The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
A vihar váratlanul, percek alatt csap le a Malfoy-birtokra. Sűrű vízfüggöny mossa el a táncparkettet, a kültéri asztalokat, az esküvői torta maradékát, a drága, elegáns ruhákat. Talán elég gyorsan szórsz vízlepergető bűbájt magadra ahhoz, hogy ne ázz el, talán elkésel vele, talán nincs is nálad a pálcád, talán nem is tudod, hogyan kellene megvédened magad a doboló esőcseppektől. Mindenki a kúria felé veszi az irányt, te is így teszel. Bár a meteorológia mágusok nem ígértek tavaszi záport az esküvő napjára, nincs ebben semmi meglepő. Az április mindig is szeszélyes volt. Talán arra gondolsz, hogy azért mégis kár a kültéri díszletért - még táncoltál volna egyet, még volt valami finom a tányérodon, még befejezted volna a beszélgetést a partnereddel, még élvezted volna az impozáns kertet. Talán üdítően hat rád az eső - már kezdtél unatkozni, végre történik valami, végre megszabadulsz a kéretlenül melléd telepedő embertől, már úgyis menni készültél és most van rá ürügyed. Talán bosszant az időjárás kiszámíthatatlansága - annyi időt töltöttél indulás előtt a tükör előtt, és nem azért, hogy elkenődjön a sminked vagy elázzon a ruhád.
Tömeg verődik össze a Malfoy kúria hatalmas előcsarnokában. Sokan a ruhájukat szárítják, páran esernyőt csuknak össze, mások beszélgetésbe kezdenek. A hangok kavalkádja duruzsolássá folyik össze, egybeolvadva az ablakon kopogó monoton esőcseppekkel. Kiáltást hallasz. Elsőre talán arra gondolsz, valaki elcsúszott a márványpadlón keletkező egyik tócsában, de a félelemmel vegyes hangot újabb követi. - Hol a kisfiam? Ragnar, hol vagy? - Hamarosan arcot is társíthatsz a hanghoz, Mrs. Rowle tör utat magának a tömegben, hétéves kisfiát keresve. - Ragnar, most azonnal gyere ide! Azonban a legkisebb Rowle fiúnak nyoma sincs. - Belvina sincs itt - kiált fel hirtelen még egy édesanya, Mrs. Burke. - Talán együtt kóboroltak el? - Én sem találom a lányomat. Valaki nem látta Asteriát? - próbál mindenkit túlharsogni Mr. Carrow. - Legutóbb Criusszal láttam, de ő sincs itt - válaszol fokozódó aggodalommal Mr. és Mrs. Travers. Egyre többen és többen veszik észre, hogy a gyermekeik nincsenek a házban. Talán te is egy vagy azok közül, aki hiába keresi a gyermekét, testvérét vagy barátját, sehol sem találod őt a csarnokban összeverődött tömegben. Lehet, hogy aggódsz, lehet, hogy sikerül megnyugtatnod magad, de érzed a körülötted fokozódó rémületet. Aztán újabb hang hasít a levegőbe: - Hogy került ez a sakkbábu a zsebembe?
És valóban, ha a zsebedhez érsz vagy belenyúlsz a táskádba, te is sakkbábut találsz ott. Az is lehetséges, hogy hirtelen kellemetlenül nyomni kezd a cipőd, mert egyik pillanatról a másikra egy kis figura bukkan fel az orrában. Ha alaposabban megnézed, láthatod, hogy a világos huszár az. Mr. Marvolo Gaunt hangosan megfogalmazott ötlete tulajdonképpen logikusnak tűnik: - Ez talán valamiféle játék és a gyerekek is résztvevők. Micsoda kreatív ötlet! Esetleg keressék meg egymást azok, akiknek ugyanolyan bábu jutott. A tömeg mozgolódni kezd. Négy társad lesz, megeshet, hogy olyan emberek, akikkel soha még egy szót sem váltottál, csak a tenyeretekben pihenő világos huszár közös bennetek.
A kaland kisebb csoportokban játszódik. Természetesen utalhatsz a csapatodon kívüli karakterekre is, viszont párbeszédbe és más interakcióba ne lépj velük - az aktív játék csak a saját csoportodban folyik. A kezdőreagban nyugodtan írd le az előzményeket: mit csináltál eddig az esküvőn, kikkel töltötted az időt, mit gondolsz az eseményről stb. Mindenki a saját ízlése szerint írjon kezdőt. A játékosok közötti sorrendet ti döntitek el, a kör végéig mindenki annyi reagot ír, amennyit csak szeretne. Határidő: 2023. április 30. (éjfél)
Terveink voltak Corbannel, meglehetősen nagy és fontos tervek. Nem véletlenül esett meg úgy, hogy éppen a Malfoy-Parkinson esküvő alkalmával tette meg azt a halálosan rizikós lépést, hogy betette a lábát Angliába. Egyikünket sem érdekelte az ifjú pár annyira, hogy önként, dalolva és mindenféle egyéb motivációt mellőzve idejöjjünk az egész családunkkal tiszteletünket tenni. A látszatot azonban fenn kellett tartani és ezt - mint minden jó aranyvérű - probléma nélkül meg tudtam oldani. Éppen szóba elegyedtem egy ifjú félvérrel, akinek egyébiránt semmi keresnivalója nem volt itt az én meglátásaim szerint, de legalább egy percig tegyünk úgy, mintha a progresszivitás szelleme megszállt volna engem is. Aztán jött az első sikoly. Majd a második. És a harmadik, negyedik, sokadik. Szerettem volna közbelépni, mert a pánik sosem megoldás, a hangzavar pedig egyenesen irritáló, de jól tudtam, hogy egy édesanyát nem lehet megnyugtatni, ha elveszíti a gyermekét. Akkor sem, ha csak ideiglenesen. A tekintetemmel Corban maszkját kerestem, kérdőn, hogy történt-e valami változás a tervben, amiről én valamiért nem értesültem, de nem találtam meg. Helyette a nadrágom zsebében hirtelen keletkezett apró súly vonta magára a figyelmemet. Még mielőtt rámarkoltam volna a fabábura, már valaki fel is kiáltott, hogy sakkbábut talált a zsebében. Ez egész biztosan nem Corban műve. Aggasztó. Előhúztam a bábut, a világos huszár volt. Megforgattam a kezemben, arra gondolva, hátha találok rajta valamit, bármit, ami miatt feltűnő lenne, de első átfutásra nem tűnt többnek egy átlagos, jelentéktelen sakkbábunál. Megrándult a szám széle, ahogy arra gondoltam, mennyire szánalmas, hogy nem éppen én kaptam a királyt, mindegy is, melyiket. Hát legyen akkor, keressük meg az azonos bábukat. Elindultam, feképnél hagyva a kis félvért, akinél egy sötét bábu volt, számomra jelenleg haszontalan. Menet közben sikerült elsétálnom relatíve közel Corbanhez, akivel csak egy pillanatra tudtunk egymásra nézni, de ez is elég volt ahhoz, hogy biztos lehessek benne: ez nem tőle származik. Ez egyre rosszabb és rosszabb. De mi a legrosszabb? Amikor rádöbbensz, hogy az a rendkívül irritáló arcberendezésű félvér ugyanolyan bábut szorongat mint te. Remek. Nem volt kifejezett problémám Nereus Spade személyével, hasznos ember volt a Magic is Might szempontjából, de gyűlöltem ránézni a képére. Felszínes vagy sem, határozottan úgy nézett ki, mint akinek egy jóérzésű ember szívesen megsimogatná az arcát egy fejelésátokkal. - Spade -szólítottam meg odalépve hozzá. -Ha jól látom, ugyanazt a fadarabot sikerült megszereznünk. Nem látott még mást? -Szívesen a homlokára karcolom, hogy “világos huszár”, az összképen nem rontana.
