Egyszerűen már nem bírom tovább. Képtelen vagyok megmaradni a házban és figyelni, ahogy mindenki sürög-forog az esküvő miatt. Az agyam még mindig nehezen dolgozza fel a nemrég kapott híreket, melyek szerint apám teherbe ejtette Pansyt és gyerekük lesz. Nem is egy, hanem rögtön kettő, ez az egész pedig természetesen esküvővel jár. Oly sok érzelem dúl bennem, a haragon át a csalódottságig, hogy elmondani is képtelen lennék, így úgy döntöttem, hogy mindenkinek jobb lesz, hogyha nem töltök több időt a kúriában, hanem erre a pár napra inkább átköltözök a keresztapámhoz, Ő úgyis szívesen lát majd és apámnak se lehet egy szava se, biztonságban tudhat Nottéknál.
Tisztában voltam vele, hogy egyszer majd valaki át fogja venni anyám helyét apám életében, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar és… ennyire gyorsan zajlik majd minden. A kettőnk kapcsolata is oly ingatag még, az utóbbi időszakban kezdett el javulni, erre most ez az egész… Miért? Ennyire vágyna egy másik gyerekre? Nem lennék megfelelő utód a számára? Pedig én úgy igyekszem megfelelni neki, bármit megtennék, tudja jól.
A bőröndömet magam után lebegtetve sétálok át a csarnokba, majd a Hopp-hálózatot használva rövid idő múlva az ismerős, de rég nem látott kastélyba érkezem. Örömteli, hogy már legálisan varázsolhatok a Roxforton kívül, így egy gyors bűbájjal letisztítom fehér felsőmet és fekete nadrágomat, majd lassan körbenézek. Nos… én lennék a meglepetés. Tudom, illett volna szólnom, hogy érkezem, de magam sem voltam biztos benne, hogy így teszek majd, és a menekülés miatt képtelen vagyok teljesen racionálisan gondolkodni. Még az a bizonyos bájital is az eszembe jutott, mely annyi bajt okozott majd egy éve, de végül megálltam, helyette választottam Theodort. Vajon hol lehet? Talán az egyik manó elém siet majd, nem vagyok ismeretlen és ha minden igaz, szívesen látnak, csak… legyenek itthon. Ha nincsenek, akkor max kérek egy vendég szobát, bárhol jobb most, mint otthon…
Azért akad hátsó szándékom is azzal, hogy itt vagyok, Theodore régóta ismeri már apámat, így pedig Pansy Parkinsont is. Mesélhet róla… róluk, a közös múltjukról, mely ehhez a jelenhez vezetett. Apa nem beszél szívesen a diákéveiről, nem büszke arra, aki akkor volt, de Theodore… Ő fog. Tudom, hogy fog, vagyis… hát nagyon erősen reménykedek benne.
"Things get broken, and sometimes they get repaired, and in most cases, you realize that no matter what gets damaged, life rearranges itself to compensate for your loss, sometimes wonderfully."
Egyetlen áldásos hozadéka volt csupán Draco és Pansy baklövésének - már ha egy nem kívánt terhességet lehet baklövésnek nevezni -, mégpedig az, hogy a pánikszerűen megszervezett esküvő körüli felhajtás, társulva a munkával, elterelte a figyelmemet mindenről, ami mostanában szorongással tölthette ki a szabad perceimet. A karácsonyi balhénk utáni feszültség kioldódott köztem és Non között, de a bűntudat és a megoldás keresése maradt. Mindketten tudtuk, hogy ez nem mehetett tovább a végtelenségig, itt volt az ideje, hogy szembenézzünk a problémáinkkal. Vagy legalábbis egy részükkel, ahhoz túl sok mélyre temetett trauma és kimondatlan fájdalom halmozódott fel az életünkben, hogy egyszerre próbáljunk meg dolgozni mindegyiken. A pszichomágus, a rendszeresen szedett bájitalok és lítium segítettek, hogy két lábbal álljak a földön - vagy valami hasonló. A Draconak nyújtott lelki támasz segítettek elterelni a figyelmemet a gyógyszer mellékhatásaként jelentkező időszakos hányingerről, szomjúságérzetről, a szokatlan kimerültségtől, az olykor-olykor jelentkező kézremegésről. Majd jobb lesz, csak be kell állítani a dózist, ennyi az egész - mantráztam magamnak, és bár én sem hittem el az esetek többségében, valamilyen ingatag lábakon álló motivációt mindig találtam rá, hogy ne dobjam ki a gyógyszereket. Egyelőre találtam. Bármilyen csúnya is kimondani, sokat segített, hogy a gyerekek nem voltak itthon - nem Tabby miatt, persze, nem ő generált konfliktust minden lélegzetvételével, hanem az ikertestvére. Legalábbis a tanév nagy részében nem, Draco és Pansy esküvője azonban egyben azt is eredményezte, hogy Tabby és Theo hazautaztak, utóbbi pedig hozta magával a barátnőjét, akivel ezidáig egy szót sem tudtunk váltani, miután a fiam hangos csattanással magukra zárta a hálószobája ajtaját.
