Hát ismét megtörténik...

A Roxmortsban történtek midnent megváltoztattak, az életem kicsúszott a medréből, az elfogadás pedig haragba, majd szomorúságba csapott át. Mégse láthatja senki ezeket az érzelmeket rajtam, erősnek kell mutatnom magam, mint mindig… mintha a történtek nem rendítettek volna meg és nem fájnának, pedig fájnak… mérhetetlenül.
Eleinte nem akartam elfogadni Őt, küzdöttem ellene, de idővel… idővel mégis kialakult az, amit csak remélhettem, most pedig érzem a hiányát és a kétségbeesést az űr miatt, amit maga után hagyott. Sebastian már nincs többé, az eljegyzésünk semmissé foszlott, a jövőm pedig, mely oly biztos lábakon állt, megingott. Mi lesz ezután?

Apám vajon tudna az érzéseimről, ezért akar látni engem? Veszélyes minden találkozó, ami Angliában történik, Ő mégis látni kíván, én pedig követem az utasításait, ahogy mindig. A Roxmortsi hétvége sokak számára a kikapcsolódásról szól, boldogan nevetgélnek, ülnek be egy vajsörre vagy térnek be az édességboltba, de az én számomra ez most egészen mást jelent.
Idegesség lesz úrrá rajtam, mert tudom, hogy ez a találkozó nem csak azért fog megtörténni, hogy apám megbizonyosodjon arról, hogy jól vagyok-e, hanem ennél sokkal többről fog szólni, mégse tudom, hogy mi lehet a célja. A zsupszkulcs készen áll, én pedig időben érkezem, így senki számára se tűnik fel, hogy rövid időre elveszek a szemek elől és egy zord ház udvarára érkezem meg. Az öltözetem most is elegáns, mint mindig, mert a külsőségekre fontos adni, így egy fekete nadrágot viselek fekete blúzzal és fehér kabátkával, lábaimon pedig szintén fekete színű, drága bőrből készült magassarkú van. A hajam kibontva, arany ékszereim kezeimen, fülemben és nyakamon pihennek, a kellemes, bájos smink pedig az arcomon, ahogy az már tőlem megszokható.
Felmérem magamnak a házat, először csak kivülről, majd ösztönösen érintem meg a derekamnál található pálcámat, de a kezembe nem veszem. Mintha hidegebb lenne, de lehet, hogy ezt csak a hely ridegsége miatt érzem, mégse hezitálhatok, be kell sétálnom, apám odabent vár.

A lépcsők megnyikordulnak a lábaim alatt, csoda, hogy nem szakad be alattam, amíg a bejárathoz érek, de a kilincs mozdul, az ajtó nyílik és enged, én pedig nemsokára magamra zárhatom. Nem szólalok meg, csak beljebb sétálok az előtérben, majd csak egy pillanatra tekintek ki az ablakon. A szél erősödik, talán nemsokára vihar is lesz.
- Megjöttem! - szólalok végül meg, de nem mondok többet, amíg nem tudom, hogy ki van itt rajtam kívül. Biztosra veszem, hogy nem vagyok egyedül. Mi ez a hely valójában?

A Gamp kúria szúette, egykor impozáns fapadlója hangosan nyikorgott a lépteim alatt, ahogy kiléptem a kandalló zöld lángjai közül. Leporoltam az öltönyömre telepedő hamut, bár a poros, romos környezetben egyáltalán nem volt idegen a drága fekete anyagon megtelepedő szürkés-zöldes hopp-por maradéka. Fényt gyújtottam, a ragyogó, pislákoló gömb könnyedén emelkedett fel a száz évvel ezelőtt szalonként használt szoba mennyezetéig, hogy megvilágítsa az egész helyiséget. Régi bútorok maradéka, penész a falon, kosz, rágcsálók motozása a falban, a betört ablakon kitekintve pedig hasonlóan elvadult kert fogadott. Tökéletes.
Pontosan ilyen találkozóhelyet kerestettem Napoleonnal, egy olyan magánterületet, ahol senkinek, még a legelhivatottabb auroroknak sem jut majd eszébe kéretlenül szimatolni. A Gamp kúria már régesrég gazdátlanul állt, eljárt felette az idő és még az aranyvérűek többsége is megfeledkezett erről a birtokról. Napoleon probléma nélkül intézte az ügyet a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon, semmi kéretlen, nyomot hagyó ügyintézés, semmi felesleges kérdés az ott dolgozó embereinktől, csupán tiszta, visszakereshetetlen munka. A kúriát lecsatlakoztatták a Minisztérium ellenőrzése alól, senki nem követhette vissza a birtokon történő hopp-hálózat-és zsupszkulcshasználatot.
Ennek ellenére óvatos voltam, talán a feltétlenül szükségesnél is óvatosabb, azonban a Roxmortsban történtek és a Világkupa után nem kockáztathattam feleslegesen, önmagában a tény, hogy ennyi év után angol földre tettem a lábam, már-már öngyilkos vállalkozás volt. Elég egyetlen áruló, egyetlen balul elsült pillanat és minden borulhatott. Nem az alaptalan paranoia vezérelt, mikor San Franciscóban elfogyasztottam a Százfűlé-főzetet indulás előtt. Túl sokan ismerték az arcomat Angliában ahhoz, hogy egy másodpercet is a saját vonásaimmal mutatkozzak a hazámban. Egyszer, a jövőben ez máshogy lesz majd - addig is viszont türelmesnek kellett lennem.