what you gonna do when there's blood in the water?
the white knights & nereus
Ritka alkalmak egyike, hogy egy ilyen nagy volumenű eseményen részt vehetek, ráadásul nem üzleti okokból kifolyólag, hanem civilben, egyszerű vendégként. Igaz, édes Annám meghívása nélkül most nem lehetnék itt, hiába vagyok titkon a MiM egyik - nevezzük úgy, - szövetségese. Mindenesetre megtisztelve kellene éreznem magam, amiért én is helyet kaptam a násznép sorai közt, hiszen itt vannak az aranyvérű társadalom legnemesebbikei, s a MiM teljes gyökérrendszere, akik egyébként egy magamfajta félvérnek a lábnyomára se hajlamosak rápillantani, nemhogy egy levegőt szívni vele; mégis, gyomrom néha meg-megkavarodik annak gondolatára, hogy csak a közös munkánknak köszönhetem, ha élve kijutok innen. Ám nem hagyom, hogy sokáig feszélyezzen a dolog, sőt, Anna társaságában egészen jól szórakozom, vagyis szórakoztam, míg a baj meg nem történt. Egy ideig azt játszottuk, hogy a széles korkülönbségű párosokat lestük, s megpróbáltuk megállapítani, hogy apa és lánya voltak-e, avagy trófea feleség és kedves, fél lábbal a sírban lévő férje. Ha jól tippeltünk, örültünk, ha nem, ittunk. Menet közben megpörgettem őt a táncparketten, s hagytam, hogy alkalom adtán lopjon tőlem egy-egy csókot, még úgy is, hogy ez a mai napig szokatlan érzés számomra. Hozzá kell tennem, az alkohol megtette hatását, s a lány egészen megbolondult tőle - a lehető legjobb értelemben -, de nem bántam. Az időjárás azonban közbeszólt, s mindenkit fedél alá kényszerített - habár én magam nem találtam zavarónak az esőt, Anna kedvéért elrejtőztem előle. Az események pedig ezután kezdtek eszkalálódni. Nekem is a kezembe akadt egy sakkbábu, egy világos huszár, s mivel partnerem másfélét kapott, most arra kényszerülünk, hogy külön váljunk a násznép tömegében. Mielőtt azonban ő odébb állna, a lelkére kötöm, hogy ha baj van azonnal keressen meg. Ne mást, engem. S épp ahogy ő eltűnik a vendégek közt, a látószögembe kerül egy ismerős arc - fogalmazzuk újra: egy ismerős, szinte undorodó arc. Kellemetlen érzésem támad, mindenesetre magamra erőltetek egy halovány mosolyt, s a tiszteletet megadva egy bólintással üdvözlöm. – Mr. Mulciber – vetek rá egy gyors pillantást, majd a tömeget vizsgálva próbálom kiszúrni, ki másnak jutott még ugyanilyen figura. – Egyelőre nem – csóválom a fejem, majd valamivel halkabban felteszem a nap kérdését: – Van bármi fogalma arról, hogy mi ez az egész? Aggódnom kellene?
Ezekben az esküvőkben csak az ingyen pia és kaja a legjobb. A szüleim szerették volna, ha én is tiszteletemet teszem a jeles alkalmon. Egy feltétellel jöttem csak el, hogy nem az igazi nevemen fogok bemutatkozni senkinek sem. Ebbe minden ellenvetés nélkül belementek. Számomra is könnyebb volt így információkat szereznem bárkitől, ha úgy adta a lehetőség. Érdekes társaságokat láttam mindenhol. Sok ismerőst is megpillantottam, akiknek mosolyogva intettem whiskeys poharamat emelve. Nem volt célom lerészegedni, mert nem tudhattam előre, hogy milyen események várnak még rám a mai nap folyamán. Két pohárral ittam csak, a harmadikkal pedig úgy tettem, mintha innám, de csak mindig a számhoz emeltem. Régi, jól bevett szokásom volt. Kelletlenül pöcköltem el a cigim felét az udvaron. Nem várt eső zavarta meg a násznépet. Örültem volna, ha legalább azt be tudtam volna fejezni, de így csak a fejem fölé emeltem a pálcám és egy bűbáj segítségével védtem magam az esőtől. Semmi kedvem nem volt most ázott kutyaként besétálni a kúria védőfalai közé. Túl elegánsan néztem ki ahhoz, hogy az öltönyöm most rám tapadjon. Beérve viszont mondhatni elszabadult a pánik. Aggódó anyák kiabálása hangzott, akik elvesztették a gyerekeiket. Megszakadna a lelkem értük, ha lenne, de nincs. Ahogyan gyerekem se, ezért pont nem tudott meghatni, hogy kik tűntek el. Tekintetemmel a szüleimet kerestem. Mivel az emeleten tartózkodtam, könnyedén kiszúrtam őket. Ők megvoltak, más nem számított. Akit viszont nem akartam megpillantani, az nem más volt, mint Sebby. Mi a fészkes fenét keresett ez itt és miért nem tudott ő is eltűnni a gyerekekkel együtt? Elég nagy kölyök volt pedig. Ha most lett volna pohár a kezemben, biztosan összeroppantottam volna mérgemben. Ám uralkodtam az érzéseimen és nem csináltam semmit sem. Csak akkor eszméltem fel, hogy mit is kellene csinálnom, mikor egy hang megszólalt és valami bábu keresésre szólította fel a népet. Bábu? Megráztam a fejem és zsebre vágtam a kezem… ahol ujjaim közé akadt is egy sakkbábu. Világos huszár. Nem láttam más kiutat, minthogy megkeressem azokat a személyeket, akiknek ugyanez a bábu akadt a kezei közé. – Uraim! –Léptem oda Mr. Mulciber és a másik tag mellé, felmutatva nekik a bábum bizonyítékként, hogy ugyanazt a figurát kaptam meg én is. – Úgy hiszem ugyanazt kaptuk ebben az idétlen játékban és hamarosan csatlakozik hozzánk egy sötét paraszt is. Már mint személy, nem bábu tulaj. –Fejemmel biccentettem Sebby irányába, mert láttam, hogy neki is ugyanez a figura jutott. Miért áld meg vele a sors ennyire, de most komolyan? Közben próbáltam észrevétlen jelezni Mr. Mulcibernek, hogy tud-e erről az egészről valamit, amibe én nem lettem beavatva. Azért a fejébe engedély nélkül nem másznék bele és kommunikálnék vele. Még fontos teendőim vannak az élők világában, nem akarok a kezei által meghalni.