A dolgozószobában ért a váratlan vendég bejelentése, két hivatalos minisztériumi levél megválaszolása között. A keresztfiam nem említette, hogy látogatást szeretne tenni, de különösebb logikai készség nem kellett hozzá, hogy megfejtsem az indítékát. Nyilvánvalóan ő volt ennek a kínos házasságnak az egyik legfőbb vesztese, legalábbis a saját fantáziájában biztosan. Nemrég veszítette el az anyját, akit látszólag Draco villámgyorsasággal megpróbált helyettesíteni. Szerettem Dracot, testvéremként, de kár lett volna tagadni: az érzelmes, őszinte beszélgetések nem tartoztak az erősségei közé, kételkedtem benne, hogy sikerült a fiával megfelelő módon kommunikálnia az eljegyzést és a családbővülést illetően - persze ki voltam én, hogy ítélkezzek, amikor a saját gyerekeimmel még feleolyan elfogadhatóan sem tudtam szót érteni, mint ő... Nem tudtam, Scorp mit várt tőlem, talán valójában semmit, néhány órán kívül, amit az apja és újdonsült mostohaanyja nélkül tölthetett. - Scorp, hát te? - intettem neki már az előcsarnokba vezető lépcső tetejéről. - Megfulladsz otthon az esküvői virágoktól, ugye? A fiúból áradt a feszültség, talán ő maga sem tudta volna szavakba önteni ennek az okát, de a tágas helyiségre rátelepedett minden kamaszos dühe és csalódottsága - jól ismertem ezt az érzést, ahogy a tehetetlenséget is. A tizenhét évesek átka: túl sok mindent éreznek, túl intenzíven, eszközök nélkül, hogy megoldják az életük nagy problémáit, amit jellemzően a felnőttek okoznak. - Gyere, sétáljunk egyet, úgy látom, rád fér - indultam el a kétszárnyú ajtó felé, amely a kúria előtti kertbe vezetett, ahol éppen két házimanónk gondozta a virágokat. - Ugye inkább meg se kérdezzem, hogy apád tud-e a látogatásodról?
Pansy Malfoy-Parkinson varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Vendég
Kedd Május 23, 2023 8:15 am
Szükségem van arra, hogy némi időre kiszabaduljak otthonról, mert kezdtem úgy érezni, hogy már nem kapok levegőt. Ha nem jövök el, akkor talán olyat teszek vagy mondok, ami átlép egy bizonyos határt, ezt pedig megelőzve inkább Theodore-hoz jöttem, bízva benne, hogy tud majd rám némi időt szakítani és hogy szívesen lát. A manó hamar elém érkezik, köszönt, majd szól a gazdájának, hogy vendégük érkezett. Illett volna bejelentkeznem, korábban eszembe se jutott volna csak így, hívatlanul és mindenféle előjelzés nélkül megjelenni, de most… nem festek én se túl jól. Ismét nehezen alszom, az emlékek pedig erősen törnek rám, akárcsak anyám hiánya. De már kevés vígaszt nyújtanak a rózsák és Albus is távol van tőlem.
