszkor közelített meg, s bár máskor is felléptem volna, most határozottan durvábban tettem.

Fura érzés átvenni tőle a jegyzettömböt, inkább a mögöttes jelentések miatt. Ez az első közös munkánk, és bár közel sem vagyok igazán szentimentális… az ilyen mögöttes jelentésekben könnyen mozgok. Könnyebben, mint a szociális jelekben, ha csak a rajzát kellene elemeznem, minden sokkal egyszerűbb lenne. A megtévesztéshez inkább taktikai szinten értek, mint bárhogy másképp - itt csak annyi a különbség, hogy nem megtéveszteni akarom. Nem akarok felesleges köröket járni vele, nem akarom, hogy tovább tartson az egész a szükségesnél, nem szeretem túl sokáig nyúzni a problémákat - inkább vagyok lényegre törő amikor kell.
A szemem sarkából látom, hogy közelebb hajol, de igazából érezném is. Közel van, de még nem túl közel, csak egy egészen kevés választja el. Pont ilyen kevéssel leszek éberebb is, de lassan elengednek az izmaim amikor biztosnak tűnik, hogy nem fog ennél is közelebb hajolva a vállamon csüngeni.
Az állat képe lassan megelevenedik a papíron, nem tökéletes, de a legjobb amit ennyi idő alatt tudok, amikor visszanyújtom neki. Nagyon tetszik. Nem tudom mit lát benne, a mosolyát sem sikerül teljesen értelmezni, de bólintok egy aprót, mielőtt megválaszolnám a következő kérdését is. Nem kell haboznom rajta, nem kell gondolkodnom, mert a válasz azonnal jött amikor elkértem tőle a tömböt. - Sokan félnek tőlük, rossz ómennek tartják. Részben okkal, mert tudnak veszélyesek lenni, de pont olyan kezesek is. A megfelelő emberekhez a végsőkig hűségesek. Ráadásul egy olyan utazást jelképeznek, aminek a végén egy teljesen más világ vár… - Helyzetbe vágó úgy érzem, mert mindkettőnk élete jelentősen felfordult az elmúlt egy év során. Azt hiszem érezheti, hogy számomra sem csak a képről szólt, és ha jól sejtettem, ő sem csak művészi tanácsra volt kíváncsi. - Ráadásul illett a képed hangulatába… - Érdekel a harmónia, mert fontosak számomra a szabályaim. Rendszer nélkül már képtelen lennék élni.

A mesélj magadról kérdéssel viszont az egész beszélgetés idegesítőbb részéhez érünk, ami a bőröm alá kúszó feszítő érzéssel tölt el. De akármilyen kényelmetlen is, nem térek ki teljesen előle, nem futamodok meg előle.
A tekintetem állja az övét, zavartalanul figyel a mélyébe, hidegen elemzi, távolról figyeli, szinte nagyító alá helyezi, miközben megérteni próbálja. Az ő tekintete viszont az enyém ellentéte, ahogyan a mosolyánál is éreztem, ő bizalmat sugároz, vonzza a tekinteteket és az embereket, míg én taszítani szoktam őket. Nem a küllememmel, inkább a kisugárzásommal, az hat elérhetetlennek, az kelti azt a benyomást, hogy jobb ha elkerülnek - mint amikor a mérgező kígyók hangos szisszegéssel adják a támadóik tudtára a veszélyt. Néha ennyi is elég, hogy megnyerj egy harcot. Tudom, hogy vele nem harcolnom kell - de ebből képtelen lennék engedni. Azért is biccentek, amikor mondja, hogy irányítja a beszélgetést - kettőnk közül érezni, hogy neki jobban erőssége ez.

Akármilyen is volt a beosztásom a hétre, erre a találkozóra nem mondtam volna nemet, hiszen már régen napirendi ponton kellett volna lennie, hiszen most elsőbbséget élvez, hogy többet megtudjunk egymásról. Élhetnénk pont ilyen távolságban is, vagy még ennél is távolabb - de az közel sem lenne az előnyös helyzet.