Apám nyilván alig volt képes elengedni engem maga mellől. Féltett, hogy talán megint valami faszságot csinálok, ami egyébként lehet meg is történt volna, ha nem ránt vissza a zakómnál fogva, mikor elindultam Niki felé. Pedig annyira örültem, hogy kiszúrtam a tömegben, biztos találtunk volna olyan helyet, ahol elszórakozhattunk volna, de helyette Sylvestre Allard ölebét kellett játszanom. Nem vágtam, hogy mi a francért kellet hirtelen ennyire féltenie. Ez is csak egy puccos esküvő volt, ahol az lett volna a lényeg, hogy mindenki rohadt részeg legyen, aztán hazamenjünk és másnap reggel arra se emlékezzünk, hogy egyébként hogy hívták a mennyasszonyt és a vőlegényt. Esetemben viszont ez sem játszott, hiszen még a pezsgő helyett is csak a gyerekeknek szánt buborékos almalevet kaptam. Apámat majdnem meg is öltem a pillantásommal, mikor szinte minden jótól eltiltott. Szerinte én itt dolgozom most. Már ne is haragudjon, de rohadtul vendégként érkeztem és nem aurorként. Amúgy is mit dolgozzak, hm? Derítsem ki, hogy ki akar itt orgiát szervezni? Vagy mire gondolt az öreg?! Legalább a cigarettát megengedte nekem, így bosszúból jó néhány szálat elszívtam és a füstöt mindig ráfújtam. Többet sem tudtam tenni azért, hogy felbosszantsam. Olyan volt most, mint valami kőszobor. Alapból egy begyöpösödött vénember volt, de most mintha ideges lett volna. Egy ponton megkérdeztem tőle, hogy mi nyomasztja annyira, de a válasza csak annyi volt, hogy maga sem tudja, de nem érzi jól magát. Nem sűrűn aggódok érte, de most pont ez volt a helyzet. Az események hirtelen vesznek fordulatot, mikor elered az eső. Lazán sétálok be az épületbe, miután varázslattal bebiztosítottam, hogy ne ázzak el, majd apámmal az oldalamon lépem át a küszöböt. Most már kevésbé voltam rá mérges, sőt örültem volna, ha vele tudok maradni, hiszen az egész társaságból még mindig benne bíztam meg a leginkább. De amint megemlítik a sakkbábut és kiderül, hogy különböző figurák jutottak nekünk… Tudtam, hogy megszívtam. Sokáig viszont nem hagyom, hogy ez letörjön, inkább elindulok megkeresni azokat, akik velem vannak, hogy minél előbb vége legyen ennek a játéknak. Meg is találom az első személyt, akinél a világos huszár van, majd követni kezdem a fiatal férfit, aki… Aki úgy nézett rám, mintha ismerne! Pedig nekem nem rémlik. Lassan közelítem meg a társaságot, de amint odalépek megforgatom a szemeimet. – Már megint te?! – szegezem a kérdés a kis kínainak. Legutóbbi találkozásunk során… Felismertem, tudtam, hogy egy iskolába jártunk. Viszont, hogy neki is pont itt kellett rontania a levegőt... – Na jó, essünk túl a formalitásokon. Sebastian Allard. Örvendek a találkozásnak, de az még inkább feldobna, ha valaki elárulná, mi a faszt kéne most kezdenünk magunkkal? – Mert gyanítom nem egy ismerkedős játék része mindez. Ha igen, akkor ritka szutyok egy módszert választottak.
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
Beszélgetni kezdesz az ismerősökkel és ismeretlenekkel, hallod, hogy a környezetedben mindenki hasonlóképpen tesz. Egyetlen magabiztos hang sem csendül körülötted, izgatottság és értetlenség telepedik meg az előcsarnokban. Vársz, türelmesen vagy türelmetlenül, de hosszú percekig nem történik semmi. Talán már azt fontolgatod, hogy ideje lenne eltűnni innen vagy számonkérni az esküvő szervezőit. Ekkor azonban megérzed, hogy a sakkbábu - bárhol is tartod éppen, a kezedben, a zsebedben, akárhol - felmelegszik. Mielőtt szóvá tehetnéd, hirtelen rántást érzel, a lábad alól kicsúszik a talaj, de nem zuhansz. Nem érsz földet, súlytalannak érzed a tested, majd forogni kezd a világ. Elmosódik a Malfoy kúria, a csapattársaid arca, az egész világ. Forogsz és forogsz, ha utaztál már zsupszkulccsal, kísértetiesen ismerős lehet az érzés. Aztán megérkezel, ha ügyes vagy, talpon maradsz, ha kevésbé, fájdalmasan landolsz. Egy hófehér, különös, modern hatást keltő szobában találod magad. A helyiségnek nincsenek ablakai, csupán egy szintén vakítóan fehér ajtó vezet ki - az azonban zárva van, varázslat és fizikai erő nem hathat rá. Középen, a földön egy mugli eszközt találhatsz - egy úgynevezett okostelefont -, a kütyüre valaki cetlit ragasztott, a következő instrukcióval: A kijutásotok ára apró kis semmiség, kiket oly kevésre tartotok, minden nap ezt teszik kedvtelésből. Nincs hát más dolgotok, mint: 1. Feloldani a telefon képernyőjét, a jelszó Albus Dumbledore halálának dátuma. 2. Bekapcsolni egy zeneszámot. 3. Teljesíteni egy Flappy Bird pályát. 4. Keresni egy fotót Peppa malacról. Figyelem! Minden feladatot más személynek kell megoldania. Fél órát kaptok, jó szórakozást, mágiahasználó barátaim!
Tudnivalók:
A szobában bármilyen varázslat végrehajtható, de hoppanálni nem tudtok.
A mobiltelefont nem tudjátok összetörni, ellenben, ha megpróbáljátok, fájdalmas, méhcsípés szerű átok talál el benneteket.
Használhattok dobókockát a telefonos játék sikerességének megállapításához, de ez nem kötelező.
A telefonon bármit megnyithattok, bármire rákereshettek, a fájlok között pedig akár értékes információkra is bukkanhattok, ha szemfülesek vagytok...