A bőröndömet magam mellé lebegtetem, majd amikor földet ér türelmesen várakozok Theodorra. Nem tudok rámosolyogni, amikor meglátom, hiába kedvelem a keresztapámat, de tudom, hogy ezt nem is várja el tőlem. - Ne haragudj, hogy hívatlanul megjelentem, csak… - és már ki is mondja, amit gondolok, bár szebben megfogalmazva azt és ezzel sikerül némi mosolyt mégis csak kifacsarnia belőlem. Biccentek is végül, majd felpillantok rá. - Valahogy úgy. Nem bánnád, ha néhány napig nálatok maradnék? Nem leszek az utatokban… - csak az esküvő napjáig szeretnék maradni, mert mindenkinek jobb lenne ez így. Bízom benne, hogy nem fogok zavarni, a birtok pedig nagy, bárki elkerülhet, aki nem kíváncsi a társaságomra. Máshova aligha mehetnék… Vagyis a nagyszüleim még szívesen látnának, de nem biztos, hogy jó döntés lenne ott tartózkodnom hosszú távon, meglehet, hogy azzal egy lavinát indítanék el a családban, és apám ellen tennék, ezt pedig nem áll szándékomban, gondoljon Pansy bármit is rólam. - Rendben! - biccentek, majd követem Őt ki a kert irányába, ahol már felzárkózom mellé, de egyelőre csendességbe burkolózva, hagyva, hogy ezt a csendet pedig Ő törje meg. - Nem gondoltam, hogy be kellene jelentenem neki. Egyébként se fog hiányolni, el van foglalva az esküvővel és a… menyasszonyával. - köszörülöm meg némileg a torkom, igyekezve minimálisan kifejezni ellenszenvem, mégis Theodore ismerhet már jól, olyan vagyok, mint amilyen egykor apám volt, a gyűlöletem sugárzik belőlem, mégis most képes vagyok egészen visszafogni. - De biztos vagyok benne, hogy nem fogja bánni, amiért hozzád jöttem. - elvégre barátok, már fiatalkoruk óta. Jobb helyen aligha lehetnék. Nem is tudom, hogy mit kellene most mondanom… Térjek rá az esküvőre? A véleményemre erről az egészről? Felesleges… szinte rám van írva, és mindenki tudja, hogy mennyire közel álltam az anyámhoz, ez miatt pedig még fájóbb ez az egész. - Mondd, milyen volt apám és Pansy kapcsolata a Roxfortos éveik alatt? - pillantok rá kérdőn, mintha csak csevegni próbálnék és nem információt gyűjteni. Elvégre, érdekelhet a jövőbeli mostohaanyám és apám korábbi kapcsolata, alapvetően nincs ebben semmi különös. És ki mesélhetne minderről a legőszintébben, ha nem az, aki ott volt a közelükben? Apa elhallgatna részleteket, Pansy pedig… nem bízom benne.
"Things get broken, and sometimes they get repaired, and in most cases, you realize that no matter what gets damaged, life rearranges itself to compensate for your loss, sometimes wonderfully."
Ha ránéztem Scorpiusra, nehéz volt nem a tizenhét éves Dracót látni - különösen Astoria halála óta. Előtte a keresztfiam tekintetében ott csillogott az elégedett, kiegyensúlyozott közegben nevelkedő gyerekek minden boldogsága, az anyja temetése óta azonban mintha még szorosabban idomult volna az apja tizenéves emlékképéhez: zaklatottság, bizonytalanság, kamaszos dac. Persze ehhez társult valamiféle udvarias, visszafogott szelídség, ami Dracóból mindig hiányzott. Scorp jó fiú volt, egyszerűen és tömören összefoglalva. - Valahogy talán megtűrünk ebben a szűkös kis vityillóban - forgattam a szemem látványosan. - Nyilván maradhatsz, majd írok apádnak. Gyanítottam, hogy Draco nem lesz boldog, legalábbis attól a ténytől biztosan nem, hogy a fia szükségét érezte az ilyen mértékű fizikai távolságtartásnak. Bár ez a forgatókönyv még mindig kedvezőbb volt, mintha Scorpius a hétvégi kiruccanását a nagyszüleinél vagy Potteréknél ejtette volna meg - őszintén nem tudtam rangsorolni, melyik emelte volna meg jobban Draco vérnyomását. Összességében a keresztfiam a lehető legkonfliktusmentesebb döntést hozta meg: nem maradt otthon a káosz közepén, elkerülte az öreg Luciust és nem rohant a Potter-lakba. Bölcs választás, habár nem voltam benne biztos, hogy ezt Scorp ennyire racionálisan végiggondolta, érzékelve a belőle sugárzó tehetetlen indulatot.