A Maeve-nek küldött levél szándékosan kevés információt tartalmazott. Szokásos apai aggódás, egy kis mellékelt zsebpénz, szülőktől megszokott kérdések - hogy sikerült a legutóbbi mágiatörténet dolgozatod? mit csináltatok múlt hétvégén a barátaiddal? szükséged van valamire? -, éppen csak egy burkolt félmondat és a borítékba csúsztatott apró zsupszkulcs árulkodott az üzenet valós céljáról. Tulajdonképpen, amiről beszélni akartam vele, nem volt titok, ezúttal a személyes találkozás oka inkább tapintat volt, mint elővigyázatosság. Maeve, számomra érthetetlen okokból kedvelte a Mulciber fiút, látott benne valamit, amit sem én, sem az apja nem fedezett fel - valószínűleg azért, mert soha nem is volt meg a kölyökben, de a szerelmes tinilányok hajlamosak optimistábban szemlélni a választottjuk személyiségét -, megviselte a vőlegénye hirtelen, brutális halála. Tudtam, hogy nem fogadja majd jól a híreket, de ha örömet akartam volna szerezni neki, akkor vásárolni viszem vagy múzeumba, nem a Gamp kúriába hívom meg. A következő napok és hetek azonban nem a boldogságról és szórakozásról szóltak, hanem a jövő megalapozásáról.

Hallottam, hogy megérkezett, a romos épületben nem lehetett csendben közlekedni és Maeve nem is törekedett rá, hogy észrevétlen maradjon. Az első emeleti szalonból lefelé tartva fogalmazódott meg bennem, hogy talán fel kellett volna készítenem a nem elhanyagolható tényre, hogy a Százfűlé-főzet az Angliában tett látogatásom elkerülhetetlen kelléke volt. Ez azonban egy olyan információ volt, amelyet nem vethettem papírra még egy magánlevélben sem, így csak reménykedtem benne, hogy a lányom nem kap szívrohamot az ismeretlen arc láttán és nem próbál meg pánikszerűen rám támadni.
- Én vagyok az - álltam meg az előcsarnokba vezető lépcsőn félúton, ismerős mozdulattal megigazítva a kalapot a fejemen. - Százfűlé-főzet, mielőtt halálra rémülnél vagy megpróbálnál megátkozni.
A lépcső aljára érve szoros ölelésbe vontam Maeve-t, mielőtt eltoltam magamtól, hogy alaposabban megnézhessem, apai aggodalommal: január eleje óta nem láttam, már-már ösztönös reakció volt a gyors ellenőrzés, mintha lett volna bármi okom aggódni a testi épségéért. A Roxfortban és annak környékén is elég hűséges emberem volt, akik felügyelték a gyerekeimet. Bár Roxmorts, Ronan kárán bebizonyította, hogy önmagában ez sem elég...
- Hogy tetszik a Gamp kúria? - mutattam körbe derűsen. - Generációk óta nem lakja senki, elhagyatott és még inkább elfelejtett. Napoleon gondoskodott róla, hogy a lehető legbiztonságosabb találkozóhely legyen.
Átvezettem Maeve-t az egykori földszinti szalonba. A bútorok itt is használhatatlanok voltak, azonban egy gyors bűbáj tisztává és stabillá tett számunkra két fotelt.
- Bizonyára sejted, hogy fontos dologról akarok beszélni veled. De előtte inkább mesélj te! Mindjárt itt lesznek a vizsgák és az akadémiai jelentkezés is, biztosan izgulsz már...