A játékosok közötti sorrendet ti döntitek el, a kör végéig mindenki annyi reagot ír, amennyit csak szeretne. Ha megnyitottatok valamilyen applikációt reagon belül a telefonon, akkor várjatok mesélői reakcióra, mindig kaptok majd visszajelzést, hogy plusz információra bukkantatok-e vagy sem. Határidő: 2023. június 4. (éjfél)
Csodálatosabban nem is alakulhatott volna ez a mai nap. Még akkor sem örültem volna a fejleményeknek, ha Corban állt volna a hátterében, mert egyszer, az elmúlt hónapokban először végre mehetett volna minden úgy, ahogy normális esetben történt volna. Például nézzük ezt az esküvőt: megtörténik a ceremónia, férj és feleség, aztán egy aranyvérűekhez illő, de nem túlzó fogadás (tehát bármi, ami nem a Munter-Karkaroff esküvő volt). Némi mesterkélt mosoly, kedves, de üres és érdektelen csevegés, esetleg valamelyik vállalhatatlan rokon megajándékozza az egyik bokrot a gyomortartalmával, amin aztán az öregasszonyok pár hétig elcsámcsoghatnak, aztán mindenki mehet haza és elfelejtheti, hogy ezen az eseményen valaha is részt kellett vennie. Egy átlagos esküvő. De természetesen nem így alakul a menetrend, engem pedig ez mélységesen felbosszant. Majdnem annyira, mint a hasznavehetetlennek tűnő emberek, akikkel összehozott ez a frenetikus pillanat. Ritka, hogy ezt mondom, de még Spade volt a legbizalomgerjesztőbb a vállalhatatlan fejével, ami sokat elmond a társaságról. - A türelem majdnem akkora erény, mint az illem, Mr. Allard. Biztos vagyok benne, hogy mindjárt megtudjuk, mire ez a felhajtás. -Erősen kételkedtem benne, hogy bárki is szórakozik velünk, beéri ennyivel. Tévedni pedig nem szoktam. Most sem. A tenyeremben melegedő sakkbábu, majd a talpam alól kicsúszó talaj éppen elég figyelmeztetés volt ahhoz, hogy normális ember módjára érkezzek meg az ismeretlen helyre, hála a zsupszkulcsnak. Nem állt szándékomban éppen most, és éppen ilyen emberek előtt veszíteni a tekintélyemből. A többiekre ügyet sem vetve sétálom körbe a szobát, egyszer próbálva rá a kilincsre, biztosan megállapítva, hogy nem jutunk ki rajta pusztán ennyivel. A földön mugli eszköz, félúton valaki felveszi, nem figyelem melyik, csak azt, hogy az egyik pillantás után már nincsen ott. Nem figyelem az okfejtésüket, vagy bármi is történik, csak egyszerű bűbájokkal próbálom megtalálni az apró helyiség gyenge pontját - amennyiben van. Márpedig nincsen, ezt sajnos be kellett látnom nagyon hamar, maradt tehát a feladat. A díszes társaság felé fordultam, meghallottam Dumbledore nevét. Remek. Hiába van náluk mugli eszköz, legalább erre tudtam választ adni. - 1997. június harmincadika -válaszoltam nekik az egyenesen soha fel nem tett kérdésre. -Szép nap volt.
Most aztán tényleg nagyon hiányzott egy üveg rum. Mint a vizet úgy ittam volna, hogy véletlenül se emlékezzek erre a borzalmas esküvőre. Még az édes kis Niki sem tudott feldobni, mert eleve a közelébe se tudtam jutni. Egy pillanatra meg is fordul a fejembe, hogy a csapatom helyett inkább őt rabolom el és viszem be az egyik szobába… Természetesen csak azért, hogy megnézzük milyen szép a berendezés és milyen kényelmes az ágy. S most mégis egy rakat férfihoz megyek oda. Nem tudtak volna legalább egy nő berakni?! A pasikon mit nézzek? Egyetlen egy férfi sem érdekelt még soha. Egyedül Bubu volt, akit szerettem, de… Nos talán őt sem úgy, de ő legalább fontos volt. Kezemben folyamatosan forgatom a babút idegességemben, ahogyan hallgatom a fickót. Inkább csak horkantok egyet a megjegyzésére, de nem mondok semmit. Ha valaki, én tudtam mi a türelem. 7 évig várni, mire lesz valaki, aki örökbe fogad… Évekig elviselni egy férfit az életedben, aki folyamatosan a tökéletességet várja tőled, arról nem is beszélve, hogy sose kapsz egy kedves szót sem tőle… És egy életen át reménykedni, hogy az, akit egyszer a családodnak tekintettél majd visszatér hozzád… Az ajkamba harapva kezdem bámulni a figurámat. Nekem aztán igazán nem kéne a türelemről papolnia. Mit tudott ő rólam egyáltalán?! Csak azt, amit Sylvestre beadott mindenkinek. Vagyis a nagy semmit. A kezemben összeszorítom azt a nyomorult bábut, sőt lassan össze is roppantottam. Éreztem, ahogyan a dühöm elönt és melegszik a tenye… Várjunk, melegszik a tenyerem? Egy pillanat alatt történik minden, a lábam alól eltűnik a föld, én pedig seggre ülök a következő pillanatban. – Rohadt élet! – kezdek el franciául morgolódni, bár ezúttal halkra fogom. Mire felállok, addigra Mr. Bölcs Vénember már nagyon nézelődik, én pedig csak az előttem lévő készülékre bámulok. Közelebb megyek és felkapom, mit sem törődve a többiekkel, majd olvasni kezdem. – Basszus… Mikor múlt ki Dumbledore? – Emlékszik rá a halál a suliból már! Annak örülök, hogy valamennyi megmaradt a tananyagból, hát már olyan régen volt. Szerencsére legalább erre normális választ tud adni a fickó így fel is nyitom a mugli machinát. Az exem is használt ilyet, emlékszem, hogy valami piros és fehér programot használt a zenéhez, így igazából nem kérdezek, meg nem várok arra, hogy mit gondolnak, kinek kéne ezt csinálni, csak magam hajtom végre a feladatot. Ki is keresem az ismerős képet, bár akadt más piros-fehér kombó is, így csak másodikra találtam el melyik az. Egy ideig gondolkozom, hogy melyik szám legyen az, amelyiket berakjam… Végül eszembe jut egy dallam, rövid időn belül pedig a szövege is. Nagyjából beírom a keresőbe és rákattintok az első felhozott videóra. Ha nem lennék férfiból és nem állna itt egy rakás idegen, most sírnék. Bubu kedvence volt… A lelkem zokog, ahogyan tovább hallgatom és eszembe jut, hogy mennyire imádta ezt a dalt. Remélem egyszer újra meghallgathatjuk együtt.