A kertbe érve hagytam, hadd találja meg a megfelelő szavakat. Óvatosan puhatolózott, minden önuralmamra szükségem volt hozzá, hogy ne nevessem ki a csevegési kísérletnek álcázott elkeseredett kérdését. Ennek ellenére nem tettem semmiféle megjegyzést, enélkül is éppen elég nyomorultul festett szegény fiú, belementem a játékba, nem mondtam ki hangosan, hogy tudtam mi a kérdés oka: nem akarta ezt a házasságot, bántotta, hogy az apja továbblépett. - Elég szoros. Apád, Pansy, Blaise és én az első roxforti napunktól kezdve egy társasághoz tartoztunk, tudod. Draco azóta a barátom, hogy megtanultunk beszélni, de ahogy a Roxfortba kerültünk, valahogy természetesen hozta magával a kétszemélyes körünk kiegészülését. Mi négyen összeillettünk, persze az még egy más időszak volt, nem állítom, hogy büszke vagyok azokra az elvekre, amik akkor egymás mellé sodortak és utána összetartottak minket. De nyilván nem csak belénk nevelt elvekről volt szó - magyaráztam, próbálva érzelmileg elzárkózni a rám törő keserédes nosztalgiától. - Pansy és apád nagyon közel álltak egymáshoz, évről évre közelebb. Tizenhét éves vagy, gondolom, nem kell felvilágosító órát tartanom, érted mire gondolok. Zabinivel biztosak voltunk benne, hogy apád és Pansy együtt maradnak a Roxfort után is, jól működő kapcsolat volt és értelemszerűen a rokonok is támogatták. Aztán véget ért a háború, a Nagyúr elbukott, Parkinsonék pedig felszívódtak, nem hiszem, hogy Pansynek túl sok beleszólása volt a hirtelen költözésükbe. Apád később közel került Astoriához, innentől pedig ismered a történetet... Vajon mitől félt most a legjobban? Egyáltalán tudta, mi nyomasztja ennyire vagy csak az anyja emlékének vélt megsértése zaklatta fel ennyire? Talán nem is számított igazán, bármelyik ok is állt a háttérben, attól nem lettek kevésbé valósak és jogosak az érzései. Csak egy kamaszfiú volt, aki nemrég elveszítette az anyját és nem hagytak neki elég időt a gyászfeldolgozásra. - Amikor apád és Pansy ennyire közel álltak egymáshoz, az nagyon nehéz időszak volt. Tudom, hogy Draco nem beszél veled ezekről a dolgokról, és ezért ne hibáztasd őt. Van, amit nagyon nehéz szavakba önteni és az ember szeretné minél távolabb tartani a gyerekeit azoknak a szörnyűségeknek még az emlékétől is. De hidd el, borzalmasan nehéz volt. És ebben az időszakban Pansy ott állt apád mellett, ahogy mellettem is. Valószínűleg most megvan a véleményed róla és Dracóról is, ami teljesen logikus, tényleg. Ezen nincs mit szépíteni, csúnyán elszúrták, és az ő korukban azért elvárható lenne ennél több... elővigyázatosság. Ezt megmondtam apádnak is, bár nyilván magától is tudja. Ennek ellenére tudnod kell, hogy ez nem egy előzmény nélküli, semmiből jött kapcsolat kettejük között. Egyszer nagyon jól ismerték és értették egymást.
Pansy Malfoy-Parkinson varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Vendég
Hétf. Aug. 07, 2023 7:54 am
Szükségesnek éreztem, hogy kimozduljak otthonról, mert képtelen voltam elviselni azt, ami ott zajlik és úgy hiszem, hogy ez a legjobb mindenkinek, még akkor is, ha apám nem repes majd a boldogságtól. Meg fogja érteni a döntésemet, belátja majd, hogy helyesen cselekedtem. Theodore-nál jó helyem van, és ezzel a tettemmel igazán nem ártottam senkinek sem. - Köszönöm! - némi mosoly suhan át az arcom a vityiló hallatán, de nincs most olyan hangulatom, hogy poént csináljak a megjegyzéséből, inkább csak finoman biccentek a levélre. Az lesz a legjobb, ha Ő írja meg, hogy itt vagyok, de haza biztos, hogy nem fogok térni, még abban az esetben sem, ha apám ellenezné a döntésemet. Belátó lesz.