- Igen, tudom. A Durmstrang a Roxforthoz képest szigorúbb, inkább a túlélésre tanít, kevésbé riad el a veszélyek megmutatásától vagy azok szembesítésétől. Sokkal gyakorlatiasabb az oktatás. - Ezek pedig mind nekem kedveznek, bár esélyesen azért is, mert pont erre készítettek. Sosem akarták a véletlenre bízni a sorsomat, és erre jó példa ő is, a vérszövetség is, és a korai MiM tagság is. Mintha egy versenyben élnék.
- Megtanítalak. - Jobb közös program lenne, mint a tóparton ücsörgés, azt viszont nem tudom eldönteni, hogy neki mennyire van valóban kedve hozzá és mennyire kifogásként és lehetőségként tekint rá. De amikor odajutunk, úgyis ki fog derülni, ezért sem faggatom miatta.
- Igen, többször is. - Többfélre prédára is, de ez elég népszerű otthon, elég sok változatban… néha veszélyesebb mint máskor, néha szokatlanabb, de sosem teljesen hétköznapi.

Fogalmam sincs, hogy mi lesz a kapcsolatunkból, csak azt tudom, hogy működnie kell. Igazából mindig tudtam, hogy meg fog történni ez valakivel, csak reméltem, hogy minél később kerül sor rá… ebben azonban nem válogathatok, mint oly sokszor korábban, most is: a szüleim látták a lehetőséget és lecsaptak rá. Olyanok, mint a keselyűk, valahol igenis rémisztőek, valahol pedig emiatt felnézek rájuk. A hatalom miatt amit képesek kicsikarni, a kíméletlen határozottságuk miatt, az erő miatt amit képviselnek.

Tudom, hogy vannak bennem dolgok amik hiányoznak egy átlagos velem egykorúval szemben, de én sem vagyok egy átlagos velem egykorú. Ettől persze ott van, hogy rémes vagyok szociális helyzetekben, hogy hatalmas erőfeszítés legalább úgy tenni, mintha odaillő lennék, úgy, hogy ne hozzak szégyent a családomra, a véremre, a Karkaroff névre. Azt hiszem ezt a hibámat kompenzálandó, igyekeztek valamivel finomabb készségeket is tanítani, valamit valamiért, így mégsem vagyok a felvállalhatatlan fiú, ami egyetlen gyerekükként elfogadhatatlan lenne. Szerencsém és szerencsétlenségem, hogy nem született több gyerekük… akkor talán, ha csak egy kevéssel is, de nem lettek volna annyira szigorúak; így viszont legalább eggyel kevesebb ember van akihez hasonlíthatnak.
A lényeg viszont az, hogy nem vagyok teljesen egy műveletlen vadállat, bár tény, hogy vannak helyzetek amikor annak a benyomását tudom kelteni. Szerintem pedig csak ez volt az ára annak, hogy más dolgokban jobb lehessek.

Az illatát eddig is észrevettem, de most, hogy közelebb hajol, könnyebben kivehető. Nem túl erős, csak annyira, hogy kellemes legyen és észlelhető. Tökéletes. Megértem, miért jellemezték így a szüleim, az eddigi benyomások alapján pont olyan, mint amilyennek elvárják, hogy legyen. Valahol kíváncsi vagyok, mennyire hasonlít a kettőnk története, esélyesen akadnak egyezések, de eltérések is. Ezek az eltérések… mennyire rémisztenék el? Mennyi rosszat látott minden bájos tökéletessége mögött? Mert amikor a hozzánk hasonló családokról van szó… mindig több oldala van az érmének, mint kettő.

- Minden történetnek két vége is lehet. - Rápillantok, csak utólag eszmélve rá, hogy mennyire borús jelentéssel bírnak a szavak, amik valahol a korábbi gondolatmeneteimet is kivetítették titokban. - Az enyém jobban tetszik. - Több benne a remény, de csak remélni tudom, hogy ő is erre gondol. Azt hiszem, hogy neki most nehezebb, ahogy hallottam, kedvelte a Mulciber fiút? De ha erre gondolok, csak haragot érzek, ezért nem akarok arra gondolni, hogy ki volt az ismét, akinek a pótlékaként emelkedtem magasabbra.