Hátratúrtam a hajam és próbáltam elrejteni mosolyom. Kifejezetten tetszett, ahogyan Sebby megkapta a magáét. Bemutatkozni nem volt kedvem. Annyit azért nem érdemelt, ha már képtelen volt felismerni. Ő volt amúgy is az egyetlen ismeretlen tag az összerakott csapatunkban. Amit persze nem értettem, hogy miért is alakult, de bosszantott, hogy nem léphettem le. Ahogy az is, hogy a kezemben lévő sakkbábu elkezdett melegedni, majd egy hirtelen rántással a kúriát is feltételezhetően magunk mögött hagytuk. Talpra érkeztem, egyesekkel ellentétben. Bőven volt tapasztalatom az e féle utazásban, de az már kifejezetten nem tetszett, hogy össze lettem zárva velük. Szétnéztem a szobában, kiutat keresve. Kilátástalan volt a helyzet, mert nem akadtam rá egyre sem. Egy mugli ketyere volt a szobában, amire a seggre esett tagunk máris lecsapott. Remek. Mi a fenét kellene csinálnunk azzal a tele…izével vagy mi is az. Látásból tudom, hogy mi is az, de soha nem volt lehetőségem közelebbről is szemügyre venni azt az izét. Rengeteg muglit láttam az utcán, kezükben nyomkodva azt vagy a fülükhöz téve. A legilimencia sokkal barátságosabb kommunikációs eszköz volt szerintem. Azt legalább senki nem hallotta csak azok, akik kommunikáltak egymással vagy valami ilyesmi. Emiatt a gondolatok miatt nem is foglalkoztam azzal, hogy milyen kérdés merült fel Sebby felől és a zene is csak később tudatosult bennem, hogy mi is szólt… Miért pont ezt találta meg? Miért nem tudott volna valami mással előrukkolni? Kedvem támadt most azonnal ráküldeni a gyilkos átkot, de sajnálatos módon nem tudtam, hogy mi vár még ránk ezen az esküvőn. Talán még haszna is lesz később és nem kell egy hullát magunkkal cipelni. Meg egyébként se hiszem, hogy a közelben lenne egy Bubu teázó. Ahogy véget ért a zene, ki is kaptam a kezéből a mugli ketyerét, majd elolvastam a hülye papírt is. Két feladat megvolt, már csak kettő kellett. – Az biztos, hogy nem keresek képet valami hülye disznóról. De mi az a Flappy Bird vagy mi? –Költői kérdésnek szántam. Majdnem száz százalékig biztos voltam abban, hogy a szoba egyik tagja sem tudta, hogy miről is volt szó. Ki gondolta volna, hogy pont mi kapjuk meg ezt, akik elvetik a muglikat minden téren. Esküszöm, ha rájövök ki is áll az egész mögött, a tag azt kivánja majd, hogy az apja bárcsak kihúzta volna időben vagy lenyelte volna inkább az anyja. Idegesen kezdtem el keresni azt a valamit, ami nekem kellett. Mindenféle ikonra vagy mire rányomtam. Valami társkeresőnek tűnő izé; ilyen képnézegetős valami; egy mappa, mindenféle más dologgal. Nagy nehezen akadtam csak rá arra a madaras valamire. Hát be kellett vallanom magamnak, hogy utálom a muglikat. Ilyen idegesítő valamit még életemben nem láttam! Irányíthatatlan baromság volt az egész. A második próbálkozás után földhöz akartam vágni a telefont. Darabokra akartam törni, de nem tehettem meg. Feleslegesen sebeztem volna meg magam és biztos, hogy a kijutásunkat kockáztattam volna vele. Vettem egy mély levegőt. Lenyugodtam annyira, hogy negyedik alkalomra már sikerült megcsinálnom a pályát, így hát boldogan dobtam oda valamelyiknek a kütyüt. Én többet nem voltam hajlandó hozzáérni ahhoz az átkozott ketyeréhez.
“Már megint én”, valóban, megint én kísértem nemrégről ismerős auror barátomat, megint én állom útját s megint én veszem vele egyazon levegőt. Hiába kívánnám, hogy bábut cserélve valakivel drága Annám oldalán maradhassak, nem tehetem meg, legalább is nem áll szándékomban megkísérelni, ugyanis e furcsán induló játék épp elég nyomasztó érzést kelt bennem ahhoz, hogy nyugodt akarjak maradni, s ne kívánjak kísérletezni esetleges csalásokkal. Így hát kénytelen vagyok furcsa, logikátlanul összetákolt csapatommal maradni, s figyelni az eseményeket, közben hallgatom a néhány szavas beszélgetést és pillantásommal keresem Annát a tömegben. Reménykedem benne, hogy legalább ő olyanokkal került össze, kikben megbízhat, s akik nem fogják csőbe húzni vagy veszélynek kitenni életét.
Habár úgy fest, nem tudok erről megbizonyosodni, ugyanis mielőtt megpillanthatnám őt, kezemben a bábu felhevül, s magával ragad a zsupszkulcsok jellegzetes örvénylő effektusa; talpamra érkezem, s meg se billenek elvégre rendszeresen utazom így, ám a hely, ahova a sakkbábu hozott ismeretlen számomra, s szemeimet vakítja a hirtelen fehérség. A terem külseje idegen számomra, így feltételezem, ez valamiféle mugli stílust igyekszik tükrözni, középen egy láthatóan muglik világához tartozó eszköz fekszik a padlón. Ilyesmit láttam már, felismerem, hogy ezt a valamit szinte minden varázstalan megszállottan bámulja, nyomkodja, s füléhez tartva beszél bele, egymás szemébe már nem is képesek nézni, csak ezt az izét lesik.
Mr. Allard - maradjunk a formaságoknál - kap is az alkalmon, hogy magához vehesse az eszközt, s a megadott feladatoknak megfelelően fel is teszi a bűvös kérdést, minek válasza a készüléket használatra alkalmassá teszi, s mielőtt még megszólalhatnék, Mr. Mulciber el is árulja a megfejtést, így Allard teljesíti a második lépést. A felcsendülő dal nem ismerős számomra, ám ahogy a kissé mogorva külsejű férfira pillantok, úgy veszem észre ő ismeri - s nem igazán értékelheti, hogy épp ez szól, ugyanis tekintete szúróssá válik s tisztán látszik, hogy haragszik.
Felmerül bennem, hogy esetleg elvállalom a csapkodó-lebegő-repdeső madaras valamit teljesítem, ám az előbbi férfiú kikapja Allard kezéből az eszközt, s ezzel rám is osztja az utolsó feladatot, mielőtt még hatalmas küzdelmek közt nekilátna a madaras dolognak. Nem egészen értem a logikáját, hiába bámulom a készüléket, hiába figyelem, ahogy a furcsán megrajzolt madár ugrál a csöveknek tűnő oszlopok közt. Egyszerűen nincs ennek értelme.
Végül elkapom a felém repülő telefont. Láthatóan a férfi nem értékelte ezt a Flappy Bird micsodát, így tartok tőle, hogy én is hasonlóan idegessé fogok válni a rám bízott malackereséstől. Kezeim közt tartva nézem a készüléket, min megannyi kis kép és felirat található, s úgy érzem, ez túl sok információ számomra. Nem értem, hogy képesek a muglik befogadni ennyi adatot egyszerre, s fel is fogni, hogy melyik mit jelent.
– Keress egy képet a híres Peppa malacról – utasítom az eszközt, ám az meg sem moccan. Hmm… – Peppus malacus! – próbálkozom ismét, de semmi. – Még ilyen hülyeséget… – motyogom az orrom alatt, majd elkezdem csapattársaimhoz hasonlóan végigbökdösni a különböző kis képeket. Sikerül megjelenítenem egy időjárás jóslót, majd egy másik ikonra bökve saját mozgó arcképemmel találom szembe magam - minek hatására majdnem el is hajítom a telefont meglepetésemben -, végül egy képvetítő kerül a szemeim elé.
A különböző albumok között lapozva rábukkanok egy “Peppa” címűre, mi úgy sejtem a megfejtésünk lesz, így arra bökve most több kép megjelenik egy undormányos kis pacáról. Ám a “malac” megnevezést erős túlzásnak gondolom, ugyanis inkább hasonlít valami másra ez a furcsa lény, mint egy tényleges malacra. Egészen elundorodom a látványától. Ám valamiben hasznosnak bizonyul, mert így legalább találtam egy újabb ötletet a második munkám során alkalmazott rémképeimhez. – Úgy hiszem, a muglik látásával akadhat némi probléma – sóhajtok fel, s megmutatom társaimnak az egyik csodálatos képet. – Ez itt ugyanis egyáltalán nem hasonlít egy malacra.