A séta talán jóleső lesz, egyedül már nem volt az, de a keresztapám társaságában talán jótékonyan hat rám, főleg, hogy segít információkat is szereznem Pansyról, és vele együtt az apámmal való korábbi kapcsolatáról. Szeretném tisztán látni a dolgokat, és e téren is a legjobb embert választottam. Nem pletyka ez, hanem puszta információ gyűjtés, amelyhez jogom van, ha már apám ennyire elzárkózik a témától, legilimenciát pedig mégse lenne helyes alkalmaznom rajta, ahogy nos, a menyasszonyán se. Utóbbinál talán még célt is érnék, kivéve, ha Pansy is jó okklumentor. - Igen, tudom, hogy ti négyen jóban voltatok, ezért is szeretném megtudni, hogy te milyennek láttad Őket. - mert ott volt mellettük és apám barátjaként bizonyára beavatott is volt a szerelmi életébe. Már ha egyáltalán volt ilyesmi, vagy akár csak vonzalom is Pansy és Draco Malfoy között a Roxfortos évek alatt. De a sejtésem beigazolódik, ahogy tovább hallgatom Theo szavait. Tehát a Nagyúr elbukása miatt váltak külön, egészen addig pedig együtt voltak. Nem csak gyerekkori szerelem volt, hanem több is annál, de az élet más lapokat osztott, külön kellett válniuk. Miért érzek némi sajnálatot a történettel kapcsolatban? Anyám csak pótlék lett volna? Sosem éreztem így, de nem is láttam tisztán gyermekként. Át kell gondolnom a hallottakat. - Megpróbálhatták volna felvenni egymással a kapcsolatot, még anyám előtt, ha annyira… szerették egymást. - nem értem, hogy miért nem tették meg. Lett volna megoldás, ebben egészen biztos vagyok, bár ha így történik, én nem léteznék.
- Pedig könnyebb lenne, ha apám beszélne velem a múltjáról is, őszintén, nem csak apró információkat osztana meg velem. Talán jobban megérthetném. - hát a fia vagyok! Felnőttem, nem vagyok már fiú, igenis bízhatna bennem ennyire. Szükséges lenne, főleg most, hogy meghozta ezt a döntést Pansy Parkinsonnal. - Apám jól ért a szavakhoz, kétlem nehézséget okozna a számára a múlt megfogalmazása. - nem értek ezzel kapcsolatban egyet Theoval, de Ő persze csak védi. Ez a dolga, mint egy jóbarátnak, de inkább ösztönözhetné nyíltságra is apámat, azzal is segíthetne, ahogy persze most is azt teszi, jól tudom. Nem rá akarok haragudni, még csak véletlenül se, balgaság volna. - Igen, elszúrták! Tudod, ha nem így intézik, ha esetleg randizgatni kezdenek és apám jelzi nekem, hogy van egy nő, aki felé érdeklődést mutat, megértettem volna. Nem akartam örök boldogtalanságra ítélni, nem vagyok ennyire önző, se naív, hogy azt gondoljam, egyedül akarná leélni az életét, de ahogy ez az egész történt, az nem volt helyes és túl gyors volt. - ha fokozatosan haladnak, ha akkor mutat be neki, amikor elkezdenek összejárni, majd idővel megkéri a kezét, elveszi és utána esik Pansy teherbe… azt el tudtam volna fogadni. Akkor Őt is el tudtam volna fogadni, megértve, hogy a régmúlt emlékei miatt milyen kapcsolat van közöttük, mely újból feléledt, de így… így képtelen vagyok. - Ne értsd félre, én azt akarom, hogy apa boldog legyen, de ténylegesen éreznie kell a tettei súlyát. - és én emlékeztetem erre, napról napra, ha erre van szükség. Pansy elfogadására viszont egyelőre még képtelen vagyok, hiába volt apám mellett, az régen volt már, azóta anyám jóval több időt töltött vele és gyermeket is szült neki. Felnevelt… egy családot alkottunk. Miért kellett meghalnia? Az élet annyira igazságtalan!
Egyetlen áldásos hozadéka volt csupán Draco és Pansy baklövésének - már ha egy nem kívánt terhességet lehet baklövésnek nevezni -, mégpedig az, hogy a pánikszerűen megszervezett esküvő körüli felhajtás, társulva a munkával, elterelte a figyelmemet mindenről, ami mostanában szorongással tölthette ki a szabad perceimet. A karácsonyi balhénk utáni feszültség kioldódott köztem és Non között, de a bűntudat és a megoldás keresése maradt. Mindketten tudtuk, hogy ez nem mehetett tovább a végtelenségig, itt volt az ideje, hogy szembenézzünk a problémáinkkal. Vagy legalábbis egy részükkel, ahhoz túl sok mélyre temetett trauma és kimondatlan fájdalom halmozódott fel az életünkben, hogy egyszerre próbáljunk meg dolgozni mindegyiken.