Kár, hogy nem maradhatunk a képnél, de tudom, hogy konkrétabb dolgokról is beszélnünk kell - ha nem most, akkor később, és már így is halogattuk a találkozót… ezért sem hátrálok ki, megpróbálok válaszokat adni, megpróbálok beszélni a kényelmes hallgatás helyett. - Hozzám jobban illett. - Inkább szeretek cselekedni, bár nem feltétlen tervek nélkül, azért szerintem itt túl óvatosan bánnak velünk. Máshol nem lesz velünk ennyire óvatos az élet. - És az Ilvermory? - Arról mit gondol? Őszintén érdekel.

- Rendben. - Biccentek egy aprót, jó ötletnek tartom, hogy így tudjunk meg egy kicsit többet egymásról, hasonlóan a vadászat gondolata, amire biccentek egy aprót.
- Még nem. - A szemeit figyelem, a fények játékát a tekintetében, arra következtetnék belőle, hogy ő igen és szereti. - Elmehetnénk együtt. - Kijelentés és kérdés egyszerre, azt hiszem, most amúgy is illene belemennem valamibe amit ő szeret? Az abraxanokkal való ismerkedés pedig amúgy is felkeltette az érdeklődésemet, bár a lelkesedés legapróbb jele sem látszik rajtam. Kevés érzelmet engedek kimutatni igazából, ezekre gyorsan rá fog jönni.

Biccentek egy aprót, persze, hogy lehet több is, az is nem zárta ki a további lehetőségeket, de feleslegesnek érzem ezen fennakadni vele. A lényegben egyetértünk, egy jobb jövő lehetőségét akarjuk egymásnak, jelentsen az majd bármit is, szövetségeseivé kell válnunk egymásnak. Olyan szövetségesekké, akiknek nem kell attól tartani, hogy a másik hátbaszúrja valamilyen formában. Nem biztos, hogy egyszerű lesz kellemessé tenni az egész kapcsolatunkat, már a típusából kifolyólag is, de dolgozhatunk rajta.
Különböző háttérrel rendelkezünk, hiába hasonló valahol, egészen más utakat jártunk be. - Nem, csak Európán belül nagyrészt. - Egy másik kontinensen nem, fontosabbnak tartották a közvetlenebb környezetem részletesebb ismerését egyelőre, így az utazásaim Amerikára még nem terjedtek ki, amit tudok, az mások elbeszéléseiből vagy könyvekből származik.
Személyesebb témákról is beszélünk, de még nem annyira személyesről, hogy zavaró legyen, csak olyanokról amiket érthető módon hoz fel az első beszélgetésünk során. Tartottam attól, hogy nehéz lesz vele, és annak ellenére, hogy még mindig nem lehet biztos az ellenkezőjében, a mostani beszélgetésünk jó irányba vezethet. Fogalmam sincs, hogy mi lesz velünk egy év múlva akár, de a kezdet teret adhat némi bizakodásnak ezt illetően.
Biccentek egy aprót, amikor azt mondja örülne. Az én örömöm ritkán látszik rajtam, ellenben azzal ha dühös vagyok, máskor nagyrészt ugyanabban a semleges kifejezésben marad az arcom. Mások voltak az elvárások felém, bár a társasági normákat ismerem, nem az volt a prioritás, hogy rendezvényeken csevegjek a tömeggel. Vannak dolgok, amiket egyelőre kizártnak tartok, hogy meg tudnék osztani vele - vagy bárki mással igazából - de lehet neki is vannak ilyenek. Végülis, mindenkinek akadnak titkai, nem? Főleg a hozzánk hasonlóaknak…
A beszélgetésónk meglepően hosszúra nyúlik, nem vagyok hozzászokva, hogy valaki onszántából marad ilyen sokáig - bár talán benne is akad némi kényszer - mégsem hat kényszerítettnek az egész. Azt hiszem, ő tehet róla, hogy ilyen marad a hangulat. Azt hiszem, el fogjuk tudni viselni egymást az elkövetkező években…
Visszakísérem a kastélyba, visszakísértem volna kérés nélkül is, azt hiszem már bőven elérkezett az ideje annak, hogy egymás mellett is lássanak minket. Akármennyire is nem szeretem ezt, azt elismerem, hogy a látszatoknak ereje van. A csarnokba érve egy hasonló, határozott biccentéssel köszönök el tőle, mielőtt még szétválnának az útjaink egy időre. Egy időre, mert most már akár akartuk, akár nem, össze lesz kötve a sorsunk.

// Én is köszönöm, imádtam <33