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
Sikeresen megoldjátok az első feladatot, kitárul előttetek az ajtó, amin egy újabb ismeretlen szobába léptek be. A falakat kékre, zöldre és lilára festették, kellemetlen mintázata zavarja a szemet és egyetlen bútor sem töri meg, csupán egy kis asztal, rajta négy üveggel. Az üvegek közül kettő kék, egy zöld, egy pedig lila folyadékot tartalmaz, mellettük egy rövid üzenetet találhattok: Két szín egészségednek örvendetes, egy azonban méreg, válassz okosan! A szobából csupán egyetlen ajtó vezet kifelé, ha megpróbáljátok kinyitni, kellemetlen mágikus áramütés ér benneteket. Kulcsot és más kijáratot nem találhattok.
Tudnivalók:
Mind a négy üveg folyadékot meg kell inni, más kijutási lehetőség nincs.
Létezik egy kiskapu, amivel elkerülhetitek, hogy bárkit megmérgezzen a bájital.
A kaland kisebb csoportokban játszódik. Természetesen utalhatsz a csapatodon kívüli karakterekre is, viszont párbeszédbe és más interakcióba ne lépj velük - az aktív játék csak a saját csoportodban folyik. A játékosok közötti sorrendet ti döntitek el, a kör végéig mindenki annyi reagot ír, amennyit csak szeretne. Határidő: 2023. július 9. (éjfél)
Ilyen idegesítő játéknak nem nevezhető akármit még nem láttam. Most komolyan! Mi értelme van annak, hogy egy kis madár valami csövek között repülgessen és ha nekiütközik, akkor idegesítő módon megdöglik? És ezt élvezik a muglik? Komolyan nem értettem őket, de előbb kötöttem volna fel magam, mint megértsem az észjárásukat. Szerencsére, véleményem szerint, viszonylag hamar továbbadhattam a kütyün, mert elvégeztem a dolgomat. A falnak támaszkodva vártam, hogy az utolsó feladat is elkészüljön és végre kiszabadulhassunk innen. Nereus próbálkozásai látszólag ugyanolyan eredménytelenek voltak az elején, mint az enyémek. Úgy hiszem a másik két csapattag feladata sokkal könnyebb volt, mint a miénk. No nem baj. Meglesz még ennek a böjtje. Mr. Mulcibernek nem, de Sebbyre tuti rá fogok sózni valami nehezebb feladatot. – És ezek után valaki csodálkozik, hogy a muglik megérettek a kihalásra? -Undorodva néztem azt a malacnak nevezett valamit, amit Nereus mutatott felénk. Az mindennek kinézett, csak éppenséggel malacnak nem. Szerencsémre nem kellett sokáig nézegetnem. Az ajtó nyílt és mehettünk tovább.
Az új szoba kinézete hányingert keltő volt. A színek bántották a szemem és egyre jobban erősítette bennem a tudatot, hogy valakit meg fogok gyilkolni. Az a valaki pedig az a személy lesz, aki ezt az egészet kitervelte. Még mielőtt bármelyik elindulhatott volna az egyetlen bútorhoz a szobában, gyorsan beelőztem. Nem volt kedvem most nekem kapni a nehéz feladatot. Négy üvegcse volt és instrukció mellé. – Hmm, szóval azt akarják, hogy valakit megmérgezzünk. Hol a csavar? –Biztos, hogy volt valami, ami ennél jóval bonyolultabbá tette az egészet. A színek alapján egyértelműen a két kék az, ami semleges, a zöld a méreg, a lila meg az ellenszer. Első ránézésre mindenki így gondolkodna, ezért nem hiszem azt, hogy ez lenne a megoldás. Lehet, hogy a két egyforma üti ki egymást, mint méreg-ellenszer páros, de nem lehetünk benne biztosak. Ki kellett találnunk, hogy melyik mit rejtett. A semlegeseket bárki megihatta; a méreg-ellenszert egy személynek kellett, hogy ne haljon meg. Bár valakiért nem lenne kár. Próbáltam minden bájitalszakértelmem elővenni és a szaglásom segítségével kiszűrni, hogy melyik lehet a méreg. Már azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy mindegyikből egy-egy cseppet összekeverek, hogy lássuk melyikek ütik ki egymást. Mr. Mulciber azonban jobb ötletet adott. Vigyorogva kevertem is össze mind a négy löttyöt és kezemben tartva néztem is körbe. – Nos, ki lesz az önkéntes, akit itt fogunk hagyni, ha meghal? –Költői kérdés volt, mert szavaim közben már Sebby előtt voltam és gúnyos vigyorral az arcomon nyomtam a kezébe a színes löttyöt. – Jobb, ha leülsz. Kisebbet koppansz, ha haldokolni kezdesz. –Ellentmondást nem tűrően ragadtam meg a vállánál fogva és nyomtam is le a földre. Egy másik helyzetben ez sokkal kellemesebb szituáció lenne, de most nem abban a helyzetben voltunk. Leguggoltam vele szemben és kész voltam erőszakkal beleönteni a szájába az egészet, ha a tekintetem nem volt elég ahhoz, hogy önként megigya az üvegcse tartalmát.
Miután elvégeztem a saját feladatomat már kevésbé érdekelt, mit fognak tenni a többiek, vagy hogyan oldják meg az ő feladatukat, csak csinálják meg. Ha nem attól tartottam volna, hogy megdöglök, akkor magasról szartam volna erre az egészre. Vajon apa most hol van? Tuti nincs baja, kivágja ő magát a legrosszabb helyzetből is, de érdekelt… Neki milyen feladatai vannak? Vajon gondol rám? Érdekli mi van velem? Érzelemmente fejjel néztem a különösen ismerős srácot, akit amúgy nem ismerek, de mégis… Majd csak mosolyogok, ahogyan látom, mennyire ideges. Bevallom jól esik látni, hogy mennyire frusztrált lesz, ebben a csapatban igazából bárki szenvedését örömmel néztem volna végig. S közben mégis… A fejemben újra meg újra csak az a dal jár, melyet az előbb raktam be. Bubu… Hiányzol. Ha volt valaki, akit valaha szerettem, de úgy tényleg feltétel nélkül, teljes szívemből, az ő volt. S a mai napig bármit megtennék érte, ha tudnám hol van. Mire visszajutottam az árvaházba, már nem volt ott. Sejtelmem sincs merre lehet, nyomozónak meg ritka szutyok vagyok, így kideríteni se tudom mi történt miután elváltak az útjaink. Furcsa, hogy mindennek pont most kellett feljönnie. Nem is nagyon értem, hogy miért egy ilyen szar esküvőn, egy ilyen nevetséges helyzetben kellett ennyit gondolnom rá. Mintha a tudatalattim valamiről szólni kívánna, csak nem értem a jelzéseket. A srác végül sajnos nem szenved olyan sokáig, mint szerettem volna, egészen hamar megoldja azt a béna játékot. A kis kínai pedig mágiával próbálkozik – ez annyira varázslós húzás volt – le se tagadhatja, hogy aranyvérű. Szerencsére neki is leesik hogy ez a ketyerén nem fogja tudni varázslattal megtalálni a malackáját, s helyette elkezd inkább pötyögni rajta. Bár a végeredményt nem akartam látni, mert ez a csodálatos valami minden volt, csak éppen nem disznó. Tágra nyílt szemekkel fordulok is el és sietős léptekkel indulok meg az ajtó felé, melyen átlépve inkább már rohannék is vissza. Golyózni kezdenek a szemeim a sok színtől – én magam is inkább csak feketét hordok. Szinte már fájni kezd a fejem is, de nem szólalok meg. Valamiért azon ostoba fogadalmat tettem magamnak, hogy inkább csak befogom a pofám, s megyek a magam feje után, mely most arra ösztönöz, hogy menjek az asztalhoz és olvassam el a kis cetlit. De az ismerős idegen beelőz, s inkább csak mellé lépve lesem meg én is a kis papír fecnit. – A gyilkolásba mióta van csavar? – morgom inkább magamnak, mint neki, s pont emiatt inkább váltok is hollandra. Tudom, hogy érted a franciát kínai fiúcska, engem nem versz át! Közben pedig az asztalnak támaszkodtam és úgy figyeltem a srácot, ahogyan próbálja kiszűrni melyik a méreg. Lehet valami bájital kotyvasztó volt, vagy tudom is én mi. S talán meg is találta volna, melyik micsoda, ha a vénember nem szól közbe azzal, hogy keverjünk mindent össze. Elsőre még azt is hittem, hogy akkor mindenki iszik belőle, de a fiú kérdése alapján neki más tervei voltak. Alig észrevehetően ellöktem magamat az asztaltól, s elkezdtem odébb sétálni. Most nem szólaltam meg, csak nem néz ki magának! Csakhogy ő előtt áll meg, ezzel elzárva az utamat, sőt még a földre is lenyom, mire morgok is rá. – Előbb szopok le valakit, minthogy ezt megigyam! – És ez nem ajánlat volt! De úgy fest nagyjából ő is rájöhetett, mert megpróbálta erőszakkal belém önteni. – Ne! Kérlek, ne tedd. – nézek rá kissé riadtan, s még azt a kevés kis véla képességemet is igyekeztem bevetni, persze hiába. Csak sikerült neki valahogy bedugni a számba, s éreztem is, ahogyan a folyadék csúszik le a torkomon, közben rugdosom és ütögetem, hátha elereszt, de nem… Az utolsó cseppig lenyeltem.