Az apámtól érkezett levél eleinte semmi újdonságot se tartalmazott, apai érdeklődés volt benne csupán, melyekre majd válaszolnom kell, de akadt benne egy elejtett rövidke mondatrész, melyből azonnal tudtam, hogy mi a dolgom. A zsupszkulcs elvisz majd hozzá, de óvatosnak kell lennem, senki se láthat meg.
Szerencsére ez számomra sose jelentett különösebb nehézséget, rengeteg emberrel jóban vagyok az iskolában, így vannak, akik szívesen falaznak nekem és vannak a segítségemre. Természetesen nem az igaz történetet hallják tőlem, helyette inkább valami mást, izgalmasabbat és szaftosabbat, amelyen akár majd pletykálkodhatnak is. Egy név nélküli fiút csempészek szavaim közé, akivel találkoznom kell, de hogy ki az, egyelőre titok marad.
Igazság szerint nem hazudok, mert valóban egy férfivel találkozom... Jó-jó, nem fiú, de a másik nem képviselője, a titok pedig véresen komoly, kitudódni sosem fog.

A kúria, amelyhez megérkezem számomra cseppet se bizalomgerjesztő, de nem mutatok félelmet, sosem tennék ilyet. Tudom, hogy nem csapdába csalnak, biztos vagyok benne, hogy apa üzent, ezért besétálok a házba, majd néhány másodperc elteltével apám meghallhatja csilingelő hangomat, egyetlen szavam pedig jelzi itt létemet.
A testem némileg megfeszül, figyelek, a pálcám pedig a kezemben van, de az nélkül is veszélyes tudok lenni, ezt pedig már korábban is bebizonyítottam. A lépcsőn felbukkanó alak viszont meglep egy pillanatra, pedig nem kellene, butaság tőlem, hogy nem feltételeztem az álcát. Hát persze, hogy Ő az.
- Apa! - leeresztem pálcát tartó kezem, majd elmosolyodom, miközben közelebb lépek.
- Ilyen könnyen nem ijesztenél meg. - döntöm meg kissé fejem, miközben szemeim az ismeretlen arcvonásokat fürkészik. Szégyen is lenne, ha én, Corben Yaxley lánya gyáva lennék. Bújok a széttárt karok közé, kis kezeim átölelik apám derekát, majd fejem is mellkasához hajtom, halkan sóhajtok. Nem szabad túl érzelgősnek lennem, most nem, mert az időnk fogy és egyébként se láthatja meg fájdalmamat Sebastian miatt. Talán nem is sejti, hogy valóban elfogadtam Őt, hiába tiltakoztam oly nagyon az elején ellene. A szoros ölelés mégis jóleső, talán túlságosan is, így néhány másodpercnél többet engedélyezek magamnak, mint amennyit terveztem, majd kibontakozom karjai közül és feltekintek rá. Még magassarkút viselve is így kell tennem.
Jól vagyok, talán egy nagyon kicsit fogytam, de ezt nem fogja észrevenni, ahhoz túl régen látott már. A szemeimben viszont nem ég az a rég megszokott tűz, a mélyén szomorúság tükröződik és fájdalom, melyet sokan nem vesznek észre, de Ő, az apukám észre fogja, de talán nem jegyzi meg.

- Barátságtalan, de úgy sejtem, hogy pontosan ez a célja. Viszont tökéletes alap, ha szebbé szeretnéd varázsolni. - adom meg a választ, miközben körbehordozom a tekintetem az épület azon részein, amelyeken áthaladunk, a szalonba érve pedig helyet foglalok apámmal szemben. Illúzióval külső szemlélők számára el lehet fedni a kúria felújítási folyamatát, senki se fog tudni róla, hogy használatban van. A bevezetőt hallva biccentek, jól tudom, hogy fontos az ok, amiért hivatott és amiért megkockáztatta, hogy ismét Angliába utazzon.
- Nincs okom izgalomra, jól tudom, hogy mit akarok. Amneziátor szeretnél lenni, azzal az ügyünk használra lehetek majd és Napoleon is megfelelő mentor lenne, ha nem lesz ellenére. - ez sokkal jobb elképzelésnek hangzott, amikor még Sebastian élt, de a céljaim változatlanok, Napoleonnak pedig nincs oka visszautasítani ezt a kérést. Apám tudom, hogy majd beszél vele. Ami pedig a vizsgákat illeti, valóban szóra se érdemesek, mindenből jó eredményeim vannak, ez csak természetes.

- Kérlek mondd el a jöttöd okát. Mi történt? - ismét valami baj van? Mostanában túl sokszor... Anyám sincs már velünk, Ronan is megsérült, Sebastian halott... Nem úgy alakulnak a terveink, mint szeretnénk, én legalábbis nem úgy látom. Miattam viszont nem kell aggódnia, erről szeretném biztosítani. Kicsit előrébb is dőlök, jobb kezem kezére helyezem és puhán, bátorítóan megszorítom. Mondja csak, figyelek rá.