– Én személy szerint nem csodálkozom – jegyzem meg, habár nem vagyok kimondottan sem a muglik ellen, sem a varázslók ellen… Sokszor azon a véleményen vagyok, hogy az egész emberiség, beleértve mindenkit, kihalásra lettek ítélve. Leginkább az internetet találom ilyen fertőző jelenségnek, ami gyanítom agysejtek pusztítására lett kifejlesztve, pedig én aztán nem használom… S ezek után nem is kívánom. Ezért is hagyom ott a mugli eszközt a terem padlóján, remélem a képernyője is széttört az eséstől.
Azonban a helyzet nem fordul fényesebb irányba, amikor belépünk a következő terembe; egyrészt, a terem falai olyan undormányos színkombinációnak örvendnek, hogy az első másodperc után már én magam is érzem az émelygés első jeleit, gyomrom kettőt bukfencezik s szemüregeim is fájlón lüktetni kezdenek - talán ezért is ébred bennem a gondolat, hogy minél előbb el kellene tűnnünk innen.
Nézem, ahogy a gyanús kinézetű férfi eloldalaz az asztalhoz, s én magam is közelebb sétálok, közben igyekszem kizárni a falak színeit, hogy még véletlenül se találjak idehányni. – Nos igen, lehet benne csavar. Mivel minden elvett életért meg kell fizetni az árat – jegyzem meg az idegennek, habár ezzel a bölcsességgel nem sokat tudok hozzátenni a dilemmához, de annyit igazolhatok vele, hogy nem fogjuk megúszni egykönnyen akkor sem, ha valamelyikünk feláldozza magát a nagyobb jó érdekében. Anna, kedves Annám… Remélem neked nem kell ilyen nehéz döntéseket meghoznod. – Egyébként értékelném, ha angolul folytatnád, Allard – teszem hozzá szemeimet forgatva. Amúgy meg tudok a fejedben olvasni te tökfej!– Hozzáteszem, a mérget átvitt értelemben is lehet érteni. Ugyanis ott van például az amortentia, ami nem szó szerinti méreg, viszont mérgezi az elmét.
De ezzel sem vagyunk előrébb. A kockázatot ugyanis mindenképpen vállalnunk kell. Viszont mielőtt alaposabban átgondolhatnám, a gyanús alak úgy dönt, inkább mindent összeönt, s máris Allardot veszi vele célba - azt hinném, személyes vendettája van ellene. – Várjunk, én azért ezt át… – be se fejezem, csak felsóhajtok, s inkább Allard mögé sétálok, hogy segítsek a fura fickónak lefogni őt. – Ha ezt túléled Allard, szappannal fogom kimosni a szádat – válaszolom a… Khm, nos, szájjal történő kielégítésre utaló megjegyzésére, s meg is paskolom az arcát. Egyébként sajnálom egy kicsikét, hiszen sokkal jobb lett volna ha legalább megadjuk neki a lehetőséget, hogy önként elvállalja… Akár manipulálhattuk volna is, amennyi esze van, nem lett volna nehéz. De úgy fest, ennek az idegen fickónak mindegy, csak szenvedjen. Kíváncsi lennék, mit követett el ellene… – Kérlek ne ellenkezz. Hamarabb túlesel rajta – mondom Allardnak, s úgy döntök, legalább azt a kegyelemdöfést megadom neki, hogy mielőtt még az utolsó cseppek lecsúsznának, megidézek neki egy egyszerű illúziót; bort iszik, a legízletesebbet, a legjobb évjáratból, s igazi ruganyos Reblochon sajtot falatozgat mellé, meg egy kis olasz fokhagymás kenyeret. Ennél többet jelenleg nem tehetek érte.
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
Keith drága bor selymességét érzi a torkában, ahogy erőszakkal megitatjátok vele a bájitalokat. Telnek a másodpercek, fájdalmat vár, fulladást, égető érzést vagy azonnali halált, de nem történik semmi. Mulciber minden jóindulatot nélkülöző terve sikeresnek bizonyul: a főzetek semlegesítik egymást. Az ajtó kitárul előttetek.
A küszöbön átlépve, ismerős helyiségben találjátok magatokat - pontosabban bárki számára ismerős lehet, aki járt már valaha a roxmortsi Bean There kávézóban. De ha alaposabban körbenéztek, hamar észrevehetitek, hogy valami nem stimmel. Bár a berendezés, az illatok, minden fal és sarok szinte tökéletes másolat, azonban az ajtók és az ablakok hiányoznak. Egyetlen kijárat sem vezet ki a kávézóból. Ebben a pillanatban füst szúrós szaga csapja meg az orrotokat, majd mintha a hőmérséklet is emelkedni kezdene. Lángok csapnak fel a padlódeszkák közül, először egészen aprók, majd nőni kezdenek, melegük betölti a szobát.
Szabályok:
A szobából valóban nincs kivezető út, bármit tesztek, a falakat nem tudjátok ledönteni. Csak akkor juthattok ki, ha a 2. csoport megment titeket.
A tüzet eloltani nem tudjátok, de ideiglenesen távol tartani magatoktól igen. Ebben a tűzmágusok, vízmágusok értelemszerűen sikeresebbek, de örökké ők sem tudják feltartóztatni a lángokat.
Elenyésző mértékben ugyan, de némileg sajnálattal tölt el, hogy Allard áldozatává válik ennek a rendkívül ostoba játéknak; ám hiába várjuk, hogy változás történjen, hogy esetleg a főzetek savas hatással marjanak lyukat a torkába, netán megbolondítsák vagy spontán öngyulladásba taszítsák, de nem… Semmi sem történik. Bármelyik is volt a méreg vagy az ellenszer, a löttyök semlegesítették egymást, s így megúsztuk az emberöléssel járó kellemetlenségeket. Egyelőre úgy fest, mindannyian élve távozhatunk.
Amennyiben más nem teszi meg, úgy én magam nyújtok segítő kezet a férfinak, hogy talpára állítsam, s ha elfogadja, úgy felhúzom majd megveregetem a vállát, hogy kifejezzem azt a bizonyos, mikroszkopikus mennyiségű sajnálatomat iránta. Ha pedig kérdéseket tenne fel, akár az illúziójával kapcsolatban, úgy tagadom, hogy bármi közöm lett volna hozzá, s csak egy vállrándítással állítom, hogy talán az egyik bájital mellékhatása volt a hallucináció.
Ha pedig mindenki sikeresen összekaparta magát, hát veszem a bátorságot s elsőként lépem át a következő ajtó küszöbét. Az ismerős kávézó látványa azonnal kellemetlen feszültséget kelt a gyomromban, s rossz érzés fog el, ahogy a pörkölt kávébab jellegzetes illata megcsapja az orromat. Édesanyám homályos emlékképét látom magam előtt, ahogy az ablakpárkánynál ücsörögve szorongat egy bögrényi kihűlt kávét, feketén, két cukorral, s egy löttyintésnyi tejjel. Minden reggel elkészítette magának, mégsem fogyasztotta el szinte sosem. Aztán egy nap már csak az üres bögrével ült az ablak elé, hogy üveges tekintettel meredhessen a semmibe. Nagyot nyelve hessegetem el a gondolatot, a szó szoros értelmében - kezemmel legyezgetem arcom előtt a levegőt, majd felsóhajtva lépek a helyszín közepére. Ám a kávé szagát valami egészen más váltja fel, keserűbb, sósabb, szúrósabb; s végül már zakóm is kényelmetlenül melegíteni kezdi testemet, majd lángnyelvek csapnak fel - mindez néhány pillanat leforgása alatt. – Valakinek megy a vízmágia? Esetleg a tűz? – fordulok kényszer-csapattársaim felé. Ebben a kihívásban most haszontalannak bizonyulok, hiszen illúziókkal mit sem érek… Habár, annyit megtehetek esetleg, hogy hűs szellő érzetét adom nekik, hogy ne érezzék a tűz idegesítő forróságát… Igen. Ezt fogom tenni. Fókuszpontom teljes mértékben az illúzióra fordítom, s igyekszem mindannyiukkal elhitetni, hogy a lángok nem forrók, a levegő nem perzselő, az oxigén nem fogy minden egyes tikk és takk elteltével, hogy erejüket a kijutásra és a túlélésre fordíthassák. Talán ostoba döntés volt, hiszen leleplezhetem eddig jól titkolt képességeimet, de most mindez nem számít. Mert ha élve ki akarunk kerülni innen, ha ismét látni akarom az én drága Annámat, segítenem kell a társaimnak amiben csak tudok.
Nem tudom, hogyan, vagy miért de ízlelőbimbóim ahelyett, hogy a leghalásosabb mérget éreznék, most valami isteni bort – kár hogy nem rumot – kóstolgatnak. Olyan ez, mint anno az árvaházban, mikor a nagyobbak lenyomtak a földre, s homokot, meg koszos vizet nyomtak a számba. Én pedig gyenge voltam egyedül, így mindent lenyeltem, kész csoda volt, hogy végül nem lett maradandó bajom, bár gyanítom az is jót tett, hogy Sylvestre elvitt onnan, s nem örökké kellett szenvednem, csupán pár évig. Most viszont nem tudtam mi lesz. Ez a férfi csak erőlteti belém a az italt, s a kellemes íz ellenére… Én várom a halált. Semlegesíteni… Persze már! Biztosra mondom, hogy kímúlok, hogy ez volt az utolsó ballépésem, s most is csak Bubura meg Nikire tudok gondolni. Az előbbi természetes, nem telik úgy nap, hogy ne akarnám őt újra látni, hogy ne szeretném megölelni, hogy ne akarjak könyörögve bocsánatot kérni, amiért elhagytam. Ami jobban meglep, hogy gondolataim közé a lány is befúrja magát, mert… Ez csak kavarás. Nem járunk, nem vagyunk szerelmesek, csak játszadozunk, ennyi az egész. Mégis, eszembe jut csinos arca, vékony alakja, s az együtt töltött csodás perceink, melyek nélkül nem lett volna ugyanolyan szórakoztató az élet. Hiányozna. De én neki vajon fogok? Ha valóban itt most meghalok, vajon hozna virágot síromra, elhullajtana értem egy könnycseppet? Van bárki, akit érdeklek annyira, hogy sírjon értem? Még a saját mostohatestvérem sem kötődik hozzám, miért tenné egy lány, vagy az ostoba apám, aki pont engem választott ki magának? S már régen abbamaradt az itatás, én még mindig csak fekszem, szédülök, de nem a méreg miatt, ezt már beláttam, mert akkor régen hulla volnék. Vagy csak még nem érzem. Figyelmem azonban a kis franciára terelődik, ki nyújtja a kezét, el is fogadom, s elmormogok egy köszönöm neki, a vállveregetésére meg ugyan nem mosolyogok, de értékelem a gesztust. Én vagyok az utolsó, aki átlépi a küszöböt, még mindig küzdök a hányingerrel, s az érzéssel, hogy bármikor meghalhatok. Talán csak lassan hat, talán pont az a csapda, hogy kijutok, s utána egyből összeesek… De legalább apám ott lesz, s lesz mit eltemetnie, hacsak nem tömegsírba dobat. Tekintetemmel a berendezést vizsgálom, majd mélyet sóhajtok, ahogyan megállapítom… Ez nem a kastély, még mindig nem jutottunk ki, hanem egy újabb próba elég kell néznünk. Nem is figyelek semmire, csak várom, hogy megkapjuk a feladatunkat, majd valaki úgyis közli mit kell tennünk… Aztán megérzem a füst szagát, majd szemem sarkából a lángokat is megpillantom. S gyengeség ide, vagy oda, mégiscsak auror vagyok, akinek az a dolga, hogy megvédje az embereket. Igyekszem is eloltani a tüzet, ám mikor ez hatástalannak minősül, már csak bűbájjal próbálom távol tartani magunktól a lángokat. Igen, igyekszem közelebb húzódni a többiekhez, hátha ha együtt csináljuk, tovább kitart a mágia, bár ötletem sincs hogyan jutunk ki. Minden esetre az bíztató, hogy a tűz nem túl forró, s mintha csak fényjáték volna, nem is emészt fel annyira sok oxigént, mint gondoltam